Marvel's Sirens

A szüleim a Bryan Donohan nevet adták nekem, de több száz alias-szal rendelkeztem már a pályafutásom során. De mi is pontosan a munkám? Szabadúszó orvgyilkos és fejvadász. Nem a legtisztességesebb foglalkozás, de valamiből élni kell, nem igaz?
Csodás életem lehetett volna. Apám Stark fegyvergyártó részlegén dolgozott és épp készült tovább lépni édesanyámmal és a hasában bújdosó, porba fingó kicsi Bryannel egy új élet felé, amikor eljött az a végzetes nap amit soha nem felejtek el. A születésem napja.
A szüléssel minden rendben volt, a boldog családom pedig hazafelé tartott. A fater elmondása szerint én békésen anyu ölében pihentem, mikor az egyik kereszteződésben egy kamionos a kocsinknak csapódott. Muter azonnal szörnyet halt, miközben a teljes testével engem védelmezett. Én mehettem vissza a korházba, ahonnan jöttem. Nem tudták megmenteni a szememet és az orvosok naivan ki is jelentették, hogy soha nem is fogok látni vele többet. Bizonyos szempontból igazuk volt. Apám viszont a munkahelyi kapcsolatait kihasználva biztosított nekem egy sokkal jobb, mechanikus szemet. Hőlátás, zoom, X-ray látás, információhálózat és minden, ami szemnek és szájnak ingere a szeretetcsomag része volt. Kivéve a jól megérdemelt bosszú. Biztos te is elgondolkodtál már, hogy hol siklott annyira félre a dolog, hogy pénzért ölök embereket igaz?
A kamionsofőr nem volt valami együttműködő a hatóságokkal és az ügyvédei rendesen kimosták őt minden vád alól, sőt, a mi kocsinkat tették a baleset felelősévé. Apámat ez nagyon feldühítette és amióta az eszemet tudom, úgy nevelt, hogy majd együtt, közös erővel megbosszuljuk anyám gyilkosát. Nem hunyt le úgy nap, hogy ne átkoztuk volna azt, aki a családunk boldogságának útjába állt volna.
Apám sokat készült a bosszúra. Nagyon sokat. A fegyverekből, védelmi technológiákból amiket a Stark Industries tervezett, nagyon sok a személyes műhelyében landolt. A jelenlegi ruhám, a fegyvereim nagy része mind a milliárdos playboy ajándéka volt. Bizonyos értelemben.

Aztán a csávó bejelentette, hogy bezárja a fegyverrészleget, szóval úgy tűnt, hogy az egész projekt egy hatalmas lejtőt vesz. Ezt nem hagyhattuk. Rajta ütöttünk a kiűrítő furgonon, de a lopás nem ment olyan zökkenőmentesen mint reméltük. A rendőrség parancsot kapott, hogy tüzet nyithat ránk, melynek az eredménye az lett, hogy apám találatot kapott, a történelem pedig megismételte önmagát. Újabb baleset, újabb elveszett szülő, én viszont nem voltam kisgyerek. Kimásztam a kocsiból még mielőtt a rendőrök utolértek volna minket. A ruhát úgy tervezték, hogy könnyedén bele lehessen bújni, valamint könnyedén el is lehessen hagyni azt. Mintha rám szabták volna...
A fegyverek aktiválódtak, ahogy beléptem a ruhába és rögtön tudtam, hogy mit kell tennem. Tüzet nyitottam az engem üldöző rendőrökre. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. A ballisztikus vackaikkal esélyük sem volt az elektronikus arzenálommal szemben. Még úgy sem, hogy most fogtam először fegyvert... Olyan egyértelműen és átláthatóan voltak megtervezve ezek az energiafegyverek, hogy egy csecsemő is el tudja őket sütni. A szemem asszisztálását még csak nem is említettem.
Ebben balesetben sokkal több hulla volt, mint a születésem napján, nekem pedig egy körözés a fejemen. Aznap megéreztem a vér ízét. A bosszú ízét és mindkettőt baromira imádtam.
Csak azért vártam hónapokat, hogy enyhüljön a személyem iránti körözés. A legalja helyeken rejtőztem el, miközben a szemem segítségével mindent kiderítettem arról a személyről, aki anyám haláláért felelős. Majd végeztem vele. Nem szenvedett. Messziről jött lövés volt, egyenesen a bal szemébe. Szemet szemért. Csak ő a látásával együtt az életét is elvesztette. Amikor beadtam ezt a milliméterre pontos lövést, tudtam, hogy mi a célom. Rengeteg ember van, aki meg akarja tapasztalni a bosszút, de nincs rá lehetősége. Én vagyok a lehetőség.
Világszerte vállaltam el megbízásokat, melyeket bármilyen kérdés nélkül teljesítettem. De szabadúszó maradtam. Kismillió bűnszervezet megkeresett már magának, de tartós munkát egyiknél sem vállaltam.

Név: Lurid Shade
Mutáns név: Z3
Születési dátum és hely: Anglia, Ludlow 1951. május 19.
Képesség: Hiperagy
Képesség szintje: Az én mutációm nem látványos. Nem tudok falakon átmenni, savat köpni, sem irányítani az elemeket. Sokan talán el sem ismernék mutációnak. A koponyám űrtartalma 4850 cm³, 300 milliárd neuron van az agyvelőmben, neurononként 30.000 szinapszis szállítja másodpercenként az információt. Mondjam egyszerűbben? Az agyam könyvtár, számítógép, labirintus. Minden, amit az életem során olvasok, tanulok, érzékelek itt van a fejemben, és egyetlen gondolatba kerül előhívni. Az agyam programozható, irányítható, erőforrásai átcsoportosíthatóak; egyszóval egy igazi Z3 rejtőzik a koponyámban.
Képesség távlatai: Minél többet tanulok, annál többet tudok, ehhez nem kell mutánsnak sem lenni. Az X-gén csak felerősíti azokat a kompetenciáimat, amikkel alapvetően is rendelkezem. A fejlődésem kizárólag a saját kezemben van.

Jellem: Engem nem törhet meg az élet. Túlélőként is jellemeztek már, de ennél itt sokkal többről van szó. Az életem az én kezemben van, és akárhány csapdát állít is nekem a világ, mindig leszerelem. Megtanultam felismerni, elemezni, alkalmazkodni, kitörni. A saját erőmben bízom, és kizárólag magamra támaszkodom. Bizalmatlannak tűnhetek, de be kell látnod, hogy vannak olyan döntések, amiket egyszerűen nem hagyhatsz alkalmatlan kezekben. Ezt leszámítva a csapatmunka híve vagyok. A csoport egy hatékony egység arra, hogy elérjem a hosszútávú céljaimat. Ehhez persze egy olyan vezetőre van szükség, aki összefogja és motiválja a csoport tagjait. Aki ismeri minden erősségüket és gyengeségüket, akinek mindig van egy megfelelő embere az adott problémára, és tudja, hogyan vegye őt rá a 100%-os teljesítményre. Ez vagyok én. A vezető, a tanácsadó, a pszichológus, a gondozó, az otthon megteremtője, ahol biztonságban érezhetik magukat az embereim; én vagyok a fény az alagút végén, és a száguldó expressz navigátora.

Kinézet, megjelenés: A kor nem igazán látszik rajtam, házias nő lévén saját kozmetikai szereimmel kezelem az öregedés első jeleit. Bőröm kisimult, ráncmentes, hajam hosszú, barna, töredezettségtől mentes. Arcomat csinosítja egy enyhe, hétköznapi smink is, bár ebben inkább a természetes vonalat követem. Alkatom nem nevezhető sportosnak, inkább az a fajta nő vagyok, akin látszik, hogy többet olvas, mint amennyit eszik. A biztonság kedvéért azért a diétámat is tartom, így óvom a testem egészségét, és persze a vonalaimat. Átlagos magasságomat gyakran feldobom egy-egy magassarkúval, egész megjelenésem ápolt, rendezett. Az elegáns, színes ruhákat részesítem előnyben; engem soha nem fogsz szűk blézerben, fekete keretes szemüvegben és miniszoknyában látni. Állandó ékszereim nincsenek, mindig az aktuális ruhámhoz választok valamilyen színes kiegészítőt; ellentétben a korombeli nőkkel nekem nincs kikopva a bal kezem gyűrűsujján az a bizonyos sáv.

Előtörténet:
Nagyon szegény családból származom. Nekem nem csomagolt édesanyám szendvicset az iskolába, és az édesapám nem ült mellettem este, hogy felolvasson egy mesét. Nem is igazán emlékszem rájuk, annyira keveset láttam őket. Két műszakban dolgoztak a bányában, édesapám bányász volt, édesanyám konyhai kisegítő. Nem láthatták, ahogy egyedüli gyermekként szépen lassan felnevelem magam. Lemaradtak arról, amikor 6 hónaposan felálltam, és megtettem az első pár bizonytalan lépésemet. Nem látták az általános iskolás rajzaimat, amin futurisztikus stílusban alkottam meg a saját rózsaablakaimon trónoló szentjeimet.
Az iskolám egyfajta gyűjtőhely volt, ahová a környék szegény gyerekeit terelték össze. Untam, mert messze nem az én szintemet tanították. Gyakran megszöktem és még gyakrabban javítottam ki a tanáraimat és diáktársaimat egyaránt. Egyetlen röpke év alatt megtanultak gyűlölni. A legrosszabb jegyeket vittem haza, de nem is számított, a szüleimnek soha nem volt idejük a tanulmányaimmal foglalkozni. Mindent magamtól tanultam meg. Írni és olvasni, főzni és sütni, takarítani és szerelni, megértetni magamat az átlagos emberek szintjén.
Valahányszor elszöktem, a város szegényes kis könyvtárában bújtam el, és elolvastam mindent, ami a kezem alá került. Megismertem azt a gondolkodásmódot, ami egy jobb világért tevékenykedik, és megismertem azokat az embereket, akik mások nyomorának eltörlését és egy élhetőbb társadalmat tűztek ki maguk elé. Eldöntöttem, hogy én is ilyen ember leszek. Mindent, amit elolvastam feldolgoztam magamban, átrágtam és átalakítottam a saját elméleteim alapján. A fejemben felállt a saját etikai és erkölcsi kódexem, megalkottam a saját világképemet és az utópiáimat.
Mit sem ért. A rossz jegyeim miatt nem vettek fel magasabb szintű tanulmányokba, úgy voltak vele, hogy a buta kis csitri semmi másra nem lesz jó, mint az anyja. A bányába akartak küldeni, hogy tányérokat és lábasokat mossak napi 16 órában, száraz kenyérért és tisztított vízért. Akkor láttam utoljára a szülővárosomat, mert soha többé nem mentem oda vissza. Nem volt sok holmim, és azt is ott hagytam a szüleimnek, adják el. Pénzt nem vittem, nem is lett volna miből elvinnem.

Úgy gondoltam, elegendő könyvet olvastam a vadonról ahhoz, hogy megéljek akár a jég hátán is. Bevetettem magam a sűrűbe, és sokáig minden teljesen rendben volt. Gyümölcsöket szedtem, elkerültem a vadcsapásokat, egy domboldalban aludtam, ahol a meleg délutáni nap cirógatta a bőrömet. Aztán eleredt az eső. Az esőt minden angol gyorsan megszokja, ha nekiered a zivatar, csak behúzódnak egy kávézó biztonságos terasza alá, meleg teát szürcsölnek, és kedélyes beszélgetésbe elegyednek a vendégekkel. A vadonban viszont nincsenek teraszok.
Két napot sem töltöttem ott, szabályosan menekültem a legközelebbi városba. 30, maximum 40 km-t tehettem meg, át a mocsarassá ázott erdőségen. Amikor megérkeztem az idegen városba mocskos voltam, tépett, és nagyon beteg. Magas lázam volt, legyengültem, szédelegve csapongtam az ismeretlen, kanyargós utcák között. Egyetlen dolog járt a fejemben: túl kell élnem, bármi áron! Ételt lopni nagyon kockázatos lett volna, abban az állapotomban azonnal elkaptak volna. Más utat kellett választanom. Egy utat, ami az emberi lélek sötétségére épít.
Tudod, hogy hol dőlnek össze a legszebb eszmék? Amikor először kell eladnod saját magad azért, hogy holnap is életben légy. A testem ványadt volt és satnya, az utcalányokkal biztos, hogy nem vehettem volna fel a versenyt. Nem értettem semmilyen szakmához, csak a tudásomat, a hangomat és az élni akarásomat hoztam magammal ebbe a nem túl messzi új világba. Sorra jártam az üzleteket, hogy felkínáljam a képességeimet. Olvasás, írás, számolás; nem hinnéd, de még ezek is eladhatók. Jegyezz meg valamit: bárhová mész a világban, az eszed lesz mindig a legértékesebb, ha arról van szó, mit tudsz eladni magadból.
Az üzletekben nem volt szerencsém, ezért a piactér felé sodródtam, ahol nagy tömeg verődött össze egy utazó kuruzsló körül. A bolondja fiatalító krémet árult, amit megzúzott zöld levelekből, sárból, esővízből és forralt, tiszta alkoholból kevert ki. Már akkor teljesen be volt csavarodva, és az eltelt hónapok nem sokat javítottak az állapotán. Mondanom sem kell, a terméke undorítóan nézett ki és szagra sem volt biztató; nem csábította az egyszerű embereket. Az eső is újra eleredt, ezért a közönsége szépen lassan elszállingózott. Eleget hallottam belőle. Kielemeztem, és ázott keselyűként csaptam le rá, hogy bekebelezzem a vállalkozását.

Rábeszéltem a változásra. Belebeszéltem, hogy szüksége van rám. Elhitettem vele, hogy én tudom a tökéletes receptúrát, megismertem az egyszerű emberek vágyait és igényeit, végül tökéletes kikiáltó lett belőlem. Egyszerűen nem tudtak figyelmen kívül hagyni. Rengeteget utaztunk az országban. Amerre csak jártam, elolvastam mindent, ami csak a kezeim közé került, értékesítés közben pedig az embereket tanulmányoztam. Rövid idő alatt annyira hatalmasra növeltem a közös vagyonunkat, hogy tudtunk nyitni egy saját boltot a fővárosban.
Nagyon körültekintően választottam meg az üzlet helyét. Szabályosan kerestem, csalogattam Őket. Mindent megtettem annak érdekében, hogy megtaláljanak. Azokban az időkben még két kartell működött egymástól jól elkülönítve, én pedig szépen lassan megkörnyékeztem mindkettőt. Megismertem az embereiket, a szervezetük működését, az információs hálózatukat, majd szép lassan megfertőztem őket önmagammal. A pletyka hatalmát használtam fel ellenük. Elterjedt, hogy az üzletünkben olyan kincset rejtegetünk, ami értékében vetekszik a koronaékszerekkel.
Ez akkoriban még túl erős túlzásnak számított ahhoz, hogy ne keltsen gyanút bennük. Éveken keresztül vártam rájuk hiába. A kuruzsló addigra meghalt, az alkoholgőz teljesen elpusztította, én pedig a könyveimbe temetkeztem. Egy idő után külföldről hozattam be a súlyos köteteket, megtanultam számos kultúra nyelvét folyékonyan írni és olvasni, megismerkedtem a pénzügyi rendszerekkel, a gazdasággal, az informatika kezdetleges formáival, a természettudományokkal, az orvostudománnyal és a fejlődésben lévő pszichológiával. Vártam rájuk; sokáig vártam, míg végül nyilvánvaló volt, hogy nekem kell lépnem.
Kintről behozott régiségeket kezdtem felvásárolni, és az általuk szervezett aukciókon értékesítettem. Újra elővettem a régi történeteket, és beleszőttem a misztikumba a felvásárolt régiségeket. Egyik-másikról azt is elhintettem, hogy feketepiacokról származnak. Végül megtörtem a kisebb kartellt. Majdnem 1968-at írtunk, tél volt és nagyon sötét. Nálam minden lámpás égett, fényárban úszott az üzlet, amikor állig felfegyverkezve megjelentek. Készséggel álltam félre az útjukból, s habár a szívemet úgy kellett állandóan lelassítani, sikerült annyira megőriznem a hidegvéremet, hogy előrébb tervezzek náluk. Erre a napra vártam évek óra.
Módszeresen szétverték az üzletet, mindent porrá zúztak, mint letéptek a falakról, minden szövetet felvágtak, mégsem találtak semmit. A pusztítás alatt az egyik végig pisztolyt fogott a fejemhez. Minden perccel idegesebbek lettek, és az eszetlenségük szépen lassan megnyugtatott. Már tudtam, hogy felül fogok kerekedni rajtuk, nem volt hát miért aggódnom. Ha elszámítom magam, csak egy golyó a fejemben, gyors és egyszerű halál.
-Hol van? Hol van az a hatalmas kincs?
Az üvöltésre már meg sem rezzentem.
-Itt áll előtted.
Nem voltam hangos, csak határozott, mégis, mintha ostorral vágtam volna végig az arcukon. Haragba rándult minden apró ráncuk. Akkor, abban a fél percben féltem életemben utoljára igazán. Abban a fél percben kellett nagyon erősnek maradnom, és fenntartanom a kihívó, de semmiképpen sem fenyegető testtartásomat. Húzd ki magad, feszítsd le a vállaid, nézz fentről, de ne a szemébe. Ne egyenesen a szemébe, valamennyivel alá, az orrára fókuszálj, mint a vadállatoknál. Végül félrenézett. Győztem az elméje felett.
Nem lőttek agyon, helyette elvittek a kartell vezetőjéhez, ítélkezzen ő felettem. Megvezettem az egész alvilágot, ezt sem lenyelni, sem figyelmen kívül hagyni nem tudták. A döntést végül mégis én hoztam meg helyettük. Csak úgy, mint régen, de már sokkal finomabban, puhábban ültettem el a fejükben, hogy nekik szükségük van rám. Valójában nem is ment szembe az állításom a valósággal. Rosszul állt a szénájuk, kellett egy jó stratéga, valaki, aki egy egész várost is képes fejben irányítani. Én.

Még abban az évben, komolyabb belső háború nélkül egyesült a két kartell, én pedig egyetlen ellenszolgáltatást kértem tőlük a munkámért: egy prémium kategóriás, hamisított középfokú végzettséget, amivel már csatlakozhattam az Oxfordi kutatócsoportok egyikéhez. Bekerültem a felső körök vérkeringésébe, hamarosan szakmai körökben is megismerték a nevemet. Gazdaságpolitikában, pénzügyben és menedzsmentben nem akadt jobb nálam, két évre rá már előrehozott záróvizsgákkal diplomáztam. Saját cég építését terveztem, amit szorosan összekötöttem volna az alvilág működésével, ezzel létrehozva egy olyan erős szervezetet, amit később kiterjesztettem volna az egész országra. Egy országot akartam uralni.
Végül az összes tervem elhajózott velem Amerikába. Nem a lehetőségek hazája vonzott ennyire, hanem valami sokkal sötétebb. A Szörnyeteg karmai először anyaországomba és Franciaországba értek el. Akkor hallottam Róla először olyan informátoroktól, akik ismertek olyan személyt, aki hallott már olyanról, aki látott olyat, aki elcsípett egy levéltöredéket attól, aki ismerte az Ő egyik embere ismerősének a gyermekkori jóbarátjának a lányának a régi egyetemi kutatótársát. Még a létezését sem hittem el nagyon sokáig, de az a tény, hogy a cége leányvállalatai hiénaként falták be a lassan kialakulásban lévő fogyasztói társadalmat, megerősített abban, hogy oda kell mennem, ahol mindez először emelkedett ki a földből.
Ajánlásaimnak és előzetes hírnevemnek köszönhetően már alapból tárt karokkal fogadtak az amerikai telephelyű cégnél. Középvezetői állást kaptam, amivel egy akkori korombeli, pályakezdő nő úgy 10-20 évre boldogan ellubickolhatott. Én nem ezért jöttem. Nekem Vele kellett találkoznom, és nem értem rá holmi vállalatok igazgatására. Csekély kímélettel gázoltam egyre feljebb a cégvezetői pozíciókban, aminek csúcsán reményeim szerint csakis Ő lehetett. Közben a már sokat csiszolt csempész módszerekkel beépítettem magam a helyi alvilágba is. A csempészeket különösen szerették már abban az időben is, a nagy koponyák pedig egy jól működő szervezet alapjai, gyorsan beilleszkedtem tehát.
Mindenhol terjesztettem a hírem, alvilági és céges berkeken belül is, szabadidőmben az éjszakai életet bújtam, hogy valamely sötét sikátor mélyén vagy egy fényűző, luxus bár közepén megtaláljam, de ha találkoztam volna vele, akkor sem ismerem fel, annyi legenda terjengett már róla. Nem tudtam hogy néz ki, nem tudtam, hol bukkanhat fel, csak azt tudtam, hogy meg kell Őt találnom. Ez olyannyira rögeszmémmé vált, hogy végül sikerült befúrnom magam a vezérkar közvetlen közelébe. Még akkor is bizonytalan voltam a létezésében, arról fantáziáltam, hogy szándékosan rejtőzik, azt akarja, hogy megtaláljam. Ez már 1974-ben volt.

Még azon a hideg tavaszon meghalt a Vezérkari Tanács egyik férfitagja. Összegyűjtöttem az összes ajánlást, amit csak hatalmamban állt megszerezni, és megpályáztam a felszabaduló pozíciót. Komolyan felkészültem mindenre, ami csak egy ekkora volumenű állásinterjún megtörténhet az emberrel, de Rá már akkor sem lehetett. Kisimult, kellemes, átlagos külsejű, intelligens férfinek láttam, akiben több rejtvény bújt meg, mint a Vatikán tiltott raktáraiban. Megnyerő, ám mégis átlagos külsején szinte átizzott a karizmája. Abban a pár másodpercben, amíg kezet fogtunk egymással feloldódott minden kétségem vele kapcsolatban. Soha többé nem kételkedtem benne. Azon napon addigi életem legjobb formájában voltam, olyan gyorsan száguldottak a gondolataim, mint egy csúcstechnológiás számítógépnek.
Az állásnál sokkal többet kaptam tőle az eltelt évek alatt. Nem a saját lakosztályról beszélek a kastélyban, és nem is a szervezetei közvetett irányításáról. Sokkal inkább azokra a délutáni teákra gondolok, a halk, barokk zenére és a végtelenbe nyúló elképzeléseire. Arra, hogy a világmindenséggel szőtt terveivel mindig mozgásban tartja az agyamat. A könyvritkaságokra, amikkel alkalomadtán meglep. A mutánsokra, akiket általa megismerhettem. A Virágaira, édes Lányaimra, akik mindig számíthatnak rám, és én is számolok velük minden egyes pillanatban. Amikor Ő lesz a világ ura, én leszek az, aki összetartja ezt a világot, amíg Ő újabb trónok után néz.

Félelmetes hadsereget gyűjtöttünk össze mind katonai, mind alvilági, mind világpiaci mértékben mérve. Elkerülhetetlen volt, hogy ő legyen a világ ura, igaz, csak az árnyékok közül, ahogy ő szerette. Vállalata bekebelezett minden szolgáltató, termelő és kutató-fejlesztő céget, a civil szervezeteket, a médiát, az alvilágot. Bábjai megtelepedtek a politikai, katonai és civil társadalmi élet vezető alakjaiként, kialakult egy masszív mutáns-éltető propaganda, ami segített a mutánsok felszabadításában és társadalomba integrálásában. Mindezt mindössze 5 év kőkemény munkával, és két elvetemült, kőkemény akarattal az élen. Azt gondoltam, ez már örökre így marad, a mű kész, már csak a fenntartásán, fejlesztésén, csiszolgatásán fogok dolgozni Hozzá képest tiszavirág életemben. Ritka és szokatlan érzés volt tévedni valamiben.
Rendhagyó nap volt. Amikor azt kérte kövessem az egyik laborkísérletre, úgy gondoltam, megnézzük együtt, majd később egy jó tea mellett kibeszéljük az eredményeket. Lelkes volt, és sosem látott energiák fűtötték mindegy egyes lépését. Tőle szokatlan, heves gesztikulálással magyarázta, hogy feltalált egy gépet, amin keresztül új, lakott bolygókat érhetünk el, amit aztán a jelenlegihez hasonlóan leigázhatunk, bekebelezhetünk. Puhán, az árnyékokból, ahogy a jelenlegit is. Megértettem, hogy az elmúlt évek alatt az ő fejében nem állt meg, és nem is lassított a mániákus a gépezet. Azt mondta, kell egy kiválasztott. Valaki, aki elég intelligens és kreatív ahhoz, hogy megtalálja a módot a visszajutásra, és túlélő képességekkel bőven megvan áldva, hogy el is jusson odáig. Valaki, aki képes az életet újra és újra elkezdeni, az új környezethez alkalmazkodni, és azt átformálni. Megkérdeztem, tudja e, hová fog a kiválasztott érkezni. Azt mondta, lakott területre. Bólintottam.

Nem féltem jobban, mint amikor fegyvert szorítottak a fejemhez. Emlékeztettem magam arra, hogy milliónyi ember álmát élem ebben a pillanatban; teljesen új életet kezdek anélkül, hogy minden megszerzett tudásomat és tapasztalatomat elveszíteném. A felvett nevemet úgy döntöttem, megtartom. Ha angol anyanyelvű területre érkezem, még valamiféle csodálatot, ösztönös misztikumot is kiválthatok az új népemből. Új nép... Nem mertem rájuk emberként gondolni, nehogy az elvárásaim túlszabályozzanak. Egy mély, hosszú lélegzetvétellel lezártam mindent és mindenkit, akit hátra hagyok; életem eddigi történetét. Az irattárcám, benne az azonosító irataimmal, az útlevelemmel, a bankszámlám okiratával és egy nagy köteg magas címletű dollárral a kabátom belső zsebében kapott helyet, a nadrágom egyik zsebébe egy zacskó finomra csiszolt drágakövet csúsztattam, a másikat töltényekkel töltöttem fel. Végül övemre rögzítettem kedvenc Desert Eagle típusú pisztolyomat. Sosem lehet tudni - alapon.
Eljött a búcsú ideje. Egymásra mosolyogtunk, ahogy a régi időkben egy-egy bevetés előtt vagy egy jó teával egybekötött beszélgetés során, majd ő kiment a tipikusan amerikai laborból. Sosem vallotta be, de szerette a kliséket. Bár nem láttam rá, tudtam, hogy ott áll az ablaknál és feszülten figyel. Engem leszíjaztak, nehogy egy véletlen elmozdulás esetleg laborbalesethez vezessen, majd mindenki más is elhagyta a termet. Agyam most, a magány perceiben indult volna be úgy igazán, ám pillanatok alatt minden elsötétült.

Férgek

Ben : Bryan Donohan & Raven : Esme Cuckoo

Bryan

Ha volt is lég kondid a mai hőhullámra az is bemondta az unalmast. És hiába minden egy aprócska szellő sem szeretne mozdulni, hogy ezen, javítson. A mélyhűtő szinte teljesen üres, és a sima szekrényben is csak víz és sör maradt. A TV-ben egy aranyos arcú rövid szoknyás időjós épp bemondja, hogy ez a közeljövőben nem fog változni, sőt ha ma nem is, de holnap garantáltan megrohadsz. Mosolyogva elbúcsúzik, majd egy őszes hajú idegesítően tökéletes mosolyú férfi veszi át a helyét. Megismertet a nagyvilág eseményeivel, de a részleteke nem megy bele, szerencsére. Valami sivatagi terroristákról, lövöldözésről meg persze a megunhatatlan Krakoa-i kapukról beszél. Aztán a kolléga nő rátér arra, hogy milyen cukormányos elefánt bébi született az állatkertben. De mikor elmondaná minek is nevezték el az ifjú Dumbót vagy Dumbinát megszólal a lakásod csöngője. Egyszer röviden. Ha nem nyitod ki másodszor is egy kicsivel hosszabban. Ha pedig ez után sem veszed a fáradságot, hogy kinyisd, vagy megpróbálnád az illetőt látatlanul elzavarni, akkor a koponyád belsejéből jövő hangos női hangot hallasz.

-Tudom hogy ott van. Már a szagról is megmondom. Nyissa ki vagy én fogom kényszeríteni, hogy kinyissa.

Esme:

Már akkor legszívesebben visszafordulnék, mikor átjövök a kapun. A kellemes pont tökéletes hőmérsékletet és napsütést felváltja a tűző nap és a forróság. Essünk, túl rajta had menjek haza.

„Esme nem jöhetsz haza, nem bízhatunk benne.” „Pofa be! Én is tudom. Hagyjatok békén!”
Leintek egy taxit. A tömény illatosító minden normális szagot megöl, de legalább a légkondicionáló működik. Megadom a címet és elindulunk. Éppen kényelemben érezném magam amikor megáll a kocsi. Sóhajtva kifizetem a taxist aztán, kiszállok a pokolba. „Legközelebb közületek jön valaki”

Nem működik a lift. Ez egyre szebb lesz. Felkapaszkodok a megadott emeletre, majd becsöngetek. A férfi nemsokára ajtót nyit. És puskát fog rám.

-Segíthetek?

Egy flegma sóhajjal nyugtázom a puskát.

-Én letenném azt, mielőtt valaki megsérül. Egyébként sem azért jöttem, hogy ártsak magának.- Felemelem kissé a kezemben tartott aktatáskát, hogy biztosan észrevegye.

-Lehet, hogy félszemű vagyok, de nem vagyok vak. Nagyon jól láttam a táskát. Mi kéne?- Ellép az ajtóból és végig mér. Szinte látom, ahogy forognak odabent a fogaskerekek. – Fáradjon beljebb, teát nem főzök, ha nem bánja.

-Arról szívesen lemondok.- Felelem a teára. Pont nem vágyok rá ebben a pokoli hőségben.- Ajánlatom van, ami szerintem tetszeni fog.- Belépek, de az első lépésnél megtorpanok, ha ez lehetséges a szobában még a kintinél is melegebb van.- Akkor azt hiszem, rátérek a lényegre, hogy minél hamarabb lezuhanyozhassak.- Ha találok egy tiszta széket vagy bármilyen más felöletett akkor helyet foglalok, és az ölembe veszem az aktatáskát. Kinyitom és a benne lévő pénz tetejéről előveszem a dossziét majd az asztalra hajítom.

-Ismeri?- Utalok a fotón lévő férfira. – Orosz származású amerikai állampolgár, és a Tisztítók nevű szervezet egy befolyásos tagja. Legalább is amennyire mi tudjuk. A neve Isac Yegorov, az akta elég színesen bemutatja a tevékenységét. Mint például az Angel city-i árvaházi mészárlásét.

A szivar fűstől felköhögök. Mindjárt bemászok a fejébe és az arcára nyomom. „Esme” „Én is tudom, hogy kell, különben nem ülnék az ötven fokos bűzben”

-Pheobe igaz?- Hülye gép. – Élve kell vagy holtan?

-Esme.- Javítom ki. – Bár az én hibám, nem mutatkoztam be. A mutáns törvény megköti a kezem. „Ne ölj embert!”- idézem gúnyal.- De a magáét nem. – Mosolyodok el.- És ha közben esetleg kiderül, hogy kik állnak felette és ráadásul pár társát balesett éri. Busás bónuszhoz juthat.

-Elég színes lajstrom küldjön át mindent digitálisan.- „Most is kémkedtek?” „Rajta vagyok”- A pénzt is kripta valutában kérem. Ha az megoldható, tekintse, az ügyet elintézettnek.- Egy kicsit kutatok az információ után, majd átadom a többieknek, akik intézik is amit kell.

-A levágott fejével lesz az ügy elintézve. De örülök, hogy sikerült, egyezségre jutnunk.- Felállok és felé nyújtom a kezem.- A pénz egy részét ép most utalják. A másik részét, ha elvégezte a feladatott. – Már el is indulnék, de persze ismét. „Esme nem hagyhatod, hogy egyedül menjen.”- És még valami, Ha megvan a férfi mi is magával megyünk. Van nála valami, ami a mienk.

-Egyedül. Dolgozom.- Hangsúlyoz minden szót.- A hullától azt vesz el, amit akar.
Már megszólalnék, hogy nem így van, amikor hatalmas robbanás rázza meg a házat.

Bratti : Achlys & nemosharr : Lurid Shade

Achlys:

A készleteid feltöltéséért jöttetek be a városba, Semmi más dolgotok nem volt. Ameddig egy piszkos kis zsebmetsző meg nem szabadította Connort a pénzétől és néhány egyéb dologtól. Igyekeztek követni a gyerek nyomait szerte a városban a hihetetlen melegben. A tűző nap mintha azt tűzte volna ki célul, hogy elevenen süssön titeket az undorító aszfaltra. Mindkettőtöknek mindene tele van már a várossal és ép azon vagytok, hogy feladjátok, amikor ép mellettetek megnyílik az ég és egy hatalmas villámmal a földbe csapódik valami és a kráterben megjelenik egy nő alak.

Z3:

A sötétség lassan válik szét, de először nem érzed a saját testedet. Az érzékeidnek kell egy kis idő hogy szép lassan visszatérjenek. Először a látásod tér vissza, de csak a túl kék eget látod magad felet. Majd visszatér a hallásod. Hallod a dudák és a motorok hangját aztán lassan megérzed a melleget és a gázolaj és aszfalt szagát. És végül újra tudsz rendesen gondolkodni. Mármint, úgy ahogy neked annak számít. Ahogy körbe tudsz nézni a következőt látod. Valahol egy nagyvárosban vagy, mindenfelé magas panelházak, körülötted kocsik, de nem olyanok, amiket megszoktál. és nem is túl sok. Egy maréknyi embert látsz csak az utcán, köztük egy párt, akik kilógnak a többiek közül. Sokan csak az ablakukból figyelnek téged. És a krátert, amiben megjelentél.

Tönkrement a légkondi. Nagyon jó... Egyszer kéne venni valami normális apartmant abból a rengeteg befolyó pénzből, nem csak a páncélra költeni. De abban nincs semmi élvezet.
- Alexa, emlékeztess délben, hogy hívjak szerelőt a légkondimhoz.
Ekkor szólal meg a csengő. Itt nem szoktak keresni, szóval kitárom a szekrényt, az övemre csatolom a pisztolyom, a shotgunt pedig a kezembe veszem.

A rázkódásra reflexből a földre vetődöm. Eldobom a shotgunt és a pisztolyomért nyúlok. Először hőkamerára, majd röntgen kamerára kapcsolom a szemem, hogy felmérjem a környezetem. Utasítom a szenzoraim, hogy állapítsák meg a lövés irányát és a hangok alapján a típusát is. Ha a lakásba nem tör be senki, akkor a szekrényhez érve visszahelyezem az övemre a pisztolyt, majd összeszerelem a mesterlövész puskám.
Teszek egy fél pillantást a megbízómra, majd ha megbizonyosodtam róla a tekintetemmel és a szenzoraimmal, hogy jól van, elindulok a tető felé. Lehasalok, beállítom a fegyverem célkeresztjét a forrás irányába, majd ha veszélyesnek ítélem meg, akkor ártalmatlanítom. Örökre.
- Megint költözhetek el...
Felelem halkan egy sóhaj kíséretében. Nem tudom, hogy Esme még a környéken van-e, de nem is érdekel kifejezetten, ha megkapom az információkat amikkel elindulhatok és az elérhetőségüket, nekem az tökéletesen elég.

Az, hogy állok a lábamon, kisebb csodának számít. Először a látás aktiválódik, utána a hallás, követi a szaglás, tapintok, nagyot kortyolok az idegen ízű levegőből. A házak túl nagyok. Az autók elegánsan lekerekítettek, hovatovább sokat egyszerűsödtek. Kevesebb az ember. Vagy kevesebben járhatnak az utcán. 50-50. Összezúztam a betont a lábaim alatt. Mintha csak leporolnám magam, végig tapogatom a főbb részeimet, nem hagytam e odaát valami fontosat, amire később még szükségem lehet. A fegyverem is kitapogatom laza, rikítóra festett pólóm alatt; úgy tűnik mindenem a helyén. A hajam mintha sötétebb lenne. Side-effect? A legközelebb pihenő pár felé nézek. Ők egy 80-as években divatos ruhájú, vidám kiegészítőkkel feldobott 30-as éveiben járó nőt látnak. Barátságosan mosolygok, közben lassú, óvatos mozdulatokkal kecmergek ki a kráterből. Még bizonytalan a mozgásom, nem teszek hirtelen mozdulatokat.
- Szép napunk van Hölgyem, Uram! Megkérdezhetem, melyik évben járunk? Esetleg azt is megtudakolhatnám, mely ország városában lát minket a napfény?
A hangom olyan lágy, mint mindig. Ez megnyugtat. Úgy tűnik, ép és egész vagyok. Folyamatosan pásztázom a külvilágot, igyekszem minél többet felfogni belőle. Keresem az Amerikában oly divatos kivetítőket, plakátokat, mozgóképeket, amik segítenek az információgyűjtésben.