Swellingmore

A visszatérés Benne Hollow-ba mindkettejükben vegyes érzéseket keltett. Lawrence főként ezzel és az új, remek állással kapcsolatos pozitív lehetőségeket látta, de kicsit aggódott húga miatt, aki habár nem igazán mutatta ki, sokkal kevésbé élvezte a hazatérés gondolatát. Az hogy "nem élvezte a gondolatot" igazából elég enyhe kifejezése volt annak, ami a zilált, fehér tincsekkel ékesített fejecskében zajlott. Lucy nem is tudta eldönteni melyik zavarta jobban, az hogy egy olyan városban kell majd élnie, amit nyugodtan lehetnek a legszörnyűbb emlékeinek gyűjtőhelyének nevezni, vagy az, hogy ezzel együtt még részben az alkimisták és a boszorkányok "csatározásának" fővárosába is költözik. Ez utóbbi főként abból az okból volt kellemetlen számára, hogy míg a bátyja az első, ő maga, még ha csak közvetetten is, az utóbbi csoportba tartozott. Mind a ketten régóta tisztában voltak a ténnyel, miszerint a lány erősen érzékeny a mágiára, amivel nem is volt probléma. A probléma ott kezdődött, hogy ő ezt leginkább nyűgként kezelte és bár önmagában valamennyire érdekelte a dolog, teljes mértékben elzárkózott a gondolatától, hogy tanulja is. Részben magától az erőtől tartott, részben pedig a ténytől, ha beleásná magát a dologba, mint boszorkány, gyakorlatilag instant a bátyjával ellentétes oldalra kerülne, a szerinte egyébként is nevetségesnek tartott konfliktusban, amit mindennél jobban el szeretett volna kerülni. 

Aznap mikor a hercegnő nem jelent meg az első óráján, a kíváncsiság és a személyzet szokatlan nyüzsgése, egy kis idő után a kérdéses szobába csalt ugyan egy lányt, de ő semmiképpen sem a keresett fiatal hölgy volt. 
Lucy az ajtókeretnek dőlve bámult, az enyhén kétségbeesett Lawrence-re. 

- Azt mondják "a pontosság a királyok udvariassága"... De úgy fest ez a hercegnőkre már nem vonatkozik. - mondta az albínó lány, magához képest szokatlanul élesen, miközben beljebb sétált. Nem volt túl jó hatással a hangulatára, a korán kelés, általában nagyjából 11-ig aludt és sötétedés után aktivizálódott igazán, habár ez egy olyan ember esetében, nagymértékben érzékeny a közvetlen napfényre talán nem is olyan meglepő. Ez a nap azonban más volt mint a többi, legalább is szokatlanul nagy hercegnő tartalommal kecsegtetett, ez pedig megérte az ébrenlétet. Pontosabban érte volna ha az említett hercegnő tartalom nem szublimál el. 

Lawrence egy szúrós pillantással díjazta húga megjegyzését, most sokkal nagyobb gondjai is voltak egy morcos kistestvérnél. Nem gyakran fordul elő a tanárokkal, hogy már az első napon elhagyjanak egy diákot, ráadásul ilyen fontosat! Eleve is kicsit ideges volt a mai nap miatt, rengeteget készült, egészen késő estig, Lucy-nak úgy eliminálni a szobájának világítását, hogy végre alvásra bírja. Most azonban minden borulni látszott, ő pedig egy lépésre a kiakadás szélén állt.

Ahogy a hercegnő utáni kutatás egyre kétségbeesettebben folyt, végül a korláton ücsörgő szürke macska is bevonásra került, miután Lucy sokadjára is felvetette. A macska meglepő módon nagyon is specifikus választ adott a hercegnő hollétét illetően, ami tökéletesen pontosnak is bizonyult. A testvérpár valóban ott találta a uralkodói utódot a kertben. Egy darabig csak álltak egymás mellett, majd mielőtt a bátyja akár reagálhatott volna Lucy határozottan a kezébe nyomta a napernyőjét, lerúgta a cipőit és nesztelenül megindult a szökőkút felé. Óvatosan kikerülte a könyveket, finoman lehuppant az alvó hercegnő mellé, majd mintha ez teljesen természetes lenne megszólalt. 

- Őhercegnősége, méltóztasson felébredni! Éppenséggel kétórás késésben van a tanórájáról. - mondja finoman de elég hangosan ahhoz hogy a hercegnő felébredjen rá, ha nem használ esetleg finoman megérinti a vállát, de mindenképpen hozzáteszi kicsit halkabban - Legszívesebben most én is aludnék és csak mondom, hogy kifejezetten felséged miatt vagyok ébren...

Lawrence csak lefagyva állt a napernyővel a kezében, nagyon jó tisztában volt vele, hogy húga képes, valamint hajlamos is az illemszabályok betartása mellett is bárkit teljesen átlagos embereként kezelni és már-már zavarba ejtően természetesen viselkedni velük, de arra, hogy Lucy csak úgy odamegy felébreszteni a hercegnőt mintha csak egy barátnőjét keltegetné nem volt felkészülve. Az utolsó mondatnál köld egy meglehetősen szigorú pillantást húga felé, amit az gyakorlatiasan ignorál. 

Mikor a hercegnő felébred már inkább kapaszkodik abba a szál napernyőbe, mit inkább fogja és az arcszíne minden szó után egyre közelebb kerül árnyalatban a húgáéhoz. Eközben az említett húg egy édes mosollyal fogadja az előkelőség morcos reakcióját. 

- Hmm... Ha maga reakció nem is, de a kifogás kétségtelenül fenséges volt hercegnő. Bár azt kell mondjam ettől függetlenül sajnos kifogás marad. - mondja él elkezdi lóbálni apró lábait -  A második kérdésében van egy apró logikai hiba... lévén, hogy a bemutatkozás megejtéséhez előbb ki kellett pukkasztani az álmainak buborékját, másfelől teljesen jogos. Ő ott, a cipőim mellett - itt jelentőség teljesen az egyre jobban kiakadni látszó testvérére mutat - Lawrece Linndale, az új tanárja. Tudom hogy most erősen úgy fest mint a vöröslámpás negyedbe tévelyedett szűz, de ez csak átmeneti állapot. Meg van az esélye, hogy a hercegnő irányába tanúsított közvetlenségem váltja ki belőle, ígérem rendbe jön. Én pedig Lucy volnék. A tanár úr - ezt érezhetően kissé megnyomja - testvére, kísérő és kabala minősítésben. 

Továbbra is a lábait lóbálva néz a hercegnőre majd látszólag a semmiből hozzáfűzi: 
- Egyéb iránt jóval idősebb vagyok annál amilyennek látszom, sőt amennyire tudom körülbelül egyidősek vagyunk... 

Lawrence eközben hozzávetőlegesen, három alkalommal érezte azt, hogy talán jobban járna ha már itt és most elnyelné a föld úgy ahogy van. 

Nyüzsgés. Felfordulás. Embertömeg. Három olyan dolog, amit rettenetesen utálok, mégis évente egyszer kénytelen vagyok elviselni, amíg itt vagyok, ugyanis nemsokára elérkezik a hercegkisasszony születésnapja. Na hurrá! Mindezt a lehető „legnagyobb” lelkesedéssel gondolom. Hahh. Szóval, mint mondottam volt, ezen a káoszon kell átverekednem magam, hogy eljussak az Argórum területére, ami egyelőre még egy biztonságos, nyugalmas hely. Egyelőre… Legnagyobb meglepetésemre Rosalina-ba futok bele. Igazából nem vagyunk különösebben jóban, csak ilyen köszönőviszonyban. Most azonban mégis leint. Furcsállom is, ami maximum egyetlen pillanat erejéig ül ki az arcomra egy szemöldökfelhúzás formájában. De végül csatlakozom hozzá. Biccentek neki, de ő köszönés helyett in medias res a belevág, mire csak megforgatom a szemeim. Arrafelé fordulok, amerre mondja, hogy nézzek. Kissé kitágulnak a pupilláim, ahogy megpillantom őket. Miközben Rosalina beszámolóját hallgatom őket fürkészem. „Annabele”. Róla már talán hallottam. Jó lenne beszélgetni vele, eleve ő tűnik számomra a legszimpatikusabbnak a három közül.
„- Akarod hallani miről beszélnek?-” Hallom Rosalina kérdését, mire felé fordulok.
- Nem hinném, hogy ez… - Hirtelen a takarásomba áll. -… jó ötlet lenne… - Na remek. Máris benne vagyok… A szemeimet megforgatom, és sóhajtok egy aprót. – Nem mondták még neked, hogy aki más dolgába üti az orrát, az könnyen megütheti a bokáját? – Kérdezem tőle a lehető legminimálisabb éllel a hangomban, ugyanis ő felettem áll a ranglétrán. Aztán ha már így hozta a sors, figyelni kezdem a beszélgetést. Ha már benne vagyok a kulimászban, akkor teljesen mindegy, nem? Összeráncolom a szemöldököm. Fiú? Milyen fiú? Azután valami még érdekesebb üti meg a fülem.
„- Mint annak a milliomos őrültnek a meghívása.-” RICHI!!! Ebben egészen biztos vagyok! Aztán rá egy mondatra meg is erősítik ezt. Miért hívták ide Richit? Vajon el fog jönni? Hülye kérdés, biztosan eljön. Rengeteg szép nő, hiányos öltözékben… ki nem hagyná… Még egy apró sóhaj, eyeroll, majd figyelek tovább.
Felkészíteni a hercegnőt a kötelességeire? Milyen kötelességek? Ebben a pillanatban Bethia megérezte, hogy hallgatózunk, mire Rosalina lecsapja a kódoló tetejét.
„-Semmi pánik, csak ne mozdulj. Érezték a mágiát, de azt nem, hogy honnan jött. Most ne beszéljünk erről. -” Csendes bíráskodás olvasható ki a szemeimből, és természetesen ott van az elmaradhatatlan szemforgatás. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt most nagyon sokszor csinálom, de nyíltan nem fejezhetem ki ezen érzelmeimet szavakkal, így marad az arcmimika. Ami jelen esetben a szemöldök felhúzásban és a szemforgatásban merül ki . Majd szépen sorrendben megválaszolom a kérdéseit.
- Hová indultam… Hát… Tanulni, amiért ideküldtek, ugyebár… - Nézek rá felvont szemöldökkel. – Körülnézek-e a városban… Ebben a nagy tömegben? Esélytelen. – Zárom rövidre a témát. De hogy ne tűnjön annyira átlátszónak az egész, valamit nekem is kérdeznem kell tőle, meg az illem is így diktálja, szóvaal… - És te hogy állsz a kutatásaiddal? – Közben egyik lábamról a másikra állok. Kissé kényelmetlenül érzem magam a szituációban, és nem, nem a hallgatózás miatt…

Csendben hallgatom Rosalindát, és igyekszem megacélozni magam, hogy ne forgassam a szemeim minden második szavára. Ahhoz is nagy lelkierő kell, hogy ne sóhajtsak fel, mikor elkezd mesélni. Jó, oké, tényleg én kérdeztem, de legalább észre vehetné, hogy nem iagzán érdekel, és rövidre foghatná… de nem.
Mielőtt megszólalhatnék erre bármit is, (természetesen csak azért, hogy ne legyek udvariatlan) kilép oldalra, és mögém néz, majd köszön is.
-Lord Langstone.- A név hallatán lassan és kimérten megfordulok, de már névről is felismerem a férfit. Nem nehéz ilyen nagy alakokat megjegyezni, mint amilyen ő maga.
-Ms Bradstone.- Miután viszonozta a nő köszöntését rám téved a tekintete.- És kegyed, még valószínűleg diák. – Bólintok neki egy aprót a szokásos póker arcommal. - Nem találkoztunk korábban személyesen azt hiszem. – Mondja, majd felém nyújtja a kezét. Gyanítom nem azért, hogy kezet rázzon velem… Erre azonban kicsit megrándul az egyik szemem. Fájdalmas lassúsággal emelem a kezem, ugyanis nem akarok bunkó lenni, de nem is akarok kézcsókot. Én nem ehhez vagyok szokva… gondolom magamban, majd felragyog a villanykörte. Felgyorsítom a mozdulatot, és előbb kapom el a kezét, mint ahogy ő tudná az enyémet, s finoman megrázom. 200 IQ-s hogyan csinálj a kézcsókos helyzetből kezet rázós helyzetet tanfolyamot indíthatnék. gondolom magamban elégedetten, ahogy utána jómagam is bemutatkozom - Alexander Langstone.-
- Penelope Parsons, Uram! – Biccentek mellé, majd el is engedem a kezét, s visszaeresztem a testem mellé. Utána pedig némán figyelem a beszélgetést. Amúgy sem illik beleszólni a *nagyok* dolgába. Közben pedig azon gondolkodom, honnan ismerősek a Cheverton meg az Astra West nevek… Miközben a másik kettő beszélget, hirtelen beugrik a nap, mikor Adelinnel elmentünk a Lujzi által javasolt kávézóba, és betoppant egy fura férfi egy macskával, meg két nővel.
- Áh, megvan! – Mondom ki hangosan is, amint a jobb öklömet a bal tenyerembe csapom.
Hirtelen gyanúsan nagy lesz a csend. Felpillantok, és mindketten kérdőn engem néznek. Oh a francba…
- Umm, elnézést. Hangosan gondolkodtam…
Alexander kedvesen rám mosolyog, míg Rosa még mindig kíváncsian egyik szemöldökét felhúzva tekint rám, így már sejthetem is, mi lesz a következő kérdése.
-Mi van meg?
Sóhajtok egyet. Mindegy, úgysem egy életbevágó információ…
- Hogy honnan ismerős Cheverton neve… aakarom mondani Cheverton professzor… - Javítom ki magam, bár nehezemre esik azt a flúgos fickót professzorként elképzelni.
-Ezek szerint találkoztatok már?- A férfi arcáról és hangjából meglepettség érződik.- Pedig ritkán jár be a tanszékre, főleg a boszorkányok közé. Igazából az is meglepett, hogy belement, hogy Rosa-nak segít. Mikor találkoztatok?
- Ez most egy fontos és releváns információnak számít a professzor megtalálásának érdekében? - Kérdezek vissza egy kis éllel a hangomban felvont szemöldökkel. - Én az Önök helyében ott kezdeném a dolgot, hogy hol volt, mikor utoljára kapcsolatba léptek vele, s annak a területnek a társadalmi és katonai helyzete milyen. - Hoppá, előjött a rendőr énem. De nem szeretem, ha faggatnak. Általában az az én dolgom volt.
Úgy látom ezzel sikerül még jobban meglepnem a férfit. El is kezd dadogni. Ez elég szánalmas… Mi vagy Te, egy szende szűz kislány akit épp a nemlétező szexuális életéről faggatnak?! Jó, na lehet egy kicsit durva vagyok. Amúgy sem szeretem a férfiakat, de a töketleneket még inkább rühellem.
-Nem... nem hinném... csak kíváncsi voltam...- Kezdi hebegve. Aztán a határozottan feltett kérdéseimre kezd el válaszolgatni.- Toumamurán egy Qualna nevű városban. Határ város. Mármint Toumamurán belül, a város már majdnem a dzsungelben fekszik. Ezért is ment oda Elias. A dzsungelek élővilágát és a fény eső rájuk gyakorolt hatását vizsgálta. Kértem hogy vigyen magával nagyobb kíséretet mert a bennszülöttek miatt a dzsungel veszélyes...
-De nem hallgatott rá...- Vág közbe Rosa. Egy pillanatra rátéved a tekintetem, majd vissza Alexanderre, aki folytatja.
-De hallgatott.- mondja lemondó sóhajjal.- Ezért magával vitt még egy nővért... De én nem így gondoltam. Nem mintha nem bíznék a nővérekben, de mágusként jól tudom hol vannak a mágia határai, és bennszülötteknek is megvannak a maguk trükkjei.-Hallatszik a hangján, hogy nagyon aggódik. Akkor miért nem megy el maga, s keresi meg?- És most nem tudom hol találhatnék olyat aki hajlandó utána menni. Ráadásul a lányát is magával vitte, remélem Emmának semmi baja.- Nahát. Cheverton magával vitt egy kislányt egy veszélyes környékre! Milyen zseniális ötlet volt! Majd ha találkozom vele, feltéve ha egyben vannak még, jól megveregetem a vállát ezen okos döntése miatt! A belső énem egyszerre facepalmol, forgatja a szemeit és sóhajt fel fájdalmasan hosszan.
- Tehát ha jól értem, önként jelentkezőt keres, aki elmenne egy olyan helyre, ahonnan egy professzor és nővér sem tért vissza. - Foglalom össze a helyzetet röviden és tárgyilagosan. Közben összefonom a karjaim a mellkasom előtt.
-Lényegében igen. Legalább is egyelőre. Ha nem sikerül valószínűleg máshogy kell majd embereket toboroznom.
- Hmm. Értem. - Bólintok egy hatalmasat. - Hát, sok sikert kívánok a keresgéléshez. Ha másban már nem lehetek a segítségére, akkor távoznék.
-Vá-várjon.- Szól utánam a férfi, éppen amikor indulni készülnék.- Nagyon jó kérdéseket tett fel, és látom hogy tapasztalt. A képeségeiről is sok jót hallottam. Nem segítene nekem? Nem biztos, hogy én is el tudok utazni, de nem engedném el egyedül, de örülnék ha valaki olyan vezetné a keresést aki tudná mit csinál.
Visszafordulok és rezzenéstelen arccal hallgatom végig. Shajj, ha már megkért, nem mondhatok nemet…
- Nem hinném, hogy az én képességeim megfelelőek ahhoz, hogy egy ilyen akciót levezényeljek… de szívesen segítek… - Veszek egy mély levegőt, s hosszan kifújom. Úgy fest nem fogok most találkozni Mollyékkal…
Látom, ahogy a férfi szeme felcsillan, és hálásan nyúlna a kezem után, de végül mégsem hajtja végre a mozdulatsort.
-Nagyon köszönöm Ms. Parsons. Még beszélni szeretnék néhány emberrel, de holnap szeretném ha találkoznánk a kastélyban. Ez neked is megfelelne?
Értékelem, hogy figyelembe vette az első kézfogásos incidenst, s most nem kísérelte meg a kézcsókot, csak egy udvarias fejhajtással köszöni meg nekem. Fejlődőképes. Ez tetszik. Biccentek neki.
- Addig utána járok a helyszínnek. További szép napot! - Mondom, majd elindulok homlokegyenest a könyvtárba. Előtte azért jelzem valakinek, hogy ne számítsanak rám a mai napon, mert nagyon úgy fest a közeljövőben el kell utazzak egy kis időre.
A könyvtárban minden létező hasznos információt igyekszem felkutatni Toumamuráról, az ott élő bennszülöttekről, s azoknak a mágiájáról, valamint az ott uralkodó társadalmi helyzetről és természeti viszonyokról. Egy szóval igyekszem minden létező információt begyűjteni, amelyek segítségével minden eshetőségre felkészülhetek, s sikeres mentőakciót hajthatok végre.

Lucy meg sem rezzent mikor szemtelennek nevezték, sem amikor a királynővel fenyegették. De most komolyan… pontosan tudja az ország uralkodójának sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia, mint az hogy ő kicsit lazábban viszonyul a hercegnőhöz a kelleténél.

Lawrence idegei azonban kicsit kevésbé vannak kötélből mint az ügyeletes Babaarcú Démonnak. Mikor szóba került a királynő már valóban elég kevés volt az esélye hogy szóhoz jusson. Na és ekkor érkezett a hozzávetőleges megmentés a báró fiának személyében.
A fiatal alkimista először kicsit meglepődött a vállára tett kézen, annál inkább az úrfi jeges szemein, de gyorsan összeszedte magát.
- Oh ugyan… nem ez az első eset hogy egy diákom úgymond elkalandozik. - mondta azoknak az embereknek a hangján akik már tényleg nagyon beletörődtek a ténybe az előkelő utódok több mit gyakran lógnak meg az oktatás elől.

Mikor Lucy megpillantotta a negyedik jelenlévőt felpattant a megdermedt hercegnő mellől, legbelül határozottan élvezve, hogy a királyi felség arcszíne most közel olyan fehér lett mint az ő bőre alapvetően. Gyorsan összeszedte elrúgott lábbelijét, felvette, visszapattogott a testvéréhez, a báró fiának produkált egy tankönyvi szintű bemutatkozást - magában elkönyvelve hogy tetszenek neki a fiú hideg, fehér szemei - majd visszavette a napernyőjét és megállt a testvére mellett.

A hercegnő bocsánat kérését Lawrence végtelenül nyugodt arckifejezéssel fogadja, szegény srác tényleg megszokta már a hasonlót, de cserébe volt hozzá türelme is .
- Akkor - szólal meg - az hiszem ideje lenne visszatérnünk a kastélyba.
Azzal ha ténylegesen elindulnak vissza természetesen előre engedi a hercegnőt.

Lucy, aki a hercegnő utolsó mondatához társított mosoly láttán erősen elgondolkozott rajta hogy milyen szívesen borítan valamit lélektani célzattal a trónörökös nyakába, ha elindulnak végig a bátyja mellett marad és, amennyiben Aleister is velük tart végig diszkréten bámulja a fiút.