Starshine Legacy - Heroes of Jorvik

2. hét - Waltron és Jake

A következő héten is minden alkalommal kint voltam Waltron-nál, majd egy héttel később is még mindig kint vagyok. Nyilván. A mai nap nehéz volt. Vagy három dogát írtam, amikre közepesen készültem, tesin gerendáztunk, amit gyűlölök, aztán még szegény Evan-nek is vagy negyedórát kellett rám várnia, mert az ofőre most jött rá az, hogy szentbeszédet tartson, hogy aggódik értem. Inkább nem magyarázkodtam, csak bólogattam és egyetértettem. Amúgy sem alszom az utóbbi időben túl sokat, kezdek kicsit kifáradni, de a lelkesedésem nem hagyott alább. Így lassan közelítem meg a karámot, már duruzsulok Waltron-hoz (ezt a nevet adtuk neki), hogy tudja, ki vagyok és hogy szokjon. Aztán lassan megérkezem a karám széléhez és finoman rákönyökölök.

- Hát, helló! Remélem, neked jobb napod volt, mint nekem... Hogy érzed ma magad? - kérdezem Waltron-tól, bár nem várok választ, csak hogy rám figyeljen és hátha ad valami jelet. Waltron ma sincs jobb hangulatban, mint tegnap, de ma legalább nem tetszését csak fejrángatással, vicsorgással és sunyítással fejezi ki, nem ront neki a karámnak… egyelőre legalábbis. A kötőfék már egyre jobban dörzsöli ki a fejét, főleg mert rendszeresen beakad és olyankor megijed és csapkodja magát. Evan nem is jön közelebb, hisz az ő jelenléte még jobban frusztrálja a lovat. Egy kicsit hátrébb lépek azért, hogy érezze, abszolút igyekszem alkalmazkodni hozzá, szóval ahol már látom, hogy jobb neki, ott leülök és mesélek neki a napomról, hogy egészen fos volt.


Fél óra telik el, eredménytelenül, mikor feltűnhet egy ismerős alak. Jake szeli át öblös léptekkel a kis belső teret, egyenesen a körkarám felé tartva.
- Azért annak örülök, hogy te azért általában, na nem most, próbálsz kedves lenni... Értékelem... - mondom egy sóhajjal, ahogy hirtelen úgy érzem, hogy valaki közeledik. Odanézek, intek neki, majd megvárom, hogy odaérjen mellém. Már előre félek a kérdéstől.

- Na mi a helyzet, suttogó? - kérdi egy félmosollyal, miközben felbiccenti a kalapját, hogy a szemeimbe nézhessen.
- Hali, Őstehetség - mosolygok rá halványan. - Nincs túl sok minden, sőt... Ma sincs jókedvében... - biggyesztem le kicsit a számat. - Veled mi újság? - nézek rá. A fiú ügyet sem vetve a sunyító, criminal-offensive side-eyet adó lóra, a körkarám szélére könyököl. Jó szokásához híven támasztja a kerítést, ahogy egy igazi kávbojhoz illik. Egy ideig hallgat, eleinte a poros, kopott csizmáját vizslatja, utána pedig köszön egyet az elhaladó Agatha-nak.

- Hmm. Semmi különös. Gyorsan végeztem a dolgaimmal, hogy kijöhessek ellenőrizni titeket - vonja meg a vállát. Közben pedig Waltron abbahagyta a sunyítást és most más érdeklődve, de azért óvatosan közelebb araszolt Jake-hez.
- El ne piruljak itten a kitüntetett figyelmedtől - vigyorgok rá. - Azért remélem, nem csapod össze a dolgaid, bár nem úgy ismerlek, azért gondoltam, rákérdezek... - húzom fel a szemöldököm. Aztán látom, hogy Waltron hogy viselkedik vele és kicsit sértődötten összefonom a karomat. - Na, jól van... Téged miért is nem utál a mai nap, mint engem? - kérdezem meg Jake-t.

- El kell, hogy keserítselek, inkább a lóé a kitűntetett figyelmem - szól vissza csípőből. A munkás részre nem válaszol, helyette elégedetten vigyorog a sértődött megjegyzésemre. - Biztos azért van, mert nem suttogtál neki - mondja a srác suttogva nekem. - Azt hittem, ha már felfedem neked a titkaim, akkor legalább hasznosítod a gyakorlatban...
- Hah, meg ne sértődjek... - kapom el a fejem teátrálisan. Ezzel egyidejűleg a fonatom szemen csap, így fel is szisszenek. - Nah... - szidom le magamat, de aztán egy könnycseppet elmorzsolva már jól is vagyok. Én is közelebb lépek. - Kikérem magamnak, tökre suttogtam neki... Meg meséltem a napomról, meg mondtam neki, hogy tökre örülök, hogy legalább ő jófej a legtöbbször... De szerintem engem nem bír annyira, mint téged... Biztos a ragyogó személyiséged miatt van - lököm meg a srácot finoman. - Szóval hogy is volt, hogy a női kecsesség vagy miaszar kell neki? Úgy látom, a te férfias megjelenésed pozitívabb hatással van rá - húzom fel a szemöldököm. Waltron a hajcsapkodására is hevesen reagál, úgyhogy visszahátrál. Jake nem szól erre semmit.

- Egyébként, amire figyelj oda, - kezdi, miután kicsit megfigyelt. - hogy néha most is teszel olyan hirtelen mozdulatokat, amik őt védelemre, akár támadásra késztethetik, illetve jobban figyelj a hanglejtésedre. Az ilyen állatoknál, aminek először a bizalmát akarod elnyerni, fontos, hogy nyugtató, monoton hanglejtéssel beszélj, valamint hogy ne nézz rá, főleg ne a szemeibe. Egy vadlónak az egyenlő a ragadozóval, ami elől vagy elmenekül, vagy ha nincs más választása, akkor visszatámad…

Jobban visszaemlékezve Jake tényleg végig ilyen moniton, nyugtató hanglejtéssel beszélt, egyszer sem nézett a lóra, mégis mindig tisztában van vele, hol van az állat, illetve egy hirtelen mozdulatot sem tett. Ahogy Jake beszélni kezd, tuuudom, hogy nem kéne, de rosszul esik. Mármint nem az, amit mond, vagy ahogy mondja, hanem az, hogy még mindig béna vagyok ezek szerint. Ezt nyilván nem fogom szóba hozni, mert csak annyit mondana rá, hogy ne legyek olyan szigorú önmagamhoz. Hát, másképp nem fogok fejlődni asszem... Szóval inkább csak felsóhajtok.

- Egyébként azért jöttem, mert sejtettem, hogy mostanában fog kifogyni a kajája - bök a fejével a maradék szénára. - Bár kevesebbet evett, mint reméltem. Kezd fogyni, meg a szőre is fénytelen… Kezdenünk kellene valamit a sérüléseivel…
- Rendben... Igyekszem jobban figyelni - felelem végül egyszerűen. - Mit gondoltál, mit kéne tenni? - kérdezem tőle még gyorsan. Jake látja, hogy rosszul esnek nekem ezek a dolgok, de nem mond rá semmit. Inkább elnéz, hogy kevésbé legyen frusztráló nekem.

- Megköszönném, ha tudnál hozni valami fertőtlenítő szert meg hozzá mondjuk vattát vagy gézlapot vagy akármit, amivel ki lehet takarítani a sérüléseit. Meg esetleg répát vagy almát, vagy abrakot. Amelyik van, és amelyikből lehet adni neki – mondja. Bólintok, majd óvatosan ellépek a karámtól, és elmegyek hozni megfelelő dolgokat. Pár perc múlva vissza is térek egy adag cuccal, majd lassan, halkan belenyúlok a táskámba és előveszek egy répát és egy almát. Ha esetleg Jake kérdőn nézne, miért van nálam, csak akkor szólalok meg.

- Kicsit régóta bízom abban, hogy majd oda tudom neki adni anélkül, hogy bármelyikünknek baja lenne - próbálom utánozni a hanglejtését. - Na, de figyelek, főnök! - teszem hozzá. Nem mondom, hogy kábé már a harmadik naptól kezdve van nálam legalább egy répa, hátha valamikor már oda tudom adni és hogy mennyire várom azt a pillanatot, amikor leszünk annyira bizalommal egymás iránt, hogy ez megtörténhessen. Még a végén kinevet... Bár nem ilyen alapvetően, azért vannak rossz tapasztalataim, úgyhogy ezeket inkább magamban tartom. Mire visszatérek, Waltron már Jake kalapját szagolgatja. A jöttömre elhátrál, viszont már nem olyan messzire. Jake nem igazán lepődik meg azon, hogy van nálam alma és répa, csak mosolyog rajta.
- Egyelőre várunk. Addig is, hogy elüssük az időt, mesélhetsz is valamit. Mondjuk, én bőven elvagyok beszélgetés nélkül is - vonja meg a vállait.

Csak felsóhajtok, de nem reagálok mást. Oké, kinda jelaous vagyok, hogy Jake ennyire jó, holott tudom, hogy nem kéne, mert elég sok tapasztalata van hozzám képest és amúgy is sokkal tehetségesebb, de én meg ember vagyok, szóval ezt érzem. Sajnos. De annak örülök, hogy közelebb marad már.
- Oké... - mondom. - Hát, ha nem akarod, hogy untassalak a sztorijaimmal, én is csendben maradok... - mondom még, majd inkább Waltron lábait kezdem tanulmányozni, felmérem a sérüléseit, ahogy a kezemben fogom a répát, de az almát odaadom Jake-nek. Jake elveszi az almát, de nem mond mást. - Nem mesélsz inkább te? Tökre érdekel például a családod... Kíváncsi vagyok, honnan jöttél, kitől tanultál ennyi mindent, ilyesmik. Persze csak ha nem baj - nézek rá kutatóan. Jake rám néz, majd teljesen a karám felé fordul. Felrakja az egyik lábát, alkarjait és megtámasztja a fejét. Waltron pedig lassan-de biztosan közelebb araszolgat, bár azért bizalmatlanul.

- Ezt most passzolnám, bocs - mondja. Egy pillanatig még a srácot nézem, majd elpillantok én is.
- Hát, jó... - mondom, majd inkább annyiban hagyom a dolgot, úgy tűnik, nem megy ma nekem ez a szocializálódás. Nem hangzik úgy, mintha baj lenne, inkább olyan, mintha szimplán túl megerőltető lenne beszélnie. Mondjuk, lehet a körülöttük lévő nagy népsűrűség miatt van. Rengetegen megbámulnak minket, illetve a lovat is. Én észre sem veszem a tekinteteket, sajnos vagy sem, már hozzászoktam: bámultak, mikor anya összejött Zachary-val, bámultak, mikor összeházasodtak, és bámultak, mikor az a hatalmas botrány volt a válással. Asszem, ennyit még elviselek.

Hisz a lovardában nem áll meg az élet, ugyanúgy jönnek a kis lovasok, s most Evan állt be segíteni, hogy a lóra tudjak koncentrálni. Egyszer azért el kell kérnie engem, mert nem talál valamit. Nagyon messziről és csak nagyon halkan mer szólítgatni, így beletelik egy 2-3 percbe, míg észreveszem a srác kétségbeesett próbálkozásait.
Gondolataimból egy halk suttogás ránt ki, lassan megfordulok és látom, hogy Evan az.

- Ohh, máris jövök! - súgom, majd intek Jake-nak, hogy mindjárt jövök. Lassan odasétálok a sráchoz, majd rámosolygok. - Halihó! Miben segíthetek? - kérdezem kedvesen tőle. Hátha ővele még tudok normálisan beszélni.
- Nagyon sajnálom, nem akartalak zavarni titeket, de itt van ez a fiú, Kenneth, és azt mondja, hogy neki van saját nyerge meg kobakja itt, de nem tudom, melyikek azok… - totál kétségbe van esve. Igen, Kenneth-nek vannak saját cuccai, természetesen jól eldugva, hogy ne használhassa akárki, szóval nem csoda, ha Evan nem találja őket. Én viszont pontosan tudom, merre találhatóak az említett dolgok.

- Ugyan, nem zavarsz! - mosolygok rá, majd finoman megszorítom a kezét. Evan megkönyebbülten sóhajt fel. - Ne izgulj, én tudom, hol vannak a cuccai! Meg is mutatom, gyere! - mondom, majd finoman húzni kezdem a nyergesbe, majd meg is mutatom a dolgokat a srácnak. - Na, általában itt tárolja. Legközelebb már tudni fogod! - veregetem meg a vállát. - Még valamiben tudok segíteni?
- Nagyon köszönöm! Már így is mióta kerestem őket, de nem mertem náluk rákérdezni... - szegény srác nagyon ideges. Nem csoda, hisz Kenneth-ről köztudott, hogy nagyratörő álmai vannak, és előbb vagy utóbb (de nagyon úgy fest inkább előbb) lovardát fognak cserélni. - Nem, nem kell, köszönöm. Kicsit izgulok, még sosem csináltam ilyet... Félek, hogy elrontom és akkor itt hagyják a lovardát... Esetleg rossz hírét keltik és... - inkább gyorsan leállítja magát. - Hogy mennek a dolgok a vadlóval? - tereli inkább a témát.

- Nah, nem kell izgulni, mert tök jó vagy! Csak bízz magadban jobban! - mondom neki mosolyogva, majd biztatásképpen meg is ölelem szorosan a srácot. - Annyira meg nem rossz arc Kenneth, hogy rossz hírét keltse a helynek... Annál többet kapott itt és annál értelmesebb... - mondom biztatóan, majd ahogy kérdez, elhúzódom. - Hát... Lassan... Sajnos. Most kicsit visszaesett - sóhajtok fel. - Nem hiszem, hogy én vagyok erre a legmegfelelőbb ember, úgy érzem, hogy azért nem leszünk meg időben, mert nem vagyok elég jó... Bezzeg ha Jake foglalkozna vele - mondom elmerengve. Evan bizonytalanul bólogat. Bár nem győztem meg teljesen, lényegesen nyugtatják a szavaim.

- Szerintem meg butaságot beszélsz. Rajtad kívül mások nagyon el sem fogadták volna ezt a kihívást. És ahogy én látom, sokkal nyugodtabb a ló, ha itt vagy. Te nem látod olyankor, mikor nem vagy itt, hogy is láthatnád… Szóval olyankor tiszta kettyós szokott lenni, azért ilyen csatakos állandóan. Jake-hez meg ne hasonlítsd magadat, mert teljesen más szinten van, mint bárki más ezen a szigeten. Még Jeremiah is fejet hajt előtte. Pedig mind tudjuk, hogy Ő is egy nagy név a szigeten, ha nem az egyik legnagyobb…

- Az nem számít... - mondom, amikor arról beszél, hogy mások el sem fogadták volna. - Nem hasonlítom magamat hozzá... Tudom, hogy sokkal, de sokkal jobb itt mindenkinél, pontosan ezért lett volna jó, ha ő tud foglalkozni vele végig... Na, nem mintha nem örülnék, hogy foglalkozhatok vele, csak... Félek, hogy pont miattam futunk ki az időből... - sóhajtok egy nagyot, ahogy lassan elindulunk kifelé. Bár azért egészen jól estek a fiú szavai. Talán mégis csak ér valamennyit az, amit beleteszek.
- Pont miattad van egyáltalán esélye a ló…
- EVAN!!! - hasít Agahta hangja a levegőbe, mire Evan összerezzen és elejti a kobakot. Az addig makulátlan kobakon most lett egy karcolás, ami látható miután Evan gyorsan letörölgeti róla a port. – Oh, te jó ég… - Agatha megint szól, mire Evan megint elmormog egy köszönömöt és halálsápadtan elrongyol.
- Hé... - mondanám, de Agatha megint szól neki. - Basszus... - eldöntöm, hogy ha bajba kerülne a srác, akkor valahogy megoldom, hogy én legyek az. Ezek után csak visszasétálok Jake-hez és Waltron-hoz, pont úgy, ahogy Jake mondta, hogy kéne. Vagy legalábbis igyekszem úgy.

Waltron immáron nem hátrál el, mikor érkezem. Most nem ment közelebb Jake-hez, amíg nem voltam itt, hanem ugyanazon a helyen áll, mint eddig. Jake csak biccent, közben pedig forgatja az almát. Visszaállok Jake mellé, újra előveszem a répát, kezem lassan a karámra helyezem, benne a répával. Kicsit belóg a karámon belülre.

- Hosszabb távon gondolkodsz itt maradni vagy van valami terved a jövőre nézve? - kérdezem lassan, halkan tőle, de érdeklődve, miközben egy kicsit ránézek. Jake megvonja a vállát.
- Amíg van itt jól fizető meló, addig biztosan maradok - Jake kicsit felnéz, majd összeszűkült szemekkel felméri a terepet. Mivel Jorvikon aztán tényleg olyan gyakoriak az indiánok, mint a fehér holló, így a srácot látván nagyon sokan összesúgnak, megbámulják, vagy ítélkezőn néznek rá. Jake pedig kellemetlenül érzi magát a figyelem középpontjában. Éppen ezért hamar jobban a fejébe húzza a kalapját, hátha azzal kivédheti ezeket a pillantásokat.

Lassan bólogatok. Még mindig furcsa, hogy lassan csinálok dolgokat. Észreveszem, hogy mit csinál, majd én is felpillantok és felhúzott szemöldökkel, nagyon csúnyán nézek azokra, akik többet csinálnak sima bámulásnál, még a fejemet is megcsóválom kicsit. Aztán újra a paci lábát nézem.

- Nem mintha ez segítene, de rohadtul frusztrálnak azok az emberek, akik nem találnak jobb foglalatosságot, mint hogy másokat judgeoljanak... De trust me: a legtöbbje csak próbál valamit találni, amivel bemagyarázhatja magának, hogy felsőbbrendű, még ha ez egyáltalán nincs is így... Az emberek nehezen fogadják el, ha valaki hiperszuper jó mindenben, nem is említve aaa... - félbeszakítom magam, majd csak rámosolygok, ejtem a témát, mert gondolom, akkor sem túl kényelmes neki. - De akkor gondolom, jó helyed van Silverglade-ben. Jófejek az emberek, oké, kivéve Edgar-t - forgatom a szememet -, szeretsz is ott lenni vagy inkább csak a jól fizető meló tart ott? - érdeklődöm tovább.
- Ühüm… - Jake-nek csak ennyi a reakciója a “szentbeszédemre”. Mikor Silverglade-ről kezdek beszélni, felszalad a szemöldöke, de végül nem tesz megjegyzést. - Az utóbbi… - válaszolja röviden.

- Hogy... Mi?! - pillantok rá csodálkozva. - Én azt hittem... Miért nem szereted? - kérdezem tőle teljesen ledöbbenve, még a szemem is kitágul. Jake csak felsóhajt egy nagyot, majd megvonja a vállát.
- Nem az én világom… - zárja rövidre a témát, ugyanis Waltron egy lépést közelebb araszolt. - Honnan jött egyébként a név? – kérdezi inkább. Érzékelem a sóhajából, hogy talán nem szeretné, ha a magánéletében turkálnék, szóval gyorsan visszakozom.

- Befejeztem, bocsi... - mondom még, mielőtt látom, hogy Waltron közelebb jönne. Erre egyből gyorsabban kezd verni a szívem és érzem, hogy egy újabb adag energia szabadul fel bennem ennek hatására. Lassan el is mosolyodom és csillogó szemmel nézek Waltron füleire. Sajnos még csak oda. Aztán lassan megrántom a vállam.

- Az egyik könyvemben, amit olvasok, az egyik erdő neve Waltronwood. Mindig eszembe jut róla az a csodálatos erdő. A kis ösvények, a kusza fák és bokrok, a madarak, állatok, sziklák és barlangok, patakok, a puha moha, ahogy besüpped az ember alatt, a napfény, ahogy érdekes árnyékokat rajzol. A természet és szabadság keveréke. Na, ez jut róla eszembe mindig - magyarázkodom halkan, mintha kicsit félnék, hogy hülyének néz. Jake csak bólint lassan egy nagyot arra, amit mondok, s inkább én is befogom, mielőtt még jobban kínos helyzetbe hoznám magam.

Miközben ott állunk csendben, lassacskán összefolynak a külvilág zavaró tényezői, s majd meg is szűnnek, és mi hárman leszünk csak a világon. Azaz azt nem tudni, hogy Jake is így érez, de én biztosan. És a ló most engem figyel, mikor egy újabb lépést tesz felénk. Hiába próbálkoznék, nem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy a ló szemeibe nézzek. Most azonban nem támadást vált ki belőle, hanem… látom a szemeiben az erdő még fiatal és kicsi, illetve öreg és hatalmas fáit, a benne futó ösvényeket, vadcsapásokat, érzem a fák közé hatoló friss szellőt, hallom az erdő faunájanak hangjait, érzem a szabadságot. Annyira elveszek ebben, hogy még levegőt is elfelejtek venni. Jake-nek is feltűnik ez a dolog, s érzékeli a kapcsolatot is a két fél között. Egy ideig nem is mozdul, ám mikor már percek óta nem vettem túl sok levegőt, nagyon finoman megszorítja a vállam.
- Fogalmam sincs, mit művelsz, de azért ne felejts el levegőt venni… - suttogja alig hallhatóan. Sajnos, emiatt a varázslat elmúlik. Waltron megrázza a sörényét, majd idegesen prüszköl egyet, de nem megy hátrébb.

Szerencsére amúgy is jó vagyok abban, hogyan kell kizárni a külvilágot - egy anyuka, két öccs és egy legalább annyira hiperaktív kutya, mint én elég zavaró tud lenni -, de most valahogy máshogy érzem ezt. Először próbálok ennek a vonzásnak ellenállni, de aztán arra jutok, hogy most nem lehet: hagyom, hogy a testem úgy reagáljon a dolgokra, ahogy azt szerinte kell, így hamar Waltron szemeibe nézek. Csodálatos. Egyszerre érzem a fenyők és egyéb fák illatait, a szelet, ahogy melegen édeskés illatot hoz, hallom a közelben a patak csordogálását, látom a fákat, az ösvényt. És mintha vágtatnék ebben a csodálatos természetben. Szabadon, kötöttségek nélkül. Mintha kicsit könnybe is lábadna erre a szemem, de ekkor egy szorítást és egy hangot hallok mellőlem, akkor finoman összerezzenek és élesen beszívom a levegőt. Vetek egy zavarodott pillantást a srácra, majd vissza Waltron-ra, de már vége. Ennek ellenére nem szomorodom el, hanem rámosolygok Waltron-ra.

- Igen... Ki fogunk menni majd oda és megnézzük, jó? - suttogom neki kedvesen, de határozottan. Aztán ha Jake még nem vette le a kezét a vállamról, akkor megszorítom azt. - Láttam az egészet! - suttogom izgatottságtól elszoruló torokkal. Waltron figyel végig a szavaimra, majd a végén, mintha biccentene egyet. De ez lehet, csak én képzeltem… Jake végig a mellettem áll. Bár fogalma sincs arról, mi történt az előbb, ám mégsem mond semmit. Rám sem néz furán, csak rám mosolyog halványan.

- Biztosan… Csodás lehetett… - hagyja, hogy megszorítsam a kezét, majd utána elenged. Így időzünk még ott jó darabig. Waltron a vége felé már-már elbóbiskol a társaságunkban. Végül Jake finoman ellöki magát az oszloptól.
- Lássuk el Waltron-t, aztán menjünk. Későre jár - jegyzi meg rám nézve. Most azért ittlétünk alatt az elején rákérdezett, mikor kell ennem, és ha úgy van, szólt is nekem. Nem felejtette el a legutóbbit sem, pont ezért kezd indulni a srác. A lényeg, hogy elkezdtünk jól haladni, Waltron is kezd megnyugodni, illetve végre eszik is. Így telt el a második hét, s az egy hónap feléhez értünk…

2. hét - Jake és Waltron

Mindennap kimentem Waltron-hoz, s bár jelentős haladás nem történt, ma mégis úgy éreztem, hogy Waltron visszaesett. Abszolút rosszul érzem magam, s azt hiszem, kár volt rám bízni, mert velem csak rosszul járt, mert elrontok mindent. Szóval este fél 10 felé járunk, mikor megpittyen a telefonom.

Jake: “Hé suttogó! Minden rendben? Nem írtál a mai haladásról, mint eddig… Remélem, nem történt baj. Ugye, nem sérültél meg?”

Éppen valami szaros házi pótlást írok, mikor megpittyen a telóm. Meglátom, ki írt, és nagyot sóhajtva odébb teszem a telóm. Ez hiányzik a fos napomból, hogy még Jake is lecsesszen, vagy rosszabb esetben csalódjon bennem. Szóval egyelőre csak úgy teszek, mint aki nem látta.

Nagyjából eltelik egy fél óra, s ekkor megcsörren a telóm. Jake nem lócitrommal gurigázik, ezúttal hív. Amikor hallom, hogy rezeg a telefon, egyből tudom, hogy ki az. Nem akarom felvenni. De illene, ha már ennyit segít. De még mindig full ideges vagyok és a világért sem merném elmondani, hogy itthon mérgesen sírtam kicsit azért. De szerintem még hallatszik rajtam és Jake nem hülye. Mindegy, amikor már majdnem utolsókat csörget, akkor felveszem.

- Szia... - szólok bele, hát, nem túl meggyőzően.
- Mi történt? - kérdez köszönés nélkül. – Ugye, nem esett bajod? Meg másnak sem? - tér azonnal a lényegre. Hallatszik a hangján, hogy aggódik.
- Nem... Nincsen nagy baj - mondom gombóccal a torkomban. El ne bőgd magad!!!
- Biztos nem sérültél meg? - faggatózik tovább, mert nincs erről meggyőződve egyelőre. - Ha nem mondod el, mi a baj, nem tudok segíteni… - vált gyengédebb hangnemre. Miért csinálja ezt?! Ahogy gyengédebb hangnemre vált, elsírom magam. Próbálom halkan, de nem tudom, mennyire megy.

- Elcsesztem, oké? Sajnálom... – kezdem. A vonal egy ideig néma. Jake gondolkozik, mit mondjon, mivel tudna megnyugtatni egy felzaklatott tinilányt. Sosem volt jó az ilyenekben…
- Próbálj meg mély levegőket venni és egy kicsit lehiggadni. Biztos vagyok benne, hogy semmi olyan nem történt, amit ne tudnánk helyrehozni. Most csak ideges vagy és stresszelsz. Ez nem egy könnyű feladat, sőt mi több, szinte reménytelen ilyen rövid idő alatt, de te mégis bevállaltad. Csodálom a bátorságod és az elhatározottságod. Segítenék is, de ahhoz az kell, hogy tudjam, mi történt ma… - mondja a fiú lágy és megnyugtató hangon. Amíg a fiú néma, nagyjából össze is szedem magam. Nehogy már ilyen csíra legyek!

- Igen, tudom... - kezdem így az egészre reagálva. - És kedves tőled, hogy ezeket mondod, de nem kell... Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem megy. Hogy elbuktam. Hogy nem jó, amit csinálok, mert megint visszaesett kicsit és én... Kétségbeestem, azt hiszem... - ömlesztem rá. Hallatszik a vonal túlsó feléről egy megkönnyebbült sóhaj.

- Ne hozd rám legközelebb így a frászt, kérlek. Ez csak természetes, nem fog az egész úgy menni, mint a filmekben, hogy minden szivárványos-csillámporos öröm és boldogság. Te csak arra koncentrálj, hogy a megbeszéltek alapján haladj. Nem szabad sürgetni a lovat, mert az csak rosszul sülhet el. Szerintem szépen haladtatok egyedül idáig. Tudtam, hogy nem kellett volna elárulnom neked a titkom, még a végén elveszed a munkám… - veszi a végét vicceskedőre. Ez nálam is kicsit feloldja a dolgot, így megnyugszom teljesen. Még beszélgetünk egy ideig, elmesélem, mi volt pontosan, Jake pedig kicsit helyre rakja az önbizalmam.

2. hét vége - Robin első randi és Jake

Egy viszonylag nehéz és szar nap után (jegyeim továbbra sem lettek jobbak, sőt, mióta Waltron-nal foglalkozom, csak rosszabbak, mert semmi időm a sulira), miután kiosztott egy tanár, éppen hazafelé tartok egy pár baráttal. Előtte még beugranánk arra a helyre, ahol tök olcsón lehet tök jó teát kapni, ami nem mellesleg péntek délután tömve van a két suli diákjaival. Szóval arra felé haladunk, és éppen arról beszélünk, kinek mi a terve a hétvégére, illetve hogy mennyire szar volt a hét. Evan úgyis csak kicsit később ér rá, hogy eldobjon a lovardába, szóval van egy kis időm.

Ahogy haladunk a teázó felé, át kell haladnunk egy téren is, ahol szintén a gimnazisták szoktak egybegyűlni. Robin, aki felettem jár eggyel, épp ott lóg a haverjaival és eléggé feltűnően kinézett magának, amit az egyik barátnőm félhangosan meg is jegyez.
- Te Beth, szerintem Robin téged bámul…! – mondja. Na, ne... Csak összehúzom a szemöldökömet, ahogy odapillantok a srácra, majd a szememet forgatom.
- Ja, na, persze... - mondom cinikusan, majd nem tulajdonítok több figyelmet neki. Ő úgyis a "menő" társaságba tartozik, ebből meg nem igazán kérek, pláne, hogy majdnem biztos vagyok abban, hogy csak valamin röhögnek vagy valami csesztetésről van szó. Három év alatt egy szót nem beszéltünk szerintem. Lényeg a lényeg, a fiúk lökdösik Robin-t, meg röhögcsélnek, amit a fiú megunva eljön onnan és egyenesen felénk sétál lazán zsebre dugott kezekkel. Aztán amikor azonban tényleg elindul felénk, csak frusztráltan felsóhajtok. Mi a frászt akarhat? Egy rosszfiús félmosollyal biccent.

- Szevasztok! Elisabeth, ugye? - bök a fejével felém. Összefonom a kezemet a mellkasomon és felhúzott szemöldökkel nézek rá. Visszabiccentek neki, ahogy megkérdezi a nevem. - Van kedved elugrani velem egyet kávézni? – kérdi, mint derült égből villámcsapás. Ahogy tovább kérdez, egy pillanatra kikerekedik a szemem, majd összehúzom és úgy próbálom leolvasni az arcáról a szándékát. Pontosan emiatt nem is válaszolok neki, csak a fejemet rázom. Na, nem mintha a többiek ezt engedték volna, így hamar odalöknek hozzá. Nagyon csúnya pillantást vetek hátra, majd továbbra is gyanakodva nézek rá.

- Oké, Robin, nyögd ki, mi ez a fogadás vagy mi és essünk túl az egészen, hogy mehessek a többiekkel tovább, mielőtt itt hagynak... - mondom szenvtelen hangon, szinte kissé unottan. Robin a rosszfiús félmosolya mellett felvonja az egyik szemöldökét.
- Van kedved elugrani velem kávézni, vagy sem? - ismétli meg a kérdését, de inkább úgy fest, hogy jól szórakozik a dolgon. Zavartan összehúzom a szemöldökömet.
- Ne haragudj, abszolút nem személyes, de dolgom van délután, miután a barátaimmal ittam egy teát. Egy másik fiúval randizom... - húzódik egy kicsit fölényes félmosoly az én számra is most már. Nem hagyom, hogy ledomináljon, de közben azért látszik rajtam, hogy szórakozom. Robint látszólag nem hatja meg ez az egész.

- Pedig ma kifejezetten jó hangulatomban vagyok, így még lehet másra is meghívtalak volna, de persze csak olyanra, amit a cukorbetegséged mellett is fogyaszthatnál. De ha nem, akkor nem... - teszi fel végül a kezeit, azonban addig nem lép le, ameddig én sem. Ismét gyanakodva nézek rá.
-Te mégis honnan a francból tudod, hogy cukorbeteg vagyok? - sziszegem neki kicsit, kíváncsivá tett. Egy fölényes mosollyal megvonja a vállát.
- Nos, ezt a bizalmas információt csak akkor vagyok hajlandó kiadni, ha eljössz velem egy randira - feleli szemtelenül. Felnevetek.

- Elmegyek egy randira, ha előtte elárulod, mi ez az egész. Egészen biztos vagyok benne, hogy hirtelen nem találtál elég érdekesnek ehhez úgy a semmiből, szóval gyanítom, valami fogadás vagy ilyesmi van a hátterében. Szóval, miről van szó? - kérdezem tőle, de most már kezdek lelazulni. Gyanítom, hogy amint igent mondok, faképnél hagy, hogy nyert, szóval win-win.
- Fogadásról van szó igen - nevet fel a srác, ahogy elkezd terelni. - De már régebb óta akartam veled beszélni, távolról mindig érdekesnek tűntél. Csak tudod, a menő rosszfiús imidzsemnek ártott volna, ha csak úgy kereslek fel. Szóval van ez az új kávézó, ami nyílt, és ott van választék a speciális igényű embereknek is, mint például glutén- vagy laktózérzékenyek, cukorbetegek, satöbbi. Mehetünk? - int lazán a fejével, nem igazán úgy tűnik, mintha le akarna lépni. Még gyorsan elköszönök a barátaimtól, akik ha vihognak, akkor csak a szememet forgatom. Ezt megismétlem, amikor a fiú beszélni kezd.

- Na, hogyne, azért hülye nem vagyok, ezt nem veszem be. Sajnálom, ilyen fos szövegekkel nem fogsz tudni rám hatni - vigyorgok rá, de bólintok, hogy mehetünk. Kicsit lelkiismeret furdalásom van, hogy nem egyből Waltron-hoz megyek, de van időm végülis Evan érkezéséig. Most kajak elvisz a kávézóba?! - Aha... Szóval milyen fogadásról is van szó? És honnan is tudod, hogy cukorbeteg vagyok, kedves Robin? - ironizálok kicsit, de azért játékos maradok. Robin csak vigyorogva vonja meg a vállát, nem veszi egyáltalán a szívére, amit mondok.

- A haverjaim kitalálták, hogy hívjak el randira valakit az alsóbb évfolyamról – mondja lazán. Robin társaságáról ugyanis köztudott, hogy ők idősebb körökben mozognak inkább és eléggé derogáló nekik a saját évfolyamukról vagy alattukról kavarni valakivel. - Szóval megtettem - mondja, miközben átkarolja a nyakamat.

- Ó, milyen vicces és érett - morgom szemforgatva. Egyre kevesebb kedvem van itt lenni. Nem tudom, miért erőltetjük ezt a dolgot. Amikor átkarolja a vállam és a nyakam, iszonyatosan gyorsan bújok ki belőle és lépek egyet messzebb. Érzem, hogy a szívverésem is felgyorsul kicsit, és legnagyobb meglepetésemre kicsit meg is ijedek. - Hóha! No tácsi-tácsi, oké? Attól még, hogy eljöttem veled, nem jelenti azt, hogy csinálsz velem, amit akarsz, oké? Ember, életünkben nem beszéltünk... - háborodom fel kicsit, így amíg beérünk a helyre, nem is szólalok meg.

- Chiiiill girl, attól még, hogy átkarolom a vállad, nem fogok rád mászni, jó ég! - mondja a srác, viszont utána tényleg tiszteletben tartja a személyes teremet. Közben elvezet egy kevésbé forgalmas, ámde annál takarosabb kis utcába, majd azon belül is egy nagyon új, nagyon bio, nagyon kedves kis kávézóba. - Itt is volnánk, jó, mi? - kérdi félmosollyal a srác. - Nyugodtan rendelj csak magadnak bármit, a vendégem vagy - kacsint rám. Oké, a világért sem vallanám be, de imádom a helyet, bár magamtól ugye eszembe nem jutna ide jönni, mert rohadt drága lehet. Viszont most nem én fizetek, háh! Pontosan emiatt kérek egy cukormentes, de háromféle csokis sütiszeletet, majd intek neki, hogy ennyi lesz. Csak bólint, majd magának is kér egy kávét meg sütit, csak gluténmenteset.

- Jól van elérhetetlen kisasszony, válassz helyet - enged előre a srác fizetés után.
- Gluténérzékeny vagy? - szakad ki belőlem a kérdés akaratlanul. Aztán csak bólintok és kicsit enyhültebben keresek egy szimpatikus helyet, ahol azért vannak emberek, de azért inkább látótávolságra, mint hallótávolságra. Ahogy leülünk, gondolkodom valami kérdésen. - Szóval? Milyen érzés végzősnek lenni? - kérdezek egy elég basic kérdést, de talán kezdésnek nem rossz. Lássa, hogy nem vagyok annyira elutasító, mint aminek először tűntem.

- Oh wow, Sherlock, miből jöttél rá?! - mereszti egy pillanatra a szemeit rám, mintha meglepődne, ugyanakkor látszik a cinizmus az arcán. Miután leülünk, Robin egyből bele is kortyol egy kis kavargatás után a kávéjába, amit majdnem ki is köp a kérdésemre. Azonban sikerül a szájában tartania és lenyelnie. - Pffff, ennél basicebb kérdést nem tehettél volna fel. Egyébként, ha tudni akarod, jó szar - vágja rá. - A kisebbek, akik kétségbeesetten vágynak a menőségre, loholnak utánunk, mi meg nem győzzük levakarni őket magunkról. A tanárok széjjel szívatnak a rengeteg dogával, mert ugabuga érettségi... - parodizálja ki a tanárokat. - Borzalmas. Alig várom, hogy vége legyen... - mondja egy szemforgatással. - De majd nemsokára te is megtapasztalod. Mármint a tanulós részét, nem azt, hogy zaklatnak a társaságodért a kisebbek... – szúrja oda. Ahh, igen, muszáj volt beszólnia. Csak a fejemet rázom hitetlenül, de nem mondok többet. Abszolút nem tetszik a stílusa. Hogy lehet ekkora arca a srácnak? Meg mire? Mert azt hiszi, jól néz ki? Oké, nem tagadom, tényleg jól néz ki, de erre azért ne legyen már ekkora pofája, könyörgöm.

- Ó, ne izgulj, nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy a zaklatásra gondoltál. Attól nem félek - ironizálok erősen. Ahogy beszól a kérdésemre, csak megtámasztom az állam az öklömön és ártatlanul pislogok rá. - Ó, hát, ebben az esetben akkor átadom a lehetőséget, kedves Robin, te biztosan sokkal izgalmasabb témákkal tudsz szolgálni. Ez is biztosan jár a menők klubjához vagy nem tudom... - ironizálok. Aztán megkóstolom a sütim és annyira finom, hogy egy pillanatig csak arra koncentrálok, hogy mennyire jó. Ez látszik is rajtam.

- Lenne bizony, de az nem az ilyen szűz kislányok fülének való... Egyébként... Láttalak párszor együtt lógni azzal a magánsulis csajjal, aki nagyon fenn hordja az orrát, mert valami nagy lovas... Mi is a neve... - csettintget a kezével. - Zoe? Jól hallottam, hogy szétment a polgi unokájával? - kérdi kíváncsian.
- Említették már, hogy borzalmas stílusod van? - kérdezem meg tőle teljesen őszintén. Megint egy pillanat, amikor csak úgy kijött belőlem az, amit gondoltam. - Már bocs, semmi személyes - visszakozom kicsit rögtön. Megint szemforgatás. - Chloe... És miért érdekel? - kérdezem. - Most komolyan másokról akarsz pletykálni?! Oké, igazad van, úgy tűnik, én képzeltem túl sokat a menők királyáról, bocs - dőlök hátra kissé fölényesen.

- Már párszor... - hajol közelebb, mikor kérdezem, hogy említették-e már, hogy borzalmas a stílusa. - Nem, nem, nem. Nem pletykálni akarok, információkat gyűjtök, ennyi az egész. És mivel kábé te vagy az egyetlen emberi lény a kis nyomi Bradley-n kívül, aki meg meri közelíteni a jéghercegnőt, ezért gondoltam, megkérdezlek róla. Szerintem te is tudod, hogy alsó hangon a fél sziget csorgatja rá a nyálát így vagy úgy. Ki tudja, mikor jöhet még jól róla pár infó - vonja meg a vállát. - Sőt, azt is tudom, hogy nagyon sokat lógsz azzal a bevándorló amerikaival, és valami őrült vadlovat akartok megszelídíteni, ami szerintem totál baromság, de a lovas csajok mind őrültek, legalábbis azok, akikkel eddig találkoztam. Csak nem vele mész majd randizni? - fújtat egyet gúnyosan. Lerí róla, hogy megveti Jake-t.

- Ideje lenni megfogadni a tanácsokat, mielőtt lefokoznak itt... - ugratom tovább. Aztán hallgatom. Borzasztó. Jesszusom... Tudtam, hogy nem kellett volna eljönnöm. Ilyen egy számító alakot! De nem látszódik rajtam semmi, pedig ahogy egyre halad tovább, egyre jobban húz fel. Először ahogy Chloe-ról beszél, aztán ahogy Jake-ről. Ott egy kicsit befeszül a kezem, de úgy döntök, negyedjére nem szólok be neki a stílusára, mert felesleges. Őszintén nem tudom eldönteni, hogy féltékenyek-e Jake-re vagy tényleg ennyien megvetik. Szerintem csodálatos ember, szóval gyanítom az elsőt inkább. Talán. Vagy vegyesen inkább. Chloe-t pedig sajnálom. Hogy így gondoljanak róla! Pedig ő is jó ember, ennél többet érdemelne... Szóval ahogy befejezte, lassan elmosolyodom, majd a kezem az asztalra teszem és én is közelebb hajolok hozzá, hogy zavaróan közel legyen az arcunk.

- Érdekes, mennyi mindent tudsz egy olyan lányról, aki nem is érdekel... Még a végén bóknak veszem... Ami Jake-t illeti... Mi van, ha ott lesz? Csak nem féltékeny lennél rá? - húzom az agyát tovább, ahogy ezeket súgom neki. Robin ajkai csak egy elégedett mosolyra húzódnak, amikor közelebb hajolok.
- Ki mondta, hogy nem érdekelsz? - kérdez vissza, sőt ő még tovább is csökkenti a közöttünk lévő távolságot. - Viszont a helyedben nem feszegetném a határaimat, ha nem akarod, hogy valami olyan történjen... - nyomatékosítja az olyan szót. - Egyébként meg... nem szoktam féltékeny lenni - suttogja a végén, majd hátradől elégedetten. Majd kicsit megváltozik. - Egyébként milyen? - bök a poharával a sütire, amibe belekezdtem.

- Hát, én csak egy őrült lovas csaj vagyok, aki ráadásul fiatalabb is és még csak nem is menő, ugyebár... Ó, ugyan. Az a tapasztalatom, hogy a magad fajta alakoknak csak a szája nagy, de nem tesznek semmit - vigyorgok rá fölényesen. - Arról nem is beszélve, hogy mi lenne a hírneveddel, ha megtudnák, hogy egy alsóbb éves lúzer csajjal csináltál valami olyat? - kérdezem teátrálisan, aztán én is hátradőlök, ha továbbra is előbb adja fel. - Egyébként nagyon finom. Megkóstolod? - kérdezem, s felveszek egy falatot, hogy odatartsam a villám. - Nyugi, mindenmentes... – teszem hozzá. Robin csak felvont szemöldökkel sejtelmesen mosolyog.
- Sok mindent nem tudsz még rólam... – mondja sejtelmesen, s hogy ezzel pontosan mire célzott, azt láthatóan nem szándékozott megmagyarázni.
- Még? - kérdezem kissé felhúzott szemöldökkel. - Honnan veszed, hogy ennek lesz folytatása? - nevetek fel. Mikor elé tartom a villát, odahajol, megfogja a kezemet és úgy bekapja a falatot, miközben tulajdonképpen én tartom az evőeszközt, ő csak megakadályozza az esetleges ellene irányuló merényletet. A szememet forgatom.
- Azért ennyire még az őrült lovas lány sem aljas - mondom mókázva.

- Hmm, nem is annyira rossz, bár továbbra sem vagyok nagy csokis fan, inkább a citromos dolgokat szeretem – mondja. Aztán megrántom a vállam.
- Én ritkán ehetek csokis dolgot, akkor kihasználom - magyarázom, bár senki nem kérdezte. Végül ő is vesz egy darabkát a saját sütijéből és elém tartja.
- Tessék, ezt próbáld ki! – ajánlja fel. Kedvesen elmosolyodom és felcsillan a szemem. Közelebb hajolok és bízom benne annyira, hogy én ne fogjam meg a villát. Megint csak bólintok egyet.
- Hm, ez igencsak jó választás... Még a végén azt mondom, legalább választani tudsz - nevetek fel.

- Nos, pont ebből gondolom, hogy lesz még több alkalom! - ragadja ki azt, hogy nem nagyon ehetek csokit. - Mivel én magam gluténérzékeny vagyok, nagyon vágom ezeket a speciális étrendeket, meg azokat a helyeket, ahol ilyen dolgokat lehet kapni, és szívesen megosztom veled is. De ahhoz az kell, hogy több randira is eljöjj velem - mosolyog rám győzedelmesen.
- És miből gondolod, hogy egy magamfajta lány szeretné egy magadfajtával tölteni a nem létező szabadidejét? Már bocs, tudom, fura lehet, de nem minden csaj bukik ám a macsó rosszfiúkra - mosolygok rá bocsánatkérően. - De ki tudja? Ha esetleg képes vagy emberi beszélgetést létrehozni, talán meggondolom, Robin - mondom, s erre folytatja. Közben visszahúzza a villáját és elégedetten eszik egy újabb falatot.

- By the way, ez felér egy közvetett csókkal… - utal a villás storyra. - Sőt, kapásból kettővel - nevet fel. - Egyébként… - kezdi tele szájjal. - mi visz rá arra téged, hogy egy életveszélyes elvadult lovat mindenáron megments, őrült lovas lány? - kérdi. Mintha tényleg érdekelné. A szememet forgatom, de mosolygok.
- Ez nem segít a helyzeteden - nevetek rá, majd kérdez is. Kicsit megkomolyodom. - Nem kell sok minden. Waltron-t meg akarják ölni, Robin, érted? Ezt nem szabad hagyni... Csak azért, mert számunkra veszélyes, majd a könnyebb utat választjuk és leöljük. Pedig ide mi törtünk be, ők már eredetileg is itt voltak, mi, emberek, csak később jöttünk... És látnod kéne, milyen csodás ló! - mosolyodom el álmodozva. - Én látom, hogy sokkal több van benne, mint egy vadállat, amit mindenki lát... Látom, hogy erős érzései vannak és akar élni. Nem hagyhatjuk, hogy megöljék! - mondom hevesen, majd észreveszem magam. - Bocsánat... Gondolom, ennyire nem érdekelt, szóval nem untatlak ezzel - szabadkozom gyorsan, majd eszek egy falatot.

- Technikailag az emberek érkeztek előbb a szigetre és ők hozták magukkal a lovakat - helyesbít Robin. - Sajnálom, én nem vagyok nagy lovas, és úgy gondolom, ha van egy veszélyes állat, akkor az lenne a legjobb döntés, ha leölnék. Már csak az hiányozna, ha valakit később megnyomorítana, neadjisten megölne - mondja a fiú tőle szokatlan módon komolyan. A szemeimet forgatom, de nem kommentálom. Amikor folytatja, láthatóan ökölbe szorul a kezem, de először inkább lehiggadok, mielőtt olyat mondanék, amit megbánnék.
- Ezért vagyunk itt Jake-kel... - mondom neki halkan. - Hogy az olyan hitetlen embereknek, mint te, megmutassuk, hogy tévednek és megéri időt és energiát fektetni egy másik élőlénybe... - mondom én is komolyan, szinte komoran. Majd sóhajtok egy nagyot. - Majd meglátod! Jó úton haladunk, szóval meg fogsz lepődni majd - mondom neki, ahogy megvillan a szemem, de közben már azért kicsit újra ellazultam. Jake említésére Robin felhorkan.

- Csak nehogy rosszul süljön el a dolog, és megsérülj… vagy a drága Jake barátod - ennél megvetőbben már nem is lehetne kiejteni szerencsétlen Jake nevét. Csak a szememet forgatom.
- Lehet, hogy nem utálod szerencsétlent ennyire?! Mit tett ellened, de komolyan! - védem be Jake-t, mert abszolút nem értem, mi baja van.
- Tanulhatnál apád esetéből… - motyogja az orra alatt, amit tisztán nem érthetek, de lehet egy sejtésem arról, hogy mit mondott. - Ja igen… - kap észbe. - A jéghercegnőről alartalak kérdezni. Mióta is lógtok ti együtt? Ha jól tudom az uncsiddal nem éppen bírják egymást, te meg itt nagyban spannolsz vele? Vagy csak le akarod foglalni a csajt, hogy az unokatesód rámászhasson Bradley-re?

Aztán kihallom apámat a mondatából és erre megintcsak megvillan a szemem. Gyorsan leveszem az asztalról az egyik kezem, hogy ne látszódjon, hogy mennyire remegni kezdett. Nem szeretem, mikor ezt hozzák fel. Persze, igen, van alapja. Igen, én is emésztem magam, hogy mi lesz, ha baj lesz? Anya nem élné túl, az biztos... De még mindig nehezen érintett, ha apát említették, pláne Zachary után. Brr... El is gondolkodom ezen, hogy összeszedjem kicsit magam, így abszolút nem fogtam fel, miről beszél Robin. Kifelé bámulok az ablakon és teljesen ignorálom szerencsétlen fiút, de nem direkt.

- Hé... - érinti meg finoman Robin a kezem. - Umm, bocs, az előbbiért, de... de komolyan gondoltam, hogy vigyázz magadra. Mert azzal másoknak is fájdalmat okozol, ha neked bajod esik... - mondja, majd mintha talán először vélnék felfedezni valódi érzelmet a szemeiben: szomorúságot. Kivételesen nem húzom el a kezem, hanem még finoman meg is szorítom az övét, aztán szomorúan rámosolygok.

- Tudom... De... Szerinted bennem nincsenek ezek a gondolatok? Szerinted nem emésztenek mindennap, pláne mikor anyára nézek? Pláne, hogy Zachary lelépett a francba? Nem akarnám egyedül hagyni anyát a fiúkkal... Nem is beszélve arról, hogy mennyire összezuhanna, ha... - nem is tudom befejezni. - De attól még nem tudok szabadulni attól, hogy engem ez tesz boldoggá... Hogy ez az, ami érdekel és itt érzem magam hasznosnak... Mégis mit kéne tennem? Hagyni az álmaimat a francba? Csinálni valamit, ami nem is érdekel... Nekem az nem megy... - húzom el a számat, aztán ismét mélyen a szemébe nézek és kicsit félredöntöm a fejem. Azon gondolkodom, mitől lett ennyire szomorú. Végül bátor leszek. - Mitől lettél ennyire szomorú? - kérdezem halkan tőle, kutatóan nézek rá. Mielőtt Robin győzködni kezdhetne, hogy nem éri meg ilyen veszélyes dolgot csinálni, kérdezek… Erre Robin azonnal elkomorul és el is húzza a kezét.

- Az nem rád tartozik… - néz komoran rám, majd hallgatásba burkolózik, ahogy az ablakon kibámulva tömi magába a tortáját. Én is elhúzom a kezemet, aztán védekezően fel is teszem.
- Oké, oké, nem kell egyből befordulni... Ha nem akarod, nem mondod el - próbálom elkapni a tekintetét, ahogy nem néz rám. - Naa, inkább beszéljünk akkor másról... - vetem fel. - Szeretnél unalmas tovább tanulásos témáról beszélni vagy inkább mesélsz a barátaidról, hogy hogy tervezitek a jövőt? Milyenek ők? Hogy álltok a dolgokhoz, egymáshoz? – kérdezem. Robin felvont szemöldökkel néz rám. Majd elkezd mesélni a haverjairól, meg ilyesmik, de nem igazán erőlteti meg magát, egészen felszínes dolgokról beszél. Viszont úgy fest, hogy igyekszik normálisan hozzáállni a dolgokhoz. És ugyanúgy visszakérdez. A sulis barátnőimről, Chloe-ról, meg nem mondja ki, de arról is érdeklődik, hogyan fújt össze a szél Jake-kel.

Érdeklődve hallgatom, de látom, hogy annyira azért nem erőlteti meg magát. Úgyhogy én sem viszem túlzásba. Beszélek a sulis barátaimról - igen, meglepő, de több a fiú, mint a lány. Aztán elmesélem, hogy bár az elején elég unszimpatikusnak tűnt Chloe, aztán az együtt töltött délelőttönkön rájöttem, hogy amúgy tök normális, csak kicsit türelmesnek kell lenni és normálisnak. Arról is beszéltem, hogy mindenki tök előítéletes vele, pedig amúgy nagyon rendes tud lenni. Aztán egy gonoszkás félmosollyal elmesélem, hogy Jake-et és Jeremiah-t régebben néha néztem, ahogy dolgoznak, hogy én is tanulhassak tőlük, aztán amikor Jeremiah meghozta Waltron-t, akkor először Jake-t kérte meg, de végülis abban maradtunk, hogy mi ketten leszünk érte felelősek. Mert hogy elvileg a női nyugalom és kecsesség, meg finomkodás kell neki. Itt elröhögöm magam, mert továbbra sem értek egyet ezzel, de mindegy. Mármint hogy én ezek közül bármelyik lennék a női egyeden kívül. Azt is mondom, hogy nem értem, miért van két kategória: vagy valaki bele van zúgva a srácba (ezt jobban értem) vagy valaki gyűlöli. Mármint hogy ez nem is feltétlen féltékenység miatt van, ezért nem értem. Végül visszakérdezek.

- Tényleg, neked van tesód amúgy? - teszem fel hirtelen a kérdést, ahogy eszembe jutnak a fiúk. Robin csak a szemeit forgatja Jake említésére, de kivételesen nem szól be. Kissé értetlenkedve néz a hirtelen váltásnál.
- Nem, nincs… - ezután még egy ideig basic dolgokról beszélgetünk, pl hogy szar a suli, melyik tanár geci, hogy Robin pár fiú barátommal amúgy kinda jóban van, ilyen bullshit kategória. Aztán lassan indulnom kell a találkozó pontra, ahol Evan fel szokott venni. Igazából annyira rosszul nem érzem magam a sráccal, tud ő normális is lenni, ha akar, de akkor sem tudok felülkerekedni az alapvető stílusán. Mindegy, elvagyunk, de nem hiszem, hogy ebből szeretnék én bármit is, nem szeretem a bullyngoló tagokat. Nem sajnálom annyira, hogy indulnom kell. Megpróbáltam lebeszélni arról, hogy elkísérjen, de ragaszkodott hozzá, szóval elindultunk. Robin természetesen elkísér és közben ugyanolyan semmilyen témákról beszélgetünk. Mikor odaérünk, Evan sehol. Ez különös. Még írni sem írt, hogy késik, pedig ilyenkor már rég itt szokott állni… Ekkor érkezik az üzenet:
“Bocs Beth, ma nagyon elhavaztak, de Jake-t megkértem és ma felvesz és elvisz a lovardába. Bocsi, hogy most szólok, nagyon a nyakamba szakadt minden!“

Odafelé közepesen figyelek Robin-ra, mert Evan semmi életjelet nem küldött, aztán végre. Megnyugszom, hogy nincs baja, aztán visszaírok, hogy semmi baj, tolja csak a munkát, s már fordulnék is Robin-hoz, hogy húzzon el, mikor Jake megérkezik. Jaj. Mielőtt bármit kérdezhetnék, befordul Jake kocsija. A srác megáll és ki is száll. Robin mellettem gúnyosan felhorkant.

- A kedvenc migránsom! - szól Robin gúnyosan széttárt karokkal. - Mi a rák evett téged ide most? Olyan jó napom volt, ameddig nem láttam az ocsmány képed - köpi szinte. Jake szemei összeszűkülnek, ahogy ellenségesen méregeti Robin-t.
- Ne aggódj, hasonlóképp érzek én is… - veti oda Robin-nak, majd inkább rám néz. - Indulhatunk? - ez egy fokkal kedvesebb, de érződik rajta, hogy feszült.
- Várj már egy kicsit! - teszi fel a kezét Robin megállítólag, majd felém fordul. - Akkor kövi randi mikor? Holnap ugyanígy suli után? – kérdezi hangosan. Jake arca erre befeszül. Robin ezt elégedetten konstatálja.
-A kocsiban megvárlak - mondja Jake, majd megfordul és visszamegy az autójához.
- Neked is szia Jakey-boy! - szól utána Robin. - Ch, bunkó. Szóval? Holnap ugyanígy? - fordul mosolyogva felém.

Oké, gondoltam, hogy feszült lesz a helyzet, de hogy Robin ilyen szavakkal illesse a barátomat! Mást sem, nemhogy valakit, aki számít. Olyan szinten leszek ideges és fordulok Robin felé, hogy az valószínűleg őt és Jake-t is meglepi.
- Mégis mi a szart képzelsz, ember?! - üvöltöm le a fejét, ahogy durván meglököm. Az sem érdekel, hogy az utca közepén állunk és mindenki hall. Aztán kicsit visszább veszek, de továbbra is pokoli mérgesen beszélek vele. Amikor a következő randiról érdeklődik, hitetlenkedve nézek rá. - Még egy randi?! MÉG EGY RANDI?! Mégis mi a faszról beszélsz, Robin?! Eddig is gondolkodtam, de ezek után ne is álmodj, hogy akár hozzád is szólok. Nincs kedvem azt a kevés időmet olyan emberrel tölteni, aki indokolatlanul inzultál és húzza mások agyát olyan stílusban, amit talán az ellenségeimmel se használnék. Inkább csak menj haza, komolyan... - mondom eltorzuló arccal. - Gondold át, hogy komolyan gondolod-e, hogy bárkivel is így beszélj... - mondom, miközben folyamatosan hátrálok, majd még hitetlenkedve rázom a fejem, mielőtt megfordulnék, hogy tombolva odamenjek Jake kocsijához, de Robin elkapja a karomat, mielőtt elmennék.
- Már nem azért, de más verzióját ha meg sem hallgatod, lehet, hamis képed lesz az emberekről. Attól még, hogy veled jó arc, másokkal nem feltétlenül… - néz sértetten rám.

- Már nem azért, de nem tudom, ki kezdte most, illetve téged nagy általánosságban hallak másokkal paraszt módon viselkedni vagy nyilatkozni róluk, Jake eddig maximum ignorálta azt, akit nem bírt, de sosem hallottam még senkiről így nyilatkozni... Úgyhogy meg ne próbáld a sértett felet beadni, Robin, mert az én pofámról ég a bőr, de komolyan... A következő próbálkozásodnál, ami nem velem lesz, akkor először talán érdemes ezt tisztázni, mielőtt így szólsz valakihez... - köpöm még felé a szavakat, s éppen kitépném magam a karjából, de elenged, s én majdnem elesek, de végül megtartom az egyensúlyom. Sarkon fordul, majd lelép. Én odatrappolok Jake kocsijához, beülök és durván bebaszom magam mögött az ajtót, majd hátracseszem a cuccom. Bekötöm magam és fújtatok, hogy lenyugtassam magam, miközben előre nézek csak, nehogy véletlen még egyszer lássam azt a férget. Jake az égvilágon nem szól semmit, csak elindul némán. Viszont mintha kicsit elégedett lenne. Kicsit.

Elképesztően hálás vagyok Jake-nek, hogy nem szól hozzám. Abszolút kell ez az öt perc ahhoz, hogy összeszedjem magam, és nem lett volna kedvem őt is leordítani idegességemben. Az első öt percben így megyünk, konkrétan vibrál körülöttem a levegő, aztán lehajtom a fejem, hogy konkrétan lefejelem a műszerfalat és az orrnyergemet masszírozom. Gondolj Waltron-ra! Pár perc múlva felemelem a fejem, de továbbra is az orrnyergemet masszírozom.

- Bocs az előbbiért... - szabadkozom, de még mindig halál ideges a hangom, cserébe érezhető, hogy vele egy fokkal kedvesebb és hogy nem felé irányul a dolog. Jake csak megvonja a vállát, de továbbra is hallgatásba burkolózik. Ezek után én sem nagyon szólalok meg jó ideig, iszonyatosan szégyellem magam a dologért. Valahogy nem nézem ki Jake-ből, hogy szararc legyen magától valakivel.
- Haragszol? - kérdezem csendesen további 10 perccel később. Most már oldalra fordítva a fejemet nézek rá.
- Nem - válaszol tömören. - Kéne?
- Nem... Tudom? Nem vagyok te - nevetek fel végre kicsit. - Amúgy minden jogod meglenne rá... Iszonyú paraszt volt... - sóhajtok fel. - Miért vagytok ennyire rosszban amúgy? - érdeklődöm.

- Azért, mert ő bunkó, nem fogok rád haragudni… - mondja szigorúan előre tekintve. - Viszont azt tanácsolom, hogy maradj ki ebből az egészből, és messziről kerüld el azt a seggfejet! – mondja. A szemeimet forgatom.
- És ezek után szerinted nem fog érdekelni... Ahhoz túl komolynak tűnik a dolog - nézek most már rá teljesen. - Szóval mi ez az egész? - kérdezem komolyabban. Jake lefékez, majd nagyon komolyan fordul felém. - Utoljára mondom el, kölyök: nem a Te dolgod, szóval maradj ki belőle - nyomatékosítja a dolgot. Nem úgy fest, hogy belőle bármit is ki fogok tudni húzni.

- Woooo, wooo, ember, nyugi van... Nem kell mindjárt bunkózni, elég volt egy mára... - morgom, majd visszafordulok és előre nézek. Nem tervezek többet beszélni, pláne, hogy a kölyökre még mindig ugrok Zachary miatt. De azért gondolom, ő is tudja, hogy ez csak a kezdet volt. Ezek után így vagy úgy, de szeretném kideríteni... De hogy... Jake nem fog beszélni, Robin-t látni sem akarom... Ahh, nem tudom... Jake megint befeszül, majd ahogy elfordulok, ráüt egyet a kormányra, majd hangosan kifújja a benntartott levegőt.

- Bocsánat… - nyögi ki, de semmi többet, majd újból elindul. Ő sem szól már mást az út alatt. Csak legyintek egyet, hogy engedje el, aztán tüntető némaságba burkolózom, de próbálok lenyugodni, hogy Waltron-nal jól menjen a munka és hogy ne érezze, hogy feszkó van Jake és köztem.

3. hét eleje-közepe - Robin békülés

Még mindig hihetetlen lehet számomra, hogy Jake bármikor is valami rossz dolgot tehetett… Pedig nincs mese, egyre több helyről hallom ezt. Mondjuk, sokaktól hallok enyhítő körülményeket, hogy azelőtt nehéz múltja volt, vagy hogy lehet valami tudatmódosító szer hatása alatt volt, nagyon kellett neki hirtelen a pénz, ilyesmik. Bár ezek még annyira sem biztosak, mint hogy Jake rossz dolgot művelt. Hogy mit, azt senki sem tudja pontosan. Csak Robin és a bandája. Három-négy nappal az incidens után is hosszú napom van és egyedül lépek ki az iskolából. A barátaim már rég leléptek, elvégre késő van. Legnagyobb meglepetésemre Robin vár rám lazán egy oszlopnak dőlve. Amint kilépek az ajtón, Robin is ellöki magát az oszloptól, és megindul felém.

Nem azt mondom, hogy fáradt vagyok, de igen. Egyre jobban. Ez a nap meg önmagához képest nagyon hosszú volt... És egyedül vagyok, jeee. Nem tudom, ennek örülök-e, mert így marad időm agyalni a dolgokon. Waltron nagyon jól halad és ennek nagyon örülök. Jake egyre kevesebbet jár ki, aminek közepesen örülök, de legalább nem azon gondolkodom, mit tett régen. Nem mintha amúgy emiatt sokkal máshogy néznék rá, csak... Jobb lenne tudni, azt hiszem. Az kifejezetten frusztrál, hogy csak Robin-ék tudják. Egyáltalán miért?! Együtt lettek volna? Valahogy belekeveredtek? Esetleg Jake-t keverték bele? Nehezemre esik elgondolni, hogy ezek ketten együtt tudnának dolgozni. Végre kilépek a suliból, arcomat egyből a nap felé fordítom. És akkor meglátom Robin-t. Sajnos, biztos, hogy rám vár, mert egyrészt csak én vagyok itt, másrészt ellöki magát, amikor meglát. Sietős léptekkel igyekszem elhagyni a sulit.

- Szia Robin! - köszönök rá semlegesen, majd feltartom a kezem. - Kérlek, kímélj meg a beszólásodtól. Igen, biztosan nyomi vagyok, hogy ilyenkor jövök ki a suliból... Vagy valami másért... Átugorhatjuk ezt? - kérdem tőle szinte könyörögve, hogy térjen a tárgyra. A srác eleinte csak felvonja a szemöldökét, majd kicsit felnevet.

- Befejezted?! - kérdi kissé szemrehányóan. - Csak bocsánatot akartam kérni, hogy belekevertelek a vitánkba. Nem kellett volna. Ennyi – mondja röviden. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, hogy most át akar verni vagy mi ez.
- Hm, bocsánatkérés elfogadva. Asszem... Én is bocsi, asszem, elég durván szóltam, de továbbra is tartom, hogy nem beszélhetsz így senkivel! Még ha gyűlölöd is, akkor sem... Amúgy sem a vitátok vagy az oldalak vagy akármi zavart... Hanem a stílus, a szavak. De bocs, ha túl durva voltam... - mondom őszintén. Erre csak megvonja a vállát.
- Valamennyire igazad van. Lehet, tényleg nem kellene így beszélnem másokkal, még akkor sem, ha valóban egy… igazi szemét - látszik, hogy itt meg kell állnia egy pillanatra, mert sokkal cifrábbat akart volna elsőre mondani. - Mindegy… - sóhajt egyet. - Merre mész? Elkísérlek…

- Na, látod! - mosolyodom el végre. - Nem olyan nehéz amúgy. Gondolatolvasni meg úgysem tud senki, szóval ott azt mondasz másra, amit akarsz... Bár ott sem kéne azért, jobb, mintha hangosan kimondanád. Tényleg nagyon tudnak fájni ezek a beszólások, Robin... - magyarázom. Igen, volt egy-kettő, amivel igencsak betalált, de én még azok közé tartozom, aki jól viselik. Megrántom a vállam. - Lovardába megyek, Evan eldob majd. Csak a szokásos - mondom eltökélten, ahogy arra gondolok, hogy Waltron számít rám. - Neked nincs terved? Azt gondolná az ember, hogy neked biztosan van valami programod így délután - pillantok fel rá mosolyogva. Robin csak forgatja a szemeit. Nagyon úgy fest, nem hatja meg a szentbeszédem, de legalább bocsánatot kért. Az is valami, nem?

- Áh, szóval mész az öngyilkosok klubjába. Biztos jó lehet - horkan fel gúnyosan. - Nos, nem igazán. A haverok az önpusztítás egy másik formáját űzik éppen, amiből én köszönöm, de nem kérek - forgatja a szemeit. Na, pont ezért szoktam alapvetően távol tartani magamat az ilyen emberektől. Minek legyek olyan közelében, akinek az okoz örömöt, ha másnak rossz? Tök szar ez a kompenzálás...
- Képzeld el, jó - lököm oldalba. - Nagyon jól haladunk Waltron-nal is - teszem még hozzá, majd összehúzom a szememet. - Mégis milyen mások formáját? - kérdezek rá. Csak egy vállvonást kapok. Nem szól be többet a lovazásra, de nem úgy tűnik, hogy meg tudnám győzni.

- Drogoznak... azaz nem, mert elvileg csak füveznek, de legutóbb sem csak füvezés volt - mondja kissé megvetően. - Az egyikünk, Carl, egy amcsi haverja jött, aki nagy drogos, és ilyenkor a többiek is kipróbálják, mert miért ne.
- Szóval te nem... Élsz ilyen szerekkel? - nézek fel rá kíváncsian. - De gondolom, próbáltad már azért... Mármint a füvet - helyesbítek és kutatóan nézek rá. - És a többieket nem tudod meggyőzni, hogy talán nem annyira jó durvább dolgokhoz nyúlni? Azért azt hallottam, te elég meggyőző tudsz lenni - mosolygok rá kedvesen. - Vagy kinéznek emiatt?

- Szerinted... de most komolyan... ha élnék ilyen szerekkel, nem lennék ott?! - kérdez vissza enyhe éllel a hangjában. - Próbáltam, de az az egy alkalom bőven elég volt - vonja meg a vállát. - És nem, kurvára nem lehet őket meggyőzni. Az lett a megegyezés, hogy én sem próbálom őket megtéríteni, hogy ne csinálják, cserébe ők sem baszogatnak, amiért én nem akarom csinálni - dugja zsebre a kezeit. Megrántom a vállam.

- Ki tudja, a fű azért nem annyira gáz, mint a többi... Sokan tolják - jegyzem meg. - Hm, pedig azt mondják, az első mindenkinek szar... Lehet, ha adtál volna neki még egy esélyt, nem itt lennél most - jegyzem meg félig viccelődve-félig szárazon. Majd egy pillanatra megsimizem a hátát. - Hé, ez tényleg nagyon zavar, igaz? – kérdezem. Tulajdonképpen miért is ápolom a lelkét?!

- Nem különösebben - rántja meg a vállát leszarom stílusban. - Ma mit szeretnél fogyasztani? Megint állom, most kiengesztelésképp - mosolyog rosszfiúsan rám. Kérdőn nézek rá.
- Azt hittem, csak elkísérsz? Nem volt szó ilyesmiről, de nem tiltakozom - vigyorgok rá. - Lehet, kipróbálok valami citromosat - nézek rá féloldalasan. Robin drámaian felsóhajt.
- Pedig pont mondani akartam, hogy engem nem zavar, csak felajánlottam, de milyen pénztárcakímélő vagy. De tévedtem… Egyébként, van valamikor egy kis szabadidőd, amikor nem gyilkos lovak körül lebzselsz? – kérdezi hirtelen. Megrántom a vállam vigyorogva.
- Hát, sajnálom... Nem kellett volna felajánlani - lököm oldalba. Aztán elgondolkodom, miért akarja. Tényleg komolyan gondolja a dolgot? Furcsa, nem értem, mi van. - Nos... Hétvégén van egy kis időm, amikor nem kint vagyok. De egy hónap az nem sok, szóval amennyi időm van, igyekszem Waltron-nal foglalkozni... Miért amúgy? És miért utálod ennyire a lovakat?

- Mert gondoltam, elmehetnénk moziba, mondjuk - mondja úgy, mintha mi sem lenne természetesebb. - Miért, te mindent szeretsz, vagy mi? Nagyok és veszélyesek, nekem ennyi elég, hogy ne akarjak a közelükbe menni. Inkább kutyás vagyok - itt előkapja a telefonját, majd valamit nagyon keresgél rajta. Kis kutakodás után egy képet mutat magáról meg egy keverék nagytestű kutyáról. Mintha nem is az a Robin lenne, akit eddig ismertem. - Ő itt Panda - mondja. Nem nehéz rájönni miért, mert mindkét szeme körül van egy folt, mint a pandáknak.

- Moziba? - kérdezek vissza. Tényleg komolyan mondja. Asszem. - Hm, jó, bár már rohadt régen nem voltam... - mondom bizonytalanul, és a világért sem mondanám, hogy azért, mert igazából ha lett is volna zsebpénzem rá, akkor sem költöttem volna ilyesmire. - Hát, nem sok minden van, amit ne szeretnék - gondolkodom hangosan. - De próbálkozhatsz - kacsintok rá. Viszont felcsillan a szemem, amikor a kutyákat említi. - Nagyon aranyosak vagytok... Jól állnak a kutyák... Kedvesebb és nyíltabb leszel tőle - mosolygok rá kedvesen. - Kedvesnek tűnik. Nekem is van kutyám, szerintem jól ellennének, nézd! - mutatom a hátterem, amin anya, a fiúk, Pöri és én vagyunk. Vidámak vagyunk. - Pörkölt a neve, vagy csak Pöri - mondom mosolyogva, majd keresek egy képet, ahol éppen fut felém és letarol, meg puszit ad.

- Hah, aranyos - mosolyogva biccent a Pöris képekre, arra viszont nem reagál, amit róla mondok. Majd a nevén a kutyának megrökönyödik. - Miért? Miért Pörkölt? Jó ég, szerencsétlen állat... - fogja a fejét. - Neked sem adnám a kezedbe a névválasztást, annyi szent - csóválja mosolyogva a fejét. Megrántom a vállam.
- Hat éves voltam kb... De igazad lehet, most se lenne jobb ötletem, továbbra is a legjobb név - nevetek fel.
- Ha már így említetted, akár szervezhetnénk nekik ilyen play-date-t. Pandus igazi társasági kutya, de nincs nagyon másik olyan kutya, aki jól kijönne vele. És nem vele szokott a baj lenni. Egyszer megtámadta egy csivava!!! Érted, egy retkes csivava! Azóta mondjuk fél is, de főleg az ilyen kisebb méregzsákoktól - meséli felszabadultan. Azta, ez tényleg ugyanaz a Robin lenne? Felcsillan a szemem.

- NAGYON JÓ ÖTLET! Mit szólsz, ha mozi helyett inkább ez lenne? - kérdezem lelkesen. - Jaj, a csivavák veszélyek - mosolygok megértően, miközben ránézek. Jól áll neki, ha nem az az idióta, ellenszenves Robin, akinek mutatja magát. Nem is értem, miért nem ilyen mindig. Sokkal szimpatikusabb, mint eddig bármikor. Ezt a srácot kedvelném is valszeg, jól kijönnénk, ha ilyen lenne. Úgyhogy csak mosolyogva nézem rá és kiélvezem, hogy jófej. - De ne aggódj, Pöri legalább annyira figyelmes és alkalmazkodó, mint a gazdája - mondom viccelődve. - Szóval jól kijönnének szerintem. Akkor most szombaton például? Hova mennél?

- Azért ajánlottam a mozit, mert már megvannak a jegyek - mondja. - De akkor eladom őket, ha nem érdekel, vagy nemtom... - vonja meg a vállát.
- Jaj, a világért sem! Ne add el! Kutyázhatunk máskor is... - szabadkozom rögtön, de aztán kicsit gyanakodva nézek rá. - Miért van már meg a jegy? Ugye, nemcsak egy második személy vagyok, mert az első kioffolt? - kérdezem gyanakodva kicsit.
- De, tulajdonképpen igen. Anyámmal akartuk megnézni a filmet, de neki közbe jött valami. Úgyhogy gondoltam, téged érdekelhet - forgatja meg a szemét, majd megmutatja a filmet.

- Hm... - mondom elgondolkodva. Továbbra sem értem, mit akar tőlem. Vagy hogy hirtelen 3 év gúnyolódás után honnan jött neki az, hogy hozzám szóljon és időt töltsön velem. - Rendben... Mikor is van a film pontosan? A világon nem gondoltam volna, hogy ilyen filmek érdekelnek - mosolygok rá.
- Az a két szép mogyoróbarna szemed dísznek van, kedves Elisabeth? - vonja fel egyik szemöldökét Robin mosolyogva. - Egyébként szpmbat fél négy. Ha akarod, előtte még egy ebédre is vendégem lehetsz.
- Jóóó, igen, tudom, nem néztem, csak a címet! - vallom be. - Hűha... És én mikor látlak vendégül? Vagy hívlak meg? Lassan eltartasz - nevetek fel kissé, mert kezdem rosszul érezni magam, hogy ilyen jófej. Mármint hogy én eddig nem tettem semmit bele. Vagy nem tudom, fura vagyok. Robin vállat von.

- Inkább erre menjen a pénzem, mint a drogra - nevet fel röviden, kissé keserűen. Közben megérkeznek a kávézóba és most Robin rendel nekem, én meg neki.
- Hm, jogos... - ingatom a fejemet, aztán amikor mondja, hogy rendeljek neki, csak bólintok. Végül egy citromos süti és egy kávé mellett döntök neki, de mindkettő kicsit extrásabb, hogy legyen valami kaland az életében azért. Innentől kezdve csak beszélgetünk, meg megtárgyaljuk a mozi részleteit, aztán lassan indulni kell. Egészen másmilyennek tűnt a srác most, mint eddig…

3. hét közepe-vége - Jake és Waltron

Megint egy hét elteltével a mai nap is hasonlóan vidáman, de már fáradtabban érkezem meg Evan-nel a lovardába, ahol nyilván az első dolgom azonnal Waltron-hoz menni. Óvatosan közelítem meg, halkan és nyugodtan szólok hozzá, ahogy figyelem a reakcióit, hogy meddig enged, ilyesmik.

- Halihó! Jó újra látni, nagyfiú! - köszöntöm azért boldogan. Waltron a közelemben már elég komfortosan érzi magát, szóval gond nélkül elmehetek a körkarám kerítéséig, neki is támaszkodhatok, a ló már nem reagál erre. 1-2 lépés távolságban megáll, és csak úgy van, vagy éppen eszik. Nekem bőven lehet okom az örömre, hisz Waltron tegnap már majdnem hozzáért a kezemhez, azonban egy kisgyerek visítása miatt megtört a varázs. Talán ma! Talán ma megtörik a jég.

Jake csak a nap végén tud jönni, mert megint el van havazva teendőkkel rendesen. Természetesen részletesen leírta nekem, mikor mit tegyek, illetve szólt nekem, hogy ha kérdésem van, hívjam fel, igyekszik magánál tartani a telefont... Szóval a mai napon is Waltron nem zavartatja magát, mikor megközelítem a kerítést. Vet rám egy sanda pillantást, majd majszolgatja a szénát. Így eltelik egy óra is. Törődök a magam dolgával, ahogy Waltron is. Egyre jobban tolerálja a jövést-menést, főleg mert mióta Waltron itt van, rendesen megcsappant a lovarda látogatóinak száma. Már csak azok járnak rendszeresen, akik tényleg komolyan gondolják a dolgot... Szóval eltelik egy óra, mikor Waltron megunja a szénázgatást, s odasétál hozzám. A kerítéstől egy karnyújtásnyi távolságra áll meg, és csak néz.

Nagyon örülök, hogy két-három hét alatt sikerült ennyit haladni. Azt sajnálom egyedül, hogy több időt nem tudok vele tölteni, de ez van. Suliba is járni kell, így is romlottak a jegyeim, anya nem fog örülni... Mindenesetre nagyon reménykedem, hogy ma már végre egymáshoz érhetünk, de közben siettetni sem szeretném a dolgot, mert akkor csak elijesztem. Ahogy megközelítem a kerítést, vet rám egy pillantást, így én finoman rámosolygok. Aztán mivel egyelőre nem foglalkozik velem, így én házit írok, amit tudok. Bruh, már amennyire megy. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy közeledik felém. Hirtelen jobban kezd kicsit verni a szívem, majd óvatosan lerakom a könyvem.

- Hé, nagyfiú... Jöttél barátkozni? - kérdezem tőle kedvesen, ahogy lassan a zsebembe nyúlok és kiveszek egy répát. Nagyon-nagyon lassan a kerítésre rakom a kezem, majd egy kicsit beljebb is tolom, de aztán úgy hagyom. Ne érezze, hogy esetleg kötelező lenne, de így neki kell még egyet lépnie, mint egy beleegyezés gyanánt. Waltron kinyújtja a nyakát, majd tág orrlyukakkal szagolgatni kezdi a répát. Valószínűleg nem nagyon ehetett még ilyet. Éppen ezért tüzetesebb szagolgatás után egyet visszalép, majd pipál az orrával. Utána prüszköl egy nagyot. Halkan kuncogok egy kicsit, ahogy látom, hogy nem tetszik neki.

- Nem tudod, miből maradsz ki, barátom! - mondom neki, majd óvatosan elveszem a kezem, előveszek egy almát akkor és azt nyújtom ki neki, hátha az jobban tetszik neki. Waltron egyelőre az almához sem megy közelebb, így megint eltelik körülbelül egy óra, mire a ló újfent érdeklődést mutat irántam. Megint közelebb lép és beleszagol a levegőbe. Csak türelmesen várok, addig megtanulok egy memoritert, s éppen mondom fel magamnak, mikor Waltron újból közelebb lép. Kicsit felé fordulok, hogy lássa, hogy érdeklődöm iránta és rá is pillantok, hogy mit szeretne, de nem erőltetek semmit. A ló azonban nem lép közelebb. Ha sokáig nem teszek semmit, akkor elkezd kaparni, utána bólogatni. Nézegetem tovább, de nem jön közelebb, szóval lassan leguggolok és amennyire csak tudom, beteszem neki az almát a karámon belülre. Hátha így jobban tetszik neki.

Waltron óriási légvételekkel megszagolgatja az almát, majd végül beleharap. Majd ahogy megérzi az ízét, azon nyomban a másik felét is betermeli, majd várakozón néz rám, miközben ismét bólogatni kezd.
- Na, ez már tetszik, mi? Gondoltam... De nincs nálam sokkal több, szóval be kell érned még eggyel, illetve van még két répa... Hidd el, az is nagyon jó, próbáld ki! - mondom neki, miközben előveszem a következő almát, hátha így sikerül közelebb hoznom magamhoz. Waltron a nyakát nyújtogatja, meg az ajkaival próbálja elérni az almát, de ahhoz messze van, így kénytelen egy bizonytalan lépést tenni felém. Itt azonban kicsit megtorpan, majd végül úgy határoz, elveszi azt az almát. Óvatosan nyúl oda, az első harapást még kontakt nélkül ejti meg, majd ezek felbátorodva a másodiknál már egy picit hozzáér a kezemhez. Ekkor mintha áram csapna belénk. Waltron elugrik, majd tág orrlyukakkal zihál. Ám a fájdalom elmaradt. Helyette, ahogy én is megnyugszok, rájövök, mintha egy képet láttunk volna lelki szemeink előtt. De nem tudnám visszaidézni, mit. Annyi biztos, hogy fura volt, és… varázslatos…

Jót mosolygok azon, ahogy próbálja megoldani a dolgot, de kénytelen közelebb jönni. Repes a szívem, ahogy megeszi az almát, sőt, még hozzám is ér! Ám ekkor olyan dolog történik, amire egyikünk sem számít. Mint amikor összekapcsolódtunk, mintha most is... Fogalmam sincs, mi az, de Waltron-hoz hasonlóan én is zihálok kicsit és össze kell szednem magam.
- Hé... - kezdem lassan, halkan, nyugtatóan. - Te is láttad, igaz? Mi volt ez? Mi ez az egész? - kérdezem tőle, nem mintha várnék konkrét szöveges választ. Fogalmam sincs, hogy vajon most megijedt-e annyira, hogy nem mer közelebb jönni, de azért kinyújtom bizonytalanul a kezemet, hátha még mer közelebb jönni. Waltron azonban egész testében remegve zihál, miközben tágra nyílt szemekkel bámu. Azonban egyelőre nem mer közelebb menni, viszont el sem megy. Mintha küzdene magában: egyfelől teljesen bizalmát vesztette az emberekben, másfelől viszont valami különleges erő vonzza felém, mint ahogy ezt a húzóerőt én is érzem. Most azonban Waltron hosszabb ideig nem hajlandó közelebb menni. Órák telnek el, mire végre megint hajlandó megtenni pár lépést.

Csak reménykedem, hogy Jake nem ezt az időpontot választja, hogy megjelenjen, mert fogalmam sincs, hogy tudnám ezt elmagyarázni... Jóvá akarom tenni, amit tettem. Mondjuk, nem tettem semmit igazából, mármint ez nem az én hibám volt, de attól még úgy érzem, nekem kell itt lépni. Úgyhogy ismét várni kezdek.
- Nem akarok neked rosszat, Waltron... - suttogom neki. - Tudom, hogy nehéz dolog a bizalom, de én tényleg szeretnék mindent megtenni, hogy segíthessek... Remélem, te is látni fogod hamarosan... - mondom neki, mielőtt visszatérek az előző pózomban. Az alatt az idő alatt megírom a matek házim és valamennyit készülök törire is, de közepesen tudok koncentrálni, szóval az annyira nem megy. Eszem is közben egyszer és nem sokkal később végre ismét közelebb lép. Halványan, félősen elmosolyodom.

- Megpróbáljuk újra? - kérdezem, ahogy ismét kinyújtom a kezem és közben azért nagyon hevesen ver a szívem, ahogy arra gondolok, hogy mi lesz, ha nem fog menni. Ám Waltron nem hajlandó egyelőre közelebb menni. Megnyugszik, de gyanakvással figyel és nem akaródzik neki közelebb menni.

Nagyon-nagyon húz valami afelé, hogy én menjek be hozzá, de tudom, hogy nem kéne, így bár nagyon nehéz, elengedem a gondolatot. Helyette inkább leteszem viszonylag közel a karám széléhez az alma maradékát, majd kicsit hátrébb lépek.
- Oké, oké, hagylak kicsit összeszedni magad... - mondom neki, majd kicsit visszább megyek és iszom pár kortyot a kulacsomból. Aztán újra Waltron-ra nézek. Kicsit bízom abban, hogy ha hátrébb léptem, de leraktam az almát, akkor talán közelebb jön és akkor már nem neki kell közelíteni, hanem nekem. Talán ez egy egyszerűbb megoldás. Vagy nem tudom, nem vagyok én Paukembör Jake.

Waltron azonban nem nagyon hajlandó közelebb menni. Az idő pedig csak úgy szalad. Lassan, de biztosan a nap megkezdi lefelé tartó útját a fák mögé. Lassan haza kellene indulnom, hisz másnap iskola. Ám van valami különleges a lemenő napban. Mintha valami jót ígérne… valami különlegeset…

Felsóhajtok. Mit tegyek? Megint hagyjam a dolgot? De kifutunk az időből... De erőltetni sem szabad a dolgot... Ezen filózok, ahogy lassan közelebb lépek megint. Figyelem, hogy hátrál-e vagy sem. Valahogy ez a naplemente más, mint a többi, de lehet, csak beképzelem... Vagy nem tudom, már teljesen össze vagyok zavarodva. Mit tegyek, mit tegyek? Úgy érzem, nekem kéne közelíteni, de az ellentmondana mindannak, amiről eddig beszéltünk... Aztán annyira elbizonytalanodom, hogy az egyik lábamat finoman berakom két léc között. Azaz valahol megsértem a magánterületét, de kíváncsi vagyok, mit reagál rá. Nem raktam be nagyon, hogy ha baj lenne, akkor azonnal ki tudjam venni. Waltron egy kicsit megrezzen, de nem tesz mást, szóval beljebb rakom a lábam, de ha továbbra sem zavarja a dolog, akkor óvatosan mászni kezdek, hogy bejussak hozzá, de közben végig figyelek rá. Waltron egy hangosat fújtat, illetve kettőt hátralép, de mást egyelőre nem tesz. Viszont minden egyes mozdulatomat feszülten figyeli. Szépen lassan, megfontoltan csinálom a dolgokat.

Ahogy beérek, egy kicsit várok, hagyom, hogy szokja, hogy bent vagyok, aztán lassan, nagyon lassan, finoman közelíteni kezdek felé. Természetesen az almát sem felejtettem el hozni magammal - mégiscsak érdemel egy kis dicséretet már ezért is. Az első lépésnél Waltron még hátrál, majd többet nem lép el. Viszont ahogy lemenő nap megcsillan most már kevésbé csapzott, fénytelen szőrén, még most is látszik, ahogy minden izma pattanásig feszül. Egy rossz mozdulat, és nagyon rossz vége lehet a dolgoknak.

- Ügyes fiú, nagyon jól csinálod... - súgom neki kedvesen, közben haladok felé egészen addig, amíg oda nem érek hozzá vagy máshogy nem reagál. Útközben előveszem az almát is, hogy lássa, van nálam azért finomság is, hogy odaadhassam. Waltron feszülten figyel. Orrlyukai olyan tágak, hogy tisztán látni a rózsaszínű nyálkahártyát is. Majd az alma illatát megérezve fokozatosan kezdi a kezem felé nyújtani a fejét bizalmatlanul. Egy ideig szagolja az almát, majd egyszer csak egy finom mozdulattal elveszi és ismét hátrébb lép kettőt, miközben elropogtatja a gyümölcsöt. Mosolygok.

- Nagyon cuki vagy, tudod? - kérdezem kicsit túlcsordult érzelmekkel. Aztán ahogy hátrébb lép és megeszi az almát, én is megállok. Láthatja, hogy nem akarok bajt, viszont most megvárnám, hogy ő hajlandó-e lépni felém vagy sem. Percekig csak szemezik velem. Majd végül rászánja magát. Először csak egy lépés… majd még egy… Most már csak egy lépésre van tőlem. Innen azonban egy tapodtat sem mozdul. Nagyon dobog a szívem, szerintem Waltron is hallja. Mikor nem mozdul már, akkor várok kicsit, majd óvatosan emelni kezdem a kezem, hogy hozzáérjek a nózijához. Még levegőt venni is elfelejtek. Waltron még egy fél lépést hátrál, végül hagyja, hogy megsimogassam az orrát. Ahogy végre először hozzáérek, annyira megörülök és megkönnyebbülök, hogy még két könnycsepp is kibuggyan a szememből.



- Hát, szia... - suttogom neki enyhén elcsukló hanggal. Aztán ha hagyja, akkor bezárom kicsit a távolságot közöttünk, s feljebb viszem a kezem lassan az üstöke felé. - Ez jó? Ez tetszik? - kérdezem tőle érdeklődve. Azt hagyja, hogy közelebb lépjek, ám mikor a kezem a vakfoltjába csúsztatom, elrántja a fejét. Elhátrál, kaparni kezd, majd lecsapja a lábát és vakarni kezdi a még mindig kötőfékes fejét. Most egy pillanatra látom, hogy a kötőfék már elkezdte kidörzsölni a ló fejét.

- Uhh... - húzom el a számat, mikor látom a kötőféket. - Gondolom, életedben nem volt még rajtad ilyen szar, mi? Elhiszem, hogy zavar... Szeretnéd, hogy levegyem? - duruzsolom neki, ahogy lassan megint közelíteni próbálok, egyelőre megint az orráig, aztán ha hagyja, akkor a kötőfékre csúsztatom a kezem, a másikkal pedig az orrához nyúlok, hogy érezze, semmi rosszat nem akarok. Ezt már hagyja Waltron, mintha csak megértené a szándékomat.

- Oké, örülök, hogy hagyod, hogy segítsek, de kérlek, ne ijedj meg, igyekszem semmi olyat sem tenni, ami esetleg fájhat, de mivel már sebes vagy, előfordulhat. De ez nem azért lesz, mert bántani akarlak, oké? - kérdezem lassan, közben viszem a kezem a kötőféken a kapcsolóig. - Most lassan eljutok oda, ahol a kapocs van. Itt ki kell fejtsek egy kis erőt, hogy lenyomjam és kikapcsoljam, de nem lesz semmi baj. Menni fog, utána pedig segítek kibújni, rendben? - kérdezem, s közben lassan csinálom is a dolgokat. Waltron még egy picit lejjebb is hajtja a fejét, hogy könnyebb dolgom legyen. Bár kissé remeg, úgy fest, megbízik bennem.

- Köszönöm szépen... - érzékenyülök el megint kicsit. – Most, hogy kikapcsoltam, most jön a legnehezebb része a dolognak. Fel fogok nyúlni az üstöködhöz és át fogom húzni a kötőféket a füleiden, aztán le a szemed előtt, az orrodon át és akkor már szabad is vagy... Nagyon fontos, hogy ne ijedj meg, mert nem akarok fájdalmat okozni neked, illetve bízom abban, hogy te sem nekem... - mondom neki, s közben lassan, nagyon finoman, ügyelve, hogy a lehető legkevésbé érjek hozzá, megpróbálom lehúzni róla a kötőféket, közben dicséreteket és kedves szavakat mormogok neki.

Waltron egyre idegesebb lesz, ahogy kezem kikerül a látóteréből. Toporogni kezd, majd mikor áthúzom a fülein a kötőféket, gyorsan kirántja a fejét az említett eszközből, majd egy 125 fokos szögben helyben megfordul és elrongyol. Közben nagyokat bakol, rázza a fejét. Láthatóan nagyon örül, hogy megszabadult attól a dologtól.

- Köszi! - suttogom még utána, ahogy elrongyol. Sikerült levenni. Sikerült levenni a kötőféket! Legszívesebben én is futkorásznék és sikoltoznék örömömben, de nyugodtságot erőltetek magamra, csak vigyorgok, mint egy idióta. Mielőtt elfordulnék, azért az utolsó répámat előveszem a zsebemből és a kezemre teszem. Nem reménykedem abban, hogy visszajön ma már, de azért egy próbát megér. - Hé, nagyfiú, ha szeretnél egy kis jutalmat, amiért ilyen ügyes voltál... - mondom neki kedvesen. Ha már semmiféleképpen nem jön vissza, akkor csak lerakom itt a répát, hogy érezze, tényleg nagyon büszke vagyok rá, aztán lassan hátrálni kezdek kifelé, hogy kimásszak a karámból. Waltron már nem tér vissza, hanem önfeledten rázva magát ugrál tőlem távol.


Szépen lassan hátrálok és örömmel nézem, ahogy élvezi a szabadságot. Már amennyire tudja. Aztán ahogy a hátammal elérem a kerítést, megfordulok és kimászok rajta, hogy visszakerüljek az eddigi helyemre. Azt hiszem, mára végeztünk... A kötőféket a karám szélére akasztom, hogy lássák, nem csak úgy leesett róla, hanem leszedte valaki...

Hm, mi van ma? Gondolkodom, ahogy körbenézek. Csak most veszem észre, mennyire elcsendesedett minden. Különös. Pedig Evan ekkortájt szokta behozni a lovakat. Nagyobb nyüzsgés szokott lenni ilyenkor. Oké, hogy eddig el voltam foglalva, de akkor is nagy a csend. Ahogy körbenézek, észreveszem Jake-t. A közeli istálló ajtófélfájának támaszkodik karba font kezekkel és halovány mosollyal néz.

- Nem is rossz, suttogó! - jegyzi meg, mikor ellöki magát az ajtófélfától. Először megijedek, hogy esetleg haragszik, hogy bementem, de aztán látom, hogy mosolyog. Rögtön olyan széles lesz a mosolyom, hogy csak na, és odasietek-nemsietek hozzá, majd megragadom a két alkarját.
- Láttad?! Olyan aranyos volt és még segített is nekem! Most meg nézd meg, mennyire élvezi a dolgot! - hadarom nagyon lelkesen, nagyon boldogan, csak úgy sugárzik rólam a dolog, közben elengedem a srácot is és én is visszafordulok, hogy nézzem Waltron-t. - Olyan ügyes fiú... - mondom még. Jake kicsit hátrahőköl a vehemenciámtól, ám hamar mosolyogni kezd. Úgy fest, ma jó napja van.

- Látom… -jegyzi meg halkan. Majd hozzáteszi. - Te is nagyon ügyes voltál! - közben az ugráló Waltron-t vizslatja. Legyintek.
- Nah, csak hallgattam a megérzéseimre... - mondom, majd én is Waltron-t nézem. - Amúgy szia! Milyen napod volt? - kérdem vidáman. Jake megszeppenve, ugyanakkor mosolyogva néz rám a kérdésem hallatán.
- Neked is szia! - köszön vissza. - Fárasztó. És hiányzik a kabátom. Neked? - kérdez vissza egy kaján félmosollyal. A szememet forgatom.
- Tudod, ha nem felejtenél el szólni vagy nem utólag szólnál vagy nem nem jönnél, akkor talán már három hete visszakaphattad volna a kabátod - mutatok rá egy ujjal, de közben vigyorgok én is. - Lassan kezdem azt hinni, nem is szeretnéd vissza a kabátod, hanem élvezed, hogy ezzel piszkálhatsz - fonom karba a kezem, felhúzott szemöldökkel nézek rá. - Amúgy nem volt túl rossz, de a suli mostanában elég szar... Amúgy meg most már nem számít, mert a mai teljesítménye Waltron-nak szupercsúcs volt! Erről jut eszembe, hogy viszont lassan nem ártana hazaindulnom, ha nem bánod, hogy kb két percre jöttél ki...

- Hm… nos van abban valami, hogy élvezem, ahogy ugrathatlak vele, de… tényleg szeretem azt a kabátot - utána csak lassan bólogat azokra, amiket mondok. - Hm. És miből gondolod, hogy csak két perce vagyok itt? - kérdez vissza. Megint a szememet forgatom.
- Oké, feltűnt, hogy hatalmas a csend és sehol senki... Te kérted meg Evan-t, hogy várjon kicsit a lovakkal, igaz? - nézek ré félredöntött fejjel. - Amúgy köszi szépen... Másképp valószínűleg nem ment volna a dolog... - mondom. Jake nem mond semmit, csak jobban a fejébe húzza a kalapját, de a mosolyát nem tudja elrejteni, bármennyire is igyekszik. Mosolyogva forgatom a szememet, ahogy finoman meglököm, de azért láthatja rajtam, hogy hálás vagyok. Aztán elmegyek megkeresni Evan-t, hogy most már behozhatja a lovakat, segítek is neki, meg a kajaosztással is, aztán tényleg indulnom kéne. Ahogy szedem össze a cuccom, pont elkapom még Jake-t.

- Hééé...Véletlen nem hazafelé tartasz? - kérdezem kicsit zavarban. - Ááá, a francba is, el tudsz valameddig dobni? Abszolút nem megy már busz és nincs pofám Evan-t megkérni, hogy dobjon el valameddig, mert ő már suli után úgyis elhoz és amúgyis itt lakik. Igazából ígyis szarul érzem magam... Lassan beszállok a benzinpénzbe, eskü... - sóhajtok egy nagyot, ahogy láthatóan tényleg szarul érzem magam emiatt. Jake épp Jeremiah-tól jön ki, ruganyos léptekkel, láthatóan jó kedve van.

- Nem, igazából Fort Pintába tartok, most van egy nagyon jó ismerkedős buli, ahol elvileg lesz egy pár nagyon patent bige - mondja a srác mosolyogva, le sem esik neki, mennyire “régiesen, boomeresen” fogalmazott. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, alig bírom visszafojtani a mosolyom.
- Patent bige? - kérdezek vissza kis híján nevetve. Még majdnem mondok valamit, de végül csak becsukom a szám egy pillanatra és csak utána mondok valami mást. - Na, jó, akkor esetleg félútig el tudsz vinni, amíg le nem kanyarodik az út Fort Pinta felé? Onnan én hazasétálok, az már semmi komoly... - kérem őt egy fokkal komolyabban. Jake hitetlenkedve néz rám. Majd megfogja a fejem és rázni kezdi.

- Ahh, már értem, lötyög a sok káposztalé a fejedben, azért nem ismered fel a szarkazmust. Persze, hogy egyből hazamegyek, te lüke. És még ha nem is oda mennék, sem dobnálak ki valahol a semmi közepén… - mondja a srác, majd egy kicsit összeborzolja a hajamat ezért. Utána meg a kocsijáért indul. Int egyet Evan-nak, aki éppen végez mindennel és indul haza. Elhúzom a számat, majd elhessegetem a kezét.

- Most miért ne gondolhattam volna, hogy még elmész bigézni? - vigyorgok rá kicsit piszkálódósan. - És egy igazi lovag vagy... Bárcsak minden fiú ilyen lenne - kapom a szívemhez a kezem, eljátszva, de actually, egészen hihető lett, ahogy bejátszom a színjátszós énem. - Amúgy tényleg nem ártana, ha mindenki ilyen jófej lenne - bököm meg a karját kedvesen, ahogy elhajolok a hajborzolás elől. Így is elég kócos vagyok. Én még gyorsan elköszönök egy öleléssel Evan-tól, majd Waltron-tól is kedvesen elköszönök, aztán Jake felé veszem az irányt. - Amúgy tényleg szívesen beszállok a benzin pénzbe. Valahogy megoldom. De ez már nevetséges... - ülök be az első ülésre kicsit durcásan magamra, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.

- Na, hé! - emeli fel a mutatóujját. - Nem ér ezzel visszaélni, csak azért így fogalmaztam, hogy biztosan átmenjen a szarkazmus, oké Amúgy meg ne fenyegess. Nem akarok lovag lenni. Jobban szeretnék pisztolyt meg lasszót forgatni, mint egy jó cowboy… - húzza el a száját. - El kell, hogy keserítselek kislány, de ennyire jó fej ember, mint én, nincs a világon még egy - küld egy fölényes félmosolyt. Ezután a búcsúzkodást türelmesen kivárja, majd kocsiba pattanunk. Jake vidáman felpöccinti a kalapja elejét, majd a benzinpénzes megjegyzésemre felnevet. - Ugyan már, kölyök, erre semmi szükség. Nem vagyok megszorulva ahhoz, hogy egy munkanélkülitől fogadjak el benzinpénzt. Majd ha kikerülsz a nagyvilágba és van saját kereseted, akkor majd elgondolkodhatsz a kárpótlásomon. Amúgy meg még a végén te is kisegíthetsz majd engem egyszer-kétszer. Meglátjuk még, mit hoz a jövő - vonogatja a vállait mosolyogva. Feltűnően sokat beszél, ez egyet jelent azzal, hogy nagggyon jó kedve van. Vagy legalábbis valami hasonló.

- Áhh, bocsánat, jó kávboj, ne haragudj, hogy megbántottalak - játszom tovább. A kislány szóra megvillan kicsit a szemem, de nem mondom semmit rá. - Azért ebben annyira ne legyél biztos - vigyorgok rá gonoszkásan. A kölyök sem a kedvenc megnevezésem, sőt arra kifejezetten ugrok, mert Zachary is így hívott jobb napjain, de persze ő ezt nem tudja, szóval csak elengedem. De aztán ahogy a munkanélküliséget emlegeti, akarva-akaratlanul is anyára és a nehéz helyzetére gondolok és pár másodpercig ebben elmerülök, amíg nem realizálom a dolgot, úgyhogy megerőltetem magam és egy félmosollyal felé fordulok.

- Valakinek ma feltűnően sokat jár a szája. Mi történt a mai nap, hogy csak úgy sugárzol? - kérdem kedvesen. Jake pont nem veszi észre, hogy egy pillanatig elmélázom, mert az erdőben kiszúr valamit. Meg is áll az autóval, leállítja a motort, majd figyel. Egyszer csak bemutat a fák közé egy mozgó fekete pontra.
- Nézd! – suttogja. Éppen a gondolataimba vagyok elmerülve, amikor Jake hozzám szól.
- Hmm? - kérdezek vissza, majd arra nézek, de egy ideig nem látok semmit, annyira nem ezzel voltam elfoglalva. - Mi az? - suttogok én is, majd aztán megpillantom a lovakat. A jószágok közelebb érnek, majd egy nyárifekete vadló kisétál az útra. Úgy ítéli meg, hogy a kocsi nem jelent veszélyt, szóval höhög egyet. Utána sorban jönnek lovak, egy olyan hat darab, majd a végén egy alacsonyabb fakó ló, a nyomában pedig két kiscsikó. Az egyik egy fakótarka a másik meg pejtarka. Nagyon ügyetlenül botorkálnak az anyukájuk után. - Nemrég születhettek… - suttogja Jake, mintha meghallhatnák a lovak. A pejtarka kiscsikasz a kocsi felé pillant, majd ugrál párat és sikeresen beborul a kis ménes után az erdőbe. Álmodozva elmosolyodom.

- De édesek... - suttogom én is. - Aztán remélem, vigyáznak rájuk! - mondom most már a srácra nézve. Jake csak biccent, majd mikor úgy ítéli meg, hogy a lovak kellő távolságban vannak, csak akkor indítja be a motort és indulnak újra útnak. Ahogy elindulunk, ismét felé pillantok.
- Szóval? Mire a nagy vidámság, hogy csak így sugárzol? - kérdezem meg újra tőle. Jake csak megvonja a vállát.
- Nem lehet csak úgy jó kedvem? - kérdez vissza. Én is megvonom a vállam.
- De igen. Szokott is, csak nem ennyire - húzom fel a szemöldököm, de nem erőltetem tovább, ha nem akarja. - Biztos a patent bigék miatt, mi? - kérdezem még vigyorogva, majd elpillantok róla és inkább előre fele nézek, miközben a mai csodálatos teljesítményünkre gondolok. Jake eleinte kicsit meglepődik a megjegyzésemen, majd fel is nevet hangosan.
- Mondhatni... Mármint... Nem tudom, ha te és a többi személyiséged annak tartjátok magatokat - néz végül rám szélesen vigyorogva. Felhúzom a szemöldököm és egy nagyon rövid ideig csak nézem őt gyanakodva, próbálom leolvasni, hogy most mit is akart a költő.

- Ha most nagyon fura módon akartál beszólni visszavágásként, akkor sikerült, mert összezavarodtam - adom meg magam, pedig valami vicceset akartam visszaszólni. - Mindenesetre én félnék a többi Beth-től, nem mindegyik ilyen fantasztikusan jófej és kedves - vigyorodom el végül. Jake megállítja a kocsit, majd teljes törzzsel hitetlenkedve felém fordul. Egyik kezét a kormányon támasztja, másikkal pedig az ülésemen támasztotta ki magát.
- Basszus, pedig intelligens lánynak hittelek - néz rám komoly meggyőződéssel. - A sikered miatt van jó kedvem, te tök - ingatja a fejét a fiú, majd visszafordul a kormány felé és újra útnak indítja a kis fémhintóját. Ahogy megáll és felém fordul, kicsit hátrébb hőkölök, de ennek eredményeképpen bevágom kicsit a fejem a kocsiba.
- Mi a...? - kérdezném, hogy mi van hirtelen, de aztán amit mond, attól kitör belőlem a nevetés. Nagyon. - Ja, jól van... Na, hát, nem lehet mindenki olyan okos és ügyes, mint te, Jake Elly - nevetek továbbra is, miközben megpaskolom a feje tetejét, mint egy anyuka. Jake még azelőtt elkapja a csuklómat, hogy a hatalmas becsben tartott, már-már isteni ereklyeként tisztelt Stetson kalapjához hozzá érhettem volna.
- Á-á-á! A kalapot ne! - mondja komolyan, ám semmi bántó/fenyegető nincs benne.
- Naaa! - tiltakozom, de aztán csak megpaskolom a vállát. - Mondjuk, gondolhattam volna... Elnézést, hogy majdnem hozzáértem Mr Stetson-hoz - hirtelen felpillantok a kalapra. - Remélem, te sem haragszol... - suttogom a kalapnak, majd kedvesen rámosolygok Jake-re. - Tényleg nem fog előfordulni többet, figyelek majd! - mondom neki. A vállát megpaskolhatom, azzal semmi baja, csak a kalapra ugrik.

- Egy cowboy kalapja a legnagyobb kincse a lován meg a pisztolyán kívül- mondja. Ahogy elindulunk, azért hozzáteszem.
- Örülök, hogy sikerült jókedvre deríteni. Jól áll a jókedv - nézek rá vidáman vigyorogva. Ez egyáltalán nem úgy hangzott, mint egy hatalmas nagy bók, inkább egy baráti megjegyzés, építő kritika. Persze nem tesz semmi megjegyzést rá. Én is az utat kezdem nézni. Lassan gondolom, úgyis hazaérünk. Vagy nem tudom, sötét van, szóval ki tudja. Jake csak vet egy félmosolygós pillantást rám, de nem fűz hozzá többet. A haza út ilyen csendesen telik, de ez ilyen jó hangulatú csend. Komfortosan érzem magam benne, nem érzem úgy, hogy feltétlen beszélnünk kéne. Ez alkalommal Jake-t nem invitáltuk be, így nagyon zökkenőmentesen ment a búcsúzkodás, ami után a srác már indult is haza...

3. hét vége - Robin mozi

Hamar eltelik a hét, s már szombat is van. Sajnos kicsit késésben vagyok, mert muszáj volt besegítenem otthon Luke-kal. Tehát csöppet késésben vagyok, de mivel sietek, pont húszra be is esek a megbeszélt helyre a parkon belül. Nos, 30-ra biztos nem érünk be, de legalább a jegyünk megvan.

Robin lazán ácsorogva vár rám, s amint megpillant, csak zsebre dugja a kezét és kilép a fa árnyékából. Végignéz rajtam, már érzem az érkező beszólást.
- Egész jól nézel ki, még így kissé szétzilálva is - mondja mosolyogva, majd int a fejével, hogy menjünk, s már el is indul. Oké, mivel igazából nem gondolom, hogy ez egy randi, nem kéne zavarnia, hogy nem öltöztem ki nagyon, mégis valahol kicsit zavar, hogy nem sikerül normálisan összekészülni, de mindegy. Tök mindegy. Szóval szokásomhoz híven rohanok, de pont ezért még éppen kb időben megvagyok. Jaj, könyörgöm, kímélj meg... Mondom magamban, de végül csak megszólal. Meglepődve tapasztalom, hogy nem egészen beszólás lett.

- Hm, meglepő, talán baj van, hogy nem beszólással indítottál? - csipkelődöm vele, de inkább mókásan, mintsem beszólásként. - Amúgy neked is szia! - nevetek fel aztán végül és vele együtt indulok meg. - Mi újság?

Robin csak felvont szemöldökkel néz arra a kérdésre, hogy baj van, de nem válaszol inkább semmit, ahogy a köszönésre sem igazán reagál. Végül csak megrándítja a vállát.
- Semmi különös, veled? – mondja. Megforgatom a szememet.
- Tartalmas beszélgetés lesz... - mormogom. - De végülis moziba jöttünk, szóval úgysem kell sokat beszélni, nem? - teszem fel a kérdést. - Bocsi, hogy késtem amúgy... Luke-kal kellett foglalkoznom még, miután hazajötten a lovardából és elment az idő. Ja... Hogy telt a hétvége eddig? Otthon minden rendben? - érdeklődöm. Robin sóhajt egy nagyot.
- Bocs, csak… nehéz elvonatkoztatni a… szokásos viselkedésemtől. És tudom, hogy ezt nem annyira kultiválod, szóval igyekszem megválogatni a szavaimat - majd végül megvonja a vállát. - Nekem nem gond… - mondja. A következő kérdés miatt megint furcsán néz rám. - Nos, jól? Átlagosan? Pénteken suli után dolgoztam, ma délelőtt meg állatorvosnál voltunk Pandával. Mielőtt megijednél, hogy baj van, csak az évi kötelező oltásra vittem.

- Na, álljunk meg egy pillanatra... Most kicsit összezavarodtam... Neked nehezedre esik vagy legalábbis energiát kell befektetned, hogy ne legyél akkora seggfej? Már bocsánat... Mármint hogy a szokásos viselkedésed ellen kell dolgoznod? Ez nem... Rossz? Mármint nem jelent rosszat? - nézek rá kétkedve, de nem támadóan mondtam, inkább érdeklődve, hogy mit is gondol erről.

- Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes, és felhalmoztam rengeteg rossz tulajdonságot… - torpan meg hirtelen és fordul felém. Egyértelműen támadásnak vette a dolgot. - Próbálok változtatni rajta, de nem lehet mindenki annyira tökéletes, mint egyesek - mondja megvetően, majd igazából idegesen tovább is trappol.
- Hééé! - szólok szelídebben hozzá, s amikor tovább trappolna, elkapom a könyökénél a farmerdzsekijét és megpróbálom megállítani. - Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Látom, hogy próbálkozol. Azt nem értem, miért... Miért éri meg neked energiát fektetni ebbe? - nézek rá enyhülten, de kérdőn.

- Persze, hogy nem érted! Mert nem ismersz és nem is vagy a helyemben, szóval nem is értheted, mit miért csinálok. Úgy meg könnyen beszélsz, hogy mi lenne a helyes, és mi nem - forgatja meg a szemeit idegesen. - Most pedig kímélj meg a szentbeszédedtől és inkább menjünk, mert ígyis rohadtul késésben vagyunk... - mondja, majd igazából elindul, annak ellenére, hogy még fogom a kabátját vagy sem.
- Ja, erről próbálnék érdeklődni! - emelem fel kicsit a hangom. - Nyilván nem tudom, miről beszélsz, ezért kérdeztem! - tárom szét a karomat, de megyek mellette, majd nagyot sóhajtok. Robin erre nem szól semmit, csak lendületes léptekkel szeli át a Jorvik pláza folyosóit, ameddig fel nem érünk a mozihoz, és ő nagyon úgy fest, nem is nagyon hajlandó megtörni a beálló csendet kettejük közt.

- Tudod, engem te érdekelsz, azért kérdezgetlek, még ha ez néha nem is olyan cukimuki, kedves kérdés, mint amit képzelnek az emberek az ismerkedésnél - mondom neki, ahogy tartom a tempót.
- Hmm, nekem inkább úgy jött le, hogy aki nem olyan tökéletes és cukimuki, mint ahogy azt te szeretnéd, vagy amilyen a te elképzelésed, akkor az egy szar szemét szar alak lesz. Mindezt úgy, hogy fogalmad sincs, miért olyan az illető, amilyen.
- Nem, ez nem igaz... Nem tartalak egy szar szemét szar alaknak. Csak nem értem, hogy általában miért azzal próbálsz komfortot és biztonságérzetet keresni, hogy másoknál jobbnak tűnsz, szóval bántod őket. Érdekelt, hogy miért viselkedsz így - rántom meg a vállam. - De figyelj, mint mondtam, érdekel a dolog, hogy miért van, szóval figyelek... – mondom neki. Robin csak vet egy lesajnáló pillantást rám, majd a büfé felé veszi az irányt. Ott köszön az ott dolgozónak, majd tekintetét nem levéve az ajánlatokat mutató plakátról szól hozzám. - Rendelj, amit szeretnél - mondja semleges hangon. Csak a szememet forgatom.
- Végülis, ez is egy védekezési mechanizmus... - morgom még. Amikor megáll a büfénél, csak hitetlenkedve felnevetek. - Köszönöm, semmit... Valószínűleg a legtöbbtől kórházba kerülnék... Na, jó, túloztam, de érted...
- Igen, valószínűleg a popcorn-tól aztán nagyon kórházba kerülnél... - forgatja a szemeit, majd abból egy sima sósat rendel, amit a kezembe nyom. A szemeimet forgatom.

- Nem a popcorntól magától. Hanem a mennyiségtől és az időzítéstől, te... - mondom, de igazából már kurva mindegy, szóval csak legyőzötten sóhajtok egyet. Ezután átmegyünk a jegybeszedőkhoz, aki elveszi a jegyeinket, megtekinti Robin diákját, majd eligazít minket. Mielőtt bemennénk, Robin javasol egy gyors pisiszünetet, majd utána pont kezdésre esünk be a moziterembe. Ott van egy kis fennakadás, mert egy csoport pimasz taknyos elfoglalta a helyünket, amire Robin eleinte kedvesen, majd miután nem hajlandóak a nyomik együtt működni, egyáltalán nem barátságosan utasítja el őket onnan, így az egész brancs keres inkább új ülőhelyet, annyira megrémülnek a sráctól. Csak mosolygok a gyerekeken meg azon, ahogy Robin kezeli a dolgot. Meglep, hogy először kedvesen próbálkozik, de aztán azért előveszi a szokásos hangnemét, ami jelen esetben, azt hiszem, kellett. Továbbra is csak mosolygok, valamiért nagyon mókásnak tartom a helyzetet.

- Beszarás, mit képzelnek magukról ezek a kis gyökerek... - morogja, ahogy leül. Ezután a hátizsákjában turkálva előhúz egy üveg vizet nekem, magának meg valami gluténmentes rágcsát, s már kezdődik is igazából a film.
- Hát, igen, borzasztóak! - értek egyet vele nagyon teátrálisan, majd alig bírom visszatartani a nevetésemet, szóval inkább csak lehalkítom a telóm, aztán én is előveszek valamit a táskámból: egy gluténmentes nápolyi-szerű történetet. - Gondoltam, elhozom, hátha ízlik... - suttogom neki, majd átnyújtom, miközben elfogadom a vizet, aztán kezdődik a film. Először arra néz, majd vissza rám kétkedve. Majd mégis elfogadja a cuccost, de azért alaposan megnézi az összetevőket, s csak azután bontja fel, hogy meggyőződött arról, hogy ez okés számára. Csak a szememet forgatom.

- Na, ennyit a bizalomról! - mondom teátrálisan. A film alatt nem nagyon beszélünk, néha kommentáljuk egymásnak, Robin is itt-ott belefűz egy poénos megjegyzést, ami tényleg vicces és nem bántó. A vége felé lesz egy nagyon szomorú rész is, ahol Lassie utazótársát elüti egy autó és Lassie nagyon sokáig ott fekszik mellette, azt várva, hogy felébred, de nem fog…

Robin-nal ellentétben nekem több kommentem is van, de ezek nem mindegyike poénos, inkább véleményem. Viszont meglepő, hogy Robin milyen vicces, rendesen alig bírom visszatartani a nevetésem. A végénél nem tudom nem Pörit odaképzelni kicsit, aztán hirtelen anya jut eszembe, ahogy naphosszat ült apa mellett, hátha felébred... Szóval kicsit elmerengek és a számat rágom, majd hogy kicsit kirángassam magam ebből, testhelyzetet váltok, s a kezemet is felrakom a karfára...

Robin is kicsit kényelmetlenül érzi magát a jelenet alatt, s hasonlóképp cselekszik, mint én, csak kicsit később, így pont a kezemre teszi a sajátját. Amint megérzem Robin kezét az enyémen, összerázkódom, majd odakapom a fejem.
- Bocs... - emeli is el rögtön.
- Ümm, semmi baj... - motyogom kissé zavartan, miközben odanéz rám. Ekkor nem tudja nem észrevenni, hogy rágom a számat, ebből pedig nagyjából összerakja a képet, hogy bennem is szomorú emlékeket idéz elő a film ezen része. Egy pillanatig habozik, majd megfogja a kezemet és kedvesen, támogatóan megszorítja. Nem tart sokáig, maximum egy-két percig, utána pedig átdől a másik oldalra, hogy ezt a karfát meghagyja nekem, s a film végéig innentől kezdve már csendben ül.

Azonban amikor visszarakja a kezét, akkor egy pillanatig döbbenten nézek, aztán majd egy másodperccel később visszaszorítom a kezét. Én előbb veszem el a kezem, mint ő, nagyjából fél perccel később, de azért még egy kedves, félénk mosolyt megejtek felé. A francba... Miért esett ez jól?! Most kicsit nem tudok a filmre figyelni egy pár percig. Végül a filmnek is vége lesz, s mindenki elkezd szedelőzködni, ahogy a lámpák felgyúlnak. Robin komótosan elpakol a táskájába, majd ülve marad.

- Szerintem várjuk meg a stáblista végét, addigra mindenki kivonul és nem kell nyomorogni. Valamint hátha lesz valami bónusz kontent a végén... - javasolja. Ahogy mindenki elindul, én is a helyemen maradok, csak a táskámat rakom el. Csak intek Robin-nak, hogy én is így gondolom. És tényleg van extra kontent! Valójában nagyon aranyos kis jelenet volt a kutya valódi és filmbéli gazdáival.
- Hah, igazad volt! - mondom mosolyogva. Ezután megindulhatunk kifelé, Robin természetesen előre enged. - Na, neked hogy tetszett? - kérdezi, ahogy a kifelé vezető folyosón sétálunk.
- Aranyos film volt... Nem mondom, néha én is elgondolkodtam vagy meghatódtam. Na, és neked? Nem voltam nagyon idegesítő? - kérdezem nevetve.

- Nem gondolod, ha nagyon idegesítő lettél volna, akkor már rég elültem volna minimum? - kérdezi mosolyogva. - Egyébként egész jó volt, bár nem az én műfajom - rántja meg a vállát.
- Ki tudja... Még a végén kiderül, hogy bírsz... - mondom továbbra is nevetve. - Na, ennek örülök... Csodálkoztam is, mikor mondtad, hogy erre a filmre van jegyed... Hozzád valami... Mást tudok elképzelni - nézek rá mosolyogva.

- Vagy még szörnyűbb... kiderül, hogy te is bírsz engem! - mereszti ki egy kicsit jelentőségteljesen a szemeit, majd elmosolyodik végül. De most nem gúnyosan, hanem valóban jókedvűen. Mennyivel szebb az arca, ha ilyen mosoly ül rajta és nem valami gonosz arckifejezés... - Mint mondtam, erre a filmre anyámmal jöttünk volna, és ezt ő választotta. Én nem vagyok nagy filmes, főleg nem moziban - rántja meg a vállát.

- Ajaj, az maga lenne a világvége! - meresztem ki én is a szememet, majd felnevetek. Már nyitom is a számat, hogy megjegyezzem, mennyivel kedvesebb amúgy, ha ilyen jókedvűen mosolyog és nem olyan gonoszan, de aztán végül csak becsukom a számat és csak mosolygok még egy ideig rá. - Jajaja, tudom, tudom, de valamiért csak kiválasztotta... - magyarázkodom. - Amúgy én sem... Ahhoz képest egészen jól bírtuk - lököm meg a csípőjét az enyémmel. - Ajaj, még a végén még több közös lesz bennünk! - "sápítozom".

Időközben elérnek a mozgólépcsőhöz, ahol Robin megy előre, beáll felém, majd visszafordul és úgy néz fel rám, miközben felkönyököl a korlátjára a mozgólépcsőnek.
- Hmmm. Jól látom, hogy jól érzed magad? A társaságomban? - kérdezi fürkészőn. Mosolyogva csóválom a fejemet, miközben a szemeimet forgatom, aztán kicsit közelebb hajolok.
- Lehet? Tudod, egészen kedves és jófej is tudsz lenni és sokkal jobban áll szerintem, mint a seggfej Robin - pöckölöm meg a vállát. - De ugye miért is hallgatnál egy magamfajtára, nem igaz? - öltöm rá a nyelvem, érezhetően nagyon viccesre vettem a figurát, egyáltalán nem bántásnak szántam, de most kicsit félek, hogy megint felkapja a vizet.

- És ez... - itt habozik egy kicsit, sőt félre is pillant egy hangoskodó tini társaságra, akik épp felfelé tartanak a mozgólépcsőn. - Ez azt is jelentheti akár, hogy eljönnél velem egy igazi randira? – kérdezi, amint visszafordul és mélyen a szemeimbe néz. Nem úgy tűnik, hogy bármilyen hátsó szándéka lehetne ezzel. Érdeklődve nézek rá, érzem, hogy most komolyabban beszél. Amit mond, az teljesen ledöbbent. Robin velem akarna randizni?! Kizárt, tuti, hogy csak szivat. De mikor mélyen visszanézek a szemébe, úgy látom, komolyan gondolja. Kicsit zavarba jövök, el is vörösödöm talán.

- Őőő... - nyögöm ki értelmesen, majd kifésülök egy rakoncátlan tincset az arcomból. - Nos, akár jelentheti is, igen... - válaszolom titokzatosan és most én lesem a reakcióját. - És miért akarnál pont engem randira hívni? - kérdezem érdeklődve a reakciója után. Alig észrevehetően engedi ki az addig bent tartott levegőjét, miközben jobban kihúzza magát. A reakcióm láttán megnyugszik, hogy még sincs minden veszve.

- Nos, te mondtad korábban, hogy még a végén kiderül, hogy bírlak. Kedves vagy, amikor nem vájkálsz túl mélyen a másik életében, akkor nagyon is jól érzem magam melletted, néha egész poénos is tudsz lenni, na meg nem utolsó sorban szerintem még iszonyat jól is nézel ki. Bár a végső teszten még nem mentél át, úgyis Panda fogja meghatározni, hogy ez folytatódhat-e így, vagy sem - jegyzi meg a végére nevetve. Érdeklődve hallgatom, amit mond, majd még jobban zavarba jövök, pláne, mikor a kinézetem dicséri meg. Mármint nem tartom magam ronda lánynak, de még senki nem dicsért meg így.

- Nos, pedig ha randizunk és véletlen több lenne belőle, akkor fel kell készülni a kérdésekre, amik esetleg mélyebbre mennek. Most nem viccelek, komolyan mondom. Engem szoktak ezek érdekelni és ha valakihez közelebb kerülök és fontos lesz, akkor meg kifejezetten fontosnak is érzem tudni a dolgokról - húzom fel a szemöldököm. - És állok elébe! Az állatok nagy általánosságban úgyis szeretnek! - vigyorgok. - Meg úgyis beszéltük, hogy esetleg vinnénk a két kutyát együtt, akkor itt lehet rá az alkalom - kacsintok rá.

- Nos, azt nem mondtam, hogy a barátnőmnek nem lennék hajlandó válaszolni a kérdéseire... - néz még egy sejtelmes félmosollyal rám, majd megfordul az utolsó pillanatban, hogy ne essen hanyatt a mozgólépcsőn. Lelép az említett eszközről, s elégedetten maga elé mosolyogva halad tovább, viszonylag lassan, hogy beérhessem. - És akkor? Mikor legyen a kutyás randi? - kérdi jókedvűen.

- Áhá, értem... Szóval szintet kell lépni, világos - vigyorgok a srácra, majd éppen szólnék, hogy talán forduljon meg, de megteszi. Naaaagyon menő... Hamar utolérem. - Nos... Jó kérdés. Igazából Pörit ígyis-úgyis mindennap elvisszük sétálni, szóval tulajdonképpen bármelyik nap lehet - gondolkodom hangosan, ahogy a srác mellett lépdelek.
- Hát persze! - horkan fel. - Hol benne az élvezet, ha mindenki tud rólad mindent? - kerdi széttárt karokkal. - Rendben, akkor holnap? - néz rám felhúzott szemöldökkel, miközben zsebre vágja az egyik kezét.
- Jogos... - ingatom a fejemet. – Őőő, még nem tudom, hogy alakul a hetem, szóval majd egyeztessünk inkább? - kérdezem.
- Deal - nyújtja Robin a kezét, hogy egy kézrázással megpecsételjük a megbeszélteket. Egy kicsit furcsán nézek rá, de aztán megrázom a kezét.

- Na, és most mi lesz, kedves Robin? - kérdezem tőle. - Mennél már haza? - kérdezem tőle kicsit csipkelődve.
- Jaj, igen! Hatkor kezdődik a kedvenc mesém, hétkor meg már lövik fel a pizsamát - játszik rá a srác. - Nem, én ráérek… - mondja visszaváltva normálisra. - Szeretnél még valamit csinálni, valahova elmenni?
- Hát, igen, nehéz ez a tizennyolc éves lét, mi? - mondom megértően. - Hm, szívesen mennék még valahova, de őszintén? Fogalmam sincs, neked mihez lenne kedved, tök kíváncsi vagyok, hogy mit csinálnál, ha engem nem vennél számításba.
- Nos, arra ne legyél kíváncsi, hogy nélküled mit csinálnék, mert valószínűleg a srácokhoz csatlakoznék jobb híján. De most amúgy… - elgondolkodik. - Van egy ilyen kis retro játékterem a városban. Oda van kedved elnézni? Én már voltam egyszer, jó hely.
- Hmmm... - elgondolkodom. - Még a végén kiderül, hogy ők sem annyira rosszfejek - mosolygok kedvesen. - Amúgy mehetünk tőlem, én még sosem voltam! De most én állom a dolgot, mit szólsz?
- Nekem oké - vonja meg lazán a vállát, utána irányt váltanak a játékterem felé. Ott további másfél órát töltünk, jól éreztük magukat, még a végén kiderül, hogy tényleg nem egy rosszfej srác.

4. hét hétvége - Robin kutyás randi

A mozi óta Robin nap mint nap zaklat a kutyás randi miatt, így előbb-utóbb kénytelen vagyok beadni a derekam, noha a suli, munka, Waltron és a család mellett nincs túl sok szabadidőm. De megbeszéljük a találkozót, ahol Robin és Panda már várnak minket. Panda Pörit meglátva egyből bepörög. Forogni kezd, majd egyenesen nekirohan Pörinek, minek következtében mindketten elborulnak.

- Már azt hittem, el sem jöttök - jön oda Robin szemforgatva. Nos igen, megint késtem vagy 20 percet a megbeszélt időhöz képest, de anyu megkért, hogy gyorsan segítsek Oliver házijában. Mikor látom, hogy tíz percnél több lesz, írok neki egy üzenetet, hogy megcsúsztam. Szóval rohanunk Pörivel, amennyire csak lehet, én bringával mentem. Mikor megérkezünk, intek Robin-nak, Panda pedig letarolja Pörit, aki először megilletődik, de aztán már össze is haverkodtak, úgyhogy ők elvannak.
- Szia! Bocsi a késésért, megkaptad az üzenetem? Oliver-rel kellett még házit írnom, azért késtünk, de siettünk, ahogy csak tudtunk... - mondom még kissé zihálva. - Tényleg sajnálom a késést, mondanám, hogy nevetséges, de ez elég gyakran előfordul velem sajnos...

- Aha, értem… - mondja felvont szemöldökkel Robin, de nem tűnik túl megértőnek a dologgal kapcsolatban, de nem is szól be többet. - Egyébként nem, nem kaptam meg, nincs netem - mutatja fel a telefonját. - És nem gondolod, hogy ha ez rendszeres, akkor ezen valahogy javítani kellene? - kérdezi kissé szemrehányó hangon.
- Áhh, bocsi, legközelebb akkor hívlak. Ha megadod a számod persze... - mondom mosolyogva, aztán le is fagy a mosolyom, s elhúzom a számat. - Tényleg ezzel akarjuk kezdeni ezt az egészet? - morgom. - Hidd el, szívesen változtatnék, de a suli, a lovazás, Pöri és két kistesó mellett nem annyira megy a dolog, elhiheted... Amennyire tudok, próbálkozom - mondom neki, majd inkább elfordulok és a kutyákkal kezdek foglalkozni.

- Most megsértődhetsz, de ha nem megy az időd beosztása így, akkor lehet, ennyi mindent nem kellene a nyakadba venned? - kérdez vissza nemtörődöm stílusban. - Panda! - szól a kutyájának, mire az felfigyel. Robin elhajít neki egy teniszlabdát, ami után Panda csak úgy kilő. Csak a szememet forgatom.
- Hogyne... És mit kéne abbahagynom szerinted? - sóhajtom fáradtan. Mintha nem rágtam volna át magam ezen már. - Hidd el, a legtöbb dologról már így is lemondtam... - legyintek egyet, miközben nézem, hogy Pöri szalad Panda után, de persze nem éri utol.

- Most én mondhatom, hogy szerintem mit hagyj abba, de te nem én vagy, és úgysem adod fel azt az őrült lovat - vonogatja a vállát Robin. - Szóval nem tudok ebben segíteni. Vagy akkor próbálj eleve késéssel számolni, mittomén. De ebbe előbb vagy utóbb bele fogsz rokkanni, vagy valaminek a kárára megy. Vagy mindnek…
- Nézd, értékelem, hogy aggódsz miattam... - kezdem. - Jól esik. De évek óta így van ez, már hozzászoktam, nem lesz baj... - nyugtatom meg. Pöri odajön, én meg elhajítok egy botot neki. Panda-val is illene most már összehaverkodni, elvileg ő lesz a vízválasztó a Robin-nal való kapcsolatban. Bár még én sem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ez jó ötlet, határozottan jobbfej, mint hittem. Robin felvont szemöldökkel és egy kétkedő, és egy hangyányit fölényes mosollyal bólint egyet. Panda Robin kezébe tömködi a visszahozott labdát, aki elveszi azt és átpasszolja nekem.

- Na, és mesélj, hogy megy a vadló-szelídítés? Olyan, mint a filmekben, hogy két meg nem értett lélek találkozik egymással és szinte azonnal egy hullámhosszra kerültök? - kérdi szkeptikusan, de meglepő módon gúny nem érezhető belőle, még ha nagyon is olyan. Elveszem a labdát és ha hagyja, akkor megsimogatom Pandát, majd eldobom neki.
- Hm... Kettőt tippelhetsz... - mondom mosolyogva és szemforgatva. - Nyilván nem olyan. De haladunk. Képzeld, már beenged magához és le is vettem róla a kötőféket! - mesélem lelkendezve. - Amúgy nagyon aranyos ló, csak idő kell neki. Tényleg megéri vele foglalkozni! Remélem, ezt majd a bizottság is így fogja látni... - mondom, ahogy figyelem a kutyákat.

- Nekem nem nyilván - kéri ki magának. - Nem vagyok én lovas, hogy tudjam ezeket. A kutyák a legjobbak… - paskolja meg Pandát, aki időközben felugrott Robin-ra. Robin szeretetteljesen néz a kutyára és vakargatja meg a füle tövét, mielőtt újra eldobná a labdát. - Pörkölt mivel szeret játszani? – kérdezi. Csak megrántom a vállam.
- Azért ennél értelmesebb vagy, mint hogy elhidd, hogy létezik ilyen, hogy egyből összekapcsolódnak - mondom. Aztán csak kedvesen mosolyogva nézem őket Panda-val. - Hm? Igazából bármivel. Elég szeretetigényes, szóval főleg a direkt kontaktot szereti, vagy ha figyelnek rá folyamatosan. De tényleg bármivel elvan... Kíváncsi vagy, mennyire bír téged? - nézek rá vigyorogva. Robin kiölti a nyelvét rám.
- Honnan veszed? - kérdi és bandzsítani kezd. - Azt feltételezed, hogy engem egy kutya ne bírna? Hihetetlen feltételezés. A kutyák nem lovak, őket szeretem és ők is szeretnek engem hah! - mondja, ahogy leguggol és magához hívja Pörit. Aki pedig készségesen és örömmel dobja el magát Robin kezei közt. Úgy fest, kedveli. Csak mosolyogva a szememet forgatom, de inkább nem kommentálom a dolgokat.

- Ki tudja... Pöri megérzi a rosszat... - mondom mosolyogva, majd még jobban ellágyulok, ahogy látom őket, megtámaszkodom egy fán. - Nos, ez eldőlt, nem lehetsz rossz ember - nevetek el, ahogy közelebb lépek és ha szegény Panda egyedül érezné magát, akkor kedvesen megsimogatom és remélem, ő is bír engem. Ahogy a kutyával bánik, és ahogy néz rá, az ember jogosan gondolhatja azt, hogy Robin valójában nem rossz ember. Közben pedig ő magában gonoszkásan elmosolyodik. Minden a terv szerint…

Panda egyelőre mint egy őrült, rohangászik a labdájával, majd először Robin-hoz megy, de a gazdája mással van elfoglalva. Így Panda átpártol hozzám. Ő annyira jelenleg nem igényli a szeretgetést, viszont a labdadobálást annál inkább. Csak felnevetek, ahogy Panda ide-oda rohangál, majd én dobálom neki a labdát egy jó ideig, kicsit meg is feledkezem a többiekről, olyan jól elvagyunk. Aztán egyszer csak Panda megun engem és ismét Robin-ékat kezdi piszkálni, mire Pöri is ott hagyja Robin-t és Pörivel kezdenek kergetőzni, én csak leülök egy padra és úgy figyelem őket. Ha Robin csatlakozik, akkor előhúzok a táskámból egy adag szendót és zöldséget, majd az egyiket a fiú felé nyújtom.

- Gluténmentes... - mondom gyorsan, majd még egy teás termosz is előkerül, hogy ne fázzunk így este nagyon. Ahogy Robin-t Pöri ott hagyja, egy kicsit még nézi őket futkározni, majd feláll és csatlakozik hozzám. Leül, majd kicsit meglepetten pislog a szendvicsre.
- Kösz… - motyogja, majd fél kézzel kikotor a táskájából egy speckó tábla csokit. Ismerem, nagyon finom, és amennyire ízletes, annyira drága is, így más rég nem ehettem ilyet. Robin ezt a kezembe nyomja minden komment nélkül. Csak felkuncogok.
- Nincs mit... - mondom mókázva a zavarára. Aztán a kezembe nyom egy tábla csokit és én ettől úgy meghatódom - mivel pontosan tudom, mennyire drága és hogy amúgy is dolgozik -, hogy mindenféle kommentár nélkül előrehajolok és nyomok egy gyors, de kedves puszit az arcára, aztán mosolyogva nekiállok a szendónak, majd felé nyújtom a zöldséges dobozt, hogy vegyen, amit szeretne. A puszin Robin enyhén szólva meglepődik. Így pislog egy kicsit rám, majd elmosolyodik. Ezután eszünk, közben beszélgetünk, főleg a kutyákról. Robin elmeséli Panda történetét, közben képeket mutogat róla, meg hogy honnan hova jutottak. Teljesen felszabadult és egy merőben más ember van jelenleg mellettem, mint akit én az iskolában megismertem…

Nagyon jól érzem magam. Mármint tényleg. A srác marha jófej, abszolút nem értem, miért viselkedik úgy, ahogy a suliban... Egyelőre nem merem felhozni, mert nem reagált a múltkor sem túl jól rá. Aztán észre sem veszem, de abszolút ránk sötétedett, szóval legalább két órája együtt vagyunk. A kaja elfogyott, a csoki fele sincs már meg, és a tea is a végéhez közeledik. A kutyák is már inkább körülöttünk lebzselnek, elfáradtak ők is.

- Hupszi, asszem, kicsit elment az idő - írok gyorsan anyának, hogy minden rendben, majd pakolni kezdek. - Bocsi, nem akarok csak így lelépni, de még haza is kell érni... Asszem, bepótoltam a késett húsz percet, igaz? - mosolygok rá féloldalasan, ahogy felállok.
- Jah… - mondja a srác ahogy feláll, hogy begyűjtse az elhagyott játékokat. - Persze, tudom. A lányok amúgy se mászkáljanak egyedül éjszaka - forgatja meg enyhén gúnyosan a szemeit. – Tessék! - adja a kezembe azt a játékot, amit Pöri a legjobban élvezett. Ilyen nagyon erős gumi rágócsont. Fura illata van, de Pörinek nagyon bejött. – Remélem, azért a holnapi házid már készen van, és nem most állsz neki… - mondja tettetett kioktatással. Mert ugyebár holnap reggel suli… Nekem pedig a nulladik órában is van valami, így nagyon korán kell kelnem. - Hmm, hát azt nem mondanám, hogy sikerült bepótolnod a húsz percet. Talán majd legközelebb - kacsint rám. - Vigyázzatok a hazaúton - int Robin, majd ha más nincs, hazaindulnak.

- Ja, a nemi megkülönböztetés mintapéldája - forgatom a szememet, ahogy meglököm, majd a kezembe adja azt a játékot, ami Pörinek tetszett. - Ühm, kösz... - mondom kissé furán, mert nagyon büdi. De mindegy. - Áhh, még van valamennyi, ráadásul nulladik órám is van - nyújtózom egyet, ahogy elindulunk kifelé. Majd legközelebb. Ezen elgondolkodom kicsit. Lesz legközelebb? Akarom, hogy legyen? Vegyes érzelmeim vannak, az az igazság. Ma és múltkor is láttam egy olyan oldalát, ami abszolút arra enged következtetni, hogy sokkal jobb ember, mint amilyennek mutatja magát. Talán a rossz társaság teszi, nem tudom... De közben azért van bennem egy kis rossz érzés azzal kapcsolatban, ahogy másokkal viselkedik. Így én nem tudok valakivel mélyebb kapcsolatot létrehozni, ha tudom, hogy ilyen és meg sem próbál változtatni rajta. Nem csak miattam, nem csak velem... Mindenkivel. Ezekkel a gondolatokkal indulok útnak a sötétben. Nem tud nem eszembe jutni, hogy legyen bármilyen késő, bármilyen szar hangulat vagy akármi, Jake sosem engedett volna el egyedül... Biztos gyalog van ő is... Gondolom magamban, ahogy intek Pörinek, hogy menjünk haza, s közben ezekről gondolkodom.

Egy nappal a nagy bemutató előtt...

Újabb nap, még közelebb vagyunk a határidőhöz. Konkrétan nagyon közel vagyunk hozzá, holnap van a nagy nap. Én is kicsit jobban izgulok, de közben az is bennem van, hogy elég jól haladtunk Waltron-nal, így egy kicsit azért bizakodó is vagyok. Természetesen szokásosan egyedül vagyok, lassan, szinte már megszokottan közeledem a lóhoz.

- Szia Waltron! Ma is örülök, hogy láthatlak. Jobban is nézel ki! - mondom vidáman, de azért lassan neki. Már egészen jól megy az is, hogy bemegyek hozzá, de még mindig óvatos vagyok azért, gyorsabban megy sokkal, mint az elején. Így ha nem látom akadályát, akkor egy rövid összeszokás után már mennék is be hozzá. Waltron lehajtott fejjel figyeli minden mozdulatomat, ám már közel sem támad, valamint jóval nyugodtabb is legalábbis a közelemben. Először megszagolja a kezem, majd meg is bököd almára várva.

- Na, jó... De tudod, a répát is tanuljuk! - mondom neki, ahogy először egy negyed almát adok neki, majd egy negyed répát is próbálok. Közben a másik kezemmel finoman megpróbálom simogatni az orrát, majd felfelé haladok, ha engedi. Waltron elégedetten elveszi az almát, majd az újból nyújtott tenyeremből egyből elveszi a répát is. Nem sok idő kell neki, hogy realizálja, hogy át lett ejtve és ez nem alma, így egy kis fejbólogatás után kiköpi, majd mintha vádló tekintettel nézne rám. Majd pedig az arcomba prüszköl egyet. Csak halkan kuncogok.

- Hidd el, ez is nagyon finom, nézd! - mondom neki, majd lassan felveszem a földről és a nem homokos részéről harapok egyet, majd megrágom. - Na? - kérdezem tőle, miközben egyre feljebb simogatom. Erre Waltron csak még egyszer az arcomba prüszköl, majd újabb almáért kezdi böködni. Felsóhajtok.
- Hát, jó, majd még gyakorlunk... - mondom lebiggyesztett szájjal, aztán a zsebembe nyúlok és előveszek egy másik negyed almát. - Tessék! - mondom, s megpróbálok még közelebb hajolni hozzá, de csak finoman, nem erőszakosan. Nagy álmom, hogy adjak végre neki egy puszit, de még nem sikerült.

Már ahhoz elég késő van, hogy lovasok ne jöjjenek, lovasok és a lovardai személyzet el legyen foglalva az esti teendőkkel. Éppen ezért nem veszi észre senki sem a belopódzó Karen-t. A nő azzal a céllal jött ide, hogy a gyerekéért bosszút álljon. Először azt gondolta, hogy egy bértartott lovat elenged, hátha balesetet szenved, ám ahány boxot nyitott ki, egyik ló sem volt hajlandó megválni a vacsorájától. Így kénytelen volt visszavonulót fújni mert Evan épp megérkezett egy újabb lóval. A srác totál beparázott, hogy nyitva hagyta a boxokat. Mindenkit ellenőrzött, de mindenki megvan, szóval fellélegezhet és mindenkit gondosan visszazár. Karen magában mérgelődik, és pont ekkor pillantja meg Beth-et a körkarámban Waltron-nal. Fenomenális ötlete támad. A helyi újságban olvasott erről a lóról. Hogy máshogy is tehetne nekik keresztbe, ha valahogy lerombolja a munkájukat egy nappal a határidő lejárta előtt? Waltron kezd ideges lenni. Fülei folyton mozognak, orrlyukai kitágulnak és úgy fújtat. Én azonban nem veszem észre a közelgő veszélyt. Észreveszem a ló hangulatváltozását, óvatosan hátrébb lépek.

- Mi a baj, drága? - kérdezem megnyugtató hangon. Majd előrébb lépek kicsit, hogy megnyugtassam. - Nincsen semmi baj, itt vagyok, minden rendben, Waltron - csitítom duruzsolva, hogy rám figyeljen. Elő is veszek egy almagerezdet, hogy biztosan minden rendben legyen. Ám Waltron csak nem hajlandó megnyugodni. Sőt idegessége csak fokozódik, toporogni kezd rám való tekintet nélkül.

- Hahó, Waltron! Mi a baj? - kérdezem én is kicsit megilletődve, most már tényleg hátrébb lépek, s körbe pillantok, hogy mi miatt érzi így magát. Waltron érzi a rosszindulatot és azt, hogy valami nem okés. Hosszú és kínkeserves percek telnek el így. A ló körbeforog, ám a veszélyforrást nem találja. Ez még inkább idegesíti. Karen visszasomfordál a kocsijához, ami az erdőben a fák között parkol. Milyen szerencse, hogy most vett a gyerekének egy tűzveszélyes játékszert, ami elég veszélyes és fájdalmat is tud okozni. Kezébe veszi az említett tárgyat, majd visszaoson a körkarámhoz. Beth nem veheti észre a nőt és most Waltron sem figyel fel rá, mert épp az Evan által behozott lóra figyel, annak ellenére, hogy érzi a közelgő bajt. Így egyikük sem veszi észre Karent. A nőnek nem a legjobb a célzókája, ám most elsőre sikerül belelőnie Waltron fenekébe. Ez a lónak nagy fájdalommal jár. Már csak a becsapódás is, meg az égés maga. Erre Waltron megugrik és támadással reagál. Az egyetlen személy pedig, akit elér, az Beth. A ló megtapossa Beth lábát, majd beleharap a vállába. Ha ez nem lenne elég még el is hajítja a lányt. Evan kiszúrja, hogy baj van, és azonnal felkap egy nagyobb zacskót meg egy almát és ahogy lábai bírják, fut oda. Közben üvölt és lengeti a zacskót, hogy legalább Beth-ről elvonja a ló figyelmét. Kicsit sikerül is…

Próbálkozom csitítani a lovat, de közben bennem is van egy rosszérzés, hogy nem tudom, mi van, de van valami. Aztán ahogy hallok egy hangot, majd Waltron támad, egyből tudom, hogy valaki áll ennek a hátterében. Viszont semmi időm sincs, hiszen Waltron olyan gyorsan reagál, hogy csak na. Amint a lábamra lép, felkiáltanék, de visszafogom magam, azonban sajnos, nem csak rám lép, hanem meg is tapos. Iszonyatosan sajog a lábam, de mielőtt hátrébb léphetnék, a vállamba harap. A fájdalomtól pici pontok tűnnek fel a látóteremben és hirtelen nem tudom, hol vagyok. Most már felkiáltok, illetve odakapnék, de nem tudok, mert még el is lök. Zúg a fülem és nem látok rendesen, érzem, hogy a vállam kiszakad a helyéről, és a lábam is lüktet kegyetlenül.

Mintha Evan hangját vélném felfedezni, s szédelegve próbálok orientálódni, de nem segít, hogy a fájdalomtól még a könnyem is kicsordult. Aztán meglátom a kaput, s megpróbálok kimászni rajta, de nagyon nehezen megy, mert a vállam se bírja, illetve a lábam sem. A fájdalomtól megint felkiáltok, de próbálom tartani magam. Mindjárt kint vagyok... Mindjárt biztonság van...
De nem nagyon tudok felmászni a kapun, de szerencsére itt van Evan. Elhajítja a kezéből az almát, ami fejen találja a lovat. Waltron erre meg a kiáltozás-zacskólengetés kombóra megilletődik annyira, hogy legyen annyi időm, hogy kitámolyogjak az Evan által kinyitott kapun. Mikor már kint vagyok, Evan gyorsan visszazárja a kaput, majd ahogy elfogy az adrenalin a testéből, kicsit megrogy. De azért odajön hozzám.

- Jól vagy? Mi az isten történt?! Szólunk kellene Jeremiah-nak, vagy Agathanak… - kezdi el kapkodni a fejét, hogy mégis mitévők legyenek. Majd megpillantja, hogy a pólóm véres. - Jesszus, te vérzel? Te vérzel! – kérdi, majd állapítja meg gyorsan. - Hívjak mentőt? Vagy vigyelek orvoshoz? - fogalma sincs, mit tegyen. Waltron közben továbbra is idegeskedik, de már nem olyan agresszív, mint azelőtt. Sőt, mintha valami megbánás féle is csillanna a szemében…

Még szerencse, hogy Evan itt van, emiatt tudok csak kijutni. Amint kint vagyok, megtámaszkodom a kerítésen, továbbra is folynak a könnyeim a sokktól és a fájdalomtól. Na, meg a realizálástól, hogy elrontottam.
- Nem, nem, várj még... - mondom neki. Elhatározom, hogy összeszedem magam még egy kicsit, így megtörlöm a szemem és Evan-ra nézek. - Valami mögöttünk volt. Kérlek, nézd meg, ki tette ezt, hátha még itt van... Kicsit jobban kerüld ki Waltron-t, ne ijeszd meg... - mondom kicsit zavartan, alig bírok gondolkodni. - Velem majd foglalkozunk azután, hogy ezt kiderítettük és megnyugtattam Waltron-t... - mondom még. Azt a világért nem tenném hozzá, hogy még arra sem állok készen, hogy lássam, milyen sebeim vannak. Ha Evan odébb ment, akkor én konkrétan leroskadok a karám széléhez és Waltron-nal szembenézek. Egyelőre csak a lábait. - Hé, nagyfiú! - kezdem enyhén remegő hangon. - Fogalmam sincs, mi történt, de most már minden rendben... - érzem, hogy az adrenalin kezd eltűnni, így én is enyhén remegni kezdek. De a hangomat próbálom úgy tartani, ahogy eddig. - Minden rendben most már, ne izgulj... Sajnálom, hogy valami megijesztett... - folytatom duruzsolva, hátha rám figyel. Előveszem azt az almát, amit eredetileg is akartam adni és kinyújtom a működő kezemet. Ha abszolút nem akar közelebb jönni, akkor csak lerakom a karámon belül, de addig nem akarom egyedül hagyni, amíg nem nyugodott le. Csak ne fájna ennyire mindenem... Szédelgek és nagyon kell koncentrálnom, hogy minden menjen.

Evan egyáltalán nem akarna itthagyni, de végül bólint és elmegy megnézni. Waltron pedig remegve zihál a karám közepén, de nem mer közelebb menni. Evan visszatér.
- Valaki volt itt, de sajnos két lábnyom után nem tudom tovább követni, mert a fűben eltűnik… - mondja sajnálkozva, majd felsegít. - Gyere, előbb megnézzük a sebeidet… - mondja Evan és akármennyire sem akarom, elterelget onnan. Szerencsére a vérzés csak felületi, igazából csak baromira fájdalmas, de egyik sem komoly. Iszonyú szerencsésen megúsztam ezt az egészet. Ebbe akár bele is halhattam volna. Ha Waltron ténylegesen bántani akarta volna…

Csak bólintok a fiúnak, majd ellenkezni próbálok, persze sokat nem érek.
- Nem, még ne! Még nem nyugodott meg! - próbálkozom, de sokat nem ér. Így hát magára kell hagynom Waltron-t, akármennyire sem szeretném. - Mi van, ha visszajön? Mi van, ha bántani fogja?! - mondom kétségbeesetten, de közben nekiállunk ellátni engem. Rohadtul fáj. Mármint tényleg. Szerencsére annyira nem vészes, legalábbis nem mély a seb, de majd megdöglök, annyira fáj. Közben megint kicsit folyni kezdenek a könnyeim, ahogy realizálom azt is, hogy holnap van a nagy nap.

Amint a végeztünk, megköszönöm a segítséget, meg is ölelem a srácot, majd egyből felhívom Jake-t, bár rettegek attól, hogy mérges lesz. Vagy akármi. Evan egészen jól ellátott, rakott rá feketenadálytő krémet, s miután azt kellően belemasszálta, egy hidegvizes borogatást is.
- Megyek és szólok Agatha-nak meg Jeremiah-nak… Te viszont maradj itt! - mondja a fiú nagyon komolyan és magára hagyja a lányt. Amint szólni akarna, felpattanok, aminek hatására persze felszisszenek.
- Ne! Vagyis... Egyelőre maximum Jeremiah-nak, oké? - kérdezem kicsit görcsösen. Ingatom a fejem, ahogy azt mondja, maradjak itt. Waltron megijedt és bár rám támadt, továbbra is én vagyok az egyik személy, aki esetleg talán meg tudná nyugtatni. De ahhoz látnia is kéne engem. Ezért meggyőzöm magam, hogy ez lesz a legjobb neki. Nem hagyom, hogy az egy hónapos munkánk utolsó napján történt baleset miatt romoljon el minden! Szóval megpróbálom megközelíteni a karámot lassan, nyugodtan. Már amennyire lehet. Jake persze nem vette fel a telefont, úgyhogy írok neki, hogy sos helyzet van. Bár még mindig iszonyatosan fáj mindenem, azért egy fokkal már jobb.

- Hé, Waltron! - kezdem halkan. - Itt vagyok... Minden rendben, már vége van! - mondom neki halkan, hogy érezze, mellette vagyok. Megnézem, hogy megette-e az almát, amit neki hagytam. Waltron azonban nem ette meg az almát, sőt! Úgy fest, a hangom mintha újra megijesztené… Pedig már nagyjából megnyugodott… Nem olyan vészes, mint akkor volt, mikor ide megérkezett, de úgy fest, elvesztette minden bizalmát irányomba… Vagy talán valami más. Nem egyértelmű. A ló azonban egyből elhátrál a legtávolabbi pontjára a karámnak. Olyan szinten sújt le a reakciója és leszek mérges az egész helyzetre, hogy megint sírni kezdek, de leginkább csak méregből és a tehetetlenség miatt.



Persze Jake is ezt a pillanatot választja, hogy felhívjon. Olyan frusztrált vagyok, hogy kis híján felrobbanok.
- Mi történt? Baj van? - tér egyből a lényegre a srác az üzenet alapján.
- Baj van... - hangomon hallatszik, hogy komoly. - Minden rendben volt a mai nap, de aztán... Éreztem, hogy valami zavarja, próbáltam megkeresni... Aztán egy csattanó hangot hallottam és Waltron megijedt és... - kezdek nagyon hadarni. - És rám támadt és Evan-nek sikerült segítenie, de Waltron most... Megint nem bízik bennem, Jake, érted? Hogy fogjuk így holnap meggyőzni az embereket, hm? Olyan jól álltunk pedig és én... Nem akarom elveszíteni őt, érted? Mit csináljunk most? - pánikolok szinte, lélegzetem is szaporodik, közben kicsit visszább sétálok, hogy ne zavarjam Waltron-t annyira.
- Picsába… - sziszegi a srác a fogai közt. - Nagyon megsérültél? Evan ellátta a sérüléseidet? - kérdezi egyből.
- Kit érdekel, mi van velem?! - csattanok fel egyből. Aztán visszaveszek. - Bocsánat, nem akartalak lekiabálni... Amennyire lehet, ellátott igen... - mondom.
- Engem! - szól vissza azonnal a srác. - Jeremiah-t. Evan-t! Emmát! A családodat! Te jó ég… - mondja rosszallóan. Talán még sosem hallottam ennyire zaklatottnak a fiút. - Nemsokára ott vagyok! - mondja és ki is nyomja a telefont.

- Beth! - hangzik Jeremiah hangja. Egyszerre tűnik mérgesnek és aggódónak. Evan már előbb odasiet. Észreveszi Waltron idegességét, ezért finoman elkezd elvezetni onnan. - Gyere, meséld el te, pontosan mi történt… hátha ki tudunk találni valamit… - mondja a fiú, ahogy bevezetnek Jeremiah irodájába. Csak bólintok egyet, majd meghallom Jeremiah hangját. Nagyon megijedek tőle, legszívesebben elbújnék valahova szégyenemben, még akkor is, ha nem is az én hibám volt. Még vetek egy pillantást Waltron-ra.

- Sajnálom... - suttogom neki bocsánatkérően, aztán megadóan követem Evan-t. Itt kapok nyugtató teát, és miközben a férfi ellenőrzi a sebeimet, elmondom, mi történt pontosan. A teába alig iszom bele, pláne mert az ellenőrzés nem éppen a legkellemesebb, mivel fáj. Közben részletezem a dolgokat és egyre borzasztóbban érzem magam. Viszonylag hosszú idő telik el. Jake sehol, Jeremiah meg Evan idegesen tanakodnak. Elővették a kamerát is, ám ott sajnos nem vehető ki, hogy Waltron mögött van-e ott valaki vagy sem. Legalábbis ilyen sebességen, na meg ha az ember nem tudja, mit keressen. Itt is végig nézem, mekkora mákom volt, és hogy Waltron nem is akart újból nekem ugrani, csak tulajdonképpen menekülni akart a támadás forrása felől… Csak vészreakció volt az egész. Ám az a probléma, hogy a fejeseket ez nem fogja meghatni, ezt Jeremiah is kifejti és én is tisztában vagyok vele.

- Oké, lehet, hülyének fogtok nézni, de olyan volt, mintha egyből megbánta volna a dolgot... Létezik olyan, hogy ő esetleg most attól fél, hogy újra bánt valakit? Vagy biztosan elvesztettem az összes bizalmát? - kérdezem csüggedten. Nem értem, mitől vagyok ennyire szarul, de ekkor megszólal a telóm. Ó, hát persze! Az adrenalin és ez az egész... Lehet, hatással volt a cukromra, pláne, hogy itt a következő kajaidő. - Bocsánat... - előveszek egy szendót és abszolút nulla étvággyal megeszem. Szabályosan magamba kell erőltetnem, annyira nincs hozzá kedvem. - Csak azért kérdem, mert máshogy kell hozzáállni a dologhoz, meg hát... Reménykedem, hogy nem vesztem el örökre... - teszem hozzá. Jeremiah meg Evan egymásra néznek, Evan csak vállat von. Jeremiah habozik kicsit.

- Beth, a lovak nem ennyire komplex lények… intelligensek igen, de ennyire nem képesek összekötni a dolgokat… - mondja a férfi. - A határidő szűkössége miatt nem tudom, mit lehetne tenni. Vagy hogy tudunk-e valamit tenni…
- Ha valakinek van esélye annál a lónál, az Beth! - szól közbe Evan. - Senki nem adott neki esélyt, amilyen vad volt… és mégis itt tartunk. Akkor nem láttam az események hevében, de a videón tényleg tisztára olyan, mintha rögtön meg is bánta volna a dolgot a ló… Kicsit olyan érzésem van, mintha Beth és Waltron is olyanok lennének, akikről legendák keringenek itt Jorvikon… - mondja a srác. Erről sokat nem tudok, csak amiket a könyvben olvastam Emma-val meg azt, hogy négy lovas lány titokzatos módon eltűnt és emiatt kihalt Kelet-Jorvik. Én csak kétkedve ingatom a fejemet.

- Én ebben nem lennék annyira biztos... – mondom Jeremiah-nak, de annyiban hagyom. Rendben, akkor számoljunk a legrosszabbal. Utál engem, mint a szart. Nagyon szuper. Evan-re pillantok. Aranyos, hogy még most is így bízik bennünk, de bár én is ilyen optimista lennék. Meg kedves, hogy így kiáll értem. Viszont a legendákat ennyire nem ismerem, s amit mégis, az sem túl biztató, így csak egy kérdő tekintetet lövök felé. Vajon hol lehet Jake? Remélem, nincs baja!
- Evan, az csak legenda… - mondja felsóhajtva Jeremiah, ahogy leroskad a székébe.
- Tudom, de sokan vannak, akik úgy hiszik, hogy igaz… - motyogja a fiú. Jeremiah felsóhajt, majd elkezdi elmesélni a legendát a négy lovasról és lovaikról, akiknek az a feladata, hogy megmentsék a földet Garnok-tól. Igazából nem túl részletesen, csak arról mesél, hogy a lovak és lovasaik képesek egymással kommunikálni, illetve hogy a lovasoknak különleges képességeik vannak. Arra nem tér ki, hogy ezek a képességek mik is pontosan. Azt még Evan sem tudja, de azt meg már elolvastuk a könyvben, szóval végülis azt már tudom. Kedvesen rámosolygok Evan-ra.

- Nos, ez igazán hízelgő, de el kell, hogy szomorítsalak. Nem tudok telepatikusan kommunikálni Waltron-nal, bár az tény, hogy mintha jobban érteném őt, mint a többi lovat. Illetve nem tudok semmilyen különleges képességről sem, szóval nem hiszem, hogy erről lenne szó. De kedves tőled, hogy ennyit kinézel belőlem, sajnos vagy sem, csak egy átlagos lány vagyok - mondom kedvesem neki, majd visszafordulok Jeremiah felé. - Az biztos, hogy velem nem lehet a bemutatót tartani. Elhátrál tőlem. Szerintem Jake-kel boldogulnának? Őt is egészen megkedvelte, és ő ugyebár nem volt itt... – kezdem, de Jake ezt a pillanatot választja meg, hogy szinte tajtékozva rontson be.

- Azzal a tűzveszélyes partonos szarral találták el kb 1,5 méterről. Baromira fájhatott neki már csak a becsapódás is, sőt elég rendesen meg is égette szerencsétlent - mondja a srác idegesen, ahogy levágja az elhasznált patront az asztalra. - Megtaláltam a tettes nyomait a karámon kívül és követtem is egy ideig. Kocsival volt és az erdőben parkolt. Mivel a füvön állt, nem igazán tudtam kivenni, milyen kerekei voltak és hogy milyen típusú autó lehetett… - morogja a srác. - A kamera felvételt visszanéztétek?
- Jake! - lepődöm meg. Aztán ahogy látom, mennyire ideges, automatikusan beindul bennem az, hogy oké, akkor nekem kell tenni valamit, hogy jobban érezze magát. Ez így beépült, mindenkivel így vagyok, aki kicsit is számít nekem. Szóval ha kartávolságon belül van, akkor megfogom a kezét, hogy megszorítsam egy pillanatra, hogy érezze a támogatást. - El kell látni? - kérdezem rögtön, ahogy hallom, hogy sérülése is van. Na, nem mintha most nekem kéne a közelébe mennem... - Visszanéztük, de még nem lassítottuk be, hogy lássuk, ki volt... Sajnos, nem látszódik tisztán az emberünk. De most ennél is fontosabb az, hogy mit csináljunk holnap... Épp azt mondtam, hogy az egyetlen normális esélyt benned látom... Benned megbízik Waltron szintén és nem köti hozzád az eseményt. Vagy veled hogy viselkedett? - nézek rá.

- Már megtettem - vágja rá a srác idegesen. Csak bólintok. Gondolhattam volna, hogy már meg is tette. - A ló jól van bár még egy kicsit ideges, de komolyabb baja nincs… - mondja. Jake egy picit megáll, mikor megfogom a kezét. - Hadd nézzem! - szól egyből és neki is meg kell néznie a videót. Evan intézi a dolgot. - Beth, kurvára leszarom a holnapot. Komolyabb bajod is lehetett volna ebből az egészből. Ez kibaszottul nem játék! – mondja idegesen nekem.
- De nem lett nagyobb bajom! - emelem fel kicsit a hangom. - Tisztában vagyok a helyzet komolyságával, köszönöm szépen. Nem vagyok tizenkét éves... És igenis számít a holnap... - veszek vissza és leszek kedvesebb megint. - Nemcsak azért, mert egy hónapja azon dolgozunk időt és energiát nem spórolva, hogy segítsünk neki, hanem azért is, mert egy másik élőlényről beszélünk. Az életéről! Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy megszívtuk... Nem! Ahhoz túl fontos lett... - halkulok el a végére. Jake visszaszólna, de Jeremiah belé fojtja a szót.

- Elég legyen, mindkettőtök részéről. Lehetett volna nagyobb baj is, de nem lett, úgyhogy koncentráljunk arra, hogy több ilyen ne történjen, és holnap megmentsük ennek a szerencsétlen állatnak az életét. Jake. Arra gondolt Beth, hogy te elvállalhatnád… Benne vagy? - kérdi fáradtan a férfi. Jake csak bólint egyet, de tisztán látszik rajta, hogy totálisan ideges. Kicsit meghúzom magam, amikor Jeremiah ránk szól. Igaza van.
- Bocsánat... – motyogom. Jeremiah csak hallgat, Evan pedig jelez, hogy ott a videó. Jake végig nézi, többször is. Más reakció nem látható rajta, csak az, hogy az állkapcsa teljesen befeszül.
- Francba már… - szisszen fel, mikor harmadszori megnézés után rá kell jönnie, hogy az elkövető kapucnis pulóverben volt, így nem ismerhető fel. No, meg a kamera képe is borzalmas. - Ezt jelenteni kéne annak a nyomorult jorviki rendőrségnek, de egy, úgysem tennének semmit, kettő, aláírnánk a szerencsétlen ló halálos ítéletét, noha még így is a körülményekhez képest nagyon visszafogta magát. Tényleg… - kap észbe. - Milyenek a sebei? - kérdezi a többieket rajtam kívül. Hogy ezt mennyire gyűlölöm… Csak a szememet forgatom, de kivételesen nem kommentálom a dolgot, csak egy kicsit felmordulok.

- Ahhoz képest, hogy a videó alapján mit gondoltam, nem vészes. Hamar rendbe fognak jönni… - mondja Jeremiah.
- Akkor jó… lélegez fel Jake.
- Rendben, akkor mindenki menjen haza, nyugodjon le és pihenjen egy nagyot, rendben? Holnap nehéz napunk lesz… - zárja rövidre a témát a férfi. Ahogy Jeremiah elköszön, én is így teszek, majd felállok, hogy összeszedjem a cuccom és elinduljak haza.

Kivételesen nem bánnám, ha hazabuszoznék, van miről gondolkodnom, de azért a bokám még fáj, szóval nem tudom... De végül úgy döntök, egyedül indulok útnak. Azért előtte egy szomorú és csalódott pillantást vetek Waltron-ra. Annyit dolgoztunk együtt! Annyit! Nem lehet holnap ennek vége! Kisétálok a kapun. Jake még elintéz pár dolgot, majd nem jutok sokáig, a fiú lefékez mellettem az autójával.

- Szállj be… - mondja a letekert ablakon keresztül. Most nincs a fején a kalapja, az a műszerfalon csücsül, miközben Jake tekintete még mindig villámlik. Visszaszólnék valami frappánsat, de amikor meglátom a tekintetét, akkor inkább csak felsóhajtok. Úgysem megyünk semmire, ha veszekszünk. Úgyhogy csak szó nélkül beülök mellé, bekötöm magam és miután lopva ránéztem, inkább kifelé és előre kezdek nézni. Kibújok a cipőmből és felhúzom a jobban lévő lábam, hogy átkaroljam. Jake igazából az út háromnegyedéig szótlanul vezet. Eleinte vibrál körülötte a levegő, ám a leengedett ablakon beáramló friss levegő elkezdi lenyugtatni a srácot. Éppen ezért az út utolsó negyede előtt szólal meg.

- Bocsánat, hogy felemeltem a hangom veled szemben, csak… elborult az agyam, hogy valaki szándékos tette miatt megsérültél… És tényleg óriási mázlid volt - sóhajt egyet. Csak magában teszi hozzá, hogy soha nem hagyhatott volna egyedül a vadlóval, bármikor történhetett volna ilyen, és hogy a mostaniért is magát is okolja. Én sem kifejezetten szólalok meg, elég sokat kivett belőlem a mai nap és még mindig kavarognak bennem az érzelmek.

- Hé, no para... És remélem, nem érzed rosszul magad a dolgok miatt. Neked aztán semmi közöd nem volt ehhez, úgyhogy kérlek, ne érezd magad felelősnek ezért. És én is bocsánatot szeretnék kérni. Nekem sem kellett volna idegesnek lennem... Csak... Megijedtem. Mindentől. És aggódom a holnap miatt. Benned bízom, hogy menni fog, te csodálatos vagy, de... - kicsit habozom, hogy megosszam-e vele a dolgot. De aztán felé fordulok. - Mi van, ha Zachary is kijön holnap? - kérdezem csendesen, aggódva, majdnem biztos vagyok abban, hogy tudja, mi történt vele. Mindenki tudja, mi volt vele... - Mi van, ha észre fogja venni a dolgot? - kezdem harapdálni belülről a szám. Jake némán hallgat végig. Inkább a bölcs hallgatást választja. Zachary említésére csak ráncolja a szemöldökét, de nem szól, hogy amúgy fingja sincs, kiről beszélek.

- Fogalmam sincs… választhatod azt az opciót is, hogy nem jössz el… Betegségre hivatkozva vagy valami… Tényleg nincs ötletem - ingatja a fejét. Sokkal esetlenebbnek és védtelenebbnek tűnik a kalapja nélkül.
- Ugyan már, ez nem opció... Még betegen is eljönnék, te is tudod... Látni szeretném. És szerintem Waltron is örülne neki, még ha most fél is tőlem... - sóhajtok egyet. - Tényleg borzasztóan sajnálom... Ki kellett volna jönnöm, amikor éreztem, hogy valami zavarja, de... Azt hittem, sikerül majd megnyugtatnom. Azt hittem, vagyok annyira jó, vagyunk annyira jóban, hogy megoldom a helyzetet, de ennek hála most jól elszartam mindent. Ne haragudj! - nézek rá őszintén, mert borzasztóan érzem magam, hogy az ő munkáját is elrontottam, most meg rajta múlik minden. Valahogy úgy érzem, ezt most elmondhatom neki. Mintha úgy érezném, hogy ez most teljesen át fog neki menni. Lehet, a kalap hiánya teszi vagy nem tudom. Jake csak megcsóválja a fejét. Nem igazán tud erre mit mondani. Viszont az ujjai kezdenek elfehéredni ahogy jobban szorítja a kormányt.

- Törném el a kezét annak, aki ilyet tesz! - morogja a fiú az orra alatt a “támadóra” utalva. - Beth, ha ez másokkal történik sem feltétlenül lett volna más a végkimenetel… - sóhajtja. Ahogy látom a kezét, automatikusan előre nyúlok, hogy rátegyem a kezem a kezére egy kicsit.
- Hé, szegény kormány már sír ekkora erőtől - mondom neki mosolyogva, majd visszadőlök. - Igen, tudom... Attól még én is lehettem volna okosabb, csak ezt el akartam mondani. Hogy ha nem lettem volna annyira biztos magamban, akkor talán más lett volna. Mindegy, nem is lényeges. A holnapra kell koncentrálnunk, igaz? - kérdezem tőle, majd ásítok egy nagyot. - Na, ez így tök hiteles volt... Jaj, figyi... Ha anya véletlen kint lenne... Ne említsd neki a dolgot, oké? Illetve ha észre is vesz valamit... Akkor se említsd! Kérlek... - nézek rá kérlelően. Jake megint nem szól semmit. A végén rosszallóan néz rám. Nem bólint rá, de nem is mondja, hogy nem.
- Jake? Ez fontos... Tényleg... - nézek rá jelentőségteljesen.
- Nem vagyok spicli, de nem értek egyet a dologgal.. - zárja le a témát a srác. Csak bólintok.
- Köszönöm. Tényleg. Sokat jelent... - teszem hozzá, hogy lássa, tényleg számít és tényleg értékelem. Szerencsére mire hazaérünk, anya nem jön ki, mert hűvös van és mert már fürdeti Luke-ékat, szóval Jake-nek nincs felelőssége az ügyben. Én még nem tudom, hogy fogom elrejteni a dolgot, de a tervem az, hogy a következő napokban vastag és nagy pulcsikban fogok járni, ami a hűvösre való tekintettel esetenként nem is meglepő… De hogy mi lesz holnap... Nem hiszem, hogy sokat fogok tudni aludni, az biztos...

Telik, múlik az idő. A hangok lassan elhallgatnak, ellenben a barátnős délutánok, estek jönnek, mennek Melanie-val. Néha Gerard is ott van, és mintha kevésbé akarna szívrohamot kapni, mikor megkérdezem tőle, hány óra. Nincs túlzottan ínyemre, de csak bevezetnek a cosplayezés világába - mármint az nincs ínyemre, ha valamelyik ruci nem takarja ki a combjaimat meg a melleimet. - Muszáj minden szuperhősnek feszülő cicanacit hordani? - morgok fel, valahányszor felpróbálunk párat, de a februári cosplay avatóra azért akad egy-két értelmesebb jelölt. 
A suliban nincs semmi különös, bár sikerült kiborítanom a könyvtáros nénit, mikor megint a léleklovasokról kérdeztem, és ő újra a fantasy-val jött. Ami Mel-t illeti, úgy látom, egyre jobban megy neki. Persze anyut nem kellett annyira győzködni. 
Később arról hallok hírt, hogy egy vadlóról szóló bemutató lesz. Valamiért az az érzésem, hogy ott a helyünk, így összehívom a bandát: Melanie-t, Patty-t és Gerardot. Eszembe is jut. Patty! Tényleg ő hívott meg, mindegy, azért amolyan Sofie Drachenberg módra előadom magam.
- Szerintem menjünk el mind! Ott lesznek a lovas oktatók legjobbjai is. Tudom, gázul hangzik, de fel kell kérnem valamelyiküket, hogy segítsenek Hógolyónak és nekem - mondom a barátaimnak, aztán a vadló sztorija jut eszembe. - Ja, és mi is segíthetünk, hogy ne altassák már el szegény állatot. Tudva, hogy Hógolyó is lehetne,azt hiszem, segíthetnénk. Talán jobb lesz a karmánk is vagy nem tudom - vonom meg a vállam, aztán komolyra veszem a szót. - De lényeg a lényeg, minden pacinak joga van az élethez. Nem is tudom, mit csinálnék, ha Hógolyó lenne ott - magyarázom aztán. Nem is tudom már, hogy jutott a fülembe. Talán épp Beth említette, a lány, akivel pár hete beszéltem.

naplóbejegyzés, vagy valami olyasmi
Ez az elmúlt egy hónap... néhány dologtól eltekintve különösen, de mégis meglepően jól telt. Bradley-val elkezdtünk több időt együtt tölteni, most, hogy végre (megint? utoljára?) szétmentek Chloe-val. De a legnagyobb változás, persze jó értelemben, az Percy. Volt, hogy otthagyta a vacsoráját értem! Az első ilyennél majdnem kihívtam az állatorvost, hogy nézze meg, nem-e beteg szegény, de aztán csak boldogan ölelgettem inkább. Mintha az elmúlt hónapban közelebb kerültünk volna, mint az elmúlt években bármikor. És ezen kívül mást is megfigyeltem. Ha Percy már nagyon várta az abrakját, hirtelen én is farkaséhes lettem. Ha szomorú voltam például egy rosszabbul sikerült dolgozat miatt, ő is bánatosabbnak látszott(pedig még répát is hoztam neki!). És szerintem nem kedveli Bradley-t. Esküszöm, egyszer mintha a szemét forgatta volna, amikor randira hívott! De hát biztosan csak beképzeltem. A lovak nyilvánvalóan nem tudják forgatni a szemüket és megjegyzéseket se tesznek... nem, biztosan nem ő volt, még akkor sem, ha épp nem volt senki más rajtam kívül az egész lovardában. Biztosan csak hangokat hallok, teljesen normális....
Mindenesetre nagyon örülök a pozitív változásoknak!
Kevésbé pozitív fejlemények... Bradley tanácsára megpróbáltam kedves... kedvesebb lenni Chloe-val, de folyamatosan, kitartóan levegőnek néz. Ha köszönök neki, csak furán néz, vagy leginkább csak átnéz rajtam. Ami persze érthető. És nem érzem rosszul magam miatta, vagy ilyesmi. Tényleg. (aha) És semmiképp se gondolok erre többet, mint kellene.