#s://i~pinimg~com/564x/89/61/a5/8961a53ba783f188c109d0f11329d6dc~jpg
Maximilian 'Max' Sebastian Lloyd Shelby III
Egyéb nevek: Max, Shelby
Életkor: 25
Állampolgárság: amerikai, angol
Végzettség: építészmérnök, vállalatgazdaságtan (mindkettőt a Harvardon végezte el)
Foglalkozás: a Shelby Industries & Design New York-i részlegének társigazgatója az öccsével
Megjelenés: Max 185 centiméter magas, nyúlánk, atletikus alkatú fiatalember. A szeme élénk, már-már ijesztően kék színű, a bőre sápadt és hibátlan, egyetlen szeplője vagy anyajegye sincs; az egyetlen „bőrhibája” egy hosszabb vágás az alhasa jobb oldalán, ugyanis 14 éves korában megműtötték. Az emberek jellemzően jóképűnek tartják. Elég hiú, ad a megjelenésére, jellemzően sötét színű ruhákat hord.
Története:
A nevem Max. Maximilian Sebastian Lloyd Shelby, a harmadik, ha precíz akarok lenni. Bostonban születtem 26 éve egy magánklinikán, a szüleim első és egyetlen közös gyermekeként a válásuk előtt. Shelby Sr., az apám, egy multimilliárdos vállalkozó, a Shelby Industries & Design cégcsoport – és az örökségem – tulajdonosa bostoni székhellyel. Az anyám, Elizabeth, egy Angliából bevándorolt, felfutott színésznő – amennyire tudom, mivel elég turbulens személy – most állandó jelleggel Londonban él, de jó ideje nem találkoztam vele. Apám második házasságából született egy öcsém, a 19 éves Axel Maxton, és egy húgom, a 15 éves Liesel Anne. A kapcsolatunk a testvéreimmel nem felhőtlen, részben a nevelőanyám miatt, aki a személyes véleményem szerint egy kiállhatatlan aranyásó szuka. Az öcsémet ki nem állhatom, mert egy elkényeztetett anyámasszony katonája, de Liesellel egészen közel álltunk egymáshoz a balesetem előttig.
A szüleim 3 éves koromban váltak el harag nélkül, így nem is igazán emlékszem rá, milyenek voltak azok az idők, amikor együtt voltunk. A hétvégéket és a szüneteket töltöttem többnyire anyámmal, de egyébként apámmal éltem. A nevelőanyám, akit csak nőstényördögnek hívok, a világ legmegátalkodottabb nőszemélye... Sosem jöttünk ki egymással, meggyőződésem, hogy csak ki akart túrni a fészekből – mint a kakukk a fiókáival. Rendszeresen panaszkodott rólam apámnak, én pedig nem győztem viszonozni a kedvességét, de apám szavaival élve el kellett fogadnom a választását. A gyerek- és tinédzserkorom ennél fogva közepesen volt kellemes – noha nincs valós okom panaszra –, más gyerekeknek az anyja lesi minden kívánságát, engem azonban leginkább a személyzetünk nevelt, legalábbis próbált, az időnként apámtól bezsebelt fejmosást leszámítva.
Egy nap te fogsz ebben a székben ülni, Maximilian. Axelnek semmi üzleti érzéke nincs, fiam, Lieselre mégsem hagyhatom a céget. Ne kényszeríts rá, hogy meggondoljam magam.
Bla, bla, bla. Talán ez volt a legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam tőle.
A napjaim be voltak táblázva: az amerikai elit gyerekeivel jártam privát iskolákba, hogy hasonszőrűekkel szocializálódjak, „kapcsolatot építsek”. Délutánonként vívóleckéket és íjászatot tanultam a családi birtokon magántanárral 5 éves korom óta, heti háromszor zongoraórát vettem, úszni jártam, művészettörténetet tanultam és licitekre jártam az öregemmel, badmingtont játszottam apám haverjaival az államok legnívósabb klubjaiban... A kötelező elfoglaltságaim felére már nem is emlékszem, de nincs olyan gazdagok hóbortjai között, amit ne próbáltam volna ki legalább egyszer. Apám mindent megtett, hogy befogjam a számat, és ne piszkáljam a hülye felesége és a féltestvéreim miatt. Örökösnek kis hibával éppen megfeleltem, a tudását átadta, de igazság szerint sosem azért próbáltam megfelelni neki, mert át akartam venni a birodalmát. Csak egy apára lett volna szükségem. Sosem volt türelme hozzám: az anyámra hasonlítottam, túl energikus, turbulens voltam neki, nem vetettem bele magam azonnal az új nője minden kívánságába. Nem voltam elég simulékony és formálható, mint az öcsém vagy a húgom... Ebben hasonlítottunk a legjobban anyámmal.
Az iskolai életet szerettem, a gazdagok kölykei közt is sikerült „kiemelkednem” a nagy hangommal, a fellengzéssel, a jómodorommal. Jó jegyeim voltak, szinte mindig osztályelső voltam viszonylag kicsi energiabefektetéssel. Jellemzően jó gyerekként viselkedtem – kivéve, ha tudtam, hogy esélytelen lebuknom, márpedig a legtöbb tanáromat könnyedén az ujjam köré csavartam. Többször keveredtem balhékba, gyakran terrorizáltam a „csóróbb” srácokat, és nonstop volt barátnőm is. Éjszakánként kilógtam otthonról, hogy felsőbbévesekkel és egyetemistákkal bulizzak. Mindig benne voltam a dolgok sűrűjében.
Amint betöltöttem a tizenhatot, megszereztem a jogosítványomat, így a születésnapomra is autót kaptam – egy Ford Mustang Shelbyt, egy igazi amerikai izomautót. Két hét múlva a haverokkal összetörtük egy hétvégi kiruccanáson... Rá egy hétre kaptam egy másikat, még nyaggatnom sem kellett az öregemet. Nálunk így mentek a dolgok – mindenből a legújabb és a legjobb járt nekünk. Tizenhét évesen letettem a pilótavizsgámat, így onnantól nem csak a földön, hanem a levegőben is randalírozhattam.
Bár apám a korábbi őseimmel szemben tisztán üzletember volt, aki egy megörökölt vállalkozást futtatott még feljebb – az építkezéshez magához már semmi köze nem volt. Érthető lett volna, hogy azt akarta, közgazdaságtant és üzletkötést tanuljak, de én nem ő voltam. Engem sokkal jobban érdekelt az építészet, a tervezés folyamata és a részletek, szakmailag is bele akartam látni abba, mihez is fogom a nevemet adni. Könnyű lett volna hagyni, hogy a jogászaink és a szakembereink terelgessenek a hátralévő életemben, de én mást akartam. Alkotni akartam, letenni valami maradandót az asztalra, Amerika és Nyugat-Európa látképébe, ahogy előttem a nagyapám és a többi rokonom. A Shelby név minden nagyváros ikonikus épületének része volt: egy homlokzat, egy oszlopszerkezet, alaprajz... A saját nevemet akartam ehhez hozzáadni, nem a Shelby Industries-ét. Ötleteim voltak, jó ötleteim, amiket meg akartam valósítani.
Ebből kifolyólag hónapokig vitatkoztam az egyetemre való jelentkezés előtt az apámmal arról, hogy nem üzleti ágon akarom folytatni a tanulmányaimat. Kompromisszumot kötöttünk – ő támogat és kifizeti az építésszé válásomat, ha cserébe ezt követően elvégzem a vállalati gazdaságtant, és az egyetem után beülök mellé a vezetői székbe. Ökörség lett volna nem elfogadni.
A Harvardon tárt karokkal fogadtak, hiszen a családomból minden férfi ide járt – csak később tudtam meg, hogy ugyan az eredményeim elegendőek lettek volna, az apám a biztonság kedvéért névtelenül szponzorálta az egyik új egyetemi sportcsarnok felépítését. A legjobb barátaim mind velem tartottak, ugyan más-más szakon, és noha nem költöztünk össze, közel laktunk egymáshoz. Az életem nem vett túl nagy fordulatot azzal, hogy egyetemista lettem – csupán megszabadultam az idegesítő öcsémtől és a némber nevelőanyámtól. A húgom hiányzott a legjobban. Elkezdtek érdekelni az extrém sportok, főleg a szabad mászás és a skydiving – szomjaztam a magaslati levegőt és az ellenszél érzését az arcomon. Ettől függetlenül az első kiugrásomnál majd’ becsináltam, de az adrenalinfröccs mindenért kárpótolt.
Szóval... faltam az egyedüli életet, ahogy azt egy gazdag fiatal felnőtt tehette. Órákra jártam, folytattam a legtöbb hobbimat, baromkodtam a csoporttársaimmal, gúnyolódtam a csórókon és a szerencsétleneken. Megtehettem, így semmi sem fogott vissza igazán. Már az első ott töltött évemben átvettem az egyetemi vívócsapat elnökségét, a Harvard színeiben, akárcsak középsuliban, versenyezhettem is. A második ott töltött évem alatt, tizenkilenc évesen tőrvívó USA-bajnok lettem, ami címemet a következő 3 évben, a balesetig sikerrel védtem. Ami egyetemi címet hallgatóként közösségi munkával, népszerűségi alapon be lehetett gyűjteni, az nekem megvolt. Az építész alapképzés második évében megismertem egy lányt, Claire Sinclairt – joghallgató volt, az a fajta, aki kőkemény munkával izzadta be magát az egyetemünk berkeibe. Egy halloweeni házibuliban találkoztunk először, ahol megpróbáltam felcsípni... Mire ő egy utálatos tuloknak nevezett, mert előző héten dobtam egy csoporttársát. Azonnal felkeltette az érdeklődésem, úgy, ahogy korábban senki sem. Voltak Claire előtt barátnőim, egy komoly kapcsolatom is, ami egy év után ért véget. Ő más volt, nem is igazán tudtam megmondani, miért. Csak meg akartam ismerni, semmi hátsó szándékom nem volt; talán azért, mert a sarkára állt, és közölte velem, hogy egy rohadék vagyok, aki nincs tekintettel másokra; talán azért, mert soha előtte nem töltöttem huzamosabb időt „egyszerű” emberek társaságában. Bármely is az ok, nem mondhatom, hogy nem volt igaza – azokkal voltam igazán normális, akikkel érdekemben állt. A többieken így vagy úgy, de átgázoltam.
Úgyhogy kőkemény időszak következett, ahol be kellett bizonyítanom, hogy nem vagyok egy épületes seggfej, hogy egyáltalán szóba állhassak vele. A barátaim gyakran ugrattak, az ő barátai egészséges távolságtartással viseltettek felém. A jég nagyon lassan tört meg, de megérte – Claire megismerése volt az egyik legjobb dolog, ami történhetett velem. Egyikünk sem tudta igazán, hol is volt az a pont, ahol az egyszerű barátkozásból kapcsolat lett. Nem számított. Claire nem félt az orrom alá dörgölni a véleményét, nem kerülgette a forró kását, ha meg kellett mondania, hogy egy paraszt módjára viselkedem. Nem érdekelte a pénzem, és hirtelen engem sem igazán érdekelt már, hogy elégedetté tegyem az apámat. Claire középosztálybeli származása kisebb zúgolódásra adott okot otthon: az anyámon – a valódin – és a húgomon kívül mindenki egy aranyásó cafkát látott bele az elején – ironikus, nem? –, de hamar bizonyított. Még az apám is megkedvelte.
A mesterépítész diplomámig már csak egy évem volt hátra, amikor nyár elején eljegyeztem. Claire éppen ekkor végzett a jogon, így az eljegyzésünket és a diplomáját megünneplendő egész nyáron utazgattunk: az államokban, Európában, az utolsó állomásunk Dél-Amerika volt. Sok helyet meglátogattunk, de a szempontunkból releváns hely Peru. Egy kisebb városban, apám egy régi ismerősének a villájában szálltunk meg, de Claire ragaszkodott ahhoz, hogy ismerkedjünk a helyiekkel és a kultúrájukkal, így gyakran tettünk látogatást szórakozóhelyeken, gyülekezőhelyeken – a helyiek szívesen beszélgettek velünk, hiszen amennyire csak lehet, kilógtunk a sorból. Claire-ért egy ponton négy alpakát ajánlott nekem egy fiatal srác, amit a legnagyobb döbbenetére visszautasítottam. Az idősebbek óva intettek minket a céltalan kódorgástól, régi legendákról sutyorogtak, egy szellemről az dzsungel mélyén, amely évtizedeken át ragadta el az embereket. Egyes meséik szerint az eltévedt vándor egyetlen éles sípszót hallott, mielőtt élettelenül rogyott volna össze; mások szerint a lény gyerekeket evett; megint mások pedig úgy tartották, még ma is köztük jár, álruhában. A legendák egy ponton értek össze: egy bátor helyi lakosban, aki 80 éve úgy tűnt, feláldozta magát, hogy a vérontás abbamaradjon. Az utolsó szavai szerint, amelyeket a népe felé intézett, bárki, aki rátalál, újra elszabadítja a lényt, de legalábbis egy életre elátkozódik. Claire és én természetesen végighallgattuk őket, később az idegenvezetőnk saját bevallása szerint az idősek valószínűleg az elmúlt néhány évtized miatt félhettek, ugyanis hozzájuk is szép lassan elért a bűnözés, illegális kereskedelem és a csempészet – olyan írásos vagy bármilyen feljegyzést, emléktárgyat ugyanis nem találtak, amely alapot adhatott volna a félelemre. A dzsungelben való, vezetés nélküli kalandozástól természetesen óva intett – de inkább a vadvilág és a tapasztalatlanságunk miatt. Több helyen is jelölve volt, meddig biztonságos a dzsungel. A hazautunk előtti utolsó napokban mégis úgy döntöttünk, bérelünk egy dzsipet – és a biztonság kedvéért egy puskát –, a közelben volt egy víznyelő és egy vízesés, ami ugyan a „ne menj oda, mert meghalsz” területbe tartozott már, mi még meg akartunk nézni. Az odautunk hosszú és izgalommentes volt, nagyjából másfél órát vezettem egy kitaposott, de nagyon rég járt úton – többször meg kellett állnunk, hogy megtisztítsuk a továbbhaladáshoz. Claire nonstop a helyi élővilágról áradozott, valahányszor látott egy broméliát vagy egy színes madarat. A vízesés tövében leparkoltuk a dzsipet, átöltöztünk és fürödtünk egyet. Amikor kezdtük unni a pancsolást, Claire kimászott a vízből, hogy megszárítkozzon, én viszont ugrani akartam még egy utolsót az egyik szikláról.
Hogy pontosan mi történt, arra nem emlékszem. Igazából elvesztettem az eszméletemet. Két dolog maradt meg: a furcsa csillanás a víz mélyén, és az éles sípszó, amit a víz alatt hallottam. Claire húzott ki a partra és masszírozta ki a tüdőmből a vizet, de úgy rémlik, láttam vele valakit. A saját bevallása szerint a mentőakciót egyedül hajtotta végre, ezután pedig jól letolt, hogy nem vigyázok magamra és egy hülye vagyok. A hátralévő napokban nehezen aludtam, a bizonyos sípszó és az idegen járt a fejemben. Utóbbit végül a hirtelen nyomásváltozásnak tudtam be, mivel jobb magyarázattal nem tudtam előállni, az előbbi pedig a képzeletem szüleményének gondoltam. Elvégre, ha hihetek Claire-nek, már legalább 5 perce víz alatt lehettem, mire megtalált és kihúzott. A hazaútig nem beszéltünk az esetről, a barátainknak sem árultuk el, hogy mi történt – nem volt szükség az aggodalmukra, és végtére is nem esett bajom. Az álmatlanságom és az alkalmanként előforduló feledékenységemet elvicceltük a koravénségemmel.
Szeptemberben, alig egy hónappal a hazatérésünk után Claire szüleihez tartottunk Massachusettsből Ohioba késő este. Pénteken délután indultunk, az utolsó óráim után – Claire már a parkolóban várt az összepakolt kocsival –, hogy a szüleivel töltsük a hétvégét, hétfőn este értünk volna vissza. Sosem tudtam megkedveltetni magam velük, bárhogy is próbálkoztam... Az apja még az eljegyzési partinkon is úgy nézett rám, mintha én lennék a kislánya vesztének okozója.
Nos... aligha tudhattam előre, hogy tényleg így lesz.
Több ezer órányi vezetés volt már a hátam mögött, 7 éve volt jogosítványom – az egyetlent, amit okoztam, az ominózus 16. születésnapi Mustang Shelby összetörését leszámítva soha nem volt balesetem. Késő volt, az inszomniás epizódjaim beütöttek, egész nap órán ültem és Claire folyamatosan szórakoztatott... A figyelmem nem volt a topon, és megfizettem az árát. Annyi időre fordultam el a kormánytól, hogy lopjak egy csókot Claire-től – későn vettem észre a sávunkba csúszó kamiont.
Frontális ütközni egy kamionnal egy személyautóban szürreális érzés, ha túléled. Az utolsó néhány pillanat olyan élénken él a fejemben, mint soha semmi. A kamionsofőr a dudán tenyerel, én a féket tapostam, a fülem sípolt, az autó nem engedelmeskedett az irányításnak, Claire sikolya, az érzés, ahogy fémvázastól, tehetetlenül felkenődsz egy másik járműre 60 mph-nál, többször megpördülsz, és... és végül minden elsötétül.
Három héttel később tértem magamhoz New York legmenőbb magánkórházában. Hogy magamhoz tértem, az erős túlzás, inkább... felébresztettek.
Valaki beszélt hozzám, de én csak a végtelen sötétséget láttam, a sípszó zengett a fülemben, az egész testem égett és élesen szúrt.
Hé, hé, lúzerkém. Térj magadhoz.
Csak még pár perc. Pár percet szeretnék pihenni. Kétféle sötétséget láttam magam előtt. Az egyik a meleg, üdvözlő, csalogató féle, amilyennek a halált is képzeltem. A másik a sípszótól zengett, furán örvénylő, hideg kékesfekete színű volt.
Figyelj rám, te kis köcsög, nem azért tákoltalak össze, hogy feladd.
Nem tudtam hova tenni a hangot, ami a fejemben beszélt. Halottnak éreztem magam – és valaki még sértegetett is.
Ekkor derült ki, hogy a testem már jó ideje nem kizárólag az enyém.
Amennyire tudom, Claire lélegeztetőgépét négy hónappal az ébredésem után kapcsolták le – apám fizette a kórházi számláinkat. A szülei nem hívtak meg a temetésére, fogalmam sincs, hol nyugszik, de igazából mindegy is. Amúgy is képtelen lettem volna részt venni rajta.
***
A baleset utáni 3 év a pokollal ért fel, legalábbis amíg megszoktam, mivé lettem vagy lettünk. Kínkeserves könyörgés, győzködés és egy valag kenőpénz segítségével visszamehettem a szemeszter végére az egyetemre – a diplomámat meg akartam szerezni, de más okom nem igazán volt ott lenni. Ehhez bele kellett egyeznem, hogy terápiára járjak, onnan azonban – szintén a korrupció becses útjain lépdelve – megpattantam. A baleset miatti poszttraumás stressz szindróma és a menyasszonyom elvesztése egy dolog, de az az elmebetegséget, amit Lidércnek tudhattam be, egy terapeuta sem fogja kivarázsolni belőlem.
Eleinte masszívan tagadtam a létezését – képzelődésnek, coping mechanizmusnak hittem, esetleg egyfajta önostorozásnak Claire miatt. De be kellett látnom, hogy túl sok dolog változott meg velem kapcsolatban ahhoz, hogy csak a képzeletem szüleménye legyen, és... őszintén remélem, ha valaha Dr. Jekyllé válok, nem egy ilyen idegesítő démonfingot növesztek Dr. Hyde-nak.
Leadtam az egyetemi vívócsapat kapitányi posztját, visszaléptem a diákszövetségből, az egyetemi képviselettől... Soha nem hittem, hogy egyszer ennyire elegem lesz mindenből és mindenkiből. Claire-t akartam, és azt, hogy ez az... izé eltűnjön a fejemből. Az úgynevezett barátaim elfordultak tőlem, miután Claire… elment, na, nem mintha erőlködtem volna, hogy tartsam velük a kapcsolatot. Pletykák szárnyaltak a balesetünkről is – a többségük szerint ittasan hajtottam, gyorshajtottam, be voltunk drogozva... Okádnom kellett tőlük. Senki sem kérdezett engem, mi történt valójában.
Az új... „barátom” és a gyászom minden energiámat felemésztette. Lidércet megszokni egy rémálomhoz hasonlított. Hamar kiderült, hogy a balesetünk előtti hónap miatta volt olyan pokolian fárasztó és zavaros. Neki adaptálódnia kellett ahhoz, hogy fizikai teste van bizonyos igényekkel, nekem pedig... osztoznom kellett vele az energián, amit bevittem. Még azután is, hogy felfedeztem őt, sokáig előfordultak rosszullétek és kisebb emlékezetkiesős szakaszok, amikor próbálta átvenni az irányítást, de 1-2 óránál tovább nem sikerült neki. Rendszerint én magam „tuszkoltam” vissza oda, ahonnan jött – egy pici, sötét fiókba az elmémben, amire olykor elfelejtettem rázárni a lakatot.
Mikor először mentem újra társaságba úgy, hogy már tudtam Lidércről, a dolgok simán mentek. A drága szellem addigra kellően komfortosan érezte magát a bőrömben ahhoz, hogy kommentáljon mindent, ami körülöttem zajlik: üljek épp órán, az edzőteremben, a kocsiban... Ráérzett emberek gondolataira is, így néha, ha jó kedvében volt, megsúgta, ki mit pletykál aznap rólam, én pedig egy precíziós tussal – hogy vívós szakszavakkal éljek – szerelhettem le az illetőt. Aznap este csak pár hideg italra és némi zajra vágytam magam körül, a lakásom nem volt elegendő. Esetleg figyelemelterelésre, talán még egy lányt is felcsíphettem volna... A gyásszal még küzdöttem, nem kimondottan kerestem semmiféle intimitást. Bulizni – élni – a srácok és Claire nélkül nem volt ugyanolyan. Sajnálatos módon az alkohol sem úgy hatott már rám, mint régen, így néhány pohár skót whiskey után feladtam a kimozdulás-témát, és hazaindultam. Jócskán az éjszakában voltunk, a taxisofőröm lemondta a fuvaromat, így gyalog kellett hazamenjek. Nem osztott, nem szorzott – aludnom már úgysem kellett, és Lidércnek hála Usain Boltot is le tudtam volna futni, ha épp olyan kedvem volt, így amíg a szórakozóhely előtt álltam és cigiztem, az utcát bámultam.
A mozgás nem volt feltűnő, a régi Max nem vette volna észre. Először egy fiatal lány haladt el előttem, elsőéves egyetemista volt és a barátaival jött. Néhány perccel később egy idősebb pasi fordult ki a következő sarkon, a lánytól biztonságos távolságra lemaradva követni kezdte. Nem tudom, miért vagy hogyan éreztem meg, mire készül – Lidérc nyugtalan lett, türelmetlen, szinte várta, mikor indulok utána. Nem voltam jótékony kedvemben, de utolsó emberi szemétláda lettem volna, ha hagyom a dolgokat megtörténni.
Szóval a nyomukba eredtem. Cambridge utcái általában biztonságosak és jól kivilágítottak voltak még éjszaka is, kevés olyan környék akadt, ahol el lehetett tűnni. Az ösztöneim után mentem, más esetben ijesztő lett volna... Nem léptem addig, amíg nem voltam benne teljesen biztos, hogy mire készül. Észre sem vettem, mikor kezdett el körbeölelni a fekete füst, mikor kezdtem el futni – mire rádöbbentem, hogy tulajdonképpen vadásztam, a lány sikítva rohant el, a fickó pedig ordítva hadakozott velem a legközelebbi sikátorban... Gyerekjáték volt legyűrni. Azt hittem, a dolog annyiban marad, hogy elagyaljuk, esetleg ráhívjuk a 911-et, Lidérc azonban nem állt meg, én pedig... talán életem egyik legfelkavaróbb élményében volt részem. A férfi csak sikított, rúgkapált a szorításunkban – Lidérc szorításában, mert nem voltam ura a helyzetnek –, a füst beborította az arcát, behatolt a száján, az orrán, a fülén, mindenhol, ahol csak lehetett. Újra hallottam a sípolást a fülemben, és egy furcsa, nyeldekléshez hasonló hangot: Lidérc kiszippantott valamit, valami sötét, gusztustalanul kavargó dolgot a férfiból, aki azonnal elhallgatott, hullasápadttá vált és ernyedten zuhant a földre. A fickó testét már másnap megtalálták a helyi erők, és sovány vigasz, de a hírekből kiderült, hogy régóta keresték, mert több nőt erőszakolt meg a környéken. Az eset után egy ideig meglepően „normálisan” éreztem magam – nem voltam fáradt, nem igazán volt szükségem alvásra (Lidérc szerint egyáltalán nem kell aludnunk), jobb lett az erőnlétem, mint előtte bármikor.
Cambridge utcáin az egyetem hátralévő ideje alatt immár én voltam a legveszélyesebb ember.
Az egyetem elvégzése után tartottam magam az ígéretemhez, amit apámnak tettem. New Yorkba költöztem, és elfoglaltam a cég design részlegének társigazgatói székét apám egy üzlettársa mellett. Túl sok dolgom és beleszólásom a dolgok lefolyásába egyelőre nincs, hogy az idősebbek szavaival éljek, „van mit tanulnom”.
A nappalok nagy részét Manhattanban, egy fényűző toronyház legfelső lakásában töltöm, amikor nem az államokat járom tárgyalások, üzleti utak és személyes hóbortok miatt. Főleg éjszakánként vetem bele magam a városi életbe, többnyire Lidérc unszolására. Megtehetném, hogy kivegyem a részem a város tisztogatásából, de őszintén szólva hidegen hagy a hősködés.
Én csak élni – és túlélni – akarok.
Képesség: Meglehetősen összetett, hiszen Max és Lidérc együttesen alkot egy egészet, de az emberfeletti képességei mind Lidérctől származnak. A testért cserébe Lidérc kénytelen megosztani képességeit Maxszal – kölcsönösen erősítik egymást, azonban osztoznak gyengeségeiken is.
Max alapvetően a legtöbb emberfeletti fizikai képességével rendelkezik (gyorsaság, agilitás, jobb reflexek, felerősödött érzékek, lelassult öregedés). A teste regeneratív kapacitása megnövekedett, halálos sérülésekből is felépül. Az anyagcseréje sokszorosára gyorsult, így a legtöbb méregnek, pszichoaktív szernek, mint például a drogok és az alkohol, ellenáll a szervezete, legalábbis elképesztően nagy dózisnak kell lennie, hogy ledöntse a lábáról. Ennek a felgyorsult metabolizmusnak következménye az is, hogy tetemes mennyiségű energiát kell bevinnie, részben Lidérc eredeti „étrendjének”, részben a saját emberi igényeinek megfelelően. Nincs szükségük alvásra, ennek ellenére Max a saját elméje pihentetése gyanánt néha alszik egy kicsit.
Max és Lidérc közös erővel képes a testét fojtogató, éjfekete színű füstté alakítani, amit kedvükre formálhatnak. Ilyenkor leginkább egy tetszőlegesen alakítható anyagfelhőre hasonlítanak – tudják változtatni a formát, térfogatot és a sűrűségét az egyszerű „átszivárog egy kulcslyukon” szinttől a „belülről szétnyom egy embert” szintig. Ebben az alakban a legnagyobb ellensége a hideg és az éles fény, a fizikai támadások kis eséllyel sebzik meg, pl. egy lövedéket vagy pengét egyszerűen átenged magán, ha időben reagál. A test irányítása közösen zajlik, alapvetően azonban Max szavazata kettőt ér – Lidérc csak életveszély esetén kerülhet kormányhoz, hiszen kettejük közül ő az, aki nagyobb eséllyel kihúzza magukat a szarból.
Ezen felül maga Lidérc rendelkezik egy saját, "önálló" alakkal és önálló képességekkel. Ő maga egy anyagtalan, tisztán energiaszerű, tényleg a klasszikus értelemben vett szellemként jelenik meg. Egy körülbelül 4-5 méter hosszú asztrális lánc köti Maxhoz, nem tudja teljesen elhagyni a férfi testét, az is ritka, hogy Max ilyen messzire engedi. Áttetsző, sötét lény, körvonalai alapból hasonlítanak egy emberhez, de ő maga is tetszőlegesen tud megjelenni – Max, és mellesleg a legtöbb mágiahasználó vagy érzékelésre specializálódott képességű egyén egyfajta sötét auraként mindig látja őt, de az átlagemberek csak akkor, ha ő is akarja. Az arcán sosincs száj (csak egy gödör a helyén) vagy rendes arcvonások, a leguralkodóbb eleme résszerű, kéken lángoló szeme.
Lidérc nagyon jól érzékeli, mi zajlik a környezetében, ezért többnyire automatikusan megérzi a veszélyt és figyelmezteti Maxot – más módon elháríthatatlan életveszély esetén cselekedni is tud helyette. Nagyon sok információt tud befogadni és feldolgozni, intuitíven ráérez a közelében állók szándékaira, gondolataira (nem látja vagy hallja őket konkrétan, egyszerűen csak tudja, mi a következő lépésük vagy mi járhat éppen a fejükben – Maxnál ez az emberismeretben jelenik meg), ezeket vagy közvetíti Max felé, vagy nem. Az elfogyasztott lelkek energiáját az önfenntartás mellett tudná különböző támadásokra, védekezésre is használni, ha kibocsájtja magából, de egyszerűen nem nagyon van szüksége rá, és Max tudata és teste is jelentősen limitálja (azonban kiképzést követően feltehetőleg igen jól tudná alkalmazni az elnyelt energiát a gyakorlatban is).
Jelen pillanatban, amennyire tudják, nem lehet őket elválasztani egymástól.
Egyéb érdekességek
- készségek:
- kitűnő tőrforgató, pilóta és lövész
- több nyelven beszél és ír
- kiváló úszó és hegymászó, vonzzák az extrém sportok
- tud zongorázni, és az énekhangja is egészen jó
- Gyerekkora óta rajong az öreg autókért és motorokért; gyűjti őket, és a hétköznapokban is egy 911-es fekete Porschét hajt.
- A vívást, mint sportot, még mindig űzi alkalmanként, az egyik legkedvesebb hobbija.
- Több lakása is van az államokban, hellyel-közzel minden burzsuj dolgot, amit el lehet képzelni, birtokol.
- MBTI személyiségtípusa: ESTP (enterpreneur)
