Negyedik fejezet - A falon túl

Reeves válaszára csak felhúzom a szemöldökömet, de nem mondok semmit. Hát, ennyit a jószívűségről… Bár nem meglepő, hiszen mindenki szemében bűnözők vagyunk, a lábát kéne csókolnunk, hogy egyáltalán hajlandó volt erre… Már éppen indulnék a kajámért, amikor valaki megszólít. Meglepődve fordulok meg, majd összehúzott szemekkel lépek mellé.
- Igenis, osztagvezető! – mondom neki tisztelegve, mielőtt folytathatná a nevem kiejtése után. Aztán csak megrántom a vállam, miután megkér, hogy ne viselkedjünk osztagvezető-kadétként. Aztán mielőtt csak megszólalhatnék vagy segíthetnék, már le is vette a kabátját. Fapofával nézem a sebét, aztán ránézek.
– Mi lenne, ha leülnénk, talán kényelmesebb… - Miután ez valószínűleg megtörtént, akkor én nekiállok egyszerű mentateát készíteni. Megkérdezem Charlotte-tól, hogy kér-e. Bármit válaszolok, csak csendben bólintok, és vagy egy, vagy két személyre csinálok teát. Közben hallgatom, amit mond. Miért érdekli? Hiszen látszott rajta, hogy utál engem… Nem mondom, eléggé visszapofáztam neki, de nem érdekel… Én ezt tartottam helyesnek. Aztán helyet foglalok mellette, majd ha kért, az egyiket átnyújtom neki. Először csak ennyit felelek neki.
– Azt tudta, osztagve… Tudtad, hogy a menta frissítő, görcs -és stresszoldó, ráadásul állítólag még arra is képes, hogy ha éhes vagy, akkor elhiteti a testeddel, hogy nem is, ha eleget iszol belőle – Felé emelem a bögrémet, majd belekortyolok. Egy perig csak az egyik alvó alakot bámulom, azt hiszem, Eren az, majd megszólalok.
– Azt hiszem, felesleges lenne tagadnom, hogy nem kedvellek, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Úgyhogy ezt most egy jelentésnek fogom tekinteni, rendben? Te annak tudod be, aminek szeretnéd… Szóval… Miután nagy nehezen sikerült Armin-nak elérnie, hogy ne azonnal nyírjanak ki minket, gondoltuk majd elvezetnek egy olyan helyre, ahol kicsit rendbe szedhetjük magunkat… Hát nem ez lett… Egy ideig normálisan haladtunk, de aztán egy sikátorban kötöttünk ki, majd először Eren-t, aztán minket is leütöttek – Egy kissé megborzongom. – Amikor felébredtünk, egy hideg, homályos teremben keltünk, asztalokhoz kotozve, nem volt nehéz kitalálni mi vár ránk. Egy pszichopata hentes lépett elő az árnyékból, és nem sokáig kerülgette a forró kását, a tárgyra tért… Vagy elmond mindent Eren, vagy nem lesz kellemes időtoltésünk… Eren persze kitálalt, de nem nagyon érdekelte a pszichopatát, és először engem vágott meg – mutatok az arcomon lévő sebre – aztán elővett valami szerszámot, és… és Armin kormét kezdte el tépni… Nem bírtam tovább, kiborultam, és ekkor leállt. A hadnagy pedig… Csak állt, és nézett minket… Nem tett semmit. Ezért gyűlolom. Képes lett volna szinte bármit megtenni, ha Erwin kérte volna… De most persze mardos a lelkiismeret Gunther miatt… Kicsit osszezavaró tud lenni… Na mindegy… A lényeg, hogy miután a pszichopata lelépett, minket egy másik cellába zártak, és hát igazából csak aludtunk, meg megpróbáltunk ételt-italt szerezni, sikertelenül, aztán csak Kyle-lal meg Eren-ékkel beszélgettem, és akkor jottetek ti. Osszefoglalva: leutottek és megkínoztak minket… - Fejezem be. Aztán a mondandója második felére is válaszolok, bár előtte átgondolom, hogy ne teljesen azt mondjam, ami előszor az eszembe jut. Osszeráncolom a homlokom, majd így felelek. – Nem, valóban nem igazán vezetőalkat, de jó harcos vagy… Elhiszem, hogy ezt tartottad a legjobb parancsnak… És még ha nem is gondolnám úgy, hogy velünk kéne jonnod, akkor is kénytelen lennél… Mert egyrészt túl sokat tudsz, másrészt téged is koroznek… És senkit nem hagyunk hátra, akármennyire is hátráltatja a kuldetést. Szinte mindenki tett már olyan dolgot, amivel visszahúzta a sikert… Példának okáért én… Felsorolni sem tudom, mi mindent csesztem el három nap alatt… Na mindegy… Bár az is igaz, hogy Reiner-t hátráltatod, ami nagy veszteség, hiszen az egyik legjobb helyen végzett, jó harcos. De ez van… Viszont az eszedet még nagyon is tudjuk hasznosítani. Én azt mondom, most térj erre az útra. De lehetséges, hogy valamikor még harcolni is tudsz majd. Mert azért remekül küzdesz, ez tagadhatatlan… - Nézek a szemébe komolyan. Valóban hasznos még itt maradnia? Nem tudom, mennyire dolgozta fel Hans parancsnok halálát… És azt sem tudom, mennyire stratéga ember. Viszont az sem előnyos, hogy Reiner és ő is kiesett a harcból, mert mindketten roppant tehetségesek…
Ezután ha válaszol valamit, azt meghallgatom, aztán én is ezt teszem, azonban ha nincs tobb mondanivalója, akkor végszóra hatalmasat kordul a gyomrom, és egy elnézést motyogva az ellátmányhoz lépek, amiből kiveszem a részem, és megeszem. Utolsóként lépek a fürdőbe, ahol végre egy rendes zuhanyt vehetek. Jól van… Ezzel a fürdővel nem csak a koszt, hanem ezt a három napot mind eltünteted… Szépen megbékélsz azzal, hogy miattad halt meg Thomas és Marco… Elengeded Zacharias-t, Maia-t és Gunther-t… És együtt élsz azzal, hogy Jean valószínűleg utál Marco miatt, illetve a hadnagy Gunther miatt. Ez van… Valószínűleg eddig is rengetegen a halálba küldenének, mert én lettem az osztag első… Lehunyom a szemem, és elképzelem, ahogy az a rengeteg kosz, vér és mocsok, ami lassan eltűnik a lefolyóban, magával viszi az osszes sérelmet, amit osszeszedtem. Valamennyire sikerul. Már sokkal jobban hasonlítok onmagamra, mint az elmúlt fél napban… Nyugodtan lépek ki a furdőből…

***

A hadnagy szavaira csak bólintok.
- Tudom, hogy hibás vagyok. Tagadhatnám, de felesleges lenne… De megfogadom a tanácsát…

***

Kivételesen az elején nem álmodom semmit. Annyira kimerültem, hogy még az agyam sem képes mindenfélét osszehordani. Azonban miután már éjfél elmúlt, valami szépet látok. Azt hiszem, valami mezőn vagyok, éppen a fűben ülok. Mellettem egy sotét, ijesztő erdő és egy patak, másik oldalamon egy hatalmas ház. És nyugalom van. Aztán mindenhonnan emberek kozelítenek. Család, barátok. Mindannyian letelepednek mellém. Anya, apa, Carla és Grisha, Eren, Armin, a 104-es osztag minden tagja, sőt még a most megismert Felderítők is… Ott volt Zacharias a családjával, bár ő távolabb, és valahol még Maia-t is felfedeztem. Némán hallgatom őket. Észre sem vesznek igazából. Aztán szél süvít végig a réten, és egy hatalmas üvoltés hallatszódik. Mindenki felkapja a fejét. De aztán megnyugodnak, és tovább beszélnek egy ideig. Ám egyszer csak a szüleim lassan felkelnek, és a kéz a kézben elindulnak az erdő felé, de előtte még egyszer rám mosolyognak, és intenek egyet.
- Anya, apa várjatok! Nem kéne odamenni…
- Odatérnek, ahol a helyük van… - Mondja nekem Carla, majd lassan kovetni kezdi őket. Eren persze teljesen osszetor, ezért mellette maradok. Amikor elérik az erdőt, lassan eggyé olvadnak vele. Majd koveti Marco és Thomas, egymás mellett. Látom, hogy Jean nem igazán bírja visszafojtani az érzelmeit. Őt is megsajnálom. Aztán Zacharias és Maia mennek, utánuk Gunher. Sally és Rose siratja a rendőrt, Gunther-t pedig a csapata. Aztán mindenki felém fordul, és előszor Jean mutat rám.
- Te vagy értük a felelős… - Aztán mindenki ezt mormogja. Egy pillanatig megrettenek, de aztán eszembe jut, amit Eren-nek ígértem, és kihúzom magamat. – Igen. Én vagyok értük a felelős. És elfogadom ennek a súlyát…

***

Kinyitom a szememet. Még sotét van. Előszor csak a fülemet használom, és hallom, hogy Hanji Levi-val beszélget. Arra kéri, hogy beszéljen a problémáiról, amit a férfi teljesít is. Azonban amit mond, attól megint fájdalmasan osszeszűkül a mellkasom. „Mert az egyiküket arcon lőtték, mikozben egy elborult agyú kadét úgy dontott, hogy énekel egyet az ellenségünknek.” Valóban őrültség amit tettem? Lehet. De nem bántam meg, amit Maia-ért tettem, bár valóban lelkiismeret-furdalásom van Guther miatt. De az előbb mondtad, hogy felelősséget vállaltál értük! Akkor cselekedj is így! Elképzelem, hogy Eren-t bekapja egy titán. Aztán, hogy a nőstény titán lapítja szét. Végül pedig, hogy engem védve hal meg. Kiráz a hideg. Na! Itt az ideje visszatérni magadhoz… Még egy fél órát nézem a falat, aztán lassan felkelek, hogy ne rázzam nagyon a felettem alvót. A fürdő felé veszem az irányt. Kozben elhaladok Levi mellett, és morgok neki egy ” Jó reggelt, hadnagy”-ot, de még csak meg sem rezzen. Megtorpanok. A kezei osszefonva a mellkasa előtt, és úgy ül a széken. Az arcához hajolok. Ja, hogy alszik… Gyorsan elkapom a fejem, és csak reménykedem, hogy nem ébredt fel erre, aztán zavartan tovább haladok. Becsukom magam mogott az ajtót, majd világossággal árasztom el a furdőt. Újra lefertőtlenítem a sebeimet, de előtte alaposan átvizsgálom, hogy melyik mennyire súlyos. A szám be fog gyógyulni, bár kissé fáj. Az arcomon lévő két seb kozul a pszichopata általi már szépen gyógyul, azonban amit Eren okozott nem igazán hajlandó gyógyulni… Ez baj… A lábam tűrhető, bár félő, hogyha nagyon megerőltetem, újra kifakad… A mellényemből kivágott csíkokat a zsebembe tomom. Lehet később szükség lesz a rendes kotszerre, én meg ezekkel jól el vagyok… Ekkor pillantom meg az írásomat. Már varrosodott egy kicsit, de sikeresen éjjel elvakarhattam, mert néhány betűnél frissen száradt vért találok. Csak a fejemet csóválom Na, szép volt Mikasa Ackerman… Azt is lekezelem, de arra nem teszek semmit. A múltkorit is csak elhagytam… Még apróságokat elvégzek, aztán kilépek az ajtón. Látom, hogy éppen ébresztő van. Ezért csak a kezembe kapok egy almát és valami laktatóbb kaját, és mikozben azt eszem, felveszem a felszerelésem. Utálom, ha nem ülhetek le evés kozben, de most nincs idő. Még így is az utolsók kozott végzek, majd lassan elindulunk az istálló felé. Azonnal kiszúrom azt az egy lovat, amelyik távolabb áll a többitől. Odamegyek hozzá. Egy gyonyorű, fekete mén, sotétebb szőrzettel, mint a megszokott.
- Szia… - Simogatom meg az üstokét, de felém kap. Rácsapok az orrára. – Na, azt már nem… - Azt hiszem, jó, hogy őt választottam… Inkább én üljek rá, mint Eren vagy Armin… - A ló még egy ideig bizalmatlanul méreget, de én kozben már elkaptam a kantárját, és szorosan tartom, mikozben Reeves beszél. Érzem, hogy próbálgat, de nem hagyom neki. Aztán ahogy kovetem a tobbieket, lassan enged nekem. Még néha megpróbál megcsípni, vagy rám lépni, esetleg felrúgni, de nem megy neki. Amíg várjuk az indulást, csakis a saját lovammal foglalkozom. – Nem akarom, hogy te hátráltass a harcban… - suttogom neki. Figyel rám. Kozben az orrát simogatom. – Jól van, ügyes fiú. – Az almának a csutkáját, amit ettem, neki adom, amit azonnal be is fal. Tudom, hogy egyre jobban elfogad. És ez jó. Aztán egyszer csak befut Petra, én pedig azonnal felpattanok lovam hátára. Kicsit táncol alattam, de biztosan tartom, így hamarosan már engedelmeskedik nekem. Szinte rogton indulunk, ezért nem sok időm marad foglalkozni vele, de ő szinte jelzés nélkül a tobbi után indul. Alig bírom tartani, de néhány perc múlva már össze is szokunk. És elértem a célomat. Tokéletesen hallgat rám, és remekül osszedolgozunk. Hatalmas ereje van, és roppant gyors. Eddig ő a leggyorsabb, akin valaha ültem. Gyorsan felpillantok az összegyűlt népre, és csak egy gyűloletes pillantást kapnak, aztán a kapura nézek, végül már újra az útra koncentrálnék, de ekkor meglátok két gyereket, akik minket figyelnek. Kikerekedik a szemem, alig bírom levenni róluk. Aztán Eren dobbent szemébe nézek, és a nevét suttogom. Ugyanaz tükroződik benne, mint az enyémben. Annyira ismerős… Aztán beugrik. Azon a borzalmas napon volt… Már vittük vissza a fát, amikor Eren megragadott, és ugyanilyen helyzetben megbámultuk a Felderítő Légiót. Ő ugyanígy dicsérte őket. ”Ők nem gyilkosok.” De igen… De ez van… Ekkor újra a feladatomra koncentrálok, és kivágtatunk a kapun. Lovam kihasználta az alkalmat, amíg nem figyeltem, és megint rendetlenkedik, de hamar újra uralom a helyzetet. Megdicsérem, mire felkapja a fejét, és halkan nyihog, amikor kijut a szabadba. Innen magunkra vagyunk utalva… Ez jó és rossz is… A falakon belül bűnozők vagyunk, akiket ha elkapnak, megolnek. Itt kint tobbé-kevésbé szabadok vagyunk, de senkitől nem kapunk segítséget, ha balul sülne el valami. Tényleg magunkra vagyunk utalva… Eren-re nézek. De amíg tartják bennem a lelket, addig a végsőkig kitartok… Lovam az egyik fülét felém csapja, amikor hozzászólok, és látszik rajta, hogy élvezi az utat. Még.
- Gyerünk, Hector, vágtass!

Dieb a földön feküdve egyre rosszabbul lett. Kicsit elbobiskolt majd arra kelt, hogy indulni kell. Valahogy kikászálódott a házból majd kilőtte szigonyát és azzal minta egy rongyot ráncigálna a felszerelés úgy haladt. A kiszámithatatlan mozgásának hála egy golyó se találta el, de rosszul léte azt eredményezte h sokszor elkábult és vállal elszedett 1-2 oszlopot. A történésekről nem tudott tudomást szerezni mert épp az életéért kűzdött. Mikor kiértek a napfényre először erősen megszédült ami miatt mint egy zsák krumli eltanyált de ezzel együtt kicsit magához is tért. ~Szerintem.... menni... kéne... tovább....~ majd ahogy megpróbált felálni vissza is esett és mint egy friss palacsinta csapódik a földnek úgy csapódott az arca is az utcakőre éselindult az orravére ~Na bazdmeg...~ ekkor gyorsan felpattant, mar amennyire gyorsan tud mozogni, és elis indult. Valahogy oda ért a falhoz amiről szerencsétlen módon leis fordult és kómásan zuhant lefele. ~jön a rossz idő... nagyon erősen fúj ez a szél...~ gondolta magába majd egy fa lombjába esett ami szerencsére kicsit tompitotta az esést, de az ágak újabb zúzódást okoztak testén. Mikor kihullott a lombból pont a szekérre érkezett ahol azonnal elvesztette eszméletét és álmodozott pár meztelen nővel egy bíborvörös ágyban. Egyszercsak az álom véget ért és egy nyitott ajtajú házat vett észre ahova "gyorsan" besietett majd egy kenyerrel és egy kis hússal lefeküdt a földre egy üveg bor kiséretében és miután evett ivott a földön helyben magzatpózba kuporodott és elszenderedett. ~vagy halucináltam vagy a földalatti városban tényleg énekelt valaki... mintha egy angyal hangja lett volna.. de nem értettem tisztán...~ (bárki bármilyen reakciót létesített vele látszott hogy nagyon fáradt és gyűrt de mindenkivel megprobalt normalis ember modján viselkedni pl: kezett fogott reinerrel stb...)

Dieb egy rétről álmodott ahol egy telt keblü szőke lányt vitt a karjaiban és nevetgeltek. Egyszercsak lement a nap és huncutkodni akart de azt vette észre hogy a puha gyep kemény földé válik a leány pedig egy kenyérré, felébredt. ~hmmm... jó leszel teis...~ meghúzta vállát és harapott egyet ~ah... akkor most jöhet az édes hármas.~ felállt.... utána a földről is... (ba dum tssss) és odasétált azt asztalhoz ahonnan egy kis húst felvett, beleharapott és hmmm-etett egyet. Még mindig ramatyul volt de már sokkal jobban mint tegnap úgy hogy felkészült az indulásra és kiment a lovakhoz. Bicegett a lovak előtt és ép mérte fel őket miközben egy fáslival kötözte befele a válla környékét. Mindegyik ló csak nézett ki a fejéből de az egyik nagytermetű szűrke aggódó tekintettel nézett diebre és orrával megállította majd nekidörgölöddzött. Dieb elmosolyodott, megsimogatta fejét -nyugi pajti rendben leszek. Na gyere szépség...- s ezzel megfogta a lovat, felpattant rá megpaskolta nyakát majd galoppoztak egy próbakört. Mikor elindultak és meglátja Mártát egy hatalmas lovon , ezen meglepődik majd mellé lovagol -Marta én megértem hogy a nagy dolgokat szereted de ez nem tulzás egy kicsit?- mondta majd kacagott egyet. Ezután látta hogy a lányt mérgeli a tömeg -Nyugi van! Ezzel nem érsz el semmit.. azt hittem már megtanultad hogy hogy kell kezelni az ilyen helyzeteket- ezzel kihúzta magát feltette a kezét és csókokat dobott szép hölgyeknek, integetett férfiaknak és közbe mondta: - ah köszönjük a kedves szavakat! Kedves önöktől! Oh ezek a puzitìv jelzők, lassan elpirulok... kérem hölgyeim és uraim nyugodjanak meg... ez ugyan semmiség- elkezdett komolyabb hangon beszelni- Mondom!!! Ez semmiség...- már dieb is mérges lett a változatos felszólalásoktól- Semmiség hogy megmentjük az emberiséget és köztük maguknak a kis szaros életét!!! Igazán nincs mit hogy a saját vesztünkbe rohanunk csak azért hogy önök élhessék a kis életüket.- most megköszörülte torkát- Bocsánat az előbbi kirohanásomért de... IGAZÁN BEKUSSOLHATNÁNAK!!!!- ezzel mártára nézett - khm... még nekem is gyakorolnom kell... - ezzel kiis értek a kapun és falon kivüli üzemmódba kapcsolt ami azt jelenti hogy éberebb de ráér beszelgetni bárki mellélovagol.

A csapat egy ideig viszonylagos csendben halad a falakon kívül, ám ez a látszólagos béke senkit nem téveszt meg. Odakint vannak... a lassan emelkedő nap elárasztja fénnyel a tájat, valamilyen madár éneke hallatszik a távolban... ha nem tudnák, mi vár rájuk már-már idillinek, festőinek hatna a környezet, mégis a kadétok és a felderítők is aggodalmas pillantásokat váltanak, végig figyelve, nem közelit-e egy titán.

Pixis Levi-ra pillant, és megszólal:
- Igen, tudok a felderítők terveiről. Nem volt könnyű megszerezni az információt, Erwin parancsnok nem akarta nyilvánosságra hozni a nőstény óriás létét, és jól tette, csak pánikot szült volna. Kisebb csapattal nagyobb a hibalehetőségünk, de csak ez az egy választásunk van, remélem, számíthatok a segítségedre.
Az út viszonylagos biztonságban telik el. A csapat igyekszik legalább kicsit szétterülni... nem lehetségesek olyan hatékony, kidolgozott formációk, mint amilyenekkel a felderítők rendelkeztek, de még így is nagyobb területet képesek megfigyelni, ráadásul szétszórtan talán kevésbé keltik fel az óriások figyelmét, mintha szorosan egymás mellett maradnának. A felderítők, mint tapasztaltabb katonák igyekeznek felügyelni az alakzat széleit, így ha észrevesznek egy óriást azonnal jelezhetnek, és a csoport elkanyarodhat, a hagyományos elkerülő taktikához hasonlóan. Mivel elég mozgékonyak tudnak maradni, hosszú ideig tökéletesen elkerülik a harcot...
A hatalmas fák erdejét veszik célba, ahol a felderítők előkészített felszerelései is várnak rájuk. Igyekeznek gyorsan haladni, és nem megállni, csak reménykednek abban, hogyha elérik az erdőt, lehetőségük lesz egy rövid pihenőre a tényleges harc előtt. A nőstény óriásnak eddig nyomát sem látták, bár tudják, a jelentések szerint ezen az útvonalon szokott közlekedni... Az arcokon vegyes érzelmek futnak át, néhány szinte már várják a találkozást, hiszen elkerülhetetlen. Vagy győznek, és hazatérhetnek, vagy a biztos halál vár rájuk, másokban azonban még a félelem az úr, hiszen bár ott voltak a Trosti ütközetben, az az ő otthonukat ért támadás volt, ismert terepen. Most olyan harcra készülnek, ahol ők a kiszolgáltatottabbak.

Lassan elérik az erdőt, ám még messze vannak a felderítők állomásától, amikor észrevesznek egy női alakot. A fák között fut, szőke a haja, szinte nincs is bőre, az izmai tökéletesen látszanak, és nagyjából tizennégy méter magas. Nem hasonlít az addig látott titánokra... azok egyrészt nélkülöztek minden nemi jelleget, másrészt rendelkeztek valamilyen bőrrel. Sokkal inkább emlékeztet a kolosszális, a páncélos, vagy Eren titánjának jellegzetességeire. Hanji szeme felcsillan, ahogy belegondol, hogy mi minden újat tudhat meg a titánokról, akár azokról, amik áttörték a Mária falat, ha elkapják, de hamar elkomorul, ahogy rájön, hogy hátrányba kerültek. Az elfogásához szükséges eszközök és köztük ott állt maga az óriás, amelyik hirtelen irányt vált. Észrevette őket. Az erdőben minden bizonnyal kószálnak más titánok is, és nincsenek elegen a direkt küzdelmekhez, annyi szerencséjük azonban van, hogy már vannak fák. Amennyiben megtámadják, a nőstény óriás azonnal védeni kezdi a nyakszirtjét, és látványosan jól harcol fél kézzel, illetve a lábai használatával is... de nagyon ügyel, nehogy összezúzza a támadóit. A csapat tagjai, ha meg is tudják sebesíteni, egyelőre nem tudják elintézni, azonban egy tényező gyanússá válhat számukra. A falakon kívül a fejükre kellett húzniuk a köpenyeik csuklyáit, és ha az óriás nem öli meg őket, akkor keres valakit közöttük...
Végül mintha érzékelné, hogy túlerővel néz szembe, menekülni kezdene.