Genshin Impact - Ad astra per aspera

Nem veszélyes alak. Persze, hogy nem. Még csak magáévá se akart tenni, pedig megpróbálhatta volna. Igaz, talán visszakézből megöltem volna. Szerencsére rendbe szedtem magam, és készen állok megkezdeni a napot. Mire a szolgáló rám nyit, csak mosolygok neki szelíden. Na, most döntenem kell. Talán nem lesz új esélyem, de a kötelesség az kötelesség. Úgysem tudom, mit tehetnék. Snow meg persze talán jelez, ha rosszul döntöttem. Mikor Yae Mikonál voltam, akkor is rosszul döntöttem, de talán így volt rendjén.

- Jól van. Elhiszem neked - tudatom hangtalanul a rókával, szinte kommunikálva vele. Jól simogatják, mi? Kis pimasz, de talán mégsem rossz ember az a férfi. Egyszerűen csak udvariatlan...legalábbis az volt. Amikor a szolgáló felém szól, jobb híján rábólintok, majd a vállára teszem a kezét.
- Megyek - sóhajtok fel. Végül mégis a kötelességet választom, és szolgálom a shogunt. A többi nem számít. Gondolnom kell néha a jövőmre is, nem csak a múltamra. Mindenesetre furcsa dolgok történnek mostanság. Jobb lesz, ha éber maradok, és élénkebbé teszem magam a meditációimmal. E mellett Snow-ra sem ártana talán odafigyelni. 

Bratti - Serenity

Az orvos megtorpan kérdésedre.
- Azt én sem tudom. - Realizálja helyben. A nővérke toporzékolva sürgeti az álldogáló élemedett korút, mire az észreveszi magát, és újra lépésbe fog. - Sosem írt a leveleiben ilyesmiről. Mondjuk persze, ő sem gondolhatta, hogy szükség lesz ezt leírni... főleg ilyen okból.
Leérvén a földszintre, azonnal arcon csap titeket a nyüzsgés. Egymás lábát tapossák a beteghordozók. A felfordulásban műszakot már le- és még le nem dolgozók is fel-feltünedeznek. A kavalkád nagy hangzavart vont maga után. Mindent elárasztott az égett szag és jajveszékelés. Alig értettétek egymást Zhang doktorral.
- Bocsánat, utat kérünk!
- Még egy katona? Ezt már nem hiszem el! - Dohog az öreg. - Háború tört ki az egyik szomszéd országgal, vagy micsoda? Celestia szerelmére, hogy-! Várjunk csak! Azaz egyenruha! - Perdül sarkon, a mellette elsuhant hordágyban cipelt után nézve. - Ő is Wei egyenruháját hordja, ő is osztag vezető! Serenity, siess utána! - Már a sürgősségi osztály ajtajából kiált vissza. - Faggasd ki, hol van Wei, ő biztosan útbaigazít. Menj már!
Követed és beéred őket. Két felcser cihőlködik a két végen. A hordágyban egy harminc körüli nő fekszik, vadul fogvicsorgatva, tűzzel égő szemekkel. Ma Rong osztagvezér fekszik előtted.
Híre messze száll, nem csak a hadászatban jártasak közt. A közbeszéd is szájára vette vitézségét és rettenthetetlenségét. A harcosnő osztozott látomásod fajtáján. Sötét bőrének kontrasztot állítanak, és félrevont, raszta haján átvillannak aranyon égő szemei. Hihetetlen erőt tulajdonítanak neki, mind testileg, mind az akarat szintjén.


Ép kezét hiányzó karjára szorítja. Bár ívelt szemöldökeit összeráncolja, arckifejezése nem sugall megrendültséget. Szuszogva, de különösebben hangos nyögések vagy kiáltások nélkül viseli fájdalmait.
A gyorskötözés nem bizonyulhatott elégnek, látván a hozzányomott, már átázott gyolcsot, a nő fakóságát és tudván a tényt, hogy idehozták.
- Mi van, kis vaddisznó hercegnő? Mit túrod az orrod, amerre nem kéne?
Wei felőli tudakolásodra állával "legyint".
- Áhh, nincs annak kutya baja! - Nyögte lázasan vigyorogva. -A központi kórházba vitték. Pár horzsolással, vágással, meg egy kificamodott bokával nem találták olyan sürgősnek, hogy ide hozzák, de osztagvezetőként mégis túl fontosnak, hogy tovább hagyják harcolni. Engem sem kellett volna! Csak a fél karom tépte le az egyik nyomorult farkas, meg eltört a lábam, semmi bajom!
Egy kórterem ajtót nyitott nekik. Az ágy mellett, melyre áthelyezték, már ott várja a doktort a kötszerek és szikék kiterített gyűjteménye.
- Csak?! - sikította el magát a mellette ügyeskedő nővér.
- Mit vinnyogsz? Ez csak egy kar! A másikkal még mindig tudok harcolni! - S lándzsás mozdulatokat hadonászik a levegőben.
- Akkor nem, ha nem kezelünk időben!
Az orvos - egy számodra idegen, középkorú férfi - közben felkészült a beavatkozásra. A híred azonban, látszólag megelőz téged.
- Serenity, menned kell... ha csak nem akarsz segíteni.
Az előző műtét fáradalmait ki nem pihenve, ez talán nem a legjobb ötlet. Ám mielőtt bármit is válaszolnál, Ma Rong mosolyogva "leint" állával.
- Menj, vaddisznó hercegnő! Megvagyok. Keverj le annak a gazfickónak a nevemben egyet! Majd ő tudja, miért. - ráncolta orrát jókedvvel, még meg nem érezte a szikét.

A veszekedésükből gyorsan leesik, hogy ez megint egy gyerekes makacskodásból induló összekapás volt. És még mindig tart.
Próbálom elejét venni, több kevesebb sikerrel.
Kis Liu ajánlatára egyből, mintha mi sem történt volna, megtáltosodnak. Még a karjaimban vacogó fiúcska is kiugrik hirtelen.
Nem ez az első ilyen hirtelen fordulat, de még mindig meglep a gyerekek gyors hangulat váltása.
Úton Suyin nénihez, szépen lassan az emlékeimből, elő törnek az emlékek és kezdem kapizsgálni mire is ez a nagy izgalom.
Mesés terülj-terülj asztalka fogad minket. Bár lehet csak a szemem csal, és csak képzelődtem, mert pár pillanattal később már üres volt.
Ám a nyammogás hallatán rá eszmélek, hogy csak lassú voltam.
Szerencsémre a második adagból már nekem is jut. Miközben én is élvezem a Suyin néni főztjét, hallgatom ahogy Kis You összefoglalóját. Tömör, de annál tartalmasabb. Próbálkozása, hogy megértesse nagymamájával a történteket, megmosolyogtat.
Miután mindenki jó lakot elbúcsúzunk a nagyitól. De nem kell félni senki sem távozik üres kézzel. Mindenkinek csomagolt egy kis elemózsiát. Megköszönöm a szívélyes vendéglátást, majd haza viszem az ázott fiúcskát.
Kicsi Yi nagyszülei szörnyülködve fogadják a hallottakat. a nagyija jól be is csavarja még pár ruhadarabba, nem mintha nem lenne eléggé bebugyolálva már. Lassan alig látszik ki a gyerek.
Ezután a ráktámadás áldozata is elköszön tőlünk és testvérével haza ballag.
Kicsi Lou-val és Kis Liu-val maradok hármasban.
Mivel elég mozgalmas volt a nap, és még nincs vége, egy cédrus fa árnyékában húzzuk meg magunkat.
Társaságunkhoz a kísértet történeteiről híres Ghast bácsi csatlakozik. Kicsi Lou már le is támadja, ám Ő inkább az történetemet akarja hallgatni.
Először nem is tudom, hogy kezdjek neki a mesélésnek. Ha csak vele lennék nem finomkodnék annyira, azonban gyerekek is vannak a társaságunk, így nem lenne túl célszerű.
Miután kitaláltam, hogyan is legyen gyerek barát a történetem bele is kezdek.

Idővel szép tömeg kerekedet.
Mindenkinek volt egy kis meséje, amit megosztott a többiekkel. És így telt az idő békességben.
Az este egyre közeledett, ezt meg érezvén, az idősek unokáikkal elindultak hazafelé, hogy meg kezdjék jól megérdemelt pihenésüket.
Már kezdtem azt hinni, hogy vége lesz. És nyugodtan elterülhettek egy kis időre a fa alatt. Azonban akadt még egy társaságom.
- Mondjad Kis Liu. – válaszolom neki szerényen. – Hogyan szereztem? Hát… egyszer csak megkaptam. – válaszom után gyorsan kapcsolok, hogy ennél egy kicsit többre magyarázatra gondolt.
- Gyere! Ülj le mellém. – miután leültünk bele kezdek.
- Nehéz ezt elmagyarázni. Amiben biztos vagyok, hogy úgy tudsz látomást szerezni, ha nem arra törekszel, hogy látomást szerez. Tudom ez bonyolultan hangzik, de hadd magyarázzam el. – tartok egy pici szünetet – A látomásomat én úgy kaptam meg, hogy a célomat követtem, amit kitűztem magam elé. A célom pedig az volt, hogy segítsek a falumnak, biztonságban tudjam a lakóit. Ezt tűztem ki magam elé. És ahogy ezen az úton haladva kaptam meg a látomásom. Szóval tanácsként azt tudom mondani, hogy keres egy célt, amiért árkon-bokron, hegyen-völgyen keresztül is küzdenél és soha nem adnád fel. És ne azt, hogy látomást akarsz szerezni, hanem egy olyan célt, amit szívesen csinálsz. Örömmel, boldogsággal tölt el. Az Archonok figyelmét a tettek el lehet felkelteni. Ha egy Archonnak megtetszik az, amit csinálsz, és ahogyan csinálod, akkor meg fog jutalmazni egy látomással. De ehhez az kell, hogy ne arra törekedj, hogy látomásod legyen. Mert az csak hab a tortán. Egy dísz, ami megkoronázza cselekedeteid. Érthető volt? – kérdezem félve Kis Liu-tól. Félek, hogy túl tömör voltam.

Sky - Kaminaga Hana

A kaland helyett a hűséget választod. Hogy döntésed vajon miként befolyásolja napod, heted, vagy akár az egész életed, csak az idő múlása fogja megadni rá a választ.
- Rendben, azonnal előkészítjük a szobát. - felel készséggel a fiatal lány és elsiet.
Mikor úgy érzed, betérsz az elülső teázó helyiségbe. Mesés fényárban úszik a földszint. A mindent beterítő teafűszerek borsos aromáját a személyzet és a vendégek idilli cseveje lágyítja, a fény homogén arany ragyogását pedig megszínesíti. Hét közepe, annak is délelőtti órái révén, alig páran lézengenek. Egy idős házaspár Konda faluból... egy rózsaszín virágokkal hímzett kimonós kishölgy egy idősebb férfivel... és egy alacsony, középkorba igyekvő, kis termetű alak. Lapos, szögletes arcán apró, éber szemek mustrálják a teázó minden zegzugát. Az egyik szélső padon kuporog, asztala egyelőre üresen áll. Mindennapi öltözékben van jelen, és a személyzettel keresi a szemkontaktust, kezét lehajtva, ám minden pillanatba jelzésre készen; Ahogy azt vártad. A levélben állítottak szerint, a férfit direkt küldi majd ide a Bizottság, hogy civilnek álcázva magát végezzen megfigyelést. Megpillantva téged, felkiált:
- Pincérnő!
Meglepően mély, bariton hang társul a kis alakhoz. A házaspár rá is pillant a férfire, majd valamit összesutyorognak, őt azonban ez láthatóan a legkevésbé sem érdekli. Komor pápaszeme nem ereszti alakod.
Újabb evidens, aki nem tud a teázóban betöltött rangodról. A sértés ellenére, ez akár az előnyödre is válhat a munkád folyamán.
- Egy zöld teát, légy szíves.
Modorát nem szégyellve, egyetlen múló szemrebbenéssel szemügyre vesz, ahogy eléérsz.
A konyhában, még lefő a rendelés, van időd újra átfutni a stratégiádon, és rendezni kósza gondolataid a jelen vagy akár az elmúlt napok történéseivel kapcsolatosan. A levél szerint azért gyanakodnak rá, mert az eddigi összes látomást, melyet beszedett, hamis volt. Megtapasztalva szűkszavúságát azonban, az ügy feltérképezése nem lesz túl könnyű feladat...
A tea kesernyesége megcsavarja az orrát a tisztnek, ahogy kiszolgálod. Szipogva szürcsöl italába. Feltekint. Okuláréja mögül, fekete szembogara fenyegetve mered rád. Itt az esélyed.

Raion - Fang Chengyong

- Igen... köszönöm! - Fülig érő szájjal a nyakadba ugrik. - Igyekezni fogok nem gondolni rá és akkor biztos kapok látomást!
Nem biztos, hogy jól értelmezi a mesédet, de már nincs időd megállítani. Nevetve elköszön, és már el is illan.
Hosszú napot tudhatsz magad mögött. Az esti kabócák körülzengték a réttel szegélyezett falucskát. A mai naplementében sem csalódsz. Gyönyörű, de hamar, még az este hidege előtt a magas hegyek mögé lapul a napkoron. Ideje szállást kérni Ruoxintől. Úgy is hivatalos vagy hozzá...
- Jöjj csak, gyermekem. Mindjárt elkészül a tea.
A lámpások bársony-narancssárga ragyogással töltik meg a pavilont. Bevezet és visszacsoszog a teához. Leveszi a tűzről, s tölt mindkettőtöknek.
- Hallottalak, mikor a falunak meséltél. - orra alá kuncog, s belekortyol italába. - Örvendeztet az elevenséged és köszönöm mindenki nevében, hogy foglalkoztál a gyerekekkel.
Az égbolt sárgás-rózsaszíne lassan elsötétül. Miként fogy a tea, akképp telik a jókedv. Egyszeriben megkomolyodik az idős hölgy.
- Chengyong. Lenne itt egy fontos dolog. - Az asztal szélébe kapaszkodva lassan feltápászkodik, és a nem messze álló asztalhoz csoszog. Egy kevés papírsistergés után, elvesz róla egy tekercset. Piros szalagjára pecsétet nyomtak. Meglehetősen személyes üzenet lehet, hogy így védték a kíváncsi tekintetektől. - Ez egy levél Fa-tól és Qingling-től. A gyereküknek, Serenitynek írták. Sajnos mostanság nagyon sok szörnyűség háborgatja a falu határait és a levélhordó a legutóbbi alkalommal megsebesült idefele jövet. Még most is lábadozik, nem merjük elküldeni, ugyanakkor... - Rekedt sóhaj hagyta el barázdált ajkait. - nem illene ilyet felhoznom, de romlik az állapotuk. Nem tudok szemet hunyni afölött, hogy minden nappal tovább kísértjük az elkerülhetetlen eljöttét. Szeretném, ha időben és biztonságban eljutna a levél a lányhoz. Ha épp Chongjin felé mennél, magaddal tudnád vinni?



A jótétemény gondolata igen nemes, az útvonal azonban a falutól nyugatra vezet. Még ha arrafelé is járnál, vagy hajlandó lennél kitérőt tenni, a mélységi szörnyek, később, a városhoz közeledve a kincsleső szélhámosok száma igen magasra rúg. Ha már egy egyszerű levélvivőt így megsebesítettek, mit kezdenének egy élelemmel és értékekkel felszerelt kalandorral? Ugyanakkor, a falu idősei... pont emiatt csakis rád számíthatnak. Tapasztalatod a túlélés és a harcművészet világában elég a nekivetemedésnek. A többi idővel eldől...

Nem tudom, jól döntöttem-e, de a megérzéseim azt súgták, hogy nem jó dolog ujjat húzni a shogunnal, akit anyám is élete végéig tiszteletben tartott. Nem mocskolom be emlékét azzal,hogy a bosszúvágyat választom a hűség előtt, bár ott lebeg még előttem, hogy mi lett volna, ha megkeresem azt a fura fickót .Döntésem szinte azonnal megbánom, mikor ismét "lepincéreznek" engem. Ha nem az lenne a vége, hogy az illető torkának nyomok egy kést, esetleg nyom  nélkül eltüntetem, vagy csak megsokkolom az electro-val, miközben forró fürdőt vesz, az én  női kegyeimre várva, hacsak nem fagyasztom belé a vért a vallatási módszereimmel, megígértetve vele, hogy tisztelni fog minden nőt innentől kezdve (még a magamfajtákat is), akkor már vérig lennék sértve, és fújtatva kirohannék vagy kardélre hánynám az illetőt, esetleg kidobatnám. Most azonban játszanom kell a szerepemet, ez a halacska pedig be is kapta a csalit.
- Jó napot kívánok, szolgálatára - mosolygok kedvesen, a hajamat is kiengedtem, hogy még csinosabbnak és kelendőbbnek látszak. A gyönge elméjű férfiakat könnyen be lehet így cserkészni. Elég egy-két mozdulat, egy félmosoly vagy csak egy jó ajánlat (amiben vagy én szereplek vagy pénz) máris megenyhülnek. Persze még át kell törni ennek a fickónak a védelmét, de dolgozok rajta.
- Zöld teát, értettem. Mit tehetek bele? Esetleg ajánlhatom a különleges gyömbéres fűszerezést? Cukor, citrom? - kérdezem továbbra is szelíden mosolyogva, kecsesen hajolva közel az úrhoz. Még az se zavar, ha megfog, úgy tudom, hogy bevált a trükk.
Persze akárhogy is kérte a teát, kicsit elrontottuk, hátha bűntudatot ébreszthet bennem, és ki kell engesztelnünk, úgyhogy átgondolom a lépéseimet. Egyelőre én vagyok az ártatlan, szerencsétlen pincérnő, aki nem képes rendesen felszolgálni a zöld teát, így ki kell engesztelnie egy dühös vendéget.
- Hogy ízlik, uram? - szelíden mosolygok rá, mintha nem tudnám, hogy ihatatlan az ital, aztán ránézek, a grimaszából mintha megítélném, hogy valami nincs rendjén. - Ha nem ízlik, nyugodtan szóljon! Lehet, hogy elrontottam. Sajnálom - mondom, a szemeim csillognak, szinte könyörögnek, hogy ne bántson, ne rúgasson ki az állásomból, és ezért bármire hajlandó vagyok, úgy, mint az előző vendéggel. Már csak kérnie kell, és áll rendelkezésére egy frissen előkészített szoba, különleges eljárással, némi engeszteléssel együtt. Persze mihelyt úgy érzi, megkaphat, valójában a vallatás fogja kezdetét venni. Amennyire mocskos a munkám, annyira imádom játszani ezt a szerepet, még ha olykor fárasztó is számomra - olykor szívesen engedném el a játékot, és éreznék tényleg valamit, bár ez legutóbb rosszul sült el. Yae Miko -vajon merre lehetsz? Arra gondolok, hogyan ért véget a viszonyom vele, miközben várom a férfi válaszát, próbálván nagyon nem elkalandozni.

Bratti - Serenity

A vaddisznó hercegnő. Egy történet a barátságról, a szeretetről, és a halálról. Mondstadt egy gyerekek által közkedvelt tündérmeséje. Hogy ő honnan tud a történetről, és miért látja beléd a főszereplőjét, rejtély. Rejtély, mégpedig olyan, amit nincs időd megfejteni. Legalábbis nem most.
Minthogy nem adod tudásod és segítséged a műtéthez, udvariasan kitessékelnek. Talán nem szívod mellre, hisz úgyis új cél lebeg a szemed előtt: A központi kórház.
Hogy a nyüzsgő forgatag a városban nem csillapodik, azt sejtheted. A rendet őrző katonáknak nyoma sincs. Egész családok, megpakolva szedik a lábuk, vagy hajtják patásaikat. Gyermeksírás és óbégatás egybefolyik, a szagokról pedig ne is beszéljünk... Nehezedre esik félálomban, és már morgó gyomorral is támolyogni benne. Olyan, mint egy mocsár: minél beljebb jutsz, annál sűrűbb, veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb.
Nem figyelsz, és kisodródsz a járda két ellentétes irányú forgalmának határára. Pillanatok alatt érkezik az "égi áldás": egy mogorva barázdákkal és bibircsókokkal aktívan teletűzdelt öregasszonynak sietősebb dolga akad, minthogy az ígyis gyors sodrású árban folyjon. A résen tör magának és duzzadt táskáinak utat, szerencsétlenségedre téged sem figyelembe véve. Fellök, mire a koszos földre huppantál.
- Mit állsz az utamba?! Nekem jönnek az unokáim, nem érek rá! Ezek a mai fiatalok, hogy semmi dolguk, de még hasznuk sincs... - Morgolódik tovább még hangja el nem veszik a tömeg zsibongásában.
A hideg kőjárdán beletenyerelsz ki tudja, mibe. Bár hamar elkapod a kezed, páran így is rátaposnak. Nem csak az állóképességed és a koncentrációd, de a reakcióidőd is rémesen meghosszabbodott.
- Kislány! Állj fel gyorsan, hát mindjárt az út részévé válsz! - Egy megbízható tekintetű, termetes fickó segít föl. - Hogy hívnak? Hol vannak a szüleid? Hiszen te reszketsz!
Egyre több morgolódás és szitok ér titeket, amiért "dugót" képeztek az embersokaság útján, hát a férfi kitessékel a forgalomból, rá az útra. Mögötte egy riksa, mire azonnal fel is dob a derekadnál fogva.
- A nevem Wan Huang. Nem vagy hozzászokva a város kavartságához, ide megmondom. Hadd segítsek!
Mint kiderült, riksásként keresi - vagy inkább futja - a kenyerét, a fuvarra pedig nagylelkűen - vagy haszonlesően, ki tudja - fel is ajánlkozik. Még így is, valami 11 óra tájékára sikerül átverekednetek magatokat a forgalmon. És csupán amikor lekecmeregsz róla eszméltél rá, hogy eddig csak a jéghegy csúcsát kapartad.
A kisebb magaslatról, ahol az út halad, jobb képet kapsz a helyzetről. Grandiózus épületegyüttes fogja közre a tágas főteret. Veszett hangyaboly zsong odalenn. A nagy részük egy irányba tart. Délre a két kormányfő bronzszobra mered az égnek. Nyugatról gomolygó füstfellegek szállnak fel.



- A Zhìyù zhī Xīn kissé másabb elrendezésű, mint a Shuāng Shān, abból ítélve, amit meséltél. Az egyik szárny az egyszerű lakosokat látja el, a másik hadikórházként üzemel. - Tájékoztat Wan Huang, miközben véges-végig a káosz határát súroló hordát kémleli. - Csupán onnan tudom, mert nekem is volt szerencsém - vagy épp szerencsétlenségem - mindként szárnyában lábadozni. Nem csak kívülről tűnik hatalmasnak, belül is igazi útvesztő. Sok szerencsét, ha meg akarsz bárkit is látogatni, pont most. Persze ez ne tántorítson el, bizonyára találsz valakit, aki útbaigazít. Attól, hogy a sérülteket elküldik, a látogatókat még nem biztos. Milyen ironikus... - Levetirád szomorkásnak tetsző, mélyen ülő szemeit. Fáradt tekinteted láttán, csínyes vigyora elkomorul. - Engem is érdekel, hogy mi történik. Hajnal óta futok, évek óta nem kapkodtak így utánam. De ez nem feltétlenül jó. Az emberek sietnek, amitől a nyugodtabbak ingerlékenyebbek lesznek, és ők is sietni fognak. Ez egy hullám. Sietnek, menekülnek, mert félnek, hogy megijednek. - Röviden elméláz, majd megrázza a fejét. - Bocsáss meg, hogy idegen létemre ennyit untatlak. Menj nyugodtan kislány, a dolgodra. Valószínű jóval fontosabb, mint ezt a fakabátot hallgatni, huh.
- Uram! Uram! El tudna vinni az északi kapuhoz? Haladéktalanul fontos lenne!
Még meg sem fordul a férfi, már benn ülnek. Egy fiatal asszony, hátul görnyedésig megpakolva, elől bebugyolált, keblén függő csecsemővel.
- Persze hogy! - vágja rá örömmel, majd visszafordul hozzád. - Megyek egy kört, aztán visszatérek, hátha itt talállak. Vigyázz magadra, el ne sodorjon az ár, mint az előbb! - integet búcsúzóul.
Nagy levegőt vesz, hosszan kifújja, majd elszalad a következő utassal.
Ahogy lesétálva a dombocskán a sűrűbe veted magad, a helyzet egyre súlyosabb tragikomikusságával találkozol szembe. Egymást taposták a felcserek, hogy bejussanak, de mindhiába. Alig győzték hessegetni az ápolók őket. Esetleg kapnak egy-egy sínt vagy legalább valami használt gézt, de helyet egyáltalán nem, bármennyi morát is ajánlanak fel. Hörgő, haldokló emberek tömkelege a padokon és a földre lefektetve, minimális ellátással, mindegyszálig katonai egyenruhában. Elvesztett végtagok, súlyos égési sérülések, zokogva remegő alakok, amerre a szem ellát. Hátborzongató és morálvesztő látvány. A füst, az izzadság, és legfőképp a vér szagának gyomorforgató egyvelege még itt, a szabadtéren is minden erejéből átjár. Többen fordulnak vissza... egyeseknek már nem kell a segítség...
- Elnézést kisasszony, de nincs bemenetel! - Védi az egyik bejáratot egy felnőtt nő. - Nem érdekel, ha látogat, ha beteg, ha civil, ha katona! Mindkét szárnyunk tele, nem férünk és kész!
Egykoron szorosan összefogott haját szénabolyává szórta a reggel óta tartó stressz és sietség.
Na tessék. Muszáj lesz a nehezebb módon bekecmeregned. De van hozzá erőd mindezek után? Okosabb lenne visszafordulni? Ha már idáig eljösz, és mert a rejtély felfedése, s nem utoljára Zhang doktor szavai talán hajtanak, nem... ugyanakkor a későbbi visszajövetel nem garantál kevesebb látogatót, talán csak többet. Elméd bármennyire akaratos is legyen, fájó kezed, sőt egész tested óvva és pihenésre int.

Meg mosolyogtat az öröme, hogy segíthettem eloszlatni a kételyeit, ám szavai kétséget váltanak ki belőlem.
- Nem telje… - mondanám neki, de egyik pillanatról a másikra el is illan. – Remélem nem csináltam ostobaságot. – gondolkodok hangosan.

A nap már javában úton van nyugovójára, nekem pedig szerencsém van abban, hogy megcsodáljam ismét a falu gyönyörű naplementéjét. A természet beszűrődő hangjai pedig még idillibbé teszik.
Hegyvidéki faluk egyik hátulütője, hogy bár a nap még nem bukott a horizont alá, de a körölüttük lévő magaslatok miatt hamar borulnak sötétségbe.

Ruoxin nagyi házához érve nem lep meg, hogy épp akkor toppanok be hozzá, mikor „mindjárt kész a tea”. Szerintem van valami különleges képességük az időseknek. Vagy szimplán csak kifigyelt. Bármi lehet.
Kényelmesen helyet foglalok és várom a finom teát.
-Igazán semmiség. – szabadkozok – Nagyon üdítő kikapcsolódás volt a gyerekekkel lenni. Eléggé sajátos, aminek nem sok köze van a pihenéshez. – könnyed mosoly kerekedik az arcomon. – És a mesék is kellenek. Nem sokban különböznek a Liyue-i kikötőben és a Mondstadt utcáin szaladgáló gyerekektől. Na meg persze a felnőtteket sem kell e téren félteni. Ők is tátott szájjal hallgatják néha napján. És így, hogy most vissza emlékszek, biztosra merem venni, hogy néhányuk szüleivel találkoztam is. Fogadni mernék rá. – kicsit elveszek a gondolataimban.

Felszólítására felkapom a fejem. Azt már életem során megtanultam, hogy ha ilyen határozottan és tisztán mondják ki a nevem, akkor valami komoly dolog fog történni. Aminek az elmúlt időben elég vegyes eredménye lett. De csak nem akar a Nagyi kirabolni?!
Figyelmesen követem végig az idős nő minden lépését. És nem is arra várva, hogy valami olyat tesz, ami ártana, hanem azért, ha kell akkor rögtön segíteni tudjak.
Nyugodtan végig hallgatom Őt, néha-néha ökölbe szorul a kezem, de tűrtőztetem magam.
- Ruoxin nagyi! – szólítom meg őt. – Ne szabadkozzon. Szívesen segítek, bármikor, amikor szükséges. – felelem mosolyogva. – Lehet az Archonok akarták, hogy visszatérjek. Mert ha hiszi, hanem tényleg útba esik. Épp Sumeruba tartok. Így minden nemű probléma nélkül kézbesíteni tudom a levelet. És – itt megkomolyodik a hangom – azt is tudom tenni, amire elköteleztem magam. – határozottan az idős nő szemébe nézek. Majd mintha zavarba hozott volna elkapom azt.
- Ott a faluban, miközben meséltem. Néha meg álltam. Mindenki azt hitte, hogy gondolkozok, hogy „most mi legyen a következő, amit meséljek”. De nem. Akkor azon gondolkoztam, hogy elmeséljem-e a zord valóságot is vagy nem. A gyerekekre tekintettel nem tettem. A végén pedig rájöttem, hogy az idősek tudták, miért állok meg gondolkodni. – hirtelen abba hagyom – Bocsánat. Nem akartam saját gondjaimmal terhelni. – enyhén meghajolok az idős nő felé.
- Akkor ez a levél Serenitynek Chongjin-be. Tiszta. Akár holnap indulhatok is. A gyerekeket meg kárpótlom azzal, hogy visszatérek rövid időn belül. – mondandóm végére ismét egy mosoly kancsalodik az arcomra, közben pedig bele kortyolok a finom teába.

Sky - Kaminaga Hana

„A zöld teát nem illik fűszerezni, ha nem tudná. És aki nem cukorral issza, az nem tudja, mi a jó!" Arrogáns lerohanása azóta is a fejedben zsong... ahogy a lepillantgatások kínos emlékképe. Minden jel arra mutat, hogy kíván, mint vaddisznó a makkot, mellyel álmodik. Könnyű prédának tűnik; szinte túl könnyűnek...
Nagyot néz, mikor az elrontott teába egy cseppnyi cukrot sem tettél. Szemgödrei elsötétülnek, homlokának ráncai összehúzódnak. Szája sarka egy pillanatra felrándul, majd ismét elkomorodik.
- Összekeverted a sót a cukorral, kedves? Vagy mégis minek köszönhetem ezt a vezérigazgatóért kiáltó rémséget? - Mormogásának alig hallhatósága nem a nyugalom, - éppen ellenkezőleg - a fortyogó düh eredménye. - Tudsz valamit mondani, ami miatt ne tegyem meg máris? Tudsz valamit kínálni cserébe?
Felajánlod szolgálatod, mire kéjes mosoly ül ki arcára. Elfogadja "nagylelkű" kezdeményezésed. Illedelmes úriembernek álarcát már a lépcsőfordulóban levedli. Egyik kezét, szemérmetlenül a hátadhoz simítja. Negédes beszéddel "nyugtat":
- De ez maradjon csak a mi kettőnk kis titka.
Friss lepedő és tiszta padló vár benneteket. Nem túl tágas szoba, de ragyog a tisztaságtól és gyönyört kelt az illeme. Érzékeid egészen elvakítják: A fény játéka látszólag kivilágosította az egyébként igen sötét aralia fapadlót, mely így éppen egységet teremt a helyiség szín sematikjával. Előkelő mélylila téma uralkodik, a kézzel hímzett takarótól, az Inazumai tájképeket ábrázoló, fennkölt fali pergamenekig. Meglehet, már-már túl elegáns a vallatás alantasságához viszonyítva. Kiváló szaglásod frissen szedett levendula markáns illata telíti be, érzékeny füleid pedig... ajtó zörgés.
A férfi lassan, érzékletesen elforgatja benne a kulcsot, hogy jól szemügyre vehesd, ahogy megfosztanak a menekülés vágyától... vagy az övétől, ha úgy látod helyesebbnek. Hetykén a bejárat melletti komódra hajítja, az okuláréjával együtt. Csillogó csörgéssel vágódik a kézműves vázához, s már az ágyra is döntött.
- Mindkettőnknek kényelmesebb így, tudod... - Utóbbi mondatába megrándult szénfekete szemöldöke, de látszólag egy pillanat alatt visszarázódik. - de ne is foglalkozz ezzel... koncentrálj inkább a számla kielégítésére. - Ajkad szélével játszadozik. Öreg medveként morog, szinte hergelt. - Gyerünk kislány, mutasd, mit tudsz...
Meddig engedsz neki?

Subudai-nak sose kellett azon aggódnia, hogy briliáns színészi karriert fog befutni…ennek ellenére még némileg korlátozott színjátszási képességei is elegek arra, hogy legalább egy időre elaltassák az őrök gyanakvását. Figyelmesen hallgatja a két őrt, és bár a külső szemlélő számára úgy tűnhet, hogy csak hüledezik, és szörnyülködik…a valóságban úgy csüng a két férfi szavain akár egy pók a hálóján. Látszik, hogy az őrök is kissé rémültek, és zavarodottak még ha nem is annyira, mint a lakosság úgy általában. Márpedig egy érzelmileg felfokozott állapotban levő ember sokkal könnyebben ejthet el olyan információkat, amiket nem feltétlenül kellene. Apró részleteket, melyek számukra lényegtelenek, Subudai számára viszont vitálisak lehetnek.

A két őr zavartalanul civakodik, ügyet sem vetve a Fatui ügynökre, aki még mindig döbbent arcot színlelve követi kettejük lassacskán komédiába torkolló szócsatáját. Subudai el sem tudja képzelni, hogy a Fatui bármely tagja így viselkedjen egy másik nemzet képviselője előtt…legkevésbé egy diplomata előtt. Subudai a valóságban ugyan a Fatui ügynöke volt, de hivatalosan Rosalyne-Kruzchka Lohefalter kíséretének tagja, egy az úrnőnél valamivel alacsonyabb rangú diplomata. Az más kérdés, hogy nem szívesen használná ezt a kártyát hacsak nem feltétlenül szükséges. Felesleges feltűnést kelthet, és fennáll a lehetősége, hogy szükségtelenül megbonyolítja a helyzetet…vagy elképzelhetetlen módon megkönnyíti azt. A „Diplomata vagyok” kártya kétélű fegyver, és ezzel nagyon is tisztában van.

Persze ostoba hiba lenne, ha nem próbálná a környezetét is szemmel tartani…legalább félig. A megfeszített figyelem kifizetődő…egy ponton szinte úgy érzi, hogy valamiféle láthatatlan tőr hatol a testébe, és szerencsére nem is kell sokáig keresnie a forrást. A fiatal nő több okból is kilóg a tömegből…egyfelől kiemeli a szépsége annak ellenére, hogy Mondstadt semmiképp sem panaszkodhat az itt élő hölgyekre ebből a szempontból, ugyanakkor ő valahogy mégis kiemelkedik a többség közül a sajátjával. Öltözéke ezt csak még jobban kihangsúlyozza, másfelől csak még jobban kiemeli az utca zavaros kavalkádjából. Végső soron pedig a tartása…a nő tartása büszke, akár egy töretlen lándzsa, kilóg a sok hajlott, remegő váll közül. Normál esetben Subudai még azon se lepődne meg ha a Fatui egy mások tagjáról lenne szó. A tekintetük találkozik, bár csak egy pillanatra, Subudai pedig döbbenten tapasztalja, hogy az orcája mintha kissé bizseregne…még ő is nehezen akarja elhinni, hogy tényleg elpirult. Mire magához tér az ismeretlen nő már el is hagyja a helyszínt, és a fiú nemsokára szem elől veszíti.

Éppen időben szedi össze magát, hogy figyelme visszatérjen az őrökhöz, akik közül az egyik végre hajlandó megosztani vele valamiféle használható információt. Ezúttal Subudai-nak nem kell színlelnie a megdöbbenést. Elképzelni nem tudja, hogy mi történt a városba, de ami fontosabb…úgy érzi mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívéről. Az őr leírása egészen részletes, és ha pontos is, akkor szinte egészen biztos lehet benne, hogy a felfordulást nem az Úrnője okozta. Sem Signora Cryo delúziója sem pedig Pyro képességei nem ilyen jellegű károkozásra képesek…ha valami akkor abban Subudai egészen biztos, hogy Signora támadása nem csak leszaggatott volna némi díszítést vagy feldöntött volna pár virágot, hanem inkább a város igen jelentős részét tette volna egyenlővé a földdel. A hallottak alapján Subudai inkább valaki olyasvalakire tippelne, akinek Anemo látomása vagy képességei vannak. Ugyanakkor nem volt itt, így nem is teljesen biztos a dolgában…

Az immár nem valami barátságos hangnem rángatja vissza a valóságba, amin egyfelől őszintén megütközik…másfelől viszont megkapja a legvitálisabb információt, amire szüksége van: Signora még a városban van! Most már csak be kellene jutnia a városba. Furcsa mód…talán a nem túl barátságos őr, és önbizalomhiányos társa kínálják tálcán a megoldást a problémára. Subudai vonásai megkeményednek, és a tekintete is elsötétül. Ennek egy része a színjáték része, de hazugság lenne azt állítania, hogy nem fájt legalább egy kicsit az előbbi kirohanás személye ellen. Zsebébe nyúlva előveszi, és az őrök felé mutatja a díszes, drágakövekkel kirakott pillangós kitűzőt, mielőtt megszólalna.

- Sajnos nem volt még alkalmam áttanulmányozni ezt a minden bizonnyal kiváló kézikönyvet - mutat a könyvecskére, amit Swan a kezei között szorongatott - de erősen kétlem, hogy azt írják benne, hogy Favonius lovagjai így kommunikáljanak egy idegen nemzet diplomatájával, még akkor se, ha az illető Snezhnaya-t képviseli. Vagy van rá esély, hogy itt Mondstadt-ban ez a bevett szokás? Ez a protokoll, ha egy külföldi diplomata tájékoztatást kér, miután egy ismeretlen katasztrófa sújtja a várost, ahol ő és a társai megszálltak? Az Úrnőm egész biztosan érdekesnek fogja találni ezt a rövidke beszámolót! - Subudai hangja rideg volt, és tárgyilagos még csak fel sem emelte. A két őr nyugodt szívvel érezhette úgy, hogy szükségtelenül tapintottak egy igen érzékeny pontra, és valamennyire még igazuk is volt. Subudai hagyott nekik pár röpke pillanatot, hogy a szavai ülepedjenek mielőtt ismételten megszólalt.

- Beszélni akarok a Kapitánnyal, vagy bármely más elöljáróval, illetékessel, aki megfelelő tájékoztatást tud adni a helyzettel, és az Úrnőm, és a kíséretem többi tagjának hollétével, és éllapotával kapcsolatban. - A fiú hangja immár határozott volt, kissé parancsoló. - Most! - mordult rájuk, amennyiben a két őr nem reagált elég gyorsan a „kérésére”. Subudai kijátszotta az utolsó ütőkártyáját az erőszakon kívül, most már csak várnia kellett, hogy működni fog-e.

Raion - Fang Chengyong

- Köszönöm. Köszönöm, gyermekem. - Hálálkodott. Merőben elgondolkodik szavaidon. Egy hűvös szellő belekap hosszú hajad pár tincsébe, Ruoxin ruhájának végébe. Elmosolyodik. - Igen, valóban lehet, hogy egy archon keze van a dologban...
A közelben zubogó vízesés recsegve tekeri a malom lapátjait. Esteledik, ezt a hold is alátámasztja fénylő kerekségével.
- Rendben, gyermekem, - Bólogatott Ruoxin nagyi könnyed elégedettséggel. - itt mindig örömmel látunk. Jöjj, ahogy időd és lehetőséged engedi, na meg az erőd, hogy bírd a tempót a csöppségekkel!
Barázdál arcán felgyürkőznek a redők a nevetéstől. Tekintetéből még ilyenkor is a kedves jóindulat sugárzik. Egy tartalmas beszélgetést követően az éltes asszony elbúcsúzik tőled, és nyugovóra tér.


A gyerekek valószínűleg még legmélyebb és legvidámabb álmaikat hajkurásszák, mikor te már útra készen állsz, mert csak pár öreg, és persze a falu vezetője integet, ahogy egyre távolodsz a barátságos falutól. Az utolsó pillanatban azonban, mielőtt utad irányába fordulsz, még látod, ahogy az idősek közül mégis kibújik egy színes kis forgatag és legnagyobb lelkesedésével kalimpál. Kis Liu volt az...
Termetes bambuszerdő hajol köréd, ahogy utad veszed Chongjin városa felé. Ha csendben lépkedsz meghallod az erdő hangjait. A pintyek csicsergését, az apró mezei rókák tappancsainak finom motoszkálását és egy-egy vaddisznó cserfes röffenését. Egy kis kiülő pavilon magaslik egy földkiemelkedésen. Éppen ideális egy kis pihenésre, vagy némi harapnivaló elfogyasztására.
A szép és különleges bambuszrengeteget egy vízesés választja el a kanyargós, egyre szélesedő utakkal és ősi romokkal tarkított pusztától. A vízesés fölött egy közönséges kőhíd áll...t? A falusiak által mindennél jobban ismert, masszív kőépítménynek most hűlt helyét sem találod. Bizony, még azt sem, mert bárki, vagy bármi is tette, a köveket is magával vitte...
Akár nyomozásba fogsz, akár legyintesz a dologra, annyi tény, hogy a vízesésből áradó víztömeget immáron semmi sem korlátozza, meg is duzzadt jókorán. Bár sodrása és magassága megemelkedett, jó erőben vagy, és a patak sem széles, így számodra még átgázolható. De vajon tényleg ez a legeffektívebb átkelési mód? Miképpen közelíted meg a helyzetet?