Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on Apr 9, 2016 20:39:44 GMT 1
Csendesen fejezem be a dalt, és azonnal talpon vagyok, hogy ne miattam kelljen várni, ám ekkor lövést hallok, és azonnal a földre vetem magamat, a lábamba fájdalom nyilall. Néhány másodperc múlva azonban rájövök, hogy nem találtak el, hiszen egy hatalmas test puffan mellettem. Odakapom a fejemet, és felismerem Gunthert. Gyorsan közelebb megyek hozzá, de amikor meglátom az arcát, el kell fordítanom a fejemet. Nem tudunk rajta segíteni… Miattam, mert le kellett állnom lelkizni… Hogy tudok egy nap ennyi hibát felhalmozni? Nem is értem, hogy lettem osztag első… Elfordulok tőle, és ekkor hallok egy penge suhanást. Gyorsan védekező állásba helyezkedem, és látom, hogy Ymir megmentette az életem, majd Christa is megjelenik. Igazából fel sem fogom, mi történik körülöttem, még válaszolni sem tudok neki. Csak ösztönösen követem a többieket. Mégis mi történik velem? Nem értek semmit. Mintha egy buborékon keresztül nézném a világot. Nem érzékelek semmit… Hogy tehettem ennyi megbocsáthatatlan bűnt? A kezembe temetem az arcom, közben haladok a kijárat felé. Mayu sikoltása ébreszt fel kábulatomból. Nem mindegy mi történt? Most azokkal kell foglalkozni, akik még élnek és rászorulnak… Ezért Kamival ketten segítünk neki. Még jó, hogy most nem kell beszélni. Nem tudnék mit mondani neki, hiába éltem át ugyanezt kétszer is… A hadnagy mellettünk halad, amitől kissé ideges leszek, de megpróbálom ignorálni, persze nem megy, mert folyamatosan beszél hozzánk. Amikor leszúr, először villámló szemekkel nézek rá, aztán pedig csak bűnbánóan ennyit felelek neki, kifejezéstelen tekintettel.
- Igaza van, hadnagy… Veszélybe sodortam mindenkit a cselekedetemmel… Emiatt halt meg Gunther is… - Összeszorítom a számat. – De ne aggódjon… Hamarosan egy ismerősöm sem marad, aki miatt bánkódhatnék… - Amikor Eren-t említi, önkéntelenül is elvörösödöm, és remélem, nem veszik észre.
Csak ennyit motyogok. – Nem a fiúm… - Aztán összeszedem magamat, és ennyit mondok még. – De igaza van. Jobban átgondolhattam volna a tetteim. Az érzelmeim vezéreltek, nem a józan eszem. Legközelebb jobban odafigyelek. Mindenki hibázhat. Csak nem ennyit egyszerre… - Ezután nem szólok többet, csak néha végigsimítok Mayu kézfején. Valaki megszólal mögöttem, mire megmerevedem, de rájövök, hogy csak Kyle az. Vele együtt mondom az utolsó két sort, majd kissé hátrafordulok, hogy ránézhessek.
- De mi mikor leszünk vajon biztonságban? Kinek teljesülhetnek az álmai? – Ezután hallom Armin tervét, és biztatóan bólintok neki. Ha valaki tud terveket szőni, az Armin… Remélem, hallgatnak rá… Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy Hanji ha nem is vette komolyan, de elindul, így ezt követjük. Látom, hogy Sasha és Conny haladnak elől, és csak reménykedem, hogy semmi bajuk nem lesz. Hát persze, hogy megint a végén vagyok… Forgatom a szememet. A lányokra nézek.
- Mindenki boldogul, ugye? – kérdezem, és ha egyikőjük sem szorul az én segítségemre, akkor előrébb próbálok kerülni, és Eren mellé szállok. Közben egy-két rendőrt felrúgok az ép lábammal. Ha szeretnék, hogy velük maradjak, amit kétlek Hiszen ki akarna velem utazni?, akkor vele maradok.
Ha Eren mellé megyek, akkor így szólok, hozzá.
- Minden rendben van? – kérdezem tőle, utána pedig csendben haladok mellette, és bárki vagy bármi támadja meg, azonnal a védelmére kelek. Igaza volt a hadnagynak… Nem szabad húznom az időt, és nem hagyhatom magára… A sérült lábamat már egészen megszoktam. Szinte ugyanúgy közlekedem, mintha egészséges volnék. Gyorsan haladunk, és hamarosan már a Shina fal tetején találom magamat Eren mögött Pixis-t hallgatva. Suttogva szólok a fiúnak.
- Már nem kell sokat kibírnunk, Eren… Utána hátha tudunk egy kicsit rendesen pihenni… - Ezzel elfordulok, de meghallom Gunther nevét, és a szememmel azonnal a felszólaló férfit keresem, majd elé lépek, és jól hallhatóan így szólok.
- Gunther… Nem fog már velünk jönni, mert… Mert meghalt az én hibámból. Én sajnálom… - Nézek a férfire, aztán meghallom Ymir hangját. Összeszorítom a számat. Csak azért nem megyek oda, hogy jól gyomorszájon vágjam, mert megmentette az életemet… Idegesen és bűntudatosan lépek a fal szélére, és az elsők között ereszkedem le. Az elején még alig használom a felszerelésem, csak zuhanok egy ideig, de aztán megtartom magamat, és elsőként pattanok fel az egyik lóra. Utána kipróbálom az összes helyzetet, hogy hogy lesz a legkényelmesebb a lábamnak. Mire elindulunk, meg is találom. Csendben lovagolok a jobb szélen. Csakis előre figyelek, nem hagyom, hogy a történteken rágódjak. Körülbelül az út háromnegyedénél, mikor már a nap lassan lefelé ereszkedik, egy ló közelít felém. Csak a szemem sarkából pillantok oda, és rémülten tudatosul bennem, hogy a hadnagy az. Vajon mit akar? Ugye nem fognak kitenni a csapatból? Bár logikus lenne, mert most körülbelül egy szinten vagyok Erwin-nel. A halálba küldtem először Thomas-t és Marco-t… Itt Jean-ra nézek. Aztán megöltem két embert, az egyik egy apa, a másik egy ismerős… Utána miattam halt meg az egyik legjobb katona. Nem… Rosszabb vagyok, mint Erwin… Ekkor ér oda hozzám Levi. Nem nézek rá, mert fogalmam sincs, hogyan reagálnék. „Láthattad a példát, mi van, ha húzod az időt. Az én embereim fogják fel előled a golyót.” Csak megrázkódóm, és kissé lejjebb eresztem a vállam, de továbbra sem nézek rá. Megint nem kapok levegőt. Nem tudom, mit mondhatnék. Még nem állok készen erre a beszélgetésre.
- Tudom… Csak… Hagyjon engem békén… - nyögöm neki gombóccal a torkomban. A szemeim előtt megjelenik Gunther felismerhetetlen arca. Megrázom a fejem, és ezután ha tovább szívja a vérem, megpróbálom ignorálni. Persze minden szavát felfogom, de nem reagálok rá semmit. Elveszítem az időérzékem, mert folyamatosan azon vagyok, hogy ne gondoljak a hadnagy mérges és igen, azt hiszem, szomorú hangjára. Igaza van, ez tény… De már nem tudok mit tenni. Majd jóvá teszem valahogy, ha lehetőségem adódik rá. Mondjuk kezdésnek elég, hogy nem hátráltatom a többieket… Ezzel gyorsabb tempóra ösztökélem a lovam, és megpróbálom élvezni. Azt képzelem, hogy repülök, innen messze el, valami békésebb helyre. Amikor legközelebb feleszmélek, már szinte megálltunk, és az utolsó pillanatban állítom meg szegény jószágot. Majdnem felborulunk, de aztán megoldom a helyzetet. Keményen érkezem a földre, és ha nem kapaszkodtam volna a sörényébe, egészen biztosan a fenekemre estem volna. Így is dülöngélek egy sort, mire visszaszerzem az egyensúlyom, közben fintorgok egyet és fel is szisszenek, hiszen fájdalom hasít a lábamba. Aztán követem a többieket a falon át. Felfelé sokkal nehezebb a fáradt és sebes testemmel, de megoldom. Amint felérünk, megnyújtom egy kicsit a végtagjaimat, hogy még egy kis életet leheljek beléjük. Az este most jól jön, hiszen így könnyebb elrejtőznünk. Végig Dieb és Reiner között haladok. Már az hiszem, hogy magunk mögött hagyjuk a várost, amikor befordulunk egy sikátorba, és végre-valahára megállunk. Kinyílik egy ajtó, bár ezt csak a hangjából tudom megállapítani, mert nincs bent világosság. Utolsóként lépek be, majd halkan becsukom magam mögött, és abban a pillanatban felgyulladnak a lámpák. Ismeretlen férfi és fia fogad bennünket, de engem marhára nem érdekel, hogy kik ő, ha biztosítanak ellátást nekünk. Feltérképezem a területet, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy minden van itt, amire szükségünk van. Végighallgatom az embert, majd csak bólintok egyet, nem mintha észrevenné. Körbenézek kis társaságunkon. Hogy lehet, hogy egy napja még egymást akartuk kinyírni, most meg egy oldalon harcolunk? Ez annyira… abszurd… Mindenkit megviselt a mai nap… Mikor mindenki elindul a dolgára, én gyorsan a tulajhoz meg a fiához lépek, és megköszönöm, hogy így befogadtak minket. Ez már megszokás. Aztán úgy döntök, hogy inkább a végén megyek a fürdőszobába, ezért az ellátmányhoz lépek, és feltöltöm a készleteimet. Gázt töltök, és kipótlom a pengéket, aztán a bal legszélső ágyhoz lépek, és az alsóra rakom a manőver-felszerelésem. Megtalálom a két képet, amit Zacharias adott, de csak kirakom az ágyra. Átmozgatom a testem, mert annyi feszültség van bennem, hogy csoda, hogy még nincs görcsben az egész. A fenébe… Holnap ebből még lesznek bajok… Miután körülbelül átnyújtottam a testem, megkordul a gyomrom. Hmmm… Mióta is nem ettem rendesen? Három napja? Az ellátmányhoz lépek, és kiveszem a részem belőle, aztán szépen megeszem, majd a csaphoz lépek, és három nagy pohár vizet megiszom. Oldalra nézek, és meglátom, hogy a hadnagy éppen teát készít magának. Bűntudatosan összerándul a gyomrom. Itt az alkalom… Most nincs a közelében senki. Halkan mögé lépek, aztán megszólítom.
- Hadnagy… - Ha felém fordul, megvárom, azonban ha nem, folytatom. – Először szeretném megköszönni, hogy megmentette Mayu életét... Másodszor... Azt hiszem itt az idő, hogy rendesen bocsánatot kérjek… - Ha megfordult, a szemébe nézek, ha nem akkor csak sóhajtok egyet. – Hibát követtem el, amikor Maia-t sirattam, és emiatt halt meg Gunther is… Az én lelkemen szárad a halála, és nem hiszem, hogy bocsánatot kérhetnék, főleg nem öntől, mégis ezt teszem – Ekkor meglátom, hogy a kötése, mely azt a sebet takarja, amit én okoztam, már szinte teljesen hasznavehetetlen, így szólok. - Ömmm... Esetleg átcserélhetem a kötését? Mert már nem sokéig bírja... Ne aggódjon, nem leszek emiatt egy seggnyaló… - Teszem hozzá kissé ridegebben, nehogy valami kis fruskának nézzen, aki így próbálja rendbe tenni a dolgokat. Ha megengedi, akkor nekiállok lefertőtleníteni a karját, majd tiszta kötést teszek rá. Ha végeztem, csak rátekintek, hogy van-e még mondanivalója, aztán inkább magára hagyom, hadd dolgozza fel ő maga a történteket, és akkor is így teszek, ha nem engedi meg a kötés-cserét. Utolsóként megyek fürdőbe, ahol alaposan megmosakszom, hajat is mosok, hiszen ragad a vértől és mocsoktól, majd elvégzem a többi dolgom. Rendbe teszem a ruhám, a kötéseimet újra kimosom, a sebeim lefertőtlenítem, és amit kell, bekötöm. Aztán ha mindennel megvagyok, megpróbálom többé-kevésbé kitisztítani a helyiséget, majd kilépek, csinálok magamnak valami forró italt, majd az ágyamhoz megyek, leülök rá, felhúzom a térdem, majd betakarom a hátam, és melengetem magamat. Egyelőre úgysem tudok aludni, pedig nagyon fáradt vagyok. Most már megengedem magamnak, hogy előjöjjön belőlem az egész napos fájdalom. A szabad kezemmel átkarolom magamat, mintha bármelyik pillanatban széteshetnék, és lépésről-lépésre megpróbálom feldolgozni magamban a történteket időrendben. Marco-tól a hadnagyig. Közben a többieket fürkészem, főleg Eren-t, Armin-t, Mayu-t, Jean-t és Kami-t, attól függően, éppen melyik borzalommal birkózom meg éppen, és az sem zavar, ha észreveszik. Aztán ha senki sem zavar, elmosom a bögrét, majd lefekszem aludni, de sokáig csak a másik ágy alját bámulom, aztán a fal felé fordulok, és lassan elalszom.
|
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on Apr 9, 2016 22:41:56 GMT 1
Mikor kiérnek a felszínre, Levi egyelőre nem szól semmit. ~Először megkötözve egy sikátorban hagyom a parancsnokomat, akinek ez az életébe kerülhet, most pedig szó nélkül hátrahagytam egy beosztottam holttestét...~ Belegondol, hogy vajon a katonai rendőrség lesz-e annyira emberséges, hogy a testet legalább eljuttatja a családnak... emlékszik még Gunther idős szüleire, akiknek senki nem maradt, így, hogy a fiuk meghalt. Elüldözi a gondolatot. Nem. Biztosan nem lesznek annyira emberségesek. Ha egy lőtt sebbel hazajuttatnák a holttestet, azzal nyíltan elismernék, gyilkosok, ezt pedig nem teszik meg.
Némán hallgatja végig Armin tervét, és örül, hogy könnyen le tudják rázni a katonai rendőröket... lenne ereje még a további harchoz, de egyszerűen elege van belőle. Túl sok volt a halál és vér egy napra, túl sok volt azemberi halál és az emberi vér. Nem akart belőle többet látni. Mikor a falhoz érkeznek, meghallja Auruo kérdését és Mikasa válaszát is, ám a lány szavaival egyelőre nem tud mit kezdeni. Dühös, de igyekszik nem kimutatni, így először a fiúhoz lép, és biztatóan megszorítja a vállát, remélve, hogy ezzel ad némi reményt a veszteség után, majd elindul a lovakhoz. Felül az egyikre, nem ajánlja fel, hogy elvisz valakit, de ha szükség van rá, természetesen felsegíti a ló hátára, és egy darabig néma csendben halad. Látszik, hogy egyáltalán nincs kedve beszélni. Meglátja Mikasát, és előrébb lovagol, komor tekintettel, szemrehányóan megszólalva. Nem rosszat akar a lánynak, egyszerűen csak nem akar szó nélkül elmenni a történtek mellett.
- Láthattad a példát, mi van, ha húzod az időt. Az én embereim fogják fel előled a golyót. - a válasz igazából lényegtelen, amúgy sem beszélne tovább. Az út további részét ugyanolyan csendben tölti, mint addig.
~Nem szabadna hibáztatnom, nem tudhatta a döntésének következményeit, senki sem tudhatja... de ha nem áll le, ha nem húzza az időt, nem történik meg az egész. Tudna vigyázni magára, nem az én embereimnek kéne meghalnia...~ Ha valaki szól hozzá, röviden válaszol, igyekszik minden figyelmét a lovaglásnak, és az úticélnak szentelni. Fejben már összerakta, milyen lépéseket tehetnek Karanese érintésével, de egyelőre nem kérdez rá semmire pontosabban.
Mikor megérkeznek, megállítja a lovát, és csendben hallgatja végig a Dimo Reeves-t, majd egyetlen részletre kérdez rá.
- Megtudhatnánk, kivel kötött üzletet a cége? - ha nem kap választ, abba is belenyugszik, kicseréli a pengéket a menőverfelszerelésében, újratölti a gázt, szinte gépiesen, majd gondolkodás nélkül elfoglalja az egyik széket az asztalnál, a háttámlájára leteríti a köpenyét, és elindul, hogy forraljon egy adag vizet, és készítsen magának egy teát. Étvágya nincsen, bár tudja, hogy hosszú ideje nem evett. ~Nem kéne legyengülnöm.~ állapítja meg az elmúlt órák eseményeit. Harc, üldöztetés... ha így folytatódik, csak kiegészül titánokkal, akkor végképp nem kéne, hogy gyenge legyen. Végül úgy dönt, leerőltet pár falatot a torkán, csak nem most. Egyelőre megelégszik a teával.
Kitölti a forró vizet, és épp emelné fel a csészét, hogy visszasétáljon az asztalhoz, amikor Mikasa hangját hallja meg. A lány felé fordul, és kifejezéstelen tekintettel hallgatja végig a szavait, majd az utolsó mondatnál lenéz a kötésre. Tényleg teljesen hasznavehetetlen, hiába húzta meg még a földalatti városban, már annyira laza, hogy szinte leesik a karjáról. Biccent a lánynak, de csak akkor szólal meg, mikor Mikasa már kötözi a karját.
- Tényleg nem kell bocsánatot kérned. - mondja. - Nem azért, mert nem vagy hibás, mert az vagy. Hanem mert nincs kitől bocsánatot kérni. Próbálj meg tanulni az egészből, mást nem igazán tehetsz, és élj együtt vele. Az emberek mindenképp meghalnak, csak az időpont változó. Ha elszúrsz valamit, akkor valaki megfizet érte, ez van. - fejezi be. Mikor a lány végez a karjának kötözésével, megköszöni, és visszafordul az asztalhoz, ismét belekortyolva a teájába.
Ha nem aludt, mindig jó ürügy volt a jelentések olvasása, most azonban inkább csak nézett maga elé, és próbálta összegezni az elmúlt napokat. Közben a csapat tagjai mind lepihentek, Levi viszont (részben minden bizonnyal a koffeintől) hajnalig csak ült a félhomályos helyiségben, és nézett maga elé. ~Mi üthetett Erwinbe? Mi volt ez az egész parancs? Van-e más háttere, mint Jaeger képessége, és ha igen, mi történik már megint, amire nincs rálátásom? Ki kötötte az üzletet a Reeves céggel, amennyiben nem Pixis volt az, és pontosan milyen tervet akar alkalmazni? Erről mindenképp beszélnem kell vele, a nőstény óriás már a Felderítő Egység terveiben is szerepelt, talán hasznára válhatnának ezek az információk...~ Hajnal felé vesz erőt rajta a fáradtság annyira, hogy a kényelmetlen konyhai széken is elaludjon.
|
|
Martha
Lelkes fórumozó
Everywhere I go...
Posts: 56
|
Post by Martha on Apr 10, 2016 15:25:43 GMT 1
Lassan kinyitotta a szemét. A többiek már elindultak, ezért Martha egy kicsit gyorsabb tempóra váltott és besorolt az egyik kadét mellé. Mikor felértek a falra megvárta míg mindenki leugrik és csak utána ment ő is. Mivel Martha ért le utoljára, ezért már mindenkinek volt lova és a szekér is tele volt. Odament Kyle-hoz (már ha ő lovon ül) és felugrott mögé kérdés nélkül és átkarolta a társa derekét, hogy ne essen le. (Ha Kyle nem lovon ül, akkor Diebhez megy oda ha meg ő sem...akkor valakihez aki lovon ül.) Martha nagyon álmos volt már a küldetés kezdete óta. De leginkább ezen a hosszú úton mutatkozott meg leginkább rajta, mert majdnem elaludt a társa hátán, de azért igyekezett erősen kapaszkodni, nehogy leessen a nyeregről. Amikor odaértek a falhoz félálomban átrepült a többiekkel a falon. A sikátorig vezető úton többször is megkordult a gyomra az éhségtől, majd amint házba érve megpillantotta a szoba egyik végén heverő nagy rakat élelmet és azonnal le is támadta. Felpakolt magának egy csomó kaját és lehuppant az asztalhoz. Mivel szinte egész nap nem evett semmit, ezért pár perc alatt befalta az egészet. Aztán jóllakottan elnyúlt a legközelebbi emeletes ágy felső részén. Egy pár perces szieszta után rávette magát, hogy leszedje a felszerelését és elmenjen fürdeni. Elsőként becammogott a fürdőszobába és magára zárta az ajtót. Már vagy olyan fél órája bent lehetett, amikor végre hajlandó volt kijönni. Amint kinyitotta az ajtót egy nagy párafelhő szállt ki a szobából. Martha nadrágja fel volt tűrve a térdéig és csak a piros trikója volt rajta. A vizes haját kimenet közben törölte egy nagyobb méretű ronggyal, hogy viszonylag száraz legyen. Majd dúdolgatva leült egy kadét mellé és kinyújtotta magát.
-Ha jól tudom Kaminak hívnak, nem? -nézett rá kérdően.- Láttam ám, amikor odalent kispéciztél miután megöltem azt az embert. És nem jó értelemben keltettem fel a figyelmedet...gondolom.-mondta majd széles mosollyal a lányra nézett.
-Most biztos azt hiszed rólam, hogy egy kegyetlen, hideg, gyilkos vagyok, aki bűntudat nélkül öli az embereket. Mondjuk...részben igazad van. Gyilkos vagyok és ezt tudom jól. De tudod mit? Mesélek neked valamit.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Egy tanyán élt a szüleivel és a 4 évvel fiatalabb kishúgával. Nem voltak szegények, de annyira gazdagok sem. Mondjuk úgy, hogy jómódúan éltek. Voltak teheneik, lovaik, csirkéik, bárányaik és egyéb állataik. Ám egy nap egy elvetemült, pszichopata sorozatgyilkos úgy döntött, hogy a kislány családja lesz a következő célpontja. Este volt. A hold alig látszódott a felhők mögül. A családban mindenki nyugodtan aludt, amikor hirtelen berontott a sorozatgyilkos pár társával és fegyvert fogtak mindenkire. Levitték őket a pincébe és kikötözték őket. A lány próbálta nyugtatni a húgát, de ekkor az egyik ember elhúzta tőle és a kezébe adott egy kést.
-Öld meg őket!-kiáltott a lányra, aki nem akarta megtenni. -Ha nem teszed meg akkor te is meghalsz nem csak ők szóval tedd meg!-a lány nagy nehezen, de elvágta a szülei torkát. Majd odafordult a húgához.
-Nővérkém! Ne csináld! Kérlek! NE!-kérlelte sírva a húga. A lány hezitált, de ekkor valaki hátbacsapta egy ostorral.
-Tedd meg te szerencsétlen!-ordított rá az egyik gyilkos. Majd a lány levágta a húga fejét, mire a betörők csak hangosan felnevettek. Látszott rajtuk, hogy élvezik.
-Okos kislány. És most szórakozzunk egyet.-mondta mosolyogva miközben végigsimította a lány arcát, majd kikötözték egy falhoz és megkínozták. Másnap a férfiak csak úgy eltűntek és az egész ház üres volt. Se bútorok, se állatok. A lány a pincében feküdt, ott ahol hagyták és a kínzás nyomai voltak rajta. Nem tudott mást csinálni csak sírni. Sose felejtette el azt az arcot. -Martha megállt egy pillanatra és vett egy mély levegőt.
-Nemsokkal később a lány bement a városba egy új élet reményében. Ám mivel a hírek gyorsan terjedtek annak idején, ezért hamar megtudták a polgárok, hogy mi történt. Ezért ki is közösítették a városban. Egy jó ideig hajléktalanként élt, de egyszer észrevette egy idős ember, aki magához fogadta a lányt. Az ember elmesélte, hogy honnan jött és, hogy mivel foglalkozik. Egy híres keleti kardforgatásnak a mestere volt és erre a lányt is megtanította. Eleinte nagyon élvezte, mert izgalmas volt és rejtélyes. Ám később jött a fekete leves. Amikor meg kellett tanulnia...hideg vérrel gyilkolni. Ugyanis ekkor tudja teljesen kizárni a külvilágot és csak a harcra koncentrálni. Ez egy nagyon nehéz technika és nagyon veszélyes, ezért a lány nem igazán szerette használni. Már eltelt pár év, amikor a sorozatgyilkos hirtelen feltűnt a városban. Azt az embert kereste, akinél a lány élt. Egyik este rájuk is tört pár társával és sikeresen elkapták az öregembert és lelőtték. Ekkor elkattant valami és a lánynak a bizonyos technika segítségével sikerült megölnie őket, kivéve a vezetőt, akinél fegyver volt, ezért a lány tehetetlen volt vele szemben, ezért könnyen meglógott. Megint nem maradt semmije. Már sírni sem bírt, mert érzelmei sem voltak a bosszún kívül. Mikor 14 éves lett beállt katonának. Nagyon keményen edzett, hogy ő legyen az osztályelső és csatlakozhasson a Katonai Rendőrséghez. Ugyanis velük meg tudná keresni azt az embert és meg tudná ölni. Ám mikor a választás napja volt Erwin parancsnok tartott egy toborzó beszédet, amire a lány elment, mert miért ne. A parancsnok beszédében volt valami, ami megfogta a lány és meggyőzte, hogy a felderítőkhöz csatlakozzon. Attól a naptól kezdve példaképként tekintett arra az emberre. És neki köszönhetően valami miatt a lány újra tudott nevetni, sírni. Igaz, hogy beletelt egy kis időbe, de...újra elkezdett élni. A bosszú még mindig ott fortyogott benne, de már nem az hajtotta.-Martha tartott egy kis szünetet.
-Ja és boldogan élt míg meg nem halt...ennyi. Remélem tetszett.-majd megint rámosolygott a lányra. Nem várta meg a válaszát. Felkelt és felmászott az ágyára és beletekerte magát a takaróba és már aludt is mint a bunda.
|
|
Mayu
Lelkes fórumozó
Posts: 45
|
Post by Mayu on Apr 10, 2016 16:50:04 GMT 1
img09.deviantart.net/8d0d/i/2013/248/8/0/anime_girl_with_a_rapier_by_iamecchi-d6l68o7.png A hadnagy szavaira letörli könnyeit, tisztában van vele, hogy ott kell hagynia az apját és továbbra is a küldetésre kell koncentrálnia, de egyszerűen képtelen volt erre. Szíve hevesen vert, mikor Kami és Mikasa odalépett hozzá. Két oldalról felkarolták, majd együtt érzően rápillantottak, így kísérték fel a kijáratig. Levi további szavaira már oda sem tudott figyelni, még mindig azok a mondatok keringtek a fejében, amiket akkor mondott, mikor megmentette az életét. ~ Apa és anya egész életükben óvni akartak minket minden bajtól és szörnyűségtől. Sosem akarták, hogy valaha is titánok közelébe menjünk, inkább rejtettek volna a rendőrség falai közé. Erre, miután elcsesztem az egészet, apa kénytelen volt feláldoznia magát miattam. Már megint miattam… ~ Míg a lépcsőkön sétáltak végig a lába elé nézett és újra kicsordultak a könnyei. ~ Képes lettem volna eldobni az életemet, ezáltal feleslegessé vált volna a halála. Mégis milyen ember vagyok? Elejétől fogva hallgatnom kellett volna rá, akkor ez mind nem történik meg! ~ Meg sem hallotta Mikasa énekéről folytatott vitatkozást, valójában még a dalt sem hallotta, ezért semmit nem fogott fel a történtekből. Cipőjét nézve észrevette, amint kilépnek az árnyékból majd világosság borítja be a talajt. Óvatosan és hunyorogva nézett fel, a fény miatt is és amúgy sem akart a többiek szemébe nézni, nem akart senkinek sem magyarázkodni a történtekről, csak hallgatott. Gondolatok ezrei nem hagyták pihenni egy pillanatra sem, akármennyire is próbált a parancsnokra figyelni, ahogyan azt mindig is lelkiismeretesen tette, nem tudott. Úgy érezte a gyász felülkerekedik a testén és a mozdulatain. Legszívesebben ott helyben a földre borult volna, de mégsem tette, amúgy is közre volt fogva barátai által. Armin hangjára már jobban tudott koncentrálni, legalábbis azt elkapta, hogy nem kell újra harcolniuk. Mayu egyre jobban gyötörte magát, hogy minél hamarabb higgadtan tudjon gondolkodni és cselekedni, habár nem maradt egy perce sem félretenni a gondolatait, mivel Hanji felkiáltott és előre indult. ~ Ilyen a katonaság, ilyen az élet. Felejtsd el, legalább egy pillanatra. Erősnek kell maradnod, hogy ne legyen értelmetlen senki áldozata. ~ Szemei pirosak lettek és kiszáradtak a sok sírástól, de ezzel mit sem törődve erőt vett magán, ezzel felkészült a továbbiakra. Mikasa kérdésére csak bólintott, majd Kamira nézett, aki úgy látszott nem fog mozdulni mellőle. Így ketten elindulva, teljes gőzre kapcsoltak, ezért a támadóknak esélyük sem volt utolérni őket. Ekkor Kamillára nézett, aki közvetlen mellette haladt. ~ Mindig annyit mesélt a családjáról és az otthon töltött perceiről. Biztosan sokat jelentenek neki, sőt… Én hozzá képest sosem beszéltem a szüleimről, meg voltam győződve róla, hogy a halálomat kívánják azok után, amit elkövettem. Inkább utálnának még most is… ~ Manőverezés közben nem tört senki az életükre, ami kezdett gyanússá válni, ezért a biztonság kedvéért Mayu hátranézett a válla fölött. ~ Túl lassúak… De ahogy elnézem őket nem is biztosak a paranccsal illetően. Nyugodtan gyertek csak közelebb, mi megértünk titeket… ~ Persze ezeket is mind magába fojtotta, ezzel csak próbálta valamilyen szinten elterelni a gondolatait. ~ Ha szétrúghatnám valamelyik seggét, az lehet könnyítene rajtam… Nem szabad! Koncentrálj! Kint várnak ránk azok a hatalmas szörnyek, majd rajtuk levezetem a dühömet! ~ Ismét barátnőjére néz, aztán végre felszólal. – Köszönöm. – Csak ennyi telt tőle. Meg sem várja a választ, csak felgyorsít, amikor észreveszi a falat.
Mire felérnek már mindenki megérkezett, azaz majdnem mindenki. Auruo kérdésére Mayu a még mindig piros szemeivel néz a férfira, ha visszanéz rá, csak lassan megrázza a fejét, de igazából gondolja mi történt. ~ Nagy szükségünk van most a pihenésre. Remélem Pixis biztonságos helyet talált, ahol nyugton lehetünk, legalább egy rövid ideig. ~ Mikor Ymir vihogni kezdett mérgesen összeszorítja a fogait. ~ Habár nem mindenkit visel meg a dolog, ahogy elnézem. Az ilyenekből lesznek majd a tökéletes óriás eledelek. ~ Reiner szakította félbe őket, aminek Mayu örült a legjobban. A fal széléhez lépett, ahol egy ideig a többieket figyelte, hogyan ereszkednek le. Felsóhajtott, majd magában motyogott. - Be le kell húznom, hogy még nekem is maradjon egy ló. Nem szívesen utaznék most szekéren a többiek társaságában. – Ezzel a felszerelését használva, szépen egyenletesen lemászott. Egyetlen szabad ló maradt, ezért gyorsan felszállt rá, majd megpaskolta a nyakát. – Az állatokkal mindig is könnyebb volt… Az emberekkel már másabb a helyzet. – Suttogta oda a lónak, majd elindult a többiek után. Lovaglás közben volt ideje újra az apja halálán gondolkodni, habár már ő sem tudta, mit kezdjen a történtekkel. ~ Fel kell emésztenem, csakis ennyit tudok tenni. Apa is ezt akarná, sőt anya is, még bátyó is. ~ Felnézett az égre és halkan beszélt hozzá. – Sosem fogom elfelejteni azt az áldozatot, amit értem tettél, apám. Dan és te fogtok erőt adni nekem a továbbiakban. Remélem örültök egymásnak, hogy újra találkozhattok. Szívesen lennék ott veletek, de anyát nem szabad egyedül hagynom. Még nem. Ki fogom hozni onnan, hisz megígértem neki. – Visszaemeli a fejét majd a csapatot figyeli. Szerencsére senki nem hallotta, amit az imént mondott. ~ Nem hinném, hogy bárkit most érdekelne a nyomorom. Való igaz, hogy már engem is kezd bosszantani a viselkedésem, jobb lesz ha minél előbb hozzászokok… De egy valamit meg kell még tennem, mielőtt teljesen magamba fojtanám az érzéseimet. ~ Szemeivel keresni kezdi Levit, majd gyorsít a lova tempóján, hogy mellé zárkózzon. Néhány percig csak csendben halad mellette, majd erőt vesz magán és felszólal. – Hadnagy! Sajnálom, hogy éppen most zavarom, de még nem köszöntem meg, hogy megmentette az életemet. Köszönöm, ezzel azt is, hogy nem hagyta, hogy apám értelmetlen halált haljon. – Elcsendesült, majd tovább folytatta. – Tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb alkalom, de megkérhetném valamire? A bátyám, Dan Miura egykor a felderítők tagja volt. Sajnos az utolsó információ, amit tudok az az, hogy csata közben elhunyt. Amennyiben ismerte, hálás lennék, ha egyszer elmesélné mi történt vele. – Látta, hogy Levi nincs éppen beszélgetős kedvében, de ha válaszolt neki azt még megvárta majd visszasorolt a helyére. ~ Ennél jobb alkalmat nem is találhattál volna a faggatásra… Hülye… ~ Jobb kezével megkocogtatta a homlokát és felsóhajtott. Az út további szakaszában maga elé bambulva engedte, hogy lova kövesse a többieket.
Rövidesen odaértek, letették a lovakat majd átmásztak a falon. A sötétedésben sikeresen átkeltek a városon, de mielőtt a kapu keresztezte volna útjukat Pixis intett, hogy mindenki kövesse őt. Egy pincelejáróhoz érve az úr kopogni kezdett. ~ Legalább van valamilyen jelszavuk, nem mintha ne tudná ezt az ajtót, bárki betörni. ~ gondolkodott el, hallgatva a kopogást. Oldalra nézett, ekkor megpillantott maga mellett egy tócsát, amiben tükörképe nézett vissza rá. Egy pillanatra úgy érezte, mintha valaki átkarolná, de sem a pocsolyában nem látott senki, sem azután, mire felkapta a fejét. Mikor észbe kapott, hogy mennie kéne már csak Mikasa állt kint, aki maga elé engedte, így még előtte belépett a sötét helységbe. Az ajtó becsapódott, ekkor pedig felgyúltak a fények és minden világossá vált. Mayu végigmérte a szobát, aztán megakadt a szeme a két alakon. Egy ideig értetlenül hallgatta őket, de mikor Reeves tarkón vágta fiát megrázkódott. Valójában nem volt erős ütés, és még ha a férfi azt is mutatta feléjük mennyire ügyetlen egy fia van, látszott rajta, hogy szereti és mindent megtenne érte. Mayut ismét a sírás kerülgette, de erőt vett magán, viszont érezte, hogy nem sokáig tudja visszatartani, így mire Reeves végzett elsietett a fürdőszobába.
Becsukta az ajtót, majd megtámaszkodott a mosdókagylón. Könnycseppek folytak a lefolyóba, ekkor eszmélt rá, hogy megint elbőgte magát. Meggyötört tekintettel nézett végig a tükörképen. - Engedd… el… - suttogta magának. Lehajolt, hogy megmossa az arcát, majd a hajához nyúlt és kihúzta belőle a szalagot. Hosszú haja leereszkedett, ami beterítette a hátát. Megfogta a szalagot és rákötötte a kezére, aztán kilépett a fürdőből és elvégezte a legfontosabb teendőket. Gázt és pengét cserélt, majd lecsatolta a manőverfelszerelését és rádobta az egyik ágyra. Megragadott egy kis élelmet és egy pohár vízzel leült az asztalhoz. Magányosan falatozni kezdett, már amennyit tudott enni. Nem bánta, hogy senki nem kereste a társaságát, úgysem tudott volna mit mondani. Ha mégis megpróbált valaki beszélni vele, kissé összeszedte magát és a tőle telhető legbarátságosabb módon válaszolt.
Lassan telt az idő. Igaz, hogy már nagyon régóta várt erre a sziesztára, most mégis azt kívánta bárcsak holnap lenne. Még mindig az asztalnál ült, mutató ujját a pohár szélén vezette körbe-körbe és csak némán hallgatózott. ~ Szörnyű ez a szokásom, de erről már nem fogok tudni leszokni. ~ gondolta magában miközben a jelenlévők párbeszédei zúgtak a fülében. Végighallgatta azt a történetet is, amit a szőke lány mesélt Kamillának. Mikor befejezte ijedten Kamira nézett, akkor találkozott a tekintetük. Látta rajta, hogy nem nagyon tud mit kezdeni a mesével, ezért csak egy vállrántással jelezte, hogy ő sem érti mi történt.
Várt még egy kicsit, hogy többen is elmenjenek lefeküdni majd követte őket. Levette a kabátját, felakasztotta az ágy szélére majd kényelembe helyezte magát. Behunyta a szemét, de nem tudott aludni, egy percet sem. Mintha valami álommanók kitörölték volna belőle a fáradságot. Órákon keresztül csak forgolódott, mire végre álomba merült egy rövid ideig. A hajnali órákban ismét felébredt, úgy érezte esélytelen, hogy ismét vissza tudjon aludni, ezért megpróbált néma csendben kikelni az ágyból. Már mindenki elaludt, nem szeretett volna senkit felkelteni, de innia kellett egy kortyot. A konyhapultnál meglátott egy üveg piát, pont olyat, amit Pixis szorongatott. Meghúzta az üveg tartalmát, ami végül majdnem a földön kötött ki. Elfojtott köhögésbe kezdett, amitől kis híján megfulladt. Megtörölte a száját és azonnal visszarakta az italt, ahol találta. ~ Azt hiszem, ezzel sem kell többször próbálkoznom. Legalább alkoholmérgezésben biztosan nem halok meg. ~ Ezzel ivott egy kis vizet és lopakodva visszaindult a helyére. Körbenézett remélve, hogy nem zavart-e meg senkit, majd visszamászott az ágyába. Álmatlan szemekkel bámulta a plafont. ~ Lehet mégis meg kéne innom azt a löttyöt. Attól legalább kidőlnék… ~ Halkan felsóhajtott és a jobb karjával betakarta az arcát. Megpillantotta a csuklójára kötött szalagot, egy ideig azt nézegette, és egy kedves emlék jutott róla eszébe.
Mayu körülbelül hét, Dan olyan tíz év körül lehetett, amikor ketten játszottak az udvarban, az apjuk által készített fakardokkal. Dant legtöbbször könnyű volt legyőzni, állandóan megjátszotta a gyengét, ezért is élvezte annyira húga a játékot. A kicsi Mayu éppen támadni készült volna, mikor hosszú vörös haja az arca elé lógott. Semmit nem látott a fürtöktől, ezért összeakadtak a lábai és a fűre hasalt. Testvére odarohant hozzá segíteni, de a kislány ravasz módon megragadta a kardját, felpattant és a fiú állához emelte. – Győztem! – vigyorgott és egy fejrántással megszabadította az arcát a hajtömegtől. Mindketten nevetésbe kezdtek és fáradtan leültek az ajtó elé. Ekkor Dan felállt. – Maradj itt. Mindjárt jövök! – Majd berohant a házba. Mikor visszaért egy halványrózsaszín selyem darabot szorongatott. Mayu mögé állt és felkötötte a haját. – Így ni! Mégis hogy gondoltad, hogyan győznéd le a titánokat, ha még a saját lábadban is elesel? – mondta a fiú, ezzel ismét nevetés fakadt ki a testvérpárból.
|
|
Kami
FRPG Guru
Posts: 285
|
Post by Kami on Apr 10, 2016 18:15:24 GMT 1
Kami mérgesen szorította a pengék nyelét egyre erősebben, miközben szikrázó tekintettel méregette Marthat. Annyira erősen szorította ökölbe a kezeit, hogy az ujjai elfehéredtek, és a bal kezén ismét felnyílt a sebe. A vére ismét eláztatta a kesztyűjét, és fájdalom futott végig az egész testén, mire Kami felszisszent. Ennek köszönhetően képes volt elvonatkoztatni Marthától, és elkezdte felmérni a terepet. Ahol állt, onnan jó kilátása nyílt a többiekre. Mielőtt azonban rendesen körülnézhetett volna, ráeszmélt mégsem kéne ilyen jól becélozható helyen állnia, ezért megindult. Közben viszont a társait figyelte. Látta Bertoltot, Reinert, Sashat, Conniet, Jeant, Christat, Ymirt, Armint, és Erent is. Egyikük sem volt kirobbanó formában, de legalább éltek. Aztán megpillantotta a fehér hajú felderítőt, akit anno Reiner lefejelt szépen elegánsan, ahogy azt illik egy szöktetéskor, a közelében pedig a szemkötős kávés fazont. ~ Hmm, vajon mi lehet a szemfedője alatt? ~ Kami gyorsan megrázta a fejét. ~ Majd később, most fontosabb dolgod van! ~ Tekintete Mikasára tévedt, aki a fal mellett tántorgott. ~ Talán megsérült?! Vagyis tudom, hogy már eleve sérült volt, de jobban? Jézusom, még jó, hogy ezt nem hangosan mondtam, és nem hallotta senki… ~ Egy dörrenés hallatszott, amire odakapta a fejét. Mayu apja lepuffantotta az egyik bajtársát, amiből Kami csak annyit látott, hogy egy élettelen test zuhan a földre. Ennek a látványától összerezzent, de haladt tovább. A szeme sarkából látta, ahogy Mayu elsuhan mellette. Egy biztató mosolyt küld felé, egy intés kíséretében, amit azonban észre sem vett. ~ No szépen vagyunk, kérem szépen! Átnézett rajtam, mint az ablaküvegen…~ Tudatán kívül egyre jobban lemaradt, míg végül Mikasa mellett kötött ki. Eleinte nem akart megszólalni, de végül nem bírta türtőztetni magát, és kitört belőle az egész.
- Ez a szőke lány…- itt fejével Martha felé bökött-… egy hidegvérű gyilkos. Nem elég, hogy a tekintete olyan rideg, mint a jég és ijesztőbb, mint egy titán, de ráadásul fapofával megszabadít egy embert a fejétől! És még elvileg bajtársak vagyunk, vagy mi, de ő kb le se szarja, hogy esetleg valamelyikünk itt feldobja a papucsot! – háborgott. Azonban Mikasától semmilyen reakciót nem kapott. Felhúzott szemöldökkel kezdte méregetni a mellette haladót, azonban a szokásos pókerarcáról nemigen tudott semmit sem leolvasni. Kami ösztönei azonban azt súgták, hogy valami baj van (a hatodik érzék x’D). ~ Itt valami nagyon nem kóser… Valahogy vissza kell rángatnom a Földnek nevezett bolygóra, hogy legalább ne ölesse meg magát… ~ Kigondolt mindenféle baromságot ennek érdekében.
- Ettél már homokot? Nagyon finom, és egészséges… Sok ásványt tartalmaz, amik elfogyasztásával olyan keménnyé válhatsz, akár az acél! – Semmi reakció. – Tudtad, hogy igazából én vagyok a páncélos óriás?! – Mikasa továbbra sem ad semmi jelet. Kami kezdett bepipulni. ~ Komolyan, engem ma már mindenki semmibe vesz?! Úgy látom durvább módszerekhez kell folyamodnom. ~ Egy nagyon jó ötlet jutott eszébe, mire kajánul elvigyorodott. Igyekezett a lehető legártatlanabb, legesetlenebb, legszégyenlősebb hangnemében megszólalni. – Izé… Figyelj Mikasa… El kell mondanom valami nagyon fontosat… De ne akadj ki, és ne is mondd el senkinek… Én… én titkon szerelmes vagyok Erenbe…- Erre már Mikasa is felé fordította a fejét. ~ Sikeeer! ~ Gondolatban a levegőbe bokszolt, és eljárt egy győzelmi táncot is. „- Na, ahogy látom, mégsem léptél ki a katonáktól, hogy fal hívő legyél…” Kami ennek hallatán kicsit szégyenkezve elpirult, kínjában felnevetett. Inkább viccesre fogta a figurát, hátha jobb kedvre derítheti a lányt.
- Aaaa, hogy az! Tudod, én csak arra gondoltam, ha esetleg itt rosszul sülnének el a dolgok, akkor én megyek és csatlakozom a falimádó egyháziakhoz. És mivel ott imádni kell a falakat, ezért gondoltam gyakorlok egy kicsit, és megölelgettem egyet. – Egy pillanatra elhallgatott, mély levegőt vett és elváltoztatott hangon folytatta: - Ó Sina, Rose, ti gyönyörű istennők! – Mikasára sandított, aki minden erőfeszítését, hogy jó hangulatot csináljon, csak egy szemforgatással díjazta. Kami fújt egyet, mire fellibbent a frufruja. Úgy döntött inkább elmondja azt, amire Mikasa az elején nem figyelt. Csak ennyit tett még hozzá a végén: - Falra mászom ettől a lánytól! – Ezután még mindig nem kapott semmi érdemlegesebb reakciót az Erenimádótól. Ezt azonban nem hagyta annyiban, kicsit felgyorsult, bemanőverezett elé, és elkezdett integetni egyenesen a lány arcába. – Hahó, ébresztő Csipkerózsika! – A másik heves reakciója azonban meglepte. Az elején még egész normális hangnemben beszélt, közben Kami visszamanőverezett mellé(már a mellékutcákban jártak, nekik nemigen akadt dolguk) azonban Mikasa egyre ingerültebben beszélt.
- Mi a halál történt veled?! – Kami nem tudhatta, hogy ezzel a mondatával mennyire betalált. Egy ideig néma csendben haladtak tovább, majd mikor már éppen feladta, hogy megtudja, mi a baja, megszólalt. Amit mondott, az lesokkolta Kamit. ~ Mikasa embert ölt?! Ez… ez… ugye nem?! ~ Ránézett az arcára, azonban látnia kellett, hogy mégis igaz, minden egyes szó. Látta, hogy ez az egész borzalmasan megviselte. ~ Megbánta… Meg kellett tennie… Nem saját akaratából tette… És most ezzel kell élnie élete végéig. ~ Sajnálatot érzett iránta. Neki eddig sikerült ölés nélkül eljutnia idáig, és nem tervezett ölni. ~ De mi van, ha a szükség megkívánja? Képes leszek rá akkor? Leszek olyan erős mint Mikasa, és képes leszek Bemocskolni a kezem, hogy ezzel megmenthessem egy társam életét? ~ Ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegette. ~ Nem szabad összezuhannom! Csak ha elmúlt a közvetlen veszély. Addig meg nem gondolok ilyenekre… ~ Mikasa egy kis időre elhagyja, amit Kami igazából észre sem vesz. Mielőtt megkezdődne az utolsó nagy harcuk, még beszélget egy keveset a lánnyal, majd mindketten elindulnak a saját útjukra. Kami innentől kezdve csak arra fókuszál, hogy minél több belsőst tegyen harcképtelenné, de ne haljanak meg. ~ Az lehet, hogy ezek gyilkosok, de attól még én nem leszek az, ha a fene fenét eszik, akkor sem! ~ Az első áldozatát kiszemelte magának. ~ Tökéletes, teljesen másra figyel! ~ Ravasz vigyor jelenik meg az arcán. Leereszkedik, majd fellendül jó magasra. Előzőleg kiszámolta a röppályáját, tehát gáz használata nélkül, a gravitációs gyorsulást kihasználva, és nem utolsó sorban anélkül, hogy bárki láthatná, és cselekedhetne ellene, megkezdte a támadást.
-Te az enyém vagy! – kiáltotta, mire a belsős felfigyelt már, azonban nem volt ideje a védekezésre. A következő pillanatban Kami jó erősen megrúgta, így a falnak esett, majd a tehetetlen teste a földre zuhant. – Egy megvan! Jöhet a kövi! – Sikerélménnyel ment neki a következőnek, akit szintén hasonló technikával kiütött. Átküzdötte magát az útjába kerülő ellenségeken. Mikor elérte a lépcsőfeljárót, összetalálkozott Mikasával. Vetett még egy utolsó pillantást a városra, mielőtt felindult volna, azonban meglátta Mayu apját holtan összeesni. Következőnek Mayu kiáltását hallotta, mire összerezzent. A teste önmagától mozgott, Mikasára nézett, aki vele egy időben bólintott, és ketten mentek vissza a lányért. Örömmel látta, hogy a hadnagy ott volt, és visszatartotta az öngyilkos merénylettől a lányt. Odaléptek hozzájuk, és mivel látta, hogy Mikasa nem igazán óhajt megszólalni, vette a bátorságot, és ennyit mondott csak: - Innentől majd mi átvesszük. – Odalépett Mayumi mellé, és belekarolt. Gombócot érzett a torkában, hiszen tudta jól, ő hogy reagálna egy ilyen helyzetben, azonban ez még sohasem történt meg vele. Tehetetlennek érezte magát. De ismét eszébe jutott, hogy ez nem a legmegfelelőbb alkalom, hogy elhagyja magát, ezért inkább a hadnagy szavaira figyelt, bár azok inkább csak Mikasának szóltak. Mayu pedig egyetlen árva szót sem szólt, ami a helyzetet tekintve nem volt csoda. Kami mikor megpillantotta a lépcsősor végét, lehunyta a szemét, egészen addig, míg ki nem értek. Így, mikor kinyitotta a szemét, nem égette annyira a nap. Kissé megörült, hogy a Rózsa fal környéki Karanesbe mennek, de hamar rá kellett ébrednie, hogy nem mehet haza. Ezek után legalábbis nem. Nem sodorhatja bajba az ittenieket. Csak Armin hangjára figyelt fel, aki azt javasolta, hogy egyszerűen csak hagyják el a katonai rendőröket. ~ Sima ügy. ~ gondolta, majd mivel nem volt ellenvetés senki részéről, elindultak. Kami még itt sem engedte el Mayut, végig a lány mellett haladt. A katonai rendőrök az előzőekhez képest piskótának bizonyultak, még a lépést sem bírták tartani velük. Kami meglepődve kapta fel a fejét, amikor Mayu elmormolt neki egy köszönetet. Válaszolni akart, de a lány faképnél hagyta. De nem rótta fel ezt neki, mert tudta mennyire megviselték a történtek, ezért szó nélkül haladt utána. Felmászott Mayuval az oldalán a Sina Falra. Az utolsók között értek oda, azonban ők legalább odaértek. Elborzadt, amikor megtudta, hogy Gunther Mikasa miatt halt meg. A többieket már nem is hallotta, vagy inkább csak nem is akarta. Őszintén már nem tudta mit gondoljon, sőt már azon a szinten volt, hogy felesleges bármire gondolnia. Szintén az utolsók között ereszkedett le a falon, Mayut immáron szem elől tévesztve. Szomorúan konstatálta, hogy nem jutott mindenkinek ló, és ő lecsúszott a „saját” lóról. ~ Fenébe, mégis ki mögé kéredzkedjek fel?! ~ Ez a probléma megoldódott magától, mert Bertolt odaléptetett mellé a lován, és kezét Kami felé nyújtotta. „- Pattanj fel!-” Kami elfogadta a felé nyújtott jobbot, lábát a kengyelbe rakta, és Bertolt segítségével fellendült mögé. Nem teketóriáztak sokat, amint Kami hátsó fele a ló farára huppant, már indultak is. Bertolt természetesen Reiner mellett haladt. Egy ideig csendben lovagoltak, majd Kami meghallotta Bertolt szelíd hangját : „- Hogy érzed magad Kamilla?-” Kami erre nagyon szívesen azt mondta volna: „Remekül, hogy is érezhetném magam másképp, amikor a barátaim embert ölnek, a legjobb barátnőm apját szitává lőtték, és igazából mindenki egy gyilkos árulónak tart. Csodás érzés, be kell hogy valljam.” Ezt azonban nem mondta ki, ugyanis régen már rájött, hogy ha nyitott könyvként viselkedik, azt könnyedén kihasználhatják. Ezért felvette a szokásos muszáj mosolyt , és viszonylag vidám hangon válaszolt.
- Köszönöm kérdésed, én a körülményekhez képest jól vagyok! És ti? – Meghallgatta a fiúk válaszát is, mire egy kicsit erősebben szorította Bertolt derekát. Fejét a hátára hajtotta, és hallgatásba burkolózott. Figyelte azok arcát, akikét látta, és egytől egyig mind megviselt volt. ~ Bár mi mást is vártam ezek után?! ~ Az út során beszélgetett még egy keveset a két fiúval, és egy kicsit oldottabb hangulatban telt az útjuk. Este felé megérkeztek Karanesbe. A lovakat és a szekereket hátrahagyva átmanővereztek a falon. Kami végig Bertolt és Reiner közelében maradt, hisz az a kettő egy kis megnyugvást adott neki. Nem faggatták semmiről, kellemes volt a társaságuk. Kami elcsodálkozott azon, hogy feltűnésmentesen át tudtak kelni a városon. Az úti céljuk a kapu közelében egy sikátorban volt. Kami hagyta, hogy magával sodorja a csapat. Belépett a házba, és amint a fény megvilágította a szobát, már ki is választotta magának az egyik sarkot. ~ Lassan kibérelhetem magamnak a házak sarkait. Ahányszor bemegyek egy házba, mindig egy sarokban kötök ki. Pedig régen mennyire rühelltem sarokban állni, mindig ezzel büntetett Anyukám, ha rossz voltam. ~ Ez az emlék egy apró, de őszinte mosolyt csalt az arcára. Végigmérte Dimo Reeves-t, és a fiát is, Flegelt. Az apa-fia szóváltás is megmosolyogtatta, az anyjára és magára emlékeztette. „-Csak annyit mondhatok, hogy a Reeves cég kötött valakivel egy alkut, hogy segítselek benneteket...-” Ez az egy mondat nem hagyta nyugodni. ~ Kivel köthetett megállapodást Reeves? ~ Pixis parancsnok közjátékán felkuncogott, pedig igyekezett visszafogni magát. Elképedt, hogy ennek a Reeves-nek annyi befolyása volt, hogy elintézte nekik a kapu kinyitását is. ~ Nem semmi ez az ember, meg kell hagyni… ~ Kami már az elején elhatározta, hogy először újratölt, mielőtt elfelejti, aztán rendbe szedi magát a fürdőben, és csak ezek után foglalja el megszokott helyét a sarokban. „- Nos érezzétek magatokat otthon, vagy mi a fene...-” Kami itt felhúzta a szemöldökét. ~ Érezzem otthon magam?! Szinte biztos vagyok, hogy a szememet sem fogom tudni lehunyni… Az előző házban nagy nehezen sikerült elaludnom, de ott nagyon fáradt voltam. Most meg annyi minden kavarog a fejemben… ~ Kifejezéstelen arccal elindult újratölteni, utána pedig befoglalta a fürdőt. Először is kitisztította a kezén lévő sebet, majd a kesztyűjét újfent, majd a kötés feltétele után visszahúzta. Azután kivette a gumit a hajából, mert már fájtak a hajhagymái. Megrázta a megcsonkított hajzuhatagát, majd a hajgumit a csuklójára húzta. Megmosta az arcát, jó alaposan, letörölte róla a vizet, majd kilépett, felszabadítva ezzel a fürdőt, ha esetleg más is be akarna menni. Elégedetten vette tudomásul, hogy senki más nem vetett szemet a kis sarkára, ezért nyílegyenesen odament, és leült. Felhúzta a térdeit, átkarolta a két lábát, arcát pedig ráhajtotta. Nem sokáig maradt így egyedül, ugyanis valaki dúdolva levágta magát mellé. Felpillantott, de Martha volt az utolsó, akire számított. Kicsit megijedt, ugyanis eszébe jutott, hogy nem is olyan rég ez a lány hidegvérrel legyilkolt egy embert. „-Ha jól tudom Kaminak hívnak, nem?-„ Kami már épp azon volt, hogy beszóljon neki: „ Neked Kamilla, és nem Kami! „ de elvetette, és csak bólintott egyet. Összerezzent, amikor a lány megemlítette, hogy odalent nem épp barátságosan nézett rá, ezt azonban nem mutatta ki, csak fapofával nézett rá. Majd Martha belekezdett a mesébe. ~ Nem lenne egyszerűbb, ha nem meseként mondanád?! Úgyis tudom, hogy rólad van szó… ~ Kami elcsodálkozott, hogy mennyi közös volt bennük. Vidéki élet, kishúg, szerető család, lovak, tehenek, meg ilyenek. Azonban amit ez után hallott enyhe zárlatot idézett elő az agyában. ~ Ez… ez a lány… megölte a családját?! Képes volt ezt megtenni? Miféle szörnyeteg az ilyen?! ~ Ahogy azonban belegondolt a helyzetbe, egy kis megértést tudott tanúsítani a másik felé, de így sem bírta tolerálni a tettét. Egy kis sajnálatot érzett iránta, hogy megfosztották mindentől, ami számára fontos volt. Megértette a bosszúvágyát is, azonban újból és újból kirázta a hideg a gondolattól, hogy valaki ilyen szörnyeteggé tud válni. Belegondolt abba is, ha esetleg úgy hozná a sors, ez a lány, annak ellenére, hogy most bajtársak, bármikor képes lenne őt szemrebbenés nélkül kinyírni. És ez megrémítette. „-Ám mikor a választás napja volt Erwin parancsnok tartott egy toborzó beszédet, amire a lány elment, mert miért ne. A parancsnok beszédében volt valami, ami megfogta a lány és meggyőzte, hogy a felderítőkhöz csatlakozzon. Attól a naptól kezdve példaképként tekintett arra az emberre. És neki köszönhetően valami miatt a lány újra tudott nevetni, sírni.-„ Ennél a résznél érezte, hogy a szőkének még nem tűnt el teljesen az emberi oldala. Halványan elmosolyodott. ~ Nem túl idős hozzád Erwin parancsnok, te lány? ~ Aztán egy csapásra lezárta a témát Martha, rámosolygott, majd felállt, és otthagyta még mielőtt válaszolni tudott volna. „-Ja és boldogan élt míg meg nem halt...ennyi. Remélem tetszett.-„ Kami ezt nem tudta hova tenni. Értetlen tekintettel nézte ahogy Martha beugrott az egyik ágyba, betakarózott, és már húzta is a lóbőrt. Tekintete összetalálkozott Mayuéval, aki egy vállrántással jelezte, hogy szintén nem értette ezt az egészet. Aztán ahogy szépen lassan végiggondolta a dolgot, és oda jutott, hogy már megint szó nélkül otthagyták felment benne a pumpa. ~ Komolyan?! Ma ez már a második, hogy itt hagynak engem. Örülök, hogy te kiadtad magadból a nyavalyádat, és megkönnyebbülsz tőle, de arra senki sem gondol, velem mi van?! ~ Beletörődve sóhajtott egy nagyot. ~ Áh, inkább hagyjuk, nekem ez jutott. Bár amúgy sem akarom kiteregetni a lapjaimat, szóval mindegy is. ~ A gondolatait igyekezett vidámabb mederbe terelni, ezért inkább az otthoniakra gondolt. Visszahajtotta a fejét a térdére, és csak behunyt szemekkel gubbasztott ott egy ideig. Ezek után elöntötték az emlékek, a gyermekkoráról, amikor még nem született meg a kishúga.
Visszaemlékezés:
Kami csak állt, és nézett a barátjára, aki megállás nélkül csak bőgött. Eddig azért sírt, mert a nagyok megverték. Most azonban azért, mert meghalt az apukája. Tehát a kicsi Kami csak állt, mint a tejbe tök, és csak nézte. Ekkor megérkezett a kislány mamája. Felvette a pityergő gyermekét, és gyengéden simogatta a hátát. Súgott is valamit a fülébe, amit azonban Kami nem hallott. Egy mosollyal az arcán Kami felé fordult.
- Most menj haza Kamilla, majd holnap játszotok, jó? – Hangja szelíd, és kedves volt. Kami csak bólintott, de egy szót sem szólt, és hazaballagott. Anyját éppen otthon találta, amint a konyhában főzte az ebédet. Az asszony azonnal észrevette, hogy a lányának baja van, ezért félbehagyta a munkáját, és leguggolt a kislány elé.
- Mi a baj szívem? – kérdezte tőle kedvesen. Kami értetlen arckifejezéssel nézett az anyjára.
- Anyu, Sally-nek meghalt az apukája, és ezért végig sírt. Bármit mondtam neki, nem hagyta abba. Ezt én nem értem. Eddig mindig olyan jól eljátszottunk! – Az ötéves kislány nem igazán fogta még fel egy haláleset súlyát. Az anyukája felkapta, és leültette a kanapéjukra, és ő maga is melléült. Mélyen a lányka szemébe nézett.
- Figyelj kincsem. Ez csak természetes, hogy Sally sír az elvesztett apukája után… Te is így tennél, ha te veszítenél el örökre valaki számodra fontosat. – A kislány félbeszakítja.
- De nekem nincs is apukám! – Erre a kijelentésre, és a gyermeke ártatlan arckifejezésére elmosolyodott.
- Természetesen neked is van apukád, de ő itt hagyott minket. De itt vagyok neked helyette én! – A kicsi Kami épp szólásra nyitotta a száját, azonban édesanyja feltette a kezét, jelezve, hogy még ő beszél. – Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy természetes, ha valaki szomorú, ha elveszít egy hozzá közel állót. Ilyen esetben te csak annyit tehetsz, hogy vele maradsz, és erőt adsz neki, hogy tovább tudjon lépni. Ha valaki szomorú, neked kell lenned a fénynek, aki kivezeti őt a sötétségből. Mosolyognod kell, hogy ő is tudjon újra mosolyogni. Ne hagyd, hogy feleméssze a bánat, és azt meg főképp ne, hogy téged felemésszen. Te egy életvidám kislány vagy, neked az a dolgod, hogy éld az életedet, lehetőleg minél boldogabban. Te képes vagy segíteni az embereken a mosolyoddal. Higgy ebben! Ez egy olyan tulajdonság, ami nem mindenkinek adatik meg. Használd! Tégy meg mindent azért, hogy a körülötted lévők, a számodra fontosak is boldogok lehessenek. – Ellágyulva mosolygott a tátott szájjal figyelő lányára, majd összeborzolta a haját, és becsukta a száját, majd felállt, de a válla fölött még visszanézett a gyermekére, szeme mosolygott. – De mindenekelőtt a legfontosabb az, hogy te sose veszítsd el ezt a vidámságot, és optimizmust. Ennek segítségével képes leszel bármilyen akadályt leküzdeni, és a barátaid támaszává válni, bármi történjék is. – Visszament a félkész ebédhez. – Most pedig menj, játssz még egy kicsit, majd szólok, ha kész az ebéd!
Jelen:
Kamit melegség öntötte el. Egy ideig úgy érezte, hogy az anyja átöleli, és ez erőt adott neki a folytatáshoz. Tudta, hogy Mayunak szüksége van rá, és hogy csak ő tudja kihúzni abból a mély gödörből, amiben most van. És így volt Mikasával is. Segíteni akart, hiszen rajta is már rengetegszer segítettek. Mire végső elhatározásra jutott, és felemelte a fejét, már szinte mindenki aludt. Csak a hadnagyot látta még ébren, maga elé bámulva. Ahogy ki tudta venni, nem volt épp a legjobb állapotában. Igaz az arcára nem volt semmi írva, inkább csak a megérzése súgta ezt neki. Mivel azonban Mikasánál is bevált, gondolta itt sem nyúlhat annyira mellé. Feltápászkodott, odalépett az asztalhoz, és összeszedett egy kevés ételt. Tányérra tette, majd a hadnagy orra elé tolta.
- Szüksége lesz az erejére a nőstény óriás ellen. Egyen egy keveset! - Nem nézett a szemébe, csak a tányért bámulta. Ha válaszolt erre valamit Levi akkor a szemébe nézett, de gyorsan el is kapta a tekintetét oldalra, és úgy hallgatta, majd bólintott egyet, ha nem, akkor csak szó nélkül távozott. Visszament a kis sarkába. ~ Hmm, egész otthonos… már amennyire egy sarok lehet. ~ Ezek után eldöntötte, hogy majd Mayuval is beszélnie kéne, ha már korábban erre nem volt képes. Ugyanúgy összehúzta magát, mint az előbb, és így maradt végig. Aludni nem tudott, ezért végiggondolta a közelmúltbéli eseményeket, és utána azon kezdett el gondolkodni, mi lesz velük, ha szembekerülnek a nőstény óriással.
Mikor Kami újra felemelte térdeiről a fejét, már mindenki aludt. Szeme az alvó Kyle-ra tévedt, és ismét elkezdte piszkálni a fantáziáját, mi lehet a szemfedője alatt. Így hát újból felállt, és szép csendben odalopakodott. Egy kis ideig csak figyelte a férfi egyenletes lélegzését, majd elhatározásra jutott. Lassan elkezdett a szemfedője felé nyúlni, és már éppen készült benézni alá, amikor Kyle megragadta a kezét. Kami kis híján szívinfarktust kapott, és majdnem felsikoltott hozzá. Azonban szerencsére még időben a szája elé kapta a kezét, és visszafojtotta a sikolyát. Mindeközben ahogy ijedtében hátra akart gyorsan lépkedni, megbotlott a lábában, és nagy puffanással leült a földre. Már épp bocsánatkérésre nyitotta volna a száját, de meglátta, hogy Kyle még mindig alszik. ~ Reflex talán? Hú, a fenébe, nagyon megijesztett! ~ Ezek után elment a kedve attól, hogy megnézhesse, mit rejt a szemfedője, és négykézláb visszamászott a sarkába. Pár perc múlva motoszkálásra lett figyelmes. Óvatosan felpillantott, és meglátta Mayut, amint épp meghúzza Pixis piáját. ~ Ejj, ejj te lány! Ha ezt a parancsnok megtudja, lesz nemulass! Lopod itten a szent folyadékot! ~ Megmosolyogtatta Mayu reakciója. Ilyen távolból is látta, hogy a lány nem bírja az alkoholt, aminek örült, hisz ő is így volt vele. Ettől kezdve nem mozdult többet, összekuporodva ücsörgött a padlón, hátfa jól felfázik. Közben pedig végig abban reménykedett, hogy ez a virrasztás nem fog gondot okozni az elkövetkezendő pár napban a nőstényóriás ellen vívott csatájukban. ~ Hosszú, és mozgalmas éjszaka volt ez a mai, de teljesen úgy érzem, mintha több mint 12 órát átaludtam volna… Egyáltalán nem vagyok fáradt… Csak maradjon ez így. ~ Végül egészen a többiek ébredéséig is teljesen éber volt, azonban a fáradtság legapróbb jeleit sem észlelte magán.
|
|
kylenorthon
Lelkes fórumozó
Dolgok történnek.
Posts: 93 
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by kylenorthon on Apr 10, 2016 20:20:52 GMT 1
Mikasa kérdésére cask elfojtott hangon válaszolt…
- Amíg léteznek óriások… addig sose leszünk biztonságban… - Akármilyen rémesen hangzott, így volt. Ha ki is kavarodnak ebből a pöcegödörből… ha végre nem kell majd emberek ellen harcolniuk… akkor se lehetnek biztonságban. Az egész emberiség jövője függött tőlük… Nem csak a sajátjuk. Bevillant elé Gunter arca és összepréselte az ajkait. ~Nem lesz hiába…~
Hamar odaértek a lovakhoz. Már nem volt szabadon sok állat, mikor az egyik hátára ugrott. Szeretett ugyanannak a lónak a nyergében ülni. Ez most nem adatott meg neki… De nem volt ideje ilyesmikre… kénytelen volt összehangolódni azzal a patással amelyik éppen neki jutott.
Mikor elindult valami nagyon meglepte. Valaki bevágódott mögé a nyeregbe. A hátának dőlt és átkarolta a derekát. Így megállapíthatta, hogy az illető nő… és egy része megkönnyebbült, hogy nem Dieb volt az. Persze a lova is meghökkent a váratlan vendég girtelen érkezésétől, azért bakolt egyet.
Mikor a ló mozgása ismét stabillá vált, hátrafordult és egy szőke loboncot pillantott meg. Halványan elmosolyodott, aztán előre figyelt, nem szólalt meg. ~Még mindig bolond vagy…~ Gondolta, és a lány nem mozdult a hátán egész úton. Mikor a megérkeztek, és megállította a lovat, majd megmozgatta a vállát, így megrázva Marthat. – Ébresztő… - Mondta, és mikor a lány elröppent, ő is leszállt a lóról és tovább ment.
A menedékre érve kiszúrta a szemét a rengeteg ellátmány… Sosem tartotta erősnek, vagy kellemesnek a kenyér illatát, de ahogy belépett szinte betöltötte az orrát. Ilyen éhes lenne?
Az első útja akkor is a fürdőbe vezette ahogy levakarta magáról a mocskot, és még nedves hajjal ült az asztalhoz enni. Nem evett ugyan sokat, de amennyit tudott leerőltetett a torkán. Kellett az erő.
Közben végighallgatott mindent… Még Martha beszédét is amit Kaminak intézett. Látta, hogy a lányok összenéznek miután végighallgatták a mesét, de nem kötött bele semmibe. Tudta, hogy Martha egy sérült személy, csak egyszerűen máshogy vezette le mint ahogy mások…
Mikor kezdtek eltűnni az emberek az asztaltól, a hadnagyot kezdte vizslatni… Nem szólt hozzá. Mit is mondhatott volna neki, amivel nem rontott volna jobban a helyzeten… vagy a már-már nem létező életkedvén… Ha a hadnagy esetleg felnézett, akkor együttérző pillantást vetett rá, aztán inkább elfordult. Felkelt és leült az egyik sarokba. Nem feküdt le… ülve mindig sokkal éberebben aludt, és idegen, vagy megbízhatatlan helyeken ezt jobban preferálta, ha tudott egyáltalán aludni.
Mivel az álom szinte elkerülte, csak a szemét pihentette… Ekkor lett fültanúja a jelenetnek, mikor Kamilla Levi elé tolta az ételt, aztán résnyire kinyitotta szemét, és látta, hogy a lány a szemközti sarokba gubózott. Örült, hogy még maradtak közöttük olyanok, akik ezek után is ennyire fontosnak tartották a társaikat. Még úgy is, hogy az említett „társ” nemrég még az ellenségük volt. Lehunyta a szemét, és éberálomba szenderült.
„Álmában” valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Veszélyérzete lett. A keze egy pillanat alatt mozdult és elkapott egy csuklót az arca előtt. A vékonyságából adódóan lány volt az illető, és egy apró nyikkanás ezt alá is írta. ~A tejes lány… ~
Nem mozdult meg, rezzenéstelen arccal pihent tovább, még a szemét se nyitotta ki. Nem szorította a lányt, hagyta, hogy elhúzza a kezét, a sajátját pedig az ölébe ejtette. Csend lett. Csend… egy pillanatra. Utána egy puffanást hallott. Egyértelműen elesett. Ő meg csak ült ott… tetszhalottan… és magában igen jól szórakozott. Már amennyire ezt a lelkiállapota lehetővé tette.
Hallotta ahogy a lány távolodott, így kinyitotta résnyire a szemét és meggyőződhetett róla, hogy tényleg Kamilla volt a tettes. ~Mi az eget akart az arcommal…?~
Szemtanúja volt a vörös hajú lány alkoholizálásának is. Azt már leszűrte, hogy azok ketten barátnők… remélte, hogy a lány nem issza le magát mert akkor a többiek azzal lesznek elfoglalva, hogy az életét mentsék…
Ismét lehunyta a szemét. Éberen pihent. Mondhatjuk valamilyen szinten alvásnak is, de nem volt túl pihentető… A semminél viszont még egy minimális ideig tartó nyugalom is jobb…
|
|
