2. évad: Első fejezet - A csend vége

Soha nem éreztem ilyet. Kicsúszott a kezemből a lovam gyeplője, és egy kis hezitálás után leestem az állatról. Mintha egy szöget ütöttek volna fel a szemembe, és egészen hátra, az agyamba kalapálnák. A barátaim halálának emléke egybe mosódik azzal az egyetlen pillanattal, amikor megpillantom a halál arcát. Pontosan úgy néz ki, mint akkor. Pontosan ugyan olyan illata van, mint akkor. A lábaim a földbe gyökereznek, és látom, hogy Eren messzebb, és messzebb kerül tőlem, hiába próbálok a nyomába érni. Gúnyolódó arcok vesznek helyette körül, és a halottaim fejét lóbálják, mint bizonyítékot arra, hogy semmit se érek. Soha nem is értem.
A többiek küzdenek vele, én pedig csak a földön állok, és a szemeim feketéje lassan elnyelik a látványt. Az arcuk elmosódik, a barátok eltűnnek, és az oriás elfordul tőlem. Minden óriásnak van egy szaga. De ennek az egynek csak tetem illata volt.
A lovam felé próbálok nyúlni, hátha bele tudok a nyeregtáskába kapaszkodni, és megcsípni az állat hasát, hogy rémületében neki induljon. Hogy kihúzzon ebből a meg nem fejthetetlen állapotomból.
Hanji szemei. Ha jól emlékszem. Nem ragyogtak. Lehetetlen, hogy Őt, nem érdekli egy óriás.
Nem érem el Chestert. Arább pördülök tőle a levegőben, és fekete szurkot érzek kiszakadni a testemből. Mintha egy szekér zúzott volna össze, ami a semmiből érkezett, és alá kerülve a törmelékeknek, sem voltam tudatában, hogy mi tette ezt felém. Csak egy érzés diktálta, hogy próbáljak kiszabadulni a szarkupac alól, amit maga Levi hadnagy annyira szeret a szájára venni.
Megpróbáltam a jobb karom mozdítani, majd a balt, de úgy éreztem magam, mintha széttört volna a testem.
Hát persze. Úgy is van. Valószínűleg itt pusztulok, és nem bizonyítom senkinek, hogy érek valamit. Csak ki kell bontakoznom.
Kinek kellene mondjuk, hogy ennél is nagyobbra bontakozzam?
De nem halok meg. Deszkák szúrták át a testem számtalan pontját, széttört az arcom, leszakadt az állkapcsom, kirobbant az egyik szemgolyóm, még is ki tudom verekedni magam a tákolmány törmeléke, a csörgő, szétsóródó felszerelések alól. Egyik szememmel megpróbálok körbenézni, hogy a világ melyik bugyrán vagyok, a halál után, de csak vakító fény van itt. Aztán forróságot érzek a puszta ereimben, és a ködpárától alig látok. Egy ló dobbantását hallom meg. Alig ha nem Chester az, akinek sikerült arébb mennie, mielőtt teljesen ledaráltak a szétcsapó fa-reteszek. Egyébként miért nem fáj? Úgy értem piszkosul ordítanom kellene, a vérem szaga fullaszt is, de a szekérhez tartozó két döglött ló undorító szagán kívül mást nem érzek. Megpróbálom mozgatni a kezeim. Biztos voltam benne, hogy szét vannak szakadva az izmaim, de csak szakadt ruharostokat láttam a csupasz karjaimon. A lábaim masszívan tartottak álltamban, a levegő áramlott a tüdőmbe, a látásom egyre tisztább lett.
Hogy élhettem túl, azt a három napot? Hol van az osztag? Tényleg, ők bizonyára meg tudnak nyugtatni affelől, hogy mindenki jól van. Talán én is csak álmodtam az egészet. Leestem a Hanji mellett vágtató lovamról, és semmi kibaszott szekér nem darált be. Felhúzódszkodok Chester Bellington csökönyös hátára, aztán, ahogy fel tudok ülni a nyeregbe, elindulunk.
Nem látok semmit. Valami gőz száll tömötten körülöttünk. Engem is teljesen beterít. Mező illata van valamiért. Ahol a szekér lenne, és az én holttestem, ott a legvastagabban áramlik.
Ezt is csak képzelem. Bek*tam a fejem. Jobb ha utánuk megyek, mert pofán leszek ülve, mert megint lemaradtam.

.

Sem a látványra, sem a visszatért csapat "szörnyetegének" szavaira nem számítottam. Levi-, azt hiszem, mert a hangok összemosódnak, és talán Hanji is mond valamit, de én nem mondok semmit. Azon kívül, hogy rázkódok a lábaimon ahogy kinevetem őket.
Az egyik fiú illatától hánynom kellett. Ezt még a nevetés előtt, illedelmesen megtettem, már amúgy is leszálltam a lovamról, de azért célirányosan a földnek görnyedtem, nehogy összemocskoljam magam.
Azt hiszen Dieb-nek hívták? Nem beszélgettünk, de ez mindenkire érvényes. A találkozási pont bűzlik a holteste szagától, és attól egyenesen rettegek, hogy mi igaz még a történtekből. A hisztérikus röhögésem, kellemetlen szájszaggal kísérten, mindenkit megzavar. Kit, milyen okból. De a legtöbben valószínűleg "temették a társuk."
A hullák nem beszélnek.
Szeretném megkérdezni, hogy a társaim látja-e ott, ahova a Felderítők miatt került!
- Milyen érzés? - vágnak a szemeim Leviéba. Egy alak mozdul, hogy oda jöjjön hozzám, hogy a földre rúgjon, de a Ő leinti. De lehet csak azért mozdult a keze, hogy egyensúlyt vegyen, miközben a földre ugrott a szekérről.
Beszélgetünk. De lehet, hogy csak én beszélek. Én sokat beszélek. Tiszta beteg eset vagyok. Ezt megmondták már. Ám most olyan értelmesnek hangzanak a szavaim.
Vad köpködéssel próbálnak leállítani Levi barátai. Nem így leszek szimpatikus, ez biztos. Hangosan beszélnek hozzám.
Ráfeszül a kezük a pengékre, ha kell meg is öljenek, de én, azt szeretném hinni, hogy amit mondok, mind a halottak szavai.
Port rúgok fel, helyezkedés közben. Ő velem szemben csak a tekintetével foglalkozik velem. Dühít, hogy semmibe vesz. Már mióta edzhetett volna, lehettem volna társuk, lehettem volna egy akárki, aki talán ma meghal ehelyett a fiú helyett!
Már mennünk kellene, hisz az idő nem áll meg értem.
A kezeim ökölbe szorulnak. Ezért vissza is zárhatnak a militaristákhoz, de lehet a vegetatív sötétségben jobb sorom volt.
Hallom a pengék súrlódását, de meg nem tudom mondani, ki felől jön.
- Hogy néz ki a halál Hadnagy? Amikor én látom, akkor téged látlak. Dieb vajon kinek az arcát látta utoljára? Hány kadét látta ugyan azt az arcot, a hősüket, amikor elpusztultak, hol vagy, amikor meghalnak egy világért, ami nem is létezik?!
Egy szorítás süllyed a vállamba. Őt már nem látom velem szemben, és az illata hírtelen körül leng. De talán csak a dühöm képzeli azt, hogy a Hadnagy érinti meg a vállam, miközben kikerült csak, mint egy útban levő kakirakást. A tekintetem valamerre néz, de ugyan azt arcot látom.
Az ismeretlen óriás, és Ő. Zoe remélem belém nyom valami injekciót és alszok majd. Mint ha halott lennék. Úgy viselkedem, mint egy rendellenes ember.
"Jobb lenne, ha a szekéren maradnál egy ideig!" Hallom a határozott hangját. Vagy csak egy társam tanácsolja, hogy ne legyek az útjukban?
- Veletek volt? - kérdem a valamelyik engem néző sötét tekintetektől pillanatnyi kihagyás után. Nem bírom a női szemeket. Ha válaszolnak, megmondom nekik, hogy megfogom a kezét, hogy ne legyen egyedül amíg hazatér.
Felmászok az oldalfalon a szekérre, ha valaki mást nem mond!

Még mindig sajog az arcom Ymir pofonjától. Ez a nőstény egyed elég nagyot tud ütni ahhoz képest, hogy a gyengébbik nemhez tartozik. Mikor megütött legszívesebben vissza adtam volna neki a kölcsönt, de az erő fölényt számítva (a két csatlósa) ez elhibázott lépés lett volna. Az ilyen szituációkban az önfegyelem az, ami dönt a siker és a kudarc között. Vannak helyzetek, amikor az önfegyelem nagyobb sikerre tudja vinni az embert, mint a megszerzett tudás. Plusz minden ember más, és el kell fogadnom, hogy nem mindenkinek van meg az önfegyelme ahhoz, hogy hideg fejjel tudjon felelős döntseket hozni és szituációkat átlátni. Főleg a női nemnél, ahol az érzelmek dominálnak túlnyomó részben.
Ezeket a tényezőket figyelembe véve, csak ennyit böktem oda:
- Úgy ütsz, mint egy lány
***
Dieb halála szomorúsággal töltötte el az egész csapatot, még maga Levi hadnagy is megrendült. Pedig ha valakinek, akkor neki tudnia kellet volna, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Professzionális katonák vagyunk, akik önként vállalkoztak, hogy a halálba menetelnek még akkor is, ha az akció eredménye nem kikövetkeztethető. Ez amit csinálunk, megyünk, harcolunk és meghalunk egy magasabb cél érdekében, amit gyakran mi sem érthetünk meg. Nem szabad minden egyes veszteséget a lelkünkre venni különben bele roppannánk, mielőtt megértenénk. Én is így teszek.
Figyelmemet az a rendellenes titán köti le most, az a tény hogy átmászott a falon, azt gyaníttatja, hogy nincs lyuk a falon. Ha élünk azzal a feltételezéssel, hogy nincs lyuk a falon, akkor vajon hogy kerülhettek a titánok a városba?
Márpedig valahogy keletkeztek, valamitől átalakultak az emberek, de hogy hogyan arról a titánbiológiával kapcsolatos információk hiányából fakadóan még csak találgatni tudunk. A jövőben talán többet megtudunk, az expedició előre haladtával.

Mikor Mikasa odalép hozzá, Levi némán felnéz, és közben letörli a pengéről a néhány csepp vért, ami rákerült. A befejezetlen kérdésre csak biccent.
- Mindenki mi? Utál, fél tőlem, szemétnek tart? – tippelgetett gúnyosan, és már épp készült, hogy közölje a lánnyal, nem akarta megkockáztatni, hogy átverjék, amikor Mikasa ismét megszólalt. Végighallgatta a szavait, majd ismét megszólalt. – Ne aggódj Ackerman, nem felejtettem el, mi volt négy évvel ezelőtt. Figyelek a lányra, de ezzel némileg nőttek az esélyei annak, hogy nem alakváltó.
„Honnan tudja, hogy én magam nem vagyok-e egy közülük. Vagy bármelyikünk?”
- Ez engem is foglalkoztat. – mondja végül, rövid várakozás után. – És teljesen jogos, hogy jelen helyzetben semmit nem tekinthetünk biztosnak. Jeagert valamennyire. Róla legalább biztosan tudjuk, hogy piszok nagyra nő, ha kedve támad összevagdosni magát. – a lány láthatóan ideges lett a megjegyzésre, így a férfi csak intett. – Valamennyire meg kell bíznunk egymásban. Ha még köztünk is széthúzás van, akkor mit várunk, mi lesz mindenki mással? – elfordul, és már indulna újratölteni a gázt és cserélni a pengéket, amikor Diether is útját állja.
„Milyen érzés?” Mi milyen érzés? Az, hogy meghalt valaki? Nem tudja eldönteni, komolyan vegye-e egyáltalán a kérdést. Már átélte párszor, miért kellene pont most rákérdezni? Végül tőmondattal válaszol.
- Ismerős. – a szekérhez megy, és még Hanjival való beszélgetése előtt leszakítja Dieb jelvényét, majd gyorsan újratölti a gázt is. Diether időközben kapott pár megjegyzést az osztag további tagjaitól, de nincs ideje ezekkel a konfliktusokkal foglalkozni. Kevés az idő, és bízik annyira az osztagában, hogy el tudják rendezni. A pengéit ellenőrzi, megnézi, hogy kicsorbultak-e a harc közben, de végül csak az egyik párt váltja, és csendben hallgatja a nő szavait, aki összefoglalja a kutatásának eredményeit. (OOC: Kamival egyeztettem)
A nyakszirt sebezhető részének hossza. A titánok irreálisan kis tömege… a gyanús események Ilse Langnar feljegyzéseiben. Minden egybevág. Levi komoran támaszkodott neki a szekérnek, miközben a nő szavait hallgatta. Ha eddig valamilyen módon el is tudta távolítani magától a titánok ember mivoltának tényét, lassan rákényszerült, hogy elfogadja. De legalább elég ideig húzta az időt, hogy némileg tűrhetővé váljon a gondolat. Biccent, és csak annyit mond, hogy ezt minél előbb közölniük kell Erwinnel.
Visszaindulna a lovához, hogy végre maguk mögött hagyják a falut, de vet egy pillantást Kamiék felé. A lányt többen vigasztalják, ez kicsit jobb kedvre deríti, már amennyire ez lehetséges. Már beakasztja a lábát a kengyelbe, és felkapaszkodna az állat hátára, amikor megint Diethert hallja meg. Visszalép, és karba font kézzel hallgatja végig a kérdéseket. Először csak kelletlenül cicceg egyet, ez leginkább annak szól, hogy a fiú már másodszor nevezte hősnek, bár mindkét alkalommal ironikus felhanggal. Ez némileg bosszantotta… minek ironizálni egy címmel, amit sosem vett komolyan? „Hogy néz ki a halál?” Újabb abszurd kérdés, így nem is ad komoly választ, csak szarkasztikusan biccent:
- A halál ronda. Nagyon ronda. – majd átgondolja az utolsót is. „Hol vagy, amikor meghalnak egy világért, ami nem is létezik?” Hol a francban lennék? – Azért harcolok, hogy létezzen. – mondja végül, és elfordulva felkapaszkodik a lovára.
Megvárja, amíg a csapat összeszedi magát, összevonja a formációkat, mielőtt a falhoz indulnának. Hanji szavai után egyre biztosabb benne, hogy felesleges kitérőről van szó. Hanji-t kéri meg, hogy zárja a formációt, ismételten középtájra helyezi az újoncokat, szélekre a tapasztaltabb katonákat.
A fal megfelelő szakasza mentén lovagolnak végig, nem állnak meg… szinte már meg sem lepi a tény, hogy nem történt betörés. A fal tökéletesen ép, a legnagyobb sérülés rajta az állatszerű titán megkeményített ujjainak nyoma. Hamarosan összetalálkoznak az Erwin által kiküldött csapattal is... Ugyanúgy nem találtak semmit. Hátrakiált.
- A következő célunk az Utgart kastély, nem állunk meg. Tartjuk a formációt is.
Gyorsan haladnak, bár a csapat minden bizonnyal fárad, Levi igyekszik tartani a megfelelő sebességet. Amit kiderítettek… annak a jelentése nem várhatott. Mindent felforgathatott, amit eddig tudtak, akár a titánokról, akár az emberiség lehetőségeiről… mikor megérkeztek a kastélyba, az osztagához fordult.
- Próbáljatok kicsit pihenni, de álljatok készen, ha úgy adódik. – Mivel a tábort már felállították, és megfelelő mennyiségű élelem is rendelkezésre áll, ez minden bizonnyal nem jelent gondot. – És… ha lehetséges, arról, hogy a titánok esetleg emberek, inkább ne beszéljetek. Nem hiányzik, hogy sokan szétzuhanjanak. – Hanjira pillant, ismét. – Pápaszem, te gyere velem. Jelentenünk kell Erwinnek.
A férfi a vár egyik helyiségében volt, és láthatóan a stratégiát tervezte, amikor beléptek.
- Parancsnok. – szólal meg, ha Erwin nem veszi őket azonnal észre. – A követtel küldött feltételezés helytálló volt, a falon nem történt betörés. – Itt megtorpan egy pillanatra, majd folytatja. – Attól tartok, a titánok, amik megjelentek, valójában a falvak átalakult lakosai voltak. Teljesen abszurd, de Springer, az osztagom egyik tagja felismerte az anyját egy óriásban. Később, Hanji adatokkal tudta megerősíteni ezt a feltételezést. Az osztagom már tud erről, de nem vagyok benne biztos, hogy nagyon hirdetni kellene, a beosztottaimtól is azt kértem, inkább hallgassanak róla. – a továbbiakban némán várja a férfi reakcióját, fél szemmel lepillantva az asztallapon fekvő dokumentumokra. Csak egy ujjal ér hozzá a fához, de az ujjára ragadt szürkés porréteg bőven elég, hogy megállapítsa, mekkora kosz van.

(OOC: A poszt mesélői értékű)

Miután a katonák felpakolták az egyik szekérre halott társuk maradványait, Erwin felsóhajtott.
A kiküldött csapata még mindig nem ért vissza, ahogy Levi és Mike csoportja sem. Egyszer nyugodt volt, majd aggódni kezdett, aztán ismét nyugalmat erőltetett magára. Számolt vele, hogy Levi, Hanji, Mike mindenképp egyben kell, hogy visszaérjen, valamint a shifterek miatt sem aggódott túlságosan, mivel az ő jelenlétük elengedhetetlen volt az elkövetkezendő harcokban, biztosra vette, hogy vigyáznak rájuk. Persze akadhattak problémák, és ha egyet is elveszítenek közülük, akkor erősen megcsappan az előnyük az óriásokkal szemben. Ha megcsappan, akkor többen halnak meg, így sokkal később -vagy amíg ő él nem- derülhet fény az óriások titkára. És akkor minden kioltott élet hiábavalóvá válik...

A lovak dübörgését meg se hallva merült a térképeibe, aztán csak a hangra eszmélt fel. Levi és Hanji álltak előtte, ő meg meglepetten vette tudomásul, hogy fel sem tűnt neki a csapatok érkezése.
Végighallgatta mindkettejüket és egy pillanat alatt elszakadt a külvilágtól. Az óriások emberek... Emberek...? Tényleg emberek?

Az emlék villámcsapásként suhant át az agyán. Gyermek volt még egy osztályban, majd egy gyermek otthon. Felelevenedett a titok, amit nem tudott magában tartani, és ami miatt elveszítette az apját. Ez a titok most itt volt előtte, szinte kézzel fogható tárgyként. A titok ami tönkretette a gyerekkorát, és ami egyben vezette az útján, a seregen keresztül a parancsnoki székbe. A titok aminek a bebizonyításáért harcolt anélkül, hogy bárkinek mondta volna. A titok ami már nem csak az övé.

A titánok emberek. Alapjában véve ez egy borzalmas kijelentés és tény, ami azt jelenti, hogy hosszú éveken át embereket öltek. De Erwinre ez a tény most teljesen másképpen hatott, mint ahogy azt elvárták volna tőle.

Vigyorgott.

Vigyorgott mint egy őrült. Igaz volt. Igaz volt minden, amiért küzdött. Igaz volt minden, ami miatt az apját elvesztette. Igaz volt minden, ami miatt a katonáit... a társait áldozta.

"És most, mi lesz?" Zökkentette ki a hadnagy kérdése, így erővel elfedte a lelkesedését. "Sikerült rádöbbennünk, hogy vagy szétvagdossuk, vagy megzabáljuk egymást. Csodás kilátások az emberiségnek." Levi hangjából érezni lehetett a szokásos szarkazmust, és se ő, se Hanji nem látszottak boldognak. Miért is lettek volna azok? Erwin bűntudatot érzett amiatt, mert még mindig izgatott volt, ezek hallatán is.

- Semmiképpen sem adjuk tovább a hírt a katonáknak. - Visszafordult a térképekhez.
~Egy hatalmas, majom formájú titán aminek a testét szőr borítja... A falon nincs lyuk. Esélyes, hogy ennek a majomnak tudható be az emberek titánná változása. Valószínüleg ő maga is ember...~ Ekkor futott be Mike csapata a futárral, és ők is csak megerősítették, hogy a falon nincsen sérülés.
- Felépítünk egy alakzatot a majomóriás követésére és kiírtására. Hanji, Mike ti segítsetek nekem, a többiek pedig pihenjenek le, egyenek, töltsenek újra és készüljenek az indulásra! - Nézett Levi-ra, ezzel azt sugallva, hogy a hadnagy adja tovább ezt a katonáinak.


Az alakzat felvázolása segítséggel gyorsan zajlott. Magát tette az élre, Levi-jal az oldalán, Blacket maga mögé osztotta. A speciális osztag tagjait elosztotta körbe az alakzat körül, balra Kamit és valamivel mögé Mayut, hátrébb Marthat, jobbra Bertold, Reiner és Jean került. Hanji es Mike legelől foglaltak helyet a jobb és a bal oldalon.
Hátra Armint, Mikasát helyezte. Eren, Diether és Kyle pedig valamivel előttük, látótávolságon belül, de mégis inkább középen kaptak helyet. Az egész közepén mentek a szekerek, Lena, Vera, Steve, Nicola a szekerek elé kerültek.

Erwin, nem sokkal később kiállt a többiek elé, és emelt hangon belekezdett:

- A mai megfigyelések alapján felbukkant egy hatalmas, majomszerű óriás Dauper környékén. Feltételezhetően egy titánná változott emberrel van dolgunk, és az elfogásával nagy valószínűséggel többet is megtudhatunk az óriások mivoltáról. A falon túlra megyünk, követjük a nyomait.

Elsorolta még az alakzatot, a pontos útirányt és aztán kiadta a parancsot a nyeregbe szálláshoz, majd ha nem volt kérdés, azonnal nekivágtak az útnak.

(Ha kihagytam valakit elnézést, később tudom majd javítani, ha nem félálomban kell majd írnom. Betűméretet is tudok majd növelni)

Ahogy kiosztottam Őt, mintha magamat semmisítettem volna meg a saját szavaimmal. Tudom, hogy nem értette meg, ami bennem zajlik, de talán ezt el sem várhatom. Viszont az érzéseim egyre többször kezdtek egyre rosszabbodni. Nem, nem valami hisztérikus dolog megint, amit ki kellett volna adnom magamból, inkább valamiféle pánik, ami a torkom köré tekeredett, és a picsába is, amit annyira gyűlölök valami oknál fogva, teljesen úgy éreztem, hogy egy hurok rántja magát össze rajtam.
Mintha elfelejthetném azt, hogy valaha újra levegőt merészeljek venni, mintha benyúlt volna egy kéz a számba, és elkezdte volna módszeresen kipakolni, amit bennem talált, annyira, hogy egy Óriás bensőjére hasonlítson a belem, és akár ezer halál elférjen odabent. Koncentrálni kezdtem arra, hogy elfele húzódjak, amikor meghallottam annak az embernek a hangját, akiét a leginkább nem akartam ezen a napon még távolról sem az agyamban dörömbölni hallani.
Egész sokáig lovagoltunk utána. Amikor megpillanthattuk a Falat, nekem csak az a szar emlék jutott eszembe, ami a felderítőkhöz kötött. Nem éreztem izgalmat az iránt, hogy mi történt idebent, nem tudatosult bennem, ami talán bennük igen. A tekintetem teljesen világosan mutatta, hogy a halál számomra egyetlen emberre koncentrálódott. Erre a hullára, itt mellettem.
Igyekeztem fogni a kezét, ha ebbe bárki beleegyezett. Mikor megálltunk végre, és úgy nézett ki, pihenőbe rakjuk magunk, engedélyt adtam magamnak arra, hogy lefeküdjek a szekér hátán. A test nem zavart. Egy ember ember marad, az állapotától függetlenül. Ameddig húsa van, vagy legalább csontjai, belebugyolálják egy plédbe, és ameddig el nem ássák ezt így, addig a bajtársam. Független mindentől, lehetett volna akár Sámli is, nem számít az ellenszenv, vagy a rajongásom iránta. Nem tudom feldolgozni az életek végét. Mintha ez velem sohasem fordulhatna elő, és ez a dolog teljesen abszurd, még gondolatnak is.
Jobbnak láttam, ha itt maradok ebben a nyavalyás szarrakásban egy halottal, mint bárkivel találkozni ebből a hanygyabolyból...

...

Nem figyeltem az idő múlását. Egyszer csak megtörtént. Akár egy 60 méteres Óriás megjelenése száz év után.
A parancsnok tök világos volt. Mint a tűző nap az égen, amit annyira szeretek. Valahol egy bizsergető öröm fogott el, hogy bekerülhettem az Eren nevű látóterébe. Te Szent törött Mária Fal! Mint egy szerelmes gyerek, akinek valaki átad egy levelet, amit a választottja küldött. De az érzés meg is szűnt, ahogy jött, abban a pillanatban, amint Chester Bellington hátára felültem. A lovam jellegzetes illatát beitta valami borzalom. Mintha leöntötték volna vele. Igyekeztem gyorsan elirányítani a halott srác közeléből, hiába tettem az ígéretem Őfelé is. Nem mentem túl közel Eren, és annak a másik srác, Kylenak a közelébe. Egyrészt mert nem tudom, mit gondolhattak most rólam, pont a kiskedvencek, meg ha bármit is gondoltak volna, legalább Eren ne gyűlöljön tiszta szívből.
Fogalmam sincs, miért választottam azt a fiút. Amióta megpillantottam, igyekeztem figyelni minden apró gesztust, amit tesz, ha épp "felénk jár." A szakaszvezetőm imádta, de Ő minden furcsa izét összeszed, velem az élen. Csak pár dolog nem hagy nyugodni, soha: miért érzek valami mást ebből az egy emberből, mint ezekből körülöttem?
Miért vélem úgy, hogy muszáj, hogy észrevegyen? És mi a franc van azzal, hogy majdnem megszólaltam a seggükben állva a lovammal, arról a dologról, még a terepen, a hullák közt?
Mármint, hogy hangokat hallok, és olyanokat képzelek, hogy visszagyógyulnak a végtagjaim, vagy feltámadtam a halálból, már többször is?
Koncentrálnom kell. Nem cseszhetek el egy ilyen lehetőséget! De fingom sincs, hogy lépjek kapcsolatba Eren Jagerrel? Egy erőd veszi körbe, ráadásul visszapofázok a barátainak. Köztük annak az arrogáns Sámlinak!
Kiszúrom a szakaszvezetőt valahol a közelemben, de nem olyan közel. kinyitom a szám, valamit mondtam, de lehet, csak tátogtam felé.

Levi nekidőlt a falnak, miközben Erwin reakcióját figyelte. Vigyorgott. Ez jobban összezavarta, mint maga a közölt tény. Min vigyorog? Min lehet vigyorogni ebből?
Nem akarta azzal áltatni magát, hogy igazán ismeri a parancsnokát... Erwin mindent bizonnyal sokkal többet tudott róla, mint viszont. De mégis... az emberiségért harcoltak, Erwin mindent hajlandó volt feláldozni ezért a célért, akár az egyéni életeket is, de akkor mi teszi boldoggá ebben az egészben? A titánok ember mivolta paradoxszá tette az egész harcukat. Emberekért emberek ellen. Hogy működhet egyáltalán egy világ, aminek látszólag ennyire nincs értelme?
Ismét a férfire nézett. Legalább megtudtunk valamit. jegyezte meg gondolatban. Borzalmas, de előrébb vagyunk. Rengeteg korábbi információ értelmet nyert, ez tény... Azért nem tudta kiirtani a keserű élt a következő mondatából. Megpróbálta elfedni a szarkazmussal, ahogy általában, de hallani lehetett a hangján, hogy kissé még bántja a dolog, és Erwin vigyora ezen nem segített sokat.
- És most mi lesz? - pillantott a férfire, miközben továbbra is karbafont kézzel, csak a lábával ellökte magát a faltól. - Sikerült rádöbbennünk, hogy vagy szétvagdossuk, vagy megzabáljuk egymást. Csodás kilátások az emberiségnek. - Erwin arcáról leolvadt a vigyor, de Levi valahogy érezte, hogy inkább palástolja a... boldogságát? izgalmát? Inkább nem töprengett, hogy mit.
Némán hallgatta a parancsokat, és úgy döntött, a kérdéseit más időpontra tartogatja. Most még nem jött el az idő, túl sok volt a feladat, és túlságosan sürgetőek. Bólintott.
- Továbbadom nekik. - ezután, ha engedélyt kapott, elhagyta a szobát, és az osztagához sietett.
A csapat minden bizonnyal a korábban kapott parancsnak megfelelően már pihent, és étkezett, így azonnal beszélni kezdett.
- Még van egy kis időtök, de ha kifújtátok magatokat, ettetek, töltsetek is újra, és készüljetek fel. A parancsnok expedíciót szervez a majomszerű titán követésére. Továbbra sem reklámozzuk, mit tudtunk meg, diszkréten kezeljük a dolgot. Remélhetőleg hamarosan többet megtudunk.
Ő maga először a kulacsát veszi magához, és iszik pár korty vizet. A harc során alig ivott, így az ajka egészen kicserepesedett... ~Remek. Legközelebb majd külön emlékeztetnem kell magam, hogy szomjas vagyok.~ Elgondolkozik, és pár másodperc után az ellátmányhoz is odalép, és kivesz egy darab kenyeret. Majdnem unottan tép belőle, majd megrágja, és lenyeli. Nem éhes, de tisztában van azzal, mennyire kell majd az ereje, ha tényleg harcba keverednek. Ki tudja, milyen képességei vannak annak az óriásnak... többen mentek ellene, jó katonák, és mégis könnyen győzött. Az egyik kezével a zsebébe nyúl, és az ujjai megérintik Dieb jelvényét. Igen. Akármi is az, a legjobb tudásuk szerint kell harcolniuk vele. És onnantól, hogy a falakon kívül vannak, már ők lesznek veszélyben, és az óriás kerül hazai pályára.
Ellenőrzi a felszerelése állapotát, és amennyiben szükség van rá, újratölt, mielőtt felszállna a lovára. Felcsatolja a sötétzöld köpenyt is, és erre utasítja a társait is. A falakon kívül hatékony álca, nem kellene lemondani róla. Erwin mellé lovagol, és csendben várja, hogy elinduljanak.