Choshroukkok Bhatrujazk

Név: Choshroukkok (vezetéknév) Bhatrujauzk (keresztnév)



Faj: Retanen

Származási hely: Sthandhushu rendszer, Hilno bolygó, Bindho városa

Nem: Férfi

Kor: 11

Magasság: 167 cm

Súly: 63 kg

Bőrszín: Kék


ET

Nem tudok magamról semmi különöset mondani. Átlagos középosztálybeli hivatalnok családba születtem. Mind két szülőm egy-egy állami hivatalban dolgoztak. Apám a kormányhivatalban, míg anyám a bolygó mezőgazdasági hivatalában. Volt vagy 10 testvérem. Mindegyikkel egy idős voltam, hisz végül is egy alomból származtunk. Gyermek korom és közép iskolás éveim elég gyorsan és unalmasan teltek. Nem igazán voltam nagy bulizós vagy épp kitűnő tanuló. Talán csak az állampolgári jogok, történelem és testnevelésből voltam jó. A tovább tanulás lehetősége pedig nem is vonzott igazán. Egyszerűen csak szolgálni akartam a birodalmat és annak császárát. Semmi mást nem akartam. De nem úgy mint a szüleim akikre persze büszke voltam, hisz a hivatali munka is fontos része a birodalomnak. De a hivatalok nem állítják meg a terror támadásokat. A hivatalok máshogy védik a birodalmat. Passzívan. Én nem passzívan akarom védeni. Én aktív tagja akarok lenni a birodalmi véderőknek. Harcolhattam volna a seregben, lehettem volna kommandós. De végül a Benathon Rend mellett döntöttem.

Közép iskolás éveim utolsó két évében emiatt sokat veszekedtem szüleimmel. Apám még valahogy csak-csak elfogadta, hogy az egyik fia bevonul a seregbe, de azt már nehezebben, hogy pont a Benathon Rendet néztem ki magamnak. Utcai legendák szintjével vetekedő történeteket mesélt a Rend véres munkájáról, meg minden féle városi mendemondát az agymosásról és arról, hogy milyen sznobok az ottaniak. Hát igen apám nem rajongott éppen a Rend tagjaiért, főleg nem a régi lovagrendi családok iránt. Ennek talán az lehetett az oka, hogy ő maga keményen megküzdött mindenért amit idáig elért és folyton lenézték fiatal korában. De apám legalább is érvelni próbált és józan eszemre akart hagyni, amivel még tudtam is mit kezdeni. Anyám már nehezebben viselte a dolgokat. Ő maga folyton sírva fakadt ha ez a téma szóba került, vagy ha egyáltalán valaki megemlítette a Benathon Rendet és kivonult a szobából. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Tudtam, hogy ez rossz neki. Tudtam, hogy fáj neki. De én ezt akartam. Próbáltam beszélni vele. De folyton témát váltott vagy a fentiek szerint elviharzott. Apám sem tudott vele sokra jutni vele is folyton eljátszotta ezt. Testvéreim vegyesen fogadták ezt a döntsem. Van aki támogatott, van aki ellenezte az egészet, megint mások kárörvendtek, hogy így megszerezhetik a cuccaim. Persze a végén azért eljött az a várva várt összeborulás a testvéreimnél. Apám is megbékélt az egésszel vagy legalább is úgy tett és emlékszem arra, hogy mit mondott nekem még az alapkiképzés előtt „ Tégy büszkévé fiam”. De anyámmal más volt a helyzet. Ő nem jött el akkor. Ő nem tudta ezt valahogy feldolgozni. Ez pedig bántott engem belülről. Nem akartam, hogy fájjon neki, nem akartam rosszat, de nem tudtam máshol elképzelni magam csak is a Renden belül. Az, hogy nem tudtam tőle rendesen elbúcsúzni pedig még jobban megnehezítette a dolgokat a kiképzés alatt. Otthonról semmit nem hozhattam el. Egyedül csak egy fényképet amin a családom van és mindenki aláírta. Még anyám is. Ezt az egyet gondoltam megtartom. Segíthet nekem még átvészelni a nehéz időket. Erőt meríthetek belőle talán.

Igen a kiképzés. Egy év kemény megpróbáltatás, szenvedés, könnyek, izzadtság és vér. A feladatok kemények voltak. A kiképző tisztek pedig még a szart is megpróbálták kiverni belőlünk. Megpróbáltak mindent elfojtani bennünk ami a régi léthez köthető. Így történt, hogy az első körlet ellenőrzés alatt megtalálták a fényképet. Emlékszem minden pillanatára. A kiképző arcára. A szigorú tekintetre. Arra ahogy ordibál velem. Ahogy kérdezgeti, hogy mi ez a szemét nálam. Ahogy egyesével végig sértegeti az összes alakot a képen. Ahogy gyomron vág. Ahogy ott fetrengek a földön a csapásától. És arra is ahogy elém veti a képet és rám parancsol, hogy égessem el. Égetni való szemétnek nevezte a képet és mindent amire a kép emlékeztet engem. A gyengeség jelének nevezte. Még elém vetette az öngyújtóját is a tiszt. Azt mondta ezt nekem kell megtennem. Nekem kell elvágnom a madzagot ami oda köt. Le kell ráznom a tojás héjat a seggemről. Meg kell szakítanom minden szentimentális kapcsolatot a külvilággal. Csak a Császár van és az ő Békéje. Ezeket a szavakat mondta. És igaza volt. Tudtam legbelül, hogy igaza van. Így fogtam és elégettem a képet. Onnantól fogva pedig elnyomtam magamban minden emlékem és érzésem a családomról. Nehezen ment. Néha a kiképzés ideje alatt feltörtek ezek az elfojtott emlékek és érzések. A kín és sajnálat. A szomorúság és a magány. Ezeknek az érzéseknek a társaságában sírtam magam álomba ritka alkalmakor. Valamivel megkellett támasztanom magam. Érzelmi támaszra volt szükségem ebben az időben az egyetlen ilyen támasz pedig a császár volt. Akinek három méteres mása kivolt vetítve a tábor közepén. Ha megingott a hitem magamban, vagy abban, hogy jól cselekedtem azon a napon. Mindig ki mentem oda. Néha még villany oltás után is. És nem mondanám, hogy imádkoztam, inkább csak feltettem az addig kimondatlan kérdéseket és vártam. Vártam, hogy egyszer talán válaszol nekem a császár. De nem. Nem tette. Vagyis nem olyan módon mint szerettem volna. A „szobra” nem válaszolt nekem. De megtaláltam a nyugalmat magamban akkor amikor feltettem a kérdéseket. Tudtam akkor gondolkodni. Meghallgatót a császár és nem ítélkezett felettem. Az előtt is tiszteltem a személyét mint a béke és az egység elhozója. De azokon a napokon több volt számomra. Támasz és vigasz. Egy fül ami meghallgat és egy fény ami utat mutat.

Tanulmányaimból emlékeztem néhány dologra az Egyesítő Háborúból. Császárunk személyét illetően és az ő tetteiről. És meg láttam azt amit 30 év alatt felépített. Nem magát az embert láttam hanem az eszmét. Az egység és béke szimbóluma lett. Az alapítója egy birodalomnak mely arra termet, hogy egy zászló alatt összefogja a galaxis népeit. Ez az az eszme amit megszemélyesít a császár és az őt követő császárok is megfognak személyesíteni. A császár nem egy személy, hanem egy eszme. És ennek az eszmének a védelmezője akarok én lenni. Egy leszek a pajzsai közül és egy leszek a pörölyével. És most itt állok az utolsó napon. És most fogom letenni az esküm.

„Hűségem a császáré, senki se bírálhatja felül.
Személyes ügyeimet rendbe lépve hátrahagyom.
Testvéreim és nővéreim a családom.
Életem a császáré.”