Percy Jackson és az Olimposziak

Chara, Nellie, Nick - Gresh550 Sali25 Ordo

Nick és Jared együttes erővel sikeresen berendezik a Nagy Házat. Mire végeznek, addigra többen is csatlakoznak hozzájuk, de még több sebesült sajnos. Mindenesetre eddig ügyesen távol tartották a szörnyeket.

Hamarosan egy hármas sérült csapat is jön, Chara, Nellie és Ellie, akiket Jared lát el, így mindenki ereje teljében van immár újra. Kelleni is fog, ugyanis a főhadiszállás híre hamar eljutott az ellenséghez, így jóval többen közelednek, mint eddig. Mind a négy oldalról jön egy-egy csapat, más-más vezeti őket.

Szemből egy csapat érkezik, akit egy fekete hajú, nyugodt, de gyilkos tekintetű lány vezet. Néha felgomolyog körülötte valami fekete füst, így ki lehet találni, hogy az Alvilágból való, valami Káosz lény lehet. Vagy csak egy Hekaté gyerekkel áldott meg titeket a sors, ezt hirtelen nem tudhatjátok biztosra. Mögötte több tucatnyi szellem és füstlény közeledik. Van, amelyik emberi alakban látható, van, amelyik valami állatra vagy szörnyre emlékeztet titeket. Illetve leghátul, döngő léptekkel egy Aeternae is megjelenik, ami legalább öt méter magas.

A vezetőjük

Aeternae

Jobb oldalról szintén egy lány közeledik, de sokkal vadabbnak tűnik, mint az előző, nyugodt gyilkos lány. A szemeiben szabályosan kiolvasható az éhség és a türelmetlenség, néha megnyalja egy-egy ujját és lassan el is vigyorodik. Innen még nem lehet megmondani, pontosan micsoda vagy kicsoda ő. Mögötte több félvér, pókok, és óriási, szintén gyilkos tekintetű madarak várják, hogy támadhassanak. A tolluk furcsán, fémesen csillog és mintha nagyon élesek lennének. Nemsokára az utolsó empusza is megjelenik a sorok között.

A vezetőjük

Bal oldalról és hátulról egy valószínűsíthetően félvér testvérpár vezeti a két csapatot, ugyanis itt található a legtöbb félvér. Pár embernek ismerősek lehetnek: Axel és Abigail Patton, Melione gyermekei, aki a szellemek, a rémálmok és a temetési szertartások istennője. Sötétedés után kifejezetten erősek és veszélyesek, így a terep most nekik kedvez. Mögöttük rengeteg félvér, csontváz, szellem és pokolkutya sorakozik, ráadásul még egy Lamia is kígyózik közöttük, így a fiúknak extrán ébernek kell lennie, ha nem akarnak elcsábulni. A figyelmesebbek észrevehetik, hogy a Lamia megcsókolja Axel-t, majd a nyakába is harap, aki erre csak vigyorog, pedig láthatóan vérezni kezdett. A testvére, Abigail nem tanúsít sok figyelmet ennek.

Abigail és Axel Patton

A lamia

Mondani sem kell, hogy túlerőben vannak, hiszen ti alig vagytok húszan jelenleg, akik harcképesek, még többen sebesültek vagy eszméletlenek, esetleg gyerekek vagy harcképtelenek. Ez a szám nekik csak az egyik kisebb csapatuk. Van pár percetek kitalálni valami tervet, hogyan éljétek túl ezt a támadást. Ennyi idő kell nekik is, amíg felkészülnek és ide érnek.

A ti helyszíneteken a rengeteg gyereken és sérülteken kívül van még:

Billy Gibson, Dionüszosz gyermeke. Egy hosszú kése van és egy pajzsa, tizenhat év körüli srác

Jared Watts, Apollón gyermeke. A legjobb gyógyító a táborban, emellett az egyik legjobb íjász is, kardforgatásban sem utolsó, de inkább távolsági harcos és gyógyító, tizennyolc éves fiú

Ellie Galloway, Árész gyermeke. Ostorral és tőrrel harcol, de a fizikai ereje is nagyon toppon van, tizenhat éves lány. Kifejezetten jó harcos

Malcolm Randall, Démétér gyermeke. Nincs nála fegyver egyelőre, nem tudni, mennyire harcol jó, viszonyt a növényidéző képességei egészen jók, tizenöt év körüli a srác

Alistair Spears, Hüpnosz gyermeke. Nála sincs még fegyver, de a vékony tőröket kedveli. Erős mágikus képességei vannak, már mellette állva is elálmosodnak az emberek. Tizenkilenc éves a fiú

James Russell, Héphaisztosz gyermeke. Leginkább saját készítésű bombákkal, kütyükkel harcol. Tizenhat év körüli a srác

Shawn Bradley, Hekaté gyermeke. Karddal harcol, másik kezével általában varázsol, erős képességei vannak. Tizenhét év körüli a fiú

Austin O’Brien, Aphrodité gyermeke. Nem egy kifejezetten harcos típus, de íjászkodni tud valamennyire. Ért valamennyire az ápoláshoz, kis mágikus képessége van, amivel tudja támogatni a többieket. Jól lovagol, tizennyolc év körüli a fiú

Heidi Mooney, Niké gyermeke. Kétélű lándzsával harcol, elég erős és gyors. Kis mértékben tudja befolyásolni a szerencsét, de nincs túl nagy ráhatása. Tizenkilenc év körüli a lány

Elissa Woodard, Nemezisz gyermeke. Nincs nála egyelőre fegyver, elég nehéz vele együtt dolgozni, de egészen jó mágikus képességei vannak. Tizenöt év körüli a lány

Nia Massey, Aphrodité gyermeke. Ő sem egy nagy harcos, ő is jól lovagol, ellenben nagyon ügyes a sebesültek ellátásában és jól biztatja az embereket. Nagyon segítőkész és gyorsan dolgozik. Tizenöt év körüli a lány

Katelyn Hale, Athéné gyermeke. Buzogánnyal és dobótőrökkel harcol, egészen erős és okos lány. Tizenhét év körüli

Chloe Shermann, Héphaisztosz gyermeke. Karddal és pajzzsal harcol, fizikailag is egészen erős. Van pár trükkje is. Tizenhét év körüli a lány

Angelica Barnes, ismeretlen szülő. Íjjal harcol, ápolásban is segít. Tizenöt év körüli a lány.

Ezen kívül ti hárman vagytok még. Mivel vannak fiatalabbak is, érdemes átgondolni, hogy az idősebb gyerekeket nem lenne-e érdemes kiszedni, mint például Gemmei-t akár.

Nem tudom mi lenne, ha Vattacukor nem lenne mellettem. Mindig, amikor feladnám megrángatja a lábam nadrágját és húz magával. Nem hagy magamra… Nem úgy, mint egyesek…
Hiába futok ahogy tudok, mintha egyre több lény lenne mögöttem. Sőt, biztosan. De… Ha Kelly meghalt miért nincs már vége? Vagy nem halt meg? De… Ahg basszus vele kellett volna maradjak…

Amikor már jóideje futok tűnik csak fel, hogy enyhültek a zajok mögülem. Mintha megnyugvást találnék… Még a Kellyn járó gondolataimból is kiszakít. Aztán körbe nézek. Nem, ez nem lehet… Ez… Ez a Római Tábor? De hogyan… Nem! Az nem ilyen volt… De akkor hol a francban vagyok?! 
- „Hát, nem véletlen jöttem ide... Tudod, nehéz megtalálni.” – Erre gondolt volna Kelly? Nekem Mars… Neki Árész… Csak nem…?

Gondolataimból egy Kentaur szakít ki, akibe majdnem bele is megyek.
- Hát, te meg ki vagy és hogy kerülsz ide? – kérdezi tőlem és nem sokkal később egy adag ambróziát nyújt felém. – Ambrózia. Meggyógyít… - mondja és int egy srácnak.
- Mi… Én ki vagyok? Nick a nevem... De... Ti kik vagytok?! Ez nem lehet… - Az ambróziát valamiért egyből megeszem, habár ez elég felelőtlen döntés volt hisz ötletem sincs mi az. Bár finom íze van… Pont olyan amilyet akkor szoktam érezni mikor egy nő szétteszi a lábát én meg közé hajo… Mááármint mint a pizza.

Aztán amikor a felém tartó srác megpróbál ellátni a kezem ellenségesen elrántom tőle miután a kezdeti sokk után felfogom mi is történik velem.
- Azt kérdeztem, kik vagytok?! És mik azok a szörnyek, akik követtek? – Mutatok hátra, mire Kheirón csak elsápad és rémült arcot vág.
- Bejutottak… - mondja majd felénk fordul. - Nick, én most megbízom benned, kérlek, ne hagyj cserben, ha már elláttunk és befogadtunk! – mondja komolyan. – Jared és Nick, kérlek, juttassátok biztonságba a gyerekeket. Talán a legvédhetőbb az Árész bungaló, de a Nagy Házba is mehettek, ha oda könnyebb az út… - mondja, majd elmegy parancsokat osztogatni.
- De… a kurva anyád! Még csak inni sem kaptam ez hol befogadás neked?! Azt sem tudom hol vagyok! - mondom idegesen amíg letörlök jópár izzadság cseppet a homlokomról és a gyerekek felé nézek. Megfordul a fejemben, hogy lelépjek, de a gyerekek... Annyira seggfej én sem vagyok.
- Oké zöld íjász melyik jobb hely, az Árész akármi vagy a Nagy Ház? - Kérdezem a fiú felé fordulva, aki ellátott, és akinek már elfelejtettem a nevét.


Jared csak kicsit elmosolyodik a kirohanásomon, de ez inkább ideges mosoly, mint jókedvű. Aztán eltűnik a mosolya, ahogy lecsekkolja az íját és az elsősegélyes dobozát.
- Én a Nagy Házat javaslom. Nagyobb, mint az Árész bungaló, remélhetőleg könnyebben is elérjük... - mondja határozottan, szemeivel a tájat fürkészi, majd felém fordul. - Milyen fegyvert használsz? És amúgy ki az isteni szülőd? Csak hogy milyen képességeid lehetnek…

- És jól védhető az a bizonyos Nagy Ház? A gyerekeket ellehet rejteni? A többi kölyköt hova viszik? - kérdezem miközben egy másik félvér csapatot nézek akikre szintén gyerekeket bíztak.
- Több szintes, elfér mindenki és sok cucc van, amit használhatunk. Van erkély is, így én is tudok rendesen támadni. Egy hátránya van: fából van... - mondja kicsit idegesen. - A többiek vagy velünk jönnek vagy máshova. Előnye és hátránya is van, ha együtt mozgunk vagy ha külön.
- Hát, akkor legyen az… - Mondom neki majd a következő kérdésén gondolkozok el. Azt, hogy máris elmondjam ki a szülőm nem tartom jó ötletnek, főleg mert csak találgatni tudok, hogy egy görög táborba kerültem, akik amennyire emlékszek nem voltak jóban a rómaiakkal. Ugyanakkor lehet jó lenne tudnia, így csak annyit mondok, kicsit vicceskedve, hátha nem veszi teljesen komolyan, és később kimagyarázhatom ebből magam:
- Nem tudom, talán az alvilág urának. A képességeimmel viszont tisztában vagyok ne félj, még ha sérülten is. - És ekkor megpróbálom magunk köré csavarni a sötétséget, hogy elrejtsen minket. Ez a képesség viszonylag könnyű így nem kerül túl nagy energiámba megcsinálni. - A kardom és pajzsomat használom mint látod. - Kocogtatom meg a páncélt a kardommal. – Ez elvileg most elrejt minket a szörnyek elől… De azért siessünk!
- Mi van?! Hádész fia vagy?! Az lehetetlen... - kiált fel, majd körbe néz. - Ne nagyon híreszteld egyelőre, oké? - teszi hozzá óvatosan.
- Eddig se gondoltam tekintve hogy nem vagyok biztos benne! Meg a tököm fog itt maradni ha ennek az egésznek vége... – Válaszolom neki. Közben a sötétség egyelőre sikerül, illetve a gyerekek is hallgatnak ránk, miután Jared is szólt.
-Egyébként meg hogy hívják a gyerekeket? Ki mit tud röviden? Hány évesek egyáltalán?
Jared nagyon gyorsan ad egy leírást nekem a többiekről, amit próbálok megjegyezni majd a gyerekek felé fordulok. Mivel látom, hogy jó páran félnek bátorítóan elmosolyodok.
- Hé nincs mitől tartanotok, ez egyszerűen egy fogócska bújócska! A szörnyek elől kell elbújni és elmenekülni. Fontos, hogy ne álljunk le velük harcolni, oké? Itt most nem ez a játék lényege. Én Nick vagyok, az én és a Zöldíjász - mutatok Jaredre - parancsait kell kövessétek oké? Aztán majd később cserélünk és lehet más is parancsnok, rendben? És most fogjátok meg egymás kezét hogy le ne maradjon senki, a sort - mutatok Gemmeire - Te vezesd oké? Egyenesen a Nagy házba. Mi is rögtön mögöttetek leszünk!
- Te inkább menj velük elöl! – Szól közbe Jared – Kell valaki, aki vezeti őket, én majd fedezlek titeket, okés? - mondja komolyan, majd hamarosan elindulunk.

Egy ideig jól megy, Jared kilő egy távolról támadó szörnyet, de egyelőre működik a sötétség. Cserébe lassan haladunk és nem egyszer hasra esik egy-egy ember. Aztán mikor nagyjából fél úton lehetünk, hirtelen megremeg alattunk a föld, mire páran elesnek, de mindenki elveszíti az egyensúlyát. Többen felsikoltanak, majd még egy rengés következtében ketté törik a föld, mindenki éppen hogy csak el tud ugrani. Így két részre bomlik a társaság: Jared-del marad Gemmei valahogy, illetve Anti, Sarah, és George, aki kétségbeesetten a húgához akar menni, de túl széles a szakadék és amúgy is jönnek ki belőle a szörnyek. Velem pedig Toby, Molly, Lily és Eloise marad. Közben a szakadékból négy kisebb pokolkutya mászik ki, kettő Jared-éket, kettő pedig minket akar megtámadni. Toby és Molly is félnek, de még hallgatnak az utasítsára, de Lily és Eloise teljesen lefagytak és sokkolódtak. Lily nem képes a bátyja nélkül bármit is kezdeni, eddig úgy tűnik.

Persze amikor kettészakadunk elmondok halkan egy "a hülye fejed a te ötleted volt hogy előre menjek"-et, bár lehet így jobb, mert ahogy kettészakadunk egy felnőtt legalább marad a gyerekekkel.
És persze hogy a gödörből apám ebei jönnek fel... Utálom őket. Már lent is majdnem széttéptek egyszer pedig csak megakartam simogatni őket...

Mindenesetre Vattacukor visszaugat de csak azt érik el, hogy idegesebbek lesznek ránk. Miközben a gyerekek elé állok, látom, hogy ketten is lefagytak, ráadásul George még Lilyhez is elakar jutni, így mielőtt butaságot csinálna átkiabálok neki.
- Nyugodj meg, vigyázok a húgodra! - Ezután a felénk közeledő két dögre nézek, és mielőtt bánthatna bárkit is rájuk kiabálok.
- Áljj! Ti rusnya dögök azt mondtam állj! Félvért akartok? Miért nem velem kezdetek ki, aki onnan lentről származik? Igazságosabb lenne nem? - Ordítom feléjük, és ha az egyik felém ugrana a pajzsommal megállítom, míg a kardommal egyből leszúrom, remélve ezzel a többi is mostmár rám fog figyelni. - NA Mi LESZ TI TETVEK?! Nem mertek kikezdeni az alvilág urának gyerekével? Pedig biztos sok jutalomfalatot adna a gazdátok!
Nos, igen, jóllehet ezt nem kellet volna elkiáltsam, de a filmekben ez általában jól mutat. Mindenesetre annak a kettőnek sikerül a figyelmét felkeltenem, amelyik ellenetek van. Mindkettő közelít felém, olyan, mintha össze akarnának dolgozni. Kerülgetnek, közelítenek, majd az egyik felém lendül. Aztán a másik is. A támadásuk elől kiugrok így pedig félig egymásnak mennek, ami pont ad annyi időt, hogy az egyiket mellkason szúrjam. Nem döglik meg elsőre, de szerencsére a gyerekek segítenek nekem.
- A kutyulit csak bízd ránk, ezzel talán mi is megbirkózunk... - mondja határozottan Molly, majd int Toby-nak, hogy menjenek. Eloise és Lily a lehető legbiztosabb helyen állnak kézen fogva, szerencsére a sokkból visszatértek, így tudnak magukra figyelni. Neked azonban van egy kutyulid, ami még teljes erőbedobással szemez veled.
- Csak óvatosan! - mondom Mollynak és Tobynak és nagyon remélem, hogy nem esik bajuk. Fél szemmel követem az ő harcukat is míg felkészülök a sajátomra. Kivárom a megfelelő pillanatot amikor a kutya támad és a lehető leggyengébb és akkor próbálom végleg megölni.
Eközben Molly és Toby meglepően jó csapatnak bizonyul, bár eléggé a lánynak kell utasítania a fiút, működnek a dolgok.
- Toby, indákat rá! - mondja Molly határozott hangon, mire a fiú kissé remegő kézzel, de megteszi, amit kér. Ezután a lány egy féloldalas mosollyal előre nyújtja a kezét, majd két nagyobb tűzgömböt lő ki. - Ezt neked, kutyuli. Finom ropogósra! - mondja nevetve, ahogy feketére sül a lény. Molly és Toby lepacsiznak, majd visszalépnek a két lányhoz.
Mindeközben nekem sikerül kivégeznem a lényt, bár előtte még végig húzza a karmait a csípőmtől a combomig.
- Oh, hogy az a... A kurva anyád nem tanította meg hogy a körmödet le kell vágni az ilyenek miatt? - Kapok oda a sebemhez és általában nem vagyok híve a hullagyalázásnak de most a sok felgyülemlett stressz miatt egyszerűen nem érdekel és a kardommal levágom a halott kutya lábait egy-egy csapással. - Hogy basznátok már meg, mikor lesz vége ennek?! - Ordítom kimerülten és egyszerűen lerogyok a földre és onnan nézem végig a további eseményeket…

Jared-del marad George, Gemmei-vel pedig Sarah és Antoine. A fiú igyekezett mindkét szörny figyelmét felkelteni, de csak az egyiknek sikerült, szóval ezért bomlottak két felé. Jared elég hamar letett arról, hogy az íját használja, hiába abban jobb, ugyanis nem akarta George-ot egyedül hagyni. A fiú egy kardot szorongat a kezében, nem igazán tudja használni, így Jared vállalja a harcot. Hasonlóan küzd vele, mint Nick, próbálja megtalálni a gyenge pontját, csak őt szorítja az idő, mert pontosan tudja, hogy közben Gemmei és Sarah ketten próbálják visszatartani a dögöt. Iszonyatosan vergődik, hogy hamar végezzen és ne legyen bajuk a többieknek. Igyekszik a szörnyet odébb terelgetni, hogy ne lépjen rá a fűben heverő íjára, amit még az elején kivert a kezéből. Már megsebesítette a szörnyet, de még nem sikerült megölnie.
Mindeközben Gemmei és Sarah próbálkozik csapatban együtt dolgozni, de elég hamar lejön, hogy egyikük sem elég tapasztalt, szóval fél percen belül vesztésre állnak: Sarah kezéből kiveri a kardot a szörny, Gemmei-t pedig kissé hátrarepíti. Jared ezt észreveszi és rizikós lépésre szánja el magát: beugrik a saját szörnye és az íja közé, hogy felkapja a fegyverét, majd villámgyorsan lő egyet, amivel eltalálja a másik szörnynek az egyik szemét. Az felüvölt, kicsit vergődik, így időt nyert a másik csapat, de nem eleget. Ráadásul ezzel magát is beáldozta, mert a következő pillanatban éppen hogy elugrana, még eltalálja a saját szörnye. Valószínűleg már nem lenne feje, de mivel elugrott egy kicsit, így csak a vállát találja el csúnyán. A földre kerül és próbál felkelni, de máris rajta van a szörny. Két támadását sikeresen kikerüli a fejével, de ezt megunja a szörny, szóval végső támadást indítana, ha csak George hirtelen bele nem állítaná a fejébe a kardját. Kicsit csálé lett, de a helyzetnek megfelelő. Jared-nek megköszönni sincs ideje szinte, máris a karját gyógyítja és felpattan, kissé megszédül. Gemmei eközben éppen felkel, kissé kótyagos még, de igyekszik vissza a többiekhez, de ő sem elég gyors, mert épp csak melléjük ér. Sarah, aki kicsit sérült és Anti egyedül maradnak a döntéshelyzetben, mi legyen. A szörny már támadna is, mikor Anti hirtelen olyat tesz, amire senki nem számítana: nagyot taszít Sarah-n, aki így egy az egyben a szörny elé kerül, amikor az támad. Azonnal elkapja őt a lény, szaggatni kezdi, a lány fájdalmas sikolyai az egész rétet elérik. Eddigre George már Lily-nél terem, eltakarja a szemét és a fülét is befogja, hogy ne hallja, Molly is ezt teszi Eloise-zal. Gemmei kikerekedett szemmel néz Anti-ra, aki feszülten megrántja a vállát.
- Valamelyikünk meghalt volna ígyis-úgyis... Ő pedig reggel is bizonyította, hogy nem való közénk... - mondja idegesen, ő sem büszke arra, amit tett, de ezt ítélte meg a legjobb megoldásnak. Mindenki le van döbbenve a történtektől, de Anti sürgetni kezdi Gemmei-t. - Gyorsan! Öld meg most a szörnyet, különben hiába halt meg a lány! - mondja, de Gemmei képtelen rá, ahogy látja Sarah széttépett testét. Ekkor egy nyílvessző áll bele először a szörny fejébe, majd ahogy felágaskodik, a szívébe is. Jared volt az, aki még mindig remeg, iszonyatosan mérges és csalódott, emellett eléggé sérült is, aminek a nyilazás nem tett jót. Tovább gyógyítja magát.
- Gyertek ide... - mondja idegességtől remegő hangon. - Aki sérült, azt ellátom... - teszi még hozzá, de Gemmei karcolásain és Nick sebén kívül mindenki rendben van.
- Basszameg... - Ahogy észhez kapok mi történt a gyerekekhez rohanok és megpróbálom eltakarni előlük Sarah holttestét. És amint átértünk a másik oldalra Gemmeit ha nem indul meg magától Jaredhez oda kísérem finoman. A sebhelyes arcú kölyköt legszívesebben lelökném a mélybe de egyelőre visszafogom magam és a többiekkel foglalkozok.

Mielőtt azonban bárki reagálhatna a történtekre, ismét földrengés, morgás. Érezhetően nagyobb, mint előbb. Jared a lyuk felé fordul, a gyerekeket maga mögé terelte, így velem együtt áll egy sorban elöl. Egy sokkal nagyobb pokolkutya mászik elő a lyukból, mintha az előző négyet összegyúrták volna. Idegesen néz ránk, mintha azt üzenné: megöltétek a gyerekeimet.

- Ti most szopattok ugye? Én nem erre vállalkoztam! Ahg… - Nagy idegességben Antira nézek mivel nem akarom, hogy másban újra kárt okozzon ezért szem előtt akarom tartani. - Itt maradsz mellettem megértetted? - Mondom parancsolóan és telibe szarom ha baja esik jelenleg. Rohadtul nem kiszámítható már 8 évesen ami kibaszott gáz. Ezután pedig a kutyára nézek és megpróbálom rövidre zárni. Intek Jarednek, hogy várjon még és koncentrálni kezdek. Pengeéles köveket idézek elő és átszúrom vele több helyen a dögöt míg Jared az egyik szemét megint kilövi. Mindketten rohadtul fáradunk, de a dög persze még nem halt meg…
- Rálövök egy fényes nyilat, de akkor teljesen ki fogok merülni! Akkor kell megölnöd! - mondja a srác, majd így is tesz, én pedig akcióba lendülök. Először a lábait célzom meg amitől előre esik, majd kétszer is belekell szúrjam a kardom, hogy végleg megdögöljön.
- Csak megdöglöttél te fasszopó... - köpök rá miközben kihúzom a kardom a kutyából a másik szúrást követően. - Édes istenem... - Törlöm meg a homlokom majd Jaredre nézek.
- Kössz, bár fingom nincs mi volt ez. – Ezután a hátul lévő gyerekekre tekintek majd vissza Jaredre - Vidd őket a Nagy Házba... Én is mindjárt megyek. - Biccentek Sarah holtteste felé már ami maradt belőle, és remélem érti a célzást.

Jared persze érti a célzást és máris kissé mosolyogva (hogy oldja a feszültséget) fordul a gyerekekhez, hogy kövessék, akik kivételesen egy szó nélkül mennek utána. Én pedig sikerül a lány kardját összeszedjem, hamár más nem igen maradt meg belőle… De mielőtt azonban a többiek után indulnék, megcsillan valami az utolsó napsugárban: a lány nyaklánca az, amin valami medál fityeg. Valószínűleg van benne valami, habár annyira tönkrement az egész szerkezet a harc közben, hogy kinyitni nem tudom. De legalább valami személyes is maradt a lánytól.

Ezután elérem én is a Nagy Házat és az első dolgom, hogy lecsússzak a fal mellé és megbontsam azt a sört, ami nálam maradt és csodák csodájára nem tört össze. Vattacukor simogatásában közben vissza nyerek egy kis erőt, majd dobok egy smst Briannek:
„Héé, szevasz! Igen, igen tudom, nem értem még vissza, nos a helyzet az, hogy őő… Tudod, hogy megy ez a bűnbandás dolog, itt ott vannak ellenségeink. Na, én pont belefutottam egybe. Nem mondom, hogy élve kijutok innen, de ha így van akkor megyek a rejtekhelyre. Ja ha a cuccomat összeszednéd meg a motorom azért naaaagyon hálás lennék. Na, puszi puszi szia, majd még írok. Ha meg nem, fasza temetést kérek. Legyen koncert is. Meg csajok. Az összes egyéjszakásomat hívjátok meg oké? Csak mert akkor a papon kívül más is ott lesz a temetésemen. Na, tényleg lépek, helló tesó.”

Persze itt is poénkodok, legalább addig tudok lazítani. De azért elgondolkozok azon is hogy most már két gyerek szüleihez illene elmenni, hogy elmondjam a gyerekük meghalt... Utáltam ezt régen is, de más nem igen akart menni ha valami rosszul sült el a begyűjtésük közben.

Kis pihenő után felkelek és körülnézek a házban majd Jared és a gyerekekhez megyek, bár Antoinera nem akarok nézni, mert érzem, hogy bármelyik pillanatban feltudnám pofozni. De azért remélem az a hugymeleg sör ami megmaradt nálam megnyugtat. Bár egy hidegnek nyilván jobban örülnék. Jared pont akkor tér vissza, mikor én megyek felé.
- És most? Mi itt a legbiztonságosabb szoba? Van pince? Bekéne oda küldeni mindenkit, de előtte valami védelmet megszervezni. Esetleg csapdák csinálása, ajtók és ablakok eltorlaszolása... Aztán te a tetőről íjászkodhatsz kedvedre míg én a kardommal és pajzsommal megállítom azokat akik bejutottak. Vagy nem tudom, ha van jobb ötleted mondjad. - Vonom meg a vállam, és eléggé látszik rajtam hogy a faszom kivan az egésszel és mostmár minden mindegy számomra, csak éljük túl ezt az egészet. - Ja amúgy egy sört? Kicsit hugymeleg de amúgy nem rossz. - nyújtom Jared felé miután belekortyoltam.
- Igen, pince. Már ott vannak. Tulajdonképpen egy óvóhely, nincs négy hónapja, hogy elkészült. Pont ilyen helyzetekre csináltuk - teszi hozzá egy nagy sóhajjal, majd fáradtan megdörzsöli az arcát. - Egyelőre ketten vagyunk, de egészen biztos vagyok benne, hogy ez egy központ lesz. Sérülteket fognak ide hozni és védeni kell majd a helyet. Az ablakokat érdemes lenne eltorlaszolni, de az ajtók közül hagyjunk párat, hogy a mieink be és ki tudjanak menni. Ígyis-úgyis be fognak jönni, ha sokáig elhúzódik a harc - mondja neked, majd a válladra teszi a kezét. - Amúgy köszi. Hogy maradtál és segítettél. Sokat jelent, mert nélküled valószínűleg halottak lennénk legtöbben - néz a szemembe őszintén, majd féloldalasan elmosolyodik, ahogy elveszi a sört. - Aztán ha nem tudok célozni, majd rád kenem... - próbál viccelni, de a végén ő is elkomorul.
- Szerintem a gyerekek okésak lesznek. Az egyetlen bajt okozó... Halott - megköszörüli a torkát. - Szóval Gemmei figyel rájuk, ha mások is jönnek, bemennek. Te akkor maradsz lent, én meg menjek fel, ha eltorlaszoltuk a dolgokat? - néz rám, ahogy kortyolt párat, majd visszanyújtotta a dobozt.
- Ne aggódj, a Zöld íjásznak a vérében van az célzás szóval egy kis sör sosem árthat. - Mondom vigyorogva majd én is elkomorodok, egy ideig nem akarom elmondani amit akartam, de végül csak kinyögöm miközben kicsit roppantgatom a kezeim. - Nézd. Szívesen maradtam a tökkelütött gyerekek miatt, de ha igazad lesz és ide ér mindenki más is, azaz lesz helyettem más ember, én lépek. Úgy sem értek semmit és ebből szeretnék is kimaradni. Nem kell nekem még ez is... Amúgy sem csináltam olyan sok mindent. Segítek megszervezni a védelmet amíg mások ide nem érnek persze, ahhoz értek, de aztán pápá. Csak hogy tudd, oké? - Újra belekortyolok a sörbe mert visszavettem közben, aztán megint felé nyújtom, majd kérdően nézek rá. - Mármint Sarahra gondolsz? Vagy kire hogy az egyetlen bajt okozó halott? - vonom fel a szemöldököm. - És ja. Én lent te fent.
Jared csak vigyorog, mikor a Zöld Íjászt említed, majd elgondolkodva vakarja meg a tarkóját.
- Nem ajánlom, hogy a harc vége előtt lelépj. Tényleg. Mindkét félen vannak félvérek, ha nem tudod egyértelműen bizonyítani, melyik oldalon állsz, ki fognak nyírni... Most elég egyértelműen mellettünk állsz - mosolyog rád kedvesen, de fáradtan. - Nem hiszem, hogy el kéne szalasztanod ezt a lehetőséget... Ha vége lesz... Akkor szerintem elmehetsz, de ezt a harcot nem úszod meg, ha nem vagy valamelyik oldalon... Senkit nem kötelezünk a Félvér Táborban a maradásra, csak hogy tudd - mondja felhúzott szemöldökkel. - És amúgy is jól jönnek a tapasztalt harcosok ilyen helyzetekben, mert többen álltak át Kronosz oldalára, mint számítottunk rá - morogja. Ezek után csak megrázza a fejét, hogy visszautasítsa a sört. - Igen, rá. Ma rátámadt az egyik társára, és ha nem lépünk közbe, nos... Igen... Mindegy... A lényeg, hogy a lentiek miatt nem kell aggódni, Gemmei értelmes lány. Na, de nincs időnk mindenre, ideje megszervezni azt a védelmet! - csapja össze a két tenyerét, majd készen áll arra, hogy neki álljatok pakolni.
Mikor Jared arról kezd magyarázni, hogy az ő oldalukon állok enyhén feltartom a kezem, hogy félbeakasszam, de végig mondja így csak a végén szólok hozzá.
- Nem állok senki oldalán. Ez csak… Pillanatnyi szövetség. Én továbbra is a saját oldalamon állok, ami nagyon távol áll az efféle félvéresditől. És szeretném, ha ez így is maradna… - Mondom egyértelműen, nem akarom újra elbaszni az egész életem az istenek miatt, így is eléggé ideges vagyok amiért itt lyukadtam ki.
Mikor aztán folytatja és megemlíti Kronoszt gondolkodok, hogy megkérdezzem ki ő, és mi ez az egész, de úgy gondolom jobban járok, ha nem tudom meg, és nem vonom bele magam ebbe. Csak csinálják a kis harcukat engem meg hagyjanak élni…
- Ami pedig Saraht illeti, szerintem az ő gondja helyett most akkor lett egy sokkal nagyobb… És szerintem jó is lenne a heges arcút tíz percenként ellenőrizni. Tököm se akar még több bajt. Gemmei se felnőtt még, és tekintve ahogy lesokkolt odakint, nem tudom mennyire lesznek meg lent a gyerekek. – Nagyot sóhajtok – De előbb foglalkozzunk a védelemmel akkor. Szóval…

Elsősorban felszerelkezünk, összeszedünk minden használható dolgot Jareddel, majd kitaláljuk melyik szoba hol legyen. Miután ezzel fejben megvagyunk kivisszük a nem olyan fontos bútorokat és körbe vesszük vele a teraszt, egyenesen a kerítés elé állítjuk, így egyfajta védelmet nyújtva a támadások ellen. Miután ez megvan a földszintet valamilyen szinten ütközőzónává alakítjuk, bedeszkázzuk az ablakokat, felállítjuk az egyik szobából szerzett ping pong asztalt, ami mögé elbújhatnak a fegyveresek. Illetve egy folyosószerű részt próbálunk alkotni, ami a bejárattól a lépcsőig és a hátsó ajtóig megy, minden más részt harci állásnak állítunk be. A hátsó ajtó elé is egy bútort teszünk, de úgy, hogy vészhelyzet esetén könnyedén eltudjuk lökni. A lépcsőn felérve az első emeleten rendezzük be az orvosi szobát és mivel az így is volt a Nagy Házban, egész könnyű dolgunk van. Az ágyakat középre helyezzük távol az ablakoktól – amiket mi bedeszkázunk pont annyira, hogy íjjal még kilehessen lőni rajta. Meg ide helyezzük a lemezlejátszót és egyéb dolgokat Kheirón irodájából, megpróbáljuk a cuccait nem összekeverni. Ezután a padlást is átrendezzük, a sokféle dolog bekerül egy sarokba az Orákulummal együtt – mely rám szó szerint az szívrohamot hozza, főleg így este, de túlteszem rajta magam, és elárasztom kérdésekkel Jaredet az itt található dolgokról hátha megnyugszom.
Nem feltétlen jó ötlet a felső emeletekre vinni az embereket, de tekintve, hogy a földszint egészét meghagytuk menekülésre és harcra, így annyira nem félek, hogy fent ragadunk.
Miután mindennel megvagyunk leellenőrzöm a gyerekeket, leviszek nekik egy pakli Pinochle-t amit találtam és elmondom mi a teendőjük ha bejutnának. Ez után felkapcsoljuk a lámpát – hiába tesszük ki magunkat így nagy figyelem elé, ezzel próbálunk jelezni a túlélőknek, hogy itt biztonságos.
Majd elfogalom kint a helyemet és onnan figyelem ki téved arra, azonnal rá is világítok a telefonommal az illetőre akkor.

Miután már betévedtek páran a mieink közül elmagyarázok mindenkinek mindent és kiosztom a feladatokat. Lehet nem vagyok itt ismert, és nem is vagyok vezető, de most eljátszom, egyrészt, hogy összetartsam az embereket, másrészt, mert van már tapasztalatom ilyen védelmek megszervezésével kapcsolatban. Nem hiába a rendőri múlt… És ha már elegen vagyunk a pincéből felküldjük a gyerekeket is segíteni a sebesülteknél, ha Jared is beleegyezik. Így pedig a pincét meghagyjuk tárolásra, ha másnak nem lesz jobb ötlete.
Éjszaka további részén, ha olyanok is megmenekülnek, akik értenek csapda csináláshoz megkérem őket, hogy fogjanak neki, hogy reggelre meglegyen és tudjunk kihelyezni párat. Ha valaki pedig nagyon okos, még bentre is csinálhat párat, amit akkor aktiválunk, ha elfoglalnák az alsó szintet.
Majd pedig véglegesen elfoglalom az őrhelyem kint a teraszon az egyik széken, és karddal a kezemben várom azt, aminek jönnie kell.

Jason Todd

Életkor: 20 év
Szülők; Prométheusz, Susan Julie Todd

Kinézet:

195 cm magas, izmos, atlétikus felépítésű srác. Fekete, rövid haja van, bár elől egy részét fehérre festette. Szürkéskék szemei magabiztosságot sugároznak, habár túl sok nem olvasható ki belőle. Többnyire többzsebes „taktikus” katonai nadrágokat hord, illetve kissé már kopott dzsekijét. Acélbetétes, magas szárú bakancsot hord, amivel hajlamos belerúgni dolgokba a saját szórakoztatására. A teljes felsőtestét égési sérülések borítják, ami alól a feje az egyetlen kivétel. A legdurvább sebek a karjain vannak.

Jellem:

Alapvetően vidámnak tűnő típus, és a dolgok egy részét tényleg csak viccként fogja fel. Általában elég nyugodt, ritkán jön ki a sodrából. Kíváncsi típus, szeret beleszólni mások dolgába. Azonban emellett elég önző is tud lenni, gyakran csak magával törődik. Sokszor elég arrogáns, túlzottan magabiztos, nem veszi észre a saját hibáit. Akaratos, és ha valamire ráveszi magát arról nehéz lebeszélni. A táborban azonban kedvesen viselkedik másokkal. Na nem éppen segítőkész, de amíg nem tölt el túl sok időt egy emberrel ez fel se tűnik. Annak ellenére, hogy meglehetősen intelligens, vannak káros szokásai is; dohányzik, illetve piromániás is.

Történet:

Kaliforniában született, de nem sok időt töltött ott. Anyja fellépő volt egy vándorcirkuszban, aminek hamar a fia is tagja lett. Apjával nagyjából kétszer találkozott a gyerekkorában, de nem emlékszik belőle sokra. Anyja szerint jó körülmények közt váltak el, de az apja bonyolult ember volt, nem maradhatott velük. Mindig furcsállta a dolgot és gyakran kérdezősködött az anyjánál, de általában kitérő válaszokat kapott. A fiatal fiú akrobataként vett részt a cirkuszi előadásokon, az évek alatt egyre komolyabb mutatványokat elsajátítva. Mivel azonban a cirkusz gyakran költözött, nekik is muszáj volt; Nem volt sem állandó lakhelye, se iskolája.

Bár az iskoláit nem csak a cirkusz miatt váltogatta. Rendre bekövetkeztek kisebb balesetek, amiért mindig őt hibáztatták. Egy idő után már ténylegesen követett el dolgokat, amiket nem szabadott volna; kisebb dolgokat lopott, illetve volt, hogy betört a tanáriba. Ezeket a kis kalandjait anyjának persze mindig tagadta, aki valamilyen módon úgy tűnt mindig bedőlt a hazugságainak.

Nagyjából a 7. életévében diagnosztizálták diszlexiával is. Ez mondjuk számára nem volt nagyobb probléma hisz leckét úgysem írt, illetve nem is nagyon olvasott; az órákon figyelt, s mindig megjegyezte a lényeget. Ekkortájt tört felszínre a piromániája is, az első nagyobb esete az volt, mikor felgyújtotta az iskoláját. Persze, ő tagadta, és habár kicsapták, nem tudták rábizonyítani az esetet. Az anyja mondjuk ezen se nagyon lepődött meg; mintha valaki előzetesen tájékoztatta volna arról, miféle furcsa szerzet lesz a fia.

Mivel sose maradt túl sokáig egy helyben, Jason sose szerzett barátokat kisgyerekként. Persze, ebbe ő nem gondolt bele sosem, de erre viselkedése is rásegített. A gyerekek nem akartak egy hazudozó bajkeverő közelében lenni, aki ráadásul mindig csak a saját szabályai szerint akart játszani.

A napjai aztán így teltek egészen a tizenkettedik életévéig. Akkor azonban a nyár elején egy különös jelenetet látott álmában; egy furcsa táborról álmodott, ahol mindenféle csodalény rohangált, és kisebb-nagyobb gyerekek szaladgáltak fegyverekkel. Egy ismerős hang – habár akkor beazonosítani nem tudta - beszélt hozzá, és azt mondta eljött az idő, el kell indulnia.

Ezt az álmot megosztotta anyjával, aki úgy tűnt pontosan érti, miről van szó. Még aznap felkerekedtek, és megindultak Long Island felé. Az anyja kitette egy erdőben, és azt mondta tovább nem mehet vele, habár nem is kell, mert tudni fogja az utat. Jason egyáltalán nem tudta mi történik, de megindult egy irányba a fák között. Hamarosan pedig már nem is volt egyedül.

A szörny hirtelen tört ki a fák közül, s támadt rá. A döbbent fiú szinte azonnal menekülőre fogta. Kis idő múlva sikerült leráznia a nála jóval lomhább dögöt, bár ebben segített az is, hogy akrobatikus gyakorlatának hála a fákon is otthonosan közlekedett. Egy nagyobb tisztásra ért ki, ám ekkor erős vihar támadt. Hamarosan villámok vágódtak a mezőbe, némelyik nem sokkal elkerülve a fiút. Nagy nehezen, de elmenekült, egy barlangban menedéket találva. Ott tüzet rakott, s amellé telepedett le. A lángok mindig is lenyűgözték, addigra pedig már kétségbeesett és kimerült volt. Hát elkezdett ahhoz az egyetlen dologhoz beszélni, amit még mindig csodált, és amiben biztos volt; a lángokhoz.

Nem sokkal később a tűz válaszolt neki. Pontosabban, nem a tűz; egy nála pár évvel fiatalabbnak tűnő barnaruhás kislány. Az étellel kínálta őt, amit szívesen elfogadott. Annyira belefeledkezett az ételbe, hogy még azt is elfelejtette megkérdezni a kislánytól, hogyan került oda. Ezután elmesélte neki, hogyan került ide ő, és hogy milyen tanácstalan most. Az idegen végighallgatta, mint aki semmit se furcsáll az egészből, majd tanácsot adott neki az útja folytatását illetően. Az egész beszélgetés alatt titokzatos maradt és furcsa talányokban beszélt, de legalább segített. Többször hallott társalgásuk közben kinntről zajokat, de a lány rendre csak leintette, hogy ne aggódjon.
Egy idő után aztán az idegen útjára küldte, ő pedig elindult. Kinnt a barlang előtt égésnyomokat talált a fűben, illetve a szél mindenhová valami furcsa aranyport hordott szét…

Nem sokkal később aztán sikeresen elérte a tábort. Ott úgy tűnt senki nem furcsállja az érzekését, egyből elvezették, hogy egy tájékoztató filmet megnézzen. Éppen mikor találkozott a tábor vezetőivel, megjelent valamiféle jel a feje felett – a mai napig nem tudja pontosan mi – és kiderült, kinek a fia. Innentől egy kicsit mindig furán néztek rá. A tábor tele volt félistenekkel, ő pedig egy titán fia volt.

A Hermész kabinba került, amit mindig is elég megalázónak érzett. Nem tudta megállni, hogy némileg többnek érezze magát a többieknél. A titánok az isteneket is megelőzték, akkor egyértelmű hogy ő több mint azok gyerekei, nem? Ennek ellenére mondjuk egészen jól kijött a lakótársaival. Hasonlítottak a csínytevésre való vágyban, a lopásban, illetve abban hogy mindig mesterkedtek valamin.

Évközben mindig visszatért az édesanyjához, akivel megbeszélték a táborban történteket. Az anyja elnézést kért amiért csak úgy kitette minden magyarázat nélkül, de állítólag annak idején az apja így hagyta meg neki. Bizonyítania kellett a rátermettségét, vagy mi. Mindenesetre, évközben tovább utazgatott anyjával, de már alkalmi munkákat is vállalt. 14 éves volt, amikor aztán egy látomása támadt az apjával kapcsolatban. Egy sötét barlangot látott valami ismerős helyen..

Még aznap megszökött otthonról, hogy megkeresse a helyet. Nem tudta pontosan merre van, de valahogy az ösztönei irányították. Olyan volt, mintha a hely vonzotta volna, viszont fogalma se volt merre megy. Aztán egyszer csak elérte a helyet, apja búvóhelyét. Atyja jóval nagyobb volt mint ő, öltönyt hordott és arcát pár heg borította. Valamiféle titokzatos tudás és hatalom érzete lengte körül. Hamar beszélgetésbe kezdtek, amiben apja egész barátságosan beszélt vele. Elmagyarázta neki, hogy miért kellett így történjenek a dolgok a gyerekkorában. Illetve, elmesélte hogyan ismerte meg az anyját.. a valódi történetet.

Mint kiderült, az anyját apja teremtette – mint annak idején a többi embert is – egyedül azért, hogy végre társa lehessen. Azonban hogy ne legyen túl könyörtelen az egész folyamat, a Ködöt használva egy életre való hamis emléket ültetett el anyja fejében aztán pedig.. boldogan éltek. Egészen addig, amíg Zeusz nem hallott az ügyről. Az istenek királyának haragjától félve Prométheusz eltávolodott az asszonytól miután az teherbe esett, de távolról továbbra is figyelte őt, illetve később a fiát is. Jason számára ez elég fájdalmas felfedezés volt. Szerette az anyját, de innentől valahogy… sose nézett rá ugyanúgy. Ezen felfedezését sosem osztotta meg a nővel, így látta jobbnak.

A titán az erejéről is mesélt neki. Addigra már ugyan a fiú elkezdte elsajátítani a képességeit, azonban fogalma sem volt arról, hogy a tüzet is tudná irányítani. Az apja felnyitotta a szemét, és megosztotta vele a jövendölését arról, hogy mikre lehet majd képes. Megmutatta neki az alapjait annak is, hogyan tudja megszelídíteni a lángokat, s megajándékozta egy varázs öngyújtóval. Végül aztán a beszélgetés végeztével apja egyszerűen elköszönt tőle, majd a következő pillanatban a házukban találta magát.

Az új varázstárgyát használva a táborban sokkal erősebbé vált. Onnantól az általa csodált tűz is az elsőszámú fegyverei közé tartozott, habár mire megtanulta kordában tartani az erejét, több balesetet is okozott. Mondjuk úgy, hogy nem szívesen látott személy az istállók környékén. Ahogy teltek az évek egyre több embert ismert meg és akadt pár akivel egész jó viszonya is volt.

Mint minden félvért, őt is sokszor küldték küldetésekre. Legtöbbször azonban ő nem valami varázstárgyat kellett felkutasson, vagy szörnyeket győzzön le; többnyire a fiatal félvérek begyűjtésében segédkezett. Képességeinek hála nagyrészt biztonságos utat tudott biztosítani az újaknak a tábor fele menet. Ezenkívül a másik nagy erőssége a felderítés volt, illetve a lopakodás. Az volt az ő igazi szakterülete; a besurranás.

16 évesen látomása volt arról, hogy a Hermész kabin vezetője, Luke elárulja majd őket, és ezzel valami nagy konfliktust indít majd el. El szerette volna mondani Kheirónnak vagy valakinek, de még mielőtt megtehette volna, megjelent Hermész. Az isten röviden elmagyarázta hogy erről senkinek nem beszélhet, bár nem igazán indokolta meg miért. Mindenesetre Jason meg kellett esküdjön a Sztüx folyóra, hogy erről a látomásról soha senkinek nem beszél majd.


18 éves volt, amikor lezajlott az Aranygyapjú felkutatására szóló küldetés. Mikor annak végeztével a tábort védő fából visszatért Zeusz lánya, Thalia, a srác elég hamar elkezdett beszélgetni vele. Mivel a lányra is eleinte kissé furcsán nézett mindenki, egész jól kijöttek. Hamar kiderült azonban, hogy ő többet is érez iránta, mint barátságot. Szerencséjére a lány ezt viszonozta, így több hónapon keresztül együtt voltak. Időközben azonban a kapcsolatuk romlásnak indult, s egy kicsit eltávolodtak. Több dolgon nem értettek egyet, és gyakran veszekedtek is. A tél kezdeténél Thalia felbontotta a kapcsolatukat, majd küldetésre indult barátaival. Amíg ő távol volt, Jason végig azon gondolkodott hogyan jöhetnének újra össze, bár eleve nem igazán fogta fel mi volt a probléma. Ő azt nem tudta, de a kapcsolatukba a lányt annak idején az a bizonytalan, érzelmileg instabil korszaka sodorta bele, amit épp átélt miután gyakorlatilag újjáélesztették. Egy ideig boldogak voltak, de … Neki nem ez kellett.

Mindenesetre, minden törekvése hiábavaló volt, ugyanis a küldetés végére Thalia beállt Artemisz vadászai közé, akiknek tilos volt a románc, a szerelem. Jason az isteneket hibáztatta, a Nagy Próféciát, az pedig nem igazán jutott eszébe, hogy ő maga is hibás a történtekért. A lánnyal később elvétve tartották a kapcsolatot levelekkel vagy Írisz üzenetekkel, de azóta nem nagyon találkoztak.

Nagyjából fél évvel később, azon a nyáron megelégelte, hogy a táborban kell lennie. Még mindig másokat okolt a körülményekért, haragudott amiért szerinte lealacsonyították, egy kabinba rakták a többi sehonnaival… Fel akarta kutatni apját, hogy ismét támogatást kapjon. Ezúttal nem igazán tudta merre kell menni, így elég lassan haladt. Elég lassan ahhoz, hogy a táborból érkező lány akit utána küldtek beérje. Megküzdöttek, és habár eleinte ő állt nyerésre, ellenfele mégis felülkerekedett. Visszavonszolta a táborba, ahonnan azóta nem próbált meg újra meglépni. Az rövid együtt töltött idejük alatt egészen megkedvelte a lányt, habár az eléggé távolságtartó volt vele kapcsolatban. Azóta nem sokat beszéltek, ugyanis a lány kerülte őt, de azért ő utána kérdezett a többi ismerőse közt is, hogy mégis ki ő, mit kell tudni róla.

Egyszer annyira unatkozott, hogy felajánlotta Kheirónnak, hogy beépül Kronosz seregébe. Az ottaniak viszonylag jól fogadták, páran már várták is az érkezését – ők is úgy tartották, hogy a származása miatt köztük a helye. Ennek ellenére mondjuk végig figyelték, s emiatt csak kevés alkalommal tudott jelenteni a tábornak. Több hónapot töltött a titán seregében, néha titkon szabotálva őket. Ottléte egy sikertelen merénylettel ért véget, amit Luke ellen akart elkövetni. Előzetesen egyeztetett a táborbeliekkel akik egy mentőcsapatot küldtek érte, ha végez majd az akcióval legyen kik kivigyék. Azonban Luke éberebbnek bizonyult az elvártnál s a kísérlet sikertelenül zárult. Mivel harcban nem akart kiállni ellene, Jason menekülőre fogta, a mentőcsapat pedig épp időben érkezett. Kémkedésének valós eredménye igazából az volt, hogy a táborlakók jobban ismerték utána a titán seregének felépítését – és annak hatalmas létszámát.

Mostanra, hogy a háború igazán elkezdődött, kissé megkeseredetté vált. Egyre gyakrabban kapta a furcsa pillantásokat és előítéleteket, a többiek gyakorlatilag azt várták, hogy mikor lép le ő is. Mikor fog csatlakozni.. a családjához. Azonban ez nem történt meg. Maradt a táborban, holott már nem nagyon érdekelte ami történik. Ekkorra már felhagyott a lopással is. Nem igazán tudja érdekelni semmi manapság, és csak félvállról véve teljesíti az esetleges feladatait.

Képességek;

• Látomások; pár másodpercig tartó képsorok, amik véletlenszerűen indulnak
  be, nincs felette hatalma. Amiket előre lát, vagy valóra válnak vagy
  nem; nem mondható meg előre biztosan.
  Illúziók létrehozása (Egyelőre főként csak magára kihatóan működik, később fejlődhet)
• Pain transferring; Megoszthatja valakivel a fájdalmát, csökkentve
  ezzel azt amit ő érez, vagy akár teljesen át is ruházhatja másra.
• Pyrokinesis; Képes a lángok méretét, terjedési irányát befolyásolni,
  tűzgolyókat kreálni és mozgatni, vagy akár falat emelni a lángokból.
• Lie manipulation; Rettenetesen jól és meggyőzően képes hazudni, az
  emberek és a legtöbb félisten sose tudja meg, ha nem mondott igazat
  (legalábbis erre utaló tárgyi bizonyíték hiányában nem). Ezenkívül érzi
  amikor mások hazudnak, képes lehet belenyúlni abba, ahogy az illető a
  hamis történetét meséli, ezáltal leleplezve őt, vagy módosítva az
  elmondottakon.
• Az akrobata múltja miatt elég hajlékony és jó fizikumú, a reflexei is
  jók. A bűn alvilágában töltött ideje alatt tanult pár mozdulatot, így
  verekedésben egész jó, bár a legnagyobb előnye mindig az volt, hogy
  milyen nehéz eltalálni.
  

Később megtanulhatja;

• Shapeshifting
  
• Mist manipulation; irányíthatja az embereket megtévesztő Ködöt, képes
  lehet elérni, hogy másnak lássák mint amilyen, hamis emlékeket ültetni
  valaki fejébe, stb. Ha nagyon jól megy neki, akár félvéreken is tudja
  alkalmazni.

Fegyverek, felszerelés;

• Egy fejsze mennyei bronzból. A fegyver nyele is az elvarázsolt fémből van, ám ellátták egy vékony faburkolattal, hogy kényelmesebb legyen a kézben. Kissé nehezen forgatható fegyver, illetve védekezni sem egyszerű vele, de legalább nagyot üt. Eredetileg kétkezes fegyver, de a Jason pár mozdulatot képes egy kézzel is végrehajtani.
• Könnyű, laza bőrmellvért, ami elfér a ruhája alatt.
• Egy vörös maszk, amihez tartozik egy védőszemüveg, illetve az alsó
  részbe van beépítve egy gázmaszk, amihez pár pót filtert hord magánál.
• Egy pakli póker kártya, aminek lapjai mennyei bronzból készültek.
  Gyakorlatilag ugyanúgy néz ki mint a sima kártya, kivéve persze a
  hegyezett éleket. Ezeket úgy használja, mint mások a dobókéseket.
• 3 különleges gránát, amik mérges gázt eresztenek ki magukból. Ez a gáz akár be is robbantható.
• A varázs öngyújtó, amit apjától kapott annak idején. Az eszköz képes a
  közelben lévő minden tüzet magába szívni egy pillanat alatt. Ez olyan
  gyorsan történik, hogy a folyamat nem megállítható. A gyújtóban
  gyakorlatilag végtelen mennyiségű tűz tárolható, amit ki is tud engedni.
  Ezt általában egy normál öngyújtó által adott láng mértékében teszi, de
  képes akár kiszórni magából mindent egy bizonyos sugárban Jason köré.
  Minél több tüzet tárol az eszköz, ez annál veszélyesebb mutatvány, és a
  fiú nem is használta még nagyobb mértékben.

• A pegazusok gyűlölik, tekintve hogy többször is felgyújtotta már az istállót. Sok driád, illetve szatír is elég ellenszenves vele szemben.
  
• Zeusz kifejezetten nem kedveli őt. Már csak azért sem, mert az apja
  annak idején átverte őt, de a helyzeten a lányával való kapcsolata sem
  segített. Annak idején az ég ura megpróbálta megölni őt, és csak Hesztia
  közbeavatkozása miatt maradt életben. A tűzhelyek és az otthon
  istennője annak idején az apjának is segített ellopni a tüzet az
  embereknek, illetve sajnálta őt büntetése miatt. Ezért segített a fián
  is. Jason a múltban már többször elbeszélgetett vele a tűz mellett.
  Alapvetően Hermész is jó véleménnyel van róla, hisz tartotta a neki tett
  ígéretét. Továbbá, az istenség felettébb elmésnek találja a csínyjeit
  és lopási módszereit.
  
• Nagyon utálja a madarakat, bár maga sem tudja pontosan miért. A
  keselyűktől kissé még fél is, bár ezt nem hajlandó bevallani még magának
  sem.
• Ritkán iszik alkoholt, ugyanis elég rossz a mája. Helyette inkább még többet dohányzik.
• A táborban sokakkal szokott beszélni, és a legtöbbjük pontosan tudja
  kicsoda, de ténylegesen komoly kapcsolata kevesekkel van. A legjobb
  viszonya a Hermész illetve Héphaisztosz bungaló lakosaival van. Egyik jó
  barátja Charles Beckendorf, aki a fejszéjét és a kártyáit is készítette
  neki.
• Az égési sérüléseinek egy része kisebb korából származik, amikor még
  egyszerűen játszadozott a tűzzel. Miután felfedezte, hogy tudja
  irányítani is, a kísérletei alatt még több balesetet szenvedett el, és
  többször égett meg. A jobb alkarja olyan szinten megégett egyszer, hogy
  az idegvégződések külső részei is leégtek, így ott nem érez fájdalmat
  kivéve, ha nagyon mély a seb.
• Ha esetleg elveszti a varázstárgyát, legközelebb egy tűzhelynél egy
  ima vagy egy áldozatért cserébe visszakaphatja azt Hesztia segítségével.
• Annak idején ha nem állítják meg és sikerül megszöknie, már valószínűleg
  nem találta volna meg az apját. Ő se tudja miért, illetve azon kevés
  alkalmakkal se derült ez ki mikor beszélt szülőjével az eset után.
  Mindenesetre, ha akkor nem rángatják vissza a táborba valószínűleg
  Kronosz seregében kötött volna ki.
• A mai napig rendelkezik alvilági kapcsolatokkal amiket bűnözői karriere
  alatt szerzett. Dolgozott többféle kisebb-nagyobb szervezetekkel is.
  Néhányan a táborból emiatt őt szokták felkeresni akkor is ha például
  tudatmódosító szerekhez szeretnének hozzáférni. Múltjának ezen részéről
  mások azonban nem tudnak sokat, hisz akkor talán el is küldenék a
  táborból.

Miután az előző harc véget ért, Chara a kardjára támaszkodva figyelte tovább az erdőt. Az Apollónos lányt elküldte, hogy először a többieket gyógyítsa, ő meg addig figyelt, hátha megjelennek még más szörnyek. Így az érkező Clarisset és kísérőit ő vette észre elsőnek. A lány kezet fogott a kabinvezetőjével, majd nekiállt elmagyarázni a történteket. A biztonság kedvéért említette a megszökött empuszát is… Ki tudja, visszaköszön e még az a dög valahol. Ezután ellátták, amit kissé mogorván de megköszönt, majd végighallgatta Clarisse utasításait. Nem ellenkezett; tudta már, hogy a lány tudja mit csinál, így biztos jó okkal helyezi át őket.

Elindultak hát visszafelé. Útközben alig találkoztak pár szörnnyel, azt a keveset meg elég egyszerűen visszaküldték az Alvilágba. Legalább a sebeit nagyrészt begyógyították, így már a járás is támogatás nélkül ment neki. Rövidesen elérték aztán a céljukat is.

Chara lassan ballagott be a Nagy Házba, tekintetét körbe hordva a jócskán megváltoztatott helyen. Látszott, hogy próbáltak valamit okozni, igen ... De ez egy faház volt. Nem lehetett úgy bebiztosítani, hogy igazán jó is legyen. Mindenesetre, az utasítás az volt, hogy tartaniuk kell. Ő pedig készen volt arra, hogy az utolsó pillanatáig is ezt tegye.

Beérve megpillantotta azt az idősebb tagot is, aki korábban beesett az eredményhirdetés alatt. Tudta, hogy nem idevaló, viszont halandó se lehetett... Lehetséges hogy egy félvér ilyen sokáig elél odakint, anélkül hogy figyelmet vonna magára és védelemre, képzésre lenne szüksége? De ha eddig nem volt a táborban, nincs képzése, akkor mi hasznukra lenne...

- Remélem otthonosan érzitek magatok eme tökéletesen összerakott erődítményünkben. – mutatott körbe a srác a házban. Nem volt túl meggyőző, ennek ellenére zavaróan színpadias és idegesítő. - Nick vagyok, azt hiszem az ideiglenes vezető féle a Nagy Házban amíg a baj el nem múlik. Ja és bébicsősz. Szóval ha van veletek gyerek csak ide vele viszem és a többiekhez. De, előtte kérlek, mondjátok el ti kik vagytok és miben vagytok jók miközben a Zöldíjászunk ellát titeket. – biccentett egy Apollón kabinos fiú felé - Csak azért kell, hogy a lehető legjobban tudjam megszervezni a védelmet ha baj lenne, semmi többre.

Elhaladt az ismeretlen mellett, mintha az ott se lenne. Végignézett az ott egybegyűlteken, s elgondolkodott egy pillanatra. Hallotta amit az idegen mondott, bár ennek nem mutatta semmi jelét.

Végül megfordult, s visszanézett rá, ahogy az épp a kezében lóbált valami listát. Szemei egy pillanatra összeszűkültek, arcáról eközben lerítt a megvetés. Összefonta maga előtt a kezeit, majd úgy felelt a neki, miközben vörös szemeivel úgy meredt rá, mintha azon gondolkodna, melyik részébe vágja bele a tőrjét... A valóság nem is állt távol ettől. Elég gyakran utált meg embereket a legkisebb érintkezéssel, de úgy érezte, hogy ez még így is különleges alkalomnak számít.

- Miért kellene megbíznunk benned? Nem ide tartozol.

- Ez egyszer egyetértek Allen-nel – mondta Ellie a karját összefonva. - Miért kéne egy vadidegenre bízni mindent? Elment az eszed, Watts?! – kérdezte ingerülten a „Zöld Íjász”tól - Honnan tudod, hogy nem Kronosz embere?

- Állj már le, Ellie! – szólt vissza neki a fiú - Jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogassunk... Nick megmentette nem csak az én életem, de a gyerekekét is... Egyelőre semmi okom arra, hogy ne bízzak meg benne... Miatta vagyok itt és a gyerekek is. Miattunk áll most így a hely, szóval ahelyett, hogy egymásnak esnénk ebben a nehéz helyzetben, inkább igyekezzünk összefogni, vagy nem éljük túl az éjszakát... – sóhajtott fel. Chara érdekesnek találta ezt az egész történetet. Egy tag, akit korábban sose láttak itt, megmenti a félvér tábor lakóit? Valószínűleg ő is valamiféle istenség gyereke kellett legyen.. máskülönben hogyan tudott volna harcolni a szörnyekkel? Itt valami nem állt össze.

Ekkor Gomez, aki az előbb mintha már szólni akart volna, összeszedte magát annyira, hogy végre kinyögje mit akart.
- Engem Nellie-nek hívnak, és Apollón lánya vagyok. Ha kell segítség a sérültek állátásában, akkor bármikor a rendelkezésetekre állok. Elég jó íjász vagyok, szóval ha kell, a ház védelmében is tudok segíteni.

- Na végre valaki aki kedves! – kiáltott fel a betolakodó. Chara egyre inkább irritálónak tartotta azt, ahogy viselkedik. Olyan volt mint egy cirkuszi majom aki éppen előadta magát a nagyközönségnek… Holott most senkinek nem volt szüksége a cirkuszra. - Nézzétek, a ti helyetekben én se bíznék magamban, de higgyétek el, én ha tehetném már rég otthon ülnék és pihennék mert elég szar napom volt, hála az egész istenséges faszságnak... Szóval mindenképp szeretném letudni a kötelezőt, hogy aztán elmehessek innen oké? Nem tudom mi folyik itt, azt sem tudom ki az a Kronosz, de nem is érdekel. Én csak véget akarok vetni ennek az egész szarságnak ami itt folyik nálatok. Egyébként meg ha azt hiszitek olyan könnyű idegenként vezetni egy csapat tinédzsert hát hajrá csináljátok ti! – tárta szét ismét túlzottan színpadiasan a karjait. Micsoda megható története volt a jövevénynek… Egy elég szar nap... Ó, a lánynak fogalma sem volt arról, hogy azok milyenek. Ahogy valószínűleg a tábor 90%ának még biztosan nem. Az egész szöveg, hogy csak segíteni akar nekik.. Valahogy még gyanúsabbá tette. - De azt azért kétlem, hogy valamelyikőtök rendőri múlttal rendelkezne és tanulta volna mit hogyan kell csinálni ilyen helyzetben... De nyugodtan, én aztán átadhatom a pozíciót. Legalább a bajtársaitok halála a ti lelketeken fog száradni minden szarul meghozott döntés után. Viszont ha azt akarjátok, hogy életben maradjatok, megbíztok bennem és nem fogtok többet cseszekedni, mivel egyelőre ezt a helyet én hoztam össze Zöldíjásszal nem ti. És nem, nem kérem, hogy legyünk puszipajtások, mindössze szövetségesek. Ennyi.

A srác monológja alatt Chara kissé unottan nézett maga elé, szándékosan nem a beszélőre figyelve. Mikor azonban hallotta hogy az megemlíti hogy rendőr volt, a mosolya ismét felkúszott sápadt arcára. Lassan lehunyta szemeit, s ábrázatán furcsa kifejezés terjedt el. Mikor ismét kinyitotta szemeit, mindenféle érzést le lehetett volna olvasni az alkotott összképről.

- Rendőr? - kérdezett vissza a közömbös hangon a lány. Egy pillanatig csendes szünetet tartott, mintha csak a szót ízlelgetné, majd folytatta. - Szóval te, aki a halandók világából jössz, azt gondolod az ottani tapasztalataiddal olyan sokra mész itt? Több kell, hogy itt bárkit meggyőzz. - mondta ridegen, majd tekintetét a fiúéba fúrta. - De van is még más, igaz? Valami, amit nem akarsz elhangoztatni. Vezetni akarsz? Azt akarod, mások helyezzék az életüket a te kezedbe, holott azt se tudják ki vagy? - eközben tett pár lépést az irányába - Adj rá okot, hogy megbízzanak benned. Hát halljuk ... - tárta szét a lány is a karját, utánozva a másik korábbi mozdulatait - Ki vagy te, Nick? Hogy kerülsz ide? - kérdezte, a nevet elég erősen megnyomva. Hangja végig valamiféle erőszakos ellenszenvet sugárzott, de úgy tűnt számára ez mégis csak .. játék. Másoknak talán úgy tűnt csak kötöszködik, de Chara épp tesztelni akarta őt. Sajátos módszerei voltak, igaz.. de a maguk módján hatásosak. És kíváncsian várta mi lesz a következő.

- Kicsi lány, én nem akarok vezetni. Én csak elakarok tűnni végre innen, ebből a kibaszott szarságból amibe az istenek belerángattak minket. Mit meséljek magamról mikor én sem tudom bízhatok e bennetek? Egyébként meg mit gondolsz, hogy kerültem ide? Talán mint mindenki más? Vagy nem, nem is... Az ufók hoztak aranyom! – nevetett fel ostoba módon, majd letörölte homlokáról az izzadtságcseppeket. Annyira erőltetett volt az egész személyisége, a lány már-már viccnek érezte. - Tudod, pont ez a lényeg a csak szövetségesekben. Nem kell megbízz a másikban, nem is szabad, mindössze össze kell dolgozzatok. Persze közben mindig rajta kell tartanod a fél szemed a másikon nehogy hátba szúrjon. És így a kérdés az én részemről is máris jogos, én miért helyezzem a saját életem a tiétekbe? Engem egyedül a kölykök biztonsága érdekel, csak emellett vállaltam az összes ember vezetését is mert úgy tűnik a hozzád hasonló... Hogy is fogalmazzak... Olyan hű de okosak nem vállalták. Ha ezzel nem értesz egyet, mint mondtam, nyugodtan folytasd amit én elkezdtem, én pedig azt teszem ami szerintem a legjobb. – vetette oda, majd egyszerűen kiment a teraszra.

Chara mosolya akkor se hervadt le az arcáról ahogy hallgatta az alak nagyzoló beszédét. Minden egyes szóval tudatlanabbnak tűnt, minden viccel egyre hisztérikusabbnak. A lány mulatságosnak találta hogy az egyetlen mód amivel a srác úgy érezte érvényesülni tud az az ő leszólása volt. Nem tudta a többiek hogyan vélekedtek erről, de számára csak kétségesebbé vált az ittléte. Talán egyszerűbb lenne kidobni az erdőbe, csalinak használni...

Tulajdonképpen számításba vette a hasonló reakciót is, de azért jobb lett volna, ha úgy alakul ahogy eltervezte. Mindenestre, úgy tűnt tovább kell puhatolóznia. Az idegen ezek szerint semmit nem tudott arról, milyen igazán csapatban küzdeni. Na, nem mintha ő akkora csapatjátékos lett volna, de tudta, hogy az összetartás nagyon fontos elem a harcban. Ez, meg hogy a saját biztonságát hozta… Kit érdekel? Ő vállalta fel a harcot. De, egyelőre kérdéses volt az egész, és még nem vonhatott le valós következtetéseket. Úgy döntött, játszadozik még egy darabig. Megfigyeli mit hogy csinál a betolakodó, majd ha szükség van rá, eltávolítja és kézbe veszi a dolgokat ő maga. Igen, így volt a legjobb. Bár, ennek a kivitelezése problémás lehet még… Tisztában volt azzal, hogy nem sokan kedvelték – nem sokan hallgattak volna rá. Tehát, ha nem képes szilárd bizonyítékot felmutatni a másik alkalmatlanságára, akkor minden marad így… De azért érdemes megpróbálnia. Ha mégis igaza lenne… A többiek véleménye nem számított jelen pillanatban. Majd, ha talál valamit. Addig meg … Azt fogja tenni, amit szükségesnek gondol.

Egy pillanatra körbefordult a teremben, mindenkit megnézve. Abszolút nem érdekelte, hogy ki értett vele egyet jelen helyzetben és ki nem. Jelentőségteljes pillantásával csak egyetlen dolgot üzent; ne gyertek utánam. Majd ezzel ő is távozott a teraszra.

Megállt nem sokkal Nick mellett, majd egy pillanatig csendben nézett ő is az erdő felé.
- Csak ennyi telik? - kérdezte unott hangon.

- Pontosan, csak ennyi telik. – bólogatott az másik.

- Az feltűnt, hogy rettenetesen nagy fiúnak gondolod magad aki mindent kordában képes tartani, de mégis mi alapján? Rettenetesen sajnálatos, hogy nem akarsz itt lenni de mégis rászorultál .. - sóhajtott a lány színpadiasan - Tudod itt ezt igazán nem sok mindenki mondhatja el magáról. Nem mintha minden második gyerek azért lenne itt mert nincs máshova mennie és ha elhagyja ezt a szemétdombot máris veszélyben az élete. Ugyanakkor ... Ha annyira nem akarnál itt lenni, már nem lennél. Ha csak a gyerekek érdekelnének, lemennél velük a pincébe, felteszem oda rejtettétek őket. Mégis, itt vagy.. Mások parancsait nem követnéd, nem, ahhoz te túl jó vagy igaz? Vagy úgy van ahogy te akarod, vagy sehogy sincs. Úgy tereled magadról a témát, mintha még te is szégyellnéd azt aki vagy. Talán.. - mondta a lány, itt ismét a szemébe nézve - Így is van. Ó de téged mégsem érdekel senki más csak önmagad.. Amit bent előadtál, az egész színdarab arra ment ki, hogy megnyerd a szánalmukat, azzal együtt talán a bizalmukat is. Szövetségesek, huh? És mit gondolsz, kinek van itt valójában szüksége kire? Azt hiszed, nem lépne ki a sorok közül még vagy 5 ember aki elvezetné az egészet? Itt valójában neked kellenek a táborlakók. Egyedül ... Nem jutnál ki innen élve.

- Hát, az hogy én szorultam e a ti segítségetekre, vagy fordítva, arról lehetne vitatkozni. Mert én úgy emlékszem Kheirón kért meg hogy juttassam biztonságba a gyerekeket nem én könyörögtem neki hadd maradjak. Miért is tettem volna? Ismeretlenek mellett harcolni egy olyan háborúban ahol egyik oldalra sem akarok állni? Mint már mondtam, csak a gyerekek miatt maradtam. Hogy utána miért vállaltam el a védelmet, igazából magam sem tudom. Talán pont azért igen, mert még sem állt ki 5 ember hogy akkor ő vezetné ezt az egészet. Szükség volt rám, én pedig léptem. Persze, igazad van, egyedül nem jutnék ki, de ha én nem vagyok, most lehet ez a ház nem lenne mire ide értek. Szóval pontosan ezek alapján gondolom úgy, hogy képes vagyok kordában tartani a dolgokat. A gyerekek meg a sebesülteket látják el kedves, és azért nem velük vagyok, mert valakinek ugye vezetni kell itt az embereket… És hamár így felhoztad, te miért nem beszélsz magadról? Nekem van mit szégyelni? Nekem nem így tűnik… Nem én vagyok az aki még mindig utánam lohol mert képtelen az egója miatt leállni. Aki csakis egy maszk mögött képes élni, hogy megmutassa milyen erős is. Mert belül ugyanolyan sérülékeny mint bárki más. Te miért nem meséltél magadról? Miért csak engem faggatsz? Miért vagy még itt, ahelyett, hogy átvetted volna az irányítást a félvérek felett? Ha ennyire ellenzel miért nem fogadtad el az ajánlatom? Miért csak velem foglalkozol? Áhh, azt hiszem tudom miért. Mert kiállni a többiekért már nem mersz, de hogy megmutasd te mégis milyen kemény vagy azért megpróbálsz belém rugdosni. Sértegetni. Mert attól biztos jobb lesz… Értem én, idegenek vagyunk egymásnak, de hogy kedvesen megkérdezni a másikat honnan jött már túl nagy gyengeség nem? Kész röhej…

Chara kifürkészhetetlen arccal hallgatta végig a fiút, furcsa mosolya még mindig ott virított az arcán. Érezte hogy többet nem fog kiszedni belőle, viszont tudta hogy stratégiailag hiba lenne a „szövetségesétől” – akármennyire is undort keltett benne a gondolat - ennyire távol állni. Ennek ellenére már elkezdett gondolkodni egy esetleges ütközeten. Ki tudja, mikor kell a védelemnek életbe lépnie.. Jobb ha készen állnak.

- Kedvesebben, mm? Felteszem azért megérted, hogy nem túl egyszerű elfogadni valakit, aki a semmiből kerül elő egy ilyen állapotban, pontosan a támadással egy időben. - a lány elnézett a tó felé egy pillanatra, a hátát mutatva a mellette állónak, miközben bal kezével az erkély korlátára támaszkodott - Azt mondtad nem akarsz itt lenni, meg hogy nem is tudod ki az a Kronosz.. De ha bejöttél ide, akkor nem vagy halandó. De ha nem vagy az, ismerned kellene az isteneket és a titánokat. Akkor mi vagy te? - fordult vissza a lány, ismét a szemébe nézve. Ekkor már nem mosolygott, komoly tekintettel fürkészte az idegent. - Mond e neked egyáltalán bármit az, hogy én a hadisten, Árész gyereke vagyok?

- Halandó vagy félvér, szerintem egyre megy. Csak annyiban különbözünk, hogy mikor az istenek lefeküdtek a szüleinkkel és megcsináltak minket elbaszták a szokásosnál is jobban az életünket... Így nekünk nem csak a lakbért kell fizetni de még életben is kell maradjunk a mindenféle szörny mellett. – mondta, megvetéssel a hangjában, köpött egyet maga elé, ami még inkább megerősítette a lányt abban, hogy valószínűleg neki is színes múltja van. Chara figyelte a tag minden mozdulatát miközben az beszélt. Rég megtanulta, hogy a testbeszéd ugyanannyit árul el mint maguk a szavak. Látta, hogy az istenek és szülők említésére elég ideges lett, illetve hogy szándékosan nem említette kinek a fia ő. Volt néhány gyerek, aki megvetette az isteneket, főleg most, a háborúban, de azért… Ehhez általában komolyabb alap kellett. Persze, elég volt az is ha az illető idióta volt, egyszerűen befolyásolható… - Most pedig a szarjaikba minket is belekevernek. Na, én pont ebből nem kértem. Ezért sem ismertem ezt a helyet, és ezért sem voltam itt soha. És soha meg sem jelentem volna itt, ha egy lányt az erdőben nem keresek. Nem, tényleg nem ismerem az isteneket, se a titánokat vagy miket. Azt meg végképp nem tudom mi az a Kronosz. Töriből ilyet nem tanítottak. Vagy ha igen hát... Nem éppen figyeltem. - Ez elég érdekesen hangzott ismét. Tehát egy önképzett félvér lenne? Vagy annyira nem kért az isteni színjátékból, hogy még csak a képességeivel se foglalkozott? Bár, utóbbi megint kétséges volt azok alapján, amit Watts mondott róla. De akkor mi volt ő, és honnan jött? - Hadisten... Aha... Árész. Persze, ismerem. Jah, a 12 főisten egyike. – tette még hozzá. Ugyan úgy tűnt, Árészt talán ismerte, de az hogy Kronoszt nem, felettébb érdekes volt. Végül is, voltak félistenek, akik nem ismerték a legendákat .. És az idegennel kapcsolatban nem ez lenne a legfurább dolog.

Titokzatos alak volt, és őt zavarta, hogy ilyen keveset tudnak róla. De többet most nem fog elérni, és a mostani nem a legjobb alkalom a nyomozásra. Továbbra se bízott meg benne, viszont fel kellett adja a játékot.

- Nem fogsz elárulni sokat magadról, ugye? - kérdezte, bár nem is várt választ. - Legyen. De ha bármit is teszel, amivel szabotálni akarod a védelmet, ha ellenünk fordulsz.. - kinyújtotta karját a srác felé, nagyjából a feje felé mutatva. Mikor kitárta tenyerét abba azonnal beleugrott a tőrje, ami eddig az övére erősített tokban lógott. A bronz penge csak pár centire volt a fiú arcától. A lány vörös szemei felizzottak, valami különös tűz fűtötte a tekintetét. Látszott, hogy nem szórakozni akar. - Megöllek.

Az ekkor épp a szemeit pihentette, vagy fene tudja mit csinált, így csak akkor látta meg ezt, mikor ismét kinyitotta azokat. Egy pillanatra Chara látta a szemében az ijedtséget, ám az hamar el is tűnt. Ezzel együtt pedig megjelent az erőltetett mosoly.

- Szerintem efelől ne aggódj, ha elárullak gondoskodnék róla, hogy mindannyian meghaljatok, még azelőtt hogy bármire rájönnétek. De persze én ilyet nem akarok.. – mondta, majd kezeit lassan a feje mellé emelve hátrébb lépett, továbbra is ostobán vigyorogva.

Egy pillanattal később aztán kettejük közt elsuhant egy nyíl, és belefúródott a falba ott, ahol az imént még Nick állt. Chara hirtelen meglepődött ezen, bár a mellette álló ezt nem vette észre, tekintve hogy őt is váratlanul érte. Ekkor azonban kivágódott az ajtó, és Ellie, meg egy másik félvér, Shawn jött ki a teraszra, mögöttük pedig Watts. Úgy tűnt, hogy a lány nagyon ideges, amit a mondanivalója csak megerősített.

- Mi a jó édes kurva anyátokat tudtok ennyit csevegni?! – kérdezte dühödten, miközben Shawn egy mozdulatával egy fekete gömböt küldött a nyilat lövő ellenfél felé. Ahogy Chara kinézett a korláton, látta ahogy a lény összeesik a találattól, majd helyben is marad.

- Amúgy szívesen, hogy megmentettelek... – jegyezte meg szemeit forgatva a fiú. Hihetetlen, hogy mennyi profi színész volt ebben az átkozott táborban.

- Elég lesz most már a hatalmi harcból! - folytatta Ellie. - Igen, Allen, felfogom, mi a bajod, de kurvára nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezzel most tudjunk is valamit kezdeni... Megbízom Watts ítélőképességében, a többiek is, szóval a srác marad. Eddig segített, reméljük, így marad...

- Amúgy tudod, ki a szülőd? - kérdezte hirtelen Shawn.

- Összegyűjtöttük az összes használható embert amúgy. – tette hozzá az íjász gyerek is.

A lány csendben figyelte végig a hármuk jelenését, és végül nem szólt rá semmit. Habár gyakran vitázott, ez most nem olyan helyzet volt. Ezúttal csak csöndesen bólintott. Elhúzta a tőrt az előtte álló irányából majd megpörgette s visszarakta a tokjába. Már ténylegesen ideje volt valamit kitalálniuk, pláne ha megjelentek itt is a támadók. Valószínűleg a többi se lehet már messze…

Mielőtt megindult volna befelé, még látta ahogy az idegen megáll a három félvér előtt.
- Hmm, na szóval. Nem mentettél meg, az a nyíl nem talált el, te utána jöttél ki, ha nem jössz, akkor se lett volna semmi bajom. – mondta Shawn-nak, a mondat vége felé elvigyorodva - De azért kössz cimbora. Másodszor, igen, pontosan a hatalmi harcokról tudunk ennyit beszélgetni – felelte ezúttal Ellienek, majd tovább ment. Ahogy Chara is haladt befelé, Nick visszafordult, hogy odaszóljon neki is.

- Látod? Az emberek megbíznak bennem. – felelte valamiféle büszkeséggel a hangjában. A lány egy pillanatra ökölbe szorította a kezét amint realizálta mi történt. Egy sehonnai ismeretlen alak beesik ide, nem ad magáról szinte semmilyen információt, de hirtelen mindenki megbízik benne? Hát mindenki ilyen naiv lenne a táborban? Ráadásul, miért van az hogy másokat olyan könnyen elfogadnak és hallgatnak rájuk, de amikor…
Nem. – emlékeztette magát, mielőtt ez a gondolatmenet túlságosan elragadta volna – Az nem számított, hogy mások mit gondolnak. Hát ne figyeljen senki arra, hogy ő mit mond. Nézzenek rá számkivetettként, akit csupán megtűrnek maguk között. De ha majd valami rosszra fordul, az elsők közt lesz, akik megpróbálják megoldani. Akár elismerik érte mások, akár nem.

Visszaértek a házba, ahol Nick az Apollónos felé fordult. Chara tőlük nem messze állt meg, még mindig szemmel akarta tartani az alakot. Ráadásul arra is kíváncsi volt, hogy mivel áll majd elő.



Ekkor a listáját kezdte el nézni, amin összegyűjtötte a jelenlévők névsorát.

- Rendben akkor. Malcolm Randall, James Russel itt vagytok? – kiáltotta el magát. A két fiú hamarosan odalépett elé, azután pedig Malcolmra nézve folytatta is - Azt mondták értesz a növények idézéséhez. Ebben mennyire vagy jó? Képes lennél egy viszonylag nagy területen körbe venni a Nagy Házat kivéve az elején az ösvényt mindenféle gyökérrel, gazzal, olyasmivel amin könnyen elesik az ember és megnehezíti a menetelést? Mert ha igen, James tudna bombákat rejteni ezek alá, és egy teljes aknamezőt hozhatnánk létre. Ne aggódjatok, akik a barátaink és ide tartanak, valószínűleg elölről jönnének. De akár ezt meg is üzenhetjük nekik, hogy onnan jöjjenek. – A lány kissé furcsállta, hogy a srác úgy beszél a többi táborlakóról, mint a közös barátaikról, de aztán elengedte.

- Háááát... Ilyen nagyot és sokat még sosem idéztem – vallotta be Malcolm. - De ha van más Démétéres ebben a házban, akinek akár csak kicsi ereje is van, akkor felboostolhat... Az tudna segíteni...

- Nem akarok ünneprontó lenni, de azért idő és anyagigényes a feladat, amit akarsz tőlem... Vannak nálam kész kütyük, de annyi nincs, hogy az egész házat körbevegyem... És kétlem, hogy ebben a viskóban lesz bármi használható... – morogta James, majd elvonult hátra. Onnan még egyszer visszatekintett - Nincs még Héphaisztoszos valahol? Nagy segítség lenne...
Ezúttal egy lány szólt a tömegből.

- Hááát, jelen helyzetben talán az Írisz-üzenetet használhatjuk, deee... Nem hiszem, hogy annyi drachmank lenne, hogy mindenkinek tudjunk szólni... - vakarta meg a karját zavartan, majd turkálni kezd a zsebében, hátha talál valamit, de nem volt nála semmi. Mások is nekiálltak, de alig gyűlt össze kettő vagy három pénzérme. Ekkor hirtelen erős fény keletkezett, majd Angelica feje fölött megjelent egy fényes szivárvány. A legtöbben elképedve néztek rá. Chara ugyanúgy kissé meglepett volt, de gyorsan túltette magát ezen. Azon gondolkodott már inkább, hogy ezt hogyan tudnák az előnyükre fordítani.

- Hát, jobb később, mint soha, nem igaz? – veregette meg egy vörös hajú Héphaisztoszos lány Angelica vállát, mire az kissé sokkosan bólintott egyet. Úgy tűnt, még nem tudta felfogni a dolgot. Ez persze érthető volt… Chara is már kezdte elengedni ezt az egész szülő dolgot, mire elismerték.

- Mindenesetre akkor legalább az üzenés egyszerűbb és olcsóbb lesz... – biccentett egy másik lány.

- Gondolom sokakat érdekel ezt miért csinálnám. Na tehát – folytatta Nick, majd elkezdett ismét a képre mutogatni - ha a ház körbe van kerítve, kénytelenek lesznek elölről támadni, mivel ha a csapdák felé ha meg is indulnának az íjászaink gondoskodnának róla, hogy ne jussanak el idáig. Ha viszont elölről támadnak, egy úgynevezett Orbem formate-t fogunk alkalmazni kicsit átalakítva. – Charát kizökkentette a hirtelen idegen szó. Ez biztosan nem ógörög volt. Talán.. latin? De nem volt biztos benne. Amit viszont tudott, hogy a táborban senki nem használt hasonló nyelvet a taktikák elnevezésére. Ez csak további kérdéseknek adott alapot a jövevénnyel szemben. - A lényege, hogy félkörben állunk fel, és amíg a pajzsosok az első sorban csak tartják magukat, a mögötte álló vonal a sorközökben előre döfi a lándzsáját és az ellenséget megöli. Mindeközben pedig a félkör belsejében távolsági harcosok tudják lőni a támadókat, vagy a mi esetünkben a mágikus képességekkel bírók tudják támogatni a védelmi vonalban lévőket. Na már most ha a teraszon foglaljuk el a helyünket, miénk a helyzeti előny, tekintve hogy magasan vagyunk és kis helyen kell tartsuk magunkat. Így a túlerő nem számít. A bútorok pedig tökéletesen fognak védeni minket a teraszon az ellenséges tűztől. Feldönteni reméljük, nem tudják, jól kirögzítettük őket azért... Ami fontos még, hogy a lándzsások ne az ölésre menjenek csak. Nem kell azonnal elpusztuljanak. Ha megsebesülnek is már hátráltatják a társaikat, akár még a lépcsőről is legurulnak. És mindig csak kicsit szúrjuk beléjük a fegyverünket. Nem kell átmenjen rajtuk, hogy halálos legyen. Ugyan így fontos, hogy tartsuk a helyzetünket, ne támadjunk ki. Mert az bizony halálos lehet... A fegyvereket akinél több van elosztjuk, senkit sem hagyunk védtelenül. Gemmei fog a gyerekekre vigyázni és a hátsó ajtót őrizni, a gyerekek pedig a vizes banda lesz, ha égő nyilakkal támadnának az ő dolguk lesz eloltani a tüzet. Viszont, hogy ez összejöjjön, mindenképp remekül kell elhelyezzük a csapdákat, ez nagyon fontos. Szóval sok múlik rajtatok srácok. – nézett ismét a két fiú felé.

- Ezzel a taktikával biztosan ki tudunk tartani egy ideig. Hacsak nem kell másba segítenem, mondjuk a gyengélkedőn, akkor a megbeszélés után felmehetek az emeletre őrszemnek. – szólalt fel Gomez.

- Molly, Toby, gyertek már ide egy kicsit! Tudtok segíteni Malcolmnak és Jamesnek beborítani a Nagy Ház körüli területet csapdákkal és növényekkel? Nagyon hálás lennék... – szólt Nick a gyerekeknek a két védelmet felállító táborozó válaszát hallva. Azok előbújva engedelmeskedtek is neki. Ezután Dionüszosz fia felé fordult. - Jól tudom, hogy te is tudsz a növényekkel, különösebben a szőlő fürtökkel alkotni? Esetleg te is tudsz nekik segíteni? – ezután elnézett a sarokban már dolgozó James felé - Ha nincs elég alapanyag, van nálam 1 repeszgránát és egy füst. Meeg, ha gondolod, Chloe is segíthet neked.

- Az pedig, hogy ki hol fog helyezkedni pontosan, az attól függ, hogyan jönnek, mennyien jönnek, és kik jönnek. – mondta tovább Nick. - Viszont az íjászok biztosra mondom, hogy az ablakoban kapnak helyet. És lehetőleg legyen ott valami kis tálban égő valami, hogy mi is tudjunk tüzes nyilakkal támadni. Az Árészosokat pedig szeretném osztagvezetőkké kinevezni, hogy ha történne valami, ők legyenek azok akik ellátnak titeket parancsokkal. Nyilván, örülnék, ha ők meg az én parancsaimat követnék... - nézett elsősorban Charára aki a szemeit forgatta, majd visszafordult a tömeg felé - Tudom, hogy valószínűleg nem ez a legjobb terv, szóval ha van bárkinek ötlete még, szívesen várom.

- Nem elég... – morogta, ahogy megállás nélkül dolgozott.

- Ez esetben még csak az sem garantált, hogy az oldala a háznak biztosítva van... Feltéve ha sokan jönnek...
Egy ideig csend volt ezután, majd egy másik Apollón fiú szólalt meg.

- Nem akarok faszfej lenni és a tervedet fikázni, deeee... Mi a retkemet akarsz kezdeni azzal? – mutatott ki a házból, ahol a távolban éppen felbukkant az óriás lény.

- Vagy azokkal a madarakkal? – kérdezte Ellie.

- Egy ilyen falhoz talán túl kevesen vagyunk.. – kezdett el Chara hangosan gondolkodni - Legalábbis, lándzsánk nincs elég, hogy igazán hatásos legyen. Ha pedig több ideig fenn akarjuk tartani, muszáj lenne több embert elhelyezni a hátsóbb sorokban, hogy támogassák az elsőket. A magaslati helyzet hátrány is lehet, tekintve hogy a pajzsaink nem takarnak el teljesen, így a lábak kilógnak. Le kellene térdelnie az első sornak, és a második mögéjük állhatna, hogy ők meg a felsőtestüket takarják a pajzsaikat előretartva..
Chara elkezdett oda-vissza sétálgatni, miközben a kezeit összekulcsolta a háta mögött. Többnyire a padlót nézte, néha felpillantott, bele a tömegbe.

- Nem lesz elég anyagunk körbevenni az egész házat. Viszont ha szerencsénk van - itt jelentőségteljesen Elissa és Heidi felé nézett - akkor az aknamező működőképes részeibe futnak bele. Mivel máshova nem állítunk majd embereket azonnal, remélhetőleg azt hiszik majd, hogy máshol is csapdák várnak. De mivel ez nem igaz, kisebb csapatok készenlétben kell álljanak ha esetleg valaki oldalt bejutna a vonalon.
Ekkor elfordult, kinézve a házból, ahol már látszottak a szörnyek alakjai.

- Azok a madarak valamiféle fém-tollazattal rendelkeznek. Az íjászok ne lőjenek rájuk, nem lenne értelme. Vagy a varázslathasználók próbálják meg leszedni őket, vagy esetleg... Vannak itt hálók, vagy kötelek? Ha azokat kisúlyozzuk valamivel és eltaláljuk vele őket, talán lejebb ránthatóak olyan szintre ahol a földi harcosok elérik őket. Persze, könnyen meglehet, hogy elvágják a köteleket így nagyon gyorsan kell cselekedni. Ami a nagy szörnyet illeti.. Azt muszáj lenne elintézni mielőtt eléri a védelmi vonalakat. Nem tudnád esetleg egy időre megvakítani valami fénnyel? - fordult a lány Angelica felé. - Ezzel egy időben egy kisebb csapat ki kellene menjen hogy rátámadhasson. Esetleg összeköthetnénk a lábait, vagy csak kellően megsebezhetnénk azokat.. A dolog kritikus része, hogy kellően közel kell engednünk, mert minél kevesebb ideig akarunk a védelmi vonalon kívül lenni. Viszont, nem jöhet túl közel sem... Most leszögezném, hogy ennek a csapatnak nagyon veszélyes lenne a feladata. És én vezetném. - nézett körbe a lány a többiek tekintetét fürkészve. Egy pillanatig csendben várt, hátha valaki azonnal ellenezné a felvetését, majd folytatta - A tagokat azok közül választanám ki akik hajlandóak lennének vállalni, tudván azt hogy talán.. nem jönnek vissza már a Nagy Házba hozzánk többet. - tette hozzá hidegen. Elég elrettentő kijelentés volt, de a lány nem akart hazudni. Tudniuk kellett, mire vállalkoznának. - Az Írisz üzeneteket illetően.. Kheirónt mindenképpen értesíteni kellene. Ezenkívül talán érdemes lenne szólni Clarissenek is, illetve Chase-nek.

- Hááát, nem hiszem, hogy lenne kötél vagy ilyesmi... - vakarta a fejét Jared. - De támogatom, hogy ne lőjük őket, semmi értelme...

- Hát, én... Nem tudom... Még csak most... – motyogta Angelica zavartan.

- Hagyjad, Allen, még csak most tudta meg ki ő, nem sokan tudják a képességüket uralni, azt sem tudjuk, van-e neki, már bocsánat... – sóhajtott Ellie. Ezenkívül azonban nem ellenezték az ötletét.

- Ugyan már, mindenki tudja, hogy félvérnek lenni nem életbiztosítás... - sóhajtott Zach. - Nem kell úgy tenni, mintha ez lenne az első alkalom, hogy életveszélyben vagyunk... Pár hónapja majdnem mindenki ott volt a Labirintus Csatájánál is... – mondta, a karjait összefonva maga előtt.

- Igazatok van, necces terv. – kezdte Nick - De nem kell egyből az ördögöt a falra festeni, hogy lehet valaki nem éli túl. Viszont, nem, nem vagyunk túl kevesen. Többen úgy se férnénk el a teraszon. Ha jól állunk fel, sokáig tudjuk tartani őket. – miközben beszélt, elkezdte körbejárni a házat. Most azonban már főképp az ablakon tekintgetett kifelé, mintha az ellenséget vette volna számba. - Figyeljetek. Az ellenség négy oldalról támad, és mint elhangzott, van egy böhöm nagy valami meg fém tollú madarak. De én akkor is maradnék a tervemnél. Legalábbis egy részénél. Alkalmazzuk az Orbem formatet. A félkör elején – itt ismét a listájára tekintett - Billy, Chloe, és Katelyn állnak fel. Nálatok vannak pajzsok, Katelyn te pedig megkapod az enyémet. De aztán épségben kérem vissza. Illetve, fizetséget is felszámolok, amit később majd beváltok. Valamilyen formában. – mondta visszataszítóan vigyorogva, majd még rá is kacsintott a lányra. Remek, tehát még egy barom, aki azt hiszi a lányoknak az ilyesmi tetszik. Mintha nem lenne itt ilyen elég. - Mögöttetek öten fognak állni, bal középen Chris, közép középen Heidi, jobb középen Eva. Bal oldalt a szélén Ellie, míg jobb oldalt Shawn. Igaz, nektek kettőtöknek nincsen lándzsáitok, de Shawn te a mágikus képességeiddel tudod őket hátráltatni, míg te Ellie az ostorral oldalról simán eléred őket. A többiek meg mind lándzsáznak természetesen.

- És akkor akik a védelmi vonalon belül vannak. – folytatta - Az íjászok, mint már mondtam, Jared kivételével mind a négy oldali ablakban fognak állni. Név szerint: Zacharis, Austin, Angelica, és Nellie. És ahogy Chara is mondta, ne lőjetek a madarakra. Helyette a pokolkutyákat és egyéb szörnyekre összpontosítsatok, akiknek nagy a fizikai erejük, és képesek lennének áttörni a védelmünket. A félvérek pedig reméljük az aknákra taposnak. Itt pedig tényleg jól jönne egy kis szerencse rásegítés... A madarakkal pedig a következő a helyzet. A lépcső felé hálót tekerünk ki, így amikor arra repülnének abban elakadnak. Talán itt aki ért hozzá el is vakíthatja mint már mondtátok is, ők pedig ahogy belegabalyodtak leesnek, és kampec nekik. . Máshol bejutni nem tudnak, így ez lenne a legjobb megoldás szerintem. Vagy amit mondott Chara, meglehetne próbálni ledobni őket. A többiek, mint Elissa, Gemmei, James, és Nia hátul lesznek. Ők lesznek az erősítés ha baj van. Egyébként meg Nia gyógyítsa a betegeinket, hátha időközben valaki felkel, vagy ha valaki megsérül, lássa is el egyből. Gemmei őrzi a hátsó ajtót, Elissa a mágikus képességeivel segít minket, James a kütyüivel.

- A kimenetelős részt pedig kicsit megvariálnám – nézett Nick ismét Chara felé. - Csak te, én, Jared és Alistair jön ki. Senki más, ha akar, ha nem. Az elrejtésünket majd én megoldom, ahogy a szellemek és füstlények gondját is. Jared és te pedig Alistairt fogjátok fedezni amíg a lényt kellőképpen el nem álmosítja, és utána támadjátok meg. Ha pedig végeztünk, hátba fogjuk támadni az ellenséget. És ha bármi szarul sülne el, mindenki bevonul a házba. Ott még mindig feltudjuk őket tartóztatni, szóval nagy gond nem lehet. Bármi ellenvetés vagy ötlet?

A lány csak bólintott a tervet hallva. Nem volt tökéletes, de nem volt jobbjuk a jelen állapotban, a gyerekek viszont talán még javíthatnak valamennyit a védelmi vonalon. Letette az íját, majd a hátán lógó tegezt is lecsatolta, s a benne lévő nyilakkal együtt átnyújtótta az egyik íjásznak. Ezután kinézett a szörnyek felé, amik már egyre jobban látszottak.

- Ha pedig nincs ellenvetés vagy hozzászólás – magyarázott közben tovább Nick - Akkor osszuk el a fegyvereket hogy mindenkinek legyen, és álljunk neki ennek az egésznek. James, Malcolm, Molly, Toby menjetek ki az íjászok fedezetében és Billy, Chloe, Katelyn kíséretében. Ha mindezzel megvagytok, álljatok fel a védelmi vonalban miközben mi kivonulunk fogadni a szemből jövőket. Ellie parancsára az íjászok kezdjenek el lőni, Elissa és Heidi pedig a szerencsével igyekezzenek a félvéreket az aknamezőre terelni. Eközben a teraszon lévők várják az ellenséget, ha pedig a madarak érkeznek először, vakítsátok meg őket és ha belerepültek a hálóba végezzetek velük. És ha az ellenség is megérkezik elől, hát fogadjátok szeretettel. Ne feledjétek, a pajzs elsősorban alul védjen titeket, bal lábaitok legyen elől, a jobb pedig hátul megtámasztva a mögöttetek állóban. Csak erősen! Ha végeztünk mi is elől, azonnal jövünk segíteni.

- Galloway ... - szólította meg a lányt mellé lépve, miközben továbbra is kifelé nézett - Azok ott nem Árész madarai? Nekem eléggé úgy tűnik. Vajon rá tudnánk venni őket, hogy a többiek ellen forduljanak?

- Vaaagy az is elég lenne ha ez nem megoldható, hogy a hálóba irányítsátok őket. Sokkal könnyebb lenne a dolgunk a meggyilkolásukkal akkor. – szólt közbe Nick.

- Nekem is eszembe jutott... – állt meg a lány a készülődésben, ahogy Chara megszólította. - Nem tudom... Megpróbálhatjuk, rosszabb helyzetünk nem lehet, nem igaz? - kérdezte szarkasztikusan.

Chara felmérte a viszonyaikat, most hogy közeledett az ütközet. Talán a legjobbat kihozták a helyzetből, de így sem hagyta nyugodni valami. Túlzottan sok minden volt bizonytalan... De ezzel kellett haladjanak. Közben meg az Írisz üzeneteket nekiállt egy csapat a sarokban küldeni.

- Akkor próbáljuk meg. - mondta közömbösen, majd elfordulva az emeletre indult. Ott ránézett az íjászokra.

- Szerintem akkor is próbáld meg - nézett Angelicára - Nem hinném, hogy anyád véletlenszerűen most ismert el téged. Ezzel nyilván valamilyen szándéka volt. Ha meg nem sikerül, rosszabb már nem lehet, nem? - kérdezte egy viszonylag bíztató mosollyal, ami tőle felettébb szokatlannak tűnt. Ezután sietve kiment a házból, s végig szemlélte a felállított csapdákat is, az emlékezetébe vésve azok helyzetét.

- Meglátjuk mennyire működik majd a nagy terved - vetette oda Nicknek ahogy visszatért a közelébe. Miközben beszélt, elővett egy darab fémet az egyik zsebéből s elkezdte élesíteni a kardját. Ezalatt a másik meg a pisztolyát vette elő, azt a fajtát amit a halandó rendőrök használnak, és megtöltötte. - Akkor te mész elől. A srácra figyelj, hajlamos bealudni a legrosszabb helyzetekben. Minél gyorsabbnak kellene lennünk. Talán Írisz lánya majd tud adni nekünk valami előnyt ha képes lesz megvakítani az ellenfelek egy részét, de vegyük úgy, hogy rajtunk múlik.

- Hát figyelj, ha lehetne tippmixet tenni erre, én tuti 2x szorzóval magunk ellen szavaznék.

Mikor a támadók elég közel értek, megindultak kifelé előre. Egyik kezében a tőrt, másikban a kardot tartotta, készen arra, hogy azonnal támadjon. Nem sokkal maradt le Nicktől és a másik félvértől, illetve igyekezett Watts-ot is a látómezejében tartani. Egy ponton intett a madaraknak is, hátha felkeltheti a figyelmüket. Ezután ógörögül próbálta megparancsolni nekik, hogy szálljanak lejjebb, majd támadjanak rá a saját soraikban állókra. Bár benne volt az is hogy csak rájuk támadnak, így kész volt arra is hogy védekezzen. Azonban azok nem is jöttek olyan közel, hogy bármit el tudjon érni velük, így ez elmaradt.

Ellenben, ahogy haladtak előre mintha nem is látta volna őket az ellenség. Úgy tűnt, ez Nick miatt van, aki némileg előttük haladva nagyon koncentrált valamire. Érdekes képesség volt, de mivel nem tudta hogy működik igazából, Chara ez alapján sem tudta beazonosítani őt. Mikor azonban túl közel értek, a szörnyek vezetője, az a furcsa nő észrevette őket. Ekkor aztán a füstlények rájuk támadtak.

A füstlények első hullámjába ütközve mindkét fegyverével vadul csapkodni kezdett, s mindenfelé támadott amerre tudott. Hamar feltűnt neki azonban, hogy egyik találata se járt semmilyen sikerrel. A testekre mérte csapásait, és ha ez nem okozott semmit.. Fél pillanat alatt elhatározta hogy megpróbál kritikus pontokra célozni, s ezzel belehajította az egyik dög fejébe a tőrét. A fegyver egy pillanatra megakadt a fejében, majd ahogy a lény szétfoszlott a földre hullott. Intett a kezével, mire az visszaröppent a markába, eközben pedig már kardjával döfött le egy másikat. Odakiáltott az íjásznak, hogy a fejeket célozza, majd csapkodott tovább.

Közben Nick is valamit művelt, ugyanis a közelében lévő dögök is sorra tűntek el, annak ellenére, hogy nem volt nála fegyver. Úgy tűnt, varázslatot használ ő is. Chara már vagy a hatodikat változtatta köddé, mire viszonylag üressé vált előttük az út. Nick varázslatát azonban észrevette a szörnyeket vezető nő is, aki megindult feléjük. Ekkor hallotta ahogy Watts odakiáltott neki.

- Mi Alistair-rel rámegyünk a benga nagy behemótra... Majd csatlakozzatok, ha végeztetek vele! – szólt két lövés közt. A lány bólintott, bár részben kételkedett a sikerükben. Sajnos a fényhatás Angelica részéről elmaradt, így a két félvér enélkül kellett boldoguljon a nagy behemóttal.

Tett még pár lépést Nick után, majd gyorsan körbe pillantott a csatamezőn. A Nagy Házat minden irányból ostromolták.. Nem hitte hogy sokáig bírhatják még valami erősítés nélkül. Gyorsan végezniük kellene itt, majd végigrohanni a többi oldalon is, legalább gyengíteni a támadók sorait.

- Én szóban tartom amíg te kitalálsz ellene valamit. Te vagy harc istenének gyereke szóval ne okozz csalódást. – súgta oda neki Nick, miközben az érkező nő felé fordult.

- Héé sziaaa! – kiáltott a lény felé. - Látom te is jól űzöd ezt a sötétséges dolgot. Nem megy még olimpiai szinten, de szívesen megtanítalak egy két dologra, ha akarod. Viszont előtte ha megkérhetlek rá vegyük elő az aranyos mosolygós arcod, és hagyj fel ezzel az ellenségeskedéssel. Sokkal jobban megy úgy a tanulás. Na mit szólsz?

Mialatt Nick beszélt a nővel Chara a többi rohadékra figyelt, illetve párszor elnézett a nagy szörny felé is. Oldalra pillantva éppen látta ahogy Apolló fia elintéz két szörnyet. Chara is a füstlényekkel küzdött még, bár közben igyekezett szemmel tartani a nőt is.
Nem igazán tudott úgy tervet alkotni, hogy semmit se tudott a nőről. Bármilyen adattal előrébb lett volna, de jelenleg azt sem tudták, hogy egyáltalán emberi sorból való e.

Mikor már csak egy szörny maradt vele szemben, hallotta a nő válaszának foszlányait.
- ... Nem működik.... Én tudom... Szülőd... Ők tudják? - hangzott az irányukból. Ez felettébb furcsán hangzott, így ahogy lecsapta az utolsó dögöt is, a hangok irányába fordult.
Azonban ekkor már száguldott felé a nő felől a furcsa ostor, ami úgy tűnt szintén füstből van. Tehát a lényeket is valószínűleg ő idézte meg - gondolta a lány.

Ugyanebben a pillanatban elhajította tőrét az érkező ostor irányába hátha elkaszálja azt, majd a kardját magá elé rántva védekező állást vett fel. Pár pillanattal azelőtt hogy eltalálta volna az ostor, igyekezett kardja egy gyors csapásával eltéríteni azt, illetve kilépett volna oldalra… Ha nem találja telibe. Nem igazán lepődött meg, mikor fegyverein áthatolt az ostor, hisz az láthatóan füstből volt. Igazából már az elejétől kezdve készült a fájdalomra, de azért nem akart ott állni tétlenül. Mikor végül elérte az ostor, az erősen rácsavarodott a kezére. Az ütés helye meglehetősen csípett, de emellett az ekkor már megszilárdult ostor jéghideg is volt. A nő megrántotta a fegyvert, ami kibillentette őt az egyensúlyából.

Chara eleresztette a kardját, majd szabad kezét kitéve előre megpróbált bukfencezni. Mindenesetre, a földre került, a keze továbbra is a nő szorításában. Azonban ahogy mozdított rajta egyet, a még repülő tőr megindult vissza az irányába, és ahogy a kezébe ért volna, megvágta az ostort is. A nő ezt úgy tűnik érezte, ugyanis ismét füstté változtatva elrántotta az őt tartó fegyvert a közeléből. A jobbján nagy, vörös folt maradt ami környékén erős fájdalmat érzett. Ráharapott az alsó ajkára, majd gyorsan feltápászkodott, a tőrt a tokjába nyomva.

Látta hogy Nick épp a nőre támad, ezt az időt kihasználva ő felkapta a kardját, immár a baljával tartva azt. Úgy döntött a sérült kezét egy kis ideig pihenteti, ugyanis nem átlagos sérülést kapott; nem tudhatta milyen utóhatása van. A fegyverét kissé maga elé tartva óvatosan közelebb merészkedett, hogy egy következő támadásba részt vehessen, ugyanakkor elég távolságot hagyott ahhoz, hogy védekezni tudjon.

Ahogy megérezte ahogy a szél erősödik, Chara egy pillanat alatt eldöntötte, mit kell tennie. Futásnak indult oldalirányba, bár részben hátrafelé is, hogy némi időt nyerjen és ne a fekete füst irányába rohanjon. Megtehette volna, hogy kardját a földbe szúrva megpróbál helyben maradni, de ez nem csak holmi szél volt.. Valószínűleg nem kellene érintkezni vele. Olyan gyorsan rohant ahogy csak tudott, s mikor mikor elég közel érkezett a fához, gyorsan felrohant annak az oldalán, majd mikor elérte a maximum magasságot amit a lendülete adott neki, elrugaszkodott a törzstől. A levegőben megfordult, és szaltózott egyet. Átfordulás közben elhajította a nő irányába a tőrét. Látta hogy Nick irányából közben a füst visszaindult a lény irányába és telibe kapta azt. A srác megindult felé, a lány pedig remélte, hogy az eldobott fegyvere váratlanul érheti a nőt, amíg az a fiúval foglalkozik.

A füst valamennyire így is megérintette, persze azonnali fájdalmat okozva a jobb vállában, illetve a bal lábszárán. Chara arckifejezése eltorzult egy pillanatra, ahogy feldolgozta az érzést, majd igyekezett eltemetni magában. A több évnyi harc alatt annyi sérülést kapott már, hogy lassan kezdte megszokni. Habár a fájdalmat képes volt ignorálni, az izomgörccsel nem tudott mit tenni, így mikor földre érkezvén a lába felmondta a szolgálatot, oldalra dőlt és a fűbe esett. A korábbi ostorcsapástól szintén fájó jobbjával a lába felé kapott, s kissé megrázta azt. A fájdalom rövidesen tűrhetővé csökkent, bár az egész csak pár pillanatig tartott. Gyorsan felugrott, majd meglódult a nő irányába karddal a bal kezében. Kezdte már nagyon felidegesíteni a banya.. De legalább az imént sikeresen eltalálta, és beleállította a tőrt az oldalába.

Chara futás közben észrevette, hogy Nick is épp a lényre támadna. Felismerte az elterelő mozdulatokat, s várt még pár pillanatot, továbbra is közeledve. Mikor aztán feltűnt neki, hogy Nick az eddig fegyvertelennek tűnő balját lendítette, kitárta előre üres kezét, s magához hívta a tőrét. Az eddig még a szörny oldalában volt, s mikor a pengét nagy erővel kirántotta a varázslat onnan, akkor egy pillanatra megrándult a szörny is… De sajnos nem érte el a várt hatást. A szörny, bár nem sokon múlt, de kitért Nick támadása elől is. Addigra már Chara is odaért, aki oldalról támadt az ellenfelükre, próbálva megosztani annak figyelmét. Mindkét kezében fegyverrel gyors és precíz vágásokat illetve szúrásokat intézett a feje, illetve törzse irányába. A dög egy ideig egész szépen felvette velük a versenyt, bár már látszott rajta, hogy lassul… Valószínűleg már közel voltak ahhoz, hogy kicsinálják. Meg kellett hagyni, hogy azért egész jól együtt működtek annak ellenére, hogy most találkoznak először… Persze, ő nem is akart ebből rendszert csinálni.

A végső csapás a banya ellen az volt, mikor ő sikeresen levágta a kezét csuklótól lefelé. A szörny sebéből fekete vér kezdett el ömleni, ahogy az megtorpant. Egy utolsó, dühödt széllökést küldött a párosuk felé, amitől mindketten feldőltek. Feltápászkodás közben Chara még éppen látta, ahogy a lény elporladt, és végre megdöglött. Ez a legutolsó lökés ezúttal nem is a különleges fekete füst volt… Csak sima szél. Úgy tűnt, az utolsó megmaradt erejéből ennyi telt ki. Mindenesetre, úgy sejtette, hogy ezt a szörnyet egy darabig nem fogják újra látni.

A lány felállt, majd egy pillanatra Nickre nézett. Talán még is tud valamit ez a fazon, de azért továbbra is szemmel kell tartani. Nem érezte úgy, hogy ezzel bármit bizonyított volna; az egész lehetett akár egy kém színjátéka is.

Gyorsan körbepillantott a csatatéren, ugyanis az ütközetnek nem volt még vége. A két, velük eredetileg kijött srác felé vette az irányt, csak intve a földön fetrengő másiknak, hogy jöjjön utána. Odaérve elsőnek leszámolt a füstlénnyel, majd a nagy dög felé fordult. Mivel az is csak aludt, meg kellett ölni, mielőtt felkel… Felugrott hát a fejére, majd két kézzel megragadva a kardját olyan mélyre vágta azt a monstrum homlokában, amennyire csak tudta. Ezt csak nem élhette túl az sem, így miután ez meg volt, visszanézett a másik 3 félvér felé.

- Kapd fel az íjászt, mennünk kell. – szólt Nicknek a lány, majd a Nagy Ház felé mutatott – Szükségük van ránk ott, nem sokáig tudják már tartani az állásokat. Watts-ot meg nem hagyhatjuk így, viszont sebesültet szállítva már rendesen küzdeni se tudunk… Úgyhogy visszamegyünk a védelmi vonalhoz. Én megyek elől, te meg fedezd őt hátulról – intett ezúttal Alistair felé, majd elindult visszafelé.

Útközben aztán felhangzott a kürtszó. Remélte, hogy ezek az övéik lesznek, azonban nem tudhatta biztosra. Az viszont elég kellemetlen fordulat lett volna, ha az ellenség kap erősítést.

Baromira megszívtuk.
Szerencse ide vagy oda, csak erre tudok gondolni. Megszívtuk. Mind csapdába estünk, Lottie-t kiütötték, és ami a legrosszabb, hogy még a fiúk is bajban vannak. Ha legalább ők megoldották volna a saját részüket, lenne egy halvány esélyünk, hogy ne szoruljunk meg durván, de jelen pillanatban gyakorlatilag esélytelenek vagyunk. Amikor megszólítják a hideget árasztó lányt, már semmi kétségem. Khióné a hó görög istennője. Egy kisisten, aki nyilvánvalóan anyámhoz hasonlóan a titán oldalára állt. Nem is kellene meglepődnöm, hogy itt is belefutunk ilyenekbe.
Mindenesetre, bár egyértelműen Khióné köztük a leghatalmasabb, a legnagyobb szája azért Victoriának van. Ő az, aki parancsolgat, aki fenyeget, és hamarosan rá is förmed az ázsiai srácra, hogy "térdre a húzott szeművel". Ezzel a helyzet még ironikussá is válik... de nem tagadhatom, hogy azért beugrik a gimnázium és az a néhány alak, akik azon túl, hogy az ADHD-s, diszlexiás gyereket könnyű volt zaklatni, még könnyebbnek találták az ADHDs, diszlexiás és ázsiai származású lányt. Aztán felvettem a cigit, és csak egyszer kellett lebukni vele, hogy sose mossam le magamról a beceneveket.
- Imádnivaló a munkamorál - sziszegem Victoriának. - A húzottszemű meg nagyon eredeti becenév. Már csak a bagós jobb nála, az nagyon ment a gimiben.
A lány csak néz rám, aztán elmosolyodik... mondjuk, a mosoly a sebek miatt inkább hat valami cinikus vicsornak.
- Hohó, csak óvatosan... Nem vagy abban a helyzetben, hogy visszapofázz... - közli Victoria, aztán Leah-ra néz. - Neked is ekkora szád van, Vörikém? 
- Hát az attól függ... - motyogja Leah. Miközben még mindig nem tudok teljesen elvonatkoztatni attól, hogy mekkora balhéban vagyunk, már járni kezd az agyam. Akárhogy is, ki kell innen keverednünk, de legalábbis megpróbálni... és nem hátrány, hogy a csínytevők és tolvajok istenének egyik lánya hajón van. Ha valaki még ki tud szedni minket, az Leah lesz.
- Bilincseljétek őket az árbochoz, de gyorsan! - biccent a két fiúnak Victoria, mire érzem, hogy Kai megragad, és odavonszol, hogy kikössön. Egy pillanatra elkapom Leah tekintetét. Biztos vagyok benne, hogy ő is pontosan arra gondol, amire én. Gyakorlatilag nekünk dolgoztak. Így már elég közel leszünk egymáshoz, hogy el tudjon oldozni. Mindeközben Victoria elénk sétál, és feltesz egy kérdést. - Szóval... Kezdjünk egy könnyebb kérdéssel... Ki a legerősebb gyógyító jelenleg a táborban?
Nem vagyok biztos a dologban, igazából, de valamelyik Apollós srácra tenném a voksomat... talán Jaredre, akivel Charlie sokat lógott. Nem is nagyon számít, hogy tudom-e... ahhoz, hogy Leah segíthessen, most első sorban az időt kell húznom, és magamra vonni a figyelmet. A pech az, hogy általában sem kedvem, sem energiám nincs szövegelni, vagyis az egyetlen, amit ebben a helyzetben elő tudok kapni a tarsolyomból, az a maró cinizmus.
- Tök vicces, hogy ezt kérdezed - morgom. - Mármint, tudod, most ütötted ki az egyik emberünket, erre gyógyítókról akarsz beszélgetni... a szabadasszociáció is bevonzza a témát - ha elindul felém, felsóhajtok. - Bocs, hogy nem vagyok nagy segítség. Pocsék napjaim vannak mostanában, tudod, anyám is, bátyám is veletek lóg, itt ez a rohadt nagy háború, ami miattatok indult el, ilyenkor egy kicsit rám jön az ötperc, és elkezdek azon nyavalyogni, hogy utállak titeket, és nem akarok veletek beszélgetni. Olyan ötéves, óvodás dackorszak.
Victoria csak összeráncolja a szemöldökét (kezd komolyan Clarisse-ra hasonlítani ezzel az arckifejezéssel) aztán int az egyik fiúnak, aki egy mozdulattal hasbarúg. Szerencsére annyi gyakorlatom már van, hogy megfeszítsem az izmaimat, ezzel csökkentsem a sérülés mértékét, de a fájdalom még így is erős összegörnyedek és felnyögök tőle... Leah pedig reflexből felkiált, hogy hagyjanak békén. Kösz Leah. Kedves, hogy aggódsz, de ezt most inkább mellőzhettük volna.
Mert megint visszatértünk a startvonalra. Victoria megunt engem, és a cinikus kis parádémat, és inkább a lányhoz fordul.
- Neked talán van válaszod számomra? - kérdezi, mire Leah leszegi a fejét, és mereven a padlót kezdi pásztázni. Újra el kell vonni a figyelmet. Újra szövegelni kell. És alighanem számíthatok még pár hasbarúgásra. Szívem szerint én is átváltanék a csendes módszerre már csak azért is, mert a szervezetem üvölteni kezd a következő adag tüdőgyilkos nikotinért, de az ajkamba harapok, és összeszedem magam. Ha el akarjuk intézni őket, erre most szükség van. Nemesis gyereke erőt merít a fájdalomból. Felnézek a rám felügyelő ázsiai srácra.
- A rasszista kommentek ettől a csajtól általánosak? Csak mert én nem tudom hogy viselném. Ha már Kronosz ennyire toborzásban van, legalább figyelhetne az ilyesmire. Húzottszemű klub, tartsunk össze, ne legyél rohadék.
Erősen kezdek kételkedni benne, hogy még több bőrt le tudok majd húzni a "csúnya, gonosz, rasszista Kronoszpártiak" témáról, de az agyam lassan kezd kikapcsolni, vagyis még egy kicsit tartanom kell a frontot. Meglepő módon nem Kaiból, hanem Calebből sikerül kicsikarnom némi reakciót... a srác arcán átsuhan egy halvány mosoly. Victoria azonban int a másiknak, akitől bezsebelek még egy gyomrost. Pontosan ahogy sejtettem, de ez nem változtat azon, hogy olyan görcsbe rándulnak a törzsem izmai, hogy mindjárt kiürítem a gyomrom tartalmát a fedélzetre. Sajnos ezúttal Leah sem ússza meg... Caleb jóval kelletlenebbül, de őt is pofon vágja, és bele is rúg. Csak remélni merem, hogy nem ejtette el a cuccait, és még mindig sínen van a kiszabadításunkkal, mert Victoria kezdi komolyan elveszíteni a fejét.
- Azt kérdeztem ki a legjobb gyógyítótok?! - ismétli.
A padlóra köpök, és ha nem is hánytam el magam, de érzem az epe keserűségét a számban. Még egy kicsit szövegelj. Csak még egy kicsit.
- Én - nézek rá. - Nem látszik? Sugárzok a gyógyító energiáktól. Azért szövegelek még mindig, miközben baromira elegem van belőled, mert ezzel gyógyítom magam.
A taktika jó volt, de túllőttem... Victoria tényleg a türelme végén volt. 
- Nincs nekem ehhez türelmem, kicsi lány... - sziszegi. - Megelégedtem volna azzal, hogy kapsz néhány ütést, de felcseszted az agyam... Engedjétek ki a láncukat és térdre velük... 
Először csak arra tudok gondolni, hogy ne bukjunk le a szökési próbálkozással, de a következő pillanatban olyan erővel nyomnak le a földre, hogy belesajdul a térdem, és csak a szerencsémen múlik, hogy nem fejelem le a fedélzetet. Szerencse... szerencse a jó édes élet... Ostor pattogását hallom, még nem is tudok felnézni, mikor megérzem a csattanást a hátamon. Aktuálisan kabát sincs rajtam, vagyis szinte azonnal megreped a hátamon a póló, és egy pillanattal később belé hasít a fájdalom. Felkiáltok, mire Leah ismét közbeszól, és meg is járja vele... a következő pillanatban már ő a célpont, Victoria még a dzsekijét is letépeti róla, hogy rendesen találjon az ütés. 
- Nézzünk mást... Az a sárkány, mittudomén hogy hívják... Ő őrzi a tábort? Vagy csak az Aranygyapjút? Kikre támad rá? - kérdezi. Leah még biztos nincs olyan állapotban, hogy válaszoljon, én pedig ezúttal nem is gondolkodom. A szavaim csöpögnek a gyűlölettől ahogy felelek.
- A rohadékokra szokása.
Ezúttal azonban nem én kapok, hanem Leah, ráadásul két erős ütést.
- Én elvagyok, ha ti is - közli a lány hidegen.

Összeszorítom a fogam. Ha beszélek, Leah kap, de valószínűleg azzal is szívunk, ha nem beszélek... légy észnél Lyra, hogy kezeld le a rohadékokat, ha ütni nem tudsz?

A baj az, hogy ezen a ponton nem jut semmi eszembe - hazudjak? Hogy igazolom, amit mondok, mi van, ha még nagyobbat kapunk érte? 

Aztán bekúszik az agyamba egy gondolat. Van egy védhető hazugságom. Talán az egyetlen védhető hazugságom. Amit bizonyítani is tudok, mert van egy tárgyi bizonyítékom rá. De... 

A baj az, hogy az egy nagyon jól védhető hazugság. Olyannyira, hogy ha bedobom, talán a barátnőim is elhiszik. És ha bedobom, lehet, hogy mindent a feje tetejére állítok.

De ha nem teszem, akkor azt is tudom, hogy Leah fizethet meg érte, szóval itt az ideje nekem is előkapni a mártírkomplexust. Vagy valami hasonlót, ami a bosszú istennőjének lányától kitelik.

- Tudod mit, Victoria? Én közel voltam ahhoz, hogy csatlakozzak hozzátok. Még ma reggel is. De amilyen egy szemét vagy, gyönyörűen eltántorítottál a gondolattól.
Leah felém fordul, és halkan szólal meg.
- Te meg miről beszélsz? - csak remélni merem, hogy hazugságnak gondolja a szavaimat, és nem hitte el tényleg. Victoria azonban sokkal nyugodtabban felel.
- Tökéletesen tisztában vagyok, hogy a drága testvéred meglátogatott, hogy menj vele és még egy karperecet is adott, igaz? Nálad van? A barátaid tudnak róla? Szánalmas... Mit is mondott? Újra egyesülne a család meg minden, mi? Hányok tőle... Háborúban ez nem így működik... - a hangja keserű. Nem lepne meg, ha vele is történt volna valami. Talán lehet valakije a másik oldalon... - Sajnos, engem ez rohadtul nem érdekel és nem is fog meghatni... Majd megint beszél veled a drága Ethan, ha akarod, majd meggyőz, én nem ezért vagyok itt, hanem hogy válaszokat kapjak... Szóval elég a félrebeszélésből!
Megint csattan egyet az ostor, és ezúttal ismét rajtam. Szinte már nem is érzem, az émelygés, a gyomrom fájdalma, és a hátam sajgása együtt elég erős kombinációt alkot ahhoz, hogy már ne nagyon lehessen tetézni. Csak egy nyögés szakad ki belőlem valós üvöltés helyett. Újabb csattanás, és már szinte várom, találgatnám, hogy most melyikünk kapja... de a hajó megbillen, és az ütés félremegy. A következő, amit hallok, Leah aggodalmas kérdése.
- Hé... jól vagy?

- Megvagyok. Ne foglalkozz velem - csak egészen aprót biccentek a keze felé, jelezve, hogy neki a szabadulás maradjon a prioritás. 

Leah azonban szintén biccent, és gyorsan tudatosul bennem a helyzet. Hátra van kötve a kezünk. És mindenki rálát a hátunkra. Vagyis hiába van meg a képessége, amíg vissza nem kötöznek minket az oszlophoz, aligha tudja kioldani a bilincseket.
- Olyan jól elcsevegtek ti ketten, csak a kérdésekre nem válaszoltok... - morogja egy sóhajjal Victoria, és érzem, hogy az egyik srác talprarángat. A hátamba megint belenyilall a fájdalom, de messze nem ez a legnagyobb baj. - Úgy látom, sok mindent nem érünk el veletek, szóval gondoltam, bekeményíthetnénk...
Victoria megint elmosolyodik. Ezúttal lassan, és nyíltan kegyetlenül. Szinte tudom, mit fog művelni, mielőtt megtenné. Mert van még egy tagunk, aki nem tudja megvédeni magát, és nem tudja eldönteni, mennyit tűr, mert eszméletlen. A kését Charlie mellkasához helyezi. - Szóval... Hajlandóak lesztek válaszolni vagy kénytelen leszek megölni a lányt?
Leah megpróbál kiszabadulni, de esélytelenül, Caleb elég erős fiú ahhoz, hogy megtartsa. Victoria végighúzza a kést a lány mellkasán... még nem okoz veszélyes sebet, de a figyelmeztetés egyértelmű. Megtenné. És rajtunk múlik, hogy megteszi-e. Kifogytam az ötletekből, nem tudok hülyeségeket beszélni, és úgy tűnik, annyira azért nem lennék értékes partner, hogy megérje a lánynak kockáztatni. Leah kétségbeesetten Calebhez fordul, megpróbál hatni rá, de Victoria dörögve kiált rá, hogy elég lesz a rábeszélésből, és hogy nem vár tovább, végzett velünk... emeli a kezét, lesújtana Charlie-ra, amikor meghallunk egy egészen mély és karcos, de rendkívül nyugodt hang. Kiráz a hideg. Ez nem ember. És amikor vetek egy pillantást Leah-ra, már kérdéseim sincsenek. Tudom, kiről van szó.
Egy szőke, sebhelyes fiú alakja lép a fedélzetre, a szemei pedig, amelyek annak idején, a kabinunk vezetőjeként kékek voltak, most teljesen aranyszínűek. Luke Castellan. Vagy inkább Kronosz. 
- Elég lesz, Victoria - mondja. - Egyelőre nincs szükség vérontásra. - Az az egyelőre több, mint baljósan cseng.
Engem viszont még jobban elborzaszt - noha tudhattam volna, hiszen tisztában voltam vele, hogy magas beosztásban szolgál az oldalán - hogy Ethant látom a nyomában. A jól ismert fekete haj, az enyémhez meglepően hasonlító arc - pedig az ázsiai gének nem is anyától jöttek - és persze a jellegzetes szemkötő. Egy pillanatra látom a meglepetést a szemében... nem gondolta, hogy itt találkozik velem, ahogy én is reméltem, hogy ez nem történik meg.
- Mi a baj, Leah? Már köszönni sem köszönsz a barátodnak? Rá sem tudsz nézni? - gúnyolódik Kronosz. Leah csak grimaszol egyet, de nem hajlandó felnézni rá.
Tudom, hogy Leah szenved. Hogy el sem tudom képzelni, min megy keresztül. Mert akkor is, ha Ethan is ott áll, Luke már nem önmaga többé, nem menthető, míg az én bátyám igen. De a racionális elmém megértését túlságosan felülírja a saját kínlódásom. Hogy abban a pillanatnyi meglepetésben ott volt az a srác, aki az Írisz üzenetet küldte, aki nem rosszakaratú, csak kétségbeesett, és megalázva érzi magát. Akivel együtt voltunk annak idején különcök. De ahogy az arca lassan kifejezéstelenné válik, és felölti a határozott tiszt álarcát, úgy bennem is feléled a veszélyes, magányos büszkeség. Nem. Ha ő most tétlenül fogja nézni az egészet, akkor nem fogok neki könyörögni - ismerem magamat is, Nemesis gyerekeinél az amúgy sem egy jó stratégia. Vagyis csak ránézek a bátyámra, és állom a tekintetét, várva, hogy mit reagál. Valahogy sejtem, hogy ha hallotta is az előbbi kis produkciómat, tudja, hogy legalább egy része hazugság volt.
Mindeközben Leah végre ráveszi magát, hogy megszólítsa a titánt.
- Ne tegyél úgy, mintha te akár hasonlíthatnád magad egy olyan emberhez, mint Luke... Megölted és még képes vagy ezzel viccelődni?!
- Volt számos lehetőséged arra, hogy megmentsd... Te elbuktál...
Én ezen a ponton gyakorlatilag már el is felejtkeztem a szökésről, noha a pozíciónk megint ideális lenne hozzá... csak akkor jut eszembe, mikor Leah összeszorítja a fogát, és gyűlölettől csillogó szemekkel nézve a titánt megint elkezd matatni a háta mögött. Tényleg. Még van egy esélyünk. És nem kéne elszalasztani.
- Na, jó, akkor térjünk vissza az elejére... - csapja össze a kezét Kronosz. - Az volt a kérdése itt a hölgynek, hogy a sárkány tudja-e érzékelni, hogy ki tartozik a Félvér Táborba vagy sem...
Leah kérdőn rám pillant, és sejtem, hogy mire gondol. Miért most? Miért olyan fontos akár ez, akár a gyógyító kérdése? Talán lerohannák a tábort? A labirintus csatáját megnyertük, a labirintust lezártuk, ezzel elég sok ütőkártyát veszítettek, nem érné meg nekik most...
Vajon van bármi esélyem, húzni az időt, és elterelni a figyelmet, ha Kronosszal állok szemben? Azt hiszem, egy próbát muszáj tennem a dologgal.
- Megtisztelve érezzük magunkat, hogy a nagy titán is kijött elénk beszélgetni - mondom, ezúttal még a cinizmust is mellőzöm. Victoria ellen az volt a nagyobb fegyver, a saját dühöm, kelletlenségem és kétségbeesésem, Kronosz ellen viszont a logikámra próbálok támaszkodni. Részben azért, mert nem hiszem, hogy mással van esélyem. Részben pedig azért, mert valami beteges módon, nem akarom megalázó helyzetbe sodorni Ethant, még most sem. - Ennek tiszteletére, és azért is, mert nem vagyok bolond, és tudom, hogy mekkora a túlerő velünk szemben, most őszinte leszek - vetek egy pillantást a bátyámra, aztán ismét Kronoszra nézek. - Fogalmam sincs. Kheirón a hősök mestere volt. Kronosz saját fia, ha jól tudom. Ne becsüljétek alá az eszét. Nem olyan ostoba, hogy olyan félvérek kezébe adja az információt, akik veszélyt jelenthetnek: a tábora épsége többet jelent neki annál. Mások talán tudják, de Leah, ahogy itt mindenki tisztában van vele, különösen közel állt Luke-hoz, vagyis lenne motivációja kihátrálni a harcból. Nekem ott áll a bátyám, tudtommal veletek van az anyám is, minden motivációm meglenne az árulásra. Percy a két lábon járkáló kockázat, lehet, hogy egy hős, de akkor is egy lőporos hordó, ami csak berobbantásra vár, már elnézést. - Összeszorítom a fogam. - Ezután annyira meglepő, és annyira furcsa, hogy némely kérdéseitekre egyszerűen nincs válasz?
- Többé nincs okom kihátrálni... - morogja dühösen Leah... és úgy tűnik, a titán nagyon elégedett a válasszal, mert felkacag. A hideg ráz a nevetésétől.
- Ez igen! Nem semmi beszéd... Te aztán jól bánsz a szavakkal, Nemesis lánya... - mondja még mindig nevetve. - Bőven lekörözi a híres nagy beszédes Leah-t is, nem igaz, drágám? Ilyen szöveget sem hallottam még tőled! Nem csoda, hogy be akarod szervezni, Nakamura! - pillant hátra Ethanre. A fiú nyugodtan beszél.
- Mondtam, Kronosz nagyúr... Tehetséges és okos... Erős és kitartó... Sokat vesztenénk vele, ha nem állna át...
- És még többet akkor, ha nem áll át, hanem ellenünk harcol, nem igaz? - vonja fel a szemöldökét a titán, mire Ethan nagyot nyel, és egy pillanatra rám villan a szeme. Ismételten megcsillan benne a bizonytalanság. Megint a fiú az Írisz üzenettel. Hogy lehet valaki akit ismerek, ennyire kétarcú ennek a lénynek az oldalán? - Tudom, hogy meg akarod menteni... - súgja neki Kronosz, aztán lassú léptekkel felém sétál. Minden egyes mozdulatától égnek áll a nyakamon a szőr. - Tulajdonképpen mi indokod van visszautasítani ezt a remek ajánlatot? Tényleg érdekel... - fürkészi kíváncsian az arcomat.

Igazság szerint nem tudom, mit kéne mondanom. Kronoszt nem fogom átverni, annyira jól nem hazudok. Kit akarok becsapni, úgy általában nem hazudok kimondottan jól, csak akkor ha tényleg nagyon logikus, amit mondok... és a legrosszabb, nem akarok belegondolni, hogy ha nagyon hadakozom, annak talán Ethan issza meg a levét. Tudom, hogy nagyon észnél kell lennem, szóval összeszedem minden erőmet, és felnézek a Luke arcát viselő titánra:

- Igazából nem sok. Tényleg nem sok - mondom. - Valószínűleg ha csak Ethanen múlna, vagy igazából akár csak az anyámon, már régen a ti soraitokban lennék. Amire vágynak, jogos. Én is megéltem egy jelentős részét - egy pillanatra találkozik a tekintetem a testvéremével. - De... a problémám a vezetőséggel van. Te, Kronosz nagyúr azt bizonyítottad, hogy el tudsz árulni valakit, minden nap a két lábon járó bizonyítéka vagy - utalok Luke-ra, aki jelenleg csak egy test a titán számára. - Kockáztatni az életem, és esetlegesen egy háború rossz oldalán lenni egy dolog. De árulóvá válni olyasvalakiért, aki utólag kihasznál, és nem hálálja meg, amit teszek érte, az már tényleg ostobaság. Jelen pillanatban attól tartok, ha hallgatnék Ethanre, akkor ebben a helyzetben kötnék ki. Arról pedig senki nem győzött meg, hogy az ellenkezője lesz a helyzet.

Leah erre felkapja a fejét, és a dühtől reszkető hangon szó szerint üvölteni kezd.
- Luke nem akarta ezt! Hogy vehetted el az életét, mikor ő évekig szolgált, pedig a saját családját és barátait kellett elárulnia?!
Először frászt kapok tőle, de aztán érzem, hogy a csuklóján kattan a zár. Ezért is kellett a nagy hang. Életmentő vagy, Leah! Szó szerint. Azért még nem úsztuk meg a dolgot, tekintve, hogy én továbbra is rab maradtam... de az első lépés megvan. Egyvalaki már szabad közülünk. Aztán meghallom Charles csalódott hangját.
- Honnan tudod, hogy nem akarta?! - ő is dühös... és meg tudom érteni. Luke áruló volt. Akárhogy is, az árulóknak nehéz megbocsátani, az emberben természetes ösztön, hogy büntetni akarja őket. De nekem is volt valakim a másik oldalon, és a fiú nem érthette meg, hogy az milyen érzés, és mennyire megbonyolítja az egyszerű bosszúvágyat.
- Ismerem őt... - vágja rá Leah, és látszik, hogy a titán élvezi, hogy most már mindenki mindenki ellen megy.
- Dehogy ismered már... Több éve hagyott el minket, Leah, nem hiszem el, hogy képes vagy még védeni... - percekig csak egymásra bámulnak, aztán viszont a fiú töri meg a csendet, és a titán felé köp. - Elég volt... Mit akarsz velünk, hm? Mire ez a sok kérdés?!
Victoria már mozdulna, kezében a késével, hogy őt is megvágja, azonban Kronosz leinti. Ami nem sok jót sejtet.
- Remek kérdés, Mr. Beckendorf! - közli. - Telik-múlik az idő, és lassan kifutunk belőle. Továbbra sem vagytok hajlandóak válaszolni?
Érzem, hogy Leah már az én bilincsemnél matat. Lassan szabad leszek, már nem kell sok... Kronosz azonban feltűri a pólóját, aztán int Khiónénak és Victoriának.
- Nakamurát - az egyetlen szó egyértelműen sokkolja a bátyámat, aki egy pillanatra reagálni, vagy ellenkezni sem tud, csak elömlik az arcán a kétségbeesés. - Ne aggódj, a nagyobb jóért teszem... - közli a titán, én pedig egyszerűen undorodom attól a hideg nyugalomtól, ami árad belőle. Ő maga a csuklójához teszi a kést, és szinte már benyomja. Leah megremeg.
- Nem teszed meg... elveszítenéd az ideiglenes testedet...
- Ó, igen? Szerinted hová tartunk, drágám? - kérdezi Kronosz, mire Leah dühösen felel.
- Nem tudom. Nem vagyok jó vízen...
- Visszafordultunk - hallok egy gyenge, köhögésbe fulladó hangot. Percy. Poszeidón fia egész eddig egy szót sem szólt. - A tábor felé tartunk, igaz?
- Nagyon jó, Jackson, eddig ez volt az egyetlen normális mondatod, helyes... - morogja a titán. - A tábor felé... Szóval ki a legjobb gyógyító és a sárkány megöli-e a félvéreket?
Közben int Khiónénak... ő maga elkezdi lassan megvágni a csuklóját a pengével, de ezt szinte nem is értékelem, mert a hó istennője elkezdi lefagyasztani Ethan ujjait. A bátyám először "csak" felnyög a fájdalomtól, de kezdek komolyan félni. Igen, Kronoszból nem nézem ki, hogy magát bántja - hacsak nem tudja nagyon gyorsan megelőzni a kárt, amit okoz. De a baj az, hogy meggyőződésem, hogy szeme se rebbenne, ha a bátyámnak kéne fájdalmat okozni. Franc se tudja, talán még élvezné is. Ha eddig volt egy halvány kétségem, hogy a jó oldalon vagyok, csak elég végignézni ezt a jelenetet, és minden elszállt. Direkt nem nézek Leah felé, mert ha megint lebukunk, akkor teljesen reménytelen a helyzet. Húzni kéne még az időt, de minden egyes elvesztegetett pillanattal Ethan kerül rosszabb helyzetbe, aki lehet, hogy egy hülye, de akkor is a bátyám, és akkor sem tűröm el, hogy az a rohadék kicsinálja.

Az van, hogy ha Nemesis az anyád, és valakit bántanak, aki fontos neked - vagy akár téged magadat - akkor olyan pokoli mérges leszel, hogy azt nehéz bármihez hasonlítani. Szinte már fizikai érzés, egyszerűen elönti az agyadat a gyűlölet, a gyomrod pedig olyan keserű és kicsi lesz, mintha napok óta éheznél. Hogyha még nem éreztél olyan igazi, mélyről jövő bosszúvágyat, akkor valószínűleg úgyis hiába magyarázom, hogy mit éreztem akkor Kronoszra nézve. Kényszeríteni próbáltam a logikus elmémet, hogy uralkodjon még kicsit a helyzet felett, de vesztésre állt.

- Rohadj meg... - sziszegtem összeszorított fogakkal, mert többre már nem volt erőm, mint szó szerint a legolcsóbb módon ócsárolni a görög mitológia egyik leghatalmasabb teremtményét... oldozz már el, Leah... - Menj a büdös francba!
Ethan eközben már ficánkol, de ő is makacs, nem hajlandó kiáltani. Kronosz egyszer lehajol hozzá, a fülébe súg valamit, fogalmam sincs, mit, de nem úgy tűnik, mintha kicsit is megnyugtatná. Gyógyító és Péleusz... valami, amiért nem fél attól, hogy megsérül...
Leah egy kicsit előbb rakja össze a részleteket, mint én.
- Te az Aranygyapjúért mész igaz? - kérdezi.
- Jó sokáig tartott, drágám... - mondja gúnyosan a titán. - Nincs kedvem várni augusztusig, ha lehet, felgyorsítanám a folyamatot... Folytasd, kérlek! - int.
- Azért kérdezted a sárkányt... És fogadjunk, a gyógyító arra kell, hogy ha valami mégis félre megy, akkor felhasználhasd az erejét... - aztán Leah szemében megint csillan egy felismerés. - Ez csak egy rohadt elterelés, igaz?! Tudtad, hogy jövünk... - érzem, hogy a záramban az utolsókat fordítja. Nekem most még észnél kell lennem, ha kiszabadulok, még van esélyünk... - Már rég megtámadtad a maradékkal a tábort, mi?! Azért vagytok ilyen kevesen...
- Fantasztikus... - bólint Kronosz.
- Ugye tudod, hogy ha rajtunk múlik, akkor nem hagyjuk?!
- Még mindig nem válaszoltatok a kérdésekre... És az idő lejárt...
Ethan ezen a ponton adja meg magát a fájdalomnak. A keze gyakorlatilag a csuklójáig lefagyott, egészen kék, és először csak artikulálatlan üvöltés szakad be a torkából, aztán viszont könyörög. 
- Khioné, kérlek... Kronosz nagyúr... Lyra! ANYA!
Az utolsóknál már alig bírom, oda sem akarok nézni, mert undorodom magamtól, amiért ennyire gyenge vagyok, hogy megmenteni nem tudom. És őt is elárulom, hiszen mégiscsak a testvérem, de mégis cserben hagytam ebben az egész helyzetben. Akármelyik döntést hoztam, valahol undorító nem? Egy szánalmas senkiházinak érzem magam, egy gyáva féregnek. Hallom, ahogy Kronosz Leah-hoz szól, és látom, ahogy belevág a karjába... egy pillanatra még Luke hangját is, de most nem tudok rá koncentrálni. Sajnos túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy magamat gyűlöljem. Aztán viszont kattan a zár. Valahogy a zsarolás és kínzás körén át Leah feje tiszta maradt annyira, hogy kioldozzon. És a fém zárnak van egy nagy előnye a kötéllel szemben, mégpedig az, hogy nehéz és kemény. Márpedig a táborban töltött időm alatt sikerült megtanulnom, hogy ami nehéz és kemény, az potenciálisan fegyver. Nem sokat gondolkozom, csak magamban próbálok koncentrálni és minden energiámat, minden elkeseredett dühömet belevinni egyetlen gyors dobásba - Khióné nem csak azért a legveszélyesebb, mert éppen a bátyámat támadja, hanem azért is, mert... hát ja, nem szeretem, ha valaki be tudja fagyasztani a seggemet. A többiek ellen van némi esélyem közelharcban is, de azt a lányt ki kell ütnöm. Vagyis célzok a zárral, és reménykedem, hogy az erőm elég ahhoz, hogy legalábbis durván megzavarjam - de a cél inkább az, hogy az eszméletét is elveszítse.
A szerencsém most nem hagy cserben, a dobás telibe találja Khióné fejét, sőt, még lepattanva róla Victoriát is kicsit megcsapja. Neki nincs nagyobb baja, de Ethan pont kiszabadul a karmai közül, és a hajó belseje felé indul. Utána akarnék menni, levinni innen, de tudom, hogy ezt most nem engedhetem meg magamnak. Már az ad egy pillanatnyi megkönnyebbülést, hogy egyáltalán sikerült megszabadítanom. Belegondolni sem merek, hogy mennyire végzetes lehetett az a fagyasztás. Talán végleg annyi a fél kezének. És ki tudja, mit fog művelni vele Kronosz, miután fejbevágtam egy istennőt egy fémzárral miatta? Megrázom a fejem. Össze kell szednem magam. Kell, hogy legyen bennem ennyi racionalitás. Beckendorf még harcképes, és lassan Percy is magához tér, Khióné pedig teljesen elájult, vagyis az eddigi túlerő mellett végre van némi esélyünk.

- Leah! - nézek a lányra. - Szabadítsd ki Beckendorfot, ahhoz csak te értesz. Percy! - nézek a fiúra. - Rád szükségünk lesz, ha le akarunk jutni. Egyelőre csak tűnjünk el erről az istenverte hajóról, és esetleg lékeljük meg útközben. Te vagy a vizes srác, nem érdekel, mit rongálsz, csak rongálj, és ne hagyjuk, hogy megint Kronosznál legyen az irányítás.

Körbefuttatom a tekintetem - akárkinél vannak a tőreim, azokat azért vissza kéne szereznem, ha szeretnék effektíven harcolni... márpedig Victoria ellen valószínűleg kelleni fog.
- Oké, én teljesen harcképes vagyok! - mondja a nyakát ropogtatva Charles. - De ha a tervet véghez akarjuk vinni, még akkor kell bevinni a végső támadást, amíg partot nem érnek, különben meg tudnak menekülni akár... - közben segít Percy-nek megszabadulni a bilincstől, aki viszont csapzott fekete tincsei alól bocsánatkérően pillant rám.
- Azt hiszem, ez alkalommal nem én leszek az embered... Nem maradt erőm... És ha a tengeren keresztül akarunk még menekülni, akkor a maradékot arra kel használjam, hogy el tudjunk menni... Szóval harcolni nagyjából tudok, de semmi vízvarázslatra ne számítsatok most... - mondja csalódottan. Remek. A legnagyobb ütőkártyánk kilőve.
- Oké - suttogom. Rohadtul kéne már egy cigi. - Hogy kaphatjuk szét a hajót a leggyorsabban?
- Csak húzzunk el - közli Charles. Valahogy egy pillanatra kihagy az agyam, és nem tudatosul bennem, ez pontosan mit jelent. Robbanóanyagot helyeztek el, úgy tűnik eleget, hogy kicsinálja a hajót. Tehát ha kellően távol kerülünk, élesíthetjük.
Közben legalább kiszúrom az egyik fogvatartónk táskáját, és benne a tőreim ismerős markolatát. Azonnal mozdulok, és kézbeveszem őket... hála az égnek mindkettő elég jó állapotban van már. Azonban épphogy meg tudom pörgetni őket, Leah kétségbeesett kiáltását hallom.
- Lyra!
Éppen az eszméletlen Charlie mellett áll, és Victoria elindult feléjük. A kezében rövid kard, és az ostora, és látszik rajta a düh. Megpróbálok oldalról, vagy hátulról támadni a lányra, és lehetőleg a vállát eltalálni egy szúrással, miközben belerúgok a térdhajlatába. Az nem öli meg, de a harcképtelenség és a brutális fájdalom azért jár vele. Szerencsére a harcstílusom a gyorsaságra épül, így a lány jóval agresszívebb mozdulatai nem sokat segítenek neki... a pengém beleáll a vállába, bár annyi lélekjelenléte már van, hogy a rúgásomat elkerülje. A fél kezét így is elég rendesen kicsináltam. Percy és Charles eközben valami szörnnyel birkóztak, de csak fél füllel hallom, hogy Leah Charlie-t védve kiált neki, hogy intézze el, hogy menekülhessünk, aztán visszafordulok a saját célpontomhoz.

Megpörgetem a tőreimet, és megpróbálom felmérni Victoria erősségeit. Ostorral harcol, de elméletileg az a keze fáj. Vagyis az oldala kevésbé védett, ráadásul az ostor csapásai sem lesznek olyan precízek - ha sikerülne még egy szúrást bevinnem, ideálisan kézfejre, már gyakorlatilag használhatatlan lenne. Az ostor esetén ráadásul előny, hogy bár nagyobb távolságos kell tartani, de kellő közelségben már semmit nem ér, a csapása ráadásul kellően késleltetett - csak jól kell számolnom, és túl közel jutni hozzá. A gyorsaságomra kell támaszkodnom.

További nehézséget jelent viszont, hogy aggódom. Aggódom azon, hogy mi lesz a többiekkel, hogy Percy-ék sikerrel járnak-e, és hogy ha sikerül is bevinnünk a csapást, akkor mi lesz a bátyámmal, aki éppen sérülten ment le a hajó mélyére. Kifújom a levegőt. Koncentrálnom kell. Az életem múlhat rajta, ha most nem teszem.

Vagyis közelebb szökkenek, megpróbálom elkerülni az ostort, és Victoria sérült kezét támadni.
Sikerül újabb sebet okoznom neki, kénytelen eldobni az ostort, ráadásul Leah-nak van ideje mögé kerülni, ami rám fókuszál, és egy jól irányzott ütéssel leteríteni. Közben meghallom Percy hangját.
- Hé, mit szóltok egy kis hajózáshoz? - kérdezi, szinte vidáman... bár inkább hallom ki belőle a hangulat oldására szolgáló szarkazmust, mint tényleges megkönnyebbülést vagy örömöt. Lefelé mutat, a mentőcsónakra... vagyis ugranunk kell, ha el akarjuk érni.

Nem bírom megállni, hogy ne pillantsak még egyszer a hajó gyomra felé. Basszus. Összenézek Leah-val, legalább próbálom leolvasni az arcáról, hogy ő is hasonlóan nyomorultul érzi-e magát, mint én. Nem mintha bármivel jobb lenne attól, de legalább tudom, hogy ketten fogjuk utálni a világot, ha egyszer sikerül visszajutnunk a táborba. 

- Nyomás - mondom, a fiú felé biccentve, de a világ megint sikerrel keresztbetesz nekünk. Két pokolkutya állja az utunkat. Remek. El sem tudok képzelni jobbat. - Csizma vagy tőr... - motyogom. Ezek legalább nagy kutyák, azoknál könnyebben alkalmazható egy rövid fegyver. - Tiéd a hozzád közelebbi, enyém ez! Ha egyikünk gyorsabban végez besegíthetünk. Charles, te csak Charlie-ra figyelj! - nézek hátra a fiúra, aztán megpróbálok a kutya oldalába kerülni, és a nyakára támadni.
A kutya gyorsan kerül, így sokkal sebesebben kell mozognom, mint kényelmes lenne... ráadásul már én is fáradok, ami nem könnyít a helyzetemen. Először csak felületi sérülést okozok neki, és rögtön ugorhatok is el az útjából, hogy ne mélyessze belém a fogait. A korábbi sebeimet szinte nem is érzem, az adrenalin eddigre teljesen elöntötte a szervezetemet. Megpróbálok figyelni, és ismét hagyni, hogy a képességeim segítsenek. Látnom kell a hibákat benne, érzékelni a gyenge pontot, és hagyni, hogy a szerencsém is vezessen kicsit. Beválik... később, mint szerettem volna, de sikerül beleállítanom a tőrt a szörny nyakába, ami azonnal összeesik. Leah felé mozdulok, hogy segítsek neki, de szerencsére már nincs rám szükség, a lány gond nélkül elintézi a sajátját is.
Végre szabad az út, és rohanunk - Percy arcán látszik az idegesség, hallom, hogy valakik megint a nyomunkban vannak, és nagyon nem akarják, hogy lejussunk erről az istenverte hajóról. 
- Ez a lendület jó lesz arra, hogy pont beleugorjunk... - mondja Leah lihegve, miközben érzem, hogy Percy megragadja a karom, és már hátrább húz, hogy nekifussunk az ugrásnak... jól sikerül, pont a csónakban landolunk.
Már Leah is rugaszkodna el, de az utolsó pillanatban szinte nekirohan a korlátnak, ahogy lefékez és visszafordul. A háta mögött én is kiszúrom a fenyegetést... Kronosz az. Bekötött kézzel, és ismét aranyban izzó szemekkel. Nála van Charles, és ez azt jelenti, hogy az eszméletlen Charlie is. Leah szemei kitágulnak, mikor meglátja a férfi kezében a tőrt. Még arra is alig van időm, hogy felfogjam, nem a sarló van nála, és már lendül is a keze, hogy bevigye a végzetes támadást. Charles próbál úgy kitérni, hogy Charlie-nak se legyen baja, így annyit ér el, hogy a gyomra helyett a csípőjébe fúródik a fegyver. Majdnem elejti a kezében tartott lányt, de végül megtartja. Percy eközben emeli a kezét, tudom, mire készül. Támadni akar, noha ő maga mondta, nincs sok ereje, és kell ahhoz, hogy el tudjunk menekülni. Leah odafent van még, de hezitál a támadással. 

Tudom, hogy nehezére esik támadni, és pont ezért sokkal nagyobb a rizikó, hogy megsérül. De ha esetleg elbukunk... Percy nem fog megállni, ha én nem mondom, ő egyértelműen Leah-t választja majd, aki nekem is a barátom. 

Nem tudom azt mondani, hogy ne próbálkozzon, de egyben nem tehetjük meg, hogy minden erejét felhasználja.

- Percy - nézek rá. - Csak egyetlen támadás. Ha nem sikerül, bízunk Leahban. Én megpróbálok egy kis szerencsét adni hozzá.

Kérdéses, hogy maradt-e még bármi az én saját erőmből a mai nap után, de megpróbálom kipréselni, ami jutott. Több dobásunk nem lesz, ha még stabilan szeretnénk menekülni. Egyetlen támadás nem sokat ér, de Kronosznak hátrébb kell lépnie tőle, és már az is valami. A sérült Charles és a félig eszméletlen Charlie kiszabadul a karmaiból. Leah előre lép, hogy segítsen nekik. Rizikós, hogy hogyan fognak feljutni a csónakra, de Charles és Leah közös erővel át tudják emelni a lányt, mi pedig el tudjuk kapni, hogy ne essen baja. A hátamba megint belenyilall a fájdalom, de most könnyen el tudom viselni. Mikor azonban Charles ugrana, talán a sérülése miatt megcsúszik, és egyenesen a vízben landol. Leah üvölt, hogy segítsük be a csónakba, és én azonnal jelzek Percy-nek, hogy menjünk... a fiú a sebe miatt vérfoltot hagy a kék vízen, így könnyű megtalálni. Mindeközben Kronosz megint támad, bár már kicsit lassabb... Leah még tarthatja vele a lépést, legalább egy kis ideig. Amint azonban sikerül beemelnünk a fiút, ő is ugrik, és nagy csobbanással landol a vízben. Egész közel vagyunk már a tábor partjaihoz, ami csak nehezíti a helyzetünket... gyorsan kell döntenünk mindenről, és gyorsan kell menekülnünk is. 
- Gyorsan, szedjük fel őt is, és irány a tábor. Biztos ott is káosz van, szükség lesz ránk. És Kheirónéknak is látnia kell, nagyon közel ért a hajó... - közlöm, ahogy besegítjük Leah-t is, amikor Charles elhaló hangon megszólal.
- A gomb... Bomba... - mondja elhalóan, mielőtt elájul a vérveszteségtől.
- Azt akarja, hogy robbantsuk fel a hajót? - kérdezi Percy, majd a fiú órájára néz, hiszen arra mutogatott. - Ott lehet a detonátor? - kérdezi a lányoktól. Leah elhúzza a száját és megremeg, rám pedig azután, hogy újra és újra átsuhant az agyamon a gondolat árnya, most teljes súlyával rám zuhan a tudat, hogy ez pontosan mit jelent. Felrobbantani a hajót. Nem meglékelni, nem elsüllyeszteni, hanem felrobbantani. A legpusztítóbb, és leghatékonyabb megoldás, egyúttal pedig az, ami a legbiztosabbá teszi, hogy a bátyám meg fog halni.
- Muszáj lesz... Ha túl közel kerül a parthoz, nem sokat érünk... - dönt először Leah és már nyúlna is a gombhoz, én azonban reflexből megragadom a csuklóját. Tudom cserben hagyni, tudok neki fájdalmat okozni, de nem tudom megölni.
- Várj! - Percy-re nézek, és a nap folyamán először nem düh, vagy csalódottság süt az arcomról, hanem őszinte kétségbeesés. Annyira, annyira szeretnék pozitív választ kapni tőle, de olyan jól tudom, hogy nem lenne igaz. - Percy... ha felrobban, túl... - túlélheti bárki? Nem merem befejezni a mondatot.
Percy bizonytalanul felel.
- Van rá esély... de nem túl sok.
Valamiért az az érzésem támad, hogy még ez is csak egy kegyes hazugság, amit azért mond, hogy kevésbé érezzem magam testvérgyilkosnak.
Mindeközben Charlie magához tér. Szinte fel sem fogom először, csak a gyógyító éneket hallom meg. Tudom, milyen súlyosan megsérült, tudom, hogy valószínűleg az utolsó erejét használja fel, hogy összefoltozza Charles-t, és tudom, hogy ha a hajó nem robban fel, ez is a semmiért lesz. Mindenki meg fog halni. És az én hibám lesz, mert egy önző hülye vagyok, és nem hagyom, hogy a nálam erősebbek meghozzák a helyes döntést. Hiszen meghoztam a döntést. Tudom, kinek az oldalán állok. És Ethan is meghozta, tudja, mivel jár. Ha most megmentem, talán az egész tábort áldozom fel érte. Ha elengedem, akkor pedig őt magát. Eszembe jut a reggeli Írisz üzenet, és a karkötő a sarlóval. Minden, amit mondott. Nem akartam, hogy így legyen vége.
- Csináld - suttogom reszketve, elengedve Leah kezét. Kínkeservvel kell lefejtenem az ujjaimat a csuklójáról. Először nem mozdul, csak néz rám. - Csak csináld, mielőtt újra megállítalak! - teszem hozzá, kicsit emeltebb hangon. - Nézni nem bírom.

Ahogy azonban elhúzom a kezem, érzem, hogy Leah utána kap, és megszorítja... egy pillanatig egészen dühös vagyok, úgy nézek rá... csak hogy meglássam, hogy a holdfényben csillognak az arcán a könnyek. Neki is éppen annyira fáj. Lehet, hogy ő is végez valakivel, aki fontos neki... ugyanakkor ebben a pillanatban ezt nem tudom elfogadni. Luke vagy halott már, vagy ha még él, ha még ott van valahol Kronosz testében, akkor a titán miatt meg fog menekülni. Ethan nem halhatatlan. Ő ugyanolyan ember, mint mi. És el fog égni abban a tűzben. De végül nem húzom el a kezem. Nekem már mindegy. Így is, úgy is úgy érzem, hogy az én bűnöm volt.
Miután megnyomjuk a gombot, hiába próbál Percy minél távolabb juttatni minket, a robajtól cseng a fülünk, két percig alig hallunk bármit. A fénytől alig látunk, és a helyzet az, hogy ezen a ponton ez a legkevésbé sem érdekel. Aztán Charlie, pont ő, aki az utolsó erejével még énekelt, elsőként tér magához, és visszatér Charles ellátásához. Aztán Percy szedi össze magát, aki a part felé kormányoz minket. Katatón módon veszem tudomásul a tényeket. Leah elengedi a kezemet, hogy meg tudjon kapaszkodni a rengések mellett és a mögöttünk maradt romokat nézi. Én nem fordítom oda a fejem, mereven magam elé bámulok. Csak akkor mozdulok meg, és tapasztom a fülemre a kezem, amikor már kezd kicsit visszatérni a hallásom, és eljutnak hozzám a túlélők jajkiáltásai és fájdalmas nyögései. A legtöbben közülük sem fogják túlélni, tudom. Elég sérültek lesznek ahhoz, hogy ne bírjanak úszni, és meg fognak fulladni a mélyebb vízben, az örvények pedig csak rásegítenek a dologra.
Ahogy kiérünk a partra, felhangzik egy kürtszó, de nem tudom, hogy mit jelent... a nadrágom zsebében kezdek turkálni, és sikerül előszednem az öngyújtómat, és egy félig szétázott cigisdobozt. Szerencsére még van benne pár használható szál, és az öngyújtóból ki tudok csikarni egy lángot, szóval ahogy kilépünk a csónakból, azonnal a számba veszem, és szívok egy mélyet. Ég tőle a tüdőm, és még csak nem is esik jól, de nem érdekel. Rohadtul csak a nikotin keserűségére vágyok az egész után. Megöltem a bátyámat, visszhangzik a fejemben újra. Ő az utolsó pillanatig próbált kimenteni Kronosz előtt, meggyőzni, hogy érdemes engem életben hagyni, amikor pedig megsebesült, kiabált értem. Én pedig megnyomtam egy gombot, ami felrobbantotta. Reszket a kezem, amiben a cigit tartom, és beesnek a vállaim. Csak azért nem sírok, mert van aki lát. Remélem, ezután az egész után legalább annyi esélyem lesz, hogy eltűnjek, és csak csendben gyűlöljem magam. Ennyi talán kijár nekem.

Amilyen jól indult ez a nap, olyan szarul végződött. Ma reggel még a főnököm húgával dugtam, most meg az életemért harcolok. És még fizetést sem kapok érte. Veszélyességi pótlékról vagy az életbiztosításról már nem is beszélve… Na majd, ha vége tuti behajtom ezeket a táboron. Baszki, még a lakbért is ki kell fizessem a héten! Na akkor tényleg kell majd pénzt kérjek. Már ha hazajutok-e egyáltalán. Vicces lenne amúgy, nagyban leverjük a dögöket, aztán nem engednének el az itteniek. Mondjuk kinézem belőlük. Heh, a Római táborban is hányszor zártak a zárkába… Régi szép idők. Amikor ráhajtottam a tábori tanács féleség tagjaira. Vagy amikor lefeküdtem azzal az istennővel. Aztán még engem rúgtak ki majdnem onnan! Az istenek csinálják ezt, hogy lelépnek reggel, akkor nekem miért nem szabad? Vajon itt is ilyenek? Lehet, jobban kell vigyázzak hmm… Na mindegy, majd munka közben figyelek azért.

Éppen a sebesülteknek viszek vizet Jareddel amikor az egyik őrünk elkiáltja magát, hogy újabb emberek közelednek felénk. Kicsit ilyenkor mindig görcsbe rándul a hasam, hisz sosem tudhatjuk, ezek most barátok vagy ellenségek lesznek-e.
Szerencsére ők most barátok. És mindegyik lány. Na jó, ez nem annyira fontos, de hát minden férfi örül, ha lányok érkeznek hozzá, ez sem különbözik nagyon attól.

Már engedjük is be őket, Jared pedig máris siet az ellátásukra amíg én előveszem azt a papírt, amire az erőforrásainkat, a létszámot, és minden itt lévőről való információt leírtam, hogy tudjam kivel, hogy számoljak.
Aztán a lányok felé biccentek és fogadom őket.

- Remélem otthonosan érzitek magatok eme tökéletesen összerakott erődítményünkben. - Mutatok körbe majd kezet nyújtok az újonnan érkezetteknek. - Nick vagyok, azt hiszem az ideiglenes vezető féle a Nagy Házban amíg a baj el nem múlik. Ja és bébicsősz. Szóval, ha van veletek gyerek csak ide vele viszem és a többiekhez. De, előtte kérlek, mondjátok el ti kik vagytok és miben vagytok jók miközben a Zöldíjászunk ellát titeket - Biccentek Jared felé. - Csak azért kell, hogy a lehető legjobban tudjam megszervezni a védelmet, ha baj lenne, semmi többre. - Mutatom fel a lapot nekik, hogy bizonyítsam tényleg csak ezek vannak rajta majd neki támaszkodok a falnak és várom, hogy mondják a saját képességeiket, amiket mind le is szándékozok írni majd.

De nyilván senki se úgy reagált, ahogy vártam volna. Nyilván, nem tartanak közéjük valónak. Persze meg is értem, én sem akarok itt lenni, de azért nem mondom azt, hogy nem esett rosszul. Különösen az egyik lány szart a fejemre a leglátványosabban miközben lassan elhaladt mellettem. Heh, neki se tanították meg a szülei, hogyan kell viselkedni.
Végül megfordult, s visszanézett rám, mint aki megakarna ölni. Elég ijesztő volt, de nem ő lett volna az első lány, aki a halálomat kívánja.

- Miért kellene megbíznunk benned? Nem ide tartozol. – mondta, mire társa támogatni kezdte.
- Ez egyszer egyetértek Allen-nel – mondta Ellie a karját összefonva. - Miért kéne egy vadidegenre bízni mindent? Elment az eszed, Watts?! – kérdezte ingerülten a Jaredtől. – Honnan tudod, hogy nem Kronosz embere?

- Állj már le, Ellie! – szólt vissza neki a mostani helyzetben talán egyetlen barátomnak tartott srác - Jelen pillanatban nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogassunk... Nick megmentette nem csak az én életem, de a gyerekekét is... Egyelőre semmi okom arra, hogy ne bízzak meg benne... Miatta vagyok itt és a gyerekek is. Miattunk áll most így a hely, szóval ahelyett, hogy egymásnak esnénk ebben a nehéz helyzetben, inkább igyekezzünk összefogni, vagy nem éljük túl az éjszakát... – sóhajtott fel.
Ekkor a harmadik lány is megszólalt.

- Engem Nellie-nek hívnak, és Apollón lánya vagyok. Ha kell segítség a sérültek állátásában, akkor bármikor a rendelkezésetekre állok. Elég jó íjász vagyok, szóval ha kell, a ház védelmében is tudok segíteni.

- Na végre valaki, aki kedves! - Kiáltok fel és máris leírom, amit mondott Nellie majd a másik két lány felé tekintek. - Nézzétek, a ti helyetekben én se bíznék magamban, de higgyétek el, én, ha tehetném már rég otthon ülnék és pihennék mert elég szar napom volt, hála az egész istenséges faszságnak... Szóval mindenképp szeretném letudni a kötelezőt, hogy aztán elmehessek innen oké? Nem tudom mi folyik itt, azt sem tudom ki az a Kronosz, de nem is érdekel. Én csak véget akarok vetni ennek az egész szarságnak ami itt folyik nálatok. Egyébként meg ha azt hiszitek olyan könnyű idegenként vezetni egy csapat tinédzsert hát hajrá csináljátok ti! - Tárom szét a karom miközben elég hevesen beszélek mert kezd tényleg a tököm tele lenni azzal, hogy ezt a "Miért bízzunk benned?!" szöveget megkapom minden második embertől. - De azt azért kétlem, hogy valamelyikőtök rendőri múlttal rendelkezne és tanulta volna mit hogyan kell csinálni ilyen helyzetben... De nyugodtan, én aztán átadhatom a pozíciót. Legalább a bajtársaitok halála a ti lelketeken fog száradni minden szarul meghozott döntés után. Viszont ha azt akarjátok, hogy életben maradjatok, megbíztok bennem és nem fogtok többet cseszekedni, mivel egyelőre ezt a helyet én hoztam össze Zöldíjásszal nem ti. És nem, nem kérem, hogy legyünk puszipajtások, mindössze szövetségesek. Ennyi. - Mondom a végére már egyre rekedtebben mert a hangom is kezd elmenni a sok beszédtől és a fáradságtól.

Természetesen a lány cseszett figyelni rám. Nagyon is mutatni akarta, hogy ő mennyivel felettem áll, mennyivel jobb nálam, és amit összehordok butaság. Persze nem vettem magamra, sok ilyen embert ismertem már, akik, hogy megmutassák mennyivel jobbak, ilyen módokhoz folyamodtak. Megjátszották magukat és úgy tettek, mintha ez lenne az igazi énjük.

- Rendőr? - kérdezett vissza a közömbös hangon aztán és kis szünetet tartott mielőtt folytatta volna - Szóval te, aki a halandók világából jössz, azt gondolod az ottani tapasztalataiddal olyan sokra mész itt? Több kell, hogy itt bárkit meggyőzz. - mondta hidegen, miközben a szemembe nézett. - De van is még más, igaz? Valami, amit nem akarsz elhangoztatni. Vezetni akarsz? Azt akarod mások helyezzék az életüket a te kezedbe, holott azt se tudják ki vagy? - eközben tett pár lépést felém - Adj rá okot, hogy megbízzanak benned. Hát halljuk ... - tárta szét a lány is a karját, utánozva a srác korábbi mozdulatait - Ki vagy te, Nick? Hogy kerülsz ide? – Kérdezte miközben próbálta továbbra is fenntartani ezt az álcát, amit magára öltetett. De közben meg lehet, hogy ezzel együtt a hallását is tönkre tette, hisz az előbb mondtam el neki, hogy nem akarok vezetni. Ez a baj az ilyen emberekkel. Mindegy mit mondasz nekik, ők úgyis csak tovább kérdeznek és játszák a fejüket. Szánalmas… Egyúttal pedig itt döntöttem el, hogy nem fogom komolyan venni a beszélgetőpartnerem és megpróbálom kiborítani, ha már nem hagy békén. Erre pedig a legjobb módszer és amiben a legjobb is vagyok, tenni a hülyét és játszani a vicceset.

- Kicsi lány, én nem akarok vezetni. Én csak elakarok tűnni végre innen, ebből a kibaszott szarságból, amibe az istenek belerángattak minket. Mit meséljek magamról mikor én sem tudom bízhatok e bennetek? Egyébként meg mit gondolsz, hogy kerültem ide? Talán mint mindenki más? Vagy nem, nem is... Az ufók hoztak aranyom! - Nevetem el magam hisz ez lehetett a leghülyébb kérdés jelen helyzetben amit fellehetett tenni, majd megtöröltem az arcom az izzadságtól. - Tudod, pont ez a lényeg a csak szövetségesekben. Nem kell megbízz a másikban, nem is szabad, mindössze össze kell dolgozzatok. Persze közben mindig rajta kell tartanod a fél szemed a másikon nehogy hátba szúrjon. És így a kérdés az én részemről is máris jogos, én miért helyezzem a saját életem a tiétekbe? Engem egyedül a kölykök biztonsága érdekel, csak emellett vállaltam az összes ember vezetését is mert úgy tűnik a hozzád hasonló... Hogy is fogalmazzak... Olyan hű, de okosak nem vállalták. Ha ezzel nem értesz egyet, mint mondtam, nyugodtan folytasd, amit én elkezdtem, én pedig azt teszem, ami szerintem a legjobb. - Fordulok el a lánytól és elindulok ki a teraszra megnézni mi a helyzet oda kint, nehogy a nagy veszekedés közben megtámadjanak minket. Persze a lány is követett.

- Csak ennyi telik? - kérdezte unott hangon. - Az feltűnt, hogy rettenetesen nagy fiúnak gondolod magad aki mindent kordában képes tartani, de mégis mi alapján? Rettenetesen sajnálatos, hogy nem akarsz itt lenni de mégis rászorultál .. - sóhajtott a lány színpadiasan - Tudod itt ezt igazán nem sok mindenki mondhatja el magáról. Nem mintha minden második gyerek azért lenne itt mert nincs máshova mennie és ha elhagyja ezt a szemétdombot máris veszélyben az élete. Ugyanakkor ... Ha annyira nem akarnál itt lenni, már nem lennél. Ha csak a gyerekek érdekelnének, lemennél velük a pincébe, felteszem oda rejtettétek őket. Mégis, itt vagy... Mások parancsait nem követnéd, nem, ahhoz te túl jó vagy igaz? Vagy úgy van ahogy te akarod, vagy sehogy sincs. Úgy tereled magadról a témát, mintha még te is szégyelnéd azt aki vagy. Talán… Így is van. Ó de téged mégsem érdekel senki más csak önmagad… Amit bennt előadtál, az egész színdarab arra ment ki, hogy megnyerd a szánalmukat, azzal együtt talán a bizalmukat is. Szövetségesek, huh? És mit gondolsz kinek van itt valójában szüksége kire? Azt hiszed nem lépne ki a sorok közül még vagy 5 ember aki elvezetné az egészet? Itt valójában neked kellenek a táborlakók. Egyedül ... Nem jutnál ki innen élve.

- Pontosan, csak ennyi telik. – Bólogattam nagyokat a lány felé nézve, majd amint bejezte a mondandóját elmosolyodtam. - Hát, az hogy én szorultam e a ti segítségetekre, vagy fordítva, arról lehetne vitatkozni. Mert én úgy emlékszem Kheirón kért meg hogy juttassam biztonságba a gyerekeket nem én könyörögtem neki hadd maradjak. Miért is tettem volna? Ismeretlenek mellett harcolni egy olyan háborúban, ahol egyik oldalra sem akarok állni? Mint már mondtam, csak a gyerekek miatt maradtam. Hogy utána miért vállaltam el a védelmet, igazából magam sem tudom. Talán pont azért igen, mert még sem állt ki 5 ember hogy akkor ő vezetné ezt az egészet. Szükség volt rám, én pedig léptem. Persze, igazad van, egyedül nem jutnék ki, de ha én nem vagyok, most lehet ez a ház nem lenne mire ide értek. Szóval pontosan ezek alapján gondolom úgy, hogy képes vagyok kordában tartani a dolgokat. A gyerekek meg a sebesülteket látják el kedves, és azért nem velük vagyok, mert valakinek ugye vezetni kell itt az embereket… És ha már így felhoztad, te miért nem beszélsz magadról? Nekem van mit szégyelni? Nekem nem így tűnik… Nem én vagyok az aki még mindig utánam lohol mert képtelen az egója miatt leállni. Aki csakis egy maszk mögött képes élni, hogy megmutassa milyen erős is. Mert belül ugyanolyan sérülékeny mint bárki más. Te miért nem meséltél magadról? Miért csak engem faggatsz? Miért vagy még itt, ahelyett, hogy átvetted volna az irányítást a félvérek felett? Ha ennyire ellenzel miért nem fogadtad el az ajánlatom? Miért csak velem foglalkozol? Áhh, azt hiszem tudom miért. Mert kiállni a többiekért már nem mersz, de hogy megmutasd te mégis milyen kemény vagy azért megpróbálsz belém rugdosni. Sértegetni. Mert attól biztos jobb lesz… Értem én, idegenek vagyunk egymásnak, de hogy kedvesen megkérdezni a másikat honnan jött már túl nagy gyengeség nem? Kész röhej… - Mondom kis gúnnyal az utolsó szavakat. Talán nincs teljesen igazam azzal kapcsolatban, amit mondok, most mégis úgy érzem, ha ő így nekem ugorhat, akkor én is, akár igazak az elmondottak akár nem.
A lány kifürkészhetetlen arccal hallgatott végig, furcsa mosolya még mindig ott virított az arcán. Aztán végül megszólalt, de mintha visszább vett volna.

- Kedvesebben, mm? Felteszem azért megérted, hogy nem túl egyszerű elfogadni valakit, aki a semmiből kerül elő egy ilyen állapotban, pontosan a támadással egyidőben. - a lány elnézett a tó felé egy pillanatra, a hátát mutatva nekem, miközben bal kezével az erkély korlátára támaszkodott - Azt mondtad nem akarsz itt lenni, meg hogy nem is tudod ki az a Kronosz… De ha bejöttél ide akkor nem vagy halandó. De ha nem vagy az, ismerned kellene az isteneket és a titánokat. Akkor mi vagy te? - fordult vissza felém a lány, ismét a szemembe nézve. Ekkor már nem mosolygott, komoly tekintettel fürkészett. - Mond e neked egyáltalán bármit az, hogy én a hadisten, Árész gyereke vagyok?
- Halandó vagy félvér, szerintem egyre megy. Csak annyiban különbözünk, hogy mikor az istenek lefeküdtek a szüleinkkel és megcsináltak minket elbaszták a szokásosnál is jobban az életünket... Így nekünk nem csak a lakbért kell fizetni, de még életben is kell maradjunk a mindenféle szörny mellett. - Mondom kicsit viccesen, jól lehet mert rejtegetni akarom azt a rosszindulatot ellenük, ami árad belőlem. Ki is köpök egyet elém, a kezemmel pedig már úgy szorítom a korlátot, hogy a kezem már szinte remeg. Mindig felidegesít ha csak arra gondolok, hogy mennyivel jobb életem lehetne hogyha apám nem az anyámmal fekszik le. Miért mindig nekem szar ugye… Annyival jobb lehetett volna minden… - Most pedig a szarjaikba minket is belekevernek. Na, én pont ebből nem kértem. Ezért sem ismertem ezt a helyet, és ezért sem voltam itt soha. És soha meg sem jelentem volna itt, ha egy lányt az erdőben nem keresek. Nem, tényleg nem ismerem az isteneket, se a titánokat vagy miket. Azt meg végképp nem tudom mi az a Kronosz. Töriből ilyet nem tanítottak. Vagy ha igen hát... Nem éppen figyeltem. - Nevetek fel kicsit.

Részben igazat mondok, a Görög isteneket nem ismerem, idáig azt sem tudtam, hogy léteznek... Huh, mit kapnék, ha én ezt elmondanám a Rómaiaknak... Tuti hülyének néznének.
- Hadisten... Aha... Árész. Persze, ismerem. Jah, a 12 főisten egyike. - Mondom miközben nagyon remélem, hogy jól emlékszek, hogy Mars Görög megfelelője Árész és itt is főistennek számít. Igazából fingom nincs mik a görög istenek, ha nincs Jared aki elmondja ki milyen képességgel bír meg milyen Isten gyermeke, nincs támpont amivel beazonosítani tudnám a Római megfelelőjével. Most is csak a hadisten miatt tudtam kiről beszél. Lehet tényleg kellett volna figyelni a töri órákon azért…
- Nem fogsz elárulni sokat magadról, ugye? – kérdezte végül megint - Legyen. De ha bármit is teszel, amivel szabotálni akarod a védelmet, ha ellenünk fordulsz.. – mondta miközben én egyre inkább csak a távolba meredtem és azon gondolkoztam vajon meddig fog ez az egész tartani. Közel 2 napja nem aludtam rendesen, mivel a tegnap estén, amikor lehetett volna, okos módon az egész éjszakát egy lánnyal töltöttem. Hah, mondjuk kurva jó volt az biztos. De attól még kezdek rohadt fáradt lenni, legszívesebben most is lehunynám a szemem csak egy percre...

Mire kinyitottam a szemem a lány egy pengét szorított az arcomhoz, és azt hangoztatta megöllek. Elsőre kicsit megrémültem, főleg amilyen komolyan nézett rám, aztán tudatosan lenyugtattam magam, hisz már jól megtanultam kezelni az érzéseimet. Nem ez volt az első alkalom, hogy kést nyomtak a fejemhez...

- Szerintem efelől ne aggódj, ha elárullak gondoskodnék róla, hogy mindannyian meghaljatok, még azelőtt hogy bármire rájönnétek. - Mosolyodtam el, valahogy jól esett játszadozni a lánnyal, talán csak azért, mert egy kicsit levezethettem a bennem felgyűlt feszültséget.

- De persze én ilyet nem akarok. - Tettem fel a kezem a fejem mellé lassan, majd hátrébb léptem ugyan olyan mosolygó arccal és újra a táj felé fordultam, nem e közelített meg minket már valaki vagy valami. Bevallom, jobb volt itt kint lenni, mint bent, ahol mindenki tőled várt mindent. Fárasztó volt ennyi emberért felelni.

És megint, az az átkozott szerencsém. Ahol az előbb álltam, egy nyíl fúródott a falba. Ezután pedig kivágódott az ajtó, és Ellie, meg egy másik félvér, Shawn jött ki a teraszra, mögöttük pedig Watts. Úgy tűnt, hogy a lány nagyon ideges, amit a mondanivalója csak megerősített.

- Mi a jó édes kurva anyátokat tudtok ennyit csevegni?! – kérdezte dühödten, miközben Shawn egy mozdulatával egy fekete gömböt küldött a nyilat lövő ellenfél felé. A lény összeesett a találattól, majd helyben is maradt.
- Amúgy szívesen, hogy megmentettelek... – jegyezte meg szemeit forgatva a fiú.

- Elég lesz most már a hatalmi harcból! - folytatta Ellie. - Igen, Allen, felfogom, mi a bajod, de kurvára nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezzel most tudjunk is valamit kezdeni... Megbízom Watts ítélőképességében, a többiek is, szóval a srác marad. Eddig segített, reméljük, így marad...

- Amúgy tudod, ki a szülőd? - kérdezte hirtelen Shawn.
- Összegyűjtöttük az összes használható embert amúgy. – tette hozzá az Jared.
- Hmm, na szóval. – kezdtem mielőtt bementünk volna, most már szimplán csak játékból. – Nem mentettél meg, az a nyíl nem talált el, te utána jöttél ki, ha nem jössz, akkor se lett volna semmi bajom. - Mondom komolyan Shawn felé nézve, de aztán csak elvigyorodok a végére. - De azért kössz cimbora. Másodszor, igen, pontosan a hatalmi harcokról tudunk ennyit beszélgetni - nézek Elliere, majd a fülem mellett elengedem Shawn kérdését és elindulok befelé. - Látod - nézek a vállam felett hátra Charára - Az emberek megbíznak bennem. - Mondom büszkén majd betévedek az ajtón, ahol a tömeg kicsit meglepve fogad.
Shawn csak a szemeit forgatta a válaszomra, Ellie azonban oda bökött még egy választ, amin csak elmosolyodtam.
- Azért attól messze vagy, de egyelőre egy oldalon állunk...

Aztán végül beértünk.
- Hát te az "összeszedtük az összes használható embert" mondattal nem vicceltél... - Bököm oda Jarednek majd nagyot sóhajtok és próbálom összeszedni az eddigi terveimet, amit kitaláltam. Így egy ideig csak állok egyhelyben a szememet lehunyva és a fejemet lehajtva mígnem csak megmozdulok és a falról levéve egy a Nagy Házat ábrázoló képet beállok az embertömeg közepére fel egy székre.

Menni fog ez neked... Máskor is vezettél már csatába embereket. Persze ott gyilkosok, rablók, magukat Robin Hoodnak képzelők voltak a bandában... Hát igen, az kifejezetten könnyebb volt, mint ez…
- Oké... Szóval, van valakinél egy filc? - Kérdem és aki ad attól el is veszem.

- Na szóval. Először is a rajztudásom egy 5 évesével egyenlő ezt nézzétek el. Másodszor, mindig is szerettem rajzolni, legjobban a pálcika emberek mentek. Tehát itt is vannak a mi pálcika embereink... - Mutatom fel a képet amire minden lényegesnek tűnő dolgot leírtam. - Amúgy nem tudom ki csinálta a rajzot, de nagyon szép. Szóóóval bocsi.
Persze védelmet úgy megszervezni, hogy nem tudod mivel állsz szemben, mindig nehéz. De mivel ezen törtem a fejem egész este - miközben böngésztem a lapot, amin levolt írva ki mihez ért, meg a görög isteni szülők római megfelelői -, végre csak meglett az eredmény.

- Rendben akkor. Malcolm Randall, James Russel itt vagytok? - kiáltom el magam majd megvárom amíg a két fiú megérkezik és rátekintek Malcolmra. - Azt mondták értesz a növények idézéséhez. Ebben mennyire vagy jó? Képes lennél egy viszonylag nagy területen körbe venni a Nagy Házat kivéve az elején az ösvényt mindenféle gyökérrel, gazzal, olyasmivel amin könnyen elesik az ember és megnehezíti a menetelést? Mert, ha igen, James tudna bombákat rejteni ezek alá, és egy teljes aknamezőt hozhatnánk létre. Ne aggódjatok, akik a barátaink és ide tartanak, valószínűleg elölről jönnének. De akár ezt meg is üzenhetjük nekik, hogy onnan jöjjenek. - Tekintek körbe hátha valaki felvilágosít ez lehetséges e vagy sem.

- Háááát... Ilyen nagyot és sokat még sosem idéztem – vallotta be Malcolm. - De ha van más Démétéres ebben a házban, akinek akár csak kicsi ereje is van, akkor felboostolhat... Az tudna segíteni...
- Nem akarok ünneprontó lenni, de azért idő és anyagigényes a feladat, amit akarsz tőlem... Vannak nálam kész kütyük, de annyi nincs, hogy az egész házat körbevegyem... És kétlem, hogy ebben a viskóban lesz bármi használható... – morogta James, majd elvonult hátra. Onnan még egyszer visszatekintett - Nincs még Héphaisztoszos valahol? Nagy segítség lenne...
- Molly, Toby, gyertek már ide egy kicsit! Tudtok segíteni Malcolmnak és Jamesnek beborítani a Nagy Ház körüli területet csapdákkal és növényekkel? Nagyon hálás lennék... - Mosolygok rájuk majd Billy Gibson felé nézek. - Jól tudom, hogy te is tudsz a növényekkel, különösebben a szőlőfürtökkel alkotni? Esetleg te is tudsz nekik segíteni? - A válasza után újra James felé fordultam, aki már nagyban dolgozott. - Ha nincs elég alapanyag, van nálam 1 repeszgránát és egy füst. Meeg, ha gondolod, Chloe is segíthet neked.

- Hááát, jelen helyzetben talán az Írisz-üzenetet használhatjuk, deee... Nem hiszem, hogy annyi drachmank lenne, hogy mindenkinek tudjunk szólni... - vakarta meg a karját zavartan, majd turkálni kezdett a zsebében, hátha talál valamit, de nem volt nála semmi. Mások is nekiálltak, de alig gyűlt össze kettő vagy három pénzérme. Ekkor hirtelen erős fény keletkezett, majd Angelica feje fölött megjelent egy fényes szivárvány. A legtöbben elképedve néztek rá, köztük én is. Talán nem is minden Isten egy pöcs.

- Hát, jobb később, mint soha, nem igaz? – veregette meg egy vörös hajú Héphaisztoszos lány Angelica vállát, mire az kissé sokkosan bólintott egyet. Úgy tűnt, még nem tudta felfogni a dolgot. Hát, legalább nekem ezzel nem kell bajlódjak…
- Mindenesetre akkor legalább az üzenés egyszerűbb és olcsóbb lesz... – biccentett egy másik lány.

- Oké, gondolom sokakat érdekel ezt miért csinálnám. – gondolok itt a csapdákra – Na tehát - miközben beszélek mutogatok a képen is - ha a ház körbe van kerítve, kénytelenek lesznek elölről támadni, mivel ha a csapdák felé ha meg is indulnának az íjászaink gondoskodnának róla, hogy ne jussanak el idáig. Ha viszont elölről támadnak, egy úgynevezett Orbem formate-t fogunk alkalmazni kicsit átalakítva. A lényege, hogy félkörben állunk fel, és amíg a pajzsosok az első sorban csak tartják magukat, a mögötte álló vonal a sorközökben előre döfi a lándzsáját és az ellenséget megöli. Mindeközben pedig a félkör belsejében távolsági harcosok tudják lőni a támadókat, vagy a mi esetünkben a mágikus képességekkel bírók tudják támogatni a védelmi vonalban lévőket. - Biccentek Shawn felé példaként. - Na már most ha a teraszon foglaljuk el a helyünket, miénk a helyzeti előny, tekintve hogy magasan vagyunk és kis helyen kell tartsuk magunkat. Így a túlerő nem számít.

A bútorok pedig tökéletesen fognak védeni minket a teraszon az ellenséges tűztől. Feldönteni reméljük nem tudják, jól kirögzítettük őket azért...

Ami fontos még, hogy a lándzsások ne az ölésre menjenek csak. Nem kell azonnal elpusztuljanak. Ha megsebesülnek is már hátráltatják a társaikat, akár még a lépcsőről is legurulnak. És mindig csak kicsit szúrjuk beléjük a fegyverünket. Nem kell átmenjen rajtuk, hogy halálos legyen. Ugyan így fontos, hogy tartsuk a helyzetünket, ne támadjunk ki. Mert az bizony halálos lehet...

A fegyvereket, akinél több van elosztjuk, senkit sem hagyunk védtelenül. Gemmei fog a gyerekekre vigyázni és a hátsó ajtót őrizni, a gyerekek pedig a vizes banda lesz, ha égő nyilakkal támadnának az ő dolguk lesz eloltani a tüzet. Viszont, hogy ez összejöjjön mindenképp remekül kell elhelyezzük a csapdákat, ez nagyon fontos. Szóval sok múlik rajtatok srácok. - Tekintek a két srácra újra, akik a csapdákat csinálják.

- Ezzel a taktikával biztosan ki tudunk tartani egy ideig. Hacsak nem kell másba segítenem, mondjuk a gyengélkedőn, akkor a megbeszélés után felmehetek az emeletre őrszemnek. – szólalt fel Gomez.

- Ezzel a taktikával biztosan ki tudunk tartani egy ideig. Hacsak nem kell másba segítenem, mondjuk a gyengélkedőn, akkor a megbeszélés után felmehetek az emeletre őrszemnek. – szólalt fel Gomez, amire csak biccentettem.

- Az pedig, hogy ki hol fog helyezkedni pontosan, az attól függ, hogyan jönnek, mennyien jönnek, és kik jönnek. Viszont az íjászok biztosra mondom, hogy az ablakoban kapnak helyet. És lehetőleg legyen ott valami kis tálban égő valami, hogy mi is tudjunk tüzes nyilakkal támadni. Az Árészosokat pedig szeretném osztagvezetőkké kinevezni, hogy ha történne valami, ők legyenek azok akik ellátnak titeket parancsokkal. Nyilván, örülnék, ha ők meg az én parancsaimat követnék... - Nézek elsősorban Charára majd újra a tömeg felé nézek. - Tudom, hogy valószínűleg nem ez a legjobb terv, szóval, ha van bárkinek ötlete még, szívesen várom.

- Hááát... Necces szerintem... – jegyezte meg Ellie. - Működhet is, de ha sokan jönnek, nem tudom, meddig tudunk kitartani... Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha repülni képes ellenség jön és az íjászok nem tudják leszedni... Áhh, nem tudom, mindenben annyi gyenge pont van... – dörzsölte meg a fejét.

Ellie válaszát hallva erősen gondolkodni kezdek, még a székről is leszállok és körbe tekintek újra a házban miközben a többiek tovább kérdezősködnek az ellenségről, ami időközben feltűnt.

- Mindenesetre az jó, hogy a gyerekek oltanak és ápolnak, meg segítenek és az íjászoknál is van tűz... – gondolkodott Jared hangosan. Mennyi bombánk lesz, James? - kiáltott hátra a srácnak, aki fel sem nézett a válaszhoz.
- Nem elég... – morogta, ahogy megállás nélkül dolgozott.
- Ez esetben még csak az sem garantált, hogy az oldala a háznak biztosítva van... Feltéve, ha sokan jönnek...
- Nem akarok faszfej lenni és a tervedet fikázni, deeee... – szólalt meg egy Apollón fiú – Mi a retkemet akarsz kezdeni azzal? – mutatott ki a házból, ahol a távolban éppen felbukkant az óriás lény.
- Vagy azokkal a madarakkal? – kérdezte Ellie.
- Egy ilyen falhoz talán túl kevesen vagyunk... – kezdett el Chara hangosan gondolkodni - Legalábbis, lándzsánk nincs elég, hogy igazán hatásos legyen. Ha pedig több ideig fenn akarjuk tartani, muszáj lenne több embert elhelyezni a hátsóbb sorokban, hogy támogassák az elsőket. A magaslati helyzet hátrány is lehet, tekintve hogy a pajzsaink nem takarnak el teljesen, így a lábak kilógnak. Le kellene térdelnie az első sornak, és a második mögéjük állhatna, hogy ők meg a felsőtestüket takarják a pajzsaikat előretartva…
A lány elkezdett oda-vissza sétálgatni, miközben a kezeit összekulcsolta a háta mögött. Többnyire a padlót nézte, néha felpillantott, bele a tömegbe.
- Nem lesz elég anyagunk körbevenni az egész házat. Viszont, ha szerencsénk van - itt jelentőségteljesen Elissa és Heidi felé nézett - akkor az aknamező működőképes részeibe futnak bele. Mivel máshova nem állítunk majd embereket azonnal, remélhetőleg azt hiszik majd, hogy máshol is csapdák várnak. De mivel ez nem igaz, kisebb csapatok készenlétben kell álljanak, ha esetleg valaki oldalt bejutna a vonalon.
- Azok a madarak valamiféle fém-tollazattal rendelkeznek. Az íjászok ne lőjenek rájuk, nem lenne értelme. Vagy a varázslathasználók próbálják meg leszedni őket, vagy esetleg... Vannak itt hálók, vagy kötelek? Ha azokat kisúlyozzuk valamivel és eltaláljuk vele őket, talán lejebb ránthatóak olyan szintre ahol a földi harcosok elérik őket. Persze, könnyen meglehet, hogy elvágják a köteleket így nagyon gyorsan kell cselekedni. Ami a nagy szörnyet illeti.. Azt muszáj lenne elintézni mielőtt eléri a védelmi vonalakat. Nem tudnád esetleg egy időre megvakítani valami fénnyel? - fordult a lány Angelica felé. - Ezzel egy időben egy kisebb csapat ki kellene menjen hogy rátámadhasson. Esetleg összeköthetnénk a lábait, vagy csak kellően megsebezhetnénk azokat.. A dolog kritikus része, hogy kellően közel kell engednünk, mert minél kevesebb ideig akarunk a védelmi vonalon kívül lenni. Viszont, nem jöhet túl közel sem... Most leszögezném, hogy ennek a csapatnak nagyon veszélyes lenne a feladata. És én vezetném. - nézett körbe a lány a többiek tekintetét fürkészve. Egy pillanatig csendben várt, hátha valaki azonnal ellenezné a felvetését, majd folytatta - A tagokat azok közül választanám ki akik hajlandóak lennének vállalni, tudván azt hogy talán.. nem jönnek vissza már a Nagy Házba hozzánk többet. - tette hozzá hidegen. - Az Írisz üzeneteket illetően.. Kheirónt mindenképpen értesíteni kellene. Ezenkívül talán érdemes lenne szólni Clarissenek is, illetve Chase-nek.

- Hááát, nem hiszem, hogy lenne kötél vagy ilyesmi... - vakarta a fejét Jared. - De támogatom, hogy ne lőjük őket, semmi értelme...
- Hát, én... Nem tudom... Még csak most... – motyogta Angelica zavartan.
- Hagyjad, Allen, még csak most tudta meg ki ő, nem sokan tudják a képességüket uralni, azt sem tudjuk, van-e neki, már bocsánat... – sóhajtott Ellie. Ezenkívül azonban nem ellenezték az ötletét.
- Ugyan már, mindenki tudja, hogy félvérnek lenni nem életbiztosítás... - sóhajtott Zach. - Nem kell úgy tenni, mintha ez lenne az első alkalom, hogy életveszélyben vagyunk... Pár hónapja majdnem mindenki ott volt a Labirintus Csatájánál is... – mondta, a karjait összefonva maga előtt.
A hallottak után sokáig nem válaszolok, érzem, hogy minden tekintet rám vetül. Túlságosan ismerős érzés fog el. Már voltam ilyen helyzetben. Mindenki az életét az én kezembe adta és… Most halottak. Elbaszott egy rablás volt a tavalyi… A bandából alig 7-en maradtunk csak. Mert én…rossz döntéseket hoztam. Megint.



Végül hosszan kifújom a levegőm és beszélni kezdek.
- Igazatok van, necces terv. - Ismerem el nagyot sóhajtva Ellie felé tekintve először majd Chara felé sandítva - De nem kell egyből az ördögöt a falra festeni, hogy lehet valaki nem éli túl. – Címzem Chara felé, mert nem szeretném, ha az emberek azt hinnék bármikor meghalhatnak. Az ember azt gondolná minden mindegy alapon jobban harcolna, de ez nem igaz. Semmi sem ér többet, mint a túlélés ösztöne. Ha úgy tudják van egy kicsiny esély is - akár igaz ez akár sem - addig fognak küzdeni ameddig csak tudnak. Legbelül meg úgyis tudja mindenki, hogy a mai estén bármi megtörténhet...

- Viszont, nem, nem vagyunk túl kevesen. Többen úgy se férnénk el a teraszon. Ha jól állunk fel, sokáig tudjuk tartani őket. - Miközben beszélek mégegyszer körbe járom a házat, de most a kinti helyzetre fókuszálok. Majd mikor visszaérek újra felállok a kis székemre.

- Figyeljetek. Az ellenség négy oldalról támad, és mint elhangzott, van egy böhöm nagy valami meg fém tollú madarak. De én akkor is maradnék a tervemnél. Legalábbis egy részénél. Alkalmazzuk az Orbem formatet. A félkör elején - Kezembe veszem a lapom és úgy olvasom fel a neveket mert fejből még nem mindenkiét tudom - Billy, Chloe, és Katelyn állnak fel. Nálatok vannak pajzsok, Katelyn te pedig megkapod az enyémet. De aztán épségben kérem vissza. Illetve, fizetséget is felszámolok, amit később majd beváltok. Valamilyen formában. - Vigyorogva kacsintok rá az igen szép arcára, majd átadom neki a pajzsom. Ezután pedig újra megkomolyodok. - Mögöttetek öten fognak állni, bal középen Chris, közép középen Heidi, jobb középen Eva. Bal oldalt a szélén Ellie, míg jobb oldalt Shawn. Igaz, nektek kettőtöknek nincsen lándzsáitok, de Shawn te a mágikus képességeiddel tudod őket hátráltatni, míg te Ellie az ostorral oldalról simán eléred őket. A többiek meg mind lándzsáznak természetesen.

- És akkor akik a védelmi vonalon belül vannak. Az íjászok, mint már mondtam, Jared kivételével mind a négy oldali ablakban fognak állni. Név szerint: Zacharis, Austin, Angelica, és Nellie. És ahogy Chara is mondta, ne lőjetek a madarakra. Helyette a pokolkutyákat és egyéb szörnyekre összpontosítsatok, akiknek nagy a fizikai erejük, és képesek lennének áttörni a védelmünket. A félvérek pedig reméljük az aknákra taposnak. Itt pedig tényleg jól jönne egy kis szerencse rásegítés...

- A madarakkal pedig a következő a helyzet. A lépcső felé hálót tekerünk ki, így amikor arra repülnének abban elakadnak. Talán itt aki ért hozzá el is vakíthatja mint már mondtátok is, ők pedig ahogy belegabalyodtak leesnek, és kampec nekik... Máshol bejutni nem tudnak, így ez lenne a legjobb megoldás szerintem. Vagy amit mondott Chara, meglehetne próbálni ledobni őket.
A többiek, mint Elissa, Gemmei, James, és Nia hátul lesznek. Ők lesznek az erősítés ha baj van. Egyébként meg Nia gyógyítsa a betegeinket, hátha időközben valaki felkel, vagy ha valaki megsérül, lássa is el egyből. Gemmei őrzi a hátsó ajtót, Elissa a mágikus képességeivel segít minket, James a kütyüivel.

- A kimenetelős részt pedig kicsit megvariálnám - tekintek Charára. - Csak te, én, Jared és Alistair jön ki. Senki más, ha akar, ha nem. Az elrejtésünket majd én megoldom, ahogy a szellemek és füstlények gondját is. Jared és te pedig Alistairt fogjátok fedezni amíg a lényt kellőképpen el nem álmosítja, és utána támadjátok meg. Ha pedig végeztünk, hátba fogjuk támadni az ellenséget.
És ha bármi szarul sülne el, mindenki bevonul a házba. Ott még mindig feltudjuk őket tartóztatni, szóval nagy gond nem lehet. Bármi ellenvetés vagy ötlet? - Kérdezem, és remélem mindenre sikerült gondolni. Az Írisz üzenetre csak bólintok, hogy csinálják.

- Ha pedig nincs ellenvetés vagy hozzászólás - folytatom - Akkor osszuk el a fegyvereket hogy mindenkinek legyen, és álljunk neki ennek az egésznek. James, Malcolm, Molly, Toby menjetek ki az íjászok fedezetében és Billy, Chloe, Katelyn kíséretében. Ha mindezzel megvagytok, álljatok fel a védelmi vonalban miközben mi kivonulunk fogadni a szemből jövőket. Ellie parancsára az íjászok kezdjenek el lőni, Elissa és Heidi pedig a szerencsével igyekezzenek a félvéreket az aknamezőre terelni.
Eközben a teraszon lévők várják az ellenséget, ha pedig a madarak érkeznek először, vakítsátok meg őket és ha belerepültek a hálóba végezzetek velük. És ha az ellenség is megérkezik elől, hát fogadjátok szeretettel. Ne feledjétek, a pajzs elsősorban alul védjen titeket, bal lábaitok legyen elől, a jobb pedig hátul megtámasztva a mögöttetek állóban. Csak erősen! Ha végeztünk mi is elől, azonnal jövünk segíteni.

Mikor befejeztem én is elkezdek összekészülődni, közben pedig félfüllel hallgatom, amit Chara mond a társának.
- Galloway ... Azok ott nem Árész madarai? Nekem eléggé úgy tűnik. Vajon rá tudnánk venni őket, hogy a többiek ellen forduljanak?
- Vaaagy az is elég lenne ha ez nem megoldható, hogy a hálóba irányítsátok őket. Sokkal könnyebb lenne a dolgunk a meggyilkolásukkal akkor. – szóltam közbe.
- Nekem is eszembe jutott... – állt meg a lány a készülődésben, ahogy Chara megszólította. - Nem tudom... Megpróbálhatjuk, rosszabb helyzetünk nem lehet, nem igaz? - kérdezte szarkasztikusan.
- Akkor próbáljuk meg. - mondta közömbösen Chara, majd elfordulva az emeletre indult.

Hát, tény és való, hogy nem Rómaiak az itteniek, nem is olyan szervezettek, mint a Légiósok, de azért nem rosszak. - Állapítom meg miközben mindenki készülődik az ütközetre. Az külön megnyugtat, hogy valamilyen csatában már voltak. Ráadásul, ha tényleg egy labirintusban harcoltak, akkor csak nem fog ki rajtuk ez a pár ellenség.

- Rendben fiúk lányok, akkor mutassuk meg ezeknek a csicskáknak milyen is ez a... Őő... - Segítségkérően Jaredre pillantottam, majd először halkan és csak utána magabiztosan szólalok meg - Görög Tábor. Nellie, az íjászokat rád bízom, csináljátok, amit mondtam. Ha baj van, pedig döntsetek a legjobb belátásotok szerint. Mindenki más Ellie parancsait követi. Készüljetek fel a védelem felállítására. És amint jönnek, adjatok nekik a mi nevünkben is. - vigyorodok el majd biccentek Ellinek és Nellienek, hogy mi készen állunk.

Aztán ahogy Chara visszatér elindulunk kifelé, de előtte persze elköszönök az újdonsült kutyámtól, Vattacukortól.
- Meglátjuk mennyire működik majd a nagy terved - Miközben beszélt, elővett egy darab fémet az egyik zsebéből s elkezdte élesíteni a kardját, közben én sem tétlenkedtem, megtöltöttem a pisztolyom és kezembe vettem a kardom is.
- Akkor te mész elől. A srácra figyelj, hajlamos bealudni a legrosszabb helyzetekben. Minél gyorsabbnak kellene lennünk. Talán Írisz lánya majd tud adni nekünk valami előnyt ha képes lesz megvakítani az ellenfelek egy részét, de vegyük úgy, hogy rajtunk múlik.
Chara szavaira csak elvigyorodok majd egy igen bíztató válasszal drukkolok elő.
- Hát figyelj, ha lehetne tippmixet tenni erre, én tuti 2x szorzóval magunk ellen szavaznék. De azért remélem nem kell nekünk az az előny és elég lesz az én képességem… - majd erősen koncentrálni kezdek, és megpróbálok annyi sötétséget magunk köré csavarni amiben biztos nem szúr ki az ellenség. Ugyan nagyon úgy tűnik az ellenfelünk is az alvilágból való, de ezt a hasznomra fordítom, hisz, ha ő is sötétséget használ megpróbálom azt is irányítani, hogy összezavarjam őket.

Persze nem, nem kellemes egy ilyen sereg ellen négyen kivonulni, de hát ez van, ehhez hozzá kellett szoknom már. Emlékszem, amikor először kaptak el a rendőrök. Legalább 15 fegyveres elé feltett kézzel előállni nem éppen a kellemes szabadidőtöltésekhez volt sorolható. De csak megúsztam, szóval mit nekem füstlények. Az alvilágban lévő lényeknél csak nem lehetnek rosszabbak. Ezek legalább nem tudják leharapni az ujjad, ha megakarnád etetni őket. Na nem mintha megakarnám, de például a pokolkutyákat lent igazán megakartam. Mert baszki, mennyire menő már egy saját pokolkutya.

Mindenesetre a sötétség tényleg beválik és a szellemeket és füstlényeket is sikeresen eloszlatom amíg társaim szintén kicsinálnak párat. Persze sebesült vagyok, de ez még nem olyan megerőltető. Viszont a trükkjeimre a gonosz csajszi is felfigyel szóval felém veszi az irányt, akivel a harc már lehet kimerítő lesz, tehát kicsit komolyabban is állok a feladathoz és a kardomat védekezésre tartva állok elébe, míg pisztolyomat egyelőre nem veszem készbe, jobb a meglepetés ereje...
Chara is mellém áll közben, míg Jared és Alistair a nagy lényre mennek.

- Vigyázzatok! - Kiáltok oda nekik majd most már tényleg minden figyelmem a lányra szegezem, bár előtte oda súgok egy kis instrukciót Charának.
- Én szóban tartom amíg te kitalálsz ellene valamit. Te vagy harc istenének gyereke szóval ne okozz csalódást.

- Héé sziaaa! - Kiáltok a lány felé. - Látom te is jól űzöd ezt a sötétséges dolgot. Nem megy még olimpiai szinten, de szívesen megtanítalak egy két dologra ha akarod. Viszont előtte ha megkérhetlek rá vegyük elő az aranyos mosolygós arcod, és hagyj fel ezzel az ellenségeskedéssel. Sokkal jobban megy úgy a tanulás. Na mit szólsz? - Teszek úgy mintha éppen kezdeném letenni a kardom.

Persze nem vagyok hülye, ha támad Chara fedezi a hátsóm, de addig is ha nem támad hátha kicsit összezavarom vagy legalább megtudom lepni egy hirtelen támadással ebből a pillanatnyi megadás féleségből.

De, úgy tűnik ez nála nem válik be. Csak lassan elmosolyodik.
- Nálam nem működik a szövegelésed, fiú... Viszont én tudom, ki az isteni szülőd... Ők tudják? - biccent Chara irányába miközben egészen gonosszá vált a mosolya.

Már nyitnám válaszra a számat amikor a nő megtámadja Charát, ami úgy tűnik nem csak engem, de őt is meglepi hisz nem éppen tudja elhárítani a támadást. Persze aztán hamarosan kiszabadul a tőrének hála - amit amúgy fingom nincs, hogy mozgat, lehet valami mágnes vagy én nem tudom - ami egy gyenge pontját is elárulja a nőnek.
Amíg pedig Charára figyel a nő én megpróbálom a környező kavicsokat éjfekete éles lövedékekké változtatni, majd hullámait indítani a nő felé mind a négy irányból. Ez azonban nem sikerül teljesen, csak pár helyen sikerül megsebesítsem, így nem is éppen haldokolt megfelel a csaj és ami még nagyobb baj, hogy nem találtam ki menő szöveget továbbra sem, amivel visszavághatnék neki.

Közben próbálok apámtól is segítségek kérni halkan, de hát nem éppen méltat válaszra, pedig tényleg őszintén próbálkoztam…
- Fater tudom, hogy kettőnk között a dolog rosszabb volt mint egy tiniszerelem, de ha most segítenél naaagyon hálás lennék. Karácsonykor még meg is látogatnálak... Mármint élőként, mert ha most nem segítesz csak halottként tölthetjük együtt az ünnepeket. Azt meg gondolom nem akarod, mert akkor jóóó hosszú időre veled maradnék. És még lakbért se fizetnék az apahotelben.

Mindezek után végül oda bökök valamifélét a csajnak, hogy a becsületem legalább ne vesszen oda a halálommal együtt, ha így alakulnának a dolgok.
- Nyugi bébi csak az első randik szoktak rosszul elsülni, a másodikak már jobbak. Bár oda még nem igen jutottam el... Mindenesetre, ez csak akkor működik kettőnk között ha most nem ölsz meg... Na megadod magad? - Kérdezem mire a nő felteszi a kezét. - Hát beszarok ha tényleg. Esküszöm elviszlek egy mekibe.

De aztán nem éppen megadni akarja magát, hanem egy lökést indít felénk. Ekkor egy picit be is lassul körülöttem minden. Nem tudom miért, de ez foglalkoztat a legkevésbé. Elugrani nem tudok, pajzsom nincs, fedezék még annyira se, szóval baszhatom. Baszhatnám de eszembe jut hogy ez is csak füst. Kezemet kitárva, szememet lehunyva igyekszek megérezni a felém közeledő sötétséget és átvenni felette az irányítást, megállítani, majd visszaküldeni a feladónak. Mindent beleadok akármennyire vagyok már kimerült. Azt is mondhatom, az utolsó erőfeszítésem ez... Ugyan nem szokásom az életem kockáztatni másokért, most még azzal sem foglalkozva talált e vagy sem a támadásom, egyből próbálom a jobb karomat kitárva "elérni" a másik széllökést ami Chara felé tart és minimálisan belenyúlni, hogy eltérítsem a célpont eltalálása előtt, nehogy elérje. Csak egy ici piciri picikét mint a főnököm farokmérete. Bár az befelé nőtt szóval inkább, mint amekkora a legjobb haveromé, Briané. Az lesz a tökéletes.

Ugyan ez nem teljesen sikerül, annyira pont eltudom téríteni, hogy Chara sikeresen kitérjen előle, még ha kicsit el is kapja a lábát. De, szerencsére az én támadásom sikeres volt, így ahogy a nő védekezik, Chara tőrje egyenesen a mellkasába áll amit az előbb dobott el.

Ekkor végre a nőre nézek és lihegve megjegyzem a menő beszólások legmenőbb és egyben legnagyobb faszságát is:
- Nem láttad az Avatart? Ott is így küldte vissza a villámokat Zuko a drága testvérére. Mondjuk, remélem mi azért nem vagyunk testvérek... Bááár ha nem vérszerinti, hát ahogy mondani szokás, reggel húgom este dugom...

Valamiért az ellenfelünk azonban nem értékelte a remek mondókámat, de egye fene, elnézem neki, de csak azért mert az előbb elég durván bántam vele. Mindenesetre most nálunk az előny, és talán végre van esélyünk kicsinálni a csajt.
Amíg még a támadásaink hatása alatt van gyorsan megindulok felé kardomat magam elé tartva, ha hirtelen támadna tudjam azt védeni. Amikor elérem pár csapást indítok meg oldalról amiket hagyom hogy kivédjem, hogy ne egyből játszam el a rejtett fegyverem...

Amikor bal oldalról lendítem a kardom, a bal kezemmel is a nyaka felé tartok, remélve, hogy amíg a kardcsapásomat védi, az a lendület elviszi a kezeit, a bal alkaromról pedig a mini késemmel eltudom vágni a nyaki ütőerét, ahogy az kicsúszik az alkarom páncéljában lévő kis rekeszből. Pontosan célzok, ahogy azt tanultuk. Ahogy azt tettem nem egyszer... És pont amikor ezt végre hajtom, csak akkor tűnik fel, hogy Chara is próbálkozik már valamivel...

Miközben én eltereltem a figyelmét a támadásaimmal, Chara sikeresen kihúzta a tőrjét az oldalából, és habár nem sikerült még ezzel sem megölni őt, egy kicsivel később már elég könnyedén vágtuk le a kezét csuklótól lefelé.
Oké, annyira könnyű még sem volt, de azért hála a csapatmunkának jól boldogultunk. Ugyan a halála előtt utolsó széllökés hátra lök még, nem bánom, mert legalább van időm végre pihenni. Hátra is dőlök és a csillagokat kezdem bámulni miközben jól kifújom magam.

De ezt nem sokáig tudom, mert máris hallom Chara mondandóját…
- Kapd fel az íjászt, mennünk kell. – mondta majd a Nagy Ház felé mutatott – Szükségük van ránk ott, nem sokáig tudják már tartani az állásokat. Watts-ot meg nem hagyhatjuk így, viszont sebesültet szállítva már rendesen küzdeni se tudunk… Úgyhogy visszamegyünk a védelmi vonalhoz. Én megyek elől, te meg fedezd őt hátulról – intett ezúttal Alistair felé, majd elindult visszafelé.

Először azt sem tudtam, hogy mitől aludt be a Zöldíjász, ahogy azt sem, mikor halt meg a nagy monstrum és hát… Mikor is nyertük meg a csatát. Leglalábbis amit mi vívtunk itt. Lehet bealudtam volna a rövid kis pihenőm alatt? Akárhogy is, csak bólintok Charának majd lassan feltápászkodok, felszedem Jaredet – akinek adok egy seggrepacsit véletlenül – és elindulok vissza a Nagy Házba.

Csak egy jó sör legyen még ott... Reménykedek, de máris hallunk egy kürtszót, ami semmi jót nem jelenthet...

Charlie, Lyra, Percy, Charles és Leah - Pandora Aria

Ahogy lassan kiértek a partra, észrevehetitek, hogy a robbanás következtében a törmelék titeket is elért, így Percy és az LLL is kapott pár felszínes vágást, Percy kapott egy nagyobbat, de nem mutatja jelét, hogy nagyon meghatotta volna. Tudja, hogy Charles az első.

Mindenesetre mindannyian szarkészek vagytok, alig álltok a lábatokon és tudjátok, hogy még nincs vége... Ahogy Lyra dohányozni kezd, Leah is mellé lép és mindenki legnagyobb döbbenetére kér egy szálat tőle... Ha kapott, akkor ő is full idegesen kezdi szívni, s mikor a két lány befejezi, akkor hangzik fel nagyjából a kürt szó.

Nem tudjátok meg, kik azok, ellenben nyolc félvér közelít meg titeket. Leah már harci állást vesz fel, de hamar kiszúrjátok Clarisse-t és a csapatát kiegészülve Isaac-kel és Oliver-rel. Ők sem néznek ki sokkal kipihentebbnek, de legalább súlyos sebesült nincs ott. Amikor Clarisse meglátja Charles-t, szinte mindenki ki tudja olvasni a kidülledő szeméből, hogy egyből arra gondolt, hogy Silena mit fog szólni és hogy meg kell mentenie a legjobb barátnője párját.

- Mallons, készíts gyorsan egy hordágyat, elvisszük a Nagy Házba! Úgyis ott van a esemény... - morogja, majd a többiekre néz. - Láttuk a robbanást, ezek szerint sikerült... - próbál olvasni bennetek, Leah-tól egy gyenge bólintásra telik. - Jól van... Most nincs időnk csevegni, de akkor a lényeg az, hogy nem fog támadás a partról jönni már, ami jó, koncentrálhatunk a Nagy Házra... Be kell jutnunk vagy valami tervet kell kitalálni, de ahhoz látni kell, mi van ott... Jól van csapat, akkor kapjátok fel Beckendorf-t és irány a Nagy Ház... Vigyázzatok rá! - dörren rá a többiekre, majd a társaságra néz. - Van nálunk egy kis csemege, ha kértek... - nyújt a csapat felé egy adag ambróziát. Leah mindenképpen vesz egy keveset a háta és az ereje miatt, de a többieknek is jut belőle.

Ezután elindultok a csapattal, majd egészen meglepő módon túl hamar találkoztok egy másik csapattal... Legnagyobb szerencsétekre ők is veletek vannak: a másik fele a tábornak, az élen Kheirón és Annabeth van és legnagyobb döbbenetetekre mellettük Thalia-t láthatjátok, szóval velük vannak Artemisz Vadászai is... Clarisse vált pár szót velük, majd a csapat végére kerültök, mint sebesültek, szóval egyelőre pihenhettek...

Mindenki - Pandora Aria Sali25 Ordo Gresh550

Még mielőtt a Chara-Nick-Alistair-Jared négyes végezne a saját részével és mielőtt Nelli-ék legyűrnék a kutyákat, éktelen robbanást hallotok, kicsit mintha itt is megrázkódna a föld. Aki a házon kívül van, még a fényét is kicsit látja a fák fölött. Jared még el is borzad egy pillanatra, de aztán folytatja a feladatát.

Ahogy a Házat védelmezőket lassan legyűrnék, még éppen időben szólal meg a kürt. Éppen akkor indulnak a madarak egy újabb körre, de sajnos se Ellie, se Chara nincs olyan helyzetben, hogy tudjon velük valamit kezdeni, így újból beleengednek a házba egy adag fémtollat... Ez láthatóan nem kellemes a házban lévőknek, pláne az emeletieknek... Akik mivel összetömörödve álltak, ellépni nem nagyon lehet, így sajnos az egyik tökéletesen beleáll Austin gyomrába... Súlyos állapotba kerül, plusz Zach is megsebesült a vállán, mikor a dögökkel harcoltatok...

Ezután visszatérnek a madarak a helyükre és itt rontották el: addigra már Clarisse és a többi Árészos várták a őket. Ahogy Chara és Ellie gondolta, az valóban jó ötlet volt: az Árészosok ilyen sokan tudtak hatni rájuk, így ők innentől kezdve azzal vannak elfoglalva, hogy a madarakat átállítsák és ne támadjanak újra, így ők kiesnek a további harcból.

Mindeközben a Vadászok és a félvérek együtt támadják ezt a csapatot, s bár nem veszteségek nélkül, de legyűrik ezt az oldalt. Thalia a végén felemeli a vezetőjük levágott fejét - aki, mint kiderült, egy alakváltó volt - és a testvérpár csapatainak mutatja, akik erre röviden visszább vonulnak, így a Ház rövid időre fellélegezhet a támadás alól... De tényleg csak egy rövid időre, addig felmérhetik a veszteségeket és a másik fele is csatlakozhat a csapathoz...

Chara, Alistair és Nick, ahogy haladnak vissza a Házhoz Jared-del, észreveszik, hogy az oldalsó csapatot legyűrték... Szerencsére az út felénél Jared úgy dönt, hogy felkel, így tud a lábán menni, bár kicsit még kótyagos és a fején van egy sérülés, szerencsére nem vészes. Kicsit kapkodja a fejét, hogy mi történik, közben a Kheirón féle csapat is megérkezik a helyszínre...

Először is Clarisse-k már Silena-val kiegészülve rohannak be a házba, hogy megmentsék Charles életét... Lottie még láthatja, hogy nagyon kevés benne már az élet... Silena csendesen zokogva beszél hozzá és teljesen kétségbe van esve, de aztán eltűnnek a házban.

Kheirón odalép először Nick-hez és Jared-hez.
- A gyerekek? Jól vannak? - miután beavattátok, kicsit gondterhelten sóhajt, de aztán a két fiú vállára teszi a kezét. - Sajnálom, hogy így alakult, de... Köszönöm, hogy megmentettétek a többieket... Nem tudom eléggé kifejezni a hálámat! - mondja nekik, de a végét főleg Nick-nek címzi. Ezután odamegy másokhoz is beszélni, tervet összerakni.

Mindeközben Nellie valószínűleg nekiállt a sebesültek ellátásának és a helyzet felmérésének. Jelenleg ő van a legjobban képben azzal, mi minden történt. Zach egészen csúnyán megsebesült a vállával, Austin pedig életveszélyben van a gyomrából kiálló fémtollal. Charles szintén, ha lehet, még rosszabbul van, őt lehet, már csak Silena jelenléte tartja ezen a világon... Angelica is még régebben megsebesült, ő sincs még teljesen rendben. A madarak ráadásul a földszintet sem kímélték, így a két gyerek, Toby és Molly is megkapta a részét: az egyik toll csúnyán megsebezte a lány vállát, Toby pedig azonnal a segítségére akart sietni... Cserébe ő neki a jobb lábát teljesen átszúrta egy másik és a földhöz szegezte... Majdnem teljesen szétroncsolódott a jobb lába. Rajtuk kívül a ház bejáratát védők egészen jól megúszták a dolgot, de kellett egy kis idő, mire belejönnek ebbe a szokatlan formába. Közülük Billy-nek a szeme sérült meg nagyon, Elissa pedig szintén kapott egy csúnyább vágást az oldalára, de ő azért túléli. Végezetül Heidi, akinek a lábát találták el, így erősen sántít és alig bír járni.

Ennyi sérültetek van, a többiek megvannak. Annabeth és Thalia tervezgetnek, de Leah odalép hozzájuk és valamit közül velük, ami egyiküknek sem tetszik... Ki lehet találni, mit. Leah már nem sír, csak komoran néz, úgy közli a dolgokat. Aztán még valamit hozzátesz, amit Thalia telibe elutasít, de Annabeth mintha elgondolkodna rajta... Mindenesetre rövid ideig beszélnek csak, mert fontosabb dolguk is van.

Lyra és Lottie azonnal kapnak egy kisebb ellátást, így mindketten relatíve jobban lesznek, már úgy tudnak sétálni a többiekkel a ház felé. Jared amint meglátja Lottie-t a többiek között, kicsit sem figyelve arra, hogy erre egészen sokan felfigyelnek, rohanni kezd a lány felé.
- Lottie! - kiáltja felé, majd mikor elég közel ér a lányhoz, kitárja a karját és miközben megöleli a lányt, fel is kapja a földről, sőt, egyszer meg is pörgeti a levegőben. Miután a kezdeti stressz lement, hogy jól van-e, elengedi a lányt és végig méri, majd két tenyere közé fogja az arcát. - Minden rendben? Mi történt veletek? Az istenekre, megsérültél... - mondja, ahogy észreveszi, hogy a lány feje megsebesült, amikor leütötték. Azonnal gyógyítani kezdi.

Lyra ezt mind végig nézheti, hallgathatja, ha nem lépett odébb, azonban ekkor egy ismerős kéz fogja meg a vállát.
- Gyere... Még dolgunk van... - húzza el a még mindig komor Leah a jelenettől, aki közben visszatért a gyors ápolásból és a lányokkal folytatott beszélgetésből.

Chara végre kap egy kis nyugtot, és a gondolataiba merülve senki nem zavarja pár percig, ha csak ő nem kezdeményez valakivel beszélgetést.

Jason pedig bár marhára nem akarta, mégis itt találja magát, méghozzá azután, hogy ő is részt vett az előző kis megmérettetésben Annabeth-ékkel és a vadászokkal. Thalia futólag odalép hozzá, hogy köszönjön neki és csevegjenek egy keveset, de kicsit kínos. Szerencsére félbeszakítja őket Kheirón, aki összehívja őket.

(OOC: Az összes minden 5 percig tartott, amíg a rosszak kicsit visszább vonultak és újra készülődnek)

- Még mindig hiányzik a táborlakók egyharmada... Valószínűleg még harcolnak kisebb ellenállásokkal vagy csak nem tudnak idejutni... Mindenesetre ennyien vagyunk, úgyhogy ismertetném a tervet. Mindenki, aki harcképes, harcolni fog. Nincs kivétel... - valamiért itt Jason-ra villan egy kicsit a szeme. - Egyedül a gyerekek és a kevésbé harcolni tudók maradnak ápolni, illetve egy-két Apollónos gyógyítani... - itt felsorol pár nevet, akik maradnak. - Most megneveznék pár csapatot és embert... Lyra, Charlie, Chara és Leah... - néz a lányokra. - A ti feladatotok lesz Abigail Patton kiiktatása... Hiába félvérek, ha nincs más út, engedélyezem az ölést is... - sötétedik el a tekintete. - Chara távolharcos lesz most, Charlie pedig szintén és gyógyító is, Lyra és Leah pedig a közelharcos. Ha úgy alakul és jobb,ha közelharcos maradsz, az is rendben van... - címzi ezt Chara-nak. - Érthető? - kérdezi, majd ha visszajelzést kapott, akkor halad tovább. - Következő! Nellie, Jason, Jared és Nick! A ti feladatotok a testvére, Axel Patton lesz... Nellie és Jared a távolharcos és gyógyító, Jason és Nick pedig a közelharcos. Szeretném kérni a két csapatot, hogy működjenek együtt, amennyire lehet, valószínűleg a testvérpár is így fog tenni... Minden csapatban van olyan, aki kicsit ismeri, mert egy bungalóban laktak... - pillant itt Lyra, Leah és Jason trióra. - Na, aztán Ellie, James, Shawn és Zach! Tiétek lesz a lamia... - folytatja, majd egy kis szünet után a végére ér. - Annabeth és jómagam fogjuk vezetni az egész társaságot, akik szemtől-szemben mennek a maradék ellenséggel. Mindenki más, aki eddig nem hallotta a nevét vagy egyik csapathoz sem tartozik, velünk lesz. Mi NEM támadhatjuk sem a lamiát, sem a testvérpárt, érthető? Lehet, rámennek a sebesültekre, szóval tessék figyelni, hogy ne szökjön ki egyik sem... Ami pedig a vadászokat illeti... - néz Thalia-ra. - Ti minden lehetőséget ragadjatok meg, amikor lőni tudtok és segíteni. Figyeljetek, hogy a ház felé senki ne tudjon menni és segítsétek a lamiás és a testvérpáros csapatot! - mondja, mire Thalia bólint.

A következő pár percben van lehetőség kicsit tervezni, de aztán nemsokára menni is kell, mert az ellenség is készen áll nemsokára...

Hát, ez a sör is húgy meleg. - Állapítom meg magamban, miközben a nálam lévő tartalék utolsó üvegjét – ami egyébként csak a második a mai napon, mivel a többi a táskában maradt az erdőben – veszem a kezembe. De legalább pár szál cigarettát találtam a nadrágom zsebében. Azzal legalább egy kicsit letudok nyugodni én is. Mondjuk mosószer íze van, lehet kimostam már párszor. Na mindegy...

Miközben a gondolataimban ragadok és a korlátnak támaszkodva szívom el azt a pár szálat, a háttérben meghallom Kheirón hangját. Valamiféle tervről magyaráz. Őszintén szólva most már tényleg nagyon hazaakarok menni, de úgy érzem ez megint beoszt valami feladatra... Pedig még az előző bérem sem adta oda, csak egy nagyon aranyos "Nem tudom eléggé kifejezni a hálámat!" dumát kaptam. Heh, mi vagyok én, ingyen munkaerő? Na majd olyan számlát fogok én itt benyújtani neki. Megtudja micsoda könyvelőnk van nekünk a bandánál. A világ összes pénzét behajtom rajta. No meg befizettetek vele egy nyaralást Bora Borára a gyerekeknek. Megérdemlik a kölykök, jól kitettek magukért. A többiek is mondjuk... Na lehet majd pár csajt még magammal viszek oda a biztonság kedvéért. Én se unatkozzak már, nem?

Őszintén szólva sajnálom a sebesülteket is, de mivel nem ismerem egyiküket sem, és nem tud már meghatni semmi sem, hamar túlteszem magam a dolgon, és azzal foglalkozok, aki jóeséllyel túléli az előbbi kis támadást a Nagy Ház ellen.

Végül aztán a gondolataimból egy nekem címzett mondat ragad ki: "Következő! Nellie, Jason, Jared és Nick! A ti feladatotok a testvére, Axel Patton lesz..." Na, fasza! Mondtam én, hogy megint beoszt valamire. Hogy a rák egye ki a máját. Én csak egy félliteres sört akartam meginni és elszívni 3 szál cigarettát. Miért ver folyton engem a sors?

Nagyot sóhajtva fordulok meg és nyomom el a cigarettát, gondolom nem örülnének annyira, hogy mellettük füstöljem el. Most már kicsit figyelmesebben hallgatom meg Kheirón tervét is, aminek végeztével végül csak annyit bökök ki.
- Tisztelettel, jó paci uram, ez egy baromság. Ha rám hallgattok, nem indítotok frontális támadást, mert mire a két baszó osztag megérkezne a testvérpárhoz, halottak lennének. Jó eséllyel a többiek is. Én pedig nem akarok halott lenni, gondolom senki se - vonom meg a vállam.
Amiért remek tulajdonságom, hogy előbb beszélek és csak utána tervezek, most sincs még kész tervem, így amíg az arcokat fürkészem és várom a reakciókat ötlök ki valamit. Nyilván Chara volt az első, aki hozzászólt volna, ha csak nem fojtja valaki belé a szót…

- És mégis mit java... – kezdte volna, de ebben a pillanatban valaki legalább háromszor hangosabban szólalt meg.
- Na, álljon meg a menet. - lépett ki a srác a tömegből, habár a tömegben is elég feltűnő jelenség volt a magassága miatt. Chara felé fordulva némileg oldalra döntötte a fejét, amin némi ingerültséggel együtt kíváncsiság is látszott. - DICK JONES? Ó, te hitvány lókötő, hát te minden ember közül mégis, hogy kerülsz ide? Hát ennyire hiányoztam neked, képes voltál lenyomozni? Te csibész, így zavarba hozol mindenki előtt. - hajtotta hátra a fejét Jason miközben beszélt, majd egy lassú mozdulattal a homlokához emelte a kézfeje hátulját, azzal takarva magát. - Hát nem illett volna szólni, hogy jössz? Öreg cimborádat értesíteni, hogy megfelelő módot teremthessen a látogatásodnak? Látod, csak úgy beesel ide magadtól és hozod azt a káoszt, ami régen mindkettőnket követett mindenhova.
- Hát ezt nem hiszem el... A kibaszott Szopómaszk személyesen! Hogy a retekbe kerülsz te ide? - kérdezem meglepődve miközben teszek pár lépest Jay felé és lepacsizok vele. Szinte teljesen elfelejtek minden gondot az ismerős arc láttán. - Az anyád te, hogy megnőttél! Mikor utoljára láttalak még kis pisis voltál csak - vigyorodok el, majd a megjegyzéseire csak vállat vonok. - Nem tudtam időben szólni hogy érkezek, az a nagy káosz megint a nyakamban loholt... No de nem azért jöttem mert úúúgy hiányoztál volna, bár megjegyzem, ezek a gyönyörű szavak nagyon jól estek, életemben nem mondtál még ilyeneket nekem... Viszont akkor... Hol a cucc? - nyújtom ki a kezem felé - A megszokott adag, fél évre. Bár ha ez az utolsó esténk, akár az egészet elszívhatnánk... - kicsit sem zavartatom magam, hogy a többiek előtt beszélgetünk a fűről, valahogy annyira reménytelennek érzem a helyzetünk és annyira abszurdnak, hogy valószínűleg a legkisebb gondjuk a többieknek az, hogy ez a két hülye fűvel kereskedik.
- Ah, Nicholas, pedig biztos voltam benne, hogy mostanra elfelejtetted, hogyan kell. Na hát, mindenki tartogat meglepetéseket, igaz? Egyébként is... - mondja, majd kissé előre hajol, hogy szemei egyvonalban legyenek a srácéval - A részletek, fiam, mindig ezek érdekelnek igaz? Hát, feleslegesen hosszú történet... Fogalmam sincs milyen cuccról beszélsz, most nincs nálam semmi. - Mondja, oldalra döntve a fejét.
Csak nagyot sóhajtok Jay felé mikor azt mondja a cucc most nincs meg, amivel tökéletesen jelzem neki, hogy ha viszont lesz és mindketten az élők között leszünk még, akkor legyen szíves már beszerezni az adagom.

Miközben eme remek beszélgetés játszódik le köztünk, a két király között, természetesen Chara zavar meg minket, a kedvenc pajtim, aki egyből kérdéseket kezdett el feltenni Jaynek.
- Todd. Te ismered ezt a majmot? - kérdezte némi meglepetéssel a hangjában, ahogy tett pár lépést közelebb a sráchoz.
- Hogy ismerem e? - kérdezte Jay vigyorogva, majd széttárta a két karját - Ez a pernahajder és én a legnagyobb páros voltunk, amit az elmúlt században ismert a halandó emberek világa!
- Mégis milyen páros? Mit műveltetek ti ketten? - kérdezősködött a lány tovább.
- Oh, kisasszony, sajnos azt nem mondhatom el. Tudod, ez sajnos több államban is elég szigorúan őrzött titok, beleértve ezt is. De ha egyszer velem jönnél, mondjuk, hmm... Missisipi államba, ott elmondhatnám neked. Élvezetes kis kirándulás lenne az biztos. Na, mit szólsz?
- Te beteg vagy.
- Ó, az meglehet. De itt mindenki az, nemde? - vigyorgott a srác zavartalanul továbbra is. A lány várt pár pillanatot, majd ezúttal felém fordult.
- És most mi a nagy terved? – kérdezte Chara, miközben én már nagyban vigyorogtam azon, ahogy Jay mesélt a kettőnk kalandjairól neki, pontosabban arról, hogy ezeket miért nem mondhatja el. De mielőtt válaszolhattam volna, egy másik lány vette át a szót kicsit idegeskedve. A kis göndör hajú csaj valószínűleg nem most élte a legjobb napjait, eléggé stresszesnek tűnt, ráadásul gyönyörű szemeiből is valószínűleg az előbb ömlött ki a Hudson folyó. Nem csoda, hogy ennyire vizesnek tűnik. De legalább mekkora szépség még így is, ez a kis házisárkány is…

A csaj előre lépve finoman ráteszi a kezét Jay fejére, össze is borzolva kicsit a haját, illetve meg is lökve őt, de csak finoman. Jason erre csak vet egy jelentőségteljes pillantást Nick felé, egy félmosolyt húzva magára. Aztán ahogy a lány megpiszkálja, csak vigyorog egyhelyben, majd a vállait felhúzva grimaszol.
- Tudod, hogy mindig nyitott vagyok a faszságaidra és sztorijaidra, de most marhára nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust, tesóm... – Miközben beszél vet egy pillantást Chara-ra is, illetve felé is biccent, majd gyönyörűszép szeme felém villan és közelebb is lép egyet hozzám, majd karba fonja a kezét. - Oké, hallgatunk... Csak pörgősen, mert még össze is kell állnunk és nincs sok időnk - teszi hozzá.
- Ugyan már kedves, a shownak mennie kell. Ezt itt gyorsan lerendezzük majd vagy így vagy úgy... – mondja neki Jay, amin csak elvigyorodok, de a Vöröske már nem éppen.
- Yeah, értem... De egy kicsit szedjük össze magunkat... Mi is azt hittük, hogy hamar megleszünk.. - mondja kissé zordan, miközben én már a terven agyalok, hisz az előbb arra tett megjegyzéseket hogy kicsit sürget minket az idő, amiben amúgy igaza is van, szóval még miközben a magáét mondja elkezdem felmérni gyorsan a terepet is, származásomnak hála a sötétben is igen jól látok, így ez nem akadály számomra. Mivel tényleg sietünk csak egy tervet dolgozok ki nagyon-nagyon hanyagul, de ahogy mondani szokás, bassza meg a B terv, itt van nekünk az A. Mondjuk ezt lehet csak én mondom, na mindegy…



- Nyugalom, a pörgés az én életmódon. Már azelőtt megindítjuk a támadásunkat az ellenség felé, hogy beletudnátok kötni a tervembe. - mondom nyugodtan a lánynak miközben az ellenséges csapat felé nézek, majd összecsapom a két tenyerem és Jay felé tekintek.
- Na tesó, mit szólnál ahhoz, ha beszélgetnénk a két testvérpárral? Úgyis ellógnád a harcot, legalább most hasznodat venném. Benne vagy? Na, fasza! - mondom gyorsan mielőtt reagálhatna, majd Kheirón felé tekintek. - Kikből is áll a két baszógép osztag? Jók a lopakodásban? Vannak valami fasza képességeik, amikkel segíthetnének minket? Csak mert kéne egy kis időhúzás amíg a Vadászok megkerülik a köcsögöket és... - itt egy pillanatra elgondolkodok miközben azt bámulom ahogy a vadászgörényem fel alá rohangál az egyik gerendán és vígan összevissza zabál mindent, amit talál a kis dagija, amíg mi élethalál harcot vívunk. Majd aztán beugrik valami. - Ééés felmásznak a fára. - Itt a Thaliának becézett lény felé nézek. - Megtudjátok oldani? Fasza lenne, mert akkor kétoldalról betudnánk szorítani őket. Mi lefoglaljuk a két félvért, kinyírjuk a fenébe, ez idő alatt kedvenc pacikám - kacsintok Kheirón felé - felsorakoztatja a seregünket és neki mennek a maradéknak. Ti pedig majd hátulról megsorozzátok őket. Teljesen váratlanul érné őket a támadás, ráadásul újraszerveződni sem tudnának. Egy kibaszott mészárszéket rendezünk gyerekek! - mondom magabiztosan egy kicsit hangosabban a többieknek is, majd Chara és a Vöröske felé tekintek mosolyogva.
- Na, megfelel? Elég gyors voltam? Valaki mérte az időt a biztonság kedvéért, nehogy túllépjük az időkorlátot?

Ahogy befejezem, feltűnik, hogy Chara továbbra is erőteljes ellenszenvvel tekint ránk, de legalább Jay a végén megtapsol.
- Az időt? Jól tudjuk, hogy úgyis végzel mindig fél perc alatt, akkor miért fáradozzunk vele? - kérdi vigyorogva, amire én szintén csak egy vigyorgással válaszolok egy fejcsóválással kiegészítve, majd meghajolok a közönség előtt.
- Hát nem úgy volt hogy nem mondod ezt el senkinek? Már így is elég gáz, amikor a rúdtáncos csajnak kifizetek egy órát pár másodpercre, majd aztán együtt nézzük egymást némán, hátha lesz még valami... - mondom szomorúan, de amikor megszólal Thalia is kicsit megkomolyodok.
- Viccelsz? Még jó, hogy tudunk fára mászni... - forgatja a szemét. - Amúgy nekünk van a legnagyobb esélyünk elbújni előlük, hogy ne vegyenek észre... - biccent felé. - Ja, és jobb, ha inkább Kheirónnak hívod... - biccent a kentaur felé. - Ő nem fog szólni, de én igen. Bőven megérdemel ennyit, szóval kérlek, a minimális tisztelet maradjon meg....

Mikor Thalia felszólal, Jay, aki fene tudja hogy, időközben a lány mellé került, vígan bólogat míg ő beszél.
- Hát, a helyedben én nem szórakoznék a Vadászokkal pajtás .. - mondja amint csönd lett. Ezután Thalia felé biccent a fejével - Vele meg aztán végképp nem. – mondja, és habár megkomolyodtam kicsit, de Jay figyelmeztető megjegyzései csak elmennek a fülem mellett, ahogy a mondat is, amiben a minimális tisztelet van kérve tőlem.

- Na, akkor már meg is van a csapat fele! - csapom össze a tenyerem boldogan, majd ugyanilyen lendülettel is hervad le róla ahogy megszólal az igen jó minőségű cigit szívó lány is - igen, mindezt a füstből megtudom állapítani.
- Ha kell valaki, aki szétrúg egy segget, és rohadtul nem érdekli, ha közben megdöglik, itt vagyok.
- Asszem nem csak én nem kaptam meg a mai happy meal menümet a mekiben... Viszont én mindig szívesen látok egy öngyilkos hajlamú csajt a csapatban, szóval oda se neki, fel vagy véve! - örvendeztetem ezt a megható pillanatot, hogy a Nick féle baszógéposztagba az öngyilkos tag már meg is érkezett. Majd belekezd a Vöröske az unalmas magyarázásba, miután leciccegi a lányt, aki az előbb felszólalt, mert voltam olyan hülye, hogy megkérdeztem kikből is állnak az osztagaink,

- Hogy kikből áll? A te csapatodban van Jay, akivel ezek szerint ismeritek egymást... Prométheusz fia, tud a tűzzel dolgozni és veszélyesen jól hazudik és adja mások szájába is a dolgokat... Jared - biccentek a Lottie mellett álló fiúra. - Apollón fia, aki az íjászat, gyógyítás és a zene istene főleg. Nappal erősebb lenne, de keresve sem találsz jobb íjászt és gyógyítót. Végül pedig James, Héphaisztosz fia. Kreatívan felhasználja, ami a kezében van, illetve saját kütyükkel és bombákkal harcos. Bízhatsz benne, hogy védi a hátad... A másik csapat pedig Lyra - biccentek a mellettem álló ideggombócra. - Nemezisz gyereke - ha bután néz, akkor folytatom. - Tudod, a bosszú és az egyensúly istennője... Veszélyesen jó közelharcos, baromi gyors és esetenként befolyásolni tudja a szerencsét és ha sebződik, erősebb lesz. Az egyik legjobb taktikai ember és okos, szóval én biztosan nem állnék ki ellene, ha ellenség lennék... Chara - biccentek a lány felé. - Árész, a háború istenének a lánya. Erős, jó harcos minden szempontból és vannak ezt támogató képességei. Ellie - bólintok a lány felé. - Hasonlóan Chara-hoz, elég jó harcos, szintén Árész lánya. Abból a csapatból én vagyok az uccsó, Leah... Hermész lánya vagyok, a tolvajlás, a hazugságok és az istenek hírnökének lánya. Bármilyen zárat feltörök, az egyik legjobb lopakodó vagyok és bár nem a legjobb tolvaj, azért abban sem vagyok rossz. Nem utolsó sorban a meggyőzési képességem is elég jó, de Jay jobban hazudik nálam. És Lyra mellett én is szívesen jelentkezem seggszétrúgásra... Mi ismerjük kicsit őket, egy kabinban laktunk velük... De ennyi... Te kinek a fia vagy és mik a képességeid? - kérdezi tőlem.

Miközben beszél nyilván igyekszek odafigyelni rá, de a tekintetem valamiért mindig a szebbik nem tagjai felé kandikál, így végül úgy döntök, a beszélgetőpartnerem bámulom meg inkább, így talán még azt is megjegyzem, amiről beszél. Közben azt is kiszúrom, ahogy Chara bokán rúgja Jayt, mielőtt még félbeszakíthatná Vöröske beszédét. Mikor Nicket kérdezik, Chara előrébb lép, a srác felé. Na mi van, talán végre pórázon tudja tartani ezt a dumagépet? Mily meglepő, pont egy lány…

Szerencsére Vöröske az én szintemen mondja el a dolgokat így mindent kenek vágok már a végére, sőt, amikor megkérdezi ki az isteni szülőm és már kezdenék aggódni, hogy a gyerekek kifecsegik, Chara akaratlanul is bevéd engem.
- Nem fog válaszolni. Ha igen, valószínűleg hazudik majd. Pontosan tudja kinek a fia, de nem mondja majd meg. Nem tudom miért titkolja ennyire, de feleslegesen kérded. Inkább induljunk meg, mielőtt az időbeli előnyünk elszáll... Csapatokba kellene rendeződnünk így is.

Természetesen mindezt egy gúnyos mosollyal köszönöm meg neki, majd még hozzáteszem:
- Igen-igen, a titoktartásiszerződés amit aláírtam nem engedi ezt az infót eljuttatni a nagyvilág felé, azonban - emelem fel a mutató ujjam a levegőbe - kettesben szívesen felvilágosítok bárkit az éjszaka folyamán majd. De a képességeimről szívesen nyilatkozok: Jól látok a sötétben és el is tudom magunkat rejteni, emellett a kardforgatásban sem vagyok utolsó, de amilyen fáradt vagyok jelenleg, én legszívesebben csak a csapatot rejteném el a köcsögök elől amíg hozzájuk tartunk majd. - tekintek az ellenség helyzete felé. - A többit meg lusta vagyok felsorolni, de Jared szívesen megteszi helyettem is, ha végre a barátjára is figyelne nem csak a barátnőjére... - Nézek rá sértődötten, de nyilván nem komolyan. Jared erre csak zavartan felpillant, amikor meghalja a nevét, majd el is pirul kicsit.
- Ő nem is a barátnőm... Ő... - kezdi habogva. - Család... - mondja elég kevéssé meggyőzően.
Oh barátom, pedig de, hát lerí rólatok, hogy fülig szerelmesek vagytok egymásba.

- Oké... - veszi át újra a szót a Vöröske. - Akkor a terv, hogy páran odamegyünk, eltereljük a figyelmet, a csapatok felállnak, beszorítjuk őket és kinyírjuk őket a francba?
- Nekem tetszik a terv... - fonja karba a kezét Ellie.
- Úgyis ki akartam próbálni pár újdonságot - mosolyodik el gonoszkásan James, ahogy kiropogtatja az ujjait.
- Csak kajálják is be a dolgot... - ingatja a fejét Jared. - Axel és Abbie nem hülye... Nagyon jónak kell lennetek...
- Valamennyire ismeritek őket! Használjátok a gyengeségeiket! - mondja Kheirón is.
- Jó - bólintok. - Szóval? Ki megy az elterelő csapatba? Hány emberre gondoltál? - fordul vissza felém.
- Hát, azokra akiket Kheirón is mondott. - itt Thaliára pillantok, hogy legyen rám büszke mert megadtam a minimális tiszteletet is - Annyian elegen leszünk. Aztán útközben megbeszéljük pontosan ki is áll ki beszélgetni a két hülyegyerekkel. A többiek addig meg szépen lapulnak és várnak, hogy lecsapjanak. - vonom meg a vállam. Őszintén szólva kezdek rosszul lenni attól, hogy még nem szívtam el egy füves cigit. Túlságosan a napi rutinom lett már. Egyszerűen kell ahhoz, hogy eltudjak aludni. Mert anélkül nem nyugszok le. Na meg gondolkodni se tudok rendesen nélküle. És félek, most se nagyon. Szóval már eléggé beakarom fejezni a tervezgetést és menni harcolni, ott legalább nem kell gondolkodni. Csak úgy, mint régen, a katonaságban. Csak teljesítsd a parancsokat… Heh, vicces, pont ezért lett olyan az életem, amilyen, mert egyszer megszegtem a parancsot… Most meg megint azt akarom, hogy csak vakon menjünk harcolni? Mi van velem?

- Már bizonyára tudod, hogy az emberek megnyerése igazán az én műfajom, drága Nicholas - mondja Jason elégedetten vigyorogva, ahogy a srác oldalán megindul - Így azt majd én intézem. Ellenben, kérdéses az hogy mennyire lesz itt beszéden a hangsúly, mert lehet hogy ezek a degenerált majomszabásúak azonnal megtámadnak minket... Mindenesetre elég érdekes műsor lesz, nem igaz? - kérdi ezt már mindenkitől.
- Mhmm, tapasztaltam milyen jó vagy benne. DE még így sem elég jó. Amíg téged nem támadnak le egy melegklubban mint engem, addig egy szavad sem lehet. Mindenesetre - fordulok Jay felé - ha úgy lenne hogy támadnának, én tudok egy könnyű módszert amire nem számitanak - kezemmel pisztolyt formálok és úgy teszek mintha meghúznám a ravaszt, közben a számmal egy "puff" hangot adok ki. - Szóval ezt az érdekes műsort rövidre is zárhatnánk. – Ahogy pedig ezt kimondom, a cigis csaj már meg is szólal.
- Leállok beszélgetni az egyik hülyegyerekkel - morogja. - Nem kell az útközbenre húzni a nyomorult agyalást a dologról. Csak intézzük már el őket.
Egy pillanatra meg is lepődök a csajszin, aztán csak elvigyorodok és összecsapom a tenyerem.
- Ne ez a beszéd! Így kell ezt csinálni! Nem kell itt tervezgetni, egyből a közepébe. Bírom a csajt!

És elindultunk, egyenesen a sötétségbe, amit félig meddig én csináltam, hogy valamennyire elrejtsük magunkat. Monus a vállamon, újdonsült társaim körülöttem. Csak mi, senki más. A támogatás távol tőlünk. Magunkra vagyunk utalva... Csak úgy, mint régen. Nem gondoltam volna, hogy fogok még ilyen akción részt venni. De legalább ha meghalok, újra találkozhatok a testvéreimmel. Vajon hogy vannak, odalent? - tekintek a föld felé, miközben haladunk - Sikerült lent is jól megszorongatni az ellenség tökeit? Mi van veletek srácok? Együtt vannak e még? Remélem... És tudjátok mit, ha csatlakozok is hozzátok ma, hát megadom a módját! - Amíg sétálunk, lassan előkotorászok az alkarvédőmból egy kis fekete, szakadtas rongydarabot, amit gondosan, és rendkívül óvatosan kezdek kihajtogatni, mintha valami rituálé lenne. És ahogy a kis rétegek elkezdenek lehullani egymásról, egy arc kezd kirajzolódni. Egy koponya. Az a koponya, ami éveken keresztül rejtette el az igazi arcomat. A koponya, amiről a nevünket is kaptuk az osztagtársaimmal: Szellemek...



Évekkel ezelőtt történt. Amikor még Afganisztánban szolgáltam. Az egységemet összevonták a különleges erőkkel egy összevont bevetésre. A terroristák vezetőjére kellett lecsapjunk. Mi végeztük volna a különlegesek fedezését, miközben ők rejtve behatoltak volna az épületbe. Helikopterek, tankok, százhúsz rendkívül jól kiképzett ember. Minden készen állt az évtized legnagyobb csapására. De elszámoltuk magunkat. Az ellenség erősítést kapott, és ugyan a küldetés sikeres volt, beszorultunk az épületbe, ahol a vezetőt likvidáltuk. A csapataink visszavonultak. Minden irányból csak az ellenség látszott. Baráti erőknek nyoma sem volt. 

Kezdetben ötvenen voltunk. Három napig tartottuk magunkat. Az utolsó napra mindössze tizenöten maradtunk. Nem bírtunk volna ki mégegy rohamot. Mindent egy lapra téve csapdát állítottunk. Amikor leszállt az éj, elbújtunk az elesett bajtársaink vérben ázott holttestei között. És amíg vártunk, a holtakból ömlő vér borította be arcainkat. A homok és hamu halotti lepelként tapadt ránk, megváltoztatva, álcázva minket. És amikor az ellenség megérkezett, kiemelkedtünk a sivatagi homokból. Láthatatlan vadászként, lopakodva végeztünk a gyanútlan ellenséggel. Minden erőmet bevetettem, hogy rejtve tartsam magunkat. De túl sokan voltak így is. Amikor fogytán volt a lőszer, a pengéinket használtuk. És amikor a pengéink elkoptak, a kezünkkel folytattuk a harcot.  Reggelre a homok és por elszállt. Csupán egyetlen ellenséges katona bolyongott körülöttünk zavartan, sebesülten. Nem bántottuk. Nem volt már erőnk végezni vele. Kifáradtunk. És amikor elment, a társainak egy különleges egységről beszélt, mely ütőképes és verhetetlen minden tekintetben. Egyszerűen természetfeletti... Olyanok, mint a Szellemek...
Hozzájuk tartoztam én is. Én is a pokolból származtam, csak úgy mint ők. És ők már mind hazatértek... Csak engem vártak. Amikor meghalt egy társunk, testét arccal lefelé fordítottuk, fegyverét pedig mellette hagytuk, így biztosítva számára a könnyű és egyben biztonságos hazatérést. Egyedül a maszkjukat tartottuk meg. Nem is tudom megszámolni egy kezemen, hány családnál jártam, akiknek én kellett átadjam a férjük vagy éppen apjuk utolsó tárgyát, ami a halálánál vele volt... És most, talán elérkezett az én időm is, hogy hazatérjek. Hozzájuk. Így van fater, nem hozzád. Ők voltak az igazi családom, nem te. De ne aggódj, a maszkomat majd te is megkapod. Csak ahelyett, hogy más vinné el neked, te magad kell leszedd a holttestemről. Hisz nem maradt már rajtam kívül senki, aki ezt a hagyományt tarthatná. Én vagyok az utolsó Szellem...

Tűz... Lángok.. A gyönyörű jelenség, ahogy a természet gyilkos csodája életre kel a semmiből, hogy puszta létével segítse azt az egyszerű halandót aki megidézte. Ó, hisz kivételes erő lakott ám a lángokban, amiknek végtagjai mindenfelé elértek, s ha egyszer tényleg közrefogtak valakit, azt már bizony nem engedték el. A tűzzel nem lehetett igazán küzdeni. Azzal az emberfeletti teremtménnyel, aminek égő csápjai bármit maguk alá gyűrtek.. De aki uralta ezt az erőt? Akinek a barátja volt a sok színes láng, és melegségük barátságosan ölelte körül?

Egy kattintással becsukta az öngyújtóját, eloltva ezzel a lángot amit az elmúlt 5 percben bámult. Számára ez egy furcsa meditáció volt, ami úgy megnyugtatta mint semmi más. A lángokba meredve mindig is kitisztult az elméje, és valahogy nem zavarta semmi. Jobban szerette ezt nagyobb tűznél csinálni, de jelenleg erre nem volt ideje… Főleg miután elráncigálták harcolni. Eleinte erősen tiltakozott, és végigpróbálta az összes szokásos kifogását, amik általában kiszokták menteni, de ezúttal nem működött semmi. Úgy tűnt súlyos a helyzet… - na nem mintha ez őt érdekelte volna, de a többiek számára elég ok volt ahhoz hogy mindenkit akit csak lehet kirángassanak a csatatérre.

Így történt hát, hogy aznap Jason Todd is a harcmezőn találta magát. Többnyire kerülte a nyílt összecsapásokat és hátulról támadott, vagy épp egy-egy elegáns mozdulattal gyújtott fel másokat. Mindenesetre igyekezett spórolni az erejével amennyire lehetett. Persze, nem azért, mert útközben meggondolta volna magát, és hirtelen érdekelte volna a csata kimenetele.. Mindössze tudta, hogy ha veszítenek, neki még el kell menekülnie valahogyan.
Egyelőre azonban úgy tűnt, nyerésre állnak. A megbeszélést a Nagy Házban tartották, ahová neki is el kellett mennie. Eleinte úgy gondolta az egész unalmas lesz, azonban ez megváltozott mikor megpillantotta az ismerős alakot az épülettől nem messze.

- Hé Allen! – szólt oda a lánynak már messziről. Amint az meghallotta, sarkon fordult és elindult befelé az épületbe. Felgyorsította a lépteit, így még beérte a lassan ballagó lányt. – Ah, ma is olyan vidám vagy mint mindig, igaz? – húzta a fiú gúnyos vigyorra a száját.
A másik mintha meg sem hallotta volna, csak lassan ment tovább. Sosem volt az a beszélgetős típus, ellentétben vele.

- Na, ne már kislány… Olyan nehéz lenne egyszer nem udvariatlan módon elrohanni? Talán félsz tőlem? Ijesztő vagyok? Erről van szó? Pedig én úgy hallottam, hogy te nem félsz semmitől…

A lány ekkor megtorpant. Keze ökölbe szorult ahogy lassan oldalra tekintett, hogy a fiúra nézzen. Izzó, vörös szeméből sugárzott az ingerültség amit az imént ő elültetett benne. Vagy legalábbis, ő azt hitte, hogy ő okozta mindazt a feszültséget. De ennyi azért kevés lett volna, még tőle is.

- Mi a fenét akarsz, Todd? – kérdezte tőle Chara. A fiú nevét a lány valóságos undorral köpte oda a mondat végére, mintha még a szó használatától is óvakodna. Feldúlt volt, igen. Bár, ő szinte mindig feldúlt volt… legalábbis mikor Jason közelébe került. Azt nem tudta, milyen volt általában, bár ha lehetett hinni a pletykáknak, annyira sokban mégse különbözött a két állapot.

- Hát, most hogy így kérdezed… Mondjuk egy mosolyt. – felelte ismét vigyorogva, kicsit sem zavartatva magát a meglehetősen negatív fogadtatástól.

- Jelenleg fontosabb dolgom is van a gyerekes tréfálkozásaidnál. – felelte tömören, majd ismét megindult.

- Oh, de te mindig ezt mondod. Néha már azt hiszem csak azért beszélsz ilyeneket, mert…

- Még egy szó és kitépem a nyelved. – morogta a lány. Jason erre egy pillanatra színpadias rémültséget színlelt, majd egy gyors lépéssel kielőzte a másik félvért, s beállt elé közvetlenül az ajtóba.

Ahogy a lány kissé megemelte a fejét, tekintetük találkozott. A közelben állóknak hirtelen kivétel nélkül fontosabb dolga lett, s inkább távoztak a helyszínről. Mintha a levegő nehezebbé vált volna körülöttük, ahogy némán álltak egymás előtt. Bár egyikük sem szólt, Jason képes volt a lány tekintetéből száz meg száz átkot is kiolvasni. Ő maga csak elégedetten vigyorgott a vörösen villogó szemét csodálva… Volt benne egy olyan vad tűz amit még senkiben sem tapasztalt eddig. Mielőtt még a következő rendkívül eredeti és humoros megszólalása elhangozhatott volna, határozott kiáltás hallatszott hátulról;

- Félre idióták! – ordította Clarisse, ahogy gyorsan közeledett a ház felé. Chara azonnal kilépett oldalra, majd megfordulva pillantott a kabinvezetőre. A másik Árészos lány kísérőivel együtt egy testet cipelt.. Úgy tűnt, még él, de csak .. épphogy. Prométheusz egyetlen fia egy pillanatra nem tudott mit felelni, annak ellenére is, hogy neki mindig volt mit mondania. Ahogy felismerte az illetőt, még épp időben félrelépett, mielőtt Clarisse ellökte volna az útból. Vetett még egy pillantást Chara felé, de ezúttal a lány a szokásos ostoba magabiztosság helyett mintha aggodalom morzsáit vélte volna felfedezni arckifejezésén. Jason végül szó nélkül befordult a házba, és Clarissékhez lépett.

- Hogy van? – kérdezte röviden.

- Szerinted hogy van?! - csattant fel a lány. - Csoda, ha az estét túléli... - halkította le a hangját és aggódó pillantást vetett a barátnőjére. - Tűnés innen, Jason, ha nem tudsz hasznos lenni! - mordult a srácra Clarisse. - Kereshetnél Apollónosokat, ha már itt vagy... - mondta idegesen. Jason tudta, hogy ez nem az az idegesség a hangjában amivel általában beszél.. Ez valami más. A lány aggódott. Tényleg.

- Clarisse, kedvesem, szerinted a betegnek most ilyen környezetre van szüksége? - kérdezett vissza Jason nyugodt hangon, bár ezúttal mellőzte a túlzott cinizmust. A felettébb negatív fogadtatás ellenére közelebb hajolt a sráchoz hogy szemügyre vehesse. Ő és Beckendorf régóta ismerték egymást. Egész jó kapcsolatot ápoltak. Tulajdonképpen... Segíthetett volna rajta. Átvállalhatta volna a fájdalmát, ha csak egy részét is. Könnyebb lett volna a sebesültnek. De neki? Neki sokkal rosszabb lett volna. Habár valahol úgy érezte illene segítenie, erősebb volt az az ösztön, miszerint önmagára kell gondolnia elsőnek. Valószínűleg kirángatják még harcolni, így nem vállalhat be felesleges hátrányokat. - Túl fogod élni. - mondta csendesen a fiúnak, majd felegyenesedett.

Ahogy indulni készült, Clarisse egy halk felmordulással jelezte elégedettségét a döntésével kapcsolatban. Ő azonban távozás helyett odavonszolta hozzájuk a legközelebbi Apollónost, nem törődve azzal amit az próbált mondani. Azonban mikor odaértek, kiderült, hogy .. az illető nem ért a gyógyításhoz. Hát mi másra lenne jó egy Apollón kölyök, ha gyógyítani se tud? Úgy tűnt a táborban nagyon megesett a standard az utóbbi időkben. Clarisse elindult, hogy keressen egy olyan dalospacsirtát, aki tud is valami hasznosat. Mély levegőt vett, majd sarkon fordulva kiment a teraszra. Nem tehetett jelenleg mást, akkor meg minek álljon ott?

Látta azt ahogy a többiek ránéznek. Pontosan tudta, hogy örülnek a távollétének. Lépten nyomon éreztették vele, hogy nem tartozik ide. Prométheusz fia, a titánok leszármazottja. Ő más volt. Mostanra már a saját meggyőződése is az volt, hogy tényleg nem itt van a helye. De már régóta nem foglalkozott másokkal. Azt teszi, ami neki jó lesz. Mindenesetre nem gondolkodott sokat ezen az eseten. Mikor elfoglalta helyét a tornácon, hogy rágyújtson egy szál cigire, épp odalépett hozzá Zeusz lánya.

- Még nem tudtam felmérni, de mennyire gáz a helyzet a tábor többi részén? - kérdezte kicsit sötéten a lány. Először csak pár másodpercig szótlanul figyelte a lányt, szemügyre véve őt.

Régóta nem találkoztak. Tulajdonképpen még azt is lehetett volna mondani, hogy egy kicsit hiányzott neki a társasága. Keveseket tartott a táborban ténylegesen figyelemreméltónak, olyannak akivel értelmes beszélgetést lehetett folytatni. Thalia az első naptól kezdve közéjük tartozott. Miután azonban elváltak, a fiú sokáig úgy érezte, magára maradt. Az istenek a szánalmas próféciájukkal jól kiszúrtak vele, s elvették tőle az egyetlen embert, aki talán megérthette őt. A sors iróniája volt csupán, hogy az istenek konfliktusa miatt találkozhattak ismételten.

- Szervusz Lia, téged is jó látni - eresztett meg rá Jason egy félmosolyt, miközben az imént elővett szálat forgatta ujjai közt - Ez a hely? Nos, volt itt.. "gáz" - mondta ki a lány által használt szót némi gúnnyal a hangjában - mindig is. Egyébként tudtommal sok a sérült, illetve az épületeket kicsit megtépázták.

A lány erre csak bólintott, majd pár másodpercnyi csend következett. Az együtt töltött idejükben annak idején rengeteget beszéltek. Thaliának is mindig volt mit mondania, mindig gondolt valamit arról amit Jason állított, gyakran nem is értve egyet vele. Most valahogy… Más volt. A fiú sejtette, hogy nem az eltelt idő miatt van, és nem is a prófécia miatt… Talán a szituáció volt számára kellemetlen.

- Kösz... Na, és hogy bírod? – nézett egy pillanatra a fiúra.

- Áh, én? - kérdezett vissza, miközben az öngyújtója egy gyors kattintásával meggyújtotta a cigarettát. A szájához emelte, mélyen beszívta, majd pár másodperc múlva kifújta a füstöt. - Csak azért vagyok itt, mert túl bonyolult lenne egyedül biztonságosan megélnem valahol máshol. Ez nem az én háborúm. Habár, belegondolva talán ... - vonta meg a vállát, miközben újabbat szívott - Mindig furán viselkedtek velem itt. Megszoktam. De mióta van ez az egész konfliktus, mindenki azt várja mikor fogok átállni. Mikor ugorhatnak végre rám hogy eztán már általuk jogosnak ítélt verést osszanak ki, vagy tudom is én miről álmodoznak ezek az inkompetens balga félistenek. Lehet, hogy tényleg meg kellene lépni? - gondolkodott hangosan. Általában nem szokott ilyet csinálni... De Thalia még mindig egy kicsit különleges személy volt számára, és jelenleg úgy érezte megengedheti magának. Olyan rég látták egymást igaziból, aztán mikor sor kerül rá, ilyenek a körülmények. Hát mennyire gyűlölhették őt fenn az Olimposzon?

- Persze, kurva vicces lenne, ha mindannyian meghalnánk - húzta fel magát kicsit a lány. - Tudod, néha nem tudom elképzelni, hogy lehetsz ilyen önző... - sóhajtott egy nagyot. - Velem is furán viselkedtek! Visszajöttem a halálból, de attól még megtaláltam az embereimet. Hagyd abba a mártírkodást és erőltesd meg magad, ember! - lökte meg kicsit a vállát. - Nem fog a szádba repülni a sült galamb, ha zavar, tegyél érte, hogy megszeressenek! De ha ilyen faszkalap maradsz, aki önzőn és bunkón viselkedik, akkor ne csodálkozz, hogy ilyenek veled... Én meg tudom, hogy tudsz normális lenni... - nyugodott le végül.

A fiút ez az apró kirohanás hirtelen kettejük számtalan veszekedésére emlékeztette, amiken még évekkel ezelőtt estek túl. Akármit mondtak egymásnak, valahogy… Különleges volt. Nem létezett ember a világon, akiben igazán bízott volna, nem volt olyan, akinek a szavát teljes mértékben hitelesnek ítélte volna… De Thalia olyan … más volt. Azonban akármennyire is jól ment az egész, a deus ex machina be kellett üssön, és most itt voltak ők, megfosztva a közös pillanataiktól, nem csak romantikus, de már baráti értelemben is. Jason az utóbbi időben elfogadta, hogy a lány számára már csak barát lehet, de még így se igazán tudtak érintkezni egymással.

- Elképzelhetetlen vagyok, ne is próbálkozz. - intett a fiú mosolyogva a lány ezen megszólalására, majd ismét szívott egyet, s megvárta amíg barátnője befejezte - Persze. Az egyetlen baj a te és az én mesém között... Hogy te egy főisten lánya vagy, egy hős akit ünnepeltek és emlékeztek rá azután is hogy meghalt, míg én - hajolt kicsit közelebb, mélyen a lány szemébe nézve - egy titán gyereke vagyok. Ez minden amit látnak belőlem. Minek próbálkoznék.. – tette fel a kérdést egy halvány mosoly kíséretében, majd ismét felegyenesedett. - Nézd csak meg a tábort. Ott vannak például az Árészosok. Mindenki utálja őket, pedig vannak köztük... normális alakok is - mondta lassan, maga elé bámulva. - Ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, hát nem fogják elengedni. Ugyanúgy, a különböző istenek gyerekei állandóan ostoba módon versengnek egymás között, csak mert az égi ősöknek volt egy kis konfliktusa... Az egész... Az egész egy nagy cirkusz.

- A legtöbb embert nem érdekli, kinek a gyereke vagy... Te legalább tudod - vágott vissza Thalia. - Mindenki tudja, mennyire semmi közöd ahhoz, kinek a gyereke vagy és nem tehetsz róla. Arról igen, ha már úgy viselkedsz, ahogy... - fonta karba a kezét. - És attól még, hogy vannak, akik versengenek, a többiek tudják, hogy ez nettó faszság. De most pont úgy hangzasz, mint aki azt várja tőlem, hogy mondjam azt, hogy húzz el innen vagy nem tudom... - mérte végig gyanakodva a lány.

- Kinek a gyereke.. Látod, ez itt a probléma. Felállították ezt a tábort, összeszedték a félvéreket. Erre a fenti banda arra nem méltóztatik, hogy legalább elismerje a sok kölyköt. Kérdem én, akkor minek produkálnak ennyit? Tán nem futja a költségvetés védekező mechanizmusokra? Na mindegy is... - vonja meg a vállát, majd a szál végéről lepöckölve a hamut azt ismét a szájához emeli.

- Ez egy olyan kérdés, ami mindenkit foglalkoztat.. - sóhajtotta Thalia.

- Legalább nem ebbe a részlegbe tartozom. – folytatta a fiú - A viselkedésem meg, mm... Úgy hiszem vannak nálam sokkal nagyobb csodabogarak is ezen gyülekezetben, így bőven elférek magam is. Lemondtam már arról, hogy meg akarjak győzni másokat. Tudod, vannak azok a megrögzött emberek akiket ha képen vágsz a tiszta igazsággal, akkor is inkább a maguk téveszméire esküsznek majd. Hát csak tegyék. Hé. Csak nem aggodalmat vélek felfedezni hangodban? – utalt a felszívódásos részre vigyorogva. - Azt hiszem sajnos túl korán van ahhoz, hogy most megszabaduljatok tőlem. Különben is... - kezdi, majd szabad kezével átkarolja a lányt - megőrülnék a tudattól, hogy amikor visszatérsz a táborba, nem lehetne minőségi társaságod. - egy pillanatra csendben maradt, kezét a lány vállán pihentetve, majd másikkal egy gyors mozdulattal elejtette a leégett csikket, rátaposott, majd a szétfoszlott papírcafatot lerúgta a teraszról a fűbe.

- Asszem, van egy pár másik ember, akihez szívesen odamegyek rajtad kívül... – dünnyögte a lány kissé játékosan. Ah igen, a kapcsolatuk két oldala. A viták, illetve… az érzelmes pillanatok.

- Elpis kairos, mou kalos agapetos - súgta az ógörög szavakat a lánynak. Ezután pár pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta. - No, s merre jártál te, villámosztó vándorom? Jó helyed van a vadászok közt? – mielőtt a lány válaszolt volna, még finoman elhúzódott tőle. Megint az a fránya eskü.

- Jó helyem van. Irtjuk a rosszat, vándorlunk egy csomót. A úrnőnk gyakran csatlakozik, de mióta komolyabb a háború, főleg én vezetem a lányokat... Én élvezem az egészet, izgalmas - rántotta meg a vállát. Még mondott volna valamit, de ekkor tudatosult benne hogy fogytán az idő, így csak biccentett egyet a srácnak, megveregetve a hátát.

- Ideje felkészülnünk... Vigyázz magadra, Jason, jó? - kérte halkan a srácot.

- De csak ha te is. – mosolygott rá a lányra. Ezután elváltak, majd Jason visszatért a házba.

Chara ezalatt az épület belsejében állt. Egy pillanatra szem elől vesztette Nicket – még mindig bizonytalan volt abban, hogy le kellene e szúrja a srácot, vagy nem – s az hamar el is tűnt. Most azonban úgy döntött, hogy hagyja. Valószínűleg van itt rajta kívül más is, aki azért helyrerakná az idegent ha az valami gyanúsba kezdene. Úgyhogy inkább megtelepedett az egyik sarokban. Egy ideig forgatta a tőrét a kezében, párszor végighúzva azt a vasdarabon amit élezésre használt. Lassú, monoton mozdulatokat végzett, bámulva ki a fejéből. Ahogy fordított egyet a pengén, a bronz felületen megtörő fényen meglátta önmagát. Vörös szeme érzéstelenül meredt … önmagára. Tudta, hogy nem szabadna elmerülnie a gondolataiban. Ez a nap hosszúnak ígérkezett már most, és még koránt sem volt vége. Szeretett harcolni, élvezte a csata pörgését, azt a vad érzést ami elöntötte ilyenkor. De így, hogy ennyi minden múlt a sikerükön… Ez egy kicsit más volt.

Egy reflexszerű mozdulattal benyúlt a mellvértje alá, s a kihúzta a ruhái alatt eltemetett nyakláncát. Pár pillanat erejéig csak a kezében szorította a szív alakú aranyat, majd egy óvatos mozdulattal felnyitotta azt. Kiemelte az apró képet, majd lassan széthajtotta azt. Félig. A húga még hét éves volt a képen. Gyakran képzelgett arról, hogy milyen lehet most. Már … valószínűleg meg sem ismernék egymást. Igazság szerint azt sem tudhatta biztosra, hogy életben van. Vagy azt, hogy hol. Csak a remény maradt neki, hogy egy nap valami csoda folytán egymásra találnak. Egészen kiskora óta igyekezett olyan erőssé és tapasztalttá válni, amilyenné csak tudott. Tisztában volt azzal, hogy a puszta jelenlétével is veszélybe sodorhatná Lilyt, így készen kellett álljon, hogy meg tudja védeni. Bár, néha úgy érezte, talán a fiatalabb lánynak jobb nélküle. Így … biztonságban lehet. Már ha egyáltalán most úgy van. Ha egyáltalán … van valahogy. Az egész … Túl bonyolult volt. Lesütötte a szemeit, majd gyors mozdulattal visszatette a nyakláncot a képpel együtt a helyére. Ahogy félre pillantott, észrevette, hogy elkezdtek összegyűlni az emberek Kheirón körül. Felállt, majd a tőrjét elrakva közelebb lépett.

A terv ismertetésénél Chara ezúttal sem állt túl messzire Nicktől. A kentaur elmondta a tervet, ami végre őt is beosztotta valahova. Legalább lesz mit csinálnia… De persze az idegen ezúttal se tudta tartani a száját.

- Tisztelettel, jó paci uram, ez egy baromság. – kezdte a srác. A lány már akkor a szemeit forgatta, mikor hallotta őt mély levegővétellel rákészülni a felszólalásra. - Ha rám hallgattok, nem indítotok frontális támadást, mert mire a két baszó osztag megérkezne a testvérpárhoz, halottak lennének. Jó eséllyel a többiek is. Én pedig nem akarok halott lenni, gondolom senki se. – vonta meg a vállát, körbetekintve. Már ekkor érezte, hogy többen könnyen melléállnak majd. Az ostoba előadásaival az egyszerű félvérek számára erősen megnyerő lehetett, valószínűleg kevesen gondolkodtak el igazán a gyerekes viccein.

- És mégis mit java... - kezdte, de ebben a pillanatban valaki legalább háromszor hangosabban szólalt meg.

- Na, álljon meg a menet. - lépett ki a srác a tömegből, habár a tömegben is elég feltűnő jelenség volt a magassága miatt. Chara felé fordulva némileg oldalra döntötte a fejét, amin némi ingerültséggel együtt kíváncsiság is látszott. - DICK JONES? Ó, te hitvány lókötő, hát te minden ember közül mégis hogy kerülsz ide? Hát ennyire hiányoztam neked, képes voltál lenyomozni? Te csibész, így zavarba hozol mindenki előtt. - hajtotta hátra a fejét Jason miközben beszélt, majd egy lassú mozdulattal a homlokához emelte a kézfeje hátulját, azzal takarva magát. - Hát nem illett volna szólni, hogy jössz? Öreg cimborádat értesíteni, hogy megfelelő módot teremthessen a látogatásodnak? Látod, csak úgy beesel ide magadtól és hozod azt a káoszt ami régen mindkettőnket követett mindenhova.

- Hát ezt nem hiszem el... A kibaszott Szopómaszk személyesen! Hogy a retekbe kerülsz te ide? – kérdezte Nick meglepődve. Mikor odalépett hozzá Nick, akivel egy egész titkos kézfogási műveletet hajtottak végre, a srác elégedett vigyorral fogadta. - Az anyád te, hogy megnőttél! Mikor utoljára láttalak még kis pisis voltál csak – vigyorgott a másik félvér, majd megvonta a vállait. - Nem tudtam időben szólni hogy érkezek, az a nagy káosz megint a nyakamban loholt... No de nem azért jöttem mert úúúgy hiányoztál volna, bár megjegyzem, ezek a gyönyörű szavak nagyon jól estek, életemben nem mondtál még ilyeneket nekem... Viszont akkor... Hol a cucc? - nyújtotta ki a kezét felé - A megszokott adag, fél évre. Bár ha ez az utolsó esténk, akár az egészet elszívhatnánk...

- Ah, Nicholas, pedig biztos voltam benne hogy mostanra elfelejtetted, hogyan kell. Na hát, mindenki tartogat meglepetéseket, igaz? Egyébként is... - kezdte, majd kissé előre hajolt, hogy szemei egyvonalban legyenek a srácéval - A részletek, fiam, mindig ezek érdekelnek igaz? Hát, feleslegesen hosszú történet... Fogalmam sincs milyen cuccról beszélsz, most nincs nálam semmi. - Mondta, oldalra döntve a fejét. Chara itt mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Tehát, Todd még kábítószer kereskedelemmel is foglalkozott. Egyszer csak összegyűlik majd annyi átkozott kihágása, hogy kicsapják a táborból.

- Todd. Te ismered ezt a majmot? - kérdezte Chara némi meglepetéssel a hangjában, ahogy tett pár lépést közelebb a sráchoz.

- Hogy ismerem e? – kérdezett az vissza vigyorogva, majd széttárta a két karját - Ez a pernahajder és én a legnagyobb páros voltunk amit az elmúlt században ismert a halandó emberek világa!

- Mégis milyen páros? Mit műveltetek ti ketten? - kérdezősködött a lány tovább.

- Oh, kisasszony, sajnos azt nem mondhatom el. Tudod, ez sajnos több államban is elég szigorúan őrzött titok, beleértve ezt is. De ha egyszer velem jönnél, mondjuk, hmm... Missisipi államba, ott elmondhatnám neked. Élvezetes kis kirándulás lenne az biztos. Na, mit szólsz?

- Te beteg vagy.

- Ó, az meglehet. De itt mindenki az, nemde? - vigyorgott a srác zavartalanul továbbra is.

A lány várt pár pillanatot, majd ezúttal Nick felé fordult.
- És most mi a nagy terved?

Mielőtt azonban a félvér válaszolhatott volna, elégedetlenkedő hangot hallottak a tömegből. Ahogy Hermész lánya odalépett mellé, Jason vetett egy jelentőségteljes pillantást Nick felé, egy félmosolyt húzva magára. Ahogy Leah megpiszkálta, csak vigyorgott egyhelyben, majd a vállait felhúzva grimaszolt.

- Tudod, hogy mindig nyitott vagyok a faszságaidra és sztorijaidra, de most marhára nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust, tesóm... – szólt a lány, utalva arra, hogy haladniuk kellene, mert az ellenség is hamarosan készen fog állni. Közben a tekintetük Charával találkozott. A lány egy pillanatra úgy érezte talán nem mindenki reménytelen a Házban. - Oké, hallgatunk... Csak pörgősen, mert még össze is kell állnunk és nincs sok időnk.

- Ugyan már kedves, a shownak mennie kell. Ezt itt gyorsan lerendezzük majd vagy így vagy úgy... – válaszolt vígan Jason.

- Yeah, értem... De egy kicsit szedjük össze magunkat... Mi is azt hittük, hogy hamar megleszünk.. – tette hozzá zordan a Hermészes.
Eközben elkezdték a tervet hallgatni. Chara némileg közelebb lépett, továbbra is erőteljes ellenszenvvel tekintve mindkét fiúra.

- Nyugalom, a pörgés az én életmódon. – kezdte Nick. A stílusa annyira erőltetett volt, már a szánalmassága miatt lassan nevetségesnek találta a lány is. - Már azelőtt megindítjuk a támadásunkat az ellenség felé, hogy beletudnátok kötni a tervembe. – mondta nyugodtan a Hermészes lánynak, miközben az ellenséges csapat felé nézett, majd összecsapta a két tenyerét és Jason felé tekintett.

- Na tesó, mit szólnál ahhoz ha beszélgetnénk a két testvérpárral? Úgyis ellógnád a harcot, legalább most hasznodat venném. Benne vagy? Na, fasza! – vágta rá gyorsan mielőtt reagálhatott volna, majd Kheirón felé pillantott. - Kikből is áll a két baszógép osztag? Jók a lopakodásban? Vannak valami fasza képességeik amikkel segíthetnének minket? Csak mert kéne egy kis időhúzás, amíg a Vadászok megkerülik a köcsögöket és... - itt egy pillanatra elgondolkodott, bár Chara erősen kételkedett abban, hogy neki értelmes gondolatai is lennének, miközben a plafon felé bámult. Majd aztán végre megvilágosodott. Tán eszébe jutott az a szó amit keresett? - Ééés felmásznak a fára. – Itt Thalia felé pillantott – Meg tudjátok oldani? Fasza lenne, mert akkor két oldalról be tudnánk szorítani őket. Mi lefoglaljuk a két félvért, kinyírjuk a fenébe, ezidőalatt kedvenc pacikám - kacsintott Kheirón felé - felsorakoztatja a seregünket és neki mennek a maradéknak. Ti pedig majd hátulról megsorozzátok őket. Teljesen váratlanul érné őket a támadás, ráadásul újraszerveződni sem tudnának. Egy kibaszott mészárszéket rendezünk gyerekek! - mondta magabiztosan egy kicsit hangosabban a többieknek is, majd Chara és Leah felé fordult mosolyogva. Ha az előbbi a tekintetével ölni tudott volna, ekkora Nick talán már háromszorosan is halottként feküdt volna a faház padlóján.

- Na, megfelel? Elég gyors voltam? Valaki mérte az időt a biztonság kedvéért, nehogy túllépjük az időkorlátot!

Ahogy Nick befejezte, Jason röviden megtapsolta.
- Az időt? Jól tudjuk, hogy úgyis végzel mindig fél perc alatt, akkor miért fáradozzunk vele? – kérdezte vigyorogva.

- Hát nem úgy volt hogy nem mondod ezt el senkinek? – csóválta a fejét Nick - Már így is elég gáz, amikor a rúdtáncos csajnak kifizetek egy órát pár másodpercre, majd aztán együtt nézzük egymást némán, hátha lesz még valami... - mondta szomorkásan, majd amikor Thalia is felszólalt, úgy tűnt egy pillanatra komolyabbá vált.

- Viccelsz? Még jó, hogy tudunk fára mászni... - forgatta a szemét. Jason imádta a lány hasonló stílusú megjegyzéseit. A mai napig úgy gondolta, ezt pedig többször is hangoztatta már, hogy ő volt az aki megtanította Thaliát erre. Hogy ebben mennyi igazság volt, azt senki nem tudta rajtuk kívül. - Amúgy nekünk van a legnagyobb esélyünk elbújni előlük, hogy ne vegyenek észre... - biccentett Nick felé. - Ja, és jobb, ha inkább Kheirónnak hívod... – biccentett ezúttal a kentaur irányába. - Ő nem fog szólni, de én igen. Bőven megérdemel ennyit, szóval kérlek, a minimális tisztelet maradjon meg...

Mikor Thalia felszólalt, Jason, aki fene tudja hogy, időközben a lány mellé került, vígan bólogatott míg ő beszél.
- Hát, a helyedben én nem szórakoznék a Vadászokkal pajtás .. - mondta amint csönd lett. Ezután Thalia felé bökött a fejével - Vele meg aztán végképp nem.

- Na, akkor már meg is van a csapat fele! - csapta össze a tenyerét Nick boldogan.

- Ha kell valaki aki szétrúg egy segget, és rohadtul nem érdekli, ha közben megdöglik, itt vagyok – hallatszott egy rövid szünet után a tömegből. Chara a hang irányába kapta a fejét, majd fel vélte ismerni benne a korábbi ellenfelét. A lány elég megviseltnek tűnt, amit a megjegyzése is igencsak megerősített. Végül aztán nem szólt semmit erre.

- Asszem nem csak én nem kaptam meg a mai happy meal menümet a mekiben... Viszont én mindig szívesen látok egy öngyilkos hajlamú csajt a csapatban, szóval oda se neki, fel vagy véve! – bohóckodott ismét a külsős félisten. Hermész lánya, aki ezek szerint jó barátja lehetett a lánynak, leszólta őt a negatív hozzáállása miatt. Ezek után pedig nekiállt a csapatok ismertetésének, Nick előző kérdésére visszatérve.

- Hogy kikből áll? A te csapatodban van Jay, akivel ezek szerint ismeritek egymást... Prométheusz fia, tud a tűzzel dolgozni és veszélyesen jól hazudik és adja mások szájába is a dolgokat... - Ahogy róla volt szó, Jason mélyen meghajolt, balját a mellkasára téve, jobbját pedig kitárva oldalra. Ezt követően már szakította is volna félbe a lány beszédét, de Chara még időben bokán rúgta, ez pedig volt elég erős ahhoz, hogy belefojtsa a szót, legalábbis egyelőre. - Jared – biccentett a hátrább álló íjász fiúra a vörös hajú lány- Apollón fia, aki az íjászat, gyógyítás és a zene istene főleg. Nappal erősebb lenne, de keresve sem találsz jobb íjászt és gyógyítót. Végül pedig James, Héphaisztosz fia. Kreatívan felhasználja, ami a kezében van, illetve saját kütyükkel és bombákkal harcos. Bízhatsz benne, hogy védi a hátad... A másik csapat pedig Lyra – bólintott ezúttal a mellette álló lány felé. - Nemezisz gyereke – Itt Nick ismét tanúbizonyságot adott az ostobaságáról, így Leah egyszerűbben folytatta - Tudod, a bosszú és az egyensúly istennője... Veszélyesen jó közelharcos, baromi gyors és esetenként befolyásolni tudja a szerencsét és ha sebződik, erősebb lesz. Az egyik legjobb taktikai ember és okos, szóval én biztosan nem állnék ki ellene, ha ellenség lennék... Chara – bökött ezúttal fejével felé - Árész, a háború istenének a lánya. Erős, jó harcos minden szempontból és vannak ezt támogató képességei. Ellie - bólintott a lány felé. - Hasonlóan Chara-hoz, elég jó harcos, szintén Árész lánya. Abból a csapatból én vagyok az uccsó, Leah... Hermész lánya vagyok, a tolvajlás, a hazugságok és az istenek hírnökének lánya. Bármilyen zárat feltörök, az egyik legjobb lopakodó vagyok és bár nem a legjobb tolvaj, azért abban sem vagyok rossz. Nem utolsó sorban a meggyőzési képességem is elég jó, de Jay jobban hazudik nálam. És Lyra mellett én is szívesen jelentkezem seggszétrúgásra... Mi ismerjük kicsit őket, egy kabinban laktunk velük... De ennyi... Te kinek a fia vagy és mik a képességeid? – kérdezte a sráctól. Chara ezt hallván kissé előrébb lépett, az említett irányába.

- Nem fog válaszolni. Ha igen, valószínűleg hazudik majd. Pontosan tudja kinek a fia, de nem mondja majd meg. Nem tudom miért titkolja ennyire, de feleslegesen kérded. Inkább induljunk meg, mielőtt az időbeli előnyünk elszáll... Csapatokba kellene rendeződnünk így is.

- Igen-igen, a titoktartásiszerződés amit aláírtam nem engedi ezt az infót eljuttatni a nagyvilág felé, azonban - emelte fel a mutató ujját a levegőbe - kettesben szívesen felvilágosítok bárkit az éjszaka folyamán majd. De a képességeimről szívesen nyilatkozok: Jól látok a sötétben és el is tudom magunkat rejteni, emellett a kardforgatásban sem vagyok utolsó, de amilyen fáradt vagyok jelenleg, én legszívesebben csak a csapatot rejteném el a köcsögök elől amíg hozzájuk tartunk majd. - tekintett az ellenség helyzete felé. - A többit meg lusta vagyok felsorolni, de Jared szívesen megteszi helyettem is, ha végre a barátjára is figyelne nem csak a barátnőjére... – Nézett rá megjátszott sértődöttséggel.

Jared csak zavartan felpillantott a nevét hallva, majd el is pirult kicsit.
- Ő nem is a barátnőm... Ő... - kezdte habogva. - Család... - mondta elég kevéssé meggyőzően. Jason ekkor elégedetten elvigyorodott, meghatározva a következő nagy viccének áldozatát.

- Oké... - vette át Leah újra a szót. - Akkor a terv, hogy páran odamegyünk, eltereljük a figyelmet, a csapatok felállnak, beszorítjuk őket és kinyírjuk őket a francba?

- Nekem tetszik a terv... - fonta karba a kezét Ellie.

- Úgyis ki akartam próbálni pár újdonságot - mosolyodott el James, ahogy kiropogtatta az ujjait.

- Csak kajálják is be a dolgot... - ingatta a fejét Jared. - Axel és Abbie nem hülye... Nagyon jónak kell lennetek...

- Valamennyire ismeritek őket! Használjátok a gyengeségeiket! – tette hozzá Kheirón is.

- Jó – bólintott a vörös. - Szóval? Ki megy az elterelő csapatba? Hány emberre gondoltál? - fordult vissza Nick felé.

- Hát, azokra akiket Kheirón is mondott. - itt Thaliára pillantott, valószínűleg elismerést várva amiért képes volt kimondani az illető nevét - Annyian elegen leszünk. Aztán útközben megbeszéljük pontosan ki is áll ki beszélgetni a két hülyegyerekkel. A többiek addig meg szépen lapulnak és várnak, hogy lecsapjanak. – vonta meg a vállát. Látszott rajta, hogy annak ellenére hogy igyekezett is rendesen tervezni, valahogy mégse volt neki való a dolog. Talán sose volt igazán csapatjátékos.

- Már bizonyára tudod, hogy az emberek megnyerése igazán az én műfajom, drága Nicholas - mondta Jason elégedetten vigyorogva, ahogy a srác oldalán megindult - Így azt majd én intézem. Ellenben, kérdéses az hogy mennyire lesz itt beszéden a hangsúly, mert lehet hogy ezek a degenerált majomszabásúak azonnal megtámadnak minket... Mindenesetre elég érdekes műsor lesz, nem igaz? - kérdezte ezt már mindenkitől.

- Mhmm, tapasztaltam milyen jó vagy benne. DE még így sem elég jó. Amíg téged nem támadnak le egy melegklubban mint engem, addig egy szavad sem lehet. Mindenesetre - fordult barátja felé - ha úgy lenne hogy támadnának, én tudok egy könnyű módszert amire nem számitanak - kezével pisztolyt formált és úgy tesz, mintha meghúzná a ravaszt, közben a szájával egy "puff" hangot adott ki. - Szóval ezt az érdekes műsort rövidre is zárhatnánk. – vetette fel. Chara ezúttal úgy érezte talán nem lenne rossz ötlet alkalmazniuk a mindennapi emberek eszközeit. Könnyen meglehet, hogy ez pont olyasmi, amire az ellenfél nem számítana… A meglepetés ereje pedig mindig is elsöprő volt az ütközetek során.

- Leállok beszélgetni az egyik hülyegyerekkel – morogta közbe Lyra - Nem kell az útközbenre húzni a nyomorult agyalást a dologról. Csak intézzük már el őket.

- Ne ez a beszéd! – csapta össze a tenyerét Nick vigyorogva. - Így kell ezt csinálni! Nem kell itt tervezgetni, egyből a közepébe. Bírom a csajt!

Ezzel jelen helyzetben talán egyedül volt. Chara látta a vörös lányon, hogy aggódott barátnője állapota miatt. Ami Prométheusz fiát illeti, őt miért érdekelné bárki önmagán kívül. A többiek valószínűleg Hermész lányához hasonlóan gondolkodtak. Ami őt illette, kissé tartott attól, hogy érzelmileg instabil állapotában a lány szabotálhatná az akciót – akár akaratán kívül is. Ha szerencséjük van, erre azért nem kerül sor…

Charának meg voltak a kétségei az akció sikerességét illetően. Nickben továbbra sem bízott, a letargikus Lyra jelenleg számára egy időzített bomba volt… Todd pedig maga volt a káosz, ők meg arra készültek, hogy őt hagyják tárgyalni. A lány szándékosan nem maradt le tőle, több okból is. Nem akarta, hogy a srác ezúttal is meglógjon, illetve, meg akarta állítani mielőtt valami ostobaságot követne el.

Jason vele ellentétben elég nyugodt volt. Számára az egész egy átlagos nap volt; épp egy játékos beszélgetésre készült régi kabintársaival. Régi barátja visszatérése valahogy üdítően hatott rá, legalább innentől több komédiát vihetnek a tábor szürke mindennapjaiba. Nem aggódott az akció sikere miatt, sőt, amiatt sem, hogy tulajdonképpen megússzák e élve. Menetközben még rágyújtott egy szál cigarettára, majd felajánlott egyet Nicknek is. Oldalra pillantva aztán feltűnt neki Lyra állapota is. Ahogy a lány kinézett, később még szüksége lehetett valami komolyabb anyagra. Ki tudja, most talán rávehette valami drágább vásárlásra is. Hogy némileg megelőzze az egészet, kérdés nélkül odanyújtott egy szálat a lánynak is, amit időközben már meg is gyújtott, nagyban számítva arra, hogy a delikvens azonnal kap majd az alkalmon.

Lyra, Nick, Jay, Chara és Leah - Aria Ordo Gresh550

A megbeszélés így is túl sokáig húzódott, az ellenség már készülődik, én pedig megint full idegben vagyok. Azt akarom, hogy vége legyen. Hogy nyerjünk, ők menjenek haza, én tudjak segíteni a barátaimnak és aztán elvonuljak depizni…

- Oké, guys, akkor haladjunk! Lyra, Jay, akkor első körben ti beszéljetek velük, mi meg… Nick-kel? – pillantok kérdőn a srácra a nevét illetően. – Szóval mellettetek leszünk. Úgyis mi hárman ismerjük őket a legjobban közölünk talán. Tudunk dolgokat róluk, használjuk fel… - mondom megdörgölve az arcomat, aztán leellenőrzöm a két tőrömet és Remalát, majd a többiekhez fordulok.

- Ellie, Chara, James, Jared ti is gyertek velünk, de kicsit hátrébb álljatok meg. Még nincs elég sötét, ők meg jól látnak a sötétben amúgy is… A lamia is, szóval azt ajánlom, hogy tisztes távból, de elég közel hozzánk gyertek. A lamia csapat is figyeljen...

- Rendben, Leah, számíthatsz ránk! – mosolyog ránk kedvesen Jared, majd gyorsan visszalép Lottie-hoz elköszönni. A többiek is készülődni kezdenek, Shawn valahonnan szervált egy zászlót, amivel jelezzük, hogy beszélni akarunk.

Én a magam részéről még megölelgetem Lottie-t, megszorítom Lyra vállát bátorítóan, aztán összeborzolom megint Jay haját és készen állok. Szememmel jelzek Kheirón-nak, Thalia-nak és Annabeth-nek, hogy indulunk. Annak örülök, hogy ez legalább lefoglal egy kicsit, így nem kattogok a saját dolgomon. Bár az nem segít, hogy egy irdatlan Charles üvöltés a Nagy Házból az, ami elkísér minket az utunkra…

Meglepő módon a két testvérpár és a lamia is kicsit lemaradva jönnek hozzánk. A többiekhez fordulok.
- Szerintem annyira bíznak abban, hogy nyernek, hogy ezt is csak játéknak fogják fel… - morgom nekik.
- Óvatosan… A bizalom nagy erőt tud adni… - teszi hozzá James.
- Viszont nagyon pofára is tudnak esni… - morogja Ellie.

Két percen belül összetalálkozunk és először csak a tücskök ciripelése hallatszódik. Végül Axel szólal meg.
- Na, mit akartok annyira megbeszélni? – vigyorodik el lassan, veszélyesen, tényleg érezhető, hogy mennyire fölényben érzik magukat. Csak azt nem tudom, miért… Nagyon zavar és gyanús.