Fjodor Ivanovics Raszputyin
Közzétéve: Jun 24, 2017 22:49:10 GMT 1
Post by Kristóf on Jun 24, 2017 22:49:10 GMT 1
„ Nem kell a pénzed, nem kell a sajnálatod. Nem kell nekem semmi csak a megváltás.”- Fjodor Ivanovics Raszputyin
Valaha egy kis szibériai orosz falucska papja voltam. Békés kis közösség voltunk attól eltekintve, hogy mindenki a Cáratyuska elleni lázadó volt vagy egy olyan család sarja volt, így nem sok hasznomat vették. Sőt még a templom építkezésben se segédkeztek, mondván „Ha az istened mindenható ő majd segít neked”. Sőt még a templomba se jártak, folyton csak a visszatérést tervezgették Moszkvába, de az Isten és a Cáratyuska sose engedte őket vissza. De a jó világnak is egyszer vége szakad. A németek mozgósítottak így a Cáratyuska is kénytelen volt vagy különben a hitetlenek felégetik városainkat és megerőszakolják asszonyainkat. De szerencsénkre mellettünk volt Isten és a Cáratyuska maga vezette a seregeket a győzelemre. Én is a frontokra vonultam, hogy buzdítsam hazám fiait a győzelemre és feladjam az utolsó kenetett. Ott voltam mikor a németek mustárgázzal bombáztak minket, ott voltam mikor bajonett rohamokat indítottak ellenünk, ott voltam mikor a magyar huszárok megrohanták a sorainkat, de akkor is ott voltam mikor a mi bátor és istenfélő gyermekeink rohantak a német géppuska fészkek ellen, mikor a kozákok vad és féktelen dühvel belevetették magukat a harcba. Láttam azokat a félelemtől eltorzult arcokat és azokat is akik nyugodtan tértek át a másvilágra tudván tudva, hogy már nem érheti őket több fájdalom. Egyik alkalommal engem is elért a háború és halál szele. Egy német roham sikeresen áttört az első és második, sőt még a harmadik árkon is és elérték az én hálóhelységemet is, de szerencsére épp az esti imádság közben értek, így nem tudtak álmomban lecsapni rám. Véres harc kezdődött köztem és egy német ifjonc között akinek az arcán már most seb hely bizonyította, hogy nem ez az első csatája. Ő a bajonettel támadott rám . Először elszúrt a jobb karom alatt, így volt időm valamit a kezembe keríteni mint fegyver. Ez nem volt más mint egy feszület. Nem lett volna helyén való Jézus urunk és megváltónk képmásával kioltani a teuton ifjú életét, de nem tehettem mást. Mikor épp húzta volna vissza a puskáját, hónom alá fogtam azt jobb oldalról és az abban lévő rózsafüzért átvetve rajta majd jobb kezemben összefogva magamhoz kötöttem a fiatalt. Ez a mozdulat láthatólag meglepte, így csak későn vette észre, hogy a feszülettel felé csapok, de még így is sikerült kitérnie és ahelyett, hogy a szemét szúrtam volna ki, csak az álkapcsát sikerült eltalálnom. Az teuton harcos ezt egy csepp hang nélkül tűrte, de közben elengedte a fegyverét, hogy könnyebben tudjon harcolni és előhúzta a kését. 10 másodpercig mereven bámultuk egymást míg nem a puska rajta a rózsafüzérrel leesett a földre, ekkor rontottunk egymás felé. Csak én és a teuton. Mind kettőnk szemében harci tűz éget, de mindegyik más volt. A germán ifjúnak a szemében a 7 fő bűn egyikének a tüze lebegett. Míg enyémben a bűn elleni harc és az igazság lángja csapott magasra. Halálos keringőnk nem csupán a egy ifjú germán katona és egy öregedő pap csatája volt, hanem a Sátán és Isten háborújának egy kis csatája. A hit harca volt. Én hittem az Úrban, míg a teuton bestia a Sötétségben hitt. Nem túl nagy harci tapasztalattal, de annál nagyobb kitartással és erővel áldott meg engem az Úr, így az első találat után se üvöltöttem fel fájdalmamban, mikor is a penge áthaladt a húsomon egyenesen a kézfejembe állt mikor megpróbáltam a fiatal karját elkapni. De ekkor se adtam meg magam, ráfontam bal kezem ujjait az ő jobb öklére és közelebb húzódtam hozzá. Ekkor pedig egy erőteljes csapással a jobb kezemben lévő feszülettel a bordáira sújtottam. Ekkor a teuton fájdalommal és gyűlölettel teli hangja töltötte meg a levegőt, de én nem hagytam abba. Még egyszer lesújtottam, ezúttal az arcára. A feszület kiszúrta a szemét, aminek hatására elengedte a kését és arcához kapott. Valamit saját nyelvén üvöltött. Nem tudtam eldönteni mit, de az arcát látva átkokat szórhatott rám. A sötét, hazug és csalárd Luciferhez a Bukott Angyalhoz fohászkodott, hogy végezzen velem. Egyetlen egy épp szeméből pedig kiolvasható volt, hogy közel se adta meg magát. Eközben én kihúztam a pengét a kezemből és a hátam mögé hajítottam. Magam elé tartottam a keresztet és imádságot ordítottam felé mennydörgő mély hangomon.
- ADD MEG MAGAD! ADD MEG MAGAD ISTEN IGAZSÁGÁNAK! FORDULJ EL A SÖTÉTSÉGTŐL! TAGAD MEG A SÁTÁNT ÉS FORDULJ A FÉNY FELÉ! AZ ÚR MEGBOCSÁT, DE A CSALÁRD LUCIFER SOHA!
Ekkor a német újult erővel és dühvel vette rám magát. Kiütötte kezemből a szent szimbólumot, a földre döntött és két kezével próbálta kinyomni a szemem. Közben vadállati hangon hörgöt és morgott rám. Kiszúrt szeméből valami folyadék csöpögött az arcomba. Vadul kerestem valamit amit fegyverként használhatnék, de nem találtam semmit. Tudtam itt a vég. Elérkezet a hittem gyenge volt. De még se sikerült a fenevadnak legyőznie engem, mert hamar kivertem a kétely gondolatait a fejemből és jobb karommal belenyúltam sebes tekintetébe a férfinak, míg másikkal az épp szemét kaptam el és kinyomtam azt is. De még erre se eresztett el, csak fájdalmas és keserű üvöltés, bömbölés és zokogás hagyta el a torkát, de nem engedett. Elhatározta engem is leránt magával. Áldozatnak szán engem a Sátánnak. De a hite erős maradt a mi várunkban az Úrban. Végül már olyan erősen markoltam a koponyáját a teutonnak, hogy éreztem a hüvelyk ujjaim valami máshoz értek. Ez nem a szem folyós puha anyaga. Ez keményebb. Elértem a szemüreget. De éreztem én valami mást is ekkor. Sötétséget. Bal szemem először homályosodni kezdett, majd vörös pontok és erek jelentek meg végül teljes sötétség és fájdalom. Felüvöltök fájdalmamban, de ezt a fájdalmat felhasználom. Erőt merítek belőle és átfordulunk, úgy hogy a germán kerüljön alulra és elkezdem a döngölt földpadlóba verni a fejét. Az 5 koppanásnál egy éles reccsenésre leszek figyelmes és azt látom, hogy csont szilánkok, bőr és hajfoszlányok úszkálnak egy nagy vöröses vizű tócsában. Nyertem. Végül nyertem és csak fél szemet vitte el a sátán ezen gonosz szolgálja.
De végül elbuktunk. A hadsereg vissza vonult a Cáratyuska lemondott és hatalmát nem a fiának vagy valamelyik rátermett rokonának adta át, hanem a Dumának ahol a Sátán hangján szólaltak fel a bolsevikok és a mensevikek formájában. És a háborúnak is vége lett. Az egykor gyönyörű Oroszország Anyácska megtörve és megcsonkítva hevert a sárban. Ez idő alatt én Pskov városában tartózkodtam és ott buzdítottam a népet a harc folytatására. Eközben mikor ide értem fogadott az a szörnyű hír, hogy Raszputyint megölték, és mikor elhagytam a várost az nap tudtam meg, hogy megölték a vörösök a Cáratyuskát. Tudtam mit kell tennem. Harcolnom. Beálltam a Fehér Seregbe és harcoltam a vörös terror, Isten ellenségei, a Sátán szolgái ellen. Több harcot megjártam. Többször pusztakezes harcban döntöttem a sorsomról. Első voltam a rohamokban és utolsó aki visszavonult. Nyakamban mindig ott logót a véres feszület. Az a feszület mellyel kiszúrtam annak a germánnak a szemét. Végül az ellenforradalom is elbukott. De engem sose kaptak el élve ezt megfogadtam. Három vörös beszorított egy épületbe ahol rajtam kívül még egy jóra való paraszti család is lakott. Mikor bemenekültem megfogadtam, hogy megvédem őket ezektől a szörnyektől. A háromból kettő vörös már bunkós bottal közelített, valószínűleg nem maradt lőszerük és nekem is csak egy golyó maradt a pisztolyomban. Így előkaptam a halott ezredesemtől a lovassági szablyát és vártam. Vártam arra ki teszi meg az első lépést. A jobb oldali vörös volt a gyorsabb, így először vele végeztem. Előre futtottam, majd a bunkós bot suhintása alá buktam és egy gyors mozdulattal átszúrtam a férfi mellkasát, tüdejét és a hátán bukott ki a penge éle. A fegyver egészen a markolatáig bele állt a férfiba és bele is akadt, nem tudtam kihúzni így kénytelen voltam a vért felköhögő haldokló kutyafejű sátán fattyúban hagyni. Ezt követően egy ügyetlen hátra tántorodással tértem ki a másik katona csapásától. Ez a férfi nagyobb volt mint az előző és okosabb is. Várt látta, hogy veszélyes vagyok így nem támadott azonnal, próbálta felmérni a terepet ahogy én. Próbálta megtalálni mit használhatnék ellene fegyverként és azokat, hogy tudná kikerülni. Ebben a halálos keringőben én indultam először meg, bal kezemmel gyorsan megmarkoltam egy széket mely az előző hátratántorodásomnál felborult. A szék nem volt valami jó állapotban termesz rágta volt így letörött az általam megfogott lába ahogy akartam és azzal sújtottam bal oldalról a férfi csípőjére amit a bunkójával hárított. De eközben én kihúztam az övemből a pisztolyt amire láthatólag nem készült fel a mafla és fejbe lőttem. A golyó könnyedén vágta át magát a húson és csonton, majd pedig az agyon és szinte kirobbant a bal füle mellől, magával rántva a fül egy részét és némi agyat is. Így már csak ketten maradtunk. Én és a tiszt.
A tiszt előttem halálos nyugalommal, hátra tett kézzel. Hosszú lószerű arca volt, szemei veszélyt sugalmaztak, de mást nem árultak el. Szinte teljesen kopasz volt, fején még a szemöldök se maradhatott meg. Valahonnan pedig ismerős is volt ez a tekintett. Mintha láttam volna valahol régen. Teste erős, izmos felépítésű volt. Olyan volt mint egy bojár. Elővette bal kezébe a lovassági szablyáját és illedelmesen, de parancsolóan jelezte a szemével, hogy vegyem el én is a fegyverem. Láttam, a tekintetében, hogy nem fog trükközni. Oda léptem az előzőleg még a szablyával leszúrt alakhoz. Oldalra fordítottam, majd két erős rántással kihúztam belőle a pengét és egy harmadik erős suhintással le is ráztam róla a még nem oda száradt vért. A penge nekem a jobb kezemben volt. Vártunk egy darabig. Felmértük a helyzetet majd szinte egyszerre megindultunk egymás felé üvöltve, de míg ellenfelem azt ordította, hogy „Halál” addig én azt, hogy „ Megváltás” . A pengék pont egyszerre értek ugyan ahhoz a ponthoz. Mind ketten beleadtuk teljes testsúlyunk, hogy ellökjük a másikat és a kínálkozó alkalommal bevigyünk egy halálos csapást, de egyikünk se adta magát olyan könnyen. De hirtelen nem is figyelve a lábaira jobbra és előre lép az ellenfelem és enged a nyomásnak, de én így előre bukok ő pedig egy könnyed mozdulattal felém csap. Nem tudom, hogy csak ügyetlen volt-e vagy szándékosan, de csak egy fájdalmas sebet ejtet ami nem volt halálos. A seb nem volt mély és csak a jobb oldalamtól nagyjából a 3. bordámtól lefelé a hasamig hasított a fegyvere. Helyett cseréltünk egymással és miközben én bal kezemmel a sebem fogtam és jobbomba a szablya volt addig az ellenfelem magabiztosan, de egyáltalán nem gőgösen állt velem szembe baljában a pengével. Semmi harag nem volt a szemében innen láttam egyszerűen csak végezni akart velem mert ezt a parancsot kapta. Újfent támadtunk, de ezúttal lassabb voltam és megint lecsapott, de ezúttal felhasította a hasam és éreztem, ha nem kapok oda a beleim a padlóra folynak, de a gyorsasága és határozottsága meglepett így elvesztettem az egyensúlyom és a padlóra estem. Nehezen megfordultam és amennyi belsőségem lehetett bent tartottam. Most már mind két kezemmel a sebem fogtam. És éreztem valamit magamban. Nem a hitem meg ingását, hanem haragot és gyűlöletet ellenfelemmel szemben, miközben az ő szeméből semmit nem láttam. Az arca nem árult el semmit és egy könnyed vágással elmetszette a fejem.
Ezt követően éreztem valamit mikor a lelkem elhagyta a testem és elindult volna felfelé valami megmagyarázhatatlan földöntúli súly nehezedett a bal vállamra. Egy vaslánc volt az ami kampóba végződött és lefelé húzott. A lánc szemei vörösen izzottak akár a haragom lángjai amit halálomkor éreztem mivel nem tudtam megvédeni a családot és nem tudtam megölni azt a vörös lófejű istentelen szörnyet se. Próbáltam elengedni ezt az érzést, de minél jobban próbáltam megszabadulni tőle annál jobban gyűlöltem magam mert gyenge voltam és annál több haragot éreztem az ellenfelem iránt. Így egyre több lánc markolt a szellemembe és végül mikor már a 15. lánc is belém mártotta a hegyét letudtak rántani a 9 bugyorba. Nem volt időm végig csodálni a ezeket a félelmeket és retteneteket, mert sebesebben száguldottam Lucifer palotája felé mint azt épp ésszel fellehetne fogni. Egy erős puffanás és hatalmas vörös por felhő jelezte megérkezésem a Pokol legmélyebb bugyrába. Körülöttem a harag lángjaiból született démonok gyülekeztek és fenték a karmaikat és fogaikat a lelkemre. Míg végül megjelent vezérük, ki sötétségből szőtt köpenybe rejtette el önön önmagát, de jól tudtam, hogy ez Sathanus a 7 főbűn közül a harag megtestesítője. Egy könnyed mozdulattal lazított a láncaimon, pedig hozzá se ért és végül megszólalt dörgő hangján.
- Ember ki a Fjodor Ivanovics Raszputyin névre lett keresztelve. Halálod pillanatában a hét főbűn kísértésébe estél és lelked most már az enyém. Arra ítéltettél, hogy haragod láncai ehhez a helyhez kössenek és folyton saját gyengeséged és kétségeid pengéi vágják ki lelked minden darabját amíg világ a világ, a föld kerek és végül el nem emészti azt az elkerülhetetlen pusztulás, míg a hatalmas homokórában földet nem ér az utolsó homokszem. Ez az egyik választásod. Másik pedig a megtisztulás kemény útja mely során a saját láncaid súlyát is cipelned kell melyek folyamatosan elemésztik emberi mivoltod és ha nem sikerül idejében elérned a Mennyek kapuit lelked véglegesen eltorzul és démonná leszel aki engem szolgál. Nos hát Fjodor Ivanovics Raszputyin melyiket választod?
- Ha csak egy kis remény is maradt a lelkemnek azt meg ragadom és minden erőmet és hitemet abba vettem. Elérem a Mennyek kapuját démon és megmenekülök szörnyű átkod elől.
- Hát legyen Fjodor Ivanovics Raszputyin.
A démon egy a levegőbe intézett kéz mozdulattal jelezte a szolgáinak a történteket, majd pedig halk szavakkal dörmölt maga elé és a láncaim forró izzással belemartak a bőrömbe, majd átégették magukat a húsomon és egészen a csontjaimig jutottak. Iszonyú szívszaggató dühödt üvöltés tört elő belőlem. Könnyeim kifolytak, arcom eltorzult, hajam megőszült, de végül megszűnt az addig oly intenzív fájdalom. De a láncok eltűntek, a húsom sértetlen, bőrömön is csak pár elszenesedett hely jelezte a láncok valamikori helyét. A fő démon pedig ekkor egy lusta mozdulattal nyitott egy kaput
- Fjodor Ivanovics Raszputyin lépj át a megtisztulásodhoz vezető ősvény kapuján.
És én beléptem. Azóta bolyongok ezen a helyen. Furcsábbnál furcsább lényekkel találkoztam és harcoltam. A napokat nem is számolom, csak a Mennyek kapuit keresem. Közben persze megtanultam a haragom használni a csatában. Ha dühömet felélesztem a bensőmben akkor képes vagyok akár 500 méternyi vörösen izzó és sárgán lángoló kampós láncot előidézni a bőrömből, bár ilyenkor az addig is égő csontjaimról a fájdalom átterjed a húsomra és elmémre. És bármikor amikor használom ezeket a láncokat érzem, hogy egyre kevésbé vagyok ember.
Felszerelés:
- Egy feszület ami a nyakában lóg. Ezzel nyomta ki még valamikor a teuton ifjú egyik szemét.
- Egy lovassági szablya amit egyik legyőzött ellenfelétől zsákmányolt
- Egy géppuska amit egy kézzel tart meg és a gyűlöletét és haragját használja hozzá lőszerként.
- A bőre alatt megbúvó kampós láncok melyek a saját maga és gyengesége iránt érzett gyűlöletből és haragból állnak. Végtelen hosszúak, de minél hosszabb a lánc annál jobban égeti a csontjait, húsát és bőrét. Ezen felül mindig kihasít egy kicsit a megmaradt emberségéből valahányszor használja.
- Egy szakadt orosz kora 20.századi tiszti egyenruha.
Valaha egy kis szibériai orosz falucska papja voltam. Békés kis közösség voltunk attól eltekintve, hogy mindenki a Cáratyuska elleni lázadó volt vagy egy olyan család sarja volt, így nem sok hasznomat vették. Sőt még a templom építkezésben se segédkeztek, mondván „Ha az istened mindenható ő majd segít neked”. Sőt még a templomba se jártak, folyton csak a visszatérést tervezgették Moszkvába, de az Isten és a Cáratyuska sose engedte őket vissza. De a jó világnak is egyszer vége szakad. A németek mozgósítottak így a Cáratyuska is kénytelen volt vagy különben a hitetlenek felégetik városainkat és megerőszakolják asszonyainkat. De szerencsénkre mellettünk volt Isten és a Cáratyuska maga vezette a seregeket a győzelemre. Én is a frontokra vonultam, hogy buzdítsam hazám fiait a győzelemre és feladjam az utolsó kenetett. Ott voltam mikor a németek mustárgázzal bombáztak minket, ott voltam mikor bajonett rohamokat indítottak ellenünk, ott voltam mikor a magyar huszárok megrohanták a sorainkat, de akkor is ott voltam mikor a mi bátor és istenfélő gyermekeink rohantak a német géppuska fészkek ellen, mikor a kozákok vad és féktelen dühvel belevetették magukat a harcba. Láttam azokat a félelemtől eltorzult arcokat és azokat is akik nyugodtan tértek át a másvilágra tudván tudva, hogy már nem érheti őket több fájdalom. Egyik alkalommal engem is elért a háború és halál szele. Egy német roham sikeresen áttört az első és második, sőt még a harmadik árkon is és elérték az én hálóhelységemet is, de szerencsére épp az esti imádság közben értek, így nem tudtak álmomban lecsapni rám. Véres harc kezdődött köztem és egy német ifjonc között akinek az arcán már most seb hely bizonyította, hogy nem ez az első csatája. Ő a bajonettel támadott rám . Először elszúrt a jobb karom alatt, így volt időm valamit a kezembe keríteni mint fegyver. Ez nem volt más mint egy feszület. Nem lett volna helyén való Jézus urunk és megváltónk képmásával kioltani a teuton ifjú életét, de nem tehettem mást. Mikor épp húzta volna vissza a puskáját, hónom alá fogtam azt jobb oldalról és az abban lévő rózsafüzért átvetve rajta majd jobb kezemben összefogva magamhoz kötöttem a fiatalt. Ez a mozdulat láthatólag meglepte, így csak későn vette észre, hogy a feszülettel felé csapok, de még így is sikerült kitérnie és ahelyett, hogy a szemét szúrtam volna ki, csak az álkapcsát sikerült eltalálnom. Az teuton harcos ezt egy csepp hang nélkül tűrte, de közben elengedte a fegyverét, hogy könnyebben tudjon harcolni és előhúzta a kését. 10 másodpercig mereven bámultuk egymást míg nem a puska rajta a rózsafüzérrel leesett a földre, ekkor rontottunk egymás felé. Csak én és a teuton. Mind kettőnk szemében harci tűz éget, de mindegyik más volt. A germán ifjúnak a szemében a 7 fő bűn egyikének a tüze lebegett. Míg enyémben a bűn elleni harc és az igazság lángja csapott magasra. Halálos keringőnk nem csupán a egy ifjú germán katona és egy öregedő pap csatája volt, hanem a Sátán és Isten háborújának egy kis csatája. A hit harca volt. Én hittem az Úrban, míg a teuton bestia a Sötétségben hitt. Nem túl nagy harci tapasztalattal, de annál nagyobb kitartással és erővel áldott meg engem az Úr, így az első találat után se üvöltöttem fel fájdalmamban, mikor is a penge áthaladt a húsomon egyenesen a kézfejembe állt mikor megpróbáltam a fiatal karját elkapni. De ekkor se adtam meg magam, ráfontam bal kezem ujjait az ő jobb öklére és közelebb húzódtam hozzá. Ekkor pedig egy erőteljes csapással a jobb kezemben lévő feszülettel a bordáira sújtottam. Ekkor a teuton fájdalommal és gyűlölettel teli hangja töltötte meg a levegőt, de én nem hagytam abba. Még egyszer lesújtottam, ezúttal az arcára. A feszület kiszúrta a szemét, aminek hatására elengedte a kését és arcához kapott. Valamit saját nyelvén üvöltött. Nem tudtam eldönteni mit, de az arcát látva átkokat szórhatott rám. A sötét, hazug és csalárd Luciferhez a Bukott Angyalhoz fohászkodott, hogy végezzen velem. Egyetlen egy épp szeméből pedig kiolvasható volt, hogy közel se adta meg magát. Eközben én kihúztam a pengét a kezemből és a hátam mögé hajítottam. Magam elé tartottam a keresztet és imádságot ordítottam felé mennydörgő mély hangomon.
- ADD MEG MAGAD! ADD MEG MAGAD ISTEN IGAZSÁGÁNAK! FORDULJ EL A SÖTÉTSÉGTŐL! TAGAD MEG A SÁTÁNT ÉS FORDULJ A FÉNY FELÉ! AZ ÚR MEGBOCSÁT, DE A CSALÁRD LUCIFER SOHA!
Ekkor a német újult erővel és dühvel vette rám magát. Kiütötte kezemből a szent szimbólumot, a földre döntött és két kezével próbálta kinyomni a szemem. Közben vadállati hangon hörgöt és morgott rám. Kiszúrt szeméből valami folyadék csöpögött az arcomba. Vadul kerestem valamit amit fegyverként használhatnék, de nem találtam semmit. Tudtam itt a vég. Elérkezet a hittem gyenge volt. De még se sikerült a fenevadnak legyőznie engem, mert hamar kivertem a kétely gondolatait a fejemből és jobb karommal belenyúltam sebes tekintetébe a férfinak, míg másikkal az épp szemét kaptam el és kinyomtam azt is. De még erre se eresztett el, csak fájdalmas és keserű üvöltés, bömbölés és zokogás hagyta el a torkát, de nem engedett. Elhatározta engem is leránt magával. Áldozatnak szán engem a Sátánnak. De a hite erős maradt a mi várunkban az Úrban. Végül már olyan erősen markoltam a koponyáját a teutonnak, hogy éreztem a hüvelyk ujjaim valami máshoz értek. Ez nem a szem folyós puha anyaga. Ez keményebb. Elértem a szemüreget. De éreztem én valami mást is ekkor. Sötétséget. Bal szemem először homályosodni kezdett, majd vörös pontok és erek jelentek meg végül teljes sötétség és fájdalom. Felüvöltök fájdalmamban, de ezt a fájdalmat felhasználom. Erőt merítek belőle és átfordulunk, úgy hogy a germán kerüljön alulra és elkezdem a döngölt földpadlóba verni a fejét. Az 5 koppanásnál egy éles reccsenésre leszek figyelmes és azt látom, hogy csont szilánkok, bőr és hajfoszlányok úszkálnak egy nagy vöröses vizű tócsában. Nyertem. Végül nyertem és csak fél szemet vitte el a sátán ezen gonosz szolgálja.
De végül elbuktunk. A hadsereg vissza vonult a Cáratyuska lemondott és hatalmát nem a fiának vagy valamelyik rátermett rokonának adta át, hanem a Dumának ahol a Sátán hangján szólaltak fel a bolsevikok és a mensevikek formájában. És a háborúnak is vége lett. Az egykor gyönyörű Oroszország Anyácska megtörve és megcsonkítva hevert a sárban. Ez idő alatt én Pskov városában tartózkodtam és ott buzdítottam a népet a harc folytatására. Eközben mikor ide értem fogadott az a szörnyű hír, hogy Raszputyint megölték, és mikor elhagytam a várost az nap tudtam meg, hogy megölték a vörösök a Cáratyuskát. Tudtam mit kell tennem. Harcolnom. Beálltam a Fehér Seregbe és harcoltam a vörös terror, Isten ellenségei, a Sátán szolgái ellen. Több harcot megjártam. Többször pusztakezes harcban döntöttem a sorsomról. Első voltam a rohamokban és utolsó aki visszavonult. Nyakamban mindig ott logót a véres feszület. Az a feszület mellyel kiszúrtam annak a germánnak a szemét. Végül az ellenforradalom is elbukott. De engem sose kaptak el élve ezt megfogadtam. Három vörös beszorított egy épületbe ahol rajtam kívül még egy jóra való paraszti család is lakott. Mikor bemenekültem megfogadtam, hogy megvédem őket ezektől a szörnyektől. A háromból kettő vörös már bunkós bottal közelített, valószínűleg nem maradt lőszerük és nekem is csak egy golyó maradt a pisztolyomban. Így előkaptam a halott ezredesemtől a lovassági szablyát és vártam. Vártam arra ki teszi meg az első lépést. A jobb oldali vörös volt a gyorsabb, így először vele végeztem. Előre futtottam, majd a bunkós bot suhintása alá buktam és egy gyors mozdulattal átszúrtam a férfi mellkasát, tüdejét és a hátán bukott ki a penge éle. A fegyver egészen a markolatáig bele állt a férfiba és bele is akadt, nem tudtam kihúzni így kénytelen voltam a vért felköhögő haldokló kutyafejű sátán fattyúban hagyni. Ezt követően egy ügyetlen hátra tántorodással tértem ki a másik katona csapásától. Ez a férfi nagyobb volt mint az előző és okosabb is. Várt látta, hogy veszélyes vagyok így nem támadott azonnal, próbálta felmérni a terepet ahogy én. Próbálta megtalálni mit használhatnék ellene fegyverként és azokat, hogy tudná kikerülni. Ebben a halálos keringőben én indultam először meg, bal kezemmel gyorsan megmarkoltam egy széket mely az előző hátratántorodásomnál felborult. A szék nem volt valami jó állapotban termesz rágta volt így letörött az általam megfogott lába ahogy akartam és azzal sújtottam bal oldalról a férfi csípőjére amit a bunkójával hárított. De eközben én kihúztam az övemből a pisztolyt amire láthatólag nem készült fel a mafla és fejbe lőttem. A golyó könnyedén vágta át magát a húson és csonton, majd pedig az agyon és szinte kirobbant a bal füle mellől, magával rántva a fül egy részét és némi agyat is. Így már csak ketten maradtunk. Én és a tiszt.
A tiszt előttem halálos nyugalommal, hátra tett kézzel. Hosszú lószerű arca volt, szemei veszélyt sugalmaztak, de mást nem árultak el. Szinte teljesen kopasz volt, fején még a szemöldök se maradhatott meg. Valahonnan pedig ismerős is volt ez a tekintett. Mintha láttam volna valahol régen. Teste erős, izmos felépítésű volt. Olyan volt mint egy bojár. Elővette bal kezébe a lovassági szablyáját és illedelmesen, de parancsolóan jelezte a szemével, hogy vegyem el én is a fegyverem. Láttam, a tekintetében, hogy nem fog trükközni. Oda léptem az előzőleg még a szablyával leszúrt alakhoz. Oldalra fordítottam, majd két erős rántással kihúztam belőle a pengét és egy harmadik erős suhintással le is ráztam róla a még nem oda száradt vért. A penge nekem a jobb kezemben volt. Vártunk egy darabig. Felmértük a helyzetet majd szinte egyszerre megindultunk egymás felé üvöltve, de míg ellenfelem azt ordította, hogy „Halál” addig én azt, hogy „ Megváltás” . A pengék pont egyszerre értek ugyan ahhoz a ponthoz. Mind ketten beleadtuk teljes testsúlyunk, hogy ellökjük a másikat és a kínálkozó alkalommal bevigyünk egy halálos csapást, de egyikünk se adta magát olyan könnyen. De hirtelen nem is figyelve a lábaira jobbra és előre lép az ellenfelem és enged a nyomásnak, de én így előre bukok ő pedig egy könnyed mozdulattal felém csap. Nem tudom, hogy csak ügyetlen volt-e vagy szándékosan, de csak egy fájdalmas sebet ejtet ami nem volt halálos. A seb nem volt mély és csak a jobb oldalamtól nagyjából a 3. bordámtól lefelé a hasamig hasított a fegyvere. Helyett cseréltünk egymással és miközben én bal kezemmel a sebem fogtam és jobbomba a szablya volt addig az ellenfelem magabiztosan, de egyáltalán nem gőgösen állt velem szembe baljában a pengével. Semmi harag nem volt a szemében innen láttam egyszerűen csak végezni akart velem mert ezt a parancsot kapta. Újfent támadtunk, de ezúttal lassabb voltam és megint lecsapott, de ezúttal felhasította a hasam és éreztem, ha nem kapok oda a beleim a padlóra folynak, de a gyorsasága és határozottsága meglepett így elvesztettem az egyensúlyom és a padlóra estem. Nehezen megfordultam és amennyi belsőségem lehetett bent tartottam. Most már mind két kezemmel a sebem fogtam. És éreztem valamit magamban. Nem a hitem meg ingását, hanem haragot és gyűlöletet ellenfelemmel szemben, miközben az ő szeméből semmit nem láttam. Az arca nem árult el semmit és egy könnyed vágással elmetszette a fejem.
Ezt követően éreztem valamit mikor a lelkem elhagyta a testem és elindult volna felfelé valami megmagyarázhatatlan földöntúli súly nehezedett a bal vállamra. Egy vaslánc volt az ami kampóba végződött és lefelé húzott. A lánc szemei vörösen izzottak akár a haragom lángjai amit halálomkor éreztem mivel nem tudtam megvédeni a családot és nem tudtam megölni azt a vörös lófejű istentelen szörnyet se. Próbáltam elengedni ezt az érzést, de minél jobban próbáltam megszabadulni tőle annál jobban gyűlöltem magam mert gyenge voltam és annál több haragot éreztem az ellenfelem iránt. Így egyre több lánc markolt a szellemembe és végül mikor már a 15. lánc is belém mártotta a hegyét letudtak rántani a 9 bugyorba. Nem volt időm végig csodálni a ezeket a félelmeket és retteneteket, mert sebesebben száguldottam Lucifer palotája felé mint azt épp ésszel fellehetne fogni. Egy erős puffanás és hatalmas vörös por felhő jelezte megérkezésem a Pokol legmélyebb bugyrába. Körülöttem a harag lángjaiból született démonok gyülekeztek és fenték a karmaikat és fogaikat a lelkemre. Míg végül megjelent vezérük, ki sötétségből szőtt köpenybe rejtette el önön önmagát, de jól tudtam, hogy ez Sathanus a 7 főbűn közül a harag megtestesítője. Egy könnyed mozdulattal lazított a láncaimon, pedig hozzá se ért és végül megszólalt dörgő hangján.
- Ember ki a Fjodor Ivanovics Raszputyin névre lett keresztelve. Halálod pillanatában a hét főbűn kísértésébe estél és lelked most már az enyém. Arra ítéltettél, hogy haragod láncai ehhez a helyhez kössenek és folyton saját gyengeséged és kétségeid pengéi vágják ki lelked minden darabját amíg világ a világ, a föld kerek és végül el nem emészti azt az elkerülhetetlen pusztulás, míg a hatalmas homokórában földet nem ér az utolsó homokszem. Ez az egyik választásod. Másik pedig a megtisztulás kemény útja mely során a saját láncaid súlyát is cipelned kell melyek folyamatosan elemésztik emberi mivoltod és ha nem sikerül idejében elérned a Mennyek kapuit lelked véglegesen eltorzul és démonná leszel aki engem szolgál. Nos hát Fjodor Ivanovics Raszputyin melyiket választod?
- Ha csak egy kis remény is maradt a lelkemnek azt meg ragadom és minden erőmet és hitemet abba vettem. Elérem a Mennyek kapuját démon és megmenekülök szörnyű átkod elől.
- Hát legyen Fjodor Ivanovics Raszputyin.
A démon egy a levegőbe intézett kéz mozdulattal jelezte a szolgáinak a történteket, majd pedig halk szavakkal dörmölt maga elé és a láncaim forró izzással belemartak a bőrömbe, majd átégették magukat a húsomon és egészen a csontjaimig jutottak. Iszonyú szívszaggató dühödt üvöltés tört elő belőlem. Könnyeim kifolytak, arcom eltorzult, hajam megőszült, de végül megszűnt az addig oly intenzív fájdalom. De a láncok eltűntek, a húsom sértetlen, bőrömön is csak pár elszenesedett hely jelezte a láncok valamikori helyét. A fő démon pedig ekkor egy lusta mozdulattal nyitott egy kaput
- Fjodor Ivanovics Raszputyin lépj át a megtisztulásodhoz vezető ősvény kapuján.
És én beléptem. Azóta bolyongok ezen a helyen. Furcsábbnál furcsább lényekkel találkoztam és harcoltam. A napokat nem is számolom, csak a Mennyek kapuit keresem. Közben persze megtanultam a haragom használni a csatában. Ha dühömet felélesztem a bensőmben akkor képes vagyok akár 500 méternyi vörösen izzó és sárgán lángoló kampós láncot előidézni a bőrömből, bár ilyenkor az addig is égő csontjaimról a fájdalom átterjed a húsomra és elmémre. És bármikor amikor használom ezeket a láncokat érzem, hogy egyre kevésbé vagyok ember.
Felszerelés:
- Egy feszület ami a nyakában lóg. Ezzel nyomta ki még valamikor a teuton ifjú egyik szemét.
- Egy lovassági szablya amit egyik legyőzött ellenfelétől zsákmányolt
- Egy géppuska amit egy kézzel tart meg és a gyűlöletét és haragját használja hozzá lőszerként.
- A bőre alatt megbúvó kampós láncok melyek a saját maga és gyengesége iránt érzett gyűlöletből és haragból állnak. Végtelen hosszúak, de minél hosszabb a lánc annál jobban égeti a csontjait, húsát és bőrét. Ezen felül mindig kihasít egy kicsit a megmaradt emberségéből valahányszor használja.
- Egy szakadt orosz kora 20.századi tiszti egyenruha.