A Roxfort titkai

Név: Lilyum Lestrange
Apja: Rabastan Lestrange
Anyja: Amanda Lilyum Black
Kor: 13
Magasság: 165cm
Pálca: Magyal fa (fehér), sárkányszívizomhúr, 13 hüvelyk



háza: Mardekár házvezető tanár : Horatius Lumpsluck


A nevem Lilyum Lestrange de hívjatok csak Lulának. A szüleim meghaltak a 2. nagy varázslóháború végén. Elkötelezett hívei voltak tudjukkinek. Amennyire emlékszem belőlük, mindig azt mondogatták hogy „A Vér Kötelez”. Mivel generációkat áthidaló aranyvérű családba tartozom. Haláluk után Bellatrix nagynéném Nővéréhez kerültem Androméda nénihez és a férjéhez aki egy mugli Ted Tonkshoz.

Andromeda sokat mesélt mindig a szüleimről, édes anyám az unoka testvére volt, de nem voltak túl jóban, szinte soha nem találkoztak vagy beszélgettek. Viszont rengeteg sajtó volt róla és cselekedeteiről, többek közt mugli heccelések és sárvérűek felkutatásai.

Apám Azkaban egyik szigorúan örzött rabja volt, míg a Sötét Nagy Úr fel nem szabadította, utána ugyan ott folytatta testvérével és a barátaival ahol abba hagyta. Nem sokra emlékszem belőlük, anyám ezüst szőke hajára ami már alapból furcsa hisz a Black vérvonal igen erős és fő jellemzője a dús ében fekete haj. Emlékszem apám vörös hajára és kecske szakálára, a mosolygós szemeire. Lehet hogy a mai szemmel szörnyetegek voltak de engem mindig nagyon szerettek. amíg éltek el hallmoztak ajándékokkal. Tőlük kaptam a macskámat is Lucifer. Szinte mindenhova együtt megyünk, több különleges képessége is van de a legfeltűnőbb hogy változtatni tudja a méretét, mikor épp lusta mindig össze zsugorodik és a fejemen utazik tovább.




Tökéletes összhangban élünk, bár Androméda néni nem kedveli mer Lu se rajong érte.
11 évesen kerültem be Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolába ahol is a Mardekárház tagja lettem. Böszkén viselem az Ezüst és Zöld színeket.



Távol a sok mugli ivadéktól és rajongóiktól. Egy kivétellel
Tehetségem főleg átváltoztatás és sötét varázslatok kivédése tantárgyhoz van, de a többiből se szorulok segítségre.

Név: Rose Granger-Weasley
Kor: 13
Magasság: 160 cm
Ház: Griffendél

A nevem Rose Granger-Weasley. Igen, a híres-neves Hermione Granger és Ronald Weasley lánya vagyok. Hogy jó-e? Nem tudom… Nehéz eleget tenni az elénk állított elvárásoknak. Mármint az öcsémnek, Hugo-nak és nekem. Szegény, most kezdi az első évét itt, én harmadikos leszek.
Szerencsére a barátaim nem azért szeretnek, mert híresek a szüleim, hanem magam miatt. Összességében édesanyámra ütöttem a legjobban, külsőre is és belsőre is inkább. Eléggé vidám, aktív és közösségi ember vagyok. Szeretek emberek között lenni. A legjobb barátom unokatestvérem, Albus Potter, de mióta összebarátkozott Scorpius Malfoy-jal, kicsit eltávolodtunk. Apa figyelmeztetett, hogy kerüljem őt. Mert Halálfaló az apja és a nagyszülei is. Vagyis voltak. Nem tudom, Scorpius nem tűnik annyira veszélyesnek, de azért igyekszem hidegen viselkedni vele. A baj az, hogy Albus-szal folyton együtt lógnak, ezért nehéz az unokatesómmal is lenni… Mindegy…
Másodikos korom óta tagja vagyok a Griffendél Kviddics csapatának, méghozzá az egyik Hajtó lennék én. Jó képességem van a repüléshez, gyors vagyok és a reflexeim is gyorsak. Többek között a Sötét Varázslatok Kivédését szeretem nagyon, meg a Legendás Lények Gondozását, illetve természetesen a Repüléstant. Bájitaltanból és Mágiatörténetből teljesítek a legrosszabbul, de még így is jelesre. Csak többet kell belefektetni.
Alapvetően mindenkihez barátságosan állok, nem úgy, mint a baglyom, Horton…

Senkit nem képes megtűrni maga mellett, csak engem. Valamiért engem szeret, másra meg legszívesebben rátámadna.
Pálcám tiszafából van, és sárkányszívizomhúr a magja. Kellemesen rugalmas. Mint én!

Igyekszem segíteni az öcsémet idén, remélem, ő is a Griffendélbe kerül, mit én. Továbbra is szeretnék minél jobban teljesíteni. Ettől függetlenül nagyon várom, hogy újra találkozhassam a barátaimmal is!

9 és ¾. vágány

Adgar Eliot Sowerberry: Különlegesen meleg és napos időnek indult, de a levegő esőt ígér későbbre. Apa megsértődött mert nem tudott kikísérni az állomásra, még rendes elköszönésre is alig tudtam rávenni. Egyike volt azon ritka pillanatoknak, mikor a nagyi tűnt józanabbnak, még azt is felajánlotta, hogy kikísér, de elég idős vagyok már, hogy egyedül kimenjek a vonatig. Meg Snowberry így is ideges az utazás miatt, nem kell neki még a nagyi parfümje is amit utál. Snowberry kevés dolgot utál, de ezek közé tartozik az utazás, a nagyi parfümje, és a tömeg. Ma sajnos mindháromban lesz része. Mivel a ruhámon is érezni a nagyi édes nehéz illatát, valószínűleg ezért nem a vállamat választotta ahogy szokta, hanem az utazóládát.

Rengeteg ember van ilyenkor a peronon, a családtagok és az éppen indulók, szeretem ezeket a zajos napokat de egy kicsit irigylem is azokat akiket többen is kikísérnek, hogy elbúcsúzzanak.

Ahol végül sikerül felszállnunk, az egész kocsi szinte végig a Grifendélé, én pedig nem szeretnék ott szemtelenkedni, De teljesen a Hollóhátat sincs értelme megkeresni, nem vagyok olyan népszerű a saját házamban, hogy többen várjanak rám, úgyhogy csak leülök az első üres kupéban ami már nincsen tele egyik ház diákjaival sem.

-Még mindig nem akarsz az ölembe ülni?- Kérdezem az ukalu-t, aki a szemben lévő ülésen foglalt magának helyet.- Ahogy gondolod, de nem hinném, hogy végig fogsz majd tudni ott utazni.- Nem foglalkozom vele tovább, ha tehetném én is hanyagolnám magam ezzel az „illattal” vajon túl korán van még átöltözni? Előveszek egy könyvet ami véletlen felülre kerül és olvasni kezdem. Mágia történelem, nem a legérdekesebb könyv ami előkerülhetett de az útra megteszi. Amúgy sem vagyok túl jó mágia töriből, nem segíti az ember tanulmányait, ha retteg a tanártól. A többiek mind jót alszanak Binns professzor óráin, engem meg a hideg ráz végig. Tudom, hogy nem szabadna félnem a szellemektől, egyrészt mert a nagy részük ártalmatlan, másrészt mert a Roxfort tele van velük. Elsőben minden nap rémálmaim voltak, amikről sajnos Hóborc is tudomást szerzet és ez sem javított igazán a helyzeten, minden lehetőséget megragadott, hogy ijesztgessen. Szinte nem is aludtam hetekig, aztán a Szürke hölgy megmondta Hóborcnak, hogy ha nem hagy békén rá uszítja a véres bárót és a többi kísértetet, utána leszállt rólam. Azóta is gyűjtöm a bátorságot, hogy megköszönjem a szürke hölgynek, de valamiért tőle szinte jobban félek mint előtte Hóborctól, szerencsére mondjuk ő nem keresi a társaságom, sőt őt látom a legritkábban, tavaly talán háromszor láttam, pedig ő a házunk kísértette.

Snowberry ásít egyet és összetekeredik az ülésen, kicsit sajnálom szegényt előbb utóbb valaki biztos elküldi arról a székről.

Elise Althea Bachet:
A tükörben nézem magam. Laza kontyba kötöm a hajam. Felsóhajtok. Utálok utazni… Konstatálom magamban. Megkértem szüleimet, hadd menjek idén egyedül, hiszen már elég idősnek tartottam magam. Aztán kiábrándítottak, hogy idéntől már nem egyedül megyek, hiszen az öcséim is jönnek. Csak felsóhajtottam. Mindegy… Elcsomagoltam a szendvicseket, amiket Anya adott, majd végleg lezártam a bőröndömet és a hátizsákomat. Beültem az anyós ülés mögé. Vállamon Zriew. Tollászkodik, hiszen tudja, megyünk vissza. Negyed óra múlva már robogtunk is a King’s Cross-ra. Csak fintorogtam egyet a hatalmas tömegre. Tényleg utálok utazni… Hamarosan már a vonat mellett álltam. Megígértem szüleimnek, hogy vigyázok a két lurkóra, majd elköszöntem tőlük. Elég volt ennyi mára… Elindultam megkeresni három legjobb barátomat. Nem kellett sokáig keresgélnem. Ahogy haladtam feléjük, elgondolkodtam, hogyan lehet, hogy még mindig barátok vagyunk így négyen. Hiszen mindannyian négy különböző házba járunk, és még csak rokonok sem vagyunk. Érdekes. Egy széles mosollyal köszöntöm őket, majd öklözöm velük. Először Gemma Jenkins-szel ölelkeztem. Ő a Mardekár házba jár.

Aztán Aaron Boots-szal, aki a Griffendél házba jár. Ezek ketten az igazi rosszak, egyfolytában valami rosszaságon törik a fejüket.

Végül Thomas Harren-nel, aki pedig logikus módon a Hugrabug házba jár. Ő hasonlít hozzám a legjobban: csendes, szemlélődő, visszafogott. Na, jó, az utolsó rám nem igaz annyira.

Miután leadtuk a csomagjainkat, azonnal felszálltunk a vonatra. Örültem, hogy végre láthatom őket. Egyik pillanatban felnéztem. Éppen akkor robogtak el öcséim. Azonnal kikiáltok a kupéból.
- Oliver, Connor! Keressetek magatoknak helyet, mert nem fog maradni! – kiáltok nekik, majd fejcsóválva visszaülök. Gemma gonoszan vigyorog rám.
- Hehe, öccsök… Szívás – mondja, majd mesélni kezd a nyaráról. Szerencsére nincs köztünk versengés, mert Gemma a vibráló, élénk, figyelemfelhívó lány, én meg az ellentéte. Csak félig figyelek rá. Egy nagy döccenéssel elindult a vonat. Mindenki szépen lassan elmesélte, mi történt vele a nyáron. Én csak a számat húztam, meg a vállam vonogattam. Nem sok minden történt velem. Majd szépen lassan elővettem egy könyvet. Természetesen mugli könyv volt. Camus: Közöny. Szerintem igenis érdekes az irodalmuk… Persze Gemma és Aaron azonnal kiröhögtek, de még Thomas is mosolygott. Nem szóltak semmit. Hozzászoktak a fura dolgaimhoz. Az út eseménytelenül telt. Olvastam, kártyáztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Csak a szokásos. Aztán mikor eljött az ideje, átöltöztem. Persze egyből összefutottam a legnagyobb riválisunkkal, Finn Wilkins-szel és csapatával:

Finn Wilkins

Eric Cervantes

Tiana Moon

Zoe Powell

Finn és Eric Hollóhátas volt, Tiana és Zoe pedig Mardekárosak. Finn és Zoe ráadásul unokatestvérek. Így állt össze a csapatuk. Csak egy nagyon sóhajtottam, mikor megint beszóltak. Annyira tapló egy csapat. De ők mindenkivel ilyenek. Na, mindegy. Ezenkívül sikerült akadálytalanul átöltöznöm, visszamentem a többiekhez. Zriew is már türelmetlen, a szeme már kéken világít. Szerencsére hamarosan leszállunk, és elindulunk a hintók felé. Az öcséimnek még nyomok egy puszit a fejükre, hogy sok sikert, persze nem örültek nekik, mert mennyire ciki vagyok, aztán csatlakozom a többiekhez. Kezdek éhes lenni, nem volt elég a két szendvics. Remélem, gyorsan túlleszünk a Beavatási Ceremónián…

Edgar Eliot Sowerberry: Ahogy gondoltam is nem sokáig pihenhetett szegény Snowberry az ülésen, egy macska rontott be és azonnal rá vetette magát. A macska nyávogott, Snowberry pedig az általa legijesztőbbnek választott hangot az otthoni kopogó szellemünk sikoltását választotta, hogy kifejezze az érzéseit. Valószínűleg szegény cicát is kellemetlen meglepetés érhette hiszen külseje ellenére a rukalu nem madár, hanem sárkány, így a tollai élesek, főleg a háton és a szárnyakon. Ahogy szabadult máris az ölemben találta magát, ahol medve morgást utánozva morgott a macska után.

-Semmi baj! Bár ő nem madár… igazából.- Felelem a lánynak.

A zaj másoknak is felkeltette a figyelmét úgyhogy egy Grifendéles lány jelenik meg az ajtóban. Tudom, hogy Weasley de nem tudom a keresztnevét az évfolyamon a mi kettőnk jegyei a legjobbak,, szóval illene tudnom, de nem jut eszembe.

-Szia! Nem bánnád ha… Leülnék?

-Nem! Persze! Csak nyugodtan.- Mosolygok rá. – A bagoly elég mufurcnak tűnik.- Mondom.- Általában jó vagyok az állatokkal, de otthon nem igazán van baglyunk. Csak kettő van de ők is ritkán visznek levelet.

-Edgar Sowerberry vagyok! Igazából én is csak a vezetéknevedre emlékeztem, szóval nincs miért bocsánatot kérned.

Eléggé meglep a kérdése hiszen eddig nem beszélgettünk, de végül is. Kedves lánynak tűnik és kevésbé lesz hosszú és unalmas az út ha beszélgetünk.

-Kezeltünk egy sárkányt amelyik összeverekedett egy másikkal, találtunk pár új egyszarvút, ami, elég szerencsés mert már nagyon rég vártuk hogy többen legyenek. És végre találtam pár tényleg érdekes varázs könyvet anya könyvtárában. Azt hiszem most én beszéltem túl sokat. És a te nyarad milyen volt?

Közben a vonat is elindul egy nagy rándulással, odakint egyre több felhő gyülekezik és egyik másik elég haragos kinézetű. Egyre inkább az az érzésem hogy nem csak esőre számíthatunk.   

Pont amikor kiléptem a kupéból jött velem szembe Rose Granger Weasley. Majdhogynem bele is szaladok.
-Remelem minden rendben lesz az állatoddal. Örülök hogy megint láttalak.-mondja mosolyogva. Bólintok és kisietek.
Mintha izgatna engem hogy ő mit remél. Az apja és a barátai az egész családom vagy Azkabanba küldték vagy meghaltak.

Lu megint úgy eltűnt hogy nem találom. Csak bolyongok a kupék között és keresem, de sehol sincs. Így feladom és a barátaim kocsijába foglalok helyet.

Not ép a nyári élményéről tart beszámolót. Szüleivel ellentétben ő elég értelmes srác és meglepően helyes is. Nem mintha sok esélye lenne nálam.
-... aztán fogtuk magunkat Awery-vel és elmentünk a Zsebpiszok közbe a Borgin és Bornsba ahol megtaláltuk azt a híres lángoló tollat. Sajna az öreg Borgin úgy ítélte meg hogy túl fiatalok vagyunk egy lángoló tollhoz és durván kiparamcsolt minket …-fejezte be fájdalmas sóhaj kíséretében. Mindenki nevetett.



-Na és mesélj mi történt veled "Potter"!- gúnyolódott kacagva Carow
- Zseniális poén volt Carow, de tisztáznám hogy nem vagyok Potter egy Leastrange vagyok vagy Black amelyik jobban tetszik. Ha Pottert akarsz azt két kocsival feljebb találsz az ifjú Malfoy urfi mellett…..- jegyzem meg epèsen.


- Jól van na nem kell úgy meg sértődni. Tudod hogy szeretlek Lil! Csak hát ez mindig kihagyhatatlan poén. És amúgy is úgy tudom nálatok járt Mr.Potter. Fél biztos hogy fellázadunk ellene. Azok után amit tett a szüleinkkel nem is lenne csoda..ch …
- Van igazság a szavaidban bár továbbra is hülyeségeket beszélsz. Én is siratom a szüleim de nem fogok szembe menni a Minisztériummal. 22 évvel ezelőtt bebizonyosodott hogy nincs értelme. Egyébként köszönöm jól telt a nyaram. Főleg az utcákat jártam inkább. Sok időt töltött nálunk a Potter család Teddy születésnapja mindig nagy felhajtás. De eddig Godric's Hollowban töltötték főleg. Ted az mondta most azért volt nálunk hogy részt is vegyek. Nem jött össze.- mondtam nekik, mire mindenki elkezdett hahotàzni.
- Szívesen megnéztem volna ahogy Potter girlandokkal teszi tele a házatokat!- nevet Not
- Azt főleg Lily és Mrs Potter csinálta.- válaszolok Teddyn gondokodvan.
Az igazság az hogy jobban szeretem Teddyt mint amennyire ezeknek be merném vallani. Nem az az elfuserált mugli bolond...mint a barátnője Victorie. Vicces srác és szórakoztató főleg az ég kék hajával amit fel nyírva hord. Meg a tetoválásaival amik tulajdonképpen nem is tetoválások, csak egy egyszerű bűbáj amivel olyan minta lehet rajtad amilyet szeretnél. Ezt meg tanította nekem is l, azóta is használom ezért van a jobb fülem mögött a Maradékár ház címere és egy szárny a hátamon.





-Biztos jó lehetett a buli.-mondja csendessen mosolyogva Wilkes az egyik legrégibb barátnőm.
-Jah.. jó volt.- valaszolom.

Mindenki visszatér a nyári élmény beszámolókhoz, rövid ideig mi is beszélgetünk Agnessel de miután a fiúk elkezdenek robbantó snapszerezni meg unom őket
és felállok hogy távozzak. Avery rögtön felpattan - Hova mész szépségem? - mondja mosolyogva... Idióta!
-Közöd? Egyébként Lut fogom megkeresni, megint ellogot. Majd találkozunk Roxfortban.- azzal kivonulok, és mintha látnèk egy macska farkat elhaladni előttem. Utána indulok.

Egésszen hihetetlen a macskám. Rose és a Hollóházi srác kocsijában találok rá ahogy dorombolva fekszik egy igazán szép bagoly mellett. A bagoly meg, alig hiszek a szememnek épp őt tisztogatja...bezzeg az otthoni baglyokat úgy kergeti mint ha ártottak volna neki. Látom hogy Rose és a srác nagyon elmélyülten beszélgetnek. Semi esélyem hogy észrevétlenül ki csempésszem Lucifert így veszek egy mély levegőt és benyitok.

-Sziasztok! Nem baj ha én is csatlakozom hozzátok? Szia Rose! Hogy telt..khm a nyarad?- kérdezem mosolyogva- És a tiéd? Íze hogy is hívnak?- mosolygok.

Moira Magpie

Kor: 14 év
Ház: Griffendél
Kinézet: 162 centi magas, vékonyabb lány zöld szemekkel, és hullámos, barna hajjal. Jellemzően kényelmes, de kicsit régies ruhákat hord, az arcán pedig már kifehéredett, de valaha meglehetősen mély sebhelyek húzódnak.
Pálca: Ébenfa, tizenegy hüvelyk, egyszarvúszőr – az ébenfa kompenzálja az egyszarvúszőr hátrányait, a pálca maga pedig vékony, kiegyensúlyozva ezzel a fa merevségét és nehézségét. Precizitást igénylő, gyors varázslatokhoz a legideálisabb.

Állat: Merlin – kis sólyom, kékesszürke háti tollakkal

Azt hiszem, annyira nem lehet ritka látvány a Roxfortban, amikor egy tizenhárom, (másfél hónap híján tizennégy) éves lány az igazgatói iroda előtt toporog – mert elkezdődött a nyár, és mikor a vizsgák lemennek, haza kell mennie. Azt hiszem, minden intézeti gyerek, aki ebbe az iskolába került átéli ezt évente egyszer. Már kérvényeztem, hogy a nyarat is a kastélyban tölthessem… gyakorlatilag a végszóra várok.
A nevem Moira, Moira Magpie. Több szempontból is utálhatnám – egyrészt, a Moira úgy hangzik, mintha valaki az 1800-as évek kedvenc lányneveiből válogatott volna, másrészt pedig a két szó még alliterál is, amitől különösen komikussá válik az összhatás – de igazából a nevem az egyetlen, amit a szüleimtől kaptam, tehát megbecsülöm. Az árva gyerek történetben tudtommal itt az jönne, hogy amikor 11 évesen megkaptam a levelet, egyben megtudtam azt is, hogy nagyon különleges vagyok, a szüleim halálát övezi valami rejtély, és természetesen varázslóvér csörgedezik az ereimben – nos, ilyen szempontból mindenkiben csalódást kell keltenem. A szüleim nem különlegesek, és minthogy a varázslóvilágban senki nem ismert semmilyen Magpie-ékat, feltételeznem kell, hogy mindketten átlagemberek voltak. Különleges voltam az intézeti gyerekek között, mert kiderült rólam, hogy tudok varázsolni – a varázslók között viszont átlagosnak számítottak.

A legtöbb varázslógyereknek, aki muglik közül érkezett, megvan a története arról is, hogy hogyan mutatkozott meg a mágiája… én ilyen szempontból szerencsés és szerencsétlen voltam egyszerre. Maga a mágia nem keserítette meg az életemet, nem voltak felgyújtott függönyök, betört ablakok és orrok – ha jól emlékszem a legszörnyűbb, ami történt, egy színt váltott, korábban undorítóan magentarózsaszín sál, és egy rejtélyes körülmények között málnaszörppé változott aspirin volt. Gyakorlatilag abban sem voltam egészen biztos, hogy közöm volt azokhoz az esetekhez, legalábbis próbáltam meggyőzni magam, hogy nem volt… de tíz évesen, egy évvel a levelem előtt elég határozott találkozásban volt részem a mágia világával.

Mindenki hallott már az erklingekről? Nagyjából kilencven centis manók, karmos ujjal, hegyes arccal, és elég ritkák. A minisztérium különösen ügyel arra, hogy lehetőleg ne jussanak gyerekek közelébe – én ilyen szempontból rosszkor voltam rossz helyen azon az évi egy, átkozott kiránduláson. Az erklingek jellemzően magas hangon nevetnek, a gyerekeket pedig egészen megbabonázzák… ösztönösen elindulnak a hang felé. Az én szerencsém az volt, hogy a manó nem vitt elég messze, és elég hangosat sikítok. Néhány mélyebb karmolásnyomot összeszedtem az arcomra, az egyik épphogy elkerülte a szememet, de az arcom, és ami fontosabb, az életem megmaradt. Orvoshoz kerültem, és az egészet rákenték egy rókára, majd fél évig pszichológushoz járattak, mert valami manóról hadováltam. A sebhelyek mindenesetre megmaradtak, és egyszerre volt rémisztő és örömteli, mikor megkaptam a levelet – örültem, mert nem voltam őrült, és rémisztő, mert a pszichológus kitartó próbálkozásainak hatására már majdnem elhittem, hogy róka volt.

Nem voltak elvárásaim a Roxforttal szemben, minden új, és minden meglepő volt. Különleges élmény volt kiválasztani a pálcámat is… Ollivander vagy hármat a kezembe adott, mielőtt leemelte azt a vékony, finoman díszített ébenfa pálcát, amiről azonnal tudtam, hogy az lesz az enyém. Első évben minden különlegességet mellőznöm kellett… a második évem végén tudtam csak megvenni Merlint is, a kis, kékes tollazatú sólymot, aki azóta állandó társam. A baglyok sokkal népszerűbben a varázslók körében, de Merlin valahogy azonnal a szívemhez nőtt – ahogy a pálca is engem választott ki, úgy azt hiszem, ez kicsit rá is igaz volt. Noha van kalickája, gyakorlatilag sosem zárom be… esténként mindig visszajár, nappal pedig meglepő fegyelmezettséggel képes a vállamon ülni, és néha megesküdnék, hogy minden szavamat tökéletesen érti. A Teszlek süveg a Griffendélbe osztott be… igazából az elmondottak alapján nem tudtam elképzelni, hova kerülök majd. Az intézet nem hagyott sok teret a barátkozásra, tehát nem lettem elég nyitott és vidám a Hugrabughoz. Sosem voltak nagy ambícióim, így nem illettem a Mardekárba. És bár szerettem olvasni, és vonzott a tudás, nem hittem, hogy megtalálnám a helyem a Hollóhátban. A Griffendélhez a bátorságot, a hősiességet kapcsolták – erről pedig nem tudtam, megvan-e bennem. A házam azonban illett hozzám, természetesen. A melegség, ami a Griffendélben fogadott, egészen éles váltás volt az intézet rendszere és hangulata után. Az sem volt különösen szörnyű, vagy különösen kegyetlen – csak valahogy szigorú, hideg, és üres. Itt végre lettek barátaim. Ott volt egy Dante Foxglove nevű évfolyamtársam, aki egészen abszurd mértékig tejfölszőke volt, és folyamatosan beszélt – minthogy engem kezdetben annyira elszédített az új környezet, hogy alig mertem megszólalni, ideális hallgatóságnak bizonyultam. Szerintem már két hete ismert, amikor eljutott addig, hogy megkérdezze a nevemet, de addig is mindig megtalált a folyosón, és rám zúdította, ami épp eszébe jutott. Sosem zavart. Jót mosolyogtam rajta, és hamarosan rádöbbentem, hogy bár a csend nem az erőssége, de amikor bajban vagyok, mindig számíthatok rá. És persze ott volt a kviddics csapat. Oda másodévesként kerültem be, az Őrző posztra jelentkeztem. Kicsi a termetem, de elég fürge vagyok ahhoz, hogy gyorsan reagáljak a labdára, így be is válogattak a csapatba – azóta a Roxfortban az egyik legkedvesebb tevékenységem a kviddics lett. Az edzéseket mind a kihívás, mind a csapat miatt imádtam, a versenyeken pedig igazi élmény volt együtt dolgozni velük.

Mondhatjuk, hogy jó tanuló vagyok – néha elfelejtkezem magamról, és jobban fókuszálok a sportra és a barátokra, mint a tanulásra, de azért stabilan jó jegyeket szerzek… és valószínűleg az egyetlen ember vagyok az egész iskolában, aki élvezi a mágiatörténet órát. A Legendás Állatok és Megfigyelésük tárggyal harmadévben azt hittem, meggyűlik majd a bajom… a tízéveskori találkozásom az erklinggel igencsak beárnyékolta a varázslényekkel való kapcsolatom, de úgy tűnik, mégis van valami a Teszlek Süveg döntésében… képes voltam rá, hogy eldöntsem, nem hagyom, hogy a kezdeti félelmem legyűrjön. Tehát most állok az igazgatói iroda előtt, és próbálom azt képzelni, hogy soha nem lesz nyár.

- A Mágiatörténet nem hiányzik. Egész nyáron próbáltam felzárkózni belőle, rajtad kívül mindenki utálja azt a tárgyat... - morogta Dante, miközben a bőröndje tetejére ültette a varangyát. Mrs. Foxglove hozott ki mindkettőnket a pályaudvarra, de a fiú úgy érezte, kínos lenne, ha az anyja még harmadikosként is a vonathoz kísérné. Nem vitatkoztam vele, de magamban azért megállapítottam, sokért nem adtam volna, ha az én szüleim az utolsó pillanatig a vágánynál ácsorognak. - De a tárgyak, amiket felvettem, izgalmasnak tűnnek. Igazából még most sincsenek konkrét céljaim, de szerintem senkinek nincsenek, szóval talán nem is lesz gond... - és így tovább, lényegében tegnap óta hallgattam az előadását, hogy melyik tárgyról mi a véleménye. Nagyon ritkán szóltam bele, jellemzően csak mosolyogtam és bólogattam (ha az ember elég korán kel, másra nem is nagyon képes), de nagyon hamar kiszállt az álom a szememből, amikor kifejezetten kérdést tett fel. - Hogy-hogy felvetted a Legendás Állatok és Megfigyelésüket? Nem emlegetted, hogy "van egy enyhe fóbiád"?
- Van is - biccentettem. - De nem félhetek mindentől, aminek karma vagy foga van. Pocsék életem lenne. Kezdenem kell valamit a dologgal.
- Figyelmeztesselek, hogy egy karmos, éles csőrű madár ül a válladon? Egy teljes éve minden nap?
- Merlin más - húztam össze a szemem. - Ő egy teljesen átlagos sólyom. - Merlin idegesen felvijjogott, mintha méltatlankodna, hogy átlagosnak mertem nevezni. - Ezt most pozitívumként mondtam - simogattam meg a tollakat a nyakánál. - Engem kifejezetten a varázslények zavarnak. És ezen túl kéne jutnom.
Elértük a megfelelő kocsit, és feltettük a bőröndöket - Dante is ismét magához vette a varangyot, majd felkapaszkodtunk a vonatra. Elég későn érkeztünk ahhoz, hogy üres helyet találni reménytelen legyen, így inkább csak ismerős arcokat kerestem. Hamarosan végigrohant a folyosón egy csapat elsőéves, elsodorva a barátomat, aki hirtelen fantasztikus lehetőséget látott arra, hogy elárasszon egy csapat embert érdekességekkel, és szórakoztató féligazságokkal az iskoláról, így intett nekem, hogy menjek előre, majd megkeres... amennyire ismertem, megvolt rá az esély, hogy az előadása egész úton tart majd, így magam folytattam az utat a kabinok mentén. Aztán az egyik üvegén bepillantva végre észrevettem egy ismerőst.
- Szia Rose! - húztam el az ajtót, aztán a két másik diák felé is megeresztettem egy halvány mosolyt. - Sziasztok. Bánnátok, ha én is csatlakoznék? Kicsit káosz van idekint.
Időközben felismerem a másik két arcot is... mindkettejükkel keveset beszéltem, de a keresztnevükre emlékszem, és néhány alapvető részletre... ezzel legalább sikerülhet elkerülni a kínos "két éve vagyunk évfolyamtársak, de hogy is hívnak?" helyzetet...