Genshin Impact - Ad astra per aspera

Bratti - Serenity

A doktorúr ügyet se vet rád. Minden erejével a katona megmentésén fáradozik.
Aiguo rád mosolyog. Bizonyára sokat jelent neki, hogy a lelkére is fordítasz időt... vagy csak a fájdalmai enyhültek meg, ki tudja.
A jobb keze megremeg. Másodpercek erőlködésébe telik, még végül elér a karodig. Belekapaszkodik. Jég hideg.
- Jia Li... keresd fel... üzenem, hogy... sajnálom... szeretem... hiányzik...
Nehéz légzés gyötöri, egyre súlyosabb, a szíve pedig hevesebben kalapál, mint bárki másnak a teremben. Tekintetében látszódott az akarat. Mondanivalója még nem fejeződött be. Ajkai rebegtek, ám szűkölésén kívül más hang nem hagyta el azokat.
Feladja a beszéddel való kísérletezést. Így is akadozva kap levegőt. Szemei üvegesednek. Már a karjában sincs melegség.
Mindenki megáll, abbahagyja a pillanatnyi tevékenységét. Visszafojtott légkör veszi körül őket... mert az orvos még nem áll meg. Húzza összébb a sebet, még ha remegő kezéből majd kiesik a tű.
- Ne csináld ezt Wei-jel, te fiú... nem teheted, mikor ennyi embererőt és felszerelést pazaroltam rád...
Mormogása alap esetben elveszett volna a felhajtásban. De nem most. Most síri csönd nehezedett rátok. Láttátok, szemhéja elnehezülését, hallottátok nehézkes hörgését... éreztétek utolsó szívdobbanását.


Zhang doktor is abbahagyta a varrást. Rákönyökölt az ágy szélére. Kezeit összekulcsolta. Fejét ráeresztette.
- Francba... - Annyi halálesetnek lehetett már tanúja... de még soha nem láttátok ilyennek. Megtörve görnyedni a meg nem mentett, hűlő teste fölött... Felállt és körbenézett rajtatok. - Szedelődzködjetek össze, és szellőztessetek ki.
Megmosta a kezeit és eltűnt a kórterem ajtaja mögött. Összenéztetek. Másodpercekig nem szóltatok, de nem is volt rá szükség. Szavak nélkül is értettétek egymást.
Okkal gyászolt a fiú fölött. Talán, ha valaki utána sietne, és beszélne vele... És ha csak tovább romlik a helyzet? Mérlegelni kell...

Csak ez hiányzott. Egy zsákutca? Nem teljesen, de biztos nem állok most neki vallatni, szerencsére ő is nyitott arra, hogy lezárjuk az ügyet. Összeszedem magam, illetve a ruházatomat is megigazítom.
- Jól van. Viszont figyelmeztetlek: ez a különleges szolgáltatás nem igényli, hogy világgá kürtöld. Ha megtudom, hogy beszéltél erről, mérges leszek - próbálok fenyegetőleg fellépni, elvégre nem szeretem, ha a büszkeségemen csorba esik. Nem ő lenne az első, aki kapna a fejére, ha azt terjesztené, hogy azt csinálom néhány vendéggel. Ami Snow-t illeti, kénytelen vagyok hinni neki, még érzem is, amint az aurájának fénye szinte alátámasztja a szavait.
- Nos,ettől függetlenül megkérnélek arra is, hogy picit légy udvariasabb a személyzettel, velem is, különben az őrökkel tényleg kidobatlak - ezt is elmondom. - viszont ez a szoba az enyém. A tiéd a szomszédban van, ha igényelnéd - persze hazudok, de nem akarom, hogy megtudja, mire készültem, főleg ezek után. A szomszéd szoba azonban emlékeim szerint nyitva van, a kulcs pedig elöl a pultnál. Csak egy szavamba kerül és a személyzet máris hozza.
- Ami persze azt illeti, később tárgyalhatunk az elhalasztott szolgáltatásokról - mondom, bár nem örülök neki, hogy ilyesmit kell ígérnem, de nem kelthetek gyanút benne. Kétségtelen, hogy Snow megmentett, bár mókás volt hallgatni a szövegelését, nem is ő lenne, ha nem unná meg a vendégek közeledését. Copfba fonom a hajam, úgy, ahogy hordani szoktam, aztán nagyot sóhajtva szólok a vendégünknek. 
- Nos, ha kész vagy, elkérem a szomszéd szoba kulcsát. Az a tiéd éjszakára - mondom aztán. Nincs ínyemre ez a magyarázkodás meg ez a zsákutcába futás, de nincs mit tenni. Most már csak mentem a menthetőt. Az azonban biztos, hogy ez a fickó tudott valamit anyámról, ám nem itt és nem most szedem ki belőle. Sajnos, hiába az alapos terv, és most tartozom egy éjszakával neki. Sebaj, majd kitalálok valamit. Ha újra elkezd bunkózni, most már nyugodt szívvel kitehetem.

Raze - Subudai Snezhevich

A baljós jeleket figyelmen kívül hagyva, folytatod utad Mondstadt városa fele. A békességéről híres Forrásvölgy most sem hazudtolja meg önmagát. Egy lélekkel sem találkozol. Minden lámpás eloltva. Minden stand lefedve. Mindenki alszik.
Apró forrás csordogál melletted. Medre nem több, két dézsába beleférne. Szépségét ez mégsem tompítja. A Calla Liliomok itt is csodálatos összhangban lengedeztek a partján.
Pár lépésen belül elcsendesül a békák basszus kórusa. Szöcskék hegedűi emelkednek dominánssá az éj koncertjén. A csillagok és az égen terpeszkedő Hold beragyogja az út porát. Bármiféle világítás nélkül eligazodsz.


Hamarjában a városba vezető hídon találod magad. A máskor egyszerűnek tűnő szürke kőtéglák, most márványt megszégyenítő ragyogással tükröződnek vissza az Almabor-tó vizéről.
De mi az ott? A falat kitartóan ostromló kúszó indák most a víztükörbe hajolnak. Frissen felvert kőpor ropog a talpad alatt. A várfal mellett bóbitájától megfosztott, megtört pitypangszárak bóbiskolnak. A csapórács leeresztve nehezedik a várfal küszöbére. Valami nincs rendben...
- Állj! - parancsol az egyik kapuőr. Teste megfeszült, tónusa merev. Vajsárga szemöldökei ráncokat öltenek szemhéjaira, mely alól szürkéskék, varjú vágású szemei villódznak. Bal kezében kardjának hüvelyét matatja. - A város le van zárva. Senki nem mehet se ki, se be.
Betekintve a vasrácson túlra láthatod: a kinti káosz sokszorosa tömörül Mondstadt utcáira. Zsibog a város. Favonius lovagok amerre a szem ellát. Néhányan járőrt teljesítenek, a legtöbbjük azonban - a Kalandorok szövetségének elszánt tagjaival karöltve - a lakosság megsegítésén iparkodik. Szétszóródott tekercseket gyűjtenek, kiborult virágok földjét és törött étkészletek cserepeit seprik. Egy páros, még az egyik fele a létrát tartja, a másik igyekszik a mindenkori fesztiváli girlandokat visszaakasztgatni a helyükre. Mások az utcai lámpákba csiholnak életet, megint mások az álmukból felriadt tömeget nyugtatják.
Rajtad áll, hogy kiderítsd, mi folyik itt...

Bratti - Serenity

Mindenki pakolászik. A függönyöket széthúzzák, a gyertyákat eloltják. Az ablakon sokára kérlelt üde fuvallat fut be. Mint egy jól szervezett helyőrség, a megfáradt helyét friss és buzgó veszi át. Ez a közérzeten bár mérsékelten segít, az emberek szívén aligha.
A holttestet már elszállították, a jelenléte valahogy mégsem tűnik el egészen. Még ott van az eszközökre és kődarabokra ragadt, alvadt vér... a kiszállingózni igyekvő füllett légben, lehelete maradványa... az ágy huzatán verejtéke... Ezek azonban nem a te dolgaid. Teendőid itt véget érnek, hisz te csak gyógyítani jöttél át, az igazi feladatod ideiglenesen hátrahagyva.
Egy órája nem léptél ki a teremből. Azóta a folyosó megtelt élettel, buzgó élettel. Mindenki siet valahova, ajtók nyikordulnak, betegek jajgatnak. Szokatlan jelenség. Hasonlóan feszült, ám ennél csendesebb légkör lengi be általában ezeket a folyosókat. Újabb különös megfigyelés, hogy az újonnan behozottak nagytöbbsége katona, mégpedig a falakon túl szolgáló járőrök közül valóak. Sokan ugyanolyan, vagy hasonló uniformot viselnek, mint Aiguo.
Nem találod meg azonnal az orvost. Mások útbaigazítása szerint a keleti szárnyba indul. Az irodája is éppen ott található. Ilyentájt, a méltóságos nagyságú épület, ezen felére vet árnyékot magának. Azért gyertya gyújtására nem kerül sor, merthogy a tiszta ég még kellő fényességet biztosít, hogy ne kelljen faggyút pazarolni.
Félúton megpillantod. Mogorván bandukol, üres kézzel, lehajtott fejjel. Hezitálásodon túllépsz, és utána sietsz. Az emeletre cammogót a lépcsőfordulóban érted utol. Érintésed és kérdésed megállítja. Megfordul. Szarkalábai búskomorsággal nehezednek szemeire és azok alá.
- Mit akarsz? ...Halotton már nem lehet segíteni. - Elbámul feletted. A főfolyosón észlelhető zavargásnak itt nyoma sincs. Csupán pár nővér és ápoló járkál fel, vagy alá. - Ha már utánam jöttél, áruld el: Mit mondott? Aiguo... miket mondott neked? Egy szavára sem emlékszem. Túlságosan a sérüléseire koncentráltam... és...
Lehorgasztja ráncos nyakát. Megrázza kerek, kopaszodó fejét, és egy sóhajt enged ki száján.

Sky - Kaminaga Hana

A fiú még egy darabig tutujgatja, de végül csak leteszi a fehér barátodat. Az a világát se tudja hirtelenjében. Hiába tették a négy lábára, már csak a padlóra zuhanva tér észhez. Szemérmesen meg is rázza magát. Bundája szálai ismét a levegőben szálingóznak. Pedig nyár vége van... Kótyagos léptei visszavezetik a fiúhoz. Zsúdálkodva dörgölődzik a bokájához, újabb simogatás reményében.
- Elég legyen, már megvolt a napi adagot! - A róka nem tágít. Úgy tűnik, mindent megér neki az a kényeztetés. - Na, gyere te!
Lehajol és fölkapja. A rokonbélid azonban nem sokáig élvezheti a kezek melegét, egy pár lépés múlva újra talaj éri a mancsait. Egy pillanat alatt a küszöb túloldalán találja magát.
- Sajnálom, de még beszélnivalónk van a gazdáddal és te csak folyton eltereled a figyelmem. - érinti meg az állat nedves orrát fegyelmezőn, de lágyan.
Snow pislog egy párat, majd megrázza magát - a személyzet bosszúságára - újabb szőrfelhőt produkálva maga köré, és felemelt farkokkal, úri fintorral elandalog.
Szavaidra a fiú feléd fordul.
- Hé, hé, nyugi! Eszembe se jutott!
Szája jobbról görbül. Ugyanazon oldali szemöldöke is felugrik. A következő figyelmeztetésed is tudomásul veszi, ám melléje nem állhatja meg, hogy meg ne jegyezze harciasságod.
- Csak ha szeretnéd. - Mosolya nem tágít hosszú szemeiből. - Tudod, a pénz nekem nem sokat számít, szóval ne nyomasszon a bűntudat, ha csak a pluszért akarnád. Élvezetből tedd, úgy mindkettőnknek jobban fog esni.
Miközben hallgat téged, elveszi a törülközőjét és kevéssé ügyetlenkedve, de újra magára köti. Persze csak alulra, a felsőtestével továbbra sem szégyell nagyzolni.
- Hogyne! Kérd ki, mindjárt jövök! - Elsiet, ám néhány másodperc múlva visszapillant az ajtóból. - Ja és köszi!
Csakhamar ismét melletted terem. Karjaiban ruhájának és sok egyéb motyójának kivehetetlen csomóját markolja. Be is görnyedt a sok holmitól, de nem a súlyától, csak hogy jobb fogásra leljen így. Néha még térdével is meg-megtámogatta a folyton-folyvást esni kívánó halmot. Hátára hanyag módon, féloldalasan van felkapva a tömött táska, hisz csupán egyik szára nyomja vállát. Másból nem derítheted ki, ugyanis a mitachurl koponya fejét ékesíti, szőrméje pedig az egész hátát beteríti. Mindent elfed, így most hátulról úgy néz ki, mint egy torzszülött, egy óriási púppal a hátán.
Lepottyan a csontos öv.
- Upsz! - Zörögve kapja fel a földről, mire most a kupac tetejéről esik le egy sötét ruhadarab. Vörös arccal kapkodja dolgait, közben szuszogva felpillant. - Megvannak a kulcsok? - A nyitott ajtó, melynek szája egy fém kulccsal van betömve, helyetted is árulkodik. - Ohh, hehe, már látom.
Amint újra sikerül összeharácsolnia a dolgait, talpával enyhén megrúgja a cseresznyefa ajtót, amivel az nyikorogva kitárul előtte. Dobogások és ügyeskedések közepette becihődik. Megugrik, hogy a kezében tartottak le ne hulljanak, ám csak továbbrontotta a helyzetet. Ezúttal "csak" három dolog esik ki útközben. Egy pergament, egy kulacs, és egy cirádás szaké csésze. A hangok alapján nem tört el, de a mintázat nem egyezik a teaház készletével, szóval ha eltörne sem lenne nagy kár érte számodra. Nem mintha lehetetlen lenne elképzelni, hogy alapból magánál hordjon egyet, csupán nem egy általános eleme a kalandorok felszerelésének. Felkapja a szoba közepe körül, az ágy széle mellől, még mindig lángoló képpel, majd a küszöbre fut.
- Őőő, köszi mindent. Akkor, asszem, most megyek. Viszlát holnap! Jó éjt!
Szinte az orrodra csapja az ajtót. Nem tűnik úgy, hogy holnap reggelig egyetlen látogatót is szívesen fogadna. Valóban későre jár. Jobb, ha te magad is nyugovóra térsz.



Másnap reggel, Snow rókasivítása ébreszt fel. „Hana! Hana! Ébredj már!"
Kis talpacskáin elporoszkál a szembe szobáig, majd befurakodik. Odabent egy ágyazatlan pamlag, de legfőképp egy, a vendéged nélküli üres szobát találsz. A róka heves szaglászásba fog. Hozzá se lehet szólni, úgy koncentrál. Az ágy sarkában aztán megáll, és mint aki jól végezte a dolgát, leül. „Itt, ezen a ponton érzem az anyukád illatát. Olyan, mint a srácon, csak még annál is halványabb. Már nekem is megerőltető kiszagolni." Úgy tűnik, mintha mindig újabb és újabb részletek jutnának eszébe. Rövidesen újra megszólal. „Ő már nincs itt, ha keresnéd. Még kora hajnalban útnak indult. Tudom, mert felébresztett." - dohogja - „Azt habogta, hogy nem tudta megállni. Én erre ráfújtam, de igazán nem tudtam haragudni rá... olyan jól simogat..." Egy időre elréved. A bambusz vízhimba koppanása kiejti a transzból. Megrázza magát és folytatja. „Mindegy, unatkoztam, szóval egy darabig követtem. Kitérő nélkül elhagyta a várost, és a Chinju erdő felé kanyarodott el az elágazóban. Meguntam, visszajöttem és bementem a szobájába. Ekkor egy furcsa érzés fogott el; beleszimatoltam a levegőbe és valami volt benne, amit nem értettem. Így találtam meg ezt a pontot. De miért itt érzem és miért nem rajta, mint eddig?"

Váratlan támadásuk meglepett, így nem tudtam időben reagálni. Szóval eldőltem, mint egy darab bot.
A gyerekek hangulata pikk-pakk megváltozott, és újra gyermeki kacaj járja át a helyet. Vidámságuk az én arcomra is mosolyt csal.
Figyelmesen nézem, mit tesznek-vesznek. Kicsi Xing a többit oktatja, még össze is kapnak. Közbe avatkozni nem szeretnék, csak akkor, ha elfajul a dolog. Azonban a Kis Lauo kis híján az egekbe repíti a vérnyomásom.
Ám hangom még épp időben éri el a kis füleiket, így megakadályozva a gyermeket veszélyes mutatványában.
Azt várni, hogy egyszerűen dűlőre jutnak, hogy merre is induljunk először, szinte a lehetetlennel volt egyenlő. De szerencsére hajtépés nélkül megegyeztek. Azonban később vissza kell térnem ide, hogy gyermek barátam hellyé varázsoljam a művem.

A folyó parton játszadozó gyermekek mellet nem igen lehet pihenni, de mégis kellemes érzéssel tölt el, megnyugtató itt lenni. Jó érzés betérni egy ilyen helyre, ahol ki szakadhat az ember nagy világ rohanó tempójából.
Már-már azt hinné az ember, hogy nagy baj nem történhet, de még is.
A kiálltásra egyből oda sietek és megpillantom a sebet, melyet egy ollós kis gazfickó követett el. Felnőtt szemmel ez a kis seb semmiség, de ők gyerekek, másképp élik meg.
- Add a kezed. – mondom megnyugtatóan, majd elő veszem az elsősegély dolgaim és szépen ellátom a sebét.
- Az állatok, bele értve a rákok is, védekeznek, ha veszélyben érzik magukat. És ami a legfontosabb nem játékok. És hidd el, ő is ugyan úgy fél tőled, mint te tőle. – szavaim után megsimogatom a fejecskéjét.

Az elkövető és társai megbüntetése után Kicsi Zou kérésnek eleget téve visszaindulunk a faluba. És mint a mezőn való vigasztalás után, eme baleset is gyorsan feledésbe merül és ismét vidáman futkároznak.
Ami enyhe félelmet kelt bennem, mivel nem túl magabiztos függőhidakon keresztül vezet az utunk. Bár ahogy látom ezt csak engem zavar.
Figyelmesen hallgatom a mesélni valójukat, majd egyszer csak megtörténik, amitől tartottam.
Az egyik gyerek bele eset a vízbe.
Sóhajtok egy nagyot, aztán minden olyan dolgom, amit nem akarok a vízbe vinni a hídon lévő gyerekeknek adom megőrzésre.
Ám mielőtt Kicsi Yi megmentésére kelnék óva intem a többieket.
- Ezt nehogy utánam csináljátok. – mondom intően.
Azután pedig a fuldokló után vetem magam. Gyorsan a közelébe úszom, megragadom és amilyen gyorsan csak tudok kiúszom vele a partra.
És rögtön el is kezdem megvizsgálni, hogy lett-e valami baja, valamint próbálom megnyugtatni Őt. Ezután pedig felveszem és elindulok vele a faluba. Még a végén megfázik a vizes ruhában.

Furcsa érzés volt kilépni a teremből. Serenity válláról legördült egy kisebb kavics, ahogy végre kapott levegőt, látta a fényeket, látta az életet... Ez egy kicsit segített neki, de a férfi utolsó kívánsága még így is nehezedett a vállára. Aztán feltűnt neki, hogy sokkal több az élet, mint szokott, több a katonai sebesült... Ez nem derítette jobb kedvre, ellenben enyhén szédülni kezdett.

Kénytelen volt ezt most félretenni, ha meg akarta keresni az orvost, így is több percet elgondolkodott ezeken, így biztosan messzebb ment az öreg. Igaza lett: több embert is megkérdezett a lány, mire megtalálta az orvost. Amikor arról érdeklődik, mit mondott neki a fiú, akkor egy kicsit biztosabb lesz abban, hogy valahonann csak ismeri őt.

- Azt mondta, hogy keressem meg Jia Li-t és mondjam meg neki, hogy sajnálja és hogy szereti, hiányzik neki... - mondja Serenity nagyon halkan, lágyan. Elengedi a férfi vállát, mielőtt folyatatja. - Uram... Ön ismerte valahonnan a fiút, igaz? - remeg meg a lány hangja, fél, hogy túl messzire megy, mégis ezt súgják az ösztönei, hogy ezt kell tennie. Próbál minél tapintatosabb lenni és segítőkész, na, meg megnyugtató aurát árasztani, amennyire még telik erejéből.

Úgy tűnik, sikerül kicsit megfélemlítenem a barátunkat. Egész máshogy viselkedik, szinte mintha kicserélték volna. Hová lett az a nagyszájú bunkó? Vagy talán sejti, hogy mire ment volna ki a hancúr? Sebaj, legalább tudom, hogy tud valamit anyáról, csak azt nem, hogy pontosan mit. A válasza persze fura kissé, de nem érdekes. 

- Nem kell aggódnod értem. Nem vagyok már kislány - válaszolom neki aztán, amikor előáll a szöveggel az élvezetről és a többiről. Persze furcsállom, hogy nem kéri el a jogos jussát, de ez esetben nem is bánom. 
 Amikor összegyűjti a holmijait, szinte gyanakodni kezdek.

- Ezeket meg honnan szerezted? Nagy kalandor lehetsz. A minta elég ismerős - mondom, ahogy leejti az edénykéjét. Utána nyúlok, de ő gyorsabb nálam. Nem tudom, reménykedhetek-e válaszban, de ez kezd gyanús lenni, akárcsak a csontos öv, viszont sietőssé vált a dolga hirtelen. Egyszerűen fel nem tudom fogni, ahogyan az is fura, hogy Snow ennyire megbabonázza, mintha köztük is kapcsolat lenne, nem csak köztem és a házi róka között. Mindenesetre segítek a fiatal férfinek a készülődésben,aztán hagyom, hogy magára maradjon.

Mikor Snow riaszt, kissé nyűgösen, de felkelek. Felöltözök, eltakarva magamból annyit, amennyit illik, aztán megvizsgálom a szobát. Szóval sietve távozott, mi? Átvizsgálom a terepet. Amit Snow "mond" nekem, az szinte aggasztó. Az egész roppant gyanúsnak tűnik.
- Gondolod, hogy rájött, mit akarok vele valójában? - kérdezem, megsimogatva a bundás barátomat. - De vajon miért menekül? Előlünk menekül vagy valaki,esetleg valami más elől? - kérdezem aztán.
Szintén furcsa, hogy itt érezni azt a bizonyos illatot, engem is borzongás jár át, mintha a szobában maradt volna valami az események esszenciájából, mint amikor egy illat jelzi, hány teát főztek le a konyhában, és meg is állapítható, mikor készült az első, valamint az utolsó. 
- Át kell kutatnunk a szobát - jegyzem meg aztán. Megvizsgálom a fiókokat, az ágyat, mindent, közben igyekszem figyelni a légzésemet, révületbe vinni magam, szinte transzba esek, koncentrálok, aktívan meditálok, hátha megtalálom azt, amit keresek. A fiatal férfi eddig a gyanúsítottam volt, de most már az se kizárt, hogy talán áldozat. Ha veszélyben van, ha nem, meg kell találnunk...de még nem indulok az erdő felé. Először az itteni illatot kezdem el kinyomozni.

Nehéz szívvel, és baljós gondolatokkal terhelten, sietős léptekkel próbál minél gyorsabban a városba érni. Gondolatban újra, és újra elkalandozik a kódolt üzenethez, így nem igazán adódik lehetősége a természet csodáinak kiélvezéséhez, bár normál esetben bizonyára szerét ejtené ezen aktusnak. Most viszont csak azon jár az esze, hogy az Úrnője miért szánta el magát ilyen radikális lépésre ilyen hirtelen, feltéve, hogy Signora azt tette, amire gondolt. Márpedig ha megtette, akkor elvarrta a szálakat, és talán neki Subudai-nak visszatérnie a Szelek Városába veszélyesebb lenne, mintha megpróbálna átúszni Liyue-ből Inazumába. Számtalan eshetőség suhan át gondolatai között, de egyet sem talál, ami életszerű lenne, és ami magyarázná, hogy Ő miért nem tudott arról, hogy Signora pontot akar tenni itteni küldetésének a végére. Miféle szituáció vagy ok kényszeríthet arra egy Hírnököt, hogy hirtelen megmásítsa terveit…

A mesés Forrásvölgyet, és a pompás csillagtakarítóval borított éjszakai égbolt varázsát maga mögött hagyva nincs szükség sok időre, amíg Subudai végre valahára eléri a város kapuit…és realizálja a kellemetlen valóságot, miszerint effektíve kizárták a városból. Természetesen azonnal megáll, amint az őr szavai belehasítanak az éjszaka csendjébe, ahol Subudai eddig csak a saját gondolatainak zajával kellett, hogy törődjön. Biztos benne, hogy el tudna bánni az őrrel…ha akarna, és lenne rá oka. Arcára szándékosan a megdöbbent s megrettent utazó kifejezését varázsolja, miközben szemeit kicist körbejáratva igyekszik felmérni a helyzetet. Pár pillanat, és az a néhány elkapott életkép elég ahhoz, hogy realizálja, valami nagy baj történt a városba. Ennek hatására borzalmas gyanú ébred benne, de még Ő maga sem szívesen hinné el, hogy Signora ekkora jelenetet rendez a cél elérése érdekébe. A fagyos szépség, akit Ő ismer talán impulzív alkalmanként, de sose tett eddig semm megfontolatlan lépést, vagy bármi olyat, ami árthatna a Tsaritsa ügyéhez. Márpedig egy ekkora felfordulás…és ha esetleg megsérült vagy, még rosszabb meghalt valaki…ha ezt mind hozzájuk tudnák kötni…

~ Nem. Nem akarom elhinni. - gondolta magában Subudai. A Fatui hírneve rossz volt, ehhez nem fért semmi kétség, de ugyanakkor a hatalmuk, és a befolyásuk nagyon kevés határt ismert. Még ha tett is valamit Signora…még ha ez a felfordulás az Ő műve is…soha semmiféle megtorlás nem érné. Snezhnaya-i diplomata, a vagyona határa a csillagos ég, valószínűleg zsebből kifizetné az itt okozott kárt. Nem itt nem az anyagi kár okozná a valódi problémát…hanem az, hogy még a Hetek sem tudnák megmondani, hogy legközelebb mikor teheti be ide a lábát a Fatui bármely tagja.

Subudai próbálta félretenni a személyes érzéseit. Próbálta elnyomni magában azt a bizonyos, átkos érzést…azt, ami okán ha tehette volna Ő maga is a tekercsek összeszedegetésén fáradozott volna. ott esetlenkedne a létrán a fesztiváli díszítés megmentése érdekében vagy szaladna lámpától lámpáig, hogy megpróbáljon újra életet csiholni beléjük. Sose járt még előtte Mondstadt-ban, és vaskos hazugság lenne azt állítania, hogy nem kedvelte meg a helyet legalább egy kicsit. Nem azt túlzás lenne állítania, hogy a helyiek puszipajtásként kezelték, de nem is voltak ellenségesek, még olyan is volt, aki hajlandó volt leülni, és meginni vele valamit…és a könyvtár, Favonius Lovagjainak könyvtára. Esélye sem volt rá, hogy eljusson s bejusson oda, pedig megannyi kötet lehet ott, amik felett éjszakákat tudna átvirrasztani azok bogarászása közben. Nehéz lett volna úgy továbbállni, hogy ezek az emberek nyíltan ellenségként tekintenek rá…talán épp ezért is remélte annyira, hogy nem Signora keze van a felfordulás mögött.

- Itt meg mi történt? - kérdezte arcán még mindig döbbent kifejezéssel. - Megint a sárkány csinálta ezt a felfordulást? Nem úgy volt, hogy az a probléma már orvosolva lett? - Jobb híján megpendítette az egyetlen lehetséges alternatívát, ami eszébe jutott. Nem látta értelmét rögtön azzal kezdeni, hogy Neki mindenáron be kell jutnia a városba…semmi értelme nem lenne, és talán még annál is gyanúsabbnak tűnne, mint amilyen gyanús már amúgy is lehet. Még ha nem is ismerik a valódi szerepét a szervezeten belül, a többség pontosan tudja, hogy a Fatui tagja, ráadásul Signora közvetlen alárendeltje. Ha nem vigyáz, akkor semmi perc alatt lándzsák, és kardok gyűrűjében találhatja magát, a nem túl szimpatikus „Elfogni!” vagy „Letartóztatni!” parancsok elhangzását követően.

Raion - Fang Chengyong

- Én csak a védelmére keltem Kis Luonak. Az egy ugyanolyan szikla, mint az összes többi. - Állítja szilárd meggyőződéssel, egyfajta szomorkás utóhangzással Kicsi Yi. A bosszús elkövető - mint kiderült, Kicsi Xing - haragja szemlátomást még most sem csillapodott le egészen. Nyelvét a bőrig ázott fiúra ölti. - Igazam van és ezt te is tudod!
- Nem igaz!
- Azért, mert duzzogsz, még nem kellett volna a folyóba löknöd!
- Igen, Xing, ez nagyon csúnya volt. - szól rá Kicsi You is, aki testvérét is hasonló hangnemben szidta nemrégiben.
Az elcsépelt csapat így morgolódva, össze-összekapva ér a falu határába. Kis Liu, a vöröskés kislány felajánlja, hogy menjetek át hozzájuk. Mindenki ellenszenve abban a minutumban megszűnik létezni. Még Kicsi Yi is megtáltosodik, és az eddig vacogva nyöszörgő fiú kipattan a karjaidból, akár egy bolha. Kutya baja, mondja, uccu Suyin nénihez! Hamar megérted, mire a nagy felhajtás. Hogy is feledhetnéd el annak a nagylelkű öregasszonynak ínycsiklandó főztjeit!
- Jajj, lelkecskéim! Persze, gyertek enni, egyetek! De hát mi történt veletek? - sopánkodik, ráncaira téve kezét.
Mintha megérezte volna, hogy befordultok hozzá, terített asztallal vár titeket. A süteményillat az egész házban édes aromával terjengett. A gyerekek úgy elfalják előled az aprósüteményt, hogy még ha kívánnád is, csak a második adagból szerezhetsz magadnak.
- Kicsi Xing belelökte a folyóba Kicsi Yi-t, mert Kicsi Yi egyetértett Kicsi Louval, aki nem tekintette chengyong szikláit többnek sima szikláknál, és fel akart rájuk mászni, de Xing nem akarta engedni, mert chengyong emelte őket és azt hazudta, hogy a tanítványává fogadta és Chengyong megmentette! Oh, és bátyust megcsípte egy rák. - hadarta az összefoglalót Kis You.
- Kit mentett meg kicsoda, aranyom?
A kislány még egy ideig próbált szót érteni nagymamájával, aki idő közben vaddisznószőrből szőtt takaróba burkolta az elázott csemetét, aztán, hogy újra és újra belezavarodtak egymás gondolatába, feladta, s kedvetlenül namnogta tovább az édes kekszeket. Ahogy minden nagyi, ő is egy hadseregre főzött, hát miután teleeszitek magatokat, csomagoltattok későbbre.
A búcsút megejtve, hazaviszitek a Kicsi Yi-t. A nagyszülei elszörnyednek a hallottaktól. A mamája még két réteg vastag pokrócba bugyolálva a fiút jajjog, még annak férje hálás köszönetet mond, hogy kimenekítetted. Kicsi Zou továbbra is lüktető ujjára hivatkozva, végül elköszön a maradéktól. Lánytestvére vele tart.
Hárman maradtok: Te, Kis Lou, és Kis Liu. Bár megkezdik ereszkedését az égbolt kékjén, még magasan járt a nap. Alig lézengenek a faluban, főleg, hogy a gyerekek is ki vannak fárasztva. Leültök a falu közepén bóbiskoló cédrus fa árnyékába. A bambusz székek és asztalok megkoptak utolsó látogatásod óta.
- Szervusztok fiatalok. Nem bánjátok-e, ha egy magam féle vénség is csatlakozik?
- Dehogy Ghast nagybácsi! Van új kísértet történeted? - Kiáltja Lou csillogó szemekkel.
- Lenni lenne, de azt meghagynám estére. Előbb a mi kedves vándorbarátunkról szeretnék tudakolódzani. Mesélj, Chengyong, miképp telt az idő feletted, míg távol voltál? Hadd hallgassunk valaki világlátottat.
Egyetlen kérdéssel kezdődik, és órákon át folyó, folyton zakatoló diszkurzus kerekedik ki belőle.



Idővel a falusiak körétek gyűlnek, s a gyerekek is visszatérnek. Egészen késő délutánig fabuláztok, amikor az idősek csontjaikban megérezték a pihenő idejét. Unokáikkal együtt szép, nyugodt éjjelt kívánnak, s otthonaikba szédelegnek. Már azt hiszed, hogy egymagad maradtál, amikor...
- Chengyong. - Kis Liu húzza meg a ruhád végét. Egy csintalan szellő belekap fonatából kilógó tincseibe. A fölöttetek burjánzó öreg cédrus leveleit is megrezegteti. A lányka lesütötte tekintetét. - Te hogyan szerezted meg a látomásod?
Bizonytalanság, tanácstalanság hunyorított fakóbarna szemeiben. A tehetetlenség.

Bratti - Serenity

Szeme feketéje a semmibe bámul. A feketeség előtt folyékony üveg tükröződik.
- Ezt ne itt beszéljük meg.
Némán int, hogy kövesd. Átvezet a folyosón, majd jobbra fordulva a második ajtóhoz emeli kulcscsomóját. Előreenged.
A szemben futó ablaksorból jobban rálátni a várost övező hegytengerre, mint magára a városra. Az északi fekvésű helyiségbe ritkán árad be nagy fényesség, most is egyfajta komor világosság uralkodik.
Rezidenciája zsúfolt, mégis egyfajta rendezettséget tükröz. A fehérre meszelt falakon pergamenek fedik egymást; teendőktől és napirendektől hemzsegnek. A szoba szélein sorakozó, kopott szekrények különféle orvosi kellékektől és medicináktól roskadoznak; betegségek és a rájuk való hatóanyagok szerint csoportosítva. A sarokban egy íróasztal áll, rajta temérdek adminisztráció; különálló kupacokba gyűjtve.
Középen gazdag mintával hímzett szőnyeg takarja a sötét cédrusfa padlót. A rajta nehezedő, hosszúkás, alacsony asztalon egy félbehagyott tea téblábol. Leül és legyintésével téged is párnára invitál.
- Öntenék, de már kihűlt. Reggel óta özönlenek a sérültek, még ezt sem tudtam meginni. Valami nagy történik odakinn. Éber légy. - Figyelmeztet a sokat látott sebész. - Ami azt a fiút illeti, Aiguo... az öcsém, Wei osztagának egy katonája. Ahh... - Megdörzsöli elgémberedett nyakát, s befejezi félbehagyott italát. - Ha már behívtalak, illene az egészet elmesélnem. Az apám mindigis keménykötésű, vasakartú férfi volt. Kikötötte, hogy csak akkor hajlandó a fiának tekinteni, ha katona lesz belőlem. Végülis, egy sánta, kényszerből leszerelt katona, akiben még mindig ég a harc utáni vágy, mi mást akarna, mint mindenki mást is abba a pokolba küldeni?... Majd megette a méreg, mikor a Liyuei akadémia orvos szakára titokban, edzések mellett megírt jelentkezésem jóváhagyását lóbáltam előtte. Wei az ő mérge végett fogant. Az apám nem hagyta, hogy kétszer csapjon be a villám. Keményen edzette a fiút, és az első leendő alkalommal beadta egy kaszárnyába. Próbáltam támogatni, ahogy egy középkorú, kopaszodó, száraz faág akkor képes volt rá. Az évek múlásával szépen gyűjtötte a tapasztalatot, a társai felnéztek rá. Ott találkozott Aigouval. Rendszeresen küldött leveleket. Elválaszthatatlanok voltak, úgy emlegette, mint a soha nem volt kisöcsénk. Akkoriban mennyi? Én lehettem ötvenegy, ő harminc...harmincegy... mikor Aiguo két éve csatlakozott. Barátságuk megmaradt a ranglétra mászása közben is. Végül sikerült a maga osztagához rendelnie a fiút. Azt írta, majd ki ugrott a bőréből, mikor megtudta, hogy a "bátyjával" vonulhat harcba. - kuncogja. Csupán egy pillanatra engedi el magát, arca újra megmerevedik. Néz maga elé, bámul, vonásai meg-megremegnek. - Jól hallottam? Wei még rosszabb állapotban lenne? Még őt sem sikerült megmenteni... akkor...
- Zhang doktor! - Egy fiatal, sápadt ápoló ront ekkor be az irodába. - egy újabb sürgős eset!
- Azonnal. - Bólint. Az iroda elhagyása közben fejezi be mondandóját. - Serenity, megtennél nekem egy szívességet? Engem folyton keresnek, itt kell maradnom. Mint magánszemély kérlek... Aiguo utolsó szavait add át most...és közben ha tudsz, érdeklődj Weiről. Kikérlek a mai napra, ne aggódj, csak... mindig személyesen vezette a csapatát, az első sorban menetelve... tudnom kell, él-e vagy hal.