Marvel's Sirens

Ahogy az utolsó katona megindul az autó felé, egy pillanatra megtorpanok. Figyelem azt, hogy előrángatja a kislányt a kocsiból, majd élőpajzsként őt használva megáll. Az idegen nőre pillantok aki nem rég tűnt fel. Eldobja a fegyverét, s elkezd beszélni a pasassal. Sejtem, hogy készül valamire.. láttam, mire képes a gyökerekkel. Aztán amikor a férfi mögött előbukkannak a gyökerek, érdeklődve nézem ahogy hatástalanítják. A végén aztán a nő odaszól nekem. Még mindig nem tudom ki ő és mit keres itt, de bólintok és megindulok a kislány felé. Leguggolok mellé és úgy nézek rá.
- Harapd le a fejét. - szólt a hang a fejemben.
- Ne most... - motyogom magam elé.
Ezután a kislányra nézek, és megpróbálok nyugtatóan viselkedni.
- Hé kicsi, hogy hívnak? Mit keresel itt?
Ha esetleg megijed attól, ahogy kinézek a szimbióta visszahúzódik, az arcom egyik felét láthatóvá téve.
- Látod? Én is olyasmi vagyok, mint te. - bökök a nyakában lógó kütyü felé.

Mindkét megbízásom jól halad és mindkettővel egyidejűleg tervezek foglalkozni. Az első dolgom ellenőrizni minden magán és nyilvános járatot a Puerto Rico szigetére, hogy olyan időpontra tudjam időzíteni az akciómat, hogy véletlenül se jusson egérúthoz. A repülők után lefuttatom ezt a hajókkal is, bár azokat könnyebb illegálisan a vízre hozni. Ha találok valamit, ha nem, leszállás közben is nagyban dolgozik a szemembe épített számítógép. A lányra és a társára állítottam otthon minden biztonsági kamerát, hogy minden nyilvános megjelenéséről tudjak. Ezeket lementem egy időbélyeggel ellátva, így pontosan tudom, majd, hogy ha megjelenik valamilyen civilizáció közelébe. Imádom, hogy manapság még az erdőkben is van a kijelölt utak környékén egy-egy kamera. Nagyon nehéz elbújni manapság, ha keresi valaki az embert.
Ezt követően megpróbáltam rácsatlakozni a hely kameriáira is, hogy figyelni tudjam a hoteleket, az esetleg az utcákat, bár azokkal valószínűleg sokat akarok. Az ismeretlen nőt és a célpontom egyaránt keresem, miközben üzenetben jelzem Esme-nek, hogy kérek egy hotelszobát. Mindhárom hotelbe.

Név: Quu Lien Qie
Kor: 20 éves
Faj: Panda
Nemzetiség: Kínai
Magasság: 160 cm

Az egyik pillanatban még a cukrászdánk felé rohantam, a másikban pedig a fehérségben. Egy ideig még vitt a lendület, aztán megálltam. Síri csend és opálos köd vett körül. A messzeségben lassan egy alak bontakozott ki. A fekete foltok a helyükre kerültek. Nem lehet... Ez nem a régi álmom. De mégis... Futni kezdek felé. Megállok. Kérdőn oldalra döntöm a fejem.
- Anya...
Elmosolyodik, amennyire csak egy panda képes és szájmozgás nélkül beszélni kezd. Csak mondja és mondja, én pedig döbbenten hallgatom, néha kérdezek. Furcsa, milyen életet szánt nekem az a bizonyos felsőbb hatalom. Vagy inkább az, akit nagymamámnak neveztem. Igen, neki köszönhető, hogy túléltem, miután Anyát orvvadászok ölték meg. Én lettem az örököse, az Írás hordozója. Különös képesség ez, mely egy pandabocsot képes emberré változtatni. Nem volt benne a kritériumokban, hogy az eredendő gyermeknek is embernek kell lennie. Csak az, hogy mikor a szülők egy gyermekre gondolnak, abban az időben gondoljon egy árva gyermek is arra, hogy szülőket szeretne. Ez történt velem. Én normális életet akartam, mikor kívántam. De nem az lett. Egy panda vagyok az Írás hatalmával. Válaszút előtt állok. Kihasználom a képességeimet és jót viszek az emberek életébe, vagy mindent hagyok úgy, ahogy eddig volt. Anyám szavai elgondolkoztattak. Annyira elmerültem, hogy szinte meg is feledkeztem az apámról. Amint észbe kaptam, Anyám és az opálos világ elmosódott. Helyükbe egy sikátor képe úszott be...

A szüleim egy kis kosárban találtak rám a ház előtt. Boldogok voltak, hogy imáik meghallgattattak, hisz nekik nem lehetett saját gyermekük. Békében és szeretetben neveltek fel. Viszonylag hamar elmondták az igazságot, ami nem ért váratlanul. Voltaképpen mindig is éreztem, hogy nem az ő vérük vagyok. Ők dolgos, szorgalmas emberek, akik mindig azon dolgoznak, hogyan tehetnék jobb hellyé a Pandafület. Én viszont? Legszívesebben folyton csak lustálkodnék. Csodálom anya türelmét, hogy végül képes volt megtanítani engem írni, olvasni, meg számolni. Mikor elég idős lettem, befogtak dolgozni. Nem voltam oda érte, hisz így nem alhattam, de kellett a segítségem. Az ottani munka során megismertem a gyógyteáink által a gyógynövényeket meg a különböző sütemények elkészítését is.
15 éves koromig telt így az életem, mikor is kaptam egy levelet a nagymamámtól. A levélen vérnyomok voltak. Mint ahogy azt később Anyától megtudtam, a vérének titába való belekeverése is kellett ahhoz, hogy átruházza rám a képességét. Az Írás lényege, hogy ha egy papírra tintával írok valamit és azt elolvassák, akkor az beteljesül. A következő pár héten teszteltem, hogy voltaképpen mire is vagyok képes. Sok korlátom van, de nagyiból kiindulva tudnám magam fejleszteni. Igazából nem sok energiát adtam bele a továbbiakban, így megrekedtem egy szinten. De azt szinte minden nap használtam. A szerencse sütikbe gyakran tettem olyan cetlit, ami tényleg szerencsét hoz. Jó érzéssel töltött el, mikor visszahallottam, hogy jó történt az adott illetővel és ez nekem köszönhető. Ennyivel be is értem. Talán kicsit féltem attól, mit lehetne ebből kihozni, de inkább csak lusta voltam. Őszintén... a munka mellett még azzal is törődjek, hogy hogyan tehetném még jobbá a világot...? Menjek ki az utcákra és üldözzem a bűnt, vagy mi? Heh... jó vicc...
18 évesen kezdett foglalkoztatni a jövőm, mert nem akartam életem végéig anyáéknál dolgozni. Jó, dolgozni sem akartam, csak hát kellett a pénz... Ekkor történt meg az a bizonyos rablási kísérlet. Hazafelé tartottam és megláttam, hogy egy kis csapat betör hozzánk. Apám abban az időpontban szokott zárni, így rögtön megijedtem. Meg akartam őt menteni. Rohanni kezdtem, majd egy sikátorban ébredtem. Mire a cukrászdához értem, már ott voltak a rendőrök. Apám jól volt, épp a történteket mesélte. A négy huligán rablási kísérlete közben hirtelen berontott egy panda. A szerencsétlen kezdők megijedtek, miután az egyiküket fellökte és ők pénz nélkül elmenekültek. Dolga végeztével a panda is elment.

Megmentettem apámat. Ennek az eseménynek és Anyám szavainak hatására döntöttem végül amellett, hogy hőssé válok, az emberek védelmezőjévé. Persze tudtam, hogy nem lesz könnyű. De tévedtem. Nehezebb volt, mint ahogy azt el tudtam képzelni. Kezdjük ott, hogy pocsék az állóképességem. Ma se sokkal jobb... Nagyjából három naponta sikerült rávennem magam, hogy fussak. Néha tornáztam a szobámban, de azt hamar meguntam. A pincében fellógattam egy kitömött zsákot és azon gyakoroltam ütni meg rúgni. Az első akcióim elég szánalmasra sikeredtek. Általában csak a szerencsének volt köszönhető, hogy nem hagytam ott a fogam, vagy segítséget találtam. De legalább az kiderült, hogy panda voltomból következően mászni meg úszni jól tudok. Azaz tudnék... ugyebár állóképesség... A panda voltomra térve a pincében sokat gyakoroltam az átváltozást. Élesben ritkán vetettem be, kellett az elmúlt két év, hogy tökélyre fejleszem és kontrollálni tudjam. Viszont még az elején valahogy vétettem egy hibát, minek következtében lett egy köztes alakom, ami már inkább néz ki úgy, mint egy szuperhős. Ezt az alakomat könnyebb volt megtanulni kezelni, egy idő után így jelentem meg, ha hősködtem. Igazából az egyetlen funkciója annyi, hogy fedi a kilétem. Úgy egy éve üldözhettem a bűnt, mikor nagy mázlival megmentettem egy férfit. Ő annyira hálás volt, hogy nem akart elengedni, amíg nem adhat nekem valamit. Kiderült, hogy faragással is foglalkozik és így elkészíttettem vele a botom. Csak egy kicsit később realizáltam, hogy lehet, hogy hasznos, de ahhoz meg kell tanulnom használni... A bottal is rendszeresen püfföltem a zsákot, de egy idő után rájöttem, hogy másra is jó... Köpőcső! Így a gyógynövény ismeretemmel kombinálva születtek meg a nyugtató, bénító, altató és egyéb lövedékek. A férfinél aztán csináltattam egy kis méretű köpőcsövet is, ami kevésbé feltűnő. (Meg néhány nagyobbat és kisebbet is, tartalékba.)

Sok bukáson és szenvedésen keresztül vezetett az utam. Nehéz volt a munka mellett gyakorolni, bűnt üldözni meg aludni. Bevallom, sokszor az utóbbi nyert. Egy-egy sikertelen akció során gyakran elvesztettem a motiváltságomat. Kellett egy kis idő, Anya szavaira meg apa megmentésére való gondolás, hogy folytassam. Miért csinálom, ha általában csak nyűg a hátamon? Van bennem egy késztetés, hogy jót akarok tenni. Na meg persze nem tehetem meg a képességeimmel, nagyival, meg Anyával azt, hogy ha már megvannak, nem használom őket. Nem én vagyok a szuperhősök iskolapéldánya. Csak egy panda áll előtted, aki szereti a bambuszt.

Felszerelés:

Bot
- Három részre szedhető bambuszbot, melynek kisebb darabjait köpőcsőként is fel lehet használni. Kis részekben a hátára tudja erősíteni, vagy pedig fogja.

Szütyő (rajzon nincs, de van neki)
- Ebben tartja a kis köpőcsövet meg a különböző lövedékeket. Tart még benne papírt meg tintát is.

Képességek:
Panda
- Három alakja van: civil, Pandalány, panda
- Pandalány alakjában semmivel sem tud többet, mint civilként
- az összes alakjára igaz, hogy jól tud úszni meg mászni
- könnyen el tud rejtőzködni egy állatkertben (a pandák között)

Írás
- Lényege: a papírra írt történés bekövetkezik
Korlátok: - Csak reális dolgok történhetnek meg. Pl.: nem eshet rá egy csembaló a másik fejére. (Csak ha épp véletlenül egy csembalót szállító hőlégballon repül felette. ) Olyan sem eshet meg, hogy egy nagyon gonosz karakter hirtelen jóvá válik. Maximum elgondolkodik.
-Csak tintával működik és csak lapon. Tehát ha mondjuk a vérével akarna ráírni a papírra, nem működne. Vagy ha tintával írna a falra, akkor sem.
-Mikor megírja a cetlit, el tudja dönteni, hogy ha azt elolvassák, akkor meg fog-e történni, vagy sem.
-Ha már egy betűt elolvastak a papírról, az esemény be fog következni (ha be kell következnie). Ebből következően minden megtörténik, ami azon a papíron van. Ha van beleírva időpont, és/vagy körülmény, azok is teljesülni fognak. Egyébként, ha nincs idő megadva, az esemény azonnal bekövetkezik.
-Egy fecni csak egyszer használható fel. Semmi sem jelzi a lapon, hogy felhasználták-e már vagy sem.
- Ha saját maga olvassa el az üzenetet, nem fog bekövetkezni az esemény. (És nem is használódik el.)
- Ha olyasmi kerül a lapra, hogy „Jó dolog fog veled történni” akkor a „jó” a felolvasótól függ, hogy neki mi a jó. Ebből következően ezt óvatosan használja, hisz kinek mi számít „jónak”.
- Viszont ha olyan kerül a lapra, hogy Béla rosszul lesz és ezt Béla vagy akárki más olvassa el, akkor arra a Bélára fog vonatkozni, akire Pandus gondolt, nem lesz minden Béla rosszul.
- A cetlit és a sütit szokta kombinálni – persze csak óvatosan, nem szeretne lebukni.
(- Qie még nagyon kezdő, de idővel akár még olyasmire is képes lehet, amire a nagymamája vele kapcsolatban.)

- Azt hiszem, hogy épp a legkellemesebb lehetőséggel beszélgetek, amit a sziget kinálhat.
Elvigyorodom, majd természetesen lefuttatom a szkennelést. Nahát, valaki aki igazat mondott. Szegény szöszke egyedül él. 
- Jack Bratt Lumber!
Mutatkozom be neki. Ez az álnév úgy hangzik, mint valami szőrös favágóé... Ennél jobb ál-útlevelet nem tudtak volna szerezni nekem?
- Szóval mit lehet ezen a szigeten csinálni? Elsősorban a társas lehetőségek érdekelnek.
Kacsintok rá az ép szememmel. Az agyam közben viszont máshol jár. Azt akarom kideríteni, hogy mennyit nem látok a szigetből, illetve a kikötő közeli kamerákat ráállítom a megfigyelésre. Ha valami beérkezne úgy, hogy nincs előre bejelezve, szóljon. Nem szeretem a szürke foltokat egy melóban, mert azok csak komplikációkkal járnak. Még akkor sem, ha azok a komplikációk ilyen formás lábú szöszik...

Majdnem felsülök a másolással. Igazából szinte számítok rá, hogy felsülök, mert olyan költőien szerencsétlen lenne a helyzet, és mindig volt érzékem a drámához. A nyakörvek nem esnek le, én pedig nagyon közel állok ahhoz, hogy már csak múlt időben lehessen hivatkozni rám. Az egyik gépfegyveres azonban hiába húzza meg a ravaszt, nem történik semmi... tehát mégiscsak sikerült produkálnom valamit. Vagy vakszerencse. Az is egy opció.
Sajnos a boldogság nem tart sokáig, mert a kibontakozó harcban a géppuskás nő felverekszi magát a földről, és ismét célba vesz minket... amikor kivételesen egy ismerős töri be az ablakot. Thena az, a barlangos kalandunkból, és szerencsére kisegít a gépfegyveressel.
- Andrew... látom neked mindig sikerül a balhés helyeket kifognod - jegyzi meg, mire elvigyorodom, és széttárom a karom.
- De szerencsére jött a felmentősereg. Még kiabálni se kellett érte - utalok vissza a korábbi megjegyzésére, mikor bemutatkozott nekem.
- Jah, mintha annyira akartam volna - érkezik a kelletlen válasz. Ezek szerint továbbra is jóban vagyunk. - Jól vagy?
- Az egóm, a napirendem, és az ebédem sérült - válaszolom. - De egyébként rendben vagyok. A gyerekekért jobban aggódom, akiket ezekkel láttam.
Thena fájdalmasan felnyög, a következő pillanatban viszont befut egy társa... a férfi sokkal élénkebb személyiségnek tűnik nála, és jelentősen udvariasabbnak is. Kezet nyújt:
- Mr. Stanger, igaz? Thena mesélt magáról! - elfogadom, és megszorítom a felém nyújtott kezét. - Megmentette az életemet! Tartozom önnek!
Ó. Ezek szerint nem a vakszerencse volt.
- Nincs mit. Engem is szitává lőttek volna, ha egyedül maradok - bólintok. - Remélem, nem sok rosszatt mesélt - biccentek a lány felé, mire a férfi Thenára pillant, és kacsint egyet felém.
- Van olyan, hogy nem rosszat mesél?
Azt hiszem ez az a pont, ahol eldöntöm, hogy kedvelem a srácot.
- Amúgy én is itt vagyok.... És ha kiszórakoztátok magatokat rajtam, akkor rátérhetnénk arra, mi lesz most? - kérdezi a lány, mire a társa még odasúgja nekem:
- Tündéri, mint mindig, nem?
- Abszolút. A megtestesült báj - bólintok, aztán Thenára nézek. - Egy kis nevetés még ránk férne, de meghozzuk ezt az áldozatot - közlöm kicsit dramatikusan. A háttérben a férfi megerősítve a szavaimat a szívéhez kap. Határozottan bírom a srácot.
- Tulajdonképpen remek párost alkottok ti ketten - morogja Thena.
Ahogy azonban befejezzük a viccelődést, kicsit megkomolyodok, és megszólalok:
- Ami engem illet, én kiszedném a gyerekeket. És segítenék a civileknek - biccentek a kocsi felé. Thena úgy tűnik, belemegy, int, hogy menjek előre.
- Connor úgy is imád hőst játszani, jól meglesztek... addig én gondoskodom a bent lévőkről...
Bólintok egyet, és halványan, ezúttal gúnyolódás, vagy humor nélkül elmosolyodom.
- Nekem jó. Azért óvatosan.
Ahogy elindulunk, és hallótávolságon kívülre kerülünk, Connor még hozzám fordul, és halkan megjegyzi:
- Bocsánat a viselkedéséért... neki csak... nehéz élete volt, azt hiszem.
Megrázom a fejem. A lány bár nehéz természetű, de semmi olyasmi, amit kezelhetetlennek érzek. Nem rosszindulatú, nem lök a vonat alá, hogy ha bajban vagytok, hanem lehet rá számítani. Ezt már volt alkalmam megtanulni korábban, és bőven elég, hogy cinikus megjegyzések és gúnyolódás ide vagy oda, ne sajnáljam, hogy újra találkoztunk.
- Semmi gond. Nem nagyon tudtam megismerni, de nem tűnik... rossz embernek.
- Azon kevesek közé tartozol, akik így látják - feleli szomorkásan Connor, majd még feltesz egy kérdést. - Mit csináltál, amióta elváltak az útjaitok?
Azt hiszem, a létező legunalmasabb választ adom.
- Tanítottam, mértem, pályázatot írtam... maradjunk annyiban, hogy szeretem, ha kevés a nagy kaland körülöttem - vigyorodom el egy pillanatra, miközben lassan odaérünk a célunkhoz.

- A koktél azt hiszem egy nagyon jó kezdete lesz valami, kellemesnek.
Az utolsót szót huncutul búgva mondom neki, egyértelművé téve neki, hogy az ő szófordulatát idézgetem neki.
- Egy feltétellel. A vendégem.
A másik mondatát nem tudom hagyni, hogy elsuhanjon a fülem mellett. Viszonzom a mosolyát.
- Nem ismerem a szigetet, mégis milyen más szórakozásra gondolhatok? Ami az én fejemben motoszkál, azelőtt illik legalább egy italra meghívni a hölgyeket.
A vak is látja, hogy miközben mozog a szám őt stírölöm és ez a hanglejtésemből is tisztán érződik.
- A Jack tökéletesen megteszi.
A favágós megjegyzésén szélesebbre húzódik a vigyorom, majdhogynem már nevetek rajta.
- Nem mondhatom el magamról, hogy úgy teljes szívemből oda lennék a nevemért, de ha ilyen kellemes gondolatokat ébreszt az emberekben, akkor azt hiszem meg tudok békélni vele.

Ajjjjjhhhhhdemiééééééért? Szenvedek magamban, miközben a bolt felé tartok. Úgy volt, hogy szabad napom van, de persze ez anyáéknál azt jelenti, hogy a boltba azért elküldhetnek. Tejért… értem én, hogy az üzlet fellendült, amióta nem csak teával és sütivel, hanem kávéval is szolgálunk, de…
Ekkor valaminek, vagyis valakinek neki ütközök. Kis híján le is vesz a lábamról.
- Bocsánat… - motyogom reflexből.
A lány nem is figyel rám, csak dühösen felkapja a telefonját. Így már értem, miért ütköztünk… Nem szól hozzám, csak tovább megy. Én is hasonlóképpen teszek. Minél előbb visszaérek a tejjel, annál előbb bújhatok vissza a pihe-puha ágyikómba.