2. évad: Második fejezet - Az elveszettek titka

Az utolsó este folyamán Levi már nem aludt vissza. Kezdte feladni, hogy kényszerrel próbáljon nyugalmat erőltetni a gondolataira, vagyis csak ült a hátát egy fának támasztva, a jobb kezét a térdén nyugtatva pedig különböző ritmusokat dobolt az ujjaival, szinte oda sem figyelve. Mikor Kyle mellé lépett, felemelte a fejét, majd némán biccentett, hogy üljön mellé.
Hazudott volna, ha azt állítja, hogy nem töprengett kellemetlenül sokat a "mi lesz, ha nem válik be..." kezdetű kérdéseken. Fejben megpróbált vészhelyzeti forgatókönyveket gyártani, de mindig szembesült a ténnyel, hogy hiába. Ha tényleg baj lesz, ott, és akkor, pillanatok alatt kell reagálni... a lényeg, hogy eljussanak a szekérig, és indulhassanak a falak felé. Ha sikerül kikeveredni az erdőből és a szurdokból, akkor már kevesebb baj érheti őket a jelzőpisztolyok, és a jól begyakorolt formációk miatt. Onnantól olyan terepen lesznek, amiben van gyakorlatuk.
Amikor Kyle Annie-ékről kezdett beszélni, először nem értette, miért töpreng ezeken. Annak ellenére, hogy alakváltó volt, és ezt titokban tartotta, Levi megbízható katonának tartotta a férfit, olyasvalakinek, aki a képességei nélkül is sokat ér a harcban. El tudta képzelni, mekkora bizonytalanságot jelenthet a félig uralt képesség, de ennek ellenére hirtelen jött a témaváltás. Aztán a férfi a lényegre tért. "Ha arra kerülne a sor, meg tudna ölni engem?"
Ez a kérdés, ebben a helyzetben nem hiányzott. A válasz egyértelmű volt, nem ez jelentette a gondot. Egyszerűen csak... nem akart belegondolni. Sok embert veszített, túllépni azon, hogy mások megölik őket, is éppen elég nehéz volt... Levi nem akart belegondolni, milyen lenne végezni valakivel, akit ismer, és akivel együtt harcolt.
- Ha nem lenne más lehetőség... igen, képes lennék rá. Részben ezért is vagytok a csapatomban, mert ha arra kerülne a sor, meg tudnám tenni. - mondta végül. Igaz volt, de mégis nehezen vette rá magát, hogy kiejtse a szavakat. - De ne töprengj ezen túl sokat. Csak akkor teszem meg, ha meggyőződtem róla, hogy nem vagy önmagad, és nem is leszel többé az.
Meglepetésére a férfi elmosolyodott. Levi ebben a pillanatban rádöbbent, hogy rosszul értelmezte a kérdést. Pedig annyira egyszerű lett volna megérteni a beszélgetésből, hogy a férfi pontosan mire gondol, de mégis félreértette. Kyle nem a haláltól tartott. Nem akarta bántani a társait. Egy pillanatra Levi-ban felébredt az önzés, átfutott az agyán a gondolat, hogy mennyire igazságtalan az egész. Hogy ne végezzen egy társával, őt kéri, hogy tegye meg ugyanezt. ~Remek, kezdek szentimentális idióta lenni.~ állapította meg idegesen. A férfi Erwinről kezdett beszélni, így a válasza ugyanaz volt, mint mindenkinek, aki a parancsnokról kérdezte... Túléli. Muszáj. Még mindig nem hagyta, hogy belegondoljon a másik lehetőségbe. Kyle időközben felállt, és elindult, így Levi szinte teljesen ösztönösen szólt utána.
- Szerinted tehettem volna még valamit?
Fogalma sem volt, miért kérdezte meg, de hallani akarta a választ. Nem volt biztos magában. Nem volt biztos abban, hogy jó döntéseket hozott, hogy a történt halálesetek elkerülhetetlenek voltak, ezért szerette volna hallani, hogy nem az ő hibája. Akkor is, ha nem fogja elhinni... csak valaki mondja ezt. Csendben hallgatta Kyle szavait. "Ne várjon el magától ekkora dolgokat. Mi sem tesszük."
- Köszönöm. - mondta halkan. Valóban nem hitte el, hogy nem az ő hibája volt. De jólestek a szavak, kicsit megnyugtatták.

Mikor Erwin rákérdezett, hogy mi történt, Levi habozott egy pillanatig. Valljon be mindent, mikor a parancsnok épphogy felébredt? Hamar meggyőzte magát, hogy ez nem erről szól. Attól még, mert eszméletlen volt három napig, és megsérült, a parancsnoka, vagyis kötelessége válaszolni. Mindegy, hogy mit gondol, mivel terhelhetné, és mivel nem.
- Az osztagom három tagja áruló lett, Reiner Braun, Bertolt Hoover és Nicola Gerstmann. Egy negyedik beosztottamat, Tina Weinstockot magukkal vitték, a lányról nem tudunk sokat, de feltételezhetően alakváltó. - Csend. - Majdnem utolérted őket, de Gerstmann levágta a karod. Az elmúlt három napban eszméletlen voltál.
A férfi láthatóan még lassan reagált, de megértette a problémát. "Haladtunk?" Újabb kérdés. Már nem torpant meg. Őszintén, de szégyennel felelt.
- Próbáltunk felkészülni az indulásra, hogy minél előbb visszatérjünk a falak mögé. Az állatszerű titán nyomát elveszítettük. Braunékét szintén.
Martha perceken belül megjelent némi vízzel, így Levi segített neki felülni. Megint szerencsétlennek érezte magát, de legalább valamiben már tudott segítséget nyújtani. Hamarosan elindulhatnak. Hamarosan visszatérnek a falak mögé. Minden rendben lesz. Ez lassan mantrává vált számára.
Hanji terve valóban jónak tűnt. De Erwin kiegészítése jogos volt. Nem bízott Dietherben ő maga sem, de Kyle nem volt elég nagy termetű, hogy biztonsággal el tudja vinni a parancsnokot, még Martha segítségével sem. Felállt, és Hanjihoz sietett.
- Pápaszem. - biccentett. - Erwin javaslata, hogy bízzuk Dietherre. Megfelelő kísérettel tényleg ő lenne a legalkalmasabb a feladatra. A fizikai ereje egyértelműen a legnagyobb az osztagban.
Miután Hanji rábólintott, a férfi elsietett, hogy felvegye a manőverfelszerelést. Igyekezett erősen meghúzni a szíjakat, hogy biztos ne lazuljanak meg a harc közben, majd látva, hogy Erwinnek többen segítenek, ő is beállt a vérért. Gusztustalan volt, a félig alvadó vér nyálkásnak hatott, és ahogy hozzáért a bőréhez úgy érezte, soha az életben nem tudja újra lemosni, de összeszorított fogakkal bekente a karját, az arcát, és nem szólt egy szót sem. Ostobaság lett volna bármit mondani, voltak prioritások.
A kivonulásnál örült a sikereknek, könnyen elintézte az öt méteres titánt, és nem volt gondjuk a későbbi öt méteressel sem... de a tizenöt méteres elkapta Black-et. Újabb halál. Nem. Most nincs idő erre. Elérték a szekeret, sikerült újratölteni, és elindulhattak. Egy pillanatra kész volt levegőt venni. Egy pillanatra kész volt elgondolkodni, hogy még egy embert veszítettek. Egy pillanatra kész volt az új gyász, de egyben egyfajta furcsa boldogság keverékét érezni, amiért hamarosan a falak mögött lesznek ismét, és Erwin tényleg élni fog, nem kellett belegondolnia a másik opcióba, nem kellett szembesülnie a ténnyel, hogy meg fog halni.
Aztán jött az utolsó csapás. Hanjival ismét meg tudták oldani, de hátul Diether életébe került a harc. Még egy ember. Gyakorlatilag, statisztikailag egy ilyen kitörésnél két ember elvesztése nem volt rossz arány. A legtöbben túlélték. De a statisztika rohadjon meg. Még két ember, akiért ő felelt, akiket vezetnie kellett, akik bíztak benne, és már megint meghaltak. ~Mi a fenéért vagyok én egyáltalán tiszt? Mire vagyok jó?~ Nem volt idő az önostorozásra, csak ártott vele magának, és mindenkinek, de nem tudta teljesen száműzni ezeket a gondolatokat. 
Gyorsabb haladásra ösztökélte a lovát, ahogy a csapat kiért az erdőből. Nem találkoztak több titánnal, de éberek maradtak... ez a kényszerű éberség volt a legjobb az útban. Nem szidhatta magát. Nem lehetett dühös, mert figyelnie kellett. Előre nézett, egyenesen, csak néha fordult oldalra, hogy lássa a formáció szélét, hogy mindenki biztonságban halad-e.

A pihenőnél, mikor ismét megálltak, hálás volt Hanjinak, aki beszélt Mike osztagával. Így legalább volt lehetősége egyedül maradni. Először, persze, ha tudott bármiben segíteni, Erwinnek segített... Martha alighanem cserélte a kötéseket, így nem volt sok haszna, de legalább megpróbálta. Annál kevésbé érzi magát tehetetlennek. Végigpillantva a csapatán úgy döntött, hagyja, hadd pihenjenek le... már csak egy napi út volt hátra. Fél kézzel megdörzsölte az arcát,amiről mint a festék pattogzott le a megalvadt, megszáradt vér. Sokat megadott volna egy hideg zuhanyért, ami lemossa ezt a mocskot, és kitisztítja a fejét.

A kiürült körzet ismételten tökéletes tér volt egy rövid sétára a hűvös, kora esti levegőn... a séta viszont végül éjszakába nyúlt. Nem tudott volna aludni, nem is akart a legutolsó éjszakája után. Nem lett volna értelme, tehát némán feltett magának néhány egyszerű kérdést. Még nem értek haza, így korai volt, de remélte, több veszteség már nem lesz. ~Mit nyertünk? Tudunk az állatszerű titánról. Felfedtük az árulók kilétét. Megtaláltunk egy elveszett tagot a Felderítő Egységből.~ következő. ~Mit vesztettünk? Sok jó katonát. A parancsnok megsérült. Kevesebbet értünk a világunkból, mint valaha.~ következő. ~Megbántam, hogy meghoztam a meghozott döntéseket? Fogalmam sincs, mennyire hoztam egyáltalán épkézláb döntéseket ezen a rohadt küldetésen. Még mindig egy alkalmatlan barom vagyok.~ Lehunyta a szemét, belerúgott egy kavicsba az üres utcán, majd hallgatta, ahogy nekiütődik a kövezetnek. Megpróbálta a gyakran ismételgetett mondatot ismét elhitetni magával. ~Minden rendben lesz.~ Nem tudta, most épp mire érti... Erwinre, az elkövetkezendő küldetésekre, az új információkra, az árulók üldözésére... sok mindenre érthette volna. És furcsa módon, akármit és jelentett ebben a helyzetben a rövid mondat, most, hogy ilyen közel voltak a hazajutáshoz, egyszerűen nem hitte el.