Horizont City

---

Amíg te a nyiladat készítetted elő, addig Ben az övére erősítette a vizeskulacsát, és kibiztosította a fegyverét. Nem mintha nem bízott volna benned, erről szó szem volt. A fertőzöttek miatt aggódott. Ki tudja, hogy azok az agyatlan dögök mit találnak ki, amivel hátráltatják az így is sürgős utat.
A mozdulataidból, és az arcvonásaidból kiolvasta, hogy mire készülsz. Meg akart állítani, de nem tette. A lelke mélyén abban reménykedett, hogy nem teszed meg. Aztán elengedted az ideget, a nyílvessző pedig kínokkal teli, fájdalmas, égés általi halállal súlytott le rád. A férfi zöld szemeiben a vörös lángnyelvek tükörképei rajzolódtak ki. Amikor megragadtad a kezét, Ben lassan átkarolt. Vigasztalni akart, de nem jöttek a torkára a szavak. Nyugalmat próbált meg sugározni magából, de a látvány, ami vállad felett eltekintve fogadta, furcsa érzéseket váltott ki belőle. A horda szétrohant, a törött ablakon egy égő nő próbálja kisegíteni egyetlen gyermekét, akit szintén nem kíméltek a lángnyelvek. A gyerek a földre zuhanva, a száraz földben hemperegve próbál szabadulni a tűztől, de az makacs. Nem ereszti. A bőre folyamatosan elsötétedik, a végtagjai megfeszülnek, aztán a mellkasa sem mozdul. Szájából gennyes, nyállal kevert hab és vér egyvelege folyik kifelé. 
Apró teste a halál után sem nyert nyugalmat, a fertőzött csorda ugyanis darabokra tépte a testét. Mindez pár pillanat leforgása alatt történt, te csak az asszony ordítását hallod, Ben viszont mindent látott. Hirtelen elenged, és szó nélkül elindul Nepal City felé. Aztán az első emelkedőnél hirtelen megáll. Hangja elnyomott, a kérdése talán szemrehányónak akart hatni, de inkább egy meggyötört számonkérésnek hangzott.
- Mióta döntünk afelől, hogy ki él, és ki hal meg?
Inkább volt költői kérdés, mint valódi, ugyanis akárhogy is válaszoltál, egy hatalmas sóhaj, és egy szánó tekintet volt a válaszod. Mély gondolatok forogtak benne, ugyanis az előtte lévő, bedeszkázott rozoga "csatornafedelet" sem vette észre. Az beszakadt aladta, a férfi pedig két-három métert zuhant a büdös vízbe. 
Amikor letekintesz nem látod, csak pár pillanat múlva bukik fel a víz alól, köhögve. Ha segíteni próbálsz neki, akkor makacs hangon rád ordít.
- MENJ! A VÁROS FONTOSABB!

Halványan már látni a felhőkarcolók körvonalait, ahogy a város felé tartunk. Végig Dean mellett haladok. Frusztráló csend vesz körül minket, ami nem hagy nyugodni. Tudni kell a bátyámról, hogy nem valami beszédes, - jó most közöltem a nyilvánvalót - de mindenkit megnyugtat, ha beszélnek hozzá, ha van társasága, és állítom, hogy ez alól ő sem kivétel. Kívülről kemény fickónak néz ki, de attól még ugyanolyan ember ő is.
- Egész kellemes az itteni friss levegő, nem gondolod? – mondtam neki szórakozottan. Válasz nem érkezett tőle, de én csak folytattam tovább a hegyi beszédem mintha mi sem történt volna. – Egyébként mi járatban vagyunk errefele? Legtöbbször elkerüljük a nagyobb városokat. A mostani valami különleges alkalom? – kérdőn Deanre nézek, aki továbbra is csak hallgat, de talán az arckifejezése kissé megváltozott. Gondolom nem akar róla beszélni, lehet kitervelt valamit. Álljunk csak meg egy pillanatra, mikor is van a születésnapom? Izgatottan rámosolyodom és tovább fecsegek.
- Nem akartam leleplezni a meglepit, de most már el kell árulnod bátyó. Ha te nem mondod el, akkor megkérem Hanielt. Tudod jól, hogy utálja a meglepetéseket. Bár lehet mégse kéne megtudnom, majd mindent a maga idejében. És különben is… - hirtelen félbeszakított, mivel megérkeztünk. Felnézek a magas épületre. Kiráz a hideg ettől a helytől. Valami nincs rendben, ezt Deanen is észreveszem, ahogy egyre feszültebbé válik. Azonnal elkussolok és előveszem a pisztolyom. Mögé állok, amikor óvatosan kinyitja az ajtót, közben körülpásztázom a helyet. Sehol senki. Sötét és csend. És ugyanez jellemző a beltérre is. Megtanultunk szavak nélkül kommunikálni és ez most sincs másképp. Dean a kapcsolók felé biccent, amire bólintok majd ellenőrzöm, hogy van e áram. Sötétség. Továbbra is. Látszólag ketten vagyunk az épületben, de úgy néz ki nem jutunk feljebb. Meglátom az újabb jelet, mire a lifthez sietek. Visszacsúsztatom a Berettám, hogy segíthessek a liftajtó felfeszítésében, de ekkor egy női hang zavar meg minket. Dean villámgyorsan megpördül egyenesen az alak felé szegezve a fegyverét. Reflexszerűen én is követem, de amint meglátom, hogy nincs fegyvere gyorsan a bátyám karjára helyezem a kezem.
- Várj Dean. Nézz csak rá, nem akar megtámadni. Hallgassuk meg először, mit szeretne. – mondom neki komolyan, majd elengedem a karját. Sóhajtok és megrázom a fejem, mikor látom, hogy a testvérem egy centit se mozdult. Ugyanolyan mereven szegezi a coltot a nőre, ahogy eddig. De legalább nem lövi telibe egyből… Tipikus.
A nőszemély viselkedésére felhúzom a szemöldököm. Tiszta hibbant. És Isten nevét is a mocskos szájára merte venni. Már nem kedvelem. És a hír amit közölt sem éppen megnyerő. Kizárt, hogy tétlenül várjunk, így vagy találunk egy másik utat, vagy tovább állunk. Az utóbbi tűnt a jobb döntésnek. De a meglepetésem… „Felejtsd el Anna, utálom a meglepetéseket.” Szinte visszhangzik a fejemben Haniel hangja.
Dyanna ravasz mosolya zökkentett vissza. Ajánlatott tett, amire szinte tudtam a választ. Nem kellett sokat találgatnom Dean máris mozdítja az ujját a ravasz felé.
- Ácsi ácsi ácsi! –emelem fel a hangom és lenyomom a karjait. – Azt azért csak elárulod, hogy miben kell segítenünk nemde? Tudom a bátyám nem éppen a legmegnyerőbb fogadtatás, de nézd el neki. Ki vele és utána üzletelhetünk. – egyenesen a nő szemeibe nézek.

Túlzsúfoltság és annak előnyei. Az ember sosem unatkozik, mindig van valami, amivel lefoglalhatja magát. Vagy valaki. Az utóbbi időben itt csak az nem talál magának ilyen-olyan munkát, megbízást, aki nem is akar. A Markus félékre pedig mindig is nagy volt a kereslet, amióta az emberiség némileg redukálódni kezdett. Ki ne szeretné a segítőkész zsoldosokat, akiknek nem maradt már vesztenivalójuk és nem nem kérdezősködnek feleslegesen? Az ilyeneket állítólag még a régi világban is megbecsülték, habár hősünk ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja.
Amíg méltányosan jutalmazzák szolgálatait, addig ő elvégzi a munkát. Ez hozta most ide. A hangokból ítélve az asztalnál ülőknek már meglehetősen jó kedvük van. Egyrészt így nem nagyon tudja mire számítson, másrészt ha az emberben van egy kicsi, akkor általában a “tárgyalások” hangulata is oldottabb egy fokkal, ami mindenkinek jó.
Biccent egyet a jelenlévőknek, majd ő maga is helyet foglal az asztalnál és kérdő tekintettel néz az előtte ülő hármasra.