Karen Marsh
Közzétéve: Oct 28, 2017 12:25:38 GMT 1
Post by Deleted on Oct 28, 2017 12:25:38 GMT 1
Név:
Karen Marsh
Kor:
23
Faj:
Ember
Jellem:
A régi emberekről amit tudok, azt csak innen onnan hallottam többnyire öregektől. Őket ugye csak "a régi öregeknek" nevezzük bár igazából még ők se éltek akkor, szóval az ő információjuk is lehet téves. De nem is az fontos hogy igaz, vagy sem amit állítanak, a fő hogy reményt adjon a mai embereknek hogy talán egyszer a jövőben egy ilyen világban élhetnek ahol a legnagyobb problémája a férfiaknak hogy vesztett a kedvenc futball csapata, a nőknek pedig hogy nem tudják mi vegyenek fel. Mondjuk azért a ruha.... az túlzás, az mindennél rosszabb mint mikor nem tudod mit vegyél fel, főleg mert nem találsz ép tiszta ruhát. Állítólag barátságosak voltak, empatikusak. Legalábbis a többség. Mióta az eszemet tudom engem arra neveltek hogy próbáljak én is ilyen lenni. Ha találkozom egy idegennel ne az legyen az első gondolatom hogy a fegyveremért nyúljak, elvégre EMBEREK vagyunk nem pedig vadállatok bár a többség úgy viselkedik. Pacifistának vallom magam de időnként kénytelen vagyok átlépni egy bizonyos határt. Nem, nem képmutató vagyok aki az erőszakmentességről beszél de közben apró mosollyal a szája szélén oltja ki az ártatlan, vagy kevésbé ártatlan életeket. Én sosem ölök, se embert, se állatot, se pedig zombikat. De be kellet látnom ilyen mentalitással nem lehet életben maradni ezért lépem át azt a határt. Soha nem ölök, szükség esetén csak sebet ejtek, így a lelkiismeretem is rendben lesz, a másik félnek pedig megadom az esélyt. Esély... amellett hogy pacifista vagyok hiszek abban hogy mindenki, nemtől, rassztól, szexuális irányultságtól független megérdemel egy újabb esélyt. Manapság ezért a legtöbben butának neveznek, de nem foglalkozom velük mert tegyék csal fel maguknak a kérdést... tiszta a lelkiismereted? Nos, nekem az. Be kell valljam ha akarnék se lennék képes ölni, pisztolyt már fogtam a kezemben, sőt van is egy, de nem tudom hogy működik. Régi képeken láttam hogy kell fogni de annyira bonyolult és kezelhetetlen hogy arra nincsenek szavak. "Biztosítsd ki." Mégis mit??? "Célozz" Oké ezt még értem. "Húzd meg a ravaszt" A mit? Hova húzzam? "Ha üres cserélj tárat" Honnan tudom hogy üres? Hogyan cserélem? Hol a tár? Értelmetlen.
Külső leírás:
Jellemből adódóan nem vagyok e világra való, nem vagyok egy kegyetlen gyilkológép de valamivel csak rémületet kell okozni másokban hogy ne csak egyszerű bárányként tekintsenek rám. Én hosszas hónapokat ügyködtem rajta hogy félelmetes legyek, vagyis legalább a külsőm keltsen némi félelmet. Én megvoltam róla győződve hogy ez sikerült is! De... eddigi tapasztalatok alapján annyira még sem lettem sikeres. Szereztem világoskék.. vagy türkiz... tudja a fene milyen színű hajfestéket mert szerintem az ilyen kékes haj tökre félelmet kelt... de miért csak én gondolom így? Most nem azért de nézzetek rám! Félelmetes vagyok, grrrrmmm. Meg van fekete bőrkabátom és az is olyan... félelmetes? Vagyis na, igen félelmetes. Kékes... türkizes... valamilyen... színű haj, fekete bőrkabát, bal szemöldökben két piercing... miért nem féltek tőlem? Annyira félelmetes vagyok hogy na! Rengeteg idő és energia volt minden kelléket beszerezni és semmi hatása...
Mikor meglátnak mindig a gúnyos mosolyokat látom hogy jaj de aranyos, jaj de kis csinos. Milyen cuki kislány és hasonlók. Pedig még csúnyán is szoktam nézni de ez legtöbbször csak nevetést hoz ki az emberekből, nem pedig félelmet. De ez most nem is fontos.
Tehát igen, kék(nem érdekel, ez akkor is kék, még ha nem is!) hajam van, fekete bőrkabátot viselek általában, ez viszont nagyon elszomorít mert már régen kiment a divatból, de legalább nincs aki leszólja...
Ezenkívül adok a megjelenésre, tudom nevetséges de ez az egy ami eltudja terelni a gondolataimat erről a haldokló világról. Szinte már amolyan sport. Tudom már megint mosolyra hajlik az ember szája. Én is tudom hogy vicces mikor a szépítkezést sportnak nevezni valaki.(valaki? csak én...) De lássuk be, nem könnyű KÉK hajfestéket találni mielőtt lenőne az ember haja! Azért ez már valami szerintem. Talán még az alkatomról nem esett szó, vagyis tuti hogy nem, arra azért emlékeznék. Nos... az én véleményem szerint dagadt vagyok... fogynom kéne de hiába a diéta nem megy.
Mások azt szokták mondani, karcsú, sportos, vékony.... de biztos csak jobb kedvre akarnak deríteni... nincs jó alakom.
Felszerelés:
Felszerelés... felszerelés... Nos kellően elvagyok látva. Van három fésűm, egy körömcsipeszem(természetesen reszelővel is fel van szerelve, tudom... durván nyomom. Igazi gettóstílusban..), hajfestékem is van bár kissé fogytán, de van. Körömlakkom, szintén ilyen vagány kék színű, remekül passzol a hajamhoz de olyan gyorsan lekopik hogy a szívem szakad meg érte. Ezeket egy ronda barna hátizsákban hordom, sajnos nem találtam még jobbat ennél, de ez egy fokkal jobb mintha a kezemben cipelnék mindent. Tartok magamnál még egy ilyen pisztolyt vagy mit. Nem tudom ezeknek van-e nevük vagy valami... ez ilyen sötét szürke, kis méretűnek mondanám, hideg, ronda és nehéz.
Tudom nem egy fényes arzenál, önvédelemre nem a legalkalmasabbak, még a pisztoly se mert nem tudom használni. Viszont még kislányként megtanítottak használni egy fegyverre. Bár akkoriban csak üres dobozokra lőttem de általában jól jön. Ezzel szoktam átlépni azt a bizonyos határt... ez egy ilyen hogy is mondják. Nem íj, az a másik... mindjárt eszembe jut... nyíl lövő izé, az a olyan mint a nagyobb csak ez kisebb és nagyon jól néz ki. Nyílpisztoly? Igen, azt hiszem talán így hívják, de nem biztos! Nem tudom.. olyan mint egy pisztoly meg egy mini számszeríj(megvan, igen számszeríj, ezt akartam előbb mondani.) keveréke? Kombinációja? Egyvelege? Tudja a rák, nem tudom. A lényeg hogy ezt tudom is használni, ennyi a lényege.
Ha nincs időm felhúzni akkor se vagyok teljesen védtelen, baj esetén karmolok, csapkodok, rugdosok, harapok és sikítok. Esélyük sincs velem szemben...
Előtörténet:
Olyan nehéz felidézni az eddigi életem, általában már arra sem emlékszem amit tegnap csináltam(rémlik hogy mondtam ilyen jó a memóriám? Picit füllentettem, bocsika.). Nem hogy hosszú évekre visszamenőleg felidézzem mi történt velem, miket tettem, mit ettem, merre jártam és ilyenek. De azért próbálkozom, nagyon nagyon próbálkozom.. de csak annyira hogy ne fájduljon bele a fejem.
Oké az első 6-7...8...9....10?...11? vaaaagy 12...13... évre nem igazán emlékszem... Ó de! Vannak emlékeim! Tényleg, már hogyne lennének hisz a memóriám tökéletes, semmit nem felejtek el. Ezen a téren pont olyan vagyok mint a .... hm... hogy is van? Nem fontos haladjunk tovább.
Szóval 6 éves voltam, vagy 7 de inkább 6,5 mikor apukám tanított ezzel a nyílpuska pisztoly miniszámszeríj dologgal tanítani.(továbbiakban nyílpisztoly, mostantól így nevezem és pont. Vitának helye nincs.) Eleinte nagyon ügyetlen voltam, felhúzni se tudtam de apu mindig azzal vigasztalt hogy csak azért nem megy mert még kicsi vagyok de majd nagy leszek és erős.... de a mai énemet nézve... ez a perc még nem jött el. 13-14 max 15 éves voltam mikor már szinte profin ment, sőőőt én voltam a legjobb lövész a világon, apu szerint.
De igazából ez annyira uncsi téma, senkit nem érdekel. Főleg hogy az életemről kéne mesélnem, habár ezt tettem ebből semmi nem derül ki. Valahogy normálisabban, összeszedettebben kéne mesélnem. Légyszike, felejtsd el amit eddig olvastál. Had kezdjem újra, rendben? Szupi! Köszönöm!
Akkor kezdjük újra.
Ööööö.... Hát..... Ööö.... Ummm.... ööö... ömm.. hát na... hol is kezdjem. Hol szokás egyáltalán kezdeni?
Nem is érdekel, írom úgy ahogy én akarom és kész! Megszülettem! Oké ennél azért megy jobban is. Egy régi irodaházban születtem valami nagyváros szívében de annyit tudok ott csak az én érkezésem miatt álltak meg pihenni, nem sokkal a születésem után már mentek is egy biztonságosabb távolibb helyre, jó oké nincs olyan hogy biztonságos, inkább úgy mondom kerestek valami helyet ami némi biztonságérzetet adott. Basszuskulcs, sikerült is! 15 éves koromig csak hallottam a zombikról de egyet se láttam, se ellenséget, csak sima lövéseket de az meg kit érdekel. 16 évesen mentem első alkalommal én is a kis felfedezőcsapattal annak ellenére hogy a szüleim mennyire is ellenezték. Persze megértettem őket, hiszen csak védeni akartak engem, én viszont csinálni akartam valamit. Unatkoztam, világot akartam látni, énekesnő akartam... na ezt hagyjuk butaság folytatom, tehát világot akartam látni, tenni valamit. Bármit! Csak ne kelljen abban a rohadt tanyasi házban gubbasztani és etetni a teheneket amik ráadásul rettentő büdik. De komolyan, nincs annál rosszabb! Talán a zombik, talán ők rosszabbak. A tehén legalább nem akar megenni. Ezen a kis túrán láttam közvetlen közelről(értsd ezalatt egy jó 20 métert) egy zombit. Szegény irtó ronda volt és a belei is kilógtak, na de ez még nem is olyan nagy baj. De az a magassarkú ahhoz a fekete szoknyához nem passzolt, hogyan lehet így mutatkozni? Tragédia...így amikor azt mondta Raymond(Raymond volt a mi kis vezetőnk, olyan akciófilmes feje van. Helyes, kidolgozott test, vezéregyéniség... és mint a régi helyes színészek, meleg... csodás...). Ő mondta hogy Karen, itt a lehetőség, öld meg. Én csak a szemöldököm ráncolva ránéztem és megkérdeztem hogy hogyan öljem meg? Hiszen már réges rég halott! Ő csak mosolyogva a fejét csóválta, megsimogatta a fejem aztán pontosított. Azt mondta, Karen, lőj rá, ne kérdezz, ne gondolkozz, célozz és tüzelj! Én megcéloztam a lábát és lőttem. Olyan 4-5 méterrel mehetett mellé, de mentségemre szóljon hogy mozgott! Én láttam hogy pont akkor mozdult meg! De szemrebbenés nélkül újratöltöttem, ezúttal azt a nyilat raktam bele amivel régen rengeteg dobozt lőttem át. Azt reméltem hátha ez meghozza a szerencsém. Csoda történt, mikor ismét lőttem eltaláltam, a bal kézfejét a nyilam hozzászögelte a mögötte lévő fához. Ártalmatlanná tettem, nem tudott közelebb jönni, így a veszély elmúlt de Raymond bácsi nem volt elégedett. Közel ment hozzá, belerúgott majd a földön fekvő, igénytelenül öltözködő zombi pajtit főbe lőtte és utána annyira már nem mozgott. Kihúzta a nyilamat, visszahozta és a kezembe adta, persze csípősen hozzátette hogy legközelebb fejre célozzak. Helyeslően bólogattam de nem állt szándékomban másképp lőni. Nem fogom őket megölni.
Én nagyon élveztem az első kirándulásom a nagyvilágban.
Nem kellett győzködni hogy legközelebb is menni akarjak, ezúttal a szüleim is jöttek. Nem győzték hangsúlyozni hogy ezúttal veszélyes terepre megyünk, szóval nem árt vigyázni. Egyetlen egy kérdés őrölt belül... ha most megyünk veszélyes helyre, eddig biztonságban voltunk? Nekem nem úgy tűnt de felnőttek, csak jobban tudják. Egy elég kellemetlen hangulatú helyen voltunk, mi pici emberek az utcákon, körülöttünk pedig magasodó romok és síri csend. Se zombi, se ember de még csak egy boholygó ördögszekér se volt. Tényleg... semmi, a romokat leszámítva. Vagyis nem éppen, mi hittük azt hogy semmi. Ray ment elől, utána Dan, Killian, Ed aztán pedig Rebeka. Nem, Rebeka, Ed, Killian és Viktor. Vagy nem is tudom már, a neveket sose tudtam megjegyezni. A lényeg hogy Raymond ment elől és egyszer csak hirtelen megtorpant. Intett hogy álljunk meg, hátrafordult és szóra nyitotta a száját de már nem jött ki rajta semmi. Egy hangos durranást hallottuk, ő pedig hanyatt esett és mozdulatlanul feküdt. Kitört a pánik, mindenki(olyan 13-14 fővel indultunk) futott amerre látott, próbált elbújni. De a romok közül mindenhonnan félelmetes alakok bukkantak elő fegyverekkel és se szó, se beszéd tüzelni kezdtek ránk. Mi egy régi üzletbe szaladtunk be ami még félig meddig állt. Apukám egy szekrényt tolt a bejárat elé, azt használta fedezéknek és onnan kezdett el tüzelni. Párat leszedett közülük de annyian voltak hogy nem ért semmit. Lőszerből is fogytán volt, alig volt nála 1-2 tár. Szóval B tervként csak ott bujkáltunk, szerencsére nem fedeztek fel minket, egészen addig még nem csendesedett a környék. Az előbbi háborús övezetből most temető lett. Halottak, hüvelyek, fegyverek szanaszét és mindent beborított a vérszag. Pár perccel később az ellenséges harcosok közül 8-an összegyűltek az üzlet közepén és felénk néztek. Előállt közülük az egyik, magas volt és félszemű, igazi gladiátor külsővel és hangosan ordibálva beszélt, ha jól hallottam kissé pattintja a "T" betűt így elég vicces volt. Azt mondta menjünk elő vagy néhány gránátot fognak behajigálni és mind meghalunk. A többit nem hallottam mert apám azt mondta másszak be a szellőzőbe és menjek, majd utánam jönnek, rémült voltam ezért ezt is tettem. Persze nem mentem annyira messzire, hallgatózni akartam. Apám azt akarta hogy anyu is jöjjön velem de ő már nem fért be, szóval jobb híján apu előállt és hallottam ahogy kisétál majd beszélgetni kezd a gladiátorral. Nem értettem sok mindent, dulakodást hallottam, egy lövést majd egy gránátrobbanást, anyu még lihegve utánam szólt hogy meneküljek már, nekik nem lesz bajuk, majd jönnek. Elindultam, másztam, a szellőzőből kikeveredve egy másik romos házban kötöttem ki. Nem tudom hol lehettem pontosan de talán csak 1 utcára az előbbi háborús zónától. Még a távolból hallottam pár lövés és egy sikolyt, nem tudtam biztosan ki lehetett, vagy merről jött. Csak reménykedni tudtam hogy nem anyukámtól.
Ennek már néhány éve, azóta egyedül tengődöm és a szüleim keresem, vagy ha őszinte akarok lenni őket már nem keresem. Azzal hitegetem magam hogy rájuk találok és boldogan élünk újra, de most már idősebb vagyok, érettebb és tisztában vagyok vele hogy akkor azon a napom mikor elváltunk egymástól, ők meghaltak. Az új életcélomnak azt választottam hogy megkeresem azt a férfit aki végzett velük és ha megtalálom, akkor hiába vagyok pacifista, hiába nem ölök, de vele végezni fogok. Azt is tudom hogy amikor ez megtörténik pontosan olyanná válok mint ő, de ezzel sem érdekel, ezt meg kell tennem hogy a szüleim békében nyugodhassanak, bárhol is legyenek most. Aztán hogy mi lesz velem, nem tudom, de egyelőre azzal nem is foglalkozom. Nincs kész tervem mi lesz hogy lesz, egyelőre csak vándorlok és keresem őt.... hiába tette amit tett, nem tudom tényleg elég erős leszek-e hogy megtegyem. Nap mint nap felteszem magamnak a kérdést. "Karen, erős vagy?", "Karen, tényleg képes lennél megölni egy embert?" Kérdések vannak, de válaszolni nem tudok.
Igen tudom, nem egy happyend az életem de még talán egyszer az lehet. Egyelőre reménykedem és próbálok életben maradni hogy megtegyem amit úgy érzem hogy meg kell tennem a családomért.
Egyéb: Bármennyire is agyalok rajta, ide semmi nem tudtam írni. :S
