Toumamora

Csak a szememet forgatom, de most már kezdek én is ideges lenni.
- Szerinted nem maradtam volna?! Szerinted nem volt rohadt nehéz hátra hagyni titeket és elmenekülni?! - torkollom le. Nekem is fáj az egész. - Elhiheted, hogy nem akartam volna lelépni, de tudtam, hogy abban a helyzetben, akkor, azzal teszek a legtöbbet, ha megmentem a legtöbb embert. Nehéz döntés volt, igen... És nem azt mondom, hogy nem lehetsz dühös. Legyél, mert fájdalmas, ami történt. De ne hibáztassuk egymást, mert senki hibája nem volt ez. Se a tied, se az enyém, se Zu-é, se senkié. De ha ezt folytatjuk, szét fogunk esni és végünk lesz. Össze kell szednünk magunkat, érted?! - kérdezem tőle, ahogy megfogom a vállát.

- Én is erről beszélek... - rántom meg a vállam dühösen. Majd a lányra nézek. - Te meg gondold át, hogy megéri-e az, amit csinálsz éppen... - sziszegem még neki, majd elfordulok és Zu felé lépek.

- Gyere, menjünk és segítsünk a többieknek. Valakinek össze kell szednie a társaságot... - sóhajtok fel és igyekszem eltűnni a helyszínről, mert most pont az van, ami miatt sokszor lelépek: idegesít az egész család, megint nem érzem magam idevalónak.

Ilyenkor elgondolkodom, hogy mit is keresek még itt. Hiszen annyi minden várhatna rám az életben, én mégis maradok. Lehet, félek vagy nem tudom... Mindenesetre most egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy fogják magam, Zu-t és Ryan-t és eltűnjek innen minél hamarabb...

Szerencsére annyi feladat van, hogy kicsit sincs időm azzal foglalkozni, mit fogok tenni ezután. Annyi azért van bennem, hogy ellássak mindenkit, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vagy sem. Most a legfontosabb, hogy mindenki életben maradjon.

Ezek a gondolatok foglalkoztatnak, így mikor legközelebb feleszmélek, már nagyon késő van. Olyan rohadt fáradt vagyok, hogy azt sem tudom, hogy állok még talpon. Mindenesetre nemsokára lefekszem végre aludni, de nem telik túl fényesen. Általában ha Ryan-nel alszom, akkor legalább a rémálmok elkerülnek, de a történtek után nem csoda, hogy ma nem aludtam túl jól.

Nem tudom eldönteni, hogy szerencse vagy sem, de egyszer csak felkeltenek. Már megijednék, hogy megint megtámadtak, de aztán felfogom, hogy csak Zu az, így megnyugszom. Viszont amit mond, kicsit sem lep meg, számítottam erre. Csak felsóhajtok és felkelek, majd a vállára teszem a kezem.

- Megértem, hogy így érzel... De azért, mert az idióta embereket valakit hibáztatni akarnak, ne vedd magadra a terhet! Ettől függetlenül is megértem, hogy érdekel a dolog és nem tudsz maradni, de... Mi lenne, ha csak fognánk Ryan-t, a kocsit, magunkat és elhúznánk innen? Én sem érzem magam mindig idevalónak, ti ketten meg biztosan még kevésbé. Fedezzük fel a világot! Nincs szükség arra, hogy veszélybe sodorjuk magunkat, csak húzzunk el a francba és hagyjuk, hogy a többiek rájöjjenek, hogy mit is veszítettek azzal, amikor téged hibáztattak... Be fogják látni, hogy kár volt, de akkor már késő. És én tényleg felfedezném a világot veletek! - mosolygok rá és megszorítom a kezét. Remélem, érti, mit akarok és nem akar hőst játszani.

Csak csendben végig hallgatom Zu-t.

- Nem értek egyet vele, de megértem. És ha ez a kívánságod, akkor nem fogom elvenni tőled, mert tudom, milyen lenne számodra, ha ennek nem járnál utána... Veled megyek. Bár sajnálom, hogy Ryan nem jön velünk, ezt is megértem. Igazából én sem akarom veszélybe sodorni és biztosan meg fogja érteni... Csak nem akarom itt egyedül hagyni - sóhajtok fel. - És igen... Érdekel, honnan származik! - mondom határozottan, majd felállok, hogy összeszedjem a cuccaim, ha most indulunk. Most... Nem vagyok se játékos, se jókedvű, se semmilyen. Komoly és határozott vagyok, aki cselekedni akar. Minél előbb. Hogy jobb legyen.