Pilvax Kávéház - Pályázat helyszín

1849. augusztus 13.
Valójában sosem akart vezető lenni. Legalábbis nem így, nem az utolsó pillanatban, mentsvárként. Nem úgy, hogy tudta, már semmit nem érhet el. Úgy érezte, tudta, hogy kellene győzni, tudta, mert... mert a győztes csatákban egészen biztos volt benne, ott állnak a győzelem kapujában. Minden csata után a szél, vérszagú bár, de mégis ígéretnek érződött. Ígéretnek, hogy a vérszag csak undorító előzménye a szabadság illatának. A férfi mindig meghallgatta ezt az ígéretet, meghallgatta a verseket, amelyeket a költők - akiknek a szavai sokkal szebbek voltak az övéinél - erről a különös, megígért ajándékról írtak. És minden vers, minden csata után egyre jobban hitt.
Általában véve csendes embernek tartotta magát. Nem azért szerették az emberek, mert tudott beszélni. Sőt... igazából, nem tudta, miért szeretik az emberei. A vezérkart is inkább bosszantotta jó ideig, mint hogy társat, barátot lássanak benne, és belegondolva, talán pont ez okozott minden bajt. Nem volt kétsége afelől, hogy Kossuth hitt a szabadságharcban. Mélyen, valószínűleg sokkal mélyebben, mint ő. Nem volt kétsége afelől, hogy akik megalkották a magyar kormányt, hittek a szabadságharcban. Mind hittek benne. A problémát az jelentette, hogy egymásban nem hittek.
Az oroszok előtt tette le a fegyvert. Rüdiger előtt. Nem tudta, mennyire értik majd meg, miért akarta ezt így, nem tudta, felfogja-e bárki az egyszerű szimbolizmust... nem tudta, ha felfogják, vajon tiszteletet, vagy gyilkos dühöt vált ki az osztrákokból a rejtett üzenet: "Ti nem győztetek le. Erősebbek voltunk nálatok. Ha egyedül vagytok, már szabadok lennénk."
Arra is kérte Rüdigert, hogy hadd fizessen mindenért ő. A tábornok egykor amnesztiát ígért a katonáknak, de azt a lehetőséget alighanem már eljátszották. De bízott még a becsületben, hogy ha már kinevezték vezetővé, ha már fel kellett adnia az eszméket az életekért, mikor tudta, hányat adták és adták volna az életüket az eszméért, akkor legalább hadd fizessen meg az egészért. Hadd legyen ő az egyetlen, és hadd haljon meg abban a hitben, hogy mindenkinek jobb lett. Hogy helyesen döntött.
Vajon helyesen döntött?
Utoljára szólt hadseregként a seregéhez. És megint csak rádöbbent, mennyire nincsenek szavai. Mennyire nem tudja, mit kéne mondani, életben tartani a reményt, vagy végleg kioltani, biztatni kitartásra, vagy büszke feladásra kérni egy csapat férfit, akik bárhová követték. Belekezdett, kinyitotta a száját, de nem jött belőle hang. Mit kéne mondani? Miért nincsenek szavaim? Mikor ismét belekezdett volna, rájött, miért nem tud beszélni. Mintha a torkára szorult volna két kéz, készen arra, hogy elvegyék az életét, annyira összeszorította a légcsövét a sírás, ami minden elkeseredett próbálkozással, hogy mondjon valamit egyre inkább feltörni készült. És nem is bírta tovább fékezni.
Sírni nem szép dolog, nem regénybe illő. Sírni fájdalmas, az ember kapkodja a levegőt, összeszorul a tüdeje, kivörösödik a szeme, alig lát, szinte fel sem fogja, hogy mi történik körülötte. Sok mindent lehet siratni, és a férfi hirtelen nem tudta, mit sirat. A szabadságharcot, a társait, az országot, a halottakat, vagy önző módon saját magát... de nem tudott nem sírni, egyszerűen lehetetlen volt.
Aztán hallott egy kiáltást. Nem a csaták kiáltása volt. Nem a fájdalomé. Nem a düh, vagy a megvetés kiáltása. Dicsérő, ünneplő kiáltás volt, és nem értette, minek szól. A tompa érzékein át szinte érthetetlen volt a magyar hadsereg utolsó kiáltása. Pislogott, megtörölte a szemét, hogy lásson, lassan lélegzett, hogy a tüdeje ismét megteljen levegővel, és megértette a kiáltást.
Sokáig éljen Görgey Artúr!

1848. Augusztus 19.


Kinyitom a szemem. A szobát sötétség tölti meg. Még az orromig se láttok. Felkellek, lábfejem belebújtatom a papucsomba. Az ágyam melletti komódból előveszek egy gyújtót és gyertyát. A gyújtót többször végighúzzon a dobozán, mire meggyullad. A kis sárga láng örömtelien táncol a fapálcika végén, majd áttáncol a gyertya kanócára is. Bár nem túl erős, de arra még is elég, hogy megvilágítsa az utamat. Nem ez az első alkalom, hogy rémálmok gyötörnek és nem is ez lesz az utolsó. Azóta kísértenek mióta elfogadtam a miniszteri kinevezésemet amit már többször megbántam. De nem azért mert méltatlan vagyok rá vagy mert rosszul végzem a munkám, hanem azért mert tudom, hogy nincs helyem köztük. Nincs helyem a kormányban. Mindenki olyan eszméket hajszol amik elérhetetlenek. Mindenki olyan utakon járnak melynek végén a boldogságot, békét, egyenlőséget és szabadságot remélnek, de én tudom, hogy csak szomorúságot, rettegést, egyenlőtlenséget és rabláncokat találnak majd az útjuk végén. Persze, ha csak a kollégák lenne a baj, de nem az egész nép ezt az utat akarja járni és mivel én vagyok a józan ész hangja gyűlölnek. Megvetnek. Az árnyakban árulónak neveznek és a halálomat kívánják. Ezt egyszerűen tudom. Tudom mert a nép inkább Kossuthnak hisz. Kossuthnak aki mindenki közül a legvakabb és aki a legjobban hisz a szabadságban.

Vagy fél órája megyek ezen a folyóson, mintha ez nem lett volna mindig ilyen hosszú. Biztos csak azért érzem ilyen hosszúnak mert még fáradt vagyok. De végre megérkeztem a fürdő ajtajához. Megfogom jobbommal a kilincset, elfordítom és az ajtó kinyílik. Ami pedig mögötte fogad egyszerűen rémisztő. A földek akár a gyertya kanóca lángolnak. A sárga, vörös koronás lángok járják rajtuk pusztító és halálos táncukat mely során nem marad semmi csak hamu és szén. Ahova pedig még nem értek el, ott a föld olyan mintha sóval hintették volna fel, majd pedig vérrel locsolták volna fel. Nem messze tőlem pedig épületek kiüresedett csontvázai nyögtek és lehelték ki a lelküket, majd dőltek el mint a krumplis zsák. Tettem két lépést és a harmadiknál a lábam alatt valami összetört egy gally. Vagyis majdnem olyan volt a hangja, de mikor lenéztem egy emberi lábszárcsontot láttam ott. Hátrahőköltem, majd elbotlottam elkezdtem vissza csúszni az ajtó felé, de az már nem volt ott. Keresem a kezeimmel az ajtót, de helyette valami rosszabbat érintek meg. Kissé érdes, ragadós és nedves felületet. Megfordulók és egy emberi koponyákból kirakott trónust láttok aminek a tetején Ő trónol. Több percen keresztül küzdök a tegnap esti vacsorámmal és végül az győz és kikéredzkedik belőlem. Pár percig még a trónus lábánál támaszkodok, míg jobban nem érzem magam és elkezdek négykézláb felmászni a torz ülőalkalmatosság tetejéig. Mikor felérek rám néz, elmosolyodik. Ölelésre tárja karjait. Közelebb lép, mire én hátrébb lépnék, de nem tudok, mert így is a szélén állok. Majd az alak beszédre nyitja pofáját.

- Hát itt vagy végre barátom. Látod ezt? Végre sikerült! Kivívtuk az ország szabadságát. Elűztük a Habsburgokat és végre szabadon élhetünk. Igaz, több százezren adták ezért az életüket, de mind mártírként haltak meg.
- Mit tettél Kossuth…- Nyögöm ki magamból ezeket a szavakat

Izzadva kellek ki az ágyamból. Csak egy rossz állom. Csak egy rossz állom volt, ez nem lehetett a valóság. És remélem sose lesz az.