2. évad: Második fejezet - Az elveszettek titka

- Nekem semmi. – Közöltem ridegen vele, majd pár méterrel odébb lovagoltam tőle, hogy még véletlen se tudja folytatni ezt a felesleges, figyelemelterelő panaszkodást arról, hogy az erősek lenézőek a gyengékkel szemben.
Az agyamat viszont teljesen más dolog tartotta bilincsben jelenleg, nem pedig egy kellemetlen nő, kellemetlen hadoválása. Ez az információ morzsa pedig teljesen új megvilágításba helyezte az egész világot. A titánok emberek. Bár talán helyesebb kifejezés, hogy az emberek titánok? Ám szokásomhoz híven, mielőtt a gondolatmenetem lezárulhatott volna megérkeztünk Seilerbe. Talán a többieket nyugalommal töltötte el a hely csendessége, de engem valamiért rettenetesen felidegesített. Próbáltam olyan helyeken legyeskedni, ahol zaj van, de nem kell szóba elegyednem senkivel sem.
Majd akkor betoppant egy újabb idétlen piperkőc, egy bizonyos Nicolas (Lám, a név nem mutatja az intelligencia szintet… Vagy talán az S egy fosztóképző?) és felettébb menőnek találta azt, hogy Black néven szólítatja magát.
Az éjszaka álmatlanul telt. Nem a többiek számára, csak számomra. Mikor végre elaludtam egy borzasztó álmom volt. Egy erdőben használtam a manőver felszerelésemet, és repkedtem a fák között, mikor egyszer csak elővettem a kardokat és elvágtam valamit kegyetlenül. Nem egy titán volt… Majd felébredtem. Nincs is annál irritálóbb, mikor az ember nem jut hozzá a megfelelő információkhoz. Mikor pont az utolsó pillanatban csúszik ki a kezéből…
Másnap reggel karikás szemekkel én is kilovagoltam a többiekkel a falon túlra. Kellemetlen helyzet volt. Ahogy haladtunk előre többször is úrrá próbált kerekedni rajtam a fáradtság, de nem hagytam magam. Egyszer majdnem leesetem a lovamról is. De én képes vagyok éber maradni! Az életem függ tőle, és talán a világ is!
Bár az álmosság nem a legnagyobb veszélyek közé tartozott. Sőt. Messze állt tőlük. Erre az emlékeztetett, mikor körbevettek a titánok bennünket. Ennek legalább egy nagy előnye volt: lassan elkezdett bennem emelkedni az adrenalin szint, elnyomva az álmosságomat. Legalább ekkor már biztos volt, hogy nem alszom magam halálra egy csata közepén.
Valaki hozzám szólt. A hang egy emberi lény szájából származott, egy nőéből, aki segítséget kért. Én segítettem is. Minden válasz nélkül odamentem hozzá, és követtem. Hozzáláttunk a végtelen titánok irtásához. De hát, ha nem hajlandóak elfogyni, akkor nincs, mint tenni. Az egyetlen lehetőség a feltételnélküli megadás… De ekkor megjelent valaki, és segített nekünk. Megmutatta nekünk az ő kis biztonságos völgyecskéjét, amire látszólag nagyon büszke volt. Én fél perc alatt rátaláltam volna a helyre, a megmutatása nélkül is, de úgy döntöttem nem kötök bele, mivel megpukkadt volna tőle az a hatalmas egója. És ekkor betelt az utolsó csepp is a pohárban.
Az előbb Nicolától segítséget kérő felderítő nő „megmarkolászta” Erwint, majd egy 90 fokos mozdulattal megnyalta a földet. A másik, hasonló hölgyemény, pedig sírva fakadt a megmentőjük láttán, és azonnal válaszokat követelt. Milyen romantikus jelenet. Majd’ elhányom magam tőle.

Levi éppen kiszellőztette a fejét a hirtelen jött új információk után (kellemesnek is bizonyult, hogy egy ideig még nyugodtan sétálhat... tudta, hogy az elkövetkezendő időben, a falon kívül erre aligha lesz lehetősége), amikor meghallott egy hangot. Mikasa. Hát persze. Nem foglalkozott sokat azzal, hogy a lány hogy reagál majd a rokoni kapcsolatukra, de azt sejtette, hogy zavarni fogja. A helyében bárkit zavart volna.
- Azt hiszem, rosszabbul nem is járhattunk volna… Bár megmagyarázza, hogy miért piszkáljuk egymást ott ahol tudjuk, de közben miért segítünk egymásnak. Mit gondol erről az egészről hadnagy? Ön is undort érzett, amikor rájött, hogy esetleg rokonok vagyunk? – kérdezi, mire Levi pillanatnyi fintort vág, majd visszafordul, és szarkasztikusan felel.
- Ami azt illeti nem. Azon töprengtem, hogy most, hogy ez kiderült, lehetsz-e a szokásosnál is idegesítőbb. - magában megállapítja, hogy annyira nem áll távol az igazságtól a kijelentés. Tényleg felmerült benne a kérdés... undort mindenesetre egészen biztosan nem érzett. Emberek iránt, olyanok iránt, akik a fajtársai, a beosztottjai voltak, viszonylagos biztonsággal állíthatta, hogy sosem érzett undort. Charlotte és Annie persze mások voltak, rájuk, azok után, amit tettek igenis képes volt undorral tekinteni, és képes volt undorodni maguktól a tettektől, jelenetektől is... de ha a lánnyal való családi kapcsolatára gondolt, legfeljebb ingerült lett.
- Na és mire jutott, ha szabad kérdeznem?
- érkezett egy újabb kérdés, amire egyszerűen reagált.
- Talán. Mindenesetre remélem, nem tüntetsz ki túlzottan a figyelmeddel. - újabb őszinte válasz, akármilyen gúnyos is.
- Igyekezni fogok, hadnagy! Ha úgy adódik, minden tőlem telhetőt megteszek majd! – A lány tisztelgése, a hangjából áradó szarkazmus miatt Levi furcsán komikusnak kezdte érezni a szituációt. Mikasa stílusáról, gúnyolódásáról akaratlanul is önmagára asszociált. Tényleg rokonok. Ez már vitathatatlan.  – De ne aggódjon, én nem lépek be a Levi-klubba, nem leszek az imádója, mint egyesek…
- Klubom is van? Remek. Szólj nekik, hogy az összejöveteleket pont ott tartsák, ahol én nem vagyok. - inkább csak igyekezett visszaszúrni a megjegyzésekre, de valamennyire remélte, hogy még így is lesz ideje kitisztítani a gondolatait, és nem megy el minden idő a vitával.
- Ugyan már, ne legyen ennyire konzervatív… Inkább örüljön, hátha lesz ott egy-két lány is… - a férfi csak bosszúsan ciccegett egyet Mikasa újabb megjegyzésére, majd szemforgatás közben felelt.
- Repesek az örömtől, nem látszik?
- De nagyon is látszik… - Mikasa is forgatni kezdte a szemét. – Öntől azért többet vártam… Bár, bennem még él a remény, hogy ez csak egy rossz vicc vagy álom, és kiderül, hogy az égvilágon semmi közünk egymáshoz… Nekem mindenképpen megkönnyebbülés lenne, és nem kéne kínosan és hányingerrel küszködve gondolnom erre. Mint most… - Levi erre már hevesebben reagált. Persze, nem kedvelték egymást. Ez mondhatni, szerződés volt köztük. Kölcsönös, hűvös, kezelhető gyűlölet, tökéletesen kontrollálható, és alkalmassá teszi őket a közös munkára. És pontosan tudta azt is, hogy a lány nem fog megbocsátani, nem is várta volna el. Ismerte a hibáit, tudta, hogy helytelenül cselekedett, de az, hogy a rokonságuk kínos, vagy hányingert érdemlő téma lenne, erős túlzás volt. Furcsa és kellemetlen mindenképp... de aligha ennyire undorító.
- Figyelj, rokonok vagyunk, szóval jó lenne kevésbé gyűlölni egymást. Négy éve szar volt. Én is hülye voltam, elismerem, nem akartam azt az egészet. De ha szívod a vérem, az hozzásegít valami idegbeteg lelki békéhez? – csattant fel. A legkevésbé sem hiányoztak neki a lány támadásai, mikor így is bőven akadt elég probléma és meglepetés. - Ha nem, akkor pedig leszállhatnál rólam!
- Maga sem egy megbocsájtó típus, ugye? Nos, én biztosan nem… És bántottad a két barátomat… Azt a két személyt, akik maradtak nekem… Hajlandó lettél volna továbbnézni, amíg meghalnak, és én ezt soha nem fogom megbocsátani neked, jobb ha, tudod! – Levi inkább megjegyzést sem tett a tegezésre. Emlékezett a pincében történtekre, arra is, hogy nem tehetett többet, mint, hogy fenntartotta a kontrollt, és arra is, hogy utána mennyire szégyellte magát... megpróbált újra belegondolni Mikasa helyzetébe, és pontosan tudta, hogy ő is hasonlóan viselkedne. De nem nézte volna tovább, és nem hagyta volna, hogy bárki meghaljon, ezt már akkor is megmondta. Felesleges lett volna emlékeztetni rá a lányt, úgysem érdekelné. Akaratlanul jutott eszébe az osztaga... Petra, Gunther, Oluo, Eld, akik akkor veszítették életüket, a falon kívül. Eszébe jutott, hogy kettőjük halálának is köze volt Mikasához, de összeszorította az ajkát, és kényszerítette magát, hogy ezt ne mondja ki. Már akkor eldöntötte, hogy nem fogja a szemére vetni, többször nem, miután egyszer, Reeves-ék előtt a friss düh és gyász kimondatta vele, hogy Gunther talán miatta halt meg. De akárhogy, és akárki miatt történt, az osztaga meghalt. Ugyanannak az eseménysorozatnak a részeként, azért, mert ő maga halmozta a hibákat.
- Azt azért ne felejtsd el, hogy én is elveszítettem négy emberemet. Szerintem az minden hibáért és baromságért elég büntetés volt. - ezt már csöndesen mondja.
- Igaza lehet. De ha nem sikerült volna leállítanom Hentest, lehet, mi is meghalunk… Én már csak azt nem értem, hogy miért ért véget nekik így az életük… Miért önért? Talán meg sem haltak volna, ha nem lett volna ez az egész… Nem hibáztatni szeretném, félre ne értse. - Nem értette félre... de attól még a konklúzió ugyanaz volt. Miért önért? ~Nem értem haltak meg. De én okoztam a halálukat.~
- Viszont ennek ellenére hajlandó vagyok úgy-ahogy békésen élni egymás mellett… De ne számítson valami hű, de nagyra… Ugyanaz marad, mint eddig, csak kevesebb beszólással és vérszívással, több együttműködéssel, hiszen ha igaz, hogy tényleg családtagok vagyunk, tényleg nem ártana összefogni. Megfelel? - Kevesebb vérszívás? Szinte már lehetetlennek hangzott, ennyi év ellenségeskedés után, így egy pillanatig csak nézte a lány kinyújtott kezét. ~Röhejes, hogy pont mi vagyunk egy család. Pont azok, akiknek a legirritálóbb ez a helyzet...~ Végül ő is kinyújtotta a kezét, és megrázta Mikasáét.
- Nekem megfelel. - a rövid válasz után visszafordult az utca felé, de még hallotta, ahogy a lány "Szebb éjszakát" kíván... biccentéssel válaszolt, és vett egy nagy levegőt. Egy konfliktus elrendezve. Megnyugtató, azután, hogy ennyi ideig húzták. Így legalább - valamennyire - kevésbé lesz feszült köztük a légkör. Ahogy lassan sötétedett, ismét lehunyta a szemét, és megpróbált arra figyelni, hogy hogyan reagál rá. Álmos-e. Elaludna-e hamar, ha megpróbálna lepihenni. A szeme mindenesetre fáradt volt, kissé égett is, így lassan elindult befelé, egy utolsó pillantást vetve az üres utcára... őt nem kötötte semmi ide, de elgondolkodtatta a helyzet, hogy mennyire ép az egész. Mennyire olyan, mintha csak tegnap hagyták volna el.
Mikasa megjegyzésére Levi már épp készült visszaszólni, bosszantotta, hogy a lány azonnal visszaél az előző nap kötött fegyverszünettel, de nem adódott rá alkalma. A háta mögül Dan hangját hallotta, először még a lelkesedést a húga felé, majd a dühöt, ami már felé irányult. Ezt nem volt nehéz kitalálni. Gyorsan fordult meg, hallotta a trappoló lépteket, és felkészült arra is, hogy a férfi ténylegesen nekitámad... Nem nyúlt fegyverhez, csak a keze szorult ökölbe, hogy adott esetben azonnal védje magát, és kész volt azonnal elhajolni is egy esetleges ütés elől. Nem érkezett meg, először Mayu miatt, aki Dan elé állt.
Levi emlékezett a négy éve történt esetre, és hálás volt a lány segítségéért, de mégis erősebb volt benne a feltámadó bűntudat. Eszébe jutott a nap, amikor Siegel osztagát lemészárolták, és amikor Dan eltűnt. Nem választás kérdése volt aznap egyik döntés sem, és amikor meghozta őket, szinte nem is kísértették. A képek igen... a holttestek a felismerhetetlenségig véresen, darabokban, az megmaradt. Megmaradt a késés, hogy hiába igyekeztek, hiába hitték azt, hogy elég gyorsak lesznek, már semmi nem maradt, mire odaértek, de az, hogy azonnal kiadta a parancsot, hogy hagyjanak hátra minden testet, és zárkózzanak fel a formációhoz, annyira banális és logikus volt, hogy egészen eddig nem is gondolt rá. És még most is, hogy a szemére vetették, hogy az arcába üvöltötték, hogy az ő hibája lehetett, még így is csak az jutott eszébe, hogy... ~Egyszerűen ez volt az egyetlen értelmes döntés. Az egyetlen, amiről nem feltételeztem, hogy valaha is bánni fogom.~
Dan ismét felcsattant, Mayu nyugtató szavai szinte semmit nem használtak. "Te nem értheted ezt! Ő volt a legközelebb, látnia kellett a vészjelzést! Ha egy kicsit is számítottunk volna neki, ha nem is ér oda időben, legalább jobban figyel. De ez a rohadék nem tett semmit. Miatta haltak meg, ezt ő is tudja, és miatta kínlódtam itt hat évig!" Reagálni akart, és összeszedte a gondolatait, de nem tudta kimondani. Tényleg rohadék lett volna? Tényleg nem tett volna semmit? Nem. Ez nem így volt. És már éppen igyekezett volna kinyitni a száját, és válaszolni, leküzdeni a bűntudatot, amit a férfi szavai ébresztettek benne... amikor ismét odaállt elé valaki, és ezúttal nem is akarta egészen elhinni, hogy ki az.
"Hé! Elég ebből! Lehet hogy ő volt a legközelebb, de honnan veszed hogy őt nem támadták meg vagy nem tudott valamiért a segítségetekre sietni? Gondolom, azért nem úgy ment el, hogy meg sem nézte a helyszínt, de az elmondásod alapján rengeteg hulla lehetett sok titánnal -bizonyára nem egy végzett az egész osztaggal... Tehát nem hiszem hogy sok esélyt látott arra hogy bárki túlélje... Véleményem szerint nem az ő hibája, ennyi erővel Erwin Smitht is hibáztathatod... Úgyhogy legyél szíves nyugodjál le, és inkább gondold át a dolgokat, hiszen kaptál egy esélyt az újrakezdésre... Ezzel foglalkozz, ne a múlttal, úgysem tudsz rajta változtatni..."
Mikasa felszólalása annyira megdöbbentette, hogy egy pillanatra úgy érezte, egészen széthullott a saját gondolatmenete. Az előbb még csak gúnyolódott, és csak két napja egyeztek meg, hogy megtűrik egymást... mitől jött hirtelen ez a késztetés, hogy megvédi? Igazat mondott, bár nem mindenben... a halottak mellett szinte egyáltalán nem voltak titánok, pont ez rémített meg mindenkit... mi végezhetett ekkora pusztítást, ha ennyire békés minden. A feltételezés, hogy senki nem élte túl, inkább azon alapult, hogy az óriások többnyire el is fogyasztották az áldozataikat... a holttestek hiányos száma nem jelentett garanciát arra, hogy életben van bárki. A tekintete ismét ugrott egyet Mayu és Mikasa között, és kissé kínosan is érezte magát, hogy mások védelmére szorul... a vállukra tette a kezét, és rövid biccentéssel lépett ki mögülük. Nem éppen bonyolult gesztus, de a hálát azért kifejezte... Mikasa felé pedig a döbbenet így is épp elég nyilvánvaló volt. Danhez lépett, és halkan szólalt meg:
- Láttam azt a vészjelzést. És elkéstem. - kíméletlenül őszinte kijelentés volt, de azonnal folytatta. - Amikor odaértem, nem volt ott élő, se ember, se óriás. A halottak felismerhetetlenek, nem tudtam, és nem is feltételezhettem, hogy bárki él még. Az osztagom velem volt, nem tudtuk, hogy történt a pusztítás, megvolt rá az esély, hogy perceken belül ránk támadnak. Nem kockáztattam az életüket, hanem megpróbáltam úgy dönteni, hogy ne bánjam meg. Gyűlölhetsz érte, elkívánhatsz a pokolba, és én meg fogom érteni. De attól még akkor, és ott nem volt más értelmes döntés. - mondja végül, és kényszeríti magát, hogy a férfi szemébe nézzen.