2. évad: Második fejezet - Az elveszettek titka

- Na megérte maradnod? - suttogta keserédes gúnnyal a szavakat a fülembe egy hang ezzel térítve magamhoz nem túl mély szinte éber álmomból. Ahogy kissé sikerült kinyitnom a szemeimet, nem láttam pontosan az előttem található valószínűleg guggoló vagy térdelő alakot a sötét magánzárkában. Viszont a körvonalaiból, és a hangból azonnal ráismertem ezek gazdájára: Nori Kazumi-ra. A legjobb barátom, a legjobb szövetség, az árulóm...aki magamra hagyott, és aki miatt most magánzárkában ülök. Nem tudom, hogy mióta lehetek idebent...a teljes sötétségben az idő elveszíti az értelmét a hozzám hasonló számára. Valószínűleg napok telhettek el, erre utal a gyomrom korgása is, mert amióta itt vagyok enni nem nagyon kaptam csak vizet leginkább. Azóta kísért Nori "emléke vagy inkább "szelleme" nem is tudom mióta csak bezártak és először sikerült a kimerültségtől álomba zuhannom. Persze be kell, hogy valljam néha olyan valóságosnak hat a sötétben mintha tényleg itt lenne velem. Pedig tudom, hogy csak az elmém játszadozik velem...
- Hagyj békén, és menj. - dörzsölöm meg fáradtan a szemeimet miközben fejemet a zárka hideg falának döntöm. - Ha nem hagysz a csávában, akkor most nem lennék itt. - szólalok meg vádló hangon miközben a hallucináció felé billentem a fejemet. Behunyhatnám a szemet, de semmi értelme, mert akkor is csak az Ő arca ugrik be, csak a közös emlékeink férkőznek be az elmémbe a barátságunk kezdetétől fogva egészen az elválásunkig.
- Ha velem jössz, akkor most nem lennél itt. - érkezik a felelt, és szinte látom is magam előtt, ahogy felhúzott szemöldökkel ráncolja a homlokát. - Nem lett volna egyszerűbb elfogadni a kinyújtott kezemet, és elhagyni ezt az átkozott kalitkát? Már régen túl járnánk hetedhét határon, és építgetnénk a kis birodalmunkat. - a bal oldalam felől érkező neszezésből a képzeletbeli Nori pozíciót váltott, és mellém kuporodott a fal mellé. Amikor a vállamra hajtotta a fejét tudtam, hogy csak hallucinálok, de mégis olyan valóságosnak tűnt, hogy szinte már jólesett elhinni, hogy tényleg itt van velem...
- Vagy pedig rég felzabáltak volna minket az óriások. Talán elfelejtetted, hogy a hajtógáz véges mennyiségű? Nem sokra jutnánk üres tankokkal, és a pengék is elhasználódnak. - feleltem neki tárgyilagos hangon. - Hát már elfelejtetted, hogy mire tanítottak minket? - vágott vissza gyengédnek hangzó hangon. - Ha szükséged van valamire, nem kell tenned semmi mást, csak elvenned. A gyengéknek nincs helye ebben a világban. Az erősnek pedig joga van hozzá, hogy azt tegyen, amit csak akar. - Olyan sokszor hallottam tőle ezeket a mondatokat, hogy a végén már vele együtt tudtam mondani ebben a pillanatban is. - Ugyanakkor az erős kötelessége megvédeni a gyengéket is. Ezért lettünk katonák. Arról nem is beszélve, hogy az őrök sem fogják hagyni, hogy besétálj, és elvidd zokat a palackokat, és pengéket. - Ellenkeztem. - Csak Te lettél ezért katona. De ez az idealista maszlag fogja egyszer a vesztedet okozni...vagy az ostoba kis barátnőd. Embert ölni pedig sokkal könnyebb, mint Titánt. Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint Én. Hisz mindkettőnk kezéhez tapad már vér… - Már éppen feleltem volna neki, amikor hallottam, hogy kattant a zár a cella ajtaján. - Nos úgy néz ki ideje mennem. - szólalt meg kelletlenül a lány. - De ne feledd, még találkozunk Barsachii. Én sose fogok messzire eltávolodni tőled, mert Mi ketten összetartozunk. Erre akár mérget is vehetsz. - Még Egy utolsó kacsintás, és Nori Kazumi ismételten köddé vált.

- Szerintem totál megérte. - felek az őrnek egy vigyorral, amint kilépek a magánzárkából. Ezután megszaporázott léptekkel igyekszem feljutni a kinti világba…Fintorogva elfordítom a fejemet, amint kilépve a börtön ajtaján szinte elvakít a kinti világ erőteljes fénye, amit napok óta nem érezhettem vagy tapasztalhattam. Most, hogy végre valahára kijutottam végre abból a patkánylukból, első dolgom, hogy kicsit megnyújtóztassam elgémberedett végtagjaimat. ~ Azt hiszem nem tett jót ez a kis elzárás. Még fáradtabb vagyok, mint amikor bekerültem. - állapítom meg magamban, majd a gyomrom korgó hangját tudomásul véve elindulok, hogy szerezzek valamiféle kaját. ~ Ami azt illeti le is nyúlhatnék valamit, de lehet, hogy visszakerülnék, szóval inkább megpróbálok kérni valamit a konyháról. Pár perc, némi meggyőző mosolygás, és lehengerlő társalgás után már egy kenyeret csócsálva rovom a folyosókat.

Két dolog jár a fejemben, ahogy elmerülök a gondolataimban: Nori és Lena. Tisztában vagyok benne, hogy Nori eltűnésért egész biztosan elő fognak venni előbb-utóbb, és sajnos az a valószínűbb, hogy inkább előbb…Ez persze nem is csoda. Mindenki tudja, hogy közel álltunk egymáshoz, és az is kézenfekvő, hogy én voltam az utolsó ember, aki látta őt az eltűnése előtt. Nem szívesen emlékszem vissza a történtekre, és Nori-t sem fogom bemártani semmiképpen sem. Akármi is történt, sose tennék vele ilyet…És itt csúszik be a képbe Lena. Mivel nekem is velük kellett volna tartanom a falon túlra, így egész biztosan hallott a történtekről, és, amikor visszatér - mert, hogy vissza fog térni ebben egészen biztos vagyok - nem fog megdicsérni, és több, mint valószínű, hogy számon fogja a történteket, de még Neki sem mondhatom el, hogy mi történt Nori és közöttem. Nem szívesen hazudok Neki, de hogy ha kérdezősködni kezd, akkor sajnos nem lesz más választásom…A cellában rengeteget gondoltam rá, és aggódom érte. Imádkoztam is volna, de nem tisztelünk egyetlen Istent sem, így nem volt kihez mégis igyekeztem magamban könyörögni bármihez, ami az emberek és az Óriások felett áll, hogy ne essen semmi bántódása. Furcsa mód amiatt aggódtam a legkevésbé, hogy valószínűleg nem tettem túl jó benyomást a jövendőbeli osztagom tagjaira egy ilyen belépővel. De azt hiszem, emiatt ráérek majd akkor aggódni, amikor végre lesz lehetőségem találkozni velük. Mindenesetre a Lena-val való újbóli találkozást várom a legjobban…

Elmélkedésemből egy erős ütközés ránt vissza a valóságba, amikor is majdhogynem fellök valaki a nyílt folyosón. Elképesztő, hogy az emberek mennyire figyelmetlenek. Már épp leteremteném az illetőt ez ügyben, de végül aztán mégiscsak elállok ettől, hisz jobbik felem meggyőződése, hogy a dolog nem volt szándékos. - Nem történt semmi. - mosolyodom el finoman, és, hogy ha a másik esetleg elesett, akkor kinyújtom felé a kezemet, hogy elsegítsem amennyiben igényt tart rá. Első ránézésre meg lehet állapítani, hogy a nálam valamivel idősebb fiatal nő is a Felderítők közé tartozik, bár nem valószínű, hogy az én osztagomba - kivéve, ha esetleg Ő is magánzárkát kapott az indulás előtt - mert Ők az én kivételemmel a Falon túl vannak.

- Értem. Akkor ezek szerint a legközelebb jobban fogsz figyelni? - vonom fel a szemöldökömet kérdően. Na jó ez már túlságosan is Nori-éra emlékeztető reakció volt. Vagyis nem…Ő már rég pengét rántott volna. - Szükséged van orvosra? - kérdem a nőtől miután ismételten sikerül mosolyt erőltetnem az arcomra. Ekkor kapom fel én is a fejemet az emelt hangú szóváltásra, ami kiszűrődik az egy másik folyosóról. Nemsokára az is kiderül, hogy miről folyik a vita. Mint kiderül elraboltál a Királynőt, aki úgy rokonszenvezik a Felderítőkkel, akik közé már én is tartozom. Ráadásul nemhogy nem ellenség, hanem a saját Katonai Rendőrségünk soraiból valóak az elkövetők. - Az emberek megbízhatatlanok. - reagálok a hallottakra egy lemondó fejcsóválással. Igen. Az ember a legaljasabb teremtmény a világon. Akár egy cent borért is képes elharapni a másik torkát, és egy fél tasak pénzért eladni a legjobb barátját. Néha úgy érzem, hogy a Titánok sem véletlenül jelentek meg ezen a földön...Ők a bűneink reflektálásai, s a büntetésünk, amiért olyanok vagyunk amilyenek. - Azt hiszem én is szabad vagyok. - emelem fel végül a kezemet. - Az osztagom a Falon kívül tartózkodik. - teszem hozzá megelőzve a kérdést. Ekkor Nori arca úszik be a szemeim elé, és hozzá néhány szó visszhangzik a fejembe: „Embert ölni pedig sokkal könnyebb, mint Titánt.” Elhessegetem magamtól a méreggel is felérő szavakat. ~ Igen, de én egynek sem fogom most a vérét ontani. - felelek gondolatban. - Majd meglátjuk. - érkezik a válasz, miközben én igyekszem a legbizalomgerjesztőbb mosolyomat villantani az előbb hallott, ellőttem álló tisztek felé, miután tisztelgő pozícióba vágtam magamat.

- Levi hadnagy osztagának újonca lenne, ugye? - fordult a fiatal tiszt Barsanhoz, majd rövidesen végigfuttatta a tekintetét a kezében tartott mappán. - Verekedés miatt kellett zárkába juttatnunk, ráadásul az egyik társáról még mindig nem tudunk semmit. Biztos, hogy a továbbiakban még felelősségre vonják. - gyanakodva szólal meg. - Normális esetben azt hiszem, tiltanánk, hogy komoly küldetésre menjen, de most túl kevés a nélkülözhető emberünk. Lucas alighanem nem fog panaszkodni.
pre10.deviantart.net/8180/th/pre/i/2015/009/6/e/santas_workshop__titan_shifter_seina__video_by_valsharea-d8d7wuh.jpg (Ő a tiszt, akivel éppen beszéltek)
- És hány emberre számíthatunk? - horkan fel Kenny. - Öt, hat? Piszok kevés?
- Megteszünk mindent. - morgott vissza a nő.

Lucas közben ajtót nyit Ebony-nak, és biccent.
- Mit akarsz? - ha Ebony válaszol neki, csendben végighallgatja, és a helyzettől függően felel. Ha Ebony részletesen kifejti, mi a probléma, láthatóan ideges lesz... de nem panaszkodik, csak ráparancsol a lányra, hogy készüljön össze. Ha Barsan is jelen van, elmondhatja, hogy ő is a küldetés résztvevője, ebben az esetben az osztagvezető int neki, hogy ő is szedje össze magát, és nagyon reméli, hogy van felszerelése a szálláson.
Amennyiben Ebony nem fejti ki, mi a probléma, ezt tömören és nem túl barátságosan Kenny teszi meg helyette. Lucas ebben az esetben nyílt rosszallással hallgatja, nyilvánvalóan nem szimpatizál a férfivel.
Amennyiben Barsan nincs a lánnyal, mikor leérkeznek, a korábban említett, vörös hajú tiszt az, aki közli Lucasszal, hogy a fiú is az osztaga tagja lesz a küldetés idejére. A férfi ebben az esetben hasonló stílusban, mint korábban ráparancsol a fiúra, hogy készülődjön.

A konklúzió minden esetben ugyanaz: Ha felkészültek, Az osztagvezetővel együtt hat fős osztag, és Barsan Kenny irányítása alatt kezdenek neki a nyomozásnak. Az elérhető információk:
- A katonai rendőrség számtalan tagja részt vett az elrablásban, ezek között vegyesen találhatóak frissen végzett kadétok, és régebbi katonák.
- A támadás alaposan megtervezett volt, a testőrség egy részét elcsalták, lőfegyverekkel is támadtak, így a testőrség legtöbb tagja eszméletlen volt, vagy nem volt jelen az elrablásnál. Érdekes, hogy a királynő szobájában nem voltak nyomai dulakodásnak, pedig a nő korábban katonai kiképzést kapott, tehát minden bizonnyal védekezett volna, ha erőszakkal akarják rávenni valamire. Meggyőzték volna?
- Historia, noha királynő már négy éve, senkivel nem került komoly konfliktusba, a népe szereti, igazságos uralkodónak tartja. Vagyis, ha valaki elraboltatta, alighanem régebbi a konfliktus.
- Historia családjáról, múltjáról szinte semmit nem tud a nyilvánosság, akik komolyabb mennyiségű információ birtokában lehetnek, azok a kint tartózkodó speciális egység tagjai, akik között többen a lány barátai voltak Krista Lenz időszakában, illetve lehet, hogy érdemes kérdezgetni Kenny-t is, aki a testőrségének tagja volt. Lehet, hogy tud valamit a származásáról, a múlt béli problémáiról.
s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/e2/8a/c0/e28ac089a74c2d5d1925e9dcee462c38.jpg

Ezek alapján az információk alapján szabad a nyomozásotok. Ami javaslatot tesztek, hogy hová mennétek a városon belül, mely helyszínekre látogatnátok el, kikkel beszélnétek, a ti választásotok, Lucas rá fog bólintani, így ő, és Ebony négy másik osztagtársa is veletek tartanak. Ha Kenny-től kérdeztek, mesélőiben megírom a válaszát, ugyanez történik, ha átnéztek egy helyszínt. (Következtetéshez természetesen segítségül hívhatjátok a mangát, de ne felejtsétek, mennyit tudhatnak reálisan a karaktereitek, és abból mennyire pontos következtetésekre juthattok).

OOC: Ebony, legközelebb Kenny irányításáról/beszéltetéséről kérdezz meg engem, én megírom, hogy mondaná-e vagy sem, stb. Nem probléma, így elsőre, csak erre a jövőben figyelj. Egyébként jó nyomozást mindkettőtöknek!

- Igen az lennék. Legalábbis beszélik. - felelek egy fél-mosollyal a nőnek. Annak ellenére, hogy tiszt első ránézésre nem néz ki sokkal idősebbnek, mint például én, de hát ki a megmondhatója, hogy milyen képességei vannak. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy nem igazán örülök, hogy olyan nagyon lesegeti a kezében lévő mappát, aminek a tartalmáról anélkül is van sejtésem, hogy egy sort is látnék belőle. Legalábbis erre utal, hogy köztem, és a mappa között felváltva jártatja a tekintetét. - Én inkább nevezném verésnek. - helyesbítek egy apró kézmozdulat kíséretében. - Az ellenfeleim csak addig voltak kemények, amíg egy 14 éves kislány volt az ellenfelük. - mutatok rá a tényre. Bár lehet, hogy nekik erről nem volt tudomásuk, mert rögtön engem vettek elő… - Mellesleg nem mintha hálát vártam volna, vagy ilyesmi, de azért kicsit erős volt rögtön magánzárkába dugni, amikor én csak tettem egy aprócskát a dicső fal mögötti emberek közbiztonságáért. - fejtem ki a véleményemet egy vállvonás kíséretében. - Nori hollétéről pedig pontosan annyit tudok, amennyit maguk…vagyis semmit. Higgye el, hogy nem rejtegetem a szobámban vagy a kabátom alatt. - Tudom, hogy néha jobban járnék, hogy ha lakatot tennék a nyelvemre, de sajnos egyszerűen vannak helyzetek, amikor képtelen vagyok ezt megtenni. Ez persze sose vált az előnyömre, de utána legalább jobban érzem magamat. - Igen ezt valahogy magamtól is sejtettem. - válaszolok a tisztnek kedvetlenül egy nagyon erőltetett mosoly - nem is én sokkal inkább vicsorként jellemezném - kíséretében. Afelől nem voltak téveszméim, hogy elő fognak venni Nori és a verekedés miatt, de azt nem gondoltam volna, hogy talán még Nori eltűnését is megpróbálják a nyakamba varrni. Kezdem azt hinni, hogy talán tényleg jobb lett volna megpattannom Nori-val együtt. A következő mondatra szívem szerint mondanám, hogy „Látom a szükség nagy Úr…”, de sikerül uralkodnom magamon, és csak egy felvont szemöldökkel reagálok a hallottakra. Mondjuk, hol ne lenne a szükség nagy Úr, ahol gyakorlatilag a saját testőrsége rabol el egy királynőt… - Minden bizonnyal egy arany ember lehet. - morgom inkább magamnak, mint válaszként a Lucas nevű ember nevének hallatán, és, hogy Ő valószínűleg nem fog panaszkodni szerény személyem miatt.

A két tiszt közötti további társalgásba nem folyok bele, de mélyen magamban egyet kell értenem a Kenny nevezetű taggal, hogy bizony egy ilyen kaliberű nyomozáshoz ennyi ember édes kevés ráadásul kétlem, hogy mindenki profi lenne a csapatban. Én is frissen végzett kadét vagyok, ráadásul nem nyomozó, hanem felderítő, ahogy a többiek is, és a fiatal nő, aki majdnem fellökött sem tűnik túl idősnek így Ő sem lehet olyan régóta az osztagnál, de a végén még én is meglepődhetek hisz nem szabad a könyvet a borítója alapján megítélni. Mindenesetre nekem leginkább akkor vehetik majd hasznomat, hogy ha harcra kerül a sor valakikkel, talán az emberrablókkal vagy bárki mással…másra nem i hiszem, hogy nagyon jó vagyok. Bár azt is megfogadtam, hogy semmiképpen sem akarom mások vérét ontani, hacsak erre feltétlenül nincs szükség…Szótlanul követem a vörös hajú tisztet lefelé a lépcsőn, és bár szívesen megkérdezném, hogy mégis mit értett felelősségre vonás alatt, de aztán úgy döntök, hogy felesleges ezen rágódnom. Ha jól alakul ez a nyomozósdi akkor talán még meg is úszhatom a dolgot, és csatlakozhatok Lena-hoz, és a többiekhez az egységemnél végre valahára. Nem sokkal később már a korábban említett Lucas osztagvezető előtt állunk, aki azt követően, hogy a vörös hajú tiszt közli vele, hogy jelenleg én is a csapatához tartozom, igen „szívélyes” hangnemben közli velem, hogy készüljek fel. - Értettem. - majd gyors tisztelgés után eloldalgok a szállásom felé.
~ Elrabolták a Királynőt? Na ez már valami. Ha ezt előre tudom, akkor nem siettem volna annyira. - fogad egy ismerős hang, amint belépek a szálláskörletbe. A tekintetem egyből az ágyon heverő, épp a hajával játszó Nori-ra téved, de nem szólok hozzá. ~Nem létezel! Nem létezel! - kántálom magamban, és igyekszem teljesen figyelmen kívül hagyni a képzeletbeli lányt. ~ A fejedben létezem. Ez nem éppen elég? - suttogja egy hang a fülembe. Ijedtemben ugrok egyet hirtelen, amikor megpillantom az immár a hátam mögött álló lányt. - Ne csináld ezt még egyszer, és a legfőképpen légy oly kedves és kopj le végre! - mordulok r feszülten. ~ Az, hogy megyek, vagy maradok, csakis egyedül rajtad múlik. Hisz ha Te nem vágyódnál utánam, akkor Én sem lennék, itt tudod. - vonja meg a lányát a lány. És bármennyire is kellemetlen, de azt kell, hogy higgyem, hogy igaza van Neki. De ez egy olyan probléma, amivel ráérek később is foglalkozni. Felveszem a Háromdimenziós manőverfelszerelésemet, majd miután a palackjaimat megtöltöttem gázzal, és a pengéimet is ellenőriztem végül úgy döntök, hogy immár indulásra készen állok. ~ Gyerünk légy Te a Herceg a Fehér Lovon. Még a végén király is lehetsz. Bár kezdő lépésnek az se lenne rossz, hogy ha nem dugnának vissza a börtönbe. - szól utánam még piszkálódó hangon a képzeletbeli Nori. Amikor visszafordulok, hogy visszavágjak neki, még éppen sikerül elkapnom egy kedélyes mosolyt mielőtt az árnyalak ismét köddé válna. - Asszem kezdek becsavarodni. - rázom meg rosszallóan a fejemet, majd nem sokkal később csatlakozom az átmeneti egységemhez.

Gyors tisztelgés, majd egy kurta bemutatkozás, és részemről ezzel le is tudtam reményeim szerint a formaságokat, hogy ha valakinek van kérdése, az majd úgyis felteszi, én meg majd válaszolok rá, hogy ha tudok. Ezután figyelmesen végighallgatom az eligazítást, amikor is közlik velünk azt, amit eddig tudni lehet erről az egész ügyről. És a magam részéről minél többet hallok erről az egész ügyről az annál ködösebb, és annál kevésbé tetszik. Bárki is áll az egész mögött az nagyon meg akarta keverni a dolgokat, és bizony sikerült is. Mert, hogy ha egyszer bekerül a szar a darálóba, akkor onnan bizony nincs megállás. Ha elerjed a híre a Királynő elrablásának, akkor abból káosz lesz, és azt se tartom kizártnak, hogy esetleg a Felderítőkre próbálják meg rátolni a balhét. Arra még pont szüksége lenne a Felderítő Egységnek…

- Uram! - fordulok Kenny-hez miután valamennyire végiggondoltam a helyzetet, és elő tudtam állni a saját elképzeléseimmel. Bár nem vagyok nyomozó szóval nagydologra remélem, nem számítanak tőlem. - Ha megengedi, szerintem érdemes lenne kicsit megvakargatni a fővárosi alvilágot. Ha valakit elrabolnak, akkor az el is kell rejteniük, márpedig ha valakik, akkor a bűnözők tudják, hogy hol lehet valamit olyan helyre rejteni, ahol senki se keresné, hisz Ők ismerik a legjobban a várost hasonló okokból kifolyólag. - kezdek bele tárgyilagos hangon a mondókámba. - Arról nem is beszélve, hogy bármi is történik, egy városban az általában átfolyik az ilynek kezei között is, szóval könnyedén meglehet, hogy Ők tudnak valami olyasmit is, amit mi nem is sejtünk. Úgy gondolom, hogy veszteni nem vesztünk semmit a dologgal, egy próbát megérhet. - vonom meg a vállamat. - Valamint Ön a testőrségének a tagja volt. - szólítom meg ismételten Kenny-t. - Tud bárki olyanról, akinek szabad bejárása volt hozzá? Bárkiről, akiben esetleg annyira megbízott, hogy még Őrök nélkül is maradhatott vele akár kettesben. - kérdezem a férfitól. - Mert amennyire tudom, a Királynő bölcs uralkodó volt, akinek megvolt a magához való esze. Kétlem, hogy önszántából belement volna egy ilyen akcióba, aminek az utóhatásáról még talán Neki sincsen semmi elképzelése. - folytatom a magam kis suta teóriáját. - Viszont ha volt bárki, aki felügyelet nélkül bejuthatott hozzá, az akármikor leüthette vagy elkábíthatta anélkül, hogy Ő maga - aki egykor maga is katona volt - ellenállást tanúsíthatott volna vagy riaszthatta volna a többi lojális őrt. Onnantól kezdve meg már minden mehetett ütemszerűen, hisz gondolom ez lehetett a kulcspillanata az egésznek. Persze ez csak az én teóriám. - vonom meg ismételten a vállamat.

@barsan @ebony
Barsan tanácsát elfogadják, így az osztag célba veheti a földalatti várost, vagy megpróbálkozhat a felszínen működő kisebb bűnöző szervezetekkel.
Ha a Földalatti városba mentek, Kenny tovább tud vezetni titeket, jól ismeri a helyet. Akár útközben válaszol Barsan kérdésére: A testőrségben nem volt olyan, akiben igazán megbízott volna, talán csak a felderítő egység egyik tagja, Ymir volt az, aki igazán a bizalmát élvezte. Ugyanakkor megbízható emberei közé tartozott az egyik pap is, Nick tiszteletes.
Nem tudni, pontosan miért bízott meg benne a többieknél jobban, de a pap közelében sem járt a királynő lakosztályának hosszú ideje, és Ymir is távol volt, így mindketten tisztázottak a gyanú alól.
Ymir még a falakon kívül tartózkodik, de lehet, hogy érdemes lenne felkeresni a papot.

Akármennyire is hihetetlen, de végül elfogadják a felvetésemet, ami engem is meglep egy kicsit,a hogy az is, hogy a többiek nem igazán igyekeznek tevékenyen hozzátenni az "ötleteléshez", bár meglehet, hogy megvan a maguk tippje - sőt inkább biztos - csak nem akarják, vagy nem merik elmondani. Akárhogy is, de végül Kenny elfogadta az érveimet annak ellenére, hogy még én sem vagyok teljesen biztos a helyt állóságukban. Ekkor következik a következő döntés: mégis merre tovább? Folytathatjuk a kutatást a felszínen. A magam részéről em vagyok benne biztos, hogy sok értelme van itt kutakodnunk. Az alatt az idő alatt, amit a felszínen töltöttünk valahogy arra a következtetésre jutottunk Nori-val, hogy itt főleg csak a pitiáner bűnözők lébecolnak, akik kisstílű dolgokban utaznak, akik pedig igazán nagy halaknak számítanak azokhoz úgyse érhetünk hozzá anélkül, hogy átlépnénk egy-két olyan határt - ami esetleg Nekem például még beleférhet, de másnak már nem olyan biztos - ami által mi is könnyedén bűnözőkké válhatunk...és ezáltal akár ugyanolyan űzött vaddá is...feltéve, hogy nem vagyunk már elve azok. A másik lehetőség az a hely, amiről én csak hírből hallottam, és ahova Nori is minden áron el akart jutni. Ez nem más, mint a Földalatti Város...Azon a helyen úgy hallottam, hogy nagyobb a nyomor, mint bármely más körzetben. Márpedig az a hely, ahol a nyomor az úr, és az elkeseredettség, ami ebből fakad, az a bűnözés melegágya is egyben, ahol az igazi nagyhalak halásznak a zavarosban. Ezenfelül úgy hallottam, hogy nem mehet le akárki, és nem is jöhet fel onnan akárki. Ha el kéne rejtenem valamit, akkor a Falon kívül - ahova nem sokan mennek szívesen - szerintem keresve sem találhatnék jobb helyet, mint a Földalatti Város. - Uram! - fordulok ismételten Kenny-hez némi gondolkodás után. - A magam részéről úgy vélem, hogy talán a Földalatti Város lenne az a hely, ahol érdemes lenne próbálkoznunk. - szólalok meg, majd Neki is felsorolom az érveimet ha kérdezi.

Nem olyan sokkal később már a Földalatti városba vezető lépcsősoron menetelek lefelé Kenny oldalán amennyiben elfogadta az ajánlatomat. Elég sok dolgot láttam már életemben, de attól, ami ott a szemem elé tárul még Nekem is eláll egy pillanatra a lélegzetem. Megbabonázva szegezem a szemeimet a hatalmas üregre a Föld mélyében, ahova az emberi kéz egy egész világot volt képes varázsolni...még ha elég nyomorúságosat is. Ezek az emberek tényleg biztonságban élhetnek a titánoktól egész életük során...bár nem vagyok benne biztos, hogy megéri-e az árat, amit ezért a tényért fizetnek. A saját szememmel láttam, és átéltem, hogy milyen borzalmasok is az Óriások, és milyen szörnyűséges pusztításra képesek - ami végül is az ittlétemhez vezetett - de egy életen keresztül élni anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is látnám a napot, és a minket körülvevő világot, és viselni a betegségeket, egészségügyi problémákat, amik ennek következményeként alakulnak ki...nem biztos, hogy az-az ár, amit egy ilyen hamis biztonságért fizetni akarok. Nem mintha a legtöbb itteninek lenne választása szerintem. Miután sikerül magamat hozzászoktatni a látványhoz, már közönyösen bámulom, a város fényeit, amik bevilágítják az egész földalatti üreget, annak mindene gyes árnyoldalával, és nyomorúságával együtt.

~ Ismerős? - csendül egy ismerős hang a fülemben, és, ahogy a szemem sarkából tétován oldalra pillantok, látom, hogy Nori ismételten mellém szegődött - de nem is, Ő nem Nori hanem mindössze a saját képzeltem fabrikálványa, ami pótolni akarja Őt - legnagyobb bánatomra. Nagyobb probléma az, hogy nem nagyon akarok itt mindenki előtt nekiállni beszélgetni az üres levegővel, mert félő, hogy nem feltétlenül nyilvánítanának beszámíthatónak ezután, és már így is éppen elég van a rovásomon sejtésem szerint...és még így is mennyi minden van, amiről nem tudnak... ~ Mi is pontosan ugyanilyen lepratelepről jöttünk. - folytatja a lány nem is várva a válaszomra. - Tsk. Szinte minden stimmel csak éppen a háttér más, mint anno Odahaza. - folytatja, miközben az arcára kelletlen szinte undorodó kifejezés ül ki, amint mindkettőnk tekintete embereken akad meg, akik semmi mást nem csinálnak, csak kuporognak a házak, és sikátorok tövében, szemlátomást már arra se képesen, hogy egyáltalán megmozduljanak. ~ Otthon is voltak ilyenek, emlékszel még? Az éhségtől már a karjukat se bírték felemelni, és semmi másnak nem számítottak csak betegséggócoknak, akik csak a terhünkre voltak. Te sem felejtetted el még a Roncsokat igaz? Pont olyanok voltak, mint ezek. - bök a fejével az emberi roncsok felé, bár szükségtelen mert már így is őket figyelem önkéntelenül is. Szinte reflexszerűen bólintok, miután elhallgat, és a szavai sok kellemetlen emléket idéznek fel bennem. Bár a mi otthonunk nem a föld alatt volt, hanem a hegyekben, az erdő mélyén, de pontosan ugyanúgy van, ahogy Nori is mondta, és szinte ijesztően hasonló a látvány az ottanihoz. Szinte mindig éheztünk, mert a föld rossz volt, és nehezen lehetett művelni, az állat pedig kevés, mert nem sok bírta a megpróbáltatásokat, amiket a mi életmódunk szabott nekik. Éppen ezért is specializálódtunk arra, hogy másoktól vegyük el, amire szükségünk van. A felderítőktől vagy éppen attól a titokzatos másik településtől, akikkel folyamatosan harcban álltunk szinte az idők kezdete óta, ahogy Nekem mesélték. Persze az élet valamivel könnyebb lett miután az Óriások áttörték a falat, és a Falon belüli emberek hanyatt-homlok menekültek hátrahagyva szinte mindent, amit aztán Mi felhasználhattunk...De még így is rengetegen voltak, akiknek végül már nem volt visszaút, s Roncsokká lettek, olyan teherré, amitől meg kellett szabadulnunk...

~ Úgy hiszed, hogy jó nyomon jársz? - fordul felém vissza érdeklődve a lány miután végzett a bámészkodással. - Igen, úgy. - szalad ki akaratlanul is a számon, és én legszívesebben csak fejbe csapnám magamat, hogy miért nem tudtam csak szimplán bólintani. ~ Neked legyen igazad. Mindenesetre próbáld nem megöletni Magadat. - simul hozzám egy kedélyes mosollyal az arcán, én pedig szívesen elfejteném magamról, de szüntelen eszembe jut a tény, hogy csak én láthatom őt...ami tényleg annak lehet a jele, hogy kezdek teljesen becsavarodni. ~ Egyvalamit viszont jegyezz meg. - hajol végül a fülemhez, és szólal meg komoly hangon. ~ Ha már voltál ilyen hülye, hogy ebbe belementél, akkor legalább húzz belőle hasznot. Tégy róla, hogy ha úgy sülnek el a dolgok, akkor a Királynő észrevegyen. Tégy róla, hogy emlékezzen az arcodra. - súgja a fülembe, mielőtt végre-valahára elhúzódna tőlem. - Sose tudhatod. Lehet, hogy egyszer még előnyödre válik, majd a dolog. - vonja meg a vállát egy széles mosollyal mielőtt ismételten köddé válna. - Persze, mert ez aztán így működik. - morgolódom bosszúsan a képtelen ötletre reagálva.

A következő pillanatban már ismételten figyelmesen hallgatom Kenny szavait, amiből az derül ki, hogy a gyanú szerint senki olyan nem tartózkodhatott a Királynő közelében, aki bejáratos volt hozzá, és segédkezhetett az elrablásában. A férfi szerint azok, akik beleeshetnének ebbe a kategóriába, azok mind tiszták mivel nem lehetnek a közelben. - Már megbocsásson Uram. - szólalok meg egy kesernyés fél-mosollyal az arcomon miután végighallgatom. - Talán csak én vagyok paranoiás, de úgy vagyok vele, hogy attól, hogy valaki nincs a tett helyszínén még nem biztos, hogy nincs benne a bizniszben. Legalábbis én így tapasztaltam. - fejtem ki neki a mondandómat, de többet szerintem felesleges mondanom, talán már ezt sem kellett volna. - Mit gondol, hol lenne érdemes kezdenünk? - kérdezem ismételten Kenny-t, ki a jelek szerint nagyon i jól ismeri már ezt a Földalatti Várost.

Mikor ott állt a szakadékszélén, Erwin egy pillanatra megingott. Lenézett a mélybe, de nem látott mást, csak végtelen sötétséget. A sötétség pedig közeledett. Egyre csak felfelé kúszott a síkos sziklafalon gomolyogva, akár a füst. Erwin hátra lépett, mikor az elérte a lábát. Hideg volt. Rettenetesen fázott, mégsem remegett vagy vacogott. Felemelte a kezeit, de csak az egyiket látta. Nem zavarta, nem érezte a másik hiányát. Teljesen természetesnek hatott az az egy tenyér, amire bámult. Ujjai közt lassan
átömlött a sötét köd aztán teljesen ellepte.



Nem kapott levegőt. Melege volt. Szörnyen melege, de vacogott. Vacogott, miközben érezte, ahogy az izzadság átáztatja a ruháját. Nem nyitotta ki a szemét. Maga sem tudta, miért. Nem vágyott a fényre, sem a színekre.
Hangott hallott.
- Erwin! - kiáltotta. Nem tudta beazonosítani. Egy embernek tűnt, mégis mintha rengeteg hang kavargott volna benne.
- Erwin! - Hallotta ismét. A szemei összeragadtak, így csak nagyon lassan tudta kinyitni őket. Levi állt előtte. Mérges volt. Karjait összefonta a mellén, hátát egy fának vetette és nekitámasztotta az egyik talpát. Úgy festett, mint aki nagyon régóta vár valamire, vagy valakire. Nem őt nézte, csak elnézett mellette, és a szemében ott villózott a világ összes dühe.
Megfordult, és Mike közeledett felé. Próbált megszólalni, de nem tudott. Mike egyszerűen keresztül sétált rajta, Levi pedig ellökte magát a fától, és megálltak egymással szemben.
- Hát te is itt vagy - kezdte Mike.
- Itt... - folytatta Levi.
- Mióta?
- Nem tudom.
- Lassan mindenki megérkezik. Itt majd nyugalomban élhetünk.
- Tch. Halottak vagyunk. Többé nem élünk.
Erwin hirtelen levegőhöz jutott. Pánikszerűen kezdett zihálni, pedig korábban egyáltalán nem érezte a levegő hiányát. A másik kettő hirtelen ránézett.
- Te! - Mike megindult felé. Teljesen átitatta az agresszió. - Te rohadék! Miattad kerültünk ide! Feláldoztál mindenkit! És mit értél el?! Mit?! Itt vergődsz a saját gyötrelmedben ahelyett, hogy segítenél a világnak! Mindenki miattad hal meg! Semmit sem számítunk neked! - Levi ekkor lépett közéjük - csendre intve a barátját - és hidegen Erwin szemeibe nézett.
- Te nem vagy közénk való. Takarodj innen!
Egy szempillantás alatt sötétült el a világ. A fekete köd úgy ömlött vissza a szakadékba, mint amikor kihúzzák a kádból a dugót. A fagyos hideg szinte elillant, de Erwin valamiért ismét a szakadéák szélére botorkált. Lenézett. Bele a hívogató mélységbe.
Végül megadta magát neki és hagyta, hogy a gravitáció lerántsa a mélybe. Hallotta a levegő süvöltését. Aztán csattanás...


Erwin szemei kipattantak. Nem látott mást, csak valami halvány foltot a félhomályban. Zihált. Hangosan.
- Nem... nem akartam... megölni. Mindenki. Nem akartam. Mindenki... halott. Miért...? - motyogta.
Nagyot nyögött, ahogy megpróbált felülni, de mielőtt ez sikerrel járhatott volna, kezeket érzett a vállán, és ismét a földön találta magát. Kezdett élesedni a kép. Kirajzolódtak az arcok...
- Nem akartalak... megölni...
Fogalma sem volt, melyiküknek is mondta, csak mondta. Beszéltek körülötte. Semmit sem fogott fel az egészből. Nehéz volt a mellkasa... fájt a lelke.
Levi felé próbálta nyújtani a jobb karját, de nem sikerült...
[/font]

Diether távozása után Martha ült le Levi mellé. A lány szavaira a férfi kinyitja a szemét, és lassan bólint.
- Mondhatni. - a válasz rövid, és tömör, de valamennyire számít rá, hogy a beszélgetés itt még nem ért véget. Martha következő kérdése egyszerű: "Mi lesz, ha nem éli túl?" Levi erre egy pillanatra lehunyja a szemét, az ajkát pedig összeszorítja, mint aki próbál megnyugodni. - Túl fogja élni. Muszáj.
Teljesen természetesen még mindig elutasította a lehetőséget. Nem akart belegondolni, ezért hazudott magának. Azt hazudta, hogy nem opció. Hogy nem kell vele számolni. Nem kell belegondolni, hogy elveszíthetik. Egyszerű volt így, és elviselhető.
Martha is arról kérdezte, hogyan ismerte meg a parancsnokot. ~Harmadik lelkizés egy napra. Ez valami egészen új szint.~ állapította meg magában morogva.
- Hosszú történet rohadt sok vérrel. - biccentett végül egyszerűen, de Martha továbbra is kérdőn nézett rá, mintha azt mondaná, hogy van bőven idejük, kezdjen neki. Egy ideig azért még nem beszélt, nem szerette volna kiteregetni a múltját (bőven elég volt, hogy Mikasa kiszedte belőle majdnem az egészet), végül azonban úgy döntött, egy végletesen zanzásított verziót elmondhat. Egy végletesen zanzásított verziót, amiben nincs benne a huszonnyolc év kínlódás a föld alatt, nincs benne Farlan és Isabel, és csak összefoglalja azt, amit egy külső szemlélő láthatott az egészből, ha már a felderítő egység tagja volt abban az időszakban. - Akkor a rövid verzió... - sóhajtott. - Tolvaj voltam, és felbéreltek, hogy öljem meg. Gondolom nem nehéz kitalálni, hogy nem jártam sikerrel. Bekerültem a hadseregbe, aztán az első bevetésemen egy barom voltam, és két barátom élete lett az ára. Erwin pedig felkapart a padlóról, mikor azt hittem, végem van, és nem is érdemeltem volna segítséget.
Ezt már nem állt szándékában kiegészíteni.
- Ezek szerint mindketten ugyanazt kaptuk a parancsnoktól...egy új életet. - jegyezte meg Martha, mire Levi csak aprót bólintott. Rövid hallgatás után szólalt meg ismét.
- Tudom, hogy senki nem halhatatlan. De Erwin élni fog. Felébred, és visszavisszük a nyomorult falak mögé.
- Hogy aztán meg újra kimenjen rajtuk miután felépült. - tette hozzá a lány. Levi erre már nem reagált, csak ismét lehunyta a szemét. Külső szemlélőnek egészen úgy tűnhetett, mintha elaludt volna, de ügyelt arra, hogy ez ne történjen meg.
Hallotta Diether és Lena beszélgetését, de csak nyomokban. Tudta, hogy fáradt lesz másnap is, de ez volt a legkisebb gondja.
Lezárt szemhéjjal is érzékelte, mikor Mikasa hajnal környékén fölé hajolt, és még azelőtt kinyitotta a szemét, hogy a lány egy rúgással próbálta volna felébreszteni.
- Azt hittem legalább fegyverszünetet kötöttünk. Amennyiben a lábad megszokásból próbál belém rúgni mikor nem figyelek, és te nem tehetsz semmiről, kérem szíves elnézésedet. - morogta, miközben felkelt.
A futásba már belejött, mivel rendszeresen és sokat futott, különösen a lábtörése után, a bemelegítést egészen kellemesnek érezte. A fekvőtámasz már fárasztóbb volt, rendes plusz súlyok híján egymás hátára ültek. Guggolások, felülések... nem beszélnek, és ez megnyugtató. Ilyenkor képes az ember leghatékonyabban kikapcsolni az agyát. Mikasa végül megtöri a csendet.
- A tegnap estéről szólva... - pontosan ezt a mondatot nem hiányolta, így azonnal visszaszól a lánynak, mielőtt az befejezhetné a mondatot:
- Bőven többet beszéltem a múltamról, mint szándékoztam volna, szóval téma lezárva, Ackerman.
- Szerinted én nem? Azért jóval többet beszéltem, mint amit megérdemeltél volna, Ackerman. - jött a gúnyos válasz, Mire Levi idegesen felült, és maró szarkazmussal válaszolt.
- Rendben. Miről akarsz még beszélgetni? Kiöntenéd a szívedet, vagy én öntsem ki az enyémet, hm?
A lány cicceg, majd megszólal:
- Volt még valamilyen rokona?
- Nem – vágja rá, miközben folytatja a felüléseket. – Vagyis… Most már fogalmam sincs. - hasra fordul, és nekikezd a törzsemelésnek. - - Kenny-ről azt hittem anyám barátja, de azonos a vezetéknevünk, így már nem tudom. - fejezi be, mire Mikasa ingatni kezdi a fejét. - És most mi van? - kérdezi ingerülten Levi.
- Gondolkodom – válaszolja a lány. – A családon. Ki akarom deríteni, miért üldözték az apámat.
- Ha bármit ki akarsz deríteni, akkor alighanem kezdheted Kenny-nél. Kiváló tehetsége van ahhoz, hogy eltitkoljon fontos dolgokat – válaszolja szemforgatva, majd hozzá teszi. - Nekem is van bőven, amit meg kell kérdeznem tőle.
A nap további része meglehetősen normálisan telt. Segített cserélni Erwin karján a kötéseket, kitisztítani a sebet, ha kellett, délután pedig edzett Mikasával. Elgondolkozott, hogy beszélnie kéne Hanjival, akinek a nyakába a legnagyobb felelősség szakadt a történtekkel, de végül úgy gondolta, mindketten jobban meg tudják oldani a problémákat, ha van idejük egyedül gondolkodni.
Mikasával is gyakorolt. Először alapvető közelharcot, ebben már volt gyakorlatuk. Aznap nem foglalkoztak szabad küzdelemmel, inkább az alap ütésekre és rúgásokra helyezték a hangsúlyt. Ezt követően tompa pengékkel is gyakoroltak, itt már rövidebb, mozgással összekötött páros harcot is csináltak. Levi némán konstatálta, hogy Mikasa még mindig az erejében bízik jobban. Egyszerű keresztvágásokat használt, amivel nagy erővel tudott támadni, ám jelentősen lassult az ő saját támadásaival szemben, ahol forgással váltotta az egyenes és fonák vágásokat. Ezzel jelentősen csökkentette a vágások erejét, de gyorsabb volt. Később késharcra váltottak, ehhez rövid botokat használtak, aminek az egyik oldaláról lehántották a kérget. Ezt nevezték ki élnek, így relatíve jó modelljévé vált a késnek. Mikasának láthatóan nem volt ismeretlen a fegyver, de teljesen más technikát próbált használni, mint Levi. A lány kalapács-fogásával jól lehetett szúrni, de a csuklója alig mozgott, a vágással pedig bajban lehetett. A férfi legalább annyit már megtanult a lányról a négy éve viszonylag rendszeres edzéseik alatt, hogy bár Mikasa gyakran idegesítő, gyakran tesz megjegyzéseket, legalább hajlandó tanulni, és figyelni, ha mond valamit, ezért ahol tudta, kijavította a kéztartását és a támadási stílusát. Ez olyasmi volt, amit úgy sem tudott elfelejteni, hogy jó tíz éve már nem a kés volt a fő fegyvere.
Ezúttal éjszaka megpróbált aludni. Nem jelentett nagy kihívást, eléggé hajszolta magát az elmúlt napokban, hogy teljesen kimerüljön. Hiába járt az agya, abban a pillanatban, hogy lehunyta a szemét, és megtámasztotta a hátát, a feje előrebukott, és elnyomta az álom.
Nem volt éppen nyugodt, békés éjszaka. Az túl idilli is lett volna.
Futott. Nem tudta mi elől, de pokolian csúszott a kövezet. Nem nézett hátra, és nem nézett körül. Befordult egy sarkon, és egy beugróban próbált eltűnni. Az övéhez nyúlt a késéért, de nem volt ott. Fegyvertelen volt. Pedig egészen biztosan nála volt percekkel ezelőtt. Felgyorsult a légzése, és kezdte érezni, hogy pánikol. Nem tehet semmit. Ha utolérik, halott lesz fegyvertelenül. Az üldözői befordultak a sarkon, és észrevették. Nem volt menekvés. Éppen felemelte volna a fejét, amikor a kép átalakult. Az üldözők óriások lettek, és a kezében már ott volt a kard. Nem volt tehetetlen.
Ennek ténye azonnal megnyugtatta. Elhúzta magát a támadás elől, és átvágta az óriás nyakszirtjét. Ekkor azonban tudatosult benne, hogy nem ez az egy van, hanem rengeteg, mégis egy vágástól mindnek vége lett. Úgy dőltek el, mint a kivágott fák, és ahogy földet értek, mindegyik ember lett. Felismerte Petrát, Oluo-t, Gunthert, és Eldet. Látta Isabelt és Farlant, és még rengeteg halottat. Olyanok is köztük voltak, akik még éltek a valóságban, de hirtelen, az álomban erre nem emlékezett. Ott és akkor halottak voltak, és ő ismét tehetetlen volt, nem tudott segíteni, pedig felelős volt értük, és...
A háta mögül dübörgést hallott. Lépéseket. Megfordult, és az állatszerű titánt látta közeledni. A kezében vitte Erwint, vagy legalábbis a testét, groteszk módon, kar nélkül, és közeledett. Levi azonnal pengékért nyúlt, tudta, hogy az előbb még voltak nála, hiszen átvágott egy nyakszirtet, de... üres volt mindkét tárolója, nem volt a kezében semmi. Ismét fegyvertelen lett, mintha valami nyomorult bűvész szórakozna vele...
A következő pillanatban felriadt. Zihált, de próbálta magát kényszeríteni, hogy lassítson a légzésén. Még fel sem kelt a nap, így lement a forráshoz a barlangba, és megmosta az arcát. A hideg víz ismét megnyugtatta, így kissé megnedvesítette a tarkóját, és a halántékát is, remélve, hogy így még gyorsabban le tud higgadni. Aznap éjjel már nem aludt vissza, és ezúttal ő rázta fel Mikasát. Ideje volt a visszavágónak.
Rövid bemelegítés után ismét megszabadulva a csizmáktól és dzsekiktől álltak be a harchoz. Mikasa egyenes, majd horog ütésekkel indított, ezt Levi könnyedén védte, az ezután combra érkező rúgás viszont talált. Levi próbálta megfeszíteni az izmait, hogy tompítsa a fájdalmat. Mikasa következő célpontja a fej volt, Levi itt egyszerűen lehajolt. Mikasa a lába mögé lépett, és készült kibillenteni az egyensúlyából, de a férfi megragadta a karját, és ezzel eléggé meglepte, hogy a lány mögé kerüljön, majd fél karral a nyakára támadjon, és hátrafelé döntse el. A lábát a saját lába támasztja meg, így nem tud hátralépni, és elesik. Levi úgy áll meg mellette, hogy ne tudja ismét megtámadni, mint legutóbb, és már éppen tenne valami megjegyzést, amikor észreveszi, hogy Erwin felébredt.
Azonnal odasietett, és látta, hogy a parancsnok még nincs a legjobb állapotban. Motyogott, a láza sem múlt el. "Nem... nem akartam... megölni. Mindenki. Nem akartam. Mindenki... halott. Miért...?"
- Életben vagyunk parancsnok. - mondta, de Erwin láthatóan még nem tért egészen magához. "Nem akartalak... megölni..." Nem volt benne biztos, kivel beszél a férfi, de ismét megszólalt. - Élünk Erwin! - ismétli. Mikasa eközben felhívja a figyelmét, hogy tudatosítani kellene a parancsnokban, hogy elveszítette a fél karját, majd el is megy, megjegyezve, hogy még aznap este indulniuk kéne. Levi egyszerűen biccent, hogy tudomásul vette, de ismételten hasznavehetetlennek érzi magát. Többnyire tudott beszélni hasonló helyzetekben, meg tudott nyugtatni embereket, de most valahogy nem jutott eszébe, mit kellene mondani. A váll mozgásából sejti, hogy Erwin megpróbálná felemelni a kezét, de természetesen nem képes rá... egyelőre nincs olyan állapotban, hogy felhívják a figyelmét arra, mi történt. - Minden rendben lesz. - mondja végül. Hazugság, persze, de nem tudja, mi más mondhatna. Minden rendben lesz. Marthára néz. - Csillapítsuk a lázát, és figyeljünk a kötésekre! Hamarosan beszélnem kell a pápaszemessel a továbbiakról. - Egyelőre azonban még a parancsnokkal marad, és igyekszik figyelni, hogy eszméleténél maradjon.