Genshin Impact - Ad astra per aspera

#s://i~imgur~com/yLBxzE9~jpg

#s://w0~peakpx~com/wallpaper/513/192/HD-wallpaper-anime-anime-girls-digital-art-artwork-2d-portrait-display-vertical-jun-artist-fate-series-tamamo-no-mae-fate-grand-order-animal-ears-tail-fox-girl-japanese-clothes-kneeling~jpg

#s://i~imgur~com/yLBxzE9~jpg

#s://i~imgur~com/yLBxzE9~jpg

#s://w0~peakpx~com/wallpaper/513/192/HD-wallpaper-anime-anime-girls-digital-art-artwork-2d-portrait-display-vertical-jun-artist-fate-series-tamamo-no-mae-fate-grand-order-animal-ears-tail-fox-girl-japanese-clothes-kneeling~jpg

#s://i~pinimg~com/736x/e5/55/51/e5555140e9e0b3d17b30128991b7f05a~jpg

#s://i~imgur~com/yLBxzE9~jpg

#s://i~imgur~com/yLBxzE9~jpg

#s://static~rprepository~com/storage/uploads/gallery/gl-108534-1526213179~jpg

Hogy jó ötlet volt-e egyedül nekivágnom a hosszú útnak egyik nemzet földjéről a másikra? Van, aki azt mondaná, és mondja is, hogy nem bölcs döntés, más elismerően csettintene vagy akár csettint is, a legtöbb testvérem pedig azt mondaná, hogy csak eleget teszek a kötelességemnek, amellyel a Fatui-nal, és Tsaritsa-nak is tartozom. Nyilván egy ilyen volumenű utat képtelenség egyetlen nap alatt megtenni, és többször is kénytelen vagyok az éjszakát ilyen vagy olyan szállásokon tölteni. Sehol sem ellenségesek vagy nyíltan túl gyanakvóak velem szemben, mely kellemesen friss változás a Mondstadt-ban uralkodó légkörhöz képest…

A szállások közül egyértelműen a Wangshu Fogadó a kedvencem. Nem az első alkalom, hogy meglátogatom ezt a helyet, és reményeim szerint nem is az utolsó. Az egyetlen problémám, hogy sosincs rá alkalmam, hogy „elég” időt töltsek ezen a mesés helyen. Ugyanakkor ez az egyetlen állomás az utam során, amikor egy teljes napos pihenőt engedélyezek magamnak. Számtásaim szerint még mindig bőven időben vagyok, ezzel szemben, ha túlságosan kimerítem magamat, és ennek okán kell kényszerpihenőt tartanom, az sokkal nagyobb kiesés lenne, mint ha most rendesen kipihenem magamat.

Verr Goldet, és a férje Huai’an szívélyes vendéglátók annak ellenére is, hogy tisztába vannak, mely frakciót képviselem. Az ételek ízletesek, a szoba szép, tiszta, és kényelmes. Indulás előtt még arra is tudok időt szakítani, hogy kipucoljak egy Hillichurl fészket, mely lakói egy ideje már zavarták a fogadó napi működését. Mivel pénzt nem vagyok hajlandó elfogadni, ezért Verr két könyvvel ajándékoz meg tudva, hogy az olvasás kedves hobbim. Az egyik Mondstad történelméről szól, míg a másik Liuyei legendás lények egy régi enciklopédiája. Nem tagadom, hogy a gesztus meghat még akkor is, ha tudom, hogy ez csak egy szimpla üzleti fogás s mégis…ezek után picit nehezebb szívvel hagyom magam mögött a fogadót, mint azt korábban gondoltam volna. Csak remélni tudom, hogy lesz alkalmam visszatérni, és egyszer talán arra is, hogy elegendő időt töltsek a Wangshu Fogadóban…

Az úton sokféle emberrel találkozom, többségükben egyszerű kereskedők, kellemes s nemegyszer igen kedélyes személyiséggel, akik között a legnagyobb különbség többnyire az, hogy mennyire erőszakosan próbálják rám tukmálni a portékáikat. Nem egy van közöttük, akivel még el is tudok beszélgetni, és akad, akitől értékes információkat tudok szerezni…apróságok, melyek az átlagember számára lényegtelenek, de számomra a különbséget jelenthetik a siker és kudarc között akár. A jelek szerint Liyue-t még nem érte el Mondstadt összekülönbözése a Fatui-val, de a hírek már úton vannak…így nekem sincs több vesztegetni való időm. Bár a Lyiue Qixing hölgytagjai mind kiemelkedően intelligens szépségek, akikkel szívesen megismerkednék közelebbről…ezt nem szívesen tenném egy börtöncella rosszabbik feléről

Azt mondjuk nem tagadhatom, hogy utam során azért bele-belefutok néhány…érdekes alakba is. Úgy látszik még Liyue földje sem mentes a svindlerektől, és kérdéses hátterű kereskedőktől. „Üdvözlöm Uram! Akadna esetleg egy szivarja? A gyaloghintó miatt lenne rá szükségem!” „Van köntösöm meg zoknim Bátyám! Nézd csak van olyan, ami megy a szemed színéhez Testvérem!” „Szia Uram! Olcsó parfüm érdekelne? Haljak meg morex nem lopott csak leesett a gyaloghintóról!” Nem túl nehéz szívvel intek búcsút ezeknek a kérdéses elemeknek, és bár nehezen lerázhatóak, szerencsére nem kell erőszakos eszközökhöz nyúlnom a szabadulás érdekében.

Végre aztán sikerül elérnem Liyue Kikötőt, de már szinte alig emlékszem rá, hogy hány napja is keltem útra…leginkább csak azt érzem, hogy esélyesen el kell töltenem egy éjszakát valahol mielőtt nekiállok hajót keresgélni. Látok rá esélyt, hogy ilyenkor este már amúgy is bajosan találnék olyan kapitányt, aki szóba állna velem. Igen erre hajnalban sokkal nagyobb esélyem lesz…így aztán némi mélázást követően a „Bank” felé veszem az utamat. A Fatui helyi operációinak központja, számomra pedig biztos menedék, Ekaterina a csinos recepciós remélem még mindig itt állomásozik, remélhetőleg ő el tud majd igazítani szállás ügyileg.

Túlságosan is elragadnak a gondolataim a recepciós kapcsán, és ennek árát szinte azonnal meg is fizetem. Nem haladok el elég gyorsan a Heyu Teaház előtt, és a mesemondó Liu Su szinte azonnal le is apacsol. Korábban többször hallgattam már az öreg történeteit, és egyéb körülmények között most is szívesen megtenném egy kellemes tea társaságában, de ahhoz kicsit túl sietős a dolgom…viszont csak úgy lerázni sincs szívem az öreget. Mindenesetre azelőtt kihúzza belőlem az úti célomat mielőtt egyáltalán pislogni tudnék, és már bele is kezd egy történetbe Inazuma-val kapcsoltban. A jelek szerint egy darabig nem megyek még innen sehová így akár egy teát is rendelhetek…

A segítség nem várt helyről érkezik végül. Egy bajtárs, akit korábban észre sem vettem az emberek éjszakai kavalkádjában…Ő ment ki szorult helyzetemből. Liu Su-t természetesen mély fájdalmamról biztosítom, arról, hogy legközelebb, amikor Liyue kikötőjébe vet a sors mindenképpen szeretném meghallgatni a történet végét. Ez amúgy alapvetően nem hazugság, tényleg érdekel a sztori második fele. Újdonsült társam Makarovich néven mutatkozik be, és akárcsak Én úgy Ő is a 10. Divízió sorait erősíti. A jelek szerint az Úr egy hajóskapitány, amely két dolgot jelent: egyfelől megoldódott a hajó problémám, viszont az Ekaterina-val való lehetséges randinak is lőttek egy időre…majd legközelebb…remélem.

- Nyugodtan hagyhatjuk a formaságokat. Szólíts csak Subudai-nak, ha szeretnél. - viszonzom a bemutatkozást egy darabig hagyva, hogy a dokkok felé navigáljon. Liyue Kikötője az a város, mely sose alszik. Legyen nappal vagy éjszaka az utcákon mindig emberek sokasága lófrál s intézi ügyes bajos dolgaik. A város fényeinek színkavalkádja mindig megbabonáz, az épületek meleg színei nemegyszer csempésznek nyugalmat zaklatott szívembe, a megannyi nyitott, barátságos ember pedig pillanatok erejéig képes feledtetni, hogy ez a hely sem az otthonom, és esélyesen soha nem is lesz az, ahogy semmilyen másik hely sem. Bejártam szinte egész Teyvat-ot, de még sose sikerült olyan földet találnom, ahol úgy éreztem volna, hogy ezt a helyet egy nap talán majd az „otthonomnak” nevezhetem…

- Áhh! Egy pillanat! Ne haragudj, de van valami, amit mindenképpen el kell intéznem! Ígérem nem vesz sok időt igénybe! - Ha esetleg tiltakozik is az sem tud megállítani abban, hogy egy általam már jól ismert stand felé vegyem az irányt. Nemsokára fel is sejlik előttem a Jáde Rejtély, és annak pocakos tulajdonosa Shitou. A férfi kedélyesen elmosolyodik, amint megpillant, tisztában van a ténnyel, hogy ezalkalommal is egy kisebb vagyont fogok nála hagyni.

- Áhhh az ifjú Sübetei Mester! A látogatásod minden alkalommal öröm, és megtiszteltetés! – A hangon, és a szokásosnál is körülményesebb fogadtatáson is érzem, hogy ezalkalommal valami különösen drága ékszert próbál majd eladni nekem. - Részemről az öröm, hogy egy ilyen kiváló Mesteremberre bízhatom magamat. - Igyekszem viszonozni a formaságokat, ahogy finom mosolyt varázsolok az ajkaimra. - Nos? A társaságból ítélve nem randevún vagy, szóval, ha jól sejtem ismételten elutazol? - kérdezi kedélyes mosollyal Shitou, de a szeme ravaszan felcsillan. A nem túl hízelgő felvezetés megkínzott mosolyt csal az arcomra mielőtt kényszeredetten válaszolok. - Igen. Inazuma földjére. - Az árus arcán meghökkent kifejezés ül ki, de egy pillanat múlva tova is tűnik. - Jól sejtem, hogy a Shogun számára szeretnél vásárolni valamit? - Bólintok, mire Shitou szélesen elmosolyodik. Ő ezzel esélyesen megütötte a főnyereményt, Én pedig perceken belül nyomorultabban fogom érezni magam, mint egy szerencsejáték függő a fizetésnap utáni reggel, amikor egy húgyfoltos matracon magához térvén, utat vág az alkoholgőzben, majd ráeszmél, hogy előző este minden Mora-t beküldött a félkarú rablóba, de az anyjának gyógyszer kéne a gyereknek meg új ruha…

Shitou egy fekete, fényes fadobozt tesz le elém a pultra. Amikor felnyitja a doboz belsőjét borító világoskék bársonyon a leggyönyörűbb nyakéket pillantom, amit eddigi értéktelen életem során valaha is alkalmam volt megszemlélni. Megbabonázva szemlélem az ezüstbe foglalt briliáns lila, és kéken pislákoló láncszemeket. A meseszép nyakláncot egyetlen hatalmas halovány kék színben derengő medál koronázza meg, melynek közepében tisztán felismerhető az Electro elem fehéren izzó szimbóluma. Az egész nyaklánc olyan, mintha személyesen a Raien Shogun számára készült volna. - Ametiszt, és Holdkő Jáde. - szólal meg végül Shitou. - Egyedi darab, nincs még egy ilyen nyaklánc a világon. Kicsiny boltom büszkesége, normál esetben meg sem válnék tőle, de ha egy ilyen hűséges, és bőkezű támogatóról van szó, mint sz Ifjú Mester…

- Mennyi? - kérdezem végül színtelen hangon, még mindig a nyakláncra szegezve tekintetem. - Régi, és megbecsült vásárlóm lévén a Tiéd a nyaklánc mindössze…” Az árát hallva az arcom éppen olyan színtelen lesz, mint korábban a hangom. Némi mentális fogcsikorgatás kíséretében kifizetem a nyakláncot, és Shitou a kezembe nyomja a fekete dobozt. - Azért bevallom…ez egy kicsit túl nagy véletlen volt nem gondolod Shitou Mester? - fordulok vissza az árushoz, mire amaz ravaszul elmosolyodik. - A kereskedelem is a szerencsejáték egy formája. Hálát adhatok Rex Lapis-nek, hogy szerencsére ilyen kitűnő vásárlókkal vagyok megáldva, mint jómagad! Biztonságos utat kívánok! - Shitou ezzel meghajol, és még Én sem tudom megállni, hogy finoman ne mosolyogjak el. - Még látjuk egymást. - búcsúzom el az árustól. - Remélem minél előbb!

Ezt követően engedelmesen követem Makarovich-ot a dokkokhoz. - Túl sokra tartasz. Signora nem engem kedvel, hanem az eredményeket, amiket szállítok. - felelek egy szelíd mosoly kíséretében. - Mindenesetre köszönöm az előkészületeiteket, és azt is, hogy vállaljátok a veszélyes utat, ami Inazumába vezet. - Udvariasan fejet hajtok, majd követem a kapitány a hajó fedélzetére. Még egy utolsó pillantást vettek Liyue Kikötőjének fényeire mielőtt a hajótestbe vezető lejárat felé veszem az irányt, hogy szerét ejtsem egy már igencsak esedékes alvásnak…

A tengeren át vezető utunk első szakasza meglehetősen eseménytelenül telik. Eleinte, amiben csak lehet próbálok segíteni a hajón, de a szomorú igazság az, hogy egy ilyen sokat próbált, és összeszokott legénységnek nem nagyon van szükség segítségre egy hozzám hasonló kívülállótól. Végső soron a legnagyobb segítség annak bizonyul, ha mindent megteszek, azért, hogy ne legyek láb alatt. Így aztán végső soron az időm nagy részét a kabinomban töltöm, és a Verr Goldet-től kapott könyveket olvasgatom. Sajnos a szigetekhez közeledve eljön az a pont, ahol még az Én segítségemre is szükség van.

Hallottam, hogy a Shogun mostanság nem szívleli a látogatókat, de a haragjával szembesülve az-az érzésem támad, hogy szinte kész öngyilkosság megpróbálni átjutni az Electro Archon által megidézett viharon. A munkámból, és az életvitelemből adódóan kifejezetten jó erőlétben vagyok, mégis alig tudom tartani a köteleket, melyek nélkül a hajónknak minden esélye megvan arra, hogy közelebbről is szemügyre vehesse az Inazuma-t körülvevő tenger élővilágát a haboknak alulnézetből. A vihar sajnos nem csak a hajónkat kíméli…a véget nem érő dörgés, és az óceán haragos hangjai közepette csak tompán hallom a legénység tagjainak kiáltásait, és a szemembe ömlő víznek hála látni, is csak alig látok valamit. Így aztán mindössze a szemem sarkából, és homályosan látom az árbóckosárból alázuhanó alakot. Túl messze vagyok, hogy időben odaérhessek ráadásul, ha elengedem a kötelet azzal csak még nagyobb bajt okoznék…

Órákkal később - miután végre átjutottunk a viharon - hallom csak, hogy végül sikerült elkapni a pórul járt szerencsétlen matrózt, és bár magát a zuhanást túlélte, még mindig nem tért magához. A vihar tombolt az éjszaka nagyobbik részében, és már bőven hajnal volt, mire átverekedtük magunkat, így azok a szerencsések is, akik nem voltak beosztva őrségbe, mindössze pár óra alvást nyertek maguknak. Ugyanakkor reggelre kitisztult az idő, és ez a legénység hangulatában is észrevehető javulást idézett elő. A beszélgetés az elmúlt napokhoz képest némileg kedélyesebb hangnemben zajlik, és ekkor hasít bele ostorként a „Yougou!” kiáltás.

A megkönnyebbülés és az öröm szinte járványszerűen terjed szerteszét a legénység tagjai között, és még én sem tudom megállni, hogy az ajkaimat ne hagyja el egy megkönnyebbült sóhaj. Sós vízi kálváriánk végre valahára a végéhez közeledik, még ha a tengertől való könnyes búcsúig még jó pár órás utazás van hátra. A Shogun pedig úgy látszik tervez még egyszer utoljára rúgni egyet rajtunk. A különbség mindössze annyi, hogy immár a tomboló, végtelennek tűnő vihar helyét, tikkasztó, az ember szinte minden erejét kiszívó hőség veszi át. Tény és való, hogy átfutott az agyamon, hogy milyen jó is lenne kicsit száradni az eddigi meglehetősen esős napok után, de nem feltételül arra gondoltam, hogy ismét Sumeru sivatagjainak egyikében találjam magamat…a különbség mindössze annyi volt, hogy végeláthatatlan homok helyett, most végeláthatatlan kékség vett körül…de a rekkenő hőség ugyanaz volt. Ebben az időben az a legrosszabb, hogy az ember szinte teljesen elveszti az időérzékét. Elképzelni sem tudom, hogy végül hány óra múltán érük utunk végére, de a nap állásából ítélve mér bőven késő délután felé járhat az idő.

Bár a legénység tagjait hiányolni fogom, és a panoráma esetenként lélegzetelállítóan gyönyörű volt a hajóút alatt…ennek ellenére megkönnyebbülten lépek Ritou kikötőjébe. Csak remélni tudom, hogy nem mostanában kell ismételten hajóra szállnom, és megtennem a visszafelé vezető utat. A lábam alatt nyikorgó deszkák kivételesen nem arra figyelmeztetnek, hogy a padló esetleg beszakadhatnak alattam, a tartóoszlopokat nyaldosó hullámok hangja pedig bármely madár énekénél szebb dalként döngicsél a fülemben. A juharfák vérvörös leveleikkel kellemes s mégis határozott megerősítésként szolgálnak azzal kapcsolatban, hogy végre ténylegesen újra szárazföldön állok. Ezek után elképzelni sem tudom, hogy a tengerészek miként képesek szinte egész életüket a szeszélyes óceánok s tengerek vizein tölteni. Azt hiszem erre vagy születni kell, vagy nagyon nagy szükséged van a pénzre…

Ahogy végig érek a dokkon, és lelépek róla, kénytelen vagyok szembesülni azzal, hogy a Sakoku rendelet nagyon is él, és effektíven működik. Hallottam már róla, és jobb híján tudomásul vettem a létezését, de a magam részéről semmiképp sem tudok egyetérteni vele. Egy nemzet lezárása, és a kereskedelmének a megnyomorítása soha egy országnak sem tett még jót, és bár egy ideje nem jártam Inazuma-ban szinte biztos vagyok benne, hogy nemsokára elsőkézből fogom megtapasztalni, hogy mennyire nem tett jót a nemzetnek ez a lezárás.

A Látomás Vadászatot legalább ilyen ostoba döntésnek tartom…ügyes ötlet volt a Shogun-tól, hogy gyakorlatilag saját kézzel szolgáltatta a casus belli-t a Watatsumi Seregnek, akik amúgy is évszázadok óta keresték az okot arra, hogy szembe mehessenek a hamis istennel, aki leölte Orobashi-t. Van egy halovány sejtésem, hogy Watatsumi lakói eleve zabosak voltak a Sakoku rendelet miatt, ami esélyesen megnyomorította az egész sziget gazdaságát. Egy sziget, amin gyakorlatilag képtelenség növényeket termeszteni vagy állatot tenyészteni, és szinte teljesen a más nemzetekkel való kereskedelemre, és csempészetre van utalva…hogy a Shogun aztán egy tollvonással lenyakazza az egész rendszert. GG Raiden…biztosan mindenki hálás, hogy sikeresen megvédted a nemzetet a gonosz „kívülállóktól”.

Elmélkedésemből egy női hang ránt vissza, és hirtelen egy csinos, rövid barnahajú nővel találom magamat szemben. ~ Papírok…um…nem rémlik, hogy bármi ilyet magammal hoztam volna vagy kaptam volna bárkitől is. - Jobb ötlet híján a legszebb mosolyomat varázsolom elő, és villantom az ellenőrre. - Van rá bármi esély, hogy ha meghívom, és elviszem vacsorázni, akkor eltekinthetünk az egész papírosditól? Ígérem Maga választhat éttermet, és bármit rendelhet a menüről!

Az események további alakulásától teljesen függetlenül, amennyiben a vacsora invitációm elfogadásra kerül, úgy az ígéretemnek eleget teszek, amint lehetőségem van rá, legyen az akár ma este vagy bármikor később.

A vidám, fiatalos hangra én is felkapom a fejemet, és nemsokára a gazdáját is megpillantom. Csinos arcú, fiatal lány tart felénk a település felől. Nagyjából annyi idős lehet, mint én, de talán még nálam is fiatalabb. Az öltözékének hála le sem tagadhatja, hogy a Fatui tagja, az ujjait díszítő karmok láttán a többség jóeséllyel kétszer is meggondolja, hogy belekössön-e. Nagy kő esik le a szívemről, amikor meglátom, mert érzem, hogy talán sikeresen megmenekülök a lélekölő bürokráciai kínpadról. Szinte azonnal kiderül, hogy a lányka neve Mila, és a továbbiakban esélyesen vele fogok dolgozni, amíg itt vagyok. Ugyanakkor Makarovich hirtelen búcsúja meglep, és ez az arcomra is kiülhet.

- Máris? - kérdem döbbenten, de ugyanakkor viszonzom a kapitány tisztelgését. - Köszönök mindent Kapitány! Biztonságos utat kívánok a visszaútra! - búcsúzom tőle. - Remélem lesz még alkalmunk találkozni! - kiáltok utána, ahogy a férfi egy utolsó integetés kíséretében lassan eltűnik a látóteremből. Az efféle villám találkozások, és együttműködések sajnos mindennaposok a munkám során, és bármennyire is szomorú, de csak ritkán van ismételten alkalmam találkozni a Makarovich-hoz hasonló „testvéreimmel”.

- Igen. Abszolút. - Bólintok Kageyama kérdésére, majd amennyiben a hívatlanoknak nincs több kérdése vagy kérése, úgy csatlakozok Mila-hoz. - Nagyon örvendek Mila! - egy finom mosoly kíséretében kezet nyújtok a lánynak, mielőtt ismét megszólalnék. - A nevem Subudai Snezhevich. Ha csak magunk vagyunk vagy nem viselem a maszkomat, akkor nyugodtan hívj Shibadai-nak. Errefelé így ismernek. Előre is hálás vagyok a segítségedért, beleértve az előbbit is! - A bemutatkozást követően engedelmesen követem a másik Fatuus-t, de aztán eszembe jut valami, ami megtorpanásra kényszerít. - Áhh! Egy pillanat! Amennyiben nincs semmi életbevágóan fontos, ami az azonnali jelenlétemet kívánja meg, úgy szeretném meglátogatni a Narukami Nagy Szentélyt. Szeretnék letudni egy apró formaságot és a lehetőségeimhez mérten szeretném letudni minél előbb. Az úton esetleg tájékoztathatnál az itteni helyzetről, és esetleg arról is, hogy az Úrnő milyen utasítást vagy parancsot hagyott meg nekem, amennyiben hagyott. - Mindezt mosolyogva, és nyugodtan hozom Mila tudtára, de a hangsúlyomból érezheti, hogy nagyon is örülnék ha meg tudnám látogatni a szentélyt.

#s://i~imgur~com/yLBxzE9~jpg

#s://w0~peakpx~com/wallpaper/513/192/HD-wallpaper-anime-anime-girls-digital-art-artwork-2d-portrait-display-vertical-jun-artist-fate-series-tamamo-no-mae-fate-grand-order-animal-ears-tail-fox-girl-japanese-clothes-kneeling~jpg

#s://i~imgur~com/yLBxzE9~jpg

#s://i~pinimg~com/736x/e5/55/51/e5555140e9e0b3d17b30128991b7f05a~jpg