Laboratórium

Walter némán ült és bambult. Hallgatta társa beszédét, miközben végig azon járt az esze, hogy most mitévő legyen. Tisztában volt azzal, hogy ki kell békülnie a szellem énjével, de nem akart... Illetve nem mert szembenézni vele. Inkább csak halogatta a dolgot. Mint amikor a kisgyerek rossz osztályzatot kap az iskolában és most be kell vallja a szüleinek. Azzal az egy különbséggel, hogy ha itt nem cselekszik, akkor nem csak egy atyai pofont kap, hanem az életébe is kerülhet. Vagy még annál többe is... Ilyen és ehhez hasonló dolgok futottak át a férfi elméjén, de végül megütötte valami a fülét. Kala tett vallomást. A tudós meglepődött, de ezt jól titkolta.
- Értem... Nagyra értékelem, hogy elmondtad. -
Törte meg a csendet, de nem akarta firtatni a dolgot. Sose volt annyira jó ezekben az érzelgős dolgokban annak ellenére, hogy gyakran kiválóan megjátssza magát.
- Sokban különbözünk... Te, én és... És ő... De egy valami biztos! Az, hogy mind a hárman ismerjük ezt az érzést. Amikor kísérleteket folytattak rajtunk, legszívesebben meghaltunk volna. Könyörögtünk a halálunkért. Hogy vessenek véget végre a fájdalomnak, ami átjárt mindkettőnket. Erre most itt ülünk melletted. Az élet néha kiszámíthatatlan. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy... Hogy nem biztos, hogy most kellene azon gondolkodni, hogy feladod az életed. Nem mintha azért mondanám, mert megbocsájtottam és nem akarom, hogy megölesd magad, hanem csak úgy! Meg hát tudod! Szükségem van rád... Mármint nem... Izé... Tudod, hogy kijussak! Illetve kijussunk! -
Mondta zavartan, de pár másodperccel később úgy tett, mintha meg sem történt volna az előző beszélgetés. Kala tervért hallván sóhajtott egy nagyot, kihúzta magát és lehunyta a szemét.
- Rendben van... Míg te megpróbálod, én elbeszélgetek a barátommal, hiszen ha harcra kerül a sor, szükségünk lesz rá... -
Mondta, majd hirtelen elhallgatott.
~ Figyelj! Beszélnünk kell... ~

Sokat jelentett nekem, amit Walter mondott. Tudtam, hogy ezekben a szavakban több rejlik, mint, amit kimondott, de nem akarom elrontani őket. Éreztem, ahogy a sötétben, hogy mosoly ül ki az arcomra. Talán az ilyen érzések miatt volt a legjobb döntés nem követni a parancsot.
A kedvem mégis elszállt, ahogy Shawn fenyegetése eszembe jutott. Fel fog jelenteni. Ő pontosan olyan, aki feljelent. Walter megoldaná ezt a problémát, de most biztos nem hagyatkoznék rá. Talán a későbbiekben sem. Szépen kirúgatom magam, és mehetek amerre látok. Talán éppen a szellemvilágba. Oda még most is mehetnék, ha menne a kivetülés... a kivetülés! El is felejtettem, hogy az imént ajánlottam fel. De mégsem vagyok rá képes.
Ha csak egy apró rés lenne számnukra, oxigénidomítással ki tudnám cserélni a levegőnket, de ez a börtön tökéletesen le van zárva. Ha csak valami fel nem repeszti kívülről...vagy belülről, esélytelen lesz a kijutás.
Aztán eszembe jutott valami. Szorosan Walter mellé bújtam.
- Ne mozdulj, megpróbálom kipukkasztani a helyet, mint egy lufit. Talán ha elég erősen idomítom a levegőt, akkor szétrobban ez a csapda - mondtam, és nagy levegőt vettem, majd elkezdtem minden erőmmel a levegőt a falaknak nyomni.
Hasztalan próbálkozásnak tűnt, ezt elismerem, de úgy gondoltam, lehet vele kezdeni valamit. De közben kattogott az agyam. Vajon Walter másik fele nem elég erős ahhot, hogy kitörjön? Vaalami feketeség, vagy sötétség az a szellem. Azzal nem lehet szétfeszíteni a falakat? Alaktalan? Vagy fizikálisan is megjelenhet? Esetleg az ereje?
- Walter! - szóltam neki. - Közös erővel... - nem magamra céloztam, hanem kettejükre - nem próbálnátok meg?

Az épület, amelyet Kazu most oldalra fordított fejjel nézett, üresen állt. Az imént még látott egy bajszos alakot elmenni, néhány Satomobillal a kíséretében, de ezen kívül nagy volt a csend. Mennyivel biztosabban lehetne bemenni, ha tudna idomítani, de sajnos a sötétség még mindig megfosztotta ettől a privilégiumtól. Ennek ellenére megfogadta a parancsot és elindult.
Pár lépés után megállni kényszerült. A föld remegni kezdett, az egész létesítmény rázkódott; itt-ott a föld felpúposodott, mintha alatta valami folyamatosan feszítené. És mindezt tetézte a szörnyű, robbanásszerű robaj az alagsorból. Természetesen az utána feltörő jajveszékelés, kiáltozás, könyörgés, és hörgés már nem volt idegen a vízidomár számára, sőt mi több, megkönnyítette a dolgát, hiszen pontosan tudta, merre is kell mennie.
A föld alatt a szobában Walter igazi ereje megmutatta a hatását. Lehet itt platina, föld, fém, bármi, ennek az erőnek nem tudott ellenállni. Kala kis gombócnak húzta össze magát, hogy ne érje ez az iszonyatos erő, ami szétvetette a kifundált börtönüket. Az oxigén, a friss levegő - ami csak a bentihez képest érződött annak - valósággal új életet lehelt belé. Míg a többiek elvesztették az életüket. Walter pontosan úgy cselekedett, ahogy tervezte, torokról torokra haladt, és bárki is volt a szobában, nemsokára már csak egy zsákra lett volna szüksége.

~ Úgy fest, hogy ezek sosem hallották még, hogy nem jó ötlet a Páncélba zárt szellem (wink-wink) ~
Gondolták, mielőtt kitörtek volna börtönükből. Egyként gondolkodtak, beszéltek és cselekedtek. Végre sikerült feloldani a gátat. A gátat mely korlátozta őket a kiteljesülésben. Hatalmas erőre tettek szert, amit a kiszabadulás alkalmával demonstráltak, kezdve a hatalmas robbanással, mely megrázta az épületet. Walter árnyként repült fel és tekintett végig az alagsorban lévő emberekre. Sokan voltak, de esélytelenek mindannyian. Egytől egyig... Az első kettőnek a torkát vágta el, a harmadik és a negyedik testén keresztül jókora, penge éles tüskéket küldött át, valamint az ötödik és a hatodik arcát leolvasztotta a sötét energia. A többit nem is részletezném... Mikor végzett, csak ott állt tetőtől talpig vérben és lihegett. Nem fáradt el, ez inkább ilyen elégedett, boldog lihegés volt olyan, mintha kész lenne akármit megtenni. Leereszkedve a földre, hosszú karmai néha a földet súrolták, amikről egy-egy vércsepp kacskaringós csíkot rajzolt a padlóra. Lassan megállt a börtönükként szolgáló kő előtt, kihúzta magát és kifújta a levegőt.
- Vége a veszélynek Kala. Mindenkit megöltünk. Gyere ki, ne félj. -
Szólt nyugodt hangon, majd egy finom mozzanattal megigazította nyakkendőjét, miközben visszanőttek karmai csupán 5 centisre, hogy ne zavarja őt a mozgásban. Az új formája valóban félelmetes volt. Már-már démoni. Hatalmas szárnyak, karmok, pengeéles farok és tüskék mindenhol.
- Többet nem gyilkolunk feleslegesen, csak ha veszélybe kerül a küldetésünk sikere. Az elnök, Zen és mindenki más, aki hibás, aki tud rólunk, azt elkapjuk. Még nem tudjuk, hogy mit csinálunk velük. Zimára és a többiekre nem támaszkodhatunk. Lehetnek barátok és lehetnek ellenségek is, ebben megegyeztünk. Abban viszont teljesen egyetértünk, hogy nagyon nem egyszerű mindent úgy kezelni, hogy egyforma beleszólásunk van mindenbe. -
Mondták, majd a végén elmosolyodott. Az alagsor minden fényét néhány megmaradt lámpa biztosította, ami túlélte az előző harcot.

Kazu

Idomítás híján mindenképp megfontoltabbnak kell lennem, mint általában, nem sokra megyek az öklömmel és egy zsebkéssel egy földidomár ellen, nemhogy egy tucat ellen. Ezért inkább kivárom amíg mindenki elmegy. Legalább is amennyire meg tudom állapítani. Ahogy a automobilok fénye elhalad mellettem én is elő merészkedem lassan a rejtekhelyemről és az épület felé indulok. Menyivel egyszerűbb lenne ez, ha tudnék idomítani, de nem érek rá ezen picsogni.

Pár lépés után megtorpanok, a föld megremeg alattam, ezek szerint nem vártam eleget és egy földidomár tud rólam. Nem! Ez más. Kell egy pár másodperc amíg teljesen tiszta lesz a kép. Azt még mindig nem tudom pontosan mi folyik oda lent, de bármi is az, most pont nekem dolgozik. Gonosz mosoly jelenik meg a szám sarkában, majd futni kezdek a bejárat felé. Elég nehéz kivitelezni ebben a remegésben, de azért valahogy csak sikerül. Az épületben felhangzó halálhörgések és sikolyok remekül jelzik számomra az utat, hogy merre kell mennem. Végül megtalálom amit kerestem, legalább is azt hiszem. A lényt nem látom csak egy levegő idomárt összegömbölyödve egy fénykörben. De valami azt súgja jobb ha egyelőre biztos távolban maradok. Talán kivételesen hozhattam volna magammal valakit. Körbe nézek a hullákon, áh, tök felesleges lett volna, csak több szerves hulladékot termelt volna.

Nem tervezek persze sokáig nézelődni az ajtóban, ha lehetséges akkor még mielőtt a lény észrevesz keresek magamnak egy fedezéket, amíg átgondolom a helyzetet, bár nem segít hogy nem látom a lényt, pedig biztos nem véletlenül futkos a hideg a hátamon. Akár hogy is muszáj lesz előlépnek előbb vagy utóbb mert, ha csak állok a „fal mögött és várok a munka sem lesz elvégezve és az életem is elunom. Akkor már legalább haljunk meg izgalmasan. Előlépek a fedezékből és persze csendben sem tudok maradni, felkészülök arra, ha ki kéne térni egy támadás elől, bár vissza támadni kevés esélyem lenne.

-Ejha! Szép kis mészárszék, őszinte elismerésem. Ha jól sejtem te vagy Walter. Vagy ti vagytok… Nem is tudom hogy helyes. Had mutassam be magam Tanabe Kazunori vagyok a Tripla triádtól, de szólíts csak Kazunak, valaki olyan küldött aki talán megérti ezt a nem mindennapi állapotod. Végül is, akár mondhatjuk, hogy segíteni jöttem. Bár a kiszabadítással elkéstem ha jól látom.

Ezután várok, remélve hogy a lény megmutatja magát, és nem végez velem valahonnan a sötétből.

- Walter, ez tud rólad... - suttogtam bele alig hallhatóan a sötétbe. Ennél többre nem voltam képes azok után, amit a félember produkált az elmúlt pillanatokban. Vajon feltűnt neki, hogy Zen már egyáltalán nincs is itt? Természetesen továbbra is teljesen mozdulatlanul ültem a helyemen, de hiába meresztgettem a szememet a sötétben, semmit sem láttam. A hang, a bemutatkozás persze így is udvarias maradt, ami azt jelenti, hogy az érkezettnek vagy acélidegei vannak, vagy nem hat rá ez a horror. Bármelyik is, nem biztos, hogy kellemes társaság lesz.
Ismer egy hozzá hasonlót? Ez így elég furcsa kijelentés, és nem tudom, hogy mi lesz Walttal, hogy ha ezt meghallja. Végre egyensúlyt talált, ami, igaz labilis, de akkor is nagyszerű dolog, erre megjelenik valaki - akárcsak Zen - és elkezd arról szónokolni, hogy ismer egy hozzá hasonlót. Ezzel már hárman vagyunk, akik valahogy befolyásolni akarjuk őt. Teljesen össze fogjuk zavarni.
- Mit tervezet Walter? - suttogtam újra, hátha ad valami jelt, vagy választ. Reméltem, hogy nem fog kiakadni ettől a jövevénytől, ahogy azt, is hogy kitombolta magát a gyilkolásban. Mikor vele jöttem, csak Quanék miatt csináltam mindent, most pedig kiirtottunk egy egész szakaszt. Kezdem elveszíteni a saját filozófiám lényegét. Én levegőidomár vagyok, a béke és nyugalom pártfogója. Én a világot akarom jobbá tenni, és egyensúlyt akarok hozni a spiritualitás terén az emberek között. Vajon ezt az elvemet meddig fogom hazudni magamnak, amíg Walterrel vagyok? Az, amit most elért az én érdemem? Egyensúlyt jelent ez egyáltalán? Megmentettem bárkit is?
Éreztem, hogy a homlokomon gyöngyözni kezd az izzadság. Felismerés. Felismerés, hogy volt-e értelme ennek az egésznek. Az Istenért Walt, szólalj meg, csinálj valamit! - ismételtem a gondolatot, majd újra suttogni kezdtem.
- Ha lehet ne öld meg. Úgy érzem, őt nem kellene.
Behunytam a szemem és ültem tovább némán. Így is elég dolgot kértem és parancsoltam neki, a türelme pedig biztos fogyóban van. Egyszerűbb, ha meditálok egy kicsit, az talán nekem is jót tesz. Persze minden igyekezetem ellenére is csak arra vártam, mi fog történni. És arra, hogy az milyen hatással lesz az életemre.