1.Fejezet - A Kapitólium "rabszolgái"

Nem tudom, mi van velem ma reggel. Talán valahol, mélyen, legbelül már tudom, mi fog történni... Érzem, vonzom.

Korán ébredek, és olyan alapos fürdőt veszek, mint talán még sosem...ki tudja, mennyi idő telik el, amíg mosakodom. Kitisztult a fejem, üres minden, mintha nem lennének gondolataim...Gép vagyok. Teszem a dolgom.
Szép, fehér ruhát öltök szárítkozás után, és a szokásos módon, két oldalra fonom a szőke hajtincseim. Már régen elkészültem, mire az egyik szolgálólány bejön, hogy felébresszen, és segítsen a készülődésben.

- Menj a dolgodra. - Küldöm el ridegen, de aztán hirtelen meggondolom magam.
- Várj. Anyám még mindig...?

A befejezetlen kérdésre csak egy bólintás a válasz. Talán nem is merne hozzám szólni...

- Eredj hát... - Utasítom.
Anyám már másfél napja bezárkózott a szobájába, hogy bőgjön. Talán ő is azt érzi, amit ma én.

Katonának érzem magam, aki háborúba készül. Csak állok tétován a tükör előtt. Betörném az üveget... De ezt az erőt tartalékolnom kell.

Utoljára veszem ki tágas, szépen berendezett ketrecéből Goldie-t, a mókusomat. A maradék időt vele töltöm, majd a szolgálók egyikére - a legmegbízhatóbbra - bízom a gondozását.

Megállok egy perc erejéig anyám szobájának ajtaja előtt is:

- Elmentem. Majd jövök. - Talán ha úgy teszek, semmiség az egész, ő is könnyebben vészeli át a mai napot.


Jóval korábban érkezek, mint ahogy az ünnepség elkezdődne. Minden sor pontos, szigorú rendben áll, és én is része vagyok ennek a szerkezetnek. A békeőrök jobbára csak unatkoznak fölöttünk.

Donald Moore... Milyen jól ismerem már ezt az arcot. Milyen nevetségesen színes, mint egy papagáj... Elmosolyodom ezen a gondolaton. Legalább magamnak szórakoztató vagyok, ha már ők nem azok. A szövegét már szinte kívülről tudja itt mindenki...

Ahogy odakint állok, lehunyom pár másodpercre a szemem. Megnyugszom. Semmi rossz nem fog történni, akkor sem, ha kihúzzák a nevem. Jó esély van rá, hogy valaki jelentkezni akarna a helyemre, hiszen még nem vagyok tizennyolc, de ezt nem fogom engedni. A szégyen nem az én asztalom.


Talán valóban igaz az univerzum vonzástörvénye. Amikor felkeltem ma reggel, már tudtam, hogy én leszek az. A beszéd alatt pedig végleg sikerült elfogadnom, hogy ezt a sorsot mérték rám. Szó nélkül lépek ki a sorból, békésen, fegyelmezetten, társaimhoz és tanítóimhoz méltóan. Ha bárki jelentkezni merne helyettem, semmiképp sem hagynám. Abból párbaj lenne – öldöklés az öldöklés előtt.

Senki sem használja ki azt az értékes két másodpercet, hogy a helyemre jelentkezzen. Talán meglepődtek, vagy talán... Félnének? Nem számít már. Fellépkedek a színpadra. Nem nézek a tömegre, inkább csak valahová mögéjük, mintha őket nézném, de mégsem... Nem érdekelnek. A másik kiválasztott neve érdekel csak ezután.
James Pome...? A legfiatalabbak közül való, nem kell sokat várnunk arra, hogy... Igen, tudnivaló volt. Hobbs... Csak tudnám, miért liheg úgy a nyakamban, mióta csak kiképzésre járunk. Tény, hogy a legjobbak közül való... Mindig túlteljesít mindenkin... Nem gondoltam volna, hogy egyszer talán ő lesz, aki megöl, bár a nagyképűsége még a gyengéjévé válhat.
Kezet fogok vele, de hiába teszek erőfeszítést afelé, hogy ne nézzek a szemébe, kénytelen vagyok – valóban, mintha erre is kényszerítene. Kihívást látok a pillantásában... Megéri elfogadnom?
Nem értem a saját közönyömet életem legfontosabb napjával szemben. Üres vagyok.

A hivatalban találom magam, komor falak között. Anyám lép be az ajtón, s felé fordulok. Egy erős, magasztos és büszke nőt látok magam előtt. Ő az én anyám, nem a napokig zokogó rongy. Nincs szükség rá, hogy kimondjam, amit gondolok („Hát végre összeszedted magad.”), a tekintetemből olvas. Átölel, szorosan, de szinte azonnal el is enged.

- Emlékezz arra, amit megbeszéltünk; és ne merd elhagyni magad. Így akarlak látni mindig, mint most. Gondoskodj Goldieról, mert ha visszajövök, és kiderül, hogy rosszul bántatok vele…

- Amit megígértem, megígértem. Úgy lesz. Tudod, hogy én is megkedveltem…

- Ég veled.

Bólint, és lassan hátrál pár lépést. Végigmér: talán emlékezni akar, hogy lánya is volt, ha már nem lesz. Elmosolyodik, és büszkén hagy magamra a négy fal között.


A torkomban dobog a szívem, fejemben lüktet a pulzusom. Egész életemben erre a napra készültem, és mégsem tudom, hogyan kezeljem a valóságot. Nem tudom, Hobbs milyen álmokat dédelget…de biztos vagyok benne, hogy örömmel végezne velem. A tévedés halvány esélye ad némi reményt.
Lehet, hogy erős vagyok, de ő erősebb. Aki neki szurkol, méltán várhatja a győzelmét. A körzet biztosan nagyobb lehetőséget lát benne, mint bennem. Abban bízhatok, hogy sikerül kijátszanom valahogyan. Furcsa paradoxon, hogy társammá lesz a potenciális gyilkosom. A többieket automatikusan tőle gyengébbnek sorolom be – meglehet, hogy ebben is tévedek.
Képek peregnek előttem, nem tudok nyugodni. Pánikba estem volna? Mennyi az idő? Beszélnem kell Hobbs-szal!


Senki más nem vár arra, hogy elköszönjön tőlem. Nem is vágyok senkire. Sóhajtok, és igyekszem visszanyerni az eddigi nyugodt állapotot; nem akarom, hogy zaklatottságot lássanak rajtam. Kinyitom az ajtót, hogy kilépjek rajta. Szerencsére anyámat már elkísérték… A rideg maszk egész életemben működött. Most is fog.

Menekülünk. Egy kisfiú kezét szorítom, akinek apró lábai nem bírják a gyors tempót. Hallom, ahogyan a hátunk mögül utánunk kiáltanak. Üldöznek. Nem tudom ki a kisfiú, annyit tudok, hogy meg kell mentenem. Bármi áron. Hirtelen a kisfiú megáll. Ránézek, de nem tudok másra koncentrálni csak a véres pólójára és a nyílra, ami a mellkasából áll ki. Összeesik, lerogy a földre, majd elterül rajta. Nem tudok rajta segíteni. A feje fölé guggolok, a szemébe nézek, és nem tudom elhinni, ami történik. Danny..
Reszketve ébredek föl. A testem verejtékekben úszik, a hajam csapzott és izzadt. Megdörzsölöm a szemeimet, azt gondolva, hogy így minden félelmemet elfeledem. Miután kellőképpen kivörösödött a szemem, a mellettem lévő üres ágyra pillantok. Üres. Noha még lehetne pihenni, de Danny nem tudott aludni. Megértem, hogy miért. Ma van az első aratásnapja.
Nem is akarok rágondolni. Tizenöt éves vagyok, eddig 3 aratásnapot kellett túlélnem. Na, igen, nálunk az Első Körzetben szokatlan, ha valaki nem várja az aratást. Nálunk ez nem egy teher, inkább amolyan ünnep. A legtöbb tinédzser ölne, hogy kiválasztott lehessen. Én nem.
Felkelek az ágyból, és a résnyire nyitott ajtón keresztül anya szobájába kukkantok. Üres.
Miután megmosakodtam, kifésülöm a hajamat, majd egy egyszerű otthoni ruhát felvéve robogok le a lépcsőn, és szembe találom magamat Kyle-al.
Nem lepődöm már meg, hogy itt van, szokása, hogy még hajnalban át jön hozzánk, majd meg vár minket. Van, mikor itt is alszik, csak, hogy ne kelljen haza mennie, mivel az apja eléggé iszákos és van vele „néha” nézeteltérései, ami sokszor verekedésbe fullad. Nagyon sajnálom miatta.
Kapok egy puszit az arcomra, majd kézen fogva sétálunk be a konyhaként és ebédlőként kialakított helyiségbe. Anya éppen tálal valamit, Danny meg szomorú tekintettel ül az asztalnál. Lehet, hogy ez az utolsó ebédje itthon.
Leülünk az asztalhoz mindannyian, majd anya ízletes főztjével végezve elbúcsúzok Kyle-tól, majd Dannyvel az oldalamon felmegyünk az emeletre.
Öltözködni kezdünk. Az egyik szebbik ruhámat veszem fel – fehér, szatén egybe ruha – és egy lapított sarkú fehér cipőt. Mikor végzek, ránézek az öcsémre, aki lehajtott fejjel ül az ágyon. Nem éppen üdítő látvány.
Leülök mellé, amire ő felém fordítja a fejét. Kristály kék szemébe nézek.
- Nem akarom ezt az egészet. Miért van erre szükség? – emeli rám könnyes tekintetét.
A szavai engem is lesújtanak. Erre én se tudom a választ, de ha nem válaszolok neki, akkor a Békeőröknek kell, és az nem a legkellemesebb.
- Figyelj, egyszer szerepel a neved, csak is egyszer. Lehetetlen, hogy téged húznak ki. Bízz bennem! – vigasztalom.
Hirtelen a kezembe nyomja a plüss mackóját, amit még apától kapott nagyon régen.
- Legyen nálad, ő majd vigyázz rád. – mondja ellentmondást nem tűrő hangon.
Könnyek szöknek a szemembe, és átölelem Dannyt. Később anya is csatlakozik hozzánk. Remélem, nem ez lesz az utolsó ölelkezésünk.
Egy negyed óra múlva elindulunk, hogy ne késsünk el.
Mikor kiérünk az utcára, nem lepődöm meg, amit látok. Zsivaj, minden ember az utcán van. Ünnepelnek. Nálunk az aratás nem szomorú, inkább önfeledt. Várakozás-teljes. Szerencsére tudok egy rövidebb és egyben ismeretlen utat.
Az egyik kezemben a Danny-től kapott plüss állatot tartom, a másikban meg Danny kezét. Csöndben megyünk, nem szólunk egy szót se. A nagy csöndet egy fiú banda nevetése szakítja meg. Rám mutogatnak, és a kezemben lévő plüssre. Röhejes vagyok. Mikor közelebb kerülnek hozzánk, felismerem őket. Az osztálytársaim. Már épp nyugodtan elmennénk egymás mellett, mikor az egyikük fellök. A földre esek, de szerencsére nem ütöm meg magam. Danny már megszokta, hogy nem vagyok a legnépszerűbb és legkedveltebb emberek között ezzel az ártatlan személyiségemmel. Nem szól egy szót se, tovább megyünk.
Mikor megérkezünk, elküldöm Dannyt a megfelelő irányba, és később én is elindulok a korosztályomhoz. Hamar felismerem a fekete tincseket. Kyle. Csak egymásra nézünk, és megyünk tovább.
Ezért szeretem részben Kylet. Csendes, nyugodt. Nem beszél sokat, de így is megértjük egymást.
Mikor már nem tudunk tovább menni, megállunk. Sokan rálépnek a lábunkra, mindenki az első sorba szeretne lenni, ami szinte lehetetlen. Az elsők már hajnalban itt vannak, őket hívjuk a hivatásosoknak. Én is, és Kyle is azok vagyunk, de minket kényszerítettek. Ellentétben velünk, a többi hivatásos nagyképű, öntelt és harcias. Bármit megtennének azért, hogy az ő nevüket húzzák ki.
Nem kell sokat várni, a polgármester elmondja a szokásos beszédét, és azt is, hogy ne hozzunk szégyent az Első Körzet nevére. Meg lesz.
Utána a kapitóliumi kísérőnk, Alessandro Spears következik, aki már szinte röhejes a bugyuta akcentusával és türkizkék ruhájával. El is mosolyodom rajta, de be is fejezem egyhamar. Lehet, hogy én is ilyen lennék, mint Alessandro, ha kapitóliuminak születek.
Ő is elmondja a mondanivalóját, és azt is, hogy már négy éve nem kellett csalódnia bennünk, reméli, most se kell. Ezután kimérten, lassan, hogy a feszültséget növelje, a fiúk gömbjéhez sétál. Igen, nálunk nem törődnek az illemmel, a fiúké mindig az elsőbbség. Ők érnek valamit.
Kihúz egy cetlit, majd miután elolvasta felkiált.
- Danny Lothbrook!
Elhalkul a világ. Minden elmosódik. Nem, ez nem lehetséges. Ez nem történhet meg. Biztosan.. Biztosan tévedés történt, igen, ez történt. Mindössze csak egyszer szerepelt a neve, egyszer. Ekkor eszembe jut, hogy önként jelentkeznek majd helyette. Kyle biztosan nem, meg értem miért, de rajta kívül vannak más fiúk is. De nem. Alessandro megkérdezi, hogy jelentkezik-e valaki a szerepére, de senki. Kyle-nak kell megfognia, nehogy a földre zuhanjak.
Látom, ahogyan Danny zavarodottan felsétál a pódiumra, és megáll a kapitóliumi egyik oldalán.
Alessandro cicceg és a fejét csóválja, de azért köszönti a fiút.
- Jöjjenek a lányok!
Eszembe jut, hogy egy tizennyolc éves lány, Clarisse, biztosra ment, hogy az ő nevét húzzák ki. Habár jó körülmények között éltek, tesszerát kért. Rengeteget. Mindenki neki szurkol, mert Clarisse meg tudná védeni az Első Körzet becsületét. Ezért ha ez a parányi kisfiú meghal, nem kár érte. Úgyis Clarisse-on az Első Körzet szeme..
- Clarisse Alston! – a tömeg kórusként sóhajt fel, mikor elhangzik a várva várt név. Sikerült. Teljesült az akaratuk, ezzel megpecsételték az öcsém sorsát. Az elsők között fognak vele végezni, sőt, lehet, hogy még meg is kínozzák.
Még magától a gondolattól is rosszul leszek, de nem tudom kiverni a fejemből a mai álmomat. Danny holtteste. Clarisse elindult. Nem tudom, mit tegyek, de tudatomon kívül elkiáltom magam, hogy önként jelentkezek. Minden szempár rám szegeződik, és mindenki felhördül.
- Mit csinálsz, te őrült? – kérdezi idegesen Kyle.
Ekkor eszmélek fel a szavaim súlyára, de már késő. Elindulok. Clarisse szemei akárcsak Zeusz, villámokat szórnak, és más helyzetben biztosan a következő körzetig rohannék, de ennek nem most van itt az ideje.
Fellépek én is a pódiumra, és megállok Alessandro másik oldalán, majd a mikrofonba halkan, de érthetően elmotyogom a nevem. Aurora Lothbrook.
- Hölgyeim és uraim, íme, egy testvérpár fog indulni az ideig Viadalon! Tapsoljuk meg őket! – de senki nem tapsol. Mindenki gyűlöl benneteket. Elrontottatok mindent. Az Első Körzet el fog bukni, méghozzá szégyenteljesen. Lehet, hogy igazuk lesz.
Minden olyan gyorsan történik, egy szobába visznek, Dannytől külön. Tudom, hogy anya először hozzá fog menni. Belegondolok, hogy milyen lehet most neki. Egy nap alatt mindkét gyermekét elveszítette.
Nincs időm a gondolkodásra, mert nyílik az ajtó, és Kyle jön be rajta. Az arcán látszik az, hogy dühös rám, de legfőképpen a szomorúság jeleit vélem felfedezni vonásain, de mint mindig, most is rejteni próbálja érzéseit. Oda jön hozzám. Megölel. Bárcsak így lehetnénk örökre.
Már épp kinyögnék valami értelmes szót, amikor minden, amit véka alá rejtettem, elő tör belőlem. Zokogni kezdek.
- Kyle, én tényleg sajnálom. Sajnálom. De nem.. Nem hagyhatom meghalni! – dadogom, és próbálok meg küzdeni a könnyeimmel, de nem tudom őket megállítani.
Kyle eltol magától, majd mélyen a szemembe néz.
- Figyelj, nincs mit sajnálnod. Tudsz harcolni, meg tudod védeni magad, nem? Egész életedben erre készültél, nem igaz? Fel a fejjel, mert sokkal tapasztaltabb vagy, mint a többiek.
Sose hallottam így beszélni Kyle-t.
- Kérlek, ne így emlékezz majd rám. – mondom, mikor letörlöm a könnyeimet a ruhám ujjával.
- Nem. Nem így fogok. Hanem így. – mondja, majd megcsókol, amit viszonzok.
Ekkor nyílik az ajtó, és két békeőr ki viszi Kylet, aki gyorsan elkiáltja magát.
- Szeretlek! – ekkor becsapódik az ajtó.
- Én is..
Később újra nyílik az ajtó, és anya lép be rajta. A szemei felduzzadtak a sírástól. Odarohan hozzám és szorosan átölel. Nem szól egy szót se, így állunk addig, ameddig nem nyílik az ajtó. Anya alig hallhatóan annyit suttog, hogy „Szeretlek” majd az ajtón kívül lesz.

Nem kedvelem kiváltképp az aratásnapot. Sosem szerettem igazából, bár eddig megúsztam. Ettől függetlenül nem vettem volna a szívemre, ha a feledés bársonyos homálya fedné már el egyszer végre ezt a buta szokást. Persze tudom én, hogy "kell", meg minden, de nem nyugtat meg ez a tudat - ahogy szerintem senkit nem nyugtat meg úgy négy-ötéves kor fölött. Akkor már azért bele tud gondolni a legsutább kölyök is abba, hogy egyszer talán vásárra kell vigye a bőrét azért, hogy valami jó legyen; főleg másoknak.
Mivel ilyen szép mély érzelmeket táplálok a dolog iránt, és mivel utolsó olyan aratásnap, amin bármiféle eséllyel indulok, kedvem is lett volna megfeledkezni róla, és főzni valami jót, kiélvezni ezt a napot, amit nyugodt szívvel szánhatok a semmittevésnek. Főzni valami jót, aztán aludni egy nagyot - ezt terveztem, mert hát valljuk be, úgy gondoltam, hogy ha eddig megkegyelmezett nekem a... Szóval az a valami, ami kegyelmezni szokott, akkor most sem fordul ellenem majd. Miért is tenné? Mekkora arra az esély? Egy a millióhoz? Valahogy úgy lehet, gondolom. Bár sosem voltam túl jó matekból azokon az egyszerű számításokon felül, amik a gyárban kellettek és amiket úgy megtanultam mostanra, hogy még azokkal is álmodom.
Tehát, a lehető legnagyobb lelki nyugalommal távoztam otthonról kora reggel, hogy kerítsek pár tojást, meg ilyen alapvetőbb dolgokat, amik megfelelnek mondjuk egy rántottához. Elvégre imádom a rántottát és ez a kaja az, amit szegényes repertoáromból is a legjobban csinálok. Minden bizonnyal azért, mert épp olyan nehéz, mint teát főzni.
Ahogy reggel elindultam, ugyanazzal a nyugalommal értem még haza is, kicsit el is felejtkeztem arról közben, hogy milyen nap van. Csak pár percre ugyan, de tényleg elfelejtettem. Egészen addig, míg nem kellett arra rádöbbenjek, hogy a süket némaság felel a veszett köszönésemre és hahókra, amit a házacskánk komor légkörébe kiabálok.
Mély levegőt vettem, lemondóan pakoltam a konyhaasztalra, de aztán azért körbejártam a házat, minden szobába benyitogatva. Jól tudtam, hogy apu azért nincs otthon, mert már elindult, de azért valahol baromi mélyen még reméltem, hogy csak alszik, vagy... fogalmam sincs. Bár hazudok. Egy pillanatra azért az is megfordult a fejemben, hogy talán csak azért nem válaszol, mert elvitte már a kora, a szíve vagy bármi és ott hever, belé fagyott szusszal valahol.
Utolsóként a saját szobámba nyitottam be, mivel bőven tudtam azt is, hogy ott mi vár rám - főleg az után, hogy aput nem találtam a lakásban még holtan sem.
Az az ocsmány rózsaszín egyberuha, rajta még rózsaszínűbb virágokkal, amit zsinórban már negyedszer kell viselnem. Még fodros is! Legszívesebben megszabnám trikóvá és rövidnadrággá, hiszen amennyi fodor van az elején meg a szoknya "helyén", kijönne belőle talán két másik egyszerűbb ruha is... De sosem tettem. Ahogy apának, nekem is fontos volt azért kicsit, hogy ezt a holmit valaha anya szerezte és őrizgette féltve. Olyannyira, hogy egyszer sem viselte, nehogy baja essen. Ha néha elő is került a gardróbból, akkor is csak azért, hogy anya gyönyörködhessen benne, maga elé emelve ezt a "szépséget", meg néha végigsimítson a puha, fényes és csúszós selyemszerű anyagán.

Ezúttal is felvettem tehát, és megpróbáltam nem elhányni magam a félpercenként előtörő gondolattól, ami arról szólt, hogy hogyan festhetek benne. Erről tippem sem volt, sosem vitt rá a lélek valahogy, hogy megnézzem magam a tükörben, mikor ezt fel kellett húznom.
Apa korábban mindig megkért ilyenkor, hogy legalább erre az egy alkalomra engedjem ki a hajam. És persze fésüljem is ki. Egyik sem sűrűn szokásom, mert ugyan egy olaj- és fémgőzös gyárba, csupa borostás pasas közé minek is? De azért ezúttal megtettem ezeket is.
Időben érkeztem a gyűlésre, és igyekeztem megbújni a tömeg közepén. Nem is azért, mert úgy éreztem egy pillanatra is, hogy az megmenthet, hanem mert nem igazán akartam, hogy túl sokan észrevegyenek. A kelleténél így is jóval többen láttak ebben a göncben, amiben rosszabbul éreztem magam, mint ha krumplis zsákot húztam volna magamra. Bár alapjáraton úgy kihúzom magam mindig, mint akinek a hátát seprűnyéllel egyengették -már csak azért is, mert jó lenne legalább magasabbnak tűnni, ha már valójában nem lehetek az-, most mégis igyekszem picire összehúzni magam. Időnként eszembe jut az, hogy kár, hogy nem vagyok egér, de persze csak az "unom már, legyen vége, legyünk túl rajta" gondolatfélék közt.
Mondanom sem kell szerintem, a mai indulás és az elmúlt évek tekintetében eléggé meglep, hogy megesik velem az az egy a millióhoz eset és meghallom a nevem. Nagyot nyelek. Nem vagyok ijedős kis fruska, az én állásommal nem is lehetnék az, s ha valaha az lettem volna, mára úgysem lennék az... De a hátam közepére sem kívánom a helyzetet egyelőre. Persze, gondolom, tudnám teljesíteni a feladatokat, amik rám várnak. Már csak abból kiindulva is, hogy szeretem mindig megugrani a lécet, bármiről van szó. De... A gyors-kapkodós főzés és még forrón belapátolt ebéd után, az öltözködés és idefelé rohanás helyett hunyni akartam egy bőségeset, és ez most így hatványozottan hiányzik. Igen, még így, a fővesztés szinte biztos terhe mellett is, és annak ellenére, hogy talán alig egy órája láttam rá egész közelről példát, hogyan jár az, aki az általam vágyotthoz hasonlóan elmulasztja a megjelenést.

Mély levegőt veszek, kifújom és igyekszem terelni a gondolataim, fellépdelve az emelvényre. Egyrészt mert nem akarom, hogy harmadszor is a nevemen szólítsanak -valljuk be, az úgy festene, mintha beijedtem volna-, másrészt pedig mert nem hagyhatom kiülni az arcomra és a viselkedésemen sem mutatkozhat meg annak a jele, hogy tényleg beijedtem kissé.
Fél szemmel látom csak apám eltűnő alakját pár őrrel. Nem érint kimondottan jól, hogy kérdésessé válik, hogy elköszönhetek-e tőle, mielőtt a többiekkel be kell vonulnom a darálóba. Nem voltam sosem a szeme fénye, ahogy ő sem az enyém, de azért mégiscsak az apám. Mégiscsak felnevelt, munkát szerzett nekem, pedig megtehette volna akár azt is, hogy az első levegővételemet ezen a világon, belém fojtja.
Egy ismerős képű srácot választanak mellém. Láttam már párszor a gyárban, persze. Hol máshol? Túl sokat sosem beszéltünk a köszönésen meg a nagyjából kötelező illedelmességi izéken kívül, így annyit tudok róla kábé, mint a semennyi. Na jó, azért a neve mintha rémlene. Aztán az, hogy igyekszik szerencsétlen, de talán örökre ugyanazt a gépet fogja őrizgetni és szerelgetni a gyárban. No meg... Egy évvel fiatalabb tőlem állítólag, de nem néz ki tizenötnek sem szerintem.
Összebiccentünk azért, ha már így egymás mellé vagy ellen -mert ez még úgyis elválik- pakolt a "szerencse", de egyelőre ennyi.

Hamarosan átöltözhetek valami kényelmesbe és fogadhatom szépen sorra a látogatóimat. Komolyan mondom, olyan az egész, mint egy temetés előtt, a virrasztásnál. Mikor ott kuporog a szegény özvegy a földi lét maradványai mellett és sorra jönnek az ismerősök elköszönni a halottól, meg részvétet nyilvánítani az özvegynek. Ugyanaz, csak pepitában: itt a maradvány és az özvegy is én magam vagyok érzéseim szerint.
Aput mégis beengedik hozzám. Úgy néz ki, mint akit szépen helyben hagytak. Sosem gondoltam volna azért, hogy összevereti magát értem, de ennek a napja is eljött, úgy tűnik. A mai nap csupa meglepetés, ugyanis még át is ölel. Sőt, olyan kapkodósan veszi a levegőt, mintha talán még sírna is, vagy legalábbis küzdene vele. Megölelem én is őt, de mostanra már sikerült hozzászoktatnam magam a gondolathoz, hogy nincs mese, most aztán végképp olyan harcos vagyok, amilyennek tartom magam. Megérint persze, ettől függetlenül azt látnom, hogy apu annyira félt, amennyire soha a büdös életben eddig nem mutatta ki, de nem érzékenyülök el. Egy harcos nem sír. Az, aki a kerület nevében meg akarja nyerni ezt a játszmát, az sem sír. Meg úgy egyébként, amúgy sem nagyon szoktam. Utoljára talán tizenkét-három évesen bőgtem el magam.
Tiszteletét teszi még May néni, a szomszéd öregasszony. Úgy vigyorog rám, mint ha legalább hős lennék azzal, hogy most rápacsáltam. Gondolom, annak is tart, hiszen most kettőnk miatt megúszta a kisunokája, aki idén vett részt élete első ilyen sorsolásán.
Megjelennek még páran a gyárból is, akikkel egy területen dolgozom. Vállon veregetnek, és közlik, hogy ugyanazt a kegyetlen talpraesett, karakán lányt várják vissza melóba, aki tegnap is voltam. Lepacsiznak velem, mint ha csak valami buliba készülnék, vagy erdei túrára. Kérik, hogy csapjak ám oda rendesen - értsenek ez alatt bármit is. Gondolom, úgy nagy általánosságban mindenre értik. Ami a fura, az az, hogy bár egyesével jöhetnek be ők is, egyre inkább úgy tűnik, hogy összebeszéltek. Az apró ajándékaikból nem csak két napig ehetném folyamatosan degeszre magam, de kis híján össze is rakhatnék egy egyszerűbb pisztolykát. Dirib-darabban kicsempészték nekem a fontosabb alkotóelemeket a gyárból, amiket nem kaparhatnék össze holmi limlomból. Egy rövidke fegyvercső, egy ravasz, kakas, markolatnak való cucc. Egyiküktől még egy marék rugót és csavart is kapok. Ezeket társítva az aputól kapott négy darab tölténnyel azért összeeszkábálhatok majd valami végszükség-megoldást. Ettől függetlenül azért remélem, hogy arra nem lesz szükség...
Az utolsó látogatóm távozása után tartok egy kis csendespihenőt. Bekapok pár falatot a sós sütikből, iszok egy kis vizet, a végszükség-apróságaimat meg elsuvasztom itt-ott. Csizmaszárba, zip-záras zsebbe is kerül ez-az, meg a bőrzsinegre is, amit a nyakamban hordok azzal az egyszerű kis medállal. A valamivel nélkülözhetőbb apróságokat meg egyszerűen beszórom a táskámba. Elmélyülve a magányban igyekszem még hangolni magam arra, ami a mai nap többször is elhangzott: kemény vagyok, a jég hátán is meg tudok élni. Nekem kell kijönnöm onnan győztesként, kerüljön ez bármibe is.

-A büdösfaszba.- Hangzik a hangos felkiáltás.
Megvágtam magamat azzal kurva baltával. Szerencsére csak a mutatóujjam legeslegvégét kaptam le semmi vészes. Bár a vérzést nem fogja egy ideig abbahagyni az biztos. Ráadásul csíp is. Egy "Baszódjketté" kíséretében még felkapom a nem sebes kezemmel a baltát ls lesúlytok az utolsó farönkre.
-Na. Mostmár elég tüzifánk van egy időre.
Bekötözöm az ujjam majd felkapom a fát és a baltát aztán uccu neki hazafelé mert lekésem az a szaros ünneplést.
Otthon ledobálom a fát magamra kanyarintom a nagypapa nem túl fiatal de annál alkoholfüstösebb zakóját és zsebre vágok némi kötést pluszba hátha átázik a mostani. Picurkát késve érkezek meg az ünnepségre.
"Shajj de unom máris pedig csak most kezdődött. A nőci viszont az emelvényen nem rossz bőr."-gondolom amíg nem nyitja ki azt a büdös nagy pofáját.  Na ez aztán tud vihogni, nyivákolni, meg vinnyogni csak éppen emberi hangja nincsen. No mindegy. Unalmamban lepillantok és mit látok? Nem bazmeg nem pörköltet. Hanem, hogy a rohadt kötés átázott az ujjamon. Hát ilyen nincs. Elkezdem cserélkedni. Közben a csajszi nyihog valamit az emelvényen pont nem érdekel. Egyszer csak azon kapom magam a nagy elfoglaltságomban, hogy a mellettem álló böködi az oldalamat.
-Miafaszkő?-suttogom oda.
-John Sandstone.-hallom ismételten a csajszi hangját.
-Ó, hogy baszódná kétfelé te rágó picsájú kurva. Hát nem hiszem el, hogy pont engem kellett kifognod a mocskos karmaiddal.
Felgyaloglok a pódiumra. Mosolygok egy kicsit. Próbálok nem a muter szemébe nézni közben szemügyre veszem a csajszit akit mellém választottak. Hű micsoda segge van. Ez igen. Az arcát persze nem tudnám felidézni.
Pár percel később már bent csücsülök egy épületben. A muterék ölelkezésén és sirámain már rég túl vagyok. Az öreg (akit én mindennél jobban tisztelek és becsülök) azt találta mondani, hogy "ha nem nyersz akkor haza se gyere". A mocskos disznó meg azt hazudta nekem, hogy már elfogyott a pia azt ilyeneket mond és alig áll a lábán. Ejj, ejj de szomorú időket élünk.
Miután a szüleim távoztak egy pillanatra látom a nagypofájú boszorkát is aki kihúzta a nevemet. Csak annyit ordítok neki, hogy:
-ROHADJON LE A KEZED TE HIMLŐSPICSÁJÚ SZIPIRTYÓ.

Évek óta először érzelem jelenik meg az arcomon, mikor végre kiderül, ki képviseli a fiúkat a körzetünkből. Abszolút terror az, amit láthatnak rajtam, ami teljesen elfogadható reakció egy ilyen hírre, csakhogy az én esetemben egy félreértésen alapul. Csak a vezetéknevet hallottam, és valamiért arra asszociálok, hogy bizony az öcsém nevét húzták ki. Ebben megerősít társaim együtt érző pillantása, és a rettegés, amit a csöppnyi, 6 éves tesóm szemében látok mikor hátra nézek.
-Önként jelentkezem a viadalra!!!
Torkom szakadtából ordítok. Na nem, lehet nem vagyok teljesen normális, de Mark akkor sem maradna életben az arénában, ha egyedül kéne töltenie ott pár napot, nem pedig egy rakás vadállattal... mint én. Mindig úgy képzeltem, hogy aki erre a tettre szánja el magát, az minimum hősnek érzi magát, nekem viszont csak azt bizonyítja be, hogy gyáva vagyok. Évek óta abban reménykedem, hogy kihúznak. Évek óta jelentkezhettem volna, és mégis csak most teszem, amikor egy családtagom került veszélybe.
Hamarosan rá kell döbbenjek, a meglepetés mindenki arcán nem arról szólt, hogy rég láttak ekkora bátorságot. A nyakkendős koca szedte össze magát először, és egy elnéző mosollyal közölte velem, hogy erre semmi szükség, szerencsém van, hisz eleve engem húzott. Sosem hallottam még röhögést az aratás napján, igaz csak páran helyről érkezett halkan, és az is gyorsan elhalt, miután a többséget társaik emlékeztették a helyzet komolyságára, gyakran fizikai módszerekkel.
Megnézem magamnak a lányt, de csupán egy pillantásra méltatom. Magamnak egy a hathoz esélyt saccolok a túlélésre. Neki semmit. Az ünnepség végéig olyan vagyok, mintha alva járnék, még akkor is, amikor apám megszorítja a kezem, és megveregeti a vállam, Mark pedig könnyes szemmel ölelget. Anyám már hazament. Nem bírta nézni. Még utoljára búcsút intek nekik, és miután hátat fordítottam, hideg, kegyetlen mosoly kúszik az ajkaimra. El sem hiszem, hogy nem álmodom...

---

Egy ideig egyedül vagy. Kezded felfogni, hogy nagyon is egyedül maradtál, és hiába lesz ott a testvéred, egyikőtök biztosan nem éli túl… Már azt hiszed, hogy vége a látogatásnak, amikor dulakodást és kiáltozást hallasz odakintről. Végül szinte berobban valaki. Teljesen döbbent vagy. Mit keres itt Clarisse? Megijedsz, hogy bántani akar, hiszen elég hevesen közelít feléd, majd megragadja a felsőd, de nem csinál semmit. Továbbra is rohadt mérges. A szíved gyorsabban dobog.
- Hé, Szerencsétlen! Ha már voltál akkora balfék, hogy tönkrecseszd életem lehetőségét, akkor legalább ne tedd tönkre a Körzeted hírnevét, vili? – elenged, majd valami bátorító vállba veregetést kezdeményez, de elég fájdalmas. Aztán rájössz, hogy maximum csak félig-meddig lehetett bátorító, mert egy gonosz vigyor is kiül az arcára. Aztán a füledhez hajol.
- Ne is álmodj arról, hogy a szaros öcséd megvédheted… Ha még képes is lennél kettőtök helyett harcolni, egyikőtöknek meg kell halnia. Ráadásul abban a percben mikor felhangzik az ágyú a nevedre, megpecsételődik az ő sorsa is… - ekkor jönnek be a Békeőrök, és kifelé kezdik ráncigálni. Még ennyit kiált feléd még gonoszabb vigyorral.
- Feleslegesen halnál meg érte. Az neked sem érné meg, nem igaz? – emeli meg a szemöldökét, majd a Békeőrökhöz fordul.
- A saját lábamon is ki tudok menni… - elengedik, majd becsukódik az ajtó.
Csak néhány perced van elgondolkodni azon, amit mondott, hiszen ezután Békeőrök állítanak be, hogy kikísérjenek téged a vonathoz. Nektek nem hosszú az utazás. Sokan maradnak, hogy lássanak titeket. Fotózás, fotózás, még több fotózás... A vonat bejáratánál találkozol újra a testvéreddel. Még látszik rajta, hogy sírt. Alessandro halkan morogja is neki, hogy szedje már össze magát férfi és kiválasztott létére, mert rossz színben tünteti fel a körzetet. Az öcséd megszeppen, de abbahagyja a sírást. Végül felszálltok a vonatra, és magatok mögött hagyjátok az Első Körzetet.



A vonat nappalijában ültök, szemben veletek Allesandro éppen bosszúsan felsóhajt. Béna akcentussal kezd bele monológjába felháborodottan.
- Nos, nem titkolom, hogy mélységesen csalódtam az Első Körzet Kiválasztottjaiban. Pályafutásom eddigi legreménytelenebb párosával van dolgom, azt hiszem… - mér végig titeket felsőbbrendűen, majd elhúzza a száját. Drámaian felsóhajt.
- Azonban! – mutatja fel a mutatóujját.
– Az én dolgom nem az, hogy azon siránkozzak, hogy milyen esélytelen kölyköket dobott a sors, hanem hogy abból dolgozzam, ami van. Már pedig egyetlen esélyünk van arra, hogy felfigyeljenek rátok, és Támogatókat szerezzünk… És az nem más, mint az, hogy testvérek vagytok, és szeretitek egymást, kitartotok egymás mellett, véditek egymást bla-bla-bla… - sorolja unottan a Kísérő.
- Pontosan! Tökéletesen igazad van, Alessandro! Ezzel kell kezdenünk valamit, amíg mást nem találunk! – lép be egy harmincas férfi lazán, mögötte egy kissé szigorúbb nő. Ők lesznek a Mentorotok. Malcolm Velasquez és Malia Cole.





Lehuppannak Kísérőtök mellé, a férfi kezében két kést élezget. Rátok hunyorít, majd megereszt felétek egy mosolyt.
- Nos, én reménykedem, hogy kihozok belőletek valamit, hogy ne járassuk le magunkat, de ehhez a ti hozzájárulásotok is kell… Először is, rengeteget kell majd színészkedni, különben ti, akiknek nincs egyéb különlegességük, elbuknak. Aztán majd később a harc is… El kell játszanotok, hogy mennyire ragaszkodtok egymáshoz, stb… De egyben határozottak is vagytok, erősek, akik képesek kitartani. Menni fog? – kérdezi egy fehér fogvillantásos mosollyal.



Hamarosan megérkeztek a Kapitóliumba. Még titeket is lenyűgöz a főváros. Főleg az öcsédet. Tömeg vár titeket. Alessandro csak egy lekezelő pillantást szán rátok, majd kilép a vonatból. Malcolm azonban egy szemöldök felhúzással jelez nektek azt illetően, hogy itt az idő a színészkedésre.
Ti tudjátok, hogy ezek után mi jön… A tisztálkodás, szépítkezés, ruhafelvétel, hogy megjelenjetek a Köröndön. Szerencsére titeket nem kínoznak annyira, mert ti gazdagabb rétegből jöttök. Ezt csak túl kell élni. A felkészítő csapat odavan a szép szőke hajadért. (Itt jön a ruha, amit választottál.) Nagyjából egy óra múlva már a szekereknél vagytok, és újra találkozol az öcséddel, Alessandro-val, Malia-val és Malcolm-mal, aki mint mindig, most is egy „fantasztikus” mosollyal fogad.
- Nos, a legfontosabb, hogy elkápráztassátok a népet! – kezd bele Alessandro, Malcolm bólogat.
- Ne felejtkezzetek el egymásról, például fogjátok egymás kezét, és tegyétek jól láthatóvá. Mosolyogjatok és integessetek, tudjátok, mi a dolgotok – tapsikol Alessandro, hogy jelezze itt az idő. Felsegítenek a szekérre, majd legelőre kerültök. Van még időd körbenézni. A Második Körzetes fiú téged bámul metsző pillantásával. Majd hidegen elmosolyodik, mikor az öcsédre téved a szeme. Aztán elfordulsz tőle. Akkor kapsz észbe, mikor egy rándulással elindul a szekér. Itt az idő, hogy megmutassátok, mire is vagytok képesek, ha túl akartok élni… (Itt tessék szépen leírni, mit is csinálnak pontosan, mert fontos!)

John Sandstone

---

Camille Badeaux (Kísérő) rád néz, majd egy szigorú pillantással felmér. Visszatért a kapitóliumi ember.
- Valami problémád van, fiatalember? – kérdezi fensőbbséges hangon. A válasz után int a Békeőröknek, akik kikísérnek a vonathoz. Summer már vár rátok. Ezek szerint neki még annyi látogatója sem volt, mint neked. Semmilyen érzelem nem látszódik rajta. Hát az biztos, hogy pszichésen nem lesz könnyű vele elbánni…



Ahogy szinte mindenki más, ti is a Kísérőtökkel vártok a Mentorokra. Camille egy kókuszos sütit próbál megenni. Két falat között szól hozzátok.
- Nem tagadom, jelenleg nincs ötletem, mivel tudnánk megragadni a Támogatók figyelmét. Hallottam arról, hogy az Első Körzetben egy testvérpár jelentkezett… Erre odafigyelnek az emberek. De rátok, kedveseim… Hacsak nem a csúnya beszéddel próbálod elnyerni a figyelmet – néz rád szúrósan Camille. Ekkor lép be a két ember a helyiségbe. Owen Roach és Erica Mendoza.





A nő egy lassan ötvenes éveiben járó asszony, a férfi pedig nagyjából negyven éves lehet. A hölgy szigorúan végigmér titeket, majd bólint egyet.
- Jobban néztek ki, mint az előző években kiválasztott, remegő térdű gyerekek. Belőletek akár harcost is nevelhetünk – mosolyodik el végül, majd a társával együtt helyet foglal. Owen szólal meg most.
- Örvendek a találkozásnak! Bíztatónak tűntök. Meglepő, de én fogom a lelki és a háttér munkát csinálni. Erica pedig a fizikai részével fog foglalkozni. Azaz a harccal. Jártasabb, mint én – mosolyodik el a nő felé. Eléggé családias hangulat támadt. Summer most szólal meg először.
- Mondja, önök rokonok? – kérdezi.
- Nagyon jó megfigyelés, kisasszony!És tegezzetek minket nyugodtan – kacsint a férfi Summer-re. – Ez elég hasznos kis tulajdonság ám az Arénában… Mellesleg igen, unokatestvérek vagyunk.
- Owen, ne kanyarodjunk el a témától! – szól rá finoman Camille a férfire.
- Ó, igen! Nos, ahhoz, hogy túléljétek ezt az egész szarságot, Támogatókat és szövetségeseket kell szerezni… Higgyétek el, e nélkül a végéig nem élitek túl… Szóval fel kell kelteni a figyelmüket. Mondjátok el, mivel tudnátok! (Itt mondj legalább egy dolgot, amit annak vélsz!)
- Amit elsőre is fel lehet fedezni, az nem más, mint a kisugárzásotok. Ez a Hetedik Körzeté. Olyan szilárd jellemet kovácsol belőlünk többnyire, amit más Körzetek irigyelnek. Ha ketten együtt mutatjátok ezt a sziklaszilárd határozottságot, azzal mehettek valamire. Viszont a káromkodás csak ront! – néz Erica John-ra.
- Ezt hanyagoljuk, kérlek… Szóval a ruha lehetne olyan, ami kiemeli ezt a visszafogott vadságotokat. A smink is erre épülne. Vagy pedig ha John nagyon is a szavak embere, akkor az ellentétekre építenénk… Summer lenne az előbb említett, John azonban lehetne valamivel közlékenyebb, aki a Támogatókkal úgymond kommunikál, ad nekik valamit. De! Csak normálisan! Különben egy életre leírod magad náluk és a bájos hölgyet is – folytatja az idősebb nő.
- Hadd mondjak egy tapasztalatot! – szólal fel Camille.
- A kapitóliumi emberek szeretik az egyéniségeket, de nem az őrülteket. Az erőt, a korlátolt vadságot, a határozott jellemet részesítik előnyben, hiszen ezek a jellemvonások segítik az embert a győzelemhez.
- Jól mondod, Camille – veszi át a szót Owen.
- Nos, van egyéb ötlet, óhaj-sóhaj, panasz? – kérdezi tőletek. (Fejtsd ki a véleményed, ha gondolod)



Elbeszélgetitek az időt, így azon kapjátok magatokat, hogy megérkeztetek. Camille vonul ki először. Egy pillanat alatt veszi fel a kamera előtti arcát. Aztán a két mentor követi, aztán Summer és végül te. A lányból csak úgy árad a küzdeni vágyás és a sziklaszilárd akarat. A kamerások is meglepődnek, és szájtátva néznek utána. Meglepi őket ez a kisugárzás, de úgy tűnik, bejön nekik. Valami nagyon megváltozott a lányban. Sokkal több van benne, mint azt elsőre hitted volna. Gyorsan tenned kéne valamit, ha azt szeretnéd, hogy rád is irányuljon egy kis figyelem.
Ezután kezelésbe vesznek titeket. Van mit. A faipar nem éppen a legszebb bőrért felelős. Jó sok időt vesz igénybe, ráadásul nem érted, miért kell ez az egész cirkusz. Aztán meglátod a ruhád. (te választod!) Mikor aztán újra találkozol partnereddel és a többiekkel, látod, hogy Summer megtartotta azt a stílust, mint amivel kivonult a vonatból. Ehhez a ruha és a smink is nagyon sokat adott. Tényleg lenyűgözően festett. Ha beveti azt, amit eddig, akkor feltűnőek lesztek. De neked is kéne valamit tenni, nem? Hiszen a lány egész lénye vetekszik néhány Hivatásoséval, és ezt biztos megjegyzik a Támogatók… De hát, most indultok még csak a Köröndre, itt a nagy esélyed, ki kéne használni…

Még mindig alig bírom felfogni, hogy mi történt csupán 1 óra leforgása alatt. A halálba küldenek, a gyilkosok melegágyába, ahonnan csakis egyikünk juthat ki élve. Kezdem azt hinni, hogy hiába leszek Dannyvel együtt,ugyanúgy egyedül leszek. Dannyt is hivatásosnak képezték, de ő nem tud annyi mindent és ő a legfiatalabb bizonyára. Nekem kell megvédenem.
Hirtelen dulakodást és kiáltásokat hallok az ajtón kívülről és önkénytelenül is az asztali lámpát kezdem el markolni, arra készülve, hogy ezzel megvédem magam, amikor valósággal berobban az ajtó. Clarisse.
A lány mérgesen közeledik felém és én felemelem a lámpát. Ha kell, akár fejen is tudom vele vágni. De késő, mert Clarisse a felsőmet kezdi el szorongatni. Nem akar bántani.
A mondandóján meglepődök, a szavai ostorként csapnak le rám. Elenged, és a vállamat kezdi el csapkodni, és azt hiszem, hogy bátorítani akart, de akkor észre veszem a gúnyos vigyorát. Nem hiszi azt, hogy meg tudom csinálni.
Mikor a fülembe kezd suttogni ki ráz a hideg, és legszívesebben akkor csaptam volna tarkón a lányt az asztali lámpával, de rá kellett jönnöm, hogy mindenben pontosan igaza van. Nem tudom megvédeni. Ha meg is halok, ő lesz a következő.
Ekkor a Békeőrök jönnek be az ajtón és kezdik el kifelé rágatni Clarisset, aki még annyit kiált nekem oda gúnyosan, hogy "Feleslegesen halnál meg érte. Az neked sem érné meg, nem igaz?" Ekkor Clarisset elengedik és becsapódik az ajtó.
Nincs sok időm elgondolkodni az előbb történteken mert egyhamar értem is be jönnek. Nem vesznek körbe, tudják,hogy semmi esélyem nem lenne. Egy békeőr jön be értem és akkor is csak mellettem megy. Kiérünk az épületből, és majdnem megvakulok. Mindenki engem fotóz, minden mozdulatomat. Látom lelki szemeim előtt az újságok szalagcímeit. Az Első Körzet szégyenei. Az elátkozott testvérpár.
Nem sok az út a vonat állomásig, hamar megérkezünk. A vonatbejáratánál találkozom Dannyvel, akinek a szemei felduzzadtak. Sírt. Alessandro halkan oda morogja neki, hogy viselkedjen férfiként és kiválasztottként, ne hozzon ránk szégyent. Kezdem bánni, hogy nem hoztam magammal az asztali lámpát.
Mikor felszállunk a vonatra nem nagyon lepődök meg. A kapitóliumtól pontosan ezt vártam. Fényűzés. Sose mutatták a kiválasztottak vonatait, mivel ide nem látnak be a kamerák. Jó is ez így.
Körbe nézek, és Danny mellé ülök le a nappaliban. Velünk szemben Alessandro ül unottan és csalódottan. Nem titkolja, hogy csalódott az idei év első körzet kiválasztottaiban, amit szóvá is tesz. Hol az asztali lámpa?!
Viszont Alessandro elmondja, hogy annyi előnyünk van, hogy hivatásosak és testvérek vagyunk. Ebből ki lehet valamit hozni.
Hirtelen egy mély férfi hangot hallok és hamar meg is látom gazdáját. Egy harminvas izomagy, mégis laza férfi, aki mögött egy huszas éveiben járó, mégis sokkal szigorúbb nő áll. Ők lesznek a mentoraink. Hallottam már róluk. Malcolm Velasquez és Malia Cole.
Lehuppannak Alessandro mellé, Malcolm a kezében két kést élezget. Rátok hunyorít, majd megereszt felénk egy barátságos mosolyt.
Figyelmesen hallgatom a mondanivalóját. Színészkedés. Ebben biztos voltam.
- Menni fog.
Ezután nem beszélünk nagyon sokat, Malcolmmal találkozok mindig, aki még mindig mosolyog. Időm legtöbb részét Dannyvel töltöm. Az estét is. Nem beszélek vele se túl sokat, csupán az arckifejezéséből is mindent megértek. Nem számított erre. Nem így tervezte.
Kora hajnalban érkezünk meg. A Kapitólium látványa lenyűgöz, de nem úgy mint Dannyt. A vonatállomáson meg fogom az öcsém kezét és úgy állok meg a peronon. Alessandro nem figyel ránk különösebben, de Malcolm egy szemöldök húzással jelzi, hogy itt az ideje. Mindenki integet és mosolyog. Próbálok mindenkinek küldeni egy mosolyt, de nem tudom kiverni a fejemből, azt a tényt, hogy azért vagyunk itt, hogy meghaljunk. Az ő szórakoztatásukra.
Pontosan tudom, hogy ez után mik jönnek. Tisztálkodás, szépítkezés, majd ruhafelvétel a Köröndön való szereplésért.
Nem kínoznak minket annyira, mert azért mégis az Első Körzetből jöttünk, nálunk a higiénia alap dolog. Az előkészítő csapatom két huszas nőből és egy szintén huszas éveiben járó férfiból áll. A két lány - később kiderül a nevük, Delaylah és Mikaylah - ikrek, ugyanolyan idegesítő hangjuk van, mindenen nevetnek, és folyton az aranyszínű hajukat birizgálják, ami bizonyára aranyból van. A férfi - Neptun - komolyabb, mégis kedves és segítőkész. Normálisan néz ki, a szeme van kihúzva, más extra nincs rajta. Amin én magam is meglepődök, hogy Delaylah és Mikaylah majdnem elájul a szőke hajamtól, mivel a kapitóliumban az eredeti szőke haj értékes és ritka. Hát, köszönöm?
Amikor a ruhára kerül a sor én ájuldozom. Egy ezüst, glitter koktél ruhát kapok, ami pontosan jellemzi a körzetemet. Csillogás és luxus. A hajamat kifésülik, nem csinálnak vele semmit, tudják, hogy a kapitóliumak el fognak ájulni tőle. A sminkem szolid, kicsit ezüstös, de nem vehető észre. Kapok egy magas sarkút, de egy kisebb vita árán sikerül elérnem, hogy kapjak helyette egy lapos talpút. Készen vagyok.
A Köröndre megérkezve újra találkozok öcsémmel - akinek nagyon jól eltalálták a ruháját, olyan mint az enyém, csak öltönyben -, Alessandroval, Maliaval és Malcolmmal, aki mint mindig, most is egy „fantasztikus” mosollyal fogad.
Elmondják, hogy kápráztassuk el a népet, integessünk,mosolyogjunk és fogjuk egymás kezét. Legelőre kerülünk a szekérrel, mi leszünk az elsők. Van időm körbe nézni. Megakad a tekintetem a Második Körzetes fiún, aki úgy méreget tekintetével, mint egy darab húst. Hideg mosolyra húzódik a szája, mikor tekintete az öcsémre téved. Elfordulok. Arra kapok észbe, mikor elindulunk. Erősen megszorítom Danny kezét, aki ezt viszonozza. Felvarázsolom a lehető legszebb mosolyomat és integetni kezdek. A nézők tapsolnak, fütyülnek és virágokat dobálnak. Őket nem érdeklik az, hogy az Első Körzet a pokolba kíván, vagy, hogy meghalok őket csak a szórakozás. Elengedem Danny kezét, aki először megijed de tudja, hogy tudom, mit csinálok. Átkarolom Danny nyakát, hogy jól láthassák azt, hogy foggal - körömmel ragaszkodok az öcsémhez. Tetszik nekik. Ezt onnan tudom,hogy még hangosabban ordítanak. Mikor megállunk az elnök erkélye előtt megigazítom magam, és azt hiszem, hogy sikerült.

cdn.tobi.com/product_images/md/1/silver-on-the-low-sequin-dress.jpg

Azzal a szándékkal léptem ki az ajtón, hogy szót válthassak Hobbs-szal; de ez nem valósul meg, mert azonnal kivezetnek az épületből. Nincs időm gondolkodni sem, azonnal kamerákat nyomnak az arcomba, és villognak a fényképezőgépek. Nem tudom, mi a tevem, vagy van-e tervem egyáltalán. A kiképzésem nem arról szólt, hogy hogyan integessek a tömegeknek...
Ennek ellenére mégis megpróbálom. Ez a rengeteg ember most éppen rám kíváncsi, arra, tudok-e velük kapcsolatot teremteni. Mosolygok rájuk, ám ez nem valamiféle boldog mosoly - inkább nyugodt. Elfogadtam, ami rám vár, így hát méltósággal viselem. Kihúzom magam, igyekszem erősnek tűnni. Kívülről talán az is vagyok, ebben nincs hiba, valóban sokat ér a kiképzés.
Oldalra tekintek, és látom, ahogy Hobbs csókokat dobál, és lányok százai ájuldoznak tőle. Nem hinném, hogy én hasonló hatást ki tudnék váltani bárkiből is. Valahol a kedves, és a semleges határán mozgok; váltok pár szót azzal, akik kérdésekkel fordulak hozzám - erre is csak azért van lehetőség, mert Hobbs még bohóckodik, és húzza az időt. Megtartom ezt a nyugodt attitűdöt, mert ha más nem, ez eddig is mindig sikerült. Ez az idő sem alkalmas arra, hogy szót váltsak ezzel a nyugtalanító fiúval...
Donald Moore várt minket a vonaton, egy hatalmas, mindenféle étellel megrakott asztalnál. Boldognak tűnik, és arra célozgat, hogy talán mi leszünk a viadal győztesei. Felvonom a szemöldököm, fogalmam sincs, miért viselkedik így; olyan izgatott, mintha már megnyertük volna a viadalt. Magyarázatként megmutatja, hogy hogyan zajlott az első körzetben az ünnepség. Így már minden világos... Egy testvérpár, akiknek szinte semmi esélyük a győzelemre. Főleg a fiúnak... Ráadásul az egész körzet Clarissát akarta a lány helyében látni, így elesnek a támogatóktól is...
Nincs sok időm ezen töprengeni, mert már be is lépnek a mentoraink.
Nem felelek Paul egyik megszólalására sem. Nem lenne szabad, hogy már most egymás nyakának ugorjunk. Kezet fogok Jennával, és a két távozó után tekintek. Dühít, hogy a saját útján jár, és fogalmam sincs, mit terveznek ellenem. Hozzájuk hasonlóan mi is elkülönülünk, hogy kitaláljunk valamit. A szavai alapján úgy érzem, Jenna valamiféle szerepet akar velem eljátszatni. Nem vagyok jó színésznő, bár a közöny és ridegség sohasem állt messze a személyiségemtől.
- Igyekszem a javaslataid szerint tenni a dolgom... Én sem bízom benne.

A kapitóliumi fogadtatás semmivel sem összemérhető. Nem csinálok mást, csak amit eddig... Nyugodt mosoly, integetés... Valahol sokkoló, hogy a tömegből van, aki a nevemet kiabálja, holott még szinte el sem kezdődött a viadali procedúra. Nyúlnak felém, meg akarnak érinteni; az első sorokban szinte összetapossák egymást, és egytől egyig mindenki az ünnep őrületes hevében tombol. Néhányuknak megérintem a kezét, akik elől állnak, de nem viszem túlzásba. Nem is értem, hogyan okozhat ilyesmi nekik örömet.
Utatengednek nekünk, és átvesznek minket a felkészítő csapatok, akik a megjelenésünkért felelősek. A kötelező fürdő után, a kezembe nyomtak többféle bőrápoló szert, amelyeket kivétel nélkül használnom kellett. Elég unalmas elfoglaltság, de igazság szerint tényleg szinte csodát tettek a bőrömmel. A csapat folyamatosan nyüzsgött körülöttem, és bármilyen kis változtatás történt, azonal dicsértek, és bókoltak. Pedig ennek nem láttam szükségét... Számomra nem volt igazán fontos, mit mutat a tükör.
Egyikőjük a hajammal kezdett foglalatozkodni. Biztosított afelől, hogy "én leszek a leggyönyörűbb." Halkan sóhajtottam.
- Köszönöm.
Szétbontotta az összefont tincseket, megmosta újra a hajam, majd nekiesett az ollójával. Megszárította, és a ruhámhoz illő aranyszínű díszeket tett bele. Érkezett egy másik felkészítő is, aki a sminkemmel bíbelődött.



A tükörbe nézve külsőre nem egy olyan alak állt velem szemben, akit gyilkolásra képeztek. Azonban ha kell, képes lenne rá bármelyik másodpercben. Előhoztak egy hófehér ruhát is, és átnyújtották. Ideje átöltözni.



A ruha a térdemig ér, szabadon hagyja a hátamat, és mellé egy aranyszínben pompázó, szíjas magassarkút kapok, illetve aranyszínű karpereceket a felkaromra. A babérleveles-virágos öv csak rájátszik a derekam vékonyságára. Folyamatosan meglepődök magamon. Ez mintha nem is én lennék, pedig egész életemben erre készítettek fel. A fehér egyértelműen a békerőrök színe; a koncepció, úgy sejtem, a ókori római vonal megidézése lehet. Ezt a kártyát már a nevem választásánál is eljátszották, kíváncsi vagyok, most mi sül ki belőle.
Csendben állok, és tűröm, hogy igazgassanak, de hamarosan eljön az idő, hogy találkozzak Hobbs-szal. Amikor meglátom, megilletődök a látványától - ő sem hasonlít önmagára. Sajnos, jó értelemben... Az öltözéke összeillik az enyémmel, a fehér szín és az arany dominál, és kísérteties, ahogyan felidézi az igazi római harcosok szellemét. Az viszont nehezen fér a fejembe, hogy ha ennyire külön utakon jár, miért kell így összeöltöznünk? És miért néz ki ilyen jól ebben a hacukában...? Már most meg tudnám ölni, annyira érezhető az önteltsége.
Két pecünk volt csupán az indulásig. Mindketten végignéztünk a többieken, és mindkettőnk szeme megakadt az első közet kiválasztottjain. Thomas megjegyzésére nem is reagálok, szenvtelen arccal nézem a lányt és az öccsét is. Az érzelgősködésnek nem most van az ideje...már ha van megfelelő ideje egyáltalán az ilyen ostobaságoknak. Nem akarok belegondolni a többiek nyomorába. Tisztában vagyok vele, hogy nem egyenlő esélyekkel indulunk.
Nem szólok egy szót sem Hobbs-hoz, nem vagyok hajlandó ránézni sem, amikor elindul a szekér. Ő azonban kényszerít erre, és ki is használja a meglepettségem, hogy megcsókoljon, és ezzel egyetemben összetörje párezer rajogó lány szívét, és gondolkodóba ejtse a támogatókat. Ösztönösen dühít, amit tesz, igazából nem is gondolkozom azon, amit teszek. Első dolgom, hogy a kezemmel elkapjam az arcát, és az állkapcsánál megszorítsam, valószínűeg nem kis fájdalmat okozva ezzel. Ezzel a mozdulattal könnyen szabadulok az ajkaitól, és ő is láthatja, hogy a tűzzel játszik. Nem szólok, csak még jobban az arcába préselem az ujjaim, és végighúzom a körmeim az arcán, ahogy elengedem. Egy darabig még vörösen fognak a csíkok virítani azon a hófehér, hamvas arcon... Ha esetleg ezután sem engedne el, nem félek a cipőm tűsarkát a szinte szabad lábfejébe mélyeszteni. Ha végre megértette, hogy nem csatlakozom a kis játékához, elfordulok tőle, és inkább integetek a hátralévő pár másodpercben a tömegnek. Nyilván, a nézők számára is egyértelművé tettem, hogy nem játszok vele szerelmest. Megállunk az elnök előtt, és csak azon jár az eszem, hogy hogyan keveredjek ki ebből a balhéból. Mert ebből botrány lesz. Talán eljátssza a hős reménytelen szerelmest, de nem fog meghatni. Ebben a pillanatban az sem érdekel, ha egy támogatóm sem lesz. Olyan dühös vagyok, hogy azonnal megfojtanám, ha megtehetném. Hát így akar kijátszani... Igyekszem nyugodt maradni, és méltóságteljes. Kihúzom magam és halkan sóhajtok. Megemelem a fejem, és várom az elnök beszédét. Csak ajánlani tudom Thomasnak, hogy ne legyen több kis húzása az este folyamán...

Megéri?
Meg.
Egyrészt, mert amit nem tudnak, az nekik nem fáj. Egész addig nem fogják tudni, míg össze nem buherálom. Akkor ugyan duplán fog fájni nekik, de az már nem érdekes. Az avatatlan szemeknek ez úgyis csak szemét. Pár cső meg rugó, ennyi erővel akár irodaszer is lehetne.
Megéri?
Meg.
Mit is kockáztatok? Talán kizárnának? Vagy nekem jönnek és összevernek, mint apámat? A kizárással jól járnék, az összeveréssel talán szintén. Egyébként meg jöjjenek csak, négy töltény erejéig nekem aztán bőven belefér. Sőt, még utána is. Töltetlenül is lenne akkora súlya a cuccnak, aminek egy halánték, orrcsont, fogsor vagy gége reccsenve adná meg magát. A cső és sín meg még önmagában is alkalmas arra, hogy szemektől szabadítson meg valakit.
Vagy talán kinyírnának? Hát hahó, annak az esélye, hogy utolsó napjaim egyikét élem meg most, így is igen nagy.
Megéri?
Meg.
Legalább biztonságérzetet ad. Nem is biztos, hogy valaha szükségem lesz rá, de azért jó tudni, hogy ott van. Mondjuk arra az esetre, ha csak ketten vagy hárman maradnánk végül. Nem szívesen ölnék, inkább bíznám ezt a feladatot a labirintusra. Viszont ha ezen múlik, hogy túlélő leszek-e vagy sem, akkor inkább leszek túlélő, mint áldozat. Akkor pedig már, ha győztesként kerülök ki, úgysem fog érdekelni senkit, hogy csaltam-e vagy sem. Hiszen ennyi a dolog lényege, nem? Hogy a körzetem nevében meg kell nyernem. Ha pedig nyerek, akkor nyerek és kész.
És ha fog is érdekelni bárkit, legfeljebb botrány lesz belőle. Akkor legalább talán átgondolja a mélyen tisztelt Kapitólium, hogy van-e szükség ilyen hebehurgyaságra Panemen.
Megéri?
Meg.
Nagyonis.
Egyre csak biztosabb vagyok ebben, ahogy abban is, hogy nyerhetek. Főleg így, hogy még akaratlanul is hergelem magam a feladatra.
Arthur esélyeiben, akit mellettem vezetnek az őrök, kicsit kevésbé vagyok biztos. Sutácskának tűnik most is. Bár gondolom, rám nézve sem gondolná senki, hogy elvetemült erőfeszítéseket fogok tenni azért, hogy túléljem ezt az egészet.

A vonatot megcsodálom, hiszen még csak a közvetítések alkalmával volt erre alkalmam. Már amikor egyáltalán néztem. Beta viszont ugyanannyira nem érdekel, ahogy őt mi sem. Ránézve is lerí róla, hogy nagyjából úgy áll hozzá az egészhez, ahogy én. Ez a kötelező értelmetlen, amiben részt kell vegyen, még akkor is, ha baromságnak tartja.
Ugyanennyire nem érdekel a testvérpár késedelme sem. Azon gondolkodom csak el, hogy vajon mi is megérdemelnénk-e egy ilyen alapos orvosi ellenőrzést, vizsgálatot hasonló helyzetben. Igazából, be kell vallanom, hogy kötve hiszem. Így végül csak szisszentek, aztán miután végignézek az elénk hordott ételeken, aminek némelyike úgy néz ki, mintha művészi értéknek szánták volna, majd egy-egy falatot találomra eszek is ebből-abból. Ránézésre nem nagyon tudom megmondani, hogy melyik miből készülhetett, hiszen otthon kimondottan nincs lehetőségünk ilyen puccos ínyencségekkel találkozni. Én meg nem vagyok válogatós... Vagy ha mégis, az most úgyis kiderül majd, ha nem ízlik valamelyik gusztusos falatka.
Közben aztán Artie felengedni látszik, most jelét sem látom annak a feszültségnek, ami alatt az ide vezető úton úgy tűnt, mintha épp összetörni akarna. Végighallgatom sorjában a kérdéseit, mielőtt válaszolnék. Egyrészt, mert nem vagyok túl jó a kapcsolatépítésben -így picit örülök is azért, hogy ő tette meg az első lépést-, és mert végig akarom kóstolni még a különböző ételcsodákat, mielőtt eldöntöm, hogy mivel akarok jól lakni. Közben persze elgondolkodom mindazon, amit kérdez és állít.
Válaszolni azonban, mire ezt meg is tenném, nem jut időm. Belép a kabinunkba két másik, korábbi játékosok lehetnek, ha jól sejtem. A férfi arca ismerős is, a nőé nem annyira. Talán azért, mert egész jellegtelen, a gyárban tucatszámra látni hasonló fizimiskákat.
Most ők beszélnek, de csupa olyasmit ismertetnek, amit szerintem magunktól is tudunk, mert józan paraszti ésszel végiggondolva is erre a következtetésre juthat bárki. Legalábbis szerintem. De azért, megvallom őszintén, hogy a kioktató hangnem, meg ez az "értve vagyok" duma nagyon nembegyere. Még a sebhelyet látva sem.
- Legalább ad egy kis karaktert a szépfiús arcának, nem? - súgom oda Artie-nak vicceskedve, majd magamhoz ölelem a srácot, fejét az arcomhoz szorítva, s még adok is neki egy kokit, az öklömmel megdörgölve kicsit azt az amúgy is torzonborz kobakját. Mindezt persze vigyorogva, egyrészt azért, hogy elleplezzem az előző beszólást kicsit, s persze azért is, hogy színpadiasan reflektáljak a kioktatás tartalmára: igen, tudomásul vettük, és olyanok leszünk, mint akik évek óta legjobb barátok. Sőt, mi több: szinte tesók.
Elengedve Artie-t aztán ismét a kajákhoz fordulok, de azért persze intek a másik kettőnek, hogy foglaljanak nyugodtan helyet minálunk.
- Tudjátok, miért gondolom, hogy nyerhetünk? Nem, nem tudjátok. Levezetném. Mi csórók vagyunk, az igaz. Nincs alánk tolva egy olyan előre kész tökéletes kis élet, amibe csak bele kell születnünk ezüstkanállal a seggünkben. Mondhatná az ember, hogy senkik vagyunk, mert majommeló a mienk. De nem az. Sokat kell gondolkodni, ügyesnek kell lenni, ráadásul a szemünk is jó kell legyen, a kezünk meg gyors és erős. A csapatmunka is kábé a vérünkben van, mert ha nálunk egyvalaki eltolja, akkor cseszhetjük az egészet. - újabb falatot teszek a számba, hümmögve rágok rajta hármat-négyet, aztán lenyelem. Eddig ez a falat tetszik a legjobban. Rizs van benne, hal, meg valami pikáns csípős cucc. Hasonlít az otthoni ízekre. Ki gondolta volna, hogy a terülj-terülj asztalkámról ez fog a legjobban bejönni? Az, amihez hasonlóhoz amúgy is hozzájutok azért, még ha nem is minden nap.
- Kik ellen is vesszük fel a versenyt? Állattenyésztők, meg mezőgazdászok... Gazdagok... Nem akarok senkit sem alábecsülni, de azért valljuk be. Jó esélyeink vannak. Már csak azért is, mert gondolom, minket is alábecsülnek. Mert a melóst mindig alábecsülik. Még azok is, akiknek a kezében az általunk összerakott cucc van. Ezt is ki lehet használni. A többit meg megbeszéljük Artie-val. Mert egyértelmű, hogy egyelőre egymásra vagyunk utalva, másrészt meg ketten nagyobb esélyünk van, mint magányos farkasként. Igaz, Artie? - könyékkel oldalba bököm.
Bizony, én is tudok okoskodni, meg szemtelennek lenni. Annyi pasas közt meg kellett tanulnom kiállni magamért. Reggelire megzabáltak volna, ha nem vágják fel a nyelvem.
Ha lehet, folytatom is Artie-val meg ezzel a párocskával a megbeszélést. Elsődlegesen azt próbálom meg kideríteni, hogy mi az, amiben az alkalomszülte másik felem jó lehet, mire tudunk majd építkezni, mit tudunk kiaknázni majd. Azon kívül persze, hogy most halálnyugodt és hogy ő az kettőnk közül, aki talán ért is kicsit az emberekhez.

Utunk végén nehezen állom meg, hogy ne rikácsoljak valamelyik fotós arcába, azt hatékonyabbnak ítélném, mint az őrök finom kis tolakodását egyre előrébb köztük. Ami visszatart, az pusztán annyi, hogy most gondolnom kell arra is, mennyi támogatót szerezne egy visító őrült. Annyit, mint a semennyi. Stimmt.
A forró, illatos fürdő kimondottan jól esik, amolyan pont az i-re, mondhatnánk. Jutalom a nap végére, jól megérdemelt ajándék, meg még pár hasonló elcsépelt frázis. Ami kevésbé esik jól, az az, hogy úgy kezelnek itt, mint ha nem tudnék fürdeni vagy öltözni. Élvezhetném is talán kicsit, hiszen gondolom ez olyasvalami, ami a gazdagoknak mindennapos rutin. De nem élvezem, lealacsonyítónak érzem. Utálom a tehetetlenséget.

De legalább a ruhánk elviselhető. Sötétszürke és piros. Egyszerű szövet, egyszerű szabás. Elöl kis csatok, hosszú, enyhén fodros szoknya. Ezen még szépen is mutat ez a csekélyke fodrosítás, ezt elismerem. A hosszáért meg külön hála a jó égnek!
Egész csinosnak érzem magam benne. Nem puccos, nem hivalkodó, semmi csillivilli. Hozzánk való, a mi kis egyszerűségünkhöz, csóróságunkhoz, de azért mégis alkalmi és elegáns.
Artie-én persze nincs semmi fodor-jellegű, az ő felsője inkább mellény-szabású, amihez egy lefelé enyhén bővülő szárú nadrágot kapott. Elismerően biccentek felé, bár azért a haját összeborzolnám. Úgy jobban nézett ki, mint így, jólnevelt fiúsra fésülve. Bár tény, az én hajamat meg begöndörítették és kaptam bele pici virágos-gyöngyös füzér-szerűségeket is. Így illünk most egymáshoz. Akár össze is házasodhatnánk, a nászmenet úgyis megvan.
Megingatom a fejem, elhessegetni ezt a bárgyú gondolatot, majd kézen fogom Artie-t, hogy így vonuljunk át következő állomásunk felé. Mert hát valahol el kell kezdeni tényleg az összefogást, és hol máshol, ha nem itt?

Még mindig szürreálisnak hat ez az egész. Végre kihúzták a nevem. Végre úton vagyunk a Kapitólium felé, és bár nincs jó véleményem erről a Steven-ről, köszönhetően annak, hogy némileg elfogult vagyok a saját túlélésem kérdésében, azt el kell ismernem, hogy ha a vonaton csak egy dolog érdekli, az ételt választani nem teljesen elítélendő dolog. Vagy legalábbis elég képmutató lenne utálnom őt ezért, miközben én is két pofára falom azt a jobb napjaiban valamiféle madár hővel kezelt, és zsírban áztatott tetemét, aminek olyan ínycsiklandozó az illata, hogy lehet a számba repülne, ha sokáig nem érnék hozzá.
Egy biccentéssel, és egy teli szájas sziával üdvözlöm a mentorainkat, nagyjából annyi fegyelmet szentelve nekik, mint amikor anya harmadszor ígérteti meg velem, hogy ki fogom takarítani a szobámat. Nincs szükségem lelki támaszra, remekül el vagyok itt a lakomával, és ha emiatt valaki azt hiszi, hogy a tervem csupán annyiból áll, hogy a békeőrök majd nem tudják eldönteni Steven és köztem, ki vesz részt a viadalban, és találomra hurcolják el valamelyikünket, ám legyen. Sajnos nem lenne hatásos túlélési stratégia, mert tuti halálra röhögném magam, ha megtörténne.
-Hogy mi??? - Kérdem, miután sikerült lenyelni a nagy falat húst, ami kis híján a torkomon akadt. Még kicsit könnyes szemekkel nézek körbe riadtan a szobában, és annyira hátra húzódok,a mennyire csak a székem támlája engedi. - Azt akarják, hogy ő és én...mi...izé....és akkor.
Vagy valami ilyesmit hebegek és habogok, ha pedig azt látom rajtuk, hogy komolyan gondolják a szerelmi szálas végső esetre tartogatott extra húzás, lehajtott fejjel kezdek el süllyedni a székemben...
-Ne már...
Nem, nem arról van szó, hogy félénk lennék a lányok körül, vagy tettszene hogy is hívják. Ha ilyesmiről lenne szó, akkor is dobtam volna Miss Winchester-ért egy pillanat alatt. Nam, csupán az a helyzet, hogy nem szívesen állok szóba senkivel, ha nem muszáj, és megjátszani, hogy kedvelek valakit?
-Mi értelme? Mármint, egyikünk úgyis meghal nem? Muszáj...?
Nagyjából ennyi ideig bírom elviselni ezt a tömeget, és elviharzok a szobámba. Aztán lehajtott fejjel kullogok vissza, hogy megkérdezzem, hol is van az. Hogy teljesen ne érezzem magam egyedül, azért magammal viszek egy tálat vigaszdíjként.
A mentorom egyébként egész rendes fickónak tűnik. Vele elbeszélgetek később, és csak vele, bár őt is inkább hallgatom, mint tényleg társalgunk. Szinte bűntudatom van, amiért nekem egy ilyen odaadó segítőm van, annak pedig, akinek tényleg szüksége lenne rá, lehet csak egy alkoholista emberi roncs jutott, ami elég gyakori a bajnokok körében ahogy hallottam.
-Tehát, ha jól értem, azt a képet kell mutatnom, hogy kész vagyok saját kezűleg megölni akár mind a 23 másik gyereket, de azért nem vagyok rossz srác? - foglalom össze több óra csend után a hallottakat arról, hogyan kell megnyerni a támogatók szimpátiáját, és bár tudom, hogy ha valakinek, akkor nekem aztán nem szabadna ítélkeznem, de mégis...mi baja ezeknek???

Este a tükör állva próbálok biztató, barátságos mosollyal beszélni.
-Nézd Maya....tudom, hogy sosem beszéltünk korábban, és nem is fogunk sokáig...nem, ez nem jó...Khmm...Kedves Maya...várjunk, nem, Mya! Kezdjük elölről. Szépséges Mya, tettszik vagy sem, egy ideig egy csónakban evezünk...ehh....Hé te! Az én nyers erőmmel, és a te esetlenségeddel kezdhetnénk valamit, hátha küld a szponzorunk ajándékba egy lángszórót, mit szólsz? Egyre rosszabb....Khhmmm....Mya....ez az utolsó éjszakánk a 10-es körzetben, mit szólnál ha...fúúúúúj.....
Megrázom a fejem, homlokom a tükör hideg üvegének döntöm, és a kézmosót nézem egy darabig, majd szemeim felemelkednek, hogy egy vonalban legyenek a tükörképükkel, és ez úttal komoly arccal mondom.
-Mya...ha élni akarsz, menj olyan messzire tőlem, amennyire lehetséges.
Bármennyire is őszinte, úgy döntök jobb, ha ezt sem osztom meg vele. Inkább lefekszem aludni...


A tiszteletünkre rendezett ünnepség szokás szerint annyira pazarló, és díszes, és zajos, és pompás, meg mit tudom én, szóval kár, hogy alig látok belőle valamit. A ruhám...pontosabban a jelmezem állítólag azért ilyen, hogy tükrözze a körzetem, és persze felhívja magára a figyelmet. Nem vagyok ennek sem szakértője, mégis, amikor először megláttam, rögtön arra gondoltam, ez most valami rossz vicc? Mya hófehér tejeslány ruháját is szívesebben vettem volna fel, és akkor még nem is tudtam, mennyi borotválás, körmös kínzás, és fura bronz színű festés vár rám, mielőtt rám adnák ezt a szörnyűséget:

Ha nem két grammot nyomna csak a habszivacsból készült balta, amit egyik kezemmel az égbe emelek, egészen biztosan rosszul járna valaki ma. Legalább egy rendes nadrágot adhattak volna rám. Azt mondták, jobb ez így, mert legalább felkészülhetek arra, ah mégis nyernék....nem merek belegondolni, mire célozhattak ezzel...