Toumamora

Szerencsére Zu-nak nem kell sokat várnia, hiszen nincsen sok cuccom. Alig negyedóra alatt összeszedek mindent és már indulhatunk is. A családomtól nem köszönök el, de Ryan-től igem. Pontosabban tőle sem egészen, hiszen csak azt mondom neki, hogy tanulni megyünk egy kicsit, és nemsokára jövünk vissza majd. Megölelgetem, megpuszilgatom, próbálok nem nagyon szomorú lenni - nem megy. Remélem, azért nem sejti a dolgokat.

Mindenesetre aztán elindulhatunk, bár nem jutunk sokáig, valaki jön utánunk. Először azt hiszem, Ryan az, s már fordulnék is vissza, hogy megmondjam neki, tényleg nem szabad velünk jönnie - legyen az akármennyire is nehéz. De legnagyobb meglepetésemre nem ő az, hanem Orso.

Zu megszólalása talán kicsit erős, de jogos.
- Naaaaa, ne ilyen keményen... - mondom halkan neki. Nem akarom megbántani, hogy lehetséges, hogy tényleg nem látjuk egymást többet. De mindegy. Ez nem feltétlen az ő hibájuk. Azért nagyon kedves, hogy gondolt ránk, legalább ő. Megvárom az ő jelenetüket, közben azon gondolkodom, mi lehet az. Majd felém fordul. Hirtelen nagyon is elérzékenyülök és megölelem.

- Köszönjük... És vigyázok rá és egymásra is, ne aggódj! És ti is! - mondom mosolyogva neki. - Vigyázzatok Ryan-re is, kérlek... - mondom még halkan, mielőtt elhúzódom és elindulok Zu után. Egyből rám tör a kíváncsiság.

- Mi aaaz? - kérdezem kíváncsian. Én egyelőre nem mertem kinyitni az enyémet, majd ha megállunk valahol, talán akkor. Mindenesetre egész éjjel megyünk és én szörnyen elfáradok reggelre, pláne hogy előtte egész nap dolgoztunk. Így mikor Zu felajánlja, hogy megállhatunk, persze élek vele.

- Mindenképpen... Pihennék és ennék is, gondolom, te is. Utána könnyebb lesz tovább menni! - mondom neki.

Kíváncsian próbálom kitalálni, mi lehet az, amit Zu kapott, bár tippem van és egészen be is jön, mikor kiveszem az alakját. Nem mondok semmit, csak mélyen hallgatok, inkább megnézem az enyémet.

Igen csak meglepődöm. Vajon tudok majd ezekkel valamit kezdeni? Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy most nincs időm velk foglalkozni, majd ha megállunk pihenni. Egyedül a tőr az, amit a karomra erősítek. Csodaszép és könnyá is, bár nem vagyok kifejezetten ügyes velük, mert inkább a botommal szoktam harcolni, mindenképpen hasznos lesz. Bár elég feltűnő alapvetően, remélem a gyorsaságomat használva azért tudok valamit kezdeni vele.

A városba betérve nem számítok nagyon sok mindenre, de azért az, hogy ennyire kinéznem, meglep. Arról nem is beszélve, hogy még le is köpnek. Ott majdnem elszakadt a cérna, majdnem nekimentem, öregúr ide vagy oda. Az utolsó pillanatban higgadtam le annyira, hogy visszafogtam magam és annyiban hagytam a dolgot. Egy nyelvnyújtást majdnem megengedtem magamnak, de tudtam, hogy itt akarunk pihenni, szóval nem akartam kihúzni a gyufát náluk.

Belépünk a fogadónak csúfolt helyre, elhúzom a számat. Undorító, ami itt van, de persze nem számítottam semmi jobbra, de na... Azért az, hogy egy táborban aludtam, ahol olyan alakok voltak körülöttem, akikben megbíztam, sokat segített. Mindenesetre vetek egy pillantást Zu-ra, majd odalépek a csaposhoz.

- Jó reggelt kívánok! Ha esetleg lenne valamilyen étele, annak nagyon örülnénk... - mondom neki ezt, de csak akkor, ha tudom, hogy van pénzünk. Ezek után Zu-hoz fordulok és halkan megjegyzem. - Én nem szívesen költenék szállásra, szerintem jól elleszünk mi a vadonban is. Egyikünk őrködik, amíg a másik alszik... De ha itt pihennél, annak sem vagyok ellene - teszem hozzá egy mosollyal, ahogy megsimogatom a vállát.

Bárhogy is legyen, elvállalom az első őrséget, de mindenképpen ébren maradok még, és a tárgyaimmal kezdek babrálni. Először a dobozt próbálom valahogy kinyitni, vagy valami jelet keresni, hogy mit kéne használni. Igyekszek megjegyezni mindent rajta, majd nekiállok a könyvet tanulmányozni, addig, amíg el nem nyom az álom vagy át nem kell adnom az őrséget...

- Éljen! Kösz! - mondom vidámabban kicsit, mert már marha éhes voltam. Majd lapátolni kezdek. Tudom, hogy ha anyám itt lenne, tarkón vágna és megszólna, hogy lassabban, de nincs itt! Háh, végre azt csinálok, amit akarok. Miközben nagy erőkkel rágok, hallgatom a beszélgetést kettejük között, majd rákacsintok a férfire, amikor azt mondja, rajtam annyira nem látszik.

Aztán ketten folytatjuk a beszélgetést.
- Nem kifejezetten zavar a dolog. Inkább a szabad, mint hogy valami bajba kerüljünk. Volt most elég, hagyjuk... És maradhatunk a város környékén, hogy ha baj lenne, akkor vissza tudjunk jönni. Még nem állunk annyira rosszul semmiből, hogy bajunk legyen. Ennél jobban úgysem tudunk feltankolni. Maximum egy kis kaja meg extra víz. Azt meg kérhetünk itt is - bökök a csapos felé. - Hééé, esetleg víz és elvihető kaját tud nekünk adni? - kérdezem tőle.

Amint mindennel megvagyunk, elindulunk kifelé, de egy férfi utunkat állja. Mókásnak tartom, amit mond, szóval megrántom a vállam.
- Kivételesen nem gondoltam ilyesmire - mondom egyszerűen, majd a csapos is megvéd minket. Kis híján elnevetem magam a következő beszólásától. Ryan valószínűleg már full dühös lenne, de én nem veszem fel. Tisztában vagyok azzal, hogy így gondolkodnak rólunk.

- Ahh, meglepődnél... - vigyorgok rá lazán, majd intek. - További szép napot! - mondom, majd kikerülöm, hogy kimehessünk Zu-val, de ha próbálkozna, azért figyelek rá, nehogy menjen a dolog.

Annyira nem tudom felvenni azt, amit ez a szerencsétlen mond. Szinte csak nevetnem kell, de Zu-t kicsit idegesíti.
- Hm... Igen? - válaszolom lazán neki, de ezek után kezd engem is idegesíteni a faszi, szóval én is visszafordulok. - A férfiak miért hiszik azt, hogy felsőbb rendűek?! Nincs esélyetek, ti szerencsétlenek...

Nem mondom, hogy nem esik jól, hogy a pultos bácsi kiáll értünk. Igazából tudom, hogy a helyet védi alapvetően, de akkor is jó, hogy velünk van. Így kapunk egy kis esélyt arra, hogy leléphessünk, de valahogy érzem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ahogy meghallom a lövést, már a kezemben van a botom, a másik pedig a hamus szütyőmböl szedek ki egy kicsit. Miközben rajzolom a rúnát villámgyorsan, így szólok Zu-hoz, ahogy belépek elé.

- Lásd el magad, menj fedezékbe! Ezt én elintézem! - mondom villámló tekintettel, majd meg is mozdítom a botomat, amire a szélnek a rúnáját rajzoltam. Ahogy meglendítem a botomat, erős széláramlat keletkeződik, amit a férfi felé irányítok. Az elsővel csak az asztalt akarom elsodorni tőle, a második már sokkal irányítottabb és a puskát akarom kitépni a kezéből, majd odébb lökni. Végül az utolsóval szinte meg akarom ragadni, felkapni a földről és neki csapni erősen a földnek, ha lehet többször. Igyekszem odafigyelni, hogy ne tegyek nagy kárt a helyen, hiszen maga a pultos rendes ember volt. Ezért is választottam a szelet, talán az a legkevésbé kártékony jelenleg.

Ha ez sem lenne elég, akkor további széllöketeket indítok felé, ami már nem ilyen barátságos: megvágom vele, ha tudom, de nem halálosan, ha lehet. Forr bennem a harag, de kontroll alatt tartom, ahogy Zu tanította. Egyelőre.

Egészen sikeres a kis tervem, örömmel nézem, ahogy kicsit szenved a férfi. Féloldalas mosollyal nézem, ahogy sarokba lett szorítva, s már készülök is a következő támadásra, amikor megjelenik a sheriff, így a támadó állásból visszalépek normál pózba azonnal. Nem kell, hogy még mi legyünk itt a rosszak.

Köszönettel telien biccentek a tulajnak, jól esik, hogy így kiállt értünk. Nem is tudom, hogyan lehetne ezt meghálálni. Talán ha minél hamarabb elhúznánk innen...

- Önnel is, uram! - bólintok a sheriff-nek. - Köszönjük a segítséget! - mondom még, a tulajnak is bólintok egyet hálásan, majd Zu mellé lépek és ezúttal az új, díszes késemet veszem elő, majd szimbólumokat kezdek vágni a bőrömbe, hogy aztán vérmágiát és a saját erőmet használva gyógyítsam meg a mesteremet. Ahogy ő tanította: csendesen, hatékonyan, koncentráltan. Igyekszem visszavezetni a vérét, de legalábbis összezárni a sebét, hogy minél hamarabb le tudjunk innen lépni. Nem zavar, ha én magam elfáradok, vagy túlerőltetem magam: a lényeg, hogy Zu meggyógyuljon.