Ben
Szerepjátékok Istene
"Supreme excellence consists in breaking the enemy's resistance without fighting."
Posts: 1,151
Elfoglaltság: Elfoglalt
Utoljára online: Oct 13, 2024 19:20:24 GMT 1
Feb 24, 2016 12:12:56 GMT 1
|
Post by Ben on Mar 2, 2017 21:47:52 GMT 1
i.imgur.com/PsKi0nu.jpg A pályázat linkje: LINKSzabályok: - Minimum 250 szavas hozzászólás, egy általad választott avatarképpel elküldve (linkelve). - Csak egy hozzászólást írhatsz. - Nem idézhetsz történelem könyvekből, hírlapokból. Ez alól csak a költemények,korhű újságcikkek kivételek. - Írhatsz egy olyan eseményről, amiről már egy korábbi játékostársad írt, de a hozzászólások különállóak, nem szőjük össze a történetet. - A hozzászólásnak nyilvánosnak kell lennie. - Ha egy költeményt, cikket idézel, tüntesd fel a forrást. - Maradj a kereten belül. - E/1-ben és E/3-ban is írhatsz.
Beadási határidő: 2017 Március 15.
|
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043
Elfoglaltság: Elfoglalt
Utoljára online: Aug 13, 2023 7:55:28 GMT 1
Feb 23, 2016 21:54:48 GMT 1
|
Post by Aria on Mar 10, 2017 22:15:38 GMT 1
1849. augusztus 13. Valójában sosem akart vezető lenni. Legalábbis nem így, nem az utolsó pillanatban, mentsvárként. Nem úgy, hogy tudta, már semmit nem érhet el. Úgy érezte, tudta, hogy kellene győzni, tudta, mert... mert a győztes csatákban egészen biztos volt benne, ott állnak a győzelem kapujában. Minden csata után a szél, vérszagú bár, de mégis ígéretnek érződött. Ígéretnek, hogy a vérszag csak undorító előzménye a szabadság illatának. A férfi mindig meghallgatta ezt az ígéretet, meghallgatta a verseket, amelyeket a költők - akiknek a szavai sokkal szebbek voltak az övéinél - erről a különös, megígért ajándékról írtak. És minden vers, minden csata után egyre jobban hitt. Általában véve csendes embernek tartotta magát. Nem azért szerették az emberek, mert tudott beszélni. Sőt... igazából, nem tudta, miért szeretik az emberei. A vezérkart is inkább bosszantotta jó ideig, mint hogy társat, barátot lássanak benne, és belegondolva, talán pont ez okozott minden bajt. Nem volt kétsége afelől, hogy Kossuth hitt a szabadságharcban. Mélyen, valószínűleg sokkal mélyebben, mint ő. Nem volt kétsége afelől, hogy akik megalkották a magyar kormányt, hittek a szabadságharcban. Mind hittek benne. A problémát az jelentette, hogy egymásban nem hittek. Az oroszok előtt tette le a fegyvert. Rüdiger előtt. Nem tudta, mennyire értik majd meg, miért akarta ezt így, nem tudta, felfogja-e bárki az egyszerű szimbolizmust... nem tudta, ha felfogják, vajon tiszteletet, vagy gyilkos dühöt vált ki az osztrákokból a rejtett üzenet: "Ti nem győztetek le. Erősebbek voltunk nálatok. Ha egyedül vagytok, már szabadok lennénk." Arra is kérte Rüdigert, hogy hadd fizessen mindenért ő. A tábornok egykor amnesztiát ígért a katonáknak, de azt a lehetőséget alighanem már eljátszották. De bízott még a becsületben, hogy ha már kinevezték vezetővé, ha már fel kellett adnia az eszméket az életekért, mikor tudta, hányat adták és adták volna az életüket az eszméért, akkor legalább hadd fizessen meg az egészért. Hadd legyen ő az egyetlen, és hadd haljon meg abban a hitben, hogy mindenkinek jobb lett. Hogy helyesen döntött. Vajon helyesen döntött?Utoljára szólt hadseregként a seregéhez. És megint csak rádöbbent, mennyire nincsenek szavai. Mennyire nem tudja, mit kéne mondani, életben tartani a reményt, vagy végleg kioltani, biztatni kitartásra, vagy büszke feladásra kérni egy csapat férfit, akik bárhová követték. Belekezdett, kinyitotta a száját, de nem jött belőle hang. Mit kéne mondani? Miért nincsenek szavaim? Mikor ismét belekezdett volna, rájött, miért nem tud beszélni. Mintha a torkára szorult volna két kéz, készen arra, hogy elvegyék az életét, annyira összeszorította a légcsövét a sírás, ami minden elkeseredett próbálkozással, hogy mondjon valamit egyre inkább feltörni készült. És nem is bírta tovább fékezni. Sírni nem szép dolog, nem regénybe illő. Sírni fájdalmas, az ember kapkodja a levegőt, összeszorul a tüdeje, kivörösödik a szeme, alig lát, szinte fel sem fogja, hogy mi történik körülötte. Sok mindent lehet siratni, és a férfi hirtelen nem tudta, mit sirat. A szabadságharcot, a társait, az országot, a halottakat, vagy önző módon saját magát... de nem tudott nem sírni, egyszerűen lehetetlen volt. Aztán hallott egy kiáltást. Nem a csaták kiáltása volt. Nem a fájdalomé. Nem a düh, vagy a megvetés kiáltása. Dicsérő, ünneplő kiáltás volt, és nem értette, minek szól. A tompa érzékein át szinte érthetetlen volt a magyar hadsereg utolsó kiáltása. Pislogott, megtörölte a szemét, hogy lásson, lassan lélegzett, hogy a tüdeje ismét megteljen levegővel, és megértette a kiáltást. Sokáig éljen Görgey Artúr!
|
|
Mocsok
FRPG Guru
Ismerd el a hibáidat, s temesd el őket illően - különben visszajönnek kísérteni.
Posts: 337
Elfoglaltság: Elfoglalt
Utoljára online: Jun 28, 2021 15:03:58 GMT 1
Feb 23, 2016 19:32:07 GMT 1
|
Post by Mocsok on Mar 11, 2017 0:59:18 GMT 1
1849. szeptember eleje
Egy újabb ágyúdörrenés rázott fel álmomból. Ez már az ötödik alkalom volt. Fáradtnak éreztem magam, de hiába próbáltam elaludni, nem jött álom a szememre. Próbáltam kimászni az ágyamból ám a közelben lévő ápolónő egy nyúl gyorsaságával szökkent oda hozzám. A vállamra tette kezét, majd kedvesen rám mosolygott. Nem volt őszinte mosoly. Por és korom lepte arcáról a fájdalom tükröződött szemében pedig mást nem láttam, csak nyomorúságot. Mit meg nem adott volna azért ha most meleg ágyban aludhatna a férjével. Á persze, a férje. Tegnap előtt hunyt el. Egy kósza golyó végzett vele... Nem kapott rendes temetést. Se ő, se az összes többi. "Tényleg! Vissza kell mennem a falakra." Ismételten megkíséreltem a felállást, viszont az özvegy nem tágított mellőlem s komoly tekintetével adta a tudtomra, hogy ha kell az élete árán is itt tart. Erős fájdalom nyilallt a bal karomba és amint ennek jelét adtam ő egy szemrehányó pillantással igazolta kimondatlan érveit. - Ugyan már kérem, ez csak egy kis karcolás. Nem felelt, csupán a fejét rázta. - Az Isten szerelmére, engedjen vissza a falakra! Még több embert nem veszíthetünk. Nem felelt, csupán elfordult. "Csöpp!" Egy apró folt a szőnyegen. Majd a következő. Az ápolónő zokogott. Szörnyen éreztem magam emiatt, de muszáj volt teljesítenem a kötelességeim. Nem tett semmit így kimászhattam az ágyból. A tagjaim mintha ólomból lettek volna, de ez sem gátolt meg abban, hogy magamra öltsem az egyenruhám, aztán fegyvert ragadjak. Most először nézhettem végig a szobán. Az egész tele volt ágyakkal, és mindegyikben kötszerbe bugyolált emberek hevertek. Néhányuk mozgott, köhögött, jajgatott, vagy csak egyszerűen lélegzett... de a többi? Ők már nem voltak ilyen szerencsések, ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni. Talán a halál a megváltás számunkra. Talán ez az egyetlen ösvény amely végén oly sok gyötrelem és csalódás után végre szabadon élhetünk. Egyre jobban csalogatott a túlvilág, annak ellenére, hogy az Úrba vetett hitem a szabadságharccal együtt veszett oda. Annyi küzdelem, vereség és dicső győzelem után, végül mégis ellenünk fordult a világ. Hiába Isaszeg, hiába Nagysalló, hiába Buda visszafoglalása... Az sok ifjú mind hiába adta életét a szent célért? Hát mind hiába volt? Vezetőink sorra cserben hagytak bennünket. Kossuth gyáva féreg módjára elmenekült a bitófa elől, Görgey pedig letette a fegyvert a muszkák előtt. Már csak mi maradtunk. Mi egy maréknyi hazájához hű bolond, akik inkább karddal a kezükben halnának meg mint a sárban térdepelve az osztrák kutyák előtt. Mindenki tudta mi lesz a vége ha nem adjuk meg magunkat. Mindenki tudta mi vár ránk, ha nem hódolunk be. Mégse tettük még le a fegyvert. Komárom büszkén áll. Mi pedig megfogyva bár, de törve nem kitartunk, hogy a nemzet évezredek múltán is hősként emlékezhessen ránk, ne pedig gyáva kutyaként. Mire észbe kaptam már a fal tetején álltam, puskával a kézben, ujjam a ravaszon. Töltve volt. "Bumm!" A puska eldördült, majd a többi is követte. Rengeteg ifjú újonc vett körül. Mindet a túlélés hajtotta. Mozdulataik hanyagok voltak és elkapkodottak. Rettegtek attól, hogy eltalálják őket. Velük ellentétben engem már nem érdekelt a túlélés. Csupán minél több osztrákot akartam a másvilágra küldeni, mielőtt még utánuk mennék. Éppen ezért nem foglalkoztam az újratöltéssel. Megragadtam egy elesett újonc kovás puskáját és már tüzeltem is. A fegyver az ifjú vérében úszott, ám szerencsére a puskapor érintetlen maradt. Jött a következő, majd a következő. Végül már annyira elnehezült a karom, hogy nem voltam képes egyenesben tartani a puska csövét, de nem álltam le. Már nyúltam volna a következő puskáért mikor észrevettem egy alig tizenkét éves fiúcskát, kezében a hatalmas a fegyverrel. Szegény alig bírta el, de ez sem tántorította el attól, hogy használja. Az ütegek ismét eldördültek én pedig ösztönösen a fiú felé ugrottam. Hatalmas hangzavar, aztán csak sípolás. Nem éreztem semmit csak a vér fémes izét és a puskapor szagát. A lábaim teljesen átáztak és mozdulni se tudtam. Még fáradtabb lettem. Az egyetlen dolog ami ébren tartott egy apró élőlény mocorgása alattam. Kínzó lassúsággal dobott le magáról én pedig hanyatt estem. Egy vértől mocskos fiú arca magasodott fölém. Meglepetten bámult rám, mintha nem értené mi történik. Utolsó erőmmel még egy mosolyt erőltettem az arcomra és annyit mondtam: - Élj! Már nem volt bennem megbánás, bűntudat vagy gyűlölet az ellenség iránt. Csupán megkönnyebbülés. Végre eljött a várva várt perc. Beválthattam a nemzetnek tett eskümet, miszerint ha kell az életem is feláldozom hazám oltárán, hogy megóvjam a jövőnket. Rettentően fáztam, mégis éreztem a fénysugarak már-már életadó melegét. Újra találkozhattam az elhunyt bajtársaimmal. Bár a szabadságot nem tudtuk kiharcolni, emlékünk örökké erőt ad majd a jövő nemzedékei számára. Áldozatunk nem volt hiábavaló...
|
|
Kristóf
FRPG Guru
Posts: 354
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Apr 8, 2019 8:43:49 GMT 1
Aug 12, 2016 11:38:23 GMT 1
|
Post by Kristóf on Mar 14, 2017 21:45:57 GMT 1
1848. Augusztus 19. Kinyitom a szemem. A szobát sötétség tölti meg. Még az orromig se láttok. Felkellek, lábfejem belebújtatom a papucsomba. Az ágyam melletti komódból előveszek egy gyújtót és gyertyát. A gyújtót többször végighúzzon a dobozán, mire meggyullad. A kis sárga láng örömtelien táncol a fapálcika végén, majd áttáncol a gyertya kanócára is. Bár nem túl erős, de arra még is elég, hogy megvilágítsa az utamat. Nem ez az első alkalom, hogy rémálmok gyötörnek és nem is ez lesz az utolsó. Azóta kísértenek mióta elfogadtam a miniszteri kinevezésemet amit már többször megbántam. De nem azért mert méltatlan vagyok rá vagy mert rosszul végzem a munkám, hanem azért mert tudom, hogy nincs helyem köztük. Nincs helyem a kormányban. Mindenki olyan eszméket hajszol amik elérhetetlenek. Mindenki olyan utakon járnak melynek végén a boldogságot, békét, egyenlőséget és szabadságot remélnek, de én tudom, hogy csak szomorúságot, rettegést, egyenlőtlenséget és rabláncokat találnak majd az útjuk végén. Persze, ha csak a kollégák lenne a baj, de nem az egész nép ezt az utat akarja járni és mivel én vagyok a józan ész hangja gyűlölnek. Megvetnek. Az árnyakban árulónak neveznek és a halálomat kívánják. Ezt egyszerűen tudom. Tudom mert a nép inkább Kossuthnak hisz. Kossuthnak aki mindenki közül a legvakabb és aki a legjobban hisz a szabadságban. Vagy fél órája megyek ezen a folyóson, mintha ez nem lett volna mindig ilyen hosszú. Biztos csak azért érzem ilyen hosszúnak mert még fáradt vagyok. De végre megérkeztem a fürdő ajtajához. Megfogom jobbommal a kilincset, elfordítom és az ajtó kinyílik. Ami pedig mögötte fogad egyszerűen rémisztő. A földek akár a gyertya kanóca lángolnak. A sárga, vörös koronás lángok járják rajtuk pusztító és halálos táncukat mely során nem marad semmi csak hamu és szén. Ahova pedig még nem értek el, ott a föld olyan mintha sóval hintették volna fel, majd pedig vérrel locsolták volna fel. Nem messze tőlem pedig épületek kiüresedett csontvázai nyögtek és lehelték ki a lelküket, majd dőltek el mint a krumplis zsák. Tettem két lépést és a harmadiknál a lábam alatt valami összetört egy gally. Vagyis majdnem olyan volt a hangja, de mikor lenéztem egy emberi lábszárcsontot láttam ott. Hátrahőköltem, majd elbotlottam elkezdtem vissza csúszni az ajtó felé, de az már nem volt ott. Keresem a kezeimmel az ajtót, de helyette valami rosszabbat érintek meg. Kissé érdes, ragadós és nedves felületet. Megfordulók és egy emberi koponyákból kirakott trónust láttok aminek a tetején Ő trónol. Több percen keresztül küzdök a tegnap esti vacsorámmal és végül az győz és kikéredzkedik belőlem. Pár percig még a trónus lábánál támaszkodok, míg jobban nem érzem magam és elkezdek négykézláb felmászni a torz ülőalkalmatosság tetejéig. Mikor felérek rám néz, elmosolyodik. Ölelésre tárja karjait. Közelebb lép, mire én hátrébb lépnék, de nem tudok, mert így is a szélén állok. Majd az alak beszédre nyitja pofáját. - Hát itt vagy végre barátom. Látod ezt? Végre sikerült! Kivívtuk az ország szabadságát. Elűztük a Habsburgokat és végre szabadon élhetünk. Igaz, több százezren adták ezért az életüket, de mind mártírként haltak meg. - Mit tettél Kossuth…- Nyögöm ki magamból ezeket a szavakat Izzadva kellek ki az ágyamból. Csak egy rossz állom. Csak egy rossz állom volt, ez nem lehetett a valóság. És remélem sose lesz az.
|
|
Ben
Szerepjátékok Istene
"Supreme excellence consists in breaking the enemy's resistance without fighting."
Posts: 1,151
Elfoglaltság: Elfoglalt
Utoljára online: Oct 13, 2024 19:20:24 GMT 1
Feb 24, 2016 12:12:56 GMT 1
|
Post by Ben on Apr 6, 2017 20:17:02 GMT 1
Nagyon szépen köszönjük a pályamunkákat, mind nagyon jól sikerültek. Ezt a tényt az is igazolja, hogy egész mostanáig tartott felállítanom a rangsorolást. Ha tehetném, akkor hármas, osztott első helyet adnék a pályaművekre. Bízom benne, hogy a következő pályázatra többen jelentkeztek majd, mert nagyon kreatívak vagytok, és ezeket is jó volt olvasni. A végeredmény a következő lett: 1. Hely: MocsokOsztott 2. Hely: Kristóf AriaGratulálunk nekik!
|
|