Kyoto

(Az előző estét már nem részletezem, szerintem a Hattie mama féle interpretáció felülmúlhatatlan, és Hijikata eléggé leharcolt azon a ponton ahhoz, hogy ne nagyon tegyen hozzá mély gondolatokat. A következő nappal viszont folytatom )

Hijikata másnap még borzalmasan kimerültnek érzi magát. Akai gyógyítása, és a saját ereje eléri, hogy viszonylag gyorsan talpra tudjon állni, a komoly sérülések után is, de ennek ellenére is eléggé kimerítette a harc, és kiszívta a rasetsu, hogy úgy érezze, képes lenne napokig aludni, és semmi mással nem foglalkozni, csak hogy visszanyerje az erejét. Ezt persze tudja, hogy nincs joga megtenni… túl sok a feladata, és túl sokan számítanak a munkájára ahhoz, hogy egész napokat lustálkodjon el egyetlen harc után. És szégyellné is magát… iszonyatos gyengeségre vallana, ha nem tudna időben talpra állni. Szóval kényszeríti magát, hogy átmozgassa kicsit a tagjait, megfelelően lekezelje a sebeit, megmosakodjon és felöltözzön, majd elintézze, amit kell Kondou-val. Így is sokkal csendesebb napja van, mint normális körülmények között bármikor, de legalább nem őrjíti meg a tétlenség gondolata. Ránéz a menyétekre is, akiket előző este bezárt, és jóformán csak elzavarja őket. Azzal a szigorú kijelentéssel, hogy ha még egyszer meglátja őket az élelmük környékén, akkor már elő fognak kerülni a kardok és a talizmánok, amiket nem akarna két ártalmatlan, de veszedelmesen gyerekes és ostoba youkaira pazarolni. A kijelentés fenyegetés és sértés egyszerre, annak is szánja, hogy a két fiú tényleg véglegesen távozzon, ő pedig annyit mondhasson, hogy véglegesen elintézte a problémát. Ez nem jár teljesen sikerrel, mert meggyőződése, hogy azért a youkaiok a közelben maradtak… de erősen változik a viselkedésük. Például egy furcsa, bogyós balzsam fogadja, ami valószínűleg szellemeknek kiváló. Az ő sebeire nem sokat ér, de úgy tűnik, a két lény mégiscsak értékelte a könyörületét.
Másnap már sokkal könnyebben ébred. A fájdalom múlik – még nem teljesen múlt el, de már remekül tud mozogni mellette, a harctól sem tartana igazán. Reggel pont ezért dönt úgy, hogy nekiáll új talizmánokat gyártani – a harcban elég sokat fel kellett használnia, vagyis, ha nem akarja, hogy egy esetleges démon ellen megint megszoruljanak, jobb, ha kicsit felkészül. Elég gyorsan halad – a talizmánokhoz mindig volt érzéke, még az Abéknál is. Hamarosan azonban halk kopogást hall az ajtókereten.

- Akai vagyok. Lenne pár perced?

- Várj egy kicsit, megyek – szól ki, és gyorsan összerámolva a holmiját, hogy lehetőleg ne borítson ki semmit, feláll, és odalép az ajtóhoz. Eltolva a keretet a nőre néz. - Tessék?

- Csak azt szeretném kérdezni, hogy tudnál-e ajánlani egy kardkovácsot itt Kyotoban. Szeretnék venni egy uchi-katanát, és meg is kell javíttatnom a wakizashim... - itt felemeli a kardot, és félig kihúzza a hüvelyből, hogy megmutassa rajta a hibákat kicsit közelebbről is. Hijikata megszemléli a pengét, és elhúzza a száját, amikor arra gondol, hogy ugyanez a kard lehetett a lánynál Shimabarában, és előtte a párbajnál is. A sérülései nem újak, egy kard nem csorbul ki ennyire rövid idő alatt. Valószínűleg tartósan elhanyagolta.

- Ez tényleg pocsék állapotban van. Bármikor eltörhetne – mondja ciccegve, de visszafojtja a további megjegyzéseket, majd egy kis ideig gondolkozik, aztán megszólal. - A kedvenc kovácsom nem Kyotói. De tudok egyet, ahová javítani viszem a kardokat, nála érdemes lehet újat is keresni.

A választ hallva Akai aprót sóhajt, és rábólint.

- Ameddig a munkája megállja a helyét, nekem is megfelel - feleli, majd egy lélegzetvételnyi szünet után, ha nem is túl mélyen, de meghajol Hijikata felé. - És igazad van a wakizashi állapotával kapcsolatban... Akár a küzdelmünk alatt is eltörhetett volna. Felelőtlenség volt tőlem, hogy ezt használtam. Elnézést kérek érte. Már rég meg kellett volna javíttatnom – a férfi szemében egy pillanatra megcsillan valami. A lány bocsánatkérése a ki sem mondott kritikára azért eltölti egy kis kellemes érzéssel. Akai jóval figyelmesebbnek bizonyul, mint ahogy elsőre gondolta volna.

- A lényeg, hogy nem történt baj. Még ha a szerencsén is múlt. Ha most megoldjuk, akkor felejtsük el - legyint. Aztán átsuhan az agyán Kondou megjegyzése, hogy tartsa a szemét a lányon. A shimabarai eset után még biztosabb benne, hogy Akai nem kém, vagy áruló, de ennek ellenére határozottan nem akar ellentmondani a férfinek. Ha ő úgy látja, hogy Akai megérdemel egy kis figyelmet, akkor jobb, ha így tesz. - Viszont veled is mennék, ha nem gond. Egyrészt nem tudom, mióta vagy Kyotóban, és mennyire igazodnál el, másrészt pedig nekem is beszélnem kell a kováccsal. - Aztán hozzáteszi, a szobája felé biccentve. - Ideális lenne, ha a varázskarddal is boldogulna, de azt hiszem, az még mindig összetett probléma. - Ez utóbbi megjegyzésben már van egy halvány, kicsit nyers humor is.

- Meglehetősen sok évnyi munka veszett kárba, ha nem tudok megtalálni egy kovácsot - válaszol a lány, hasonló stílusban… az utalás egyértelmű a ninjáknál töltött időre, de a férfi ismét megállja, hogy rákérdezzen. Valószínűleg oka volt, hogy Akai jobban szerette az ilyesmit négyszemközt említeni, és éppen a szobája előtt voltak… tehát bármikor, bárki elsétálhatott erre, nem segített volna sokat, ha elkezd töprengeni egy egyszerű viccen. - De rendben, kényelmesebb nekem is, ha van, aki tudja az utat.

Hijikata kér egy percet, és csak magához veszi a kardjait, mielőtt kilép Akai elé. A bázison belül még nem szólal meg, csak röviden odafordul az őrökhöz, és közli, hogy elmegy egy kis időre. Egy darabig csendben halad az utcán is, aztán, mikor kicsit távolabb érnek a bázistól, odafordul egy pillanatra a lányhoz. Egy kis ideig nézi az arcát, majd megszólal:

- Sikerült kipihenned magad Shimabara után?
Akai azonnal bólint, gondolkodás nélkül.

- Minden rendben - vágja rá teljes magabiztossággal.

Hijikata kicsit felvonja a szemöldökét, az arcára van írva a hitetlenség, de aprót bólint. A lány nem tűnik fáradtnak, ez igaz. Legalábbis a klasszikus értelemben nem. Nincsenek olyan karikák a szeme alatt, nem sápadt és a mozgása is energikus, de a saját gyengeségét is érezte, Akai pedig korábban nem harcolt ilyen szellemekkel, nem tudta kezelni őket. Lehetetlen, hogy nem merítette ki a dolog, ráadásul a főhadiszállásra is csak nemrég került, új hely, új emberek, valakinek, aki egészen más környezetben élt eddig, tehát szükségszerűnek tűnt, hogy a válasza egyszerű udvariaskodás.

- Rendben... - kifújja a levegőt, és egy kis ideig egészen csendben van... aztán megint megszólal. - A kard. Mikor sérült meg ennyire?

Az újabb kérdésnél egy pillanatra ránéz, és mintha valami sötét csillanna meg a szemében; talán egy rossz emlék, valami fájdalmas gondolat, vagy a kellemetlen érzés, hogy erről kell beszélnie...
Halkan sóhajt, bal kezét pedig finoman a wakizashi markolatára támasztja.

- Úgy két hónapja. Megtámadott egy nő, akit egy shitabuki szállt meg. Mai napig hálás vagyok a kovács kiváló munkájának... Egy rosszabb minőségű kard ki sem bírta volna a csapásainak erejét. Teljesen tehetetlen voltam ellene. Csak püfölt, de gyorsan, és olyan erővel, amibe a teljes testem beleremegett, miközben védeni próbáltam magam.
Hijikata lehunyja a szemét. Shitabuki. A szellemek között sok gonosz volt, kegyetlen, és egészen erős is, de a shitabukikkal akkor volt a legtöbb probléma, ha megfelelően gyenge gazdára bukkantak.

- Az tényleg szerencse. A shitabukik kemény ellenfelek... - kicsit elhalkul. - Ezek szerint sikerült legyőzni?

Akai arca először grimaszba rándul, majd fájdalmas mosollyá torzul.

- Mint már Shimabarában is említettem... Nem azért éltem túl, mert legyőztem. Csupán megmentett engem, meg a fiút, akire vigyáztam egy onmyoji, aki éppen jókor volt jó helyen. Ha rajtam múlik, mindketten halottak lennénk már.

- Az nagy szerencse – ismétli Hijikata, és kicsit katatónná válik a hangja. Van valami a lány beszédében, ami nem tetszik neki, de képtelen megragadni, hogy pontosan mi. Mintha nem tudna mit kezdeni Akaival, és nem csak az alapvető titokzatoskodás, és a ninja kiléte miatt, hanem emberileg sem. Ez az idegeire megy, mert szeretne többet megtudni, de képtelennek érzi rá magát. Utána egy pillanatra megint elhallgat, mielőtt folytatná. - Hogy hívták az onmyojit? Talán ismerem - próbálkozik egy újabb kérdéssel, de ez már fájdalmasan semmitmondó.

- Fuji. Azt mondta, Fujinak hívják - válaszol tömören a lány. Hijikata megpróbálja felidézni a nevet… arcot nem tud kötni hozzá, de a név beugrik.

- Hallottam róla - bólint. - Az Abék említették. Félszellem, igaz? - kérdezi, próbálva kicsit fenntartani a társalgás menetét.

- Igen, az. – A lány egy ideig csendben marad, mintha csak nem tudná eldönteni, mennyit mondhat, vagy mit is vár tőle a másik. Aztán végül ráveszi magát a beszédre. Talán mégis haladnak valamerre. - Meglehetősen erősnek tűnt... Szóval nem lep meg, hogy ismert. Nem sokat tudok az Abékról, de eléggé logikus, hogy szemmel tartják az olyanokat, mint ő.

- Szerették szemmel tartani az erősebb onmyojikat. Mondhatjuk, hogy nem szerették, ha túl erős lett valaki. Fenyegetést jelentett az ő hatalmukra – Hijikata szája félmosolyra húzódik és ebben most van valami egészen, nyersen gúnyos. - Nagyon nagyra voltak magukkal... legalábbis az örökös biztosan.

Ismét kicsit elhalkul, aztán int az egyik utca felé.

- Mindjárt ott vagyunk.

Akai halkan felnevet, bár inkább hat gúnyos ciccegésnek.

- Miért érzem, hogy legjobb barátok voltatok?
Abe no Shigeharu. Az az arrogáns, ambiciózus féreg. Belegondolva, talán csak Serizawa Kamót utálta annak idején annyira, mint Shigeharut, és Serizawa több ponton is lángra lobbantotta a várost, és megalázta Kondou-t, hogy kiváltsa belőle ezt az ellenszenvet. Shigeharuból csak sugárzott, hogy a gerince hajlékony, mint a nádszál, ha a hatalmáról van szó, és nem tisztel senkit és semmit. Az emberek, a szellemek, a családja… Hijikata őszintén nem hitte, hogy annak a fiúnak bárki és bármi számított, vagy legalábbis jobban számított, mint saját maga, és ettől a gondolattól ösztönösen undorodott.

- Ha Japán másik felére költöznék tőle, az is túl közel lenne - biccent Hijikata nyersen, és ezúttal az ő részéről látszik, hogy le akarja zárni a témát. Nem is mond semmit, amíg el nem érnek a céljukig: ott végül elhajtja a kovács ajtajánál a függönyt, és belép a helyiségbe.

Amint a férfi elveszi tőle a kardot, Akai mintha kicsit megfeszülne – Hijikata nem biztos benne, hogy ezt csak képzeli, vagy valóban így van. A bejárat felé azonban kifejezetten sokat tekintget. Hamar a kiállított uchi-katanáknál köt ki, és az egyik legjobb minőségű darabot választja; tüzetesen átnézi minden részét, suhint vele párat, hogy érezze a súlyát, a mozgását, és hogy áll kézre, majd ahogy visszacsúsztatja a kardhüvelybe, meg is veszi azonnal. Még csak nem is gondolkozik, mikor a rengeteg pénzt az asztalra helyezi. A férfi erre nem tesz megjegyzést… Akai végülis közölte már, hogy van pénze, és hajlandó kiadni a minőségi munkára, ezt a kovácsot pedig nem véletlenül javasolta. De ha belegondol, hogy honnan származhat a pénz… talán fizetések, munkák… de a lány említette, hogy a faluja is elpusztult. Ha onnan hozta el, az megmagyarázza, miért nem kell szűkölködnie, egyúttal viszont ad egy borzalmas mellékzöngét ennek a fizetésnek.

A katanát Akai rögtön az övébe csúsztatja, amint hivatalosan is az övé, és biccent Hijikatának, hogy mehetnek: előre engedi a férfit.
- Jó választás - biccent Hijikata a kard felé, aztán egy ideig megint csendben halad a lány mellett. A kellemetlen helyzetet végül az töri meg, amikor hirtelen eszébe jut valami. - Azok után, amit mondtál. A szellemmel... és az onmyojival, kicsit jobban megértem, miért nem kedveled a szellemvadászatot. Reméljük, nem is lesz sok hasonlóban részünk. A politika is épp elég bonyolult, a mágia csak ront rajta. Még úgy is, hogy én értek hozzá. - Egy kicsit elgondolkodik, aztán hozzáteszi: - Mondanám, hogy adok pár tanácsot, de kétlem, hogy sokat segítene. Nekem is évekbe telt ráérezni, különösen a nehezebb technikákra, és csak azért érek valamit, mert a kardom jó ellenük, szóval maximum néhány praktikus talizmánt taníthatnék.

A nő először összehúzza a szemét, mikor újra a szellemet hozza fel témának, azonban a végére már inkább csak meglepettség ül az arcán. Kíváncsian a férfi felé pillant.

- Megtennéd? - kérdi őszinte meglepetéssel. - Az... azt hiszem, sokat segítene. Hálás lennék érte.

Hijikata is halványan elmosolyodik, aztán hozzáteszi:

- Esetleg egy egyezség? Láttam, hogy te is használsz talizmánokat. Gondolom azok elég másfélék, mint az onmyoji mágia. Megpróbálhatnánk cserélni, én tanítok neked néhányat az enyémek közül, te meg nekem néhányat a tieidből. Talán még össze is tudunk rakni valamit, ami hasznunkra válik a jövőben.

A pillanatnyi fény eltűnik Akai szemeiből, és elfordítja a tekintetét előre. Megint az az ismerős pillanat, mintha töprengene, hogy mennyit mondhat. Egy pár másodpercig gondolkozik, majd halkan sóhajt.

- Rendben, így igazságos - bólint rá. - A mieink sokkal egyszerűbbek, és alig pár félét használunk. Nem hiszem, hogy nehézséget okozna neked a megtanulásuk.

- Megegyeztünk. Amikor neked megfelelő, megejtjük a dolgot.

- Nekem a mai nap is megfelelő, elméletileg.

- Akkor legyen ma. Ebéd után elintézem a dolgokat a bázis körül, megnézem Okita művelt-e valamit, aztán találkozunk az udvaron. Hátha tudunk találni egy üres helyet.

- Mhm, legyen úgy. – Mivel a férfi nem szól többet, ezúttal egy kis idő után Akai kérdez; - A varázskardod... honnan van? Kétlem, hogy bármelyik kovácstól be lehetne szerezni fél véka rizsért...

- Soha nem lett volna pénzem rá - biccent Hijikata kelletlenül. Sajnos ez igaz. A Shieikanban töltött időkben álmodni se mert volna egy ilyen fegyverről. - Ez még... szuvenír az Abéktól. Hikotoshitól kaptam, mikor már egy ideje tanultam nála, és kellett egy fegyver, ami szellemeket is vág, nem csak embereket. – Ebben a kijelentésben van némi sötétség, de igazság szerint Hijikata maga sem biztos benne, hogy mire vonatkozik… egyszerűen az Abékkal szembeni ellenszenv, vagy inkább a szégyen, hogy az egyik leghatékonyabb fegyvere épphogy a sajátja.

- Értem. – Akai halványan elmosolyodik. - Remek szuvenír. Én is elfogadnék egy ilyet, ha ingyen árulnák.

Akai egy ideig teljesen csendes, így Hijikata kicsit visszaveszi a szót… van egy enyhe magyarázkodás hangulata, ahogy próbálja elmagyarázni a kérdést a lánynak.

- Nem arról van szó, hogy nem vagyok hálás - rázza meg a fejét. - Tudom, hogy mennyi szerepük volt abban, hogy idáig jutottam. Csak... nehéz helyzet. Megvan a véleményem arról, ahogy az ügyeiket kezelik, és ezt nehezen tagadhatnám... de a kard valóban sokat jelentett. És azóta is nagy hasznomra válik.

- Megértem - mondja lágyan Akai. - Én nem ismerem őket, de hiszek neked. - Egy kis ideig csendben marad. - Mindenkinek előfordulnak az életében olyanok, akikkel nem ért egyet, de az eltűrésükre kényszerül... – elhallgat, de hamarosan ismét Hijikatára néz; a hangjának tónusa ezúttal szokatlanul barátságos. - Már vége, és most egy jobb helyen vagy. Fölöslegesen fáj a fejed a múlt miatt.

Igen. Ez nagyon is így volt. Most tényleg jobb helyen volt, sőt, bár Akainak ezt ekkor nem akarta elmondani, de nagyon is úgy gondolta, hogy a lehető legjobb helyen van. Politikai káosz, emberi ellenfelek, és szigorú szabályok ide vagy oda, Kyoto és ez az élet volt az, amiről gyerekként álmodott. A két kard az oldalán bizonyította.

- Jogos. Előre kell nézni - mosolyodik el a férfi halványan.

Az Abékról folytatott beszélgetés után újfent csend telepedik rájuk. Ez egészen addig így is marad, míg Akai a szeme sarkából meg nem pillantja egy hangszerbolt kirakatát, és meg nem torpan azonnal, hogy visszaforduljon.

- Várj egy kicsit... - szól oda Hijikatának, és már meg is lódul a bolt felé. A kovácshoz alig akart bemenni, ezalkalommal azonban gyakorlatilag keresztülrohan a bejárat előtti függönyön.
Bent csillogó tekintettel kezdi nézegetni a szebbnél szebb bambuszfuvolákat. Egyik-másik darabot a kezébe is veszi, végigsimít rajta, megforgatja, belenéz, majd visszarakja.

Hijikata először lassan követi, viszont mikor meglátja a lány lelkesedését, óvatosan felteszi a kérdést:
- Zenész vagy?

- A meghallgatáson említettem - vágja rá, miközben levesz egy újabb darabot, és ebbe most bele is fúj; Hijikata személy szerint nagyon is tisztának és kellemesnek találja a hangot, de a lány láthatóan nem elégedett vele, mert azonnal visszarakja.

- Igaz... négy hangszer - biccent a férfi, ahogy felidézi az ominózus részletet.

- Mégis emlékszel - mosolyodik el kissé cinikusan a lány. - De igen. A shinobue az egyik a négyből... A guqinommal együtt magammal hoztam a fuvolám is, de a shitabuki eltörte. Megfordult a fejemben, hogy vehetnék egy újat, ha már itt vagyok... Már ha találok megfelelő darabot.

Levesz még egyet, és ebbe is belefúj. Ezúttal egy rövid skálát játszik le; a hangok most is tiszták, és Hijikata jóformán semmi komoly különbséget nem hall a két darab között. Visszarakja. És ez még így meg vagy három fuvolán keresztül.

- Szereted a zenét? - fordul a lány egy pillanatra felé.

- Nem vagyok nagy művelője. De hallgatni szeretem – bólint a férfi.

Akai kurtán biccent felé, majd mély levegőt vesz.

- Miért ilyen nehéz jó shinobuét találni - mormogja.

Már az eladó szemei is egyre jobban tikkelnek, miközben próbál nem feltűnően bámulni a percek óta válogató nőre.
Végül Akai úgy tűnik, hogy megállapodott egynél. Ezen már egy kis dallamot is játszik – összehasonlítja egy fehérrel is, egy pillanatra olyan, mintha elkapná valami szomorú nosztalgia, aztán végül visszarakja a festettet, és felemeli a kezében maradó, egyszerű bambuszt. Belefúj egy párat, és a férfire néz.

- Mit gondolsz erről?

- Szép hangja van - bólint a szamuráj. - És szép hangszernek is tűnik.
Nagyjából pontosan ennyit tud mondani a dologról, de Akainak úgy tűnik elég, így Hijikata nem kényszerül rá, hogy felfedje előtte, nem igazán ért a fuvolákhoz.

A lány megint bólint felé, majd elégedetten az eladóhoz megy kifizetni. Utána még sokat nézegeti a kezében.

- Még hozzá kell szoknom a hangjához... Mivel mindegyik fuvola egyedi, elég sok gyakorlás, míg az ember kitapasztalja, pontosan hogyan is használja. - Érezhetően könnyebben beszél erről a témáról, mint bármelyik másikról eddig.

- Azt el tudom képzelni - mondja Hijikata, és erős a kísértés, hogy továbbra is hallgasson a kérdésről, de végül úgy dönt, jobb az őszinteség. Vagy legalább a részleges őszinteség. - Én soknál alig hallottam a különbséget. – Vagy inkább semennyire.

A nő csak halványan elmosolyodik.

- Nem vagy zenész, így ez nem meglepő vagy szégyellni való. De most már végeztünk, mehetünk.

Ezután kilép a boltból.

A bázison Hijikata lényegében pont azt teszi, amit eltervezett. Az ebédig még ránéz Okitára és a kapitányokra, befejez néhány talizmánt (bár sejti, hogy ebéd után is főleg ez lesz a dolguk), és azért ellenőrzi a konyhát… a szellemek ugyan nem tartották be az egyezségüket, de azért ha a kedves ajándékként feltűnő balzsam mellett esetleg további dézsmálást tapasztal, azt nem akarja ilyen egyszerűen elengedni. Amikor pedig mindenki végzett, felmarkolja a szükséges talizmánpapírokat, tintákat és ecseteket, hogy megkeresse Akait. A lány egy fa tetején tölti az idejét… a férfi nem tudja elképzelni, hogy a dolog kényelmes lenne, de inkább nem firtatja, csak apró mosollyal kiált fel.

- A fára nem másznék fel hozzád, ha nem bánod.

A nő rápillant, majd összecsukja a könyvet amit éppen olvasott, valahogy sikerrel elegyensúlyozva a térdén. Az egyik ágon átlendülve kecsesen leugrik, akár egy macska - az érkezése is éppen olyan puha és hangtalan -, majd biccent felé.

- Mehetünk. - A könyvet jobb híján még mindig a kezében szorongatja.

Hijikata bólint, és megpróbál keresni egy üres gyakorlótermet... Nem sok ilyen van, tekintve, hogy a szállás még mindig jóval kisebb, mint ideális lenne, de azért nehézkesen találnak egyet. Akkor int a lánynak, hogy üljenek le, és elkezdi kiteríteni a holmijait. Közben félig felé pillant, majd feltesz egy rövid kérdést:

- Mit olvasol? Valami nyugati?

Akai felkapja a fejét és először Hijikatára, majd a könyvre néz, végül pedig csak egyszerűen átnyújtja neki.

- Igen. Ha jól értelmeztem, ez valamiféle válogatás. Nem csak egy könyv tartalma van benne, legalább kettő-három.

- Mostanra már fordítják őket... - biccent a férfi. - Pár éve még valódi csoda volt, ha valaki be tudott szerezni egyet. Milyen téma? – Eddig csak forgatta a kezében, de most már ki is nyitja.

- Főleg emberi anatómia és botanika. A rajzok kifejezetten jók, de a fordítás néhol elég hiányos. Pedig sok részt még én is értek. Nem tudom felfogni, hogy kérhetnek pénzt ilyen trehány munkáért... - mormogja.

- Azért tanulságosnak biztosan tanulságos - lapozza át a férfi, megfigyelve a rajzokat és a szöveget. - Én alig beszélek angolul, azt is csoda, hogy magamra szedtem.
Hirtelen eszébe jut a holland katona, akinek a nevét is fél napba telt megtanulnia. Bolond nyugatiak…

- Annak valóban az. A tartalma tényleg kincset ér - egy kicsit nézi, ahogy a férfi a lapokat böngészi, majd hozzáteszi, ismét azzal a furcsa, szomorkás nosztalgiával, amit Hijikata már párszor hallott tőle. - Nekem volt egy skót félvér barátom. Ő tanított néha.

A férfi egy kicsit a lányra pillant, már nyitná a száját, hogy kérdezzen de végül nem faggatja tovább. A kérdés elszomorítja. Ne tegyünk rá még egy lapáttal.

- Mindenképp hasznos. Manapság egyre fontosabb - csukja be végül a könyvet. - Ha nem probléma, lehet, még kölcsönkérném. Az anatómia és a botanika is érdekel. Gyógyszerkereskedő múlt.

Akai arcán ismét feltűnik egy halvány mosoly, szóval úgy tűnik, jó ötlet volt nem tovább faggatni. Először jó, ha egyáltalán bízik az emberben. Talán majd elmondja ezeket is, pár év közös munka után. Senkivel nem úgy ismerték meg egymást a Shinsengumiban, hogy egyik napról a másikra legjobb barátok lettek, és tudtak minden tragédiát és bánatot, ami érte őket. Nem, ahhoz előbb sok szaké, rengeteg őrült, és néha veszélyes kaland kellett esetenként szétcsapott esküvők, és az, hogy Kondou egyszerre tömjön a szájába hat mochit. Ezek Akai esetén még bőven várattak magukra, ha egyáltalán valaha volt esélye ilyen közeli barátságokat kialakítani a mostanra már jóval formálisabb környezetben. Ez a gondolat egy pillanatra Hijikatát magát is elszomorítja. Ha ő azért jött, hogy a társuk is legyen, ne csak Kyotóért harcoljon, akkor remélhetőleg egy nap mégiscsak megtalálja a helyét.

- Van pár másik is, noha nem mind nyugati. Bármelyiket szívesen kölcsönadom, ha ugyanolyan állapotban kapom vissza.

- Vigyáznék rá.

Halvány mosollyal biccent felé.

- A többit már átnéztem, de ezzel még nem végeztem. És... ha adsz egy kis időt, akkor hozzáírom a saját fordításom is. Úgy többet megértenél belőle.

Erre már csak bólint egyet.

- Köszönöm

Miután befejezték az előkészületeket, a nő Hijikatára néz.

- Hol kezdjük?

- A talizmánok mágiája írás alapú, ezt gondolom, tudod. Megadsz egy szöveg és rajz kombinációt, aztán azt töltöd fel energiával. Ez a része a mágia. A szavak és ábrák kapcsolódnak ahhoz, amire a talizmánt használod, megidézik az adott jelenséget, és ezáltal tudod irányítani. Kicsit úgy, mint ahogy a saját nevedet tisztán kell tartanod a családod érdekében. A név maga a dolog.

- Világos. A miénk is ezen alapul.

- Akkor nem lesz nagy különbség. Az eltérés igazából a megidézett dologtól függ. Talán, ha egy ismerőssel kezdjük... - Töpreng egy kicsit. - Amikor Shimabarába indultunk, adtam neked egy talizmánt. Az a szellemek felismerésére szolgál, ha a közelben egy energiáját észleli, egyszerűen fényleni kezd. Nagyon egyszerű, kis energiát igényel, de annál praktikusabb... - Előveszi az egyik papírt, és elkezd rá felírni pár jelet, majd a közepére egy ötágú csillagot. Vet egy pillantást Akaira, aztán hozzáteszi. - A csillag változhat. Az az Abék jelképe, egyes erősebb onmyojik már saját jelekkel készítik a talizmánokat. Én még náluk tanultam, és nem ástam bele magam annyira a tudományba, hogy saját jelképem legyen.

Akai megfigyeli a vonásokat, majd szintén a kezébe vesz egy ecsetet, és leutánozza a látottakat egy másik papírra - majdnem tökéletes, egyetlen hibát vét a jelek sorrendjében.

- Hm... - nézi a két papírt. - Jól csináltam?

Hijikata megnézi, és biccent.

- Jó lesz. De figyelj a sorrendre, talizmánnál ez fontos. Egyetlen vonás hibája is ronthat a hatáson. Nem mondom, hogy lehetetlen, hogy működjön, csúnya írással is készítettek már jó talizmánt, de minél pontosabb és precízebb, annál jobb lesz.

Akai rögtön egy újabb papírt vesz elő, aminél megismétli a festést, ám egy részen - ahol előzőleg elrontotta - megáll, és kérdőn a férfira néz.

- Itt pontosan melyik is jön? Azt hiszem, itt hibázhattam az előzőben...

Miután a megkapja a választ, befejezi a talizmánt - az írása kifejezetten szép és pontos -, ezúttal már helyesen. Ismét a férfire néz, várva, hogy folytassa. Hijikata még egyszer ellenőrzi a jeleket, aztán bólint, és összeteszi a kezét egy alapvető kézjelbe.

- Most meg kell adni neki az energiát. A kézjelek nem feltétlenül szükségesek, de fókuszálnak és összekapcsolnak vele. Némelyik talizmánnál elég egy-két mozdulat, és megvan - miután Akai leutánozza, bólint. - Erre kicsit rá kell érezni. Mondtam, hogy ez a tényleges mágia része a dolognak.

Akai továbbra is pontosan utánoz, és néha még bólint is, mintegy jelezve a férfi felé, hogy érti, amit mond. Hamar ráérez a dologra – ha a ninja talizmánoknál nem is az a lényeg, azért nyilvánvalóan kell hozzájuk mágia, így Hijikatát annyira nem lepi meg. Mikor azonban ténylegesen sikerrel jár, és létrehozza a kapcsolatot, meglepetten megszólal.

- Érdekes... - kommentálja. - Az elv gyakorlatilag azonos, mégis teljesen más érzés...

- Feltételezem, a ninják átdolgozták a technikákat, hogy jobban megfeleljen az ő céljaiknak - biccent Hijikata. - Ezek régi módszerek. Elég sok energia is kell hozzájuk, sok talizmánt nem is aktiválok előre, csak amikor szükségem van rájuk.

A lány biccent felé.

- A ninjutsu talizmánok nagyon egyszerűek és gyengék ezekhez képest. Szinte bárki képes használni őket, kifejezetten kevés energiabevitellel. Még a jelekből is kevesebb van. Logikus, hogy ilyen irányba módosították őket...

Egy kicsit még nézegeti a talizmánt, majd újra felveszi az ecsetet.

- Most mutassak én egyet?

- Gyerünk - bólint Hijikata halvány mosollyal.

- Csak, hogy ne azt mutassam, amit már láttál... - mosolyodik el. - Ez most egy másik.

Felfest pár jelet a papírra, majd körülnéz, láthatóan keresve valamit. Tekintete végül a saját könyvén állapodik meg. Egy kicsit közelebb húzza, a papírt pedig ráfekteti, így húzza az utolsó vonásokat. Ezután a talizmánt elveszi a könyvről, a földre helyezi, majd egy kézjellel aktiválja. A papír helyén egy pontosan ugyanolyan könyv jelenik meg, mint Akaié, de sejti, hogy Hijikata érezi, hogy nem valódi – mások leírása alapján egyszerűen furának látja.

- Ez egy illúzió mágia. Képes tárgyakat lemásolni és megjeleníteni. Megfogni nem lehet, és mind a szellemek, mind az onmyojik könnyen észreveszik, hogy nem igazi, de az egyszerű embereknek általában nem tűnik fel egészen addig, amíg meg nem próbálnak hozzáérni. Az írása két fázisból áll; az első maga a varázslat, a második a tárgy meghatározása. Ha közvetlenül érintkezik az adott tárggyal, az helyettesíti a pontos leírást. "Példa" nélkül sokkal macerásabb. Nem mindig van lehetőség a gyors módszerre, így a legtöbb illúzió talizmánt legalább félig előre elkészítjük, például a falakat. Lehet vele illúzió-falat felhúzni, ami mögé elrejtőzhetünk. Mint mondtam, az emberek általában nem érzékelik, így jó takarást biztosít. Hangot és szagot természetesen nem fed el, így arra továbbra is figyelni kell, de még így is nagyon hasznos. Amire viszont oda kell figyelni, hogy mikor a második fázist írod, és nem "példa" alapján csinálod, akkor végig nagyon pontosan éljen a fejedben egy kép az adott tárgyról. Ott ez a képzeletbeli kép a "példa", tehát azt fogja lemásolni a talizmán. Ennek a módszernek az ecsetvonásai is mások, ha gondolod, az egyszerű verzió után azt is megmutatom.

- Értem - bólint Hijikata, és alaposan megszemléli először a vonásokat... eleinte még nem másol le semmit, a levegőbe húzza meg őket az ecsettel, majd ügyelve a pontossággal igyekszik követni Akai mozdulatait. Látszik, hogy már komoly gyakorlata van a talizmánokkal. Elhúzza a könyvet, hogy a másolás teljesen pontos legyen. Jól sikerül, a varázslat működik, de aztán hozzáteszi. - Azért még kipróbálnám mással. Az, hogy valamit könyvnek álcázok, lehet, hogy hosszútávon nem sokat ér. Ha ezeket a vonásokat átírom, az úgy működhet, ugye?

Akai az ecset másik felével rábök egy részre a talizmánon.

- Igen, itt tudod módosítani a tárgyat. Ha jobban megnézed, ez a könyv kanjija, csak beleépítve a környezetébe. Kicsit meg kell szokni, pontosan hogyan tudod összekötni a dolgokat, de annyira nem bonyolult.

- Igen, érthető - biccent Hijikata, majd megpróbálja ezúttal kicsit máshogy lerajzolni a talizmánt. A maga mellé helyezett kardját választja, így ezúttal a 刀 (katana) kanji kerül az írásba. Elvégzi a lány által mutatott mozdulatsort, és sikerrel is jár - a talizmán felveszi a kard alakját. - Praktikus. És azt hiszem, boldogulok vele - bólint.

Akai biccent felé, majd lerakja az ecsetet, és kihúzza magát.

- Látom, tényleg van tapasztalatod az ilyenekkel. Mondjuk, nem lep meg. - Kíváncsian félredönti a fejét. - Mi a következő?

- Tudok tanítani egy egyszerű bénító talizmánt. Praktikus akkor, ha csak gyorsan menekülni akarsz, és nem tudod felvenni a szellemmel a harcot. Shimabarában is akartam használni, de már kifutottam az időből. - Ismét lefektet egy papírt. - A hatása átmeneti. Amíg el nem távolítod, de maximum egy-két perc. Ez is inkább kiegészítője a harcnak, de eldöntheti azt, ha sikerül rátűznöd valakire, és aktiválni.

- Jól jött volna régebben... - Kissé megáll, és a hangjából továbbra is érezni egyfajta mélyről jövő undort. Alighanem egy rossz emlék kapta el… talán pont az a shitabuki, amit korábban említett, mikor a kardot vásárolták. - De valószínűleg így is lesz még alkalmam használni. - Ő is maga elé vesz egy papírt, és várakozva a férfire néz.

Hijikata bólint, és ismételten leírja a jeleket - most félig Akai felé mutatva a papírt, hogy könnyebb legyen memorizálni a vonássorrendet.

- Nem meglepő módon a jelek alapja a mozgás megszüntetése. A kézjel is gyors, de ezt nem érdemes előre aktiválni. Csak felragasztod, és aztán látod el energiával - mutatja meg a mozdulatokat.

A lány ezúttal is meglehetősen pontosan másol, a kézjeleket is - bár lassan csinálja meg, hogy figyelhessen rá, melyik ujja hová megy.

- Feltételezem, az ilyesmi talizmánok félszellemekre nem hatásosak... - szólal meg.

- Nem, a félszellem emberi vére meggátolja a legtöbb mágia alkalmazását. Ha működik is, nem úgy, ahogy kellene - rázza meg a fejét a férfi. - A hatalmuk jelentős része a szellemektől jön, de ez nem változtat azon, hogy az emberi vér meghatározza őket. Hidd el, néha ráragasztanék egy ilyet Soujira. - Reflexszerű, hogy a keresztnevén szólítja a fiút, Akai előtt eddig mindig szigorúan Okita volt. Mintha a legtöbb taggal igyekezne egyfajta formális távolságot tartani. Aztán viszont elkomorul, és a tekintetében ismét lesz valami egészen sötét. Nem is néz a lányra, hanem kicsit a távolba réved. - Az Abék kifejlesztettek pár technikát, ami hatott rájuk. Az magasmágia volt, talán el tudtam volna sajátítani, de sosem akartam. Meg tudta kötni őket, de cserébe pokoli fájdalmat okozott nekik. Az egy dolog, hogy az ember harcban használ valamit, az meg egy másik, hogy kínoz egy érző lényt.

Akai is elfintorodik.

- Talán nem kedvelem őket, de ilyet még én sem szívesen tennék... - feleli, majd egy kis szünet után folytatja. - A ninjutsu talizmánok néha hatnak rájuk. Sosem olyan erősen, és ráadásul fajtánként, sőt, egyedenként változó, de azért valamennyire hatnak. Valószínűleg pont azért, mert azok alapvetően az emberi oldalt célozzák, ami legtöbbször erősebb... De ne értsd félre, ez nem olyan, mint amiről te meséltél, hisz pont, hogy kevésbé érinti őket. Nem okoz nagy fájdalmat. Igaz, a talizmánok, amiket használunk, eleve egyáltalán nem erre vannak kitalálva, még emberek esetében sem. Még a robbanó cetlik sem okoznak felületi égésnél, csengő fülnél, meg átmeneti vakságnál súlyosabb kárt.

- Harcolni valakivel rendben van. Néha ez azt jelenti, hogy meg kell ölni, és ezzel szembe kell nézni - bólint Hijikata. - De feleslegesen kínozni sosem elfogadható.

- Egyetértek.

- Azt mondjuk nem zárom ki, hogy a kettő kombinációjával lehet létrehozni valamit, ami akár hat félszellemekre. Egy egyszerűbb bénítást, vagy ilyesmit, lehetőleg különösebb fájdalom nélkül. De rengeteg munka lenne, és sok mindent újra kéne gondolni. Még sosem próbáltam hasonlót.

- Vagyunk mi elég okosak ahhoz? - kérdi egészen játékosan, majd megvonja a vállát. - Megpróbálhatjuk. Én gyerekkorom óta használom őket, és gondolom, neked is egészen hosszú képzésed volt, így talán értünk hozzá eléggé. Bár jó lenne, ha nem csak félszellemekre, hanem tisztavérűekre is hatna.

- Szerintem az az egyszerűbb. A két vér kombinációja jelentené az igazi gondot. Valószínűleg külön talizmán is kellene a kettőre.

- Értem. Azért egy próbát megér, nem?

- Mindenképp - bólint Hijikata. - Ha más nem, ma csak belekezdünk. Aztán folytatjuk, amikor mindkettőnknek adódik ideje rá. Legalább valami hasznossal töltjük az időnket, és felkészülünk arra, ha megint szellemvadászatba rohanunk.

Akai először rábólint, utána azonban felszisszen.

- Inkább... csak simán ne fussunk megint szellemvadászatba.

- Honnan jött ez a nagy utálat? – kérdez vissza Hijikata. - Az emberek legtöbbje nem kedveli a szellemeket, ez tény, de nálad szerintem mélyebben gyökerezik a dolog.

Akai egy pillanatra ránéz, majd kifújja a levegőt, és elkapja a tekintetét.

- Túl erősek - mondja sötéten. - Nem azt mondom, hogy mindegyik rossz szándékú... de nagyon sokuk kifejezetten gonosz, és örömét leli a gyilkolásban. Tudom, hogy az emberek sokszor ugyanolyan alattomosak, de egy ember sosem lesz képes akkora pusztítást véghez vinni, mint egy erős, megvadult szellem. Egy ember legyen akármilyen befolyásos, ha eltöröd a nyakát, meghal. Egy szellemmel nem végezhet bárki... Pláne egy erőssel. Tudod, mekkora kárt okozott, mikor Amaterasu és Susanoo veszekedett. Őket ki állítaná meg, ha úgy gondolnák, hogy elegük lett az emberekből? De még csak nem is kell ilyen túlzásokba esnünk... Egyetlen rohadt shitabuki képes falvak lemészárlására, gondolkodás és könyörület nélkül, én, és bármely más átlagember pedig teljesen haszontalan lesz vele szemben. - A szavaiból csak úgy csöpög a hideg gyűlölet. Mély levegőt vesz, és lesüti a szemét. - A szellemekkel tényleg folyton csak a baj van... Ha ők nem lennének, félszellemek sem születnének... - kissé elhalkul. Ez már nem egy dühös kijelentés, sokkal inkább fájdalmas fennhangú. - Jobb lenne az mindenkinek... Nekik is.

Hijikatában ekkor nem tudatosul, hogy Akai maga is félszellem… még akkor is, ha áldott, tehát isteni lény nemzette. Csak maga a kijelentés az, amitől végigfut a hátán a hideg. Igen, amit a lány mond, annak van alapja. Valahol egyet is ért vele, muszáj, már csak azért is, mert korábban megvolt az esélye, hogy ő maga is szellemvadászatnak fogja szentelni az életét, és hitte, hogy segíthetne vele. Ha nem is úgy, mint szamurájként, de jót tehetne az emberekkel, valami fontosat adhatna a világhoz. De sosem azért akarta ezt, mert gyűlölt. Hanem azért, mert a szellemek, és esetenként félszellemek kárt okoztak, aminek véget kellett vetni.

- Azt hiszem, ezt nincs jogunk nekünk megmondani. A legtöbb ember itt a sorsa ellen küzd. És legyőzi. Megtagadni valakitől ezt a küzdelmet, azt mondva, hogy jobb lenne, ha nem születik meg, egyszerűen igazságtalan lenne. És ezt most nem csak Okita miatt mondom. Hanem meggyőződésből - Hijikata tekintete most határozottan Akai arcát pásztázza, nem fenyegetően, de mégis kicsit szúrósan. - Nem állítom, hogy nem látom igazságtartalmát annak, amit mondasz. Nem mentem volna soha onmyojinak, ha nem látnám. De az erő csak egy eszköz, passzív, élettelen dolog. Attól függ, hogyan használják, és az alapján kell büntetni és kontrollálni. Nem gyűlölhetsz senkit csak azért, mert képes lehet elkövetni egy tettet. Legalábbis nem helyes. Ha valaki, szellem vagy ember már elkövette a bűnt, akkor kell fellépni ellene, minden erőnkkel.

- Próbáld meg bizonyítani, hogy a félszellemeknek nincs szar élete... – A lány nem emeli meg a hangját, mégis van benne egyfajta fenyegető, számonkérő, és valahogyan egészen kétségbeesett tónus. - Próbáld meg bizonyítani nekem, hogy az emberek a tetteik alapján ítélik meg őket, nem a származásuk és képességeik alapján. Bizonyítsd nekem, hogy ők olyannyira örülnek neki, hogy élhetnek, és akkor hinni fogok neked.

- Nem bizonyíthatok semmit - érkezik a válasz, kicsit nyersen. - Csak annyit mondok, amennyit mondtam. Le lehet győzni a sorsodat. És jogod van a döntéshez, hogy vállalod-e a harcot.

És ez az a pont, amikor a férfiben helyére kerülnek a gondolatok. A lány említett egy fiút, akivel régen foglalkozott. Az árvák nem voltak ritkák, különösen nem az éhezés és a harcok óta, de még így is, nehezen tudta elképzelni, hogy hogy kerül egy gyermek egy magányos ninjához. Különösen ilyen események után.

- A fiú, akire vigyáztál... félszellem volt, igaz?

Akai röviden felsóhajt, majd egy időre lehunyja a szemét, és változtat az ülése pozícióján. Kihúzza a lábát maga alól, kezeivel pedig megtámaszkodik a háta mögött. Hijikatának van egy olyan érzése, hogy azért néhány keresetlen szót visszanyelt.

Mély levegőt vesz.

- A Koma-Ga-Take erdejében találtam rá egy vihar után, egyedül, megázva és átfagyva. Alig élte túl. Csupán nyolc éves volt... - a szavai most kifejezetten sötéten csengenek, talán jobban is, mint mikor a szellemekről beszélt. Mellette pedig jelentősen több fájdalom vegyül bele.

- Szerencséje, hogy ott voltál neki - bólint a férfi.

Végre újra a férfira néz, és a stílusa is enyhül.

- Úgy gondolod?

- Azt állítottam, hogy az ember megküzdhet a sorsával. Azt sosem, hogy egyedül. Néha kell azért a segítség.

A nő csak sóhajt, és ismét másfelé néz, miközben felül, felhúzza egyik térdét, és rátámaszkodik. Keserűen elmosolyodik az orra alatt.

- Én csak… átmeneti megoldás voltam. Ha csak rajtam múlik, akkor is meghalt volna előbb vagy utóbb...

- Mi történt vele végül?

- Az onmyoji magával vitte. - Egy kicsit megint elhallgat, mintha keresné a szavakat. - Biztos kezekben van nála. Fel tudja nevelni úgy, hogy életben maradjon. Tudtommal azt tervezte, hogy tavasszal kimennek Kínába, mivel ő onnan származik... Talán már elindultak.

- Akkor végső soron mégiscsak van egy esélye. És abban, hogy ezt megkapta, szerepet játszottál. Ne becsüld le ezt a szerepet

Akai egy darabig csendben van, megint elkalandozik, utána viszont újból még nem aktivált talizmánra figyel, és elismétli a kézjeleket, ezúttal rendes sebességgel, hogy aktiválhassa. Ezután ismét ő következik.

- Ez... egy kicsit önveszélyes tud lenni - kezdi el felfesteni a jeleket. - Olyan füstöt ereszt ki, ami összezavarja az érzékszerveket, ha érintkezel vele. Még belélegezni se muszáj hozzá. De tényleg, az összeset. Nagyjából olyan érzés, mintha részeg lennél, vagy lázas. Hogy a használója kibújjon a hatása alól, muszáj egy ellen-pecsétet magára írnia.

Hijikata bólint, és megpróbálja követni a jeleket - ha sikerrel jár, vet egy gyors pillantást a lányra, és megjegyzi:

- Akkor ehhez vegyük hozzá rögtön az ellentalizmánt is. Nem akarok keresztbe tenni saját magamnak.

Akai ellenőrzi a talizmánt, és rábólint.

- Rendben, jól írtad fel. - Ezután feltűri kimonója ujját, és az ecsettel a saját alkarjára kezd festeni. - Az ellenpecsétet közvetlenül a bőrre kell felfesteni. Tetoválással is működne, de az annyira nem praktikus, tekintve, hogy nem tudod lemosni... - Amint végzett vele, Hijikata felé tartja, hogy jobban lássa. - Viszont ezt nem lenne jó ötlet itt aktiválni. Veszélyes lehet a többiekre nézve.

- Egyetértek. Bízzunk benne, hogy működni fog, ha szükségem lesz rá - bólint, miközben lemásolja a jeleket az alkarjára. Ez kicsit nehezebb, látszik, hogy megszokta, hogy papíron dolgozik, de azért sikerül valamit alkotnia. Odanyújtja Akainak, hogy ellenőrizze, és az egyik vonáson javít is, ahogy felismeri, hogy elcsúszott, aztán elgondolkodik.

- Az onmyoji talizmánok közül még a szobák lezárása is jól jöhet. Remek csapdákat lehet vele állítani, már azt is láttad akcióban - mondja, majd közelebb húzza a papírt, és ezúttal már mer kicsit gyorsabban dolgozni, ahogy a lány is láthatóan ráérez.

A nő már éppen szólna, hol rontott bele, mikor Hijikata maga is észreveszi a hibát és igazít rajta. Ezen halványan elmosolyodik.

- Szépen írsz - jegyzi meg kissé váratlanul a lány, miközben már az újabb talizmánt másolja. - Bár ez annyira nem meglepő. A talizmánoknál fontos a pontosság. - Aztán amint végzett a papírral, felnéz rá - Ezt bármire rá lehet tenni?

- Nem épp kalligráfia - felel a férfi a lány megjegyzésére, aztán hozzáteszi gyorsan. - De sokat írok. Megszoktam. – majd bólint egyet. - Lényegében bármire jó. Én általában ajtókra használom, hogy lezárjak egy szobát, de elméletben egy vázába, vagy hasonlóba is becsalhatod a szellemet vele.

Akai először biccent egyet, majd kíváncsian visszakérdez.

- Most a hivatalos papírmunkára gondolsz, vagy hobbi szinten érted, hogy írsz?

- Is-is. Hivatalos papírmunka is van bőven de... a hobbim is ilyesmi.

- Valóban? - néz ismét rá. Várja, hogy a férfi kifejtse.

Hijikata felsóhajt, aztán hozzáteszi:

- Verseket írok. Mostanában nincs annyi időm rá, de... szeretem a költészetet.

És reménykedjünk, hogy Okita nincs a tíz méteres körzetemben, ha nem akarok újabb szentbeszédet hallgatni arról, hogy nem bír értelmezni egy metaforát…
A lány halványan elmosolyodik.

- Én írni nem írok, nem is értek hozzá túlságosan, de ha megengeded, szívesen elolvasok párat a verseid közül.

- Szívesen mutatok párat - bólint a férfi halvány mosollyal.

Egy kis gondolkodás után Akai újra megszólal, már egészen csevegő hangnemben.

- Akár lehet valami olyasmi is, mint amiket a klánban csináltunk. Sokszor volt, hogy a többi zenésszel összeültünk, hogy megmutassuk egymásnak a legújabb dalainkat. Néha valaki felvetett egy véletlenszerű témát, és az alapján kellett írni mindannyiunknak egyet-egyet, amiket utána összehasonlítottunk... Szerintem, ha kicsit máshogyan is, de azért működne a versek és a zene vegyítésével is. Mostanában nekem is kevesebb új szerzeményem volt, de ki tudja, talán megihletsz... Persze ez csak egy ötlet - teszi hozzá gyorsan.

A férfi mosolya még szélesebbre húzódik, és igazából először azóta, hogy Akaival találkoztak, tényleg, őszintén jókedvűnek tűnik. Nem csak nosztalgikus mosoly van az arcán, hanem valóban nyugodtnak és jókedélyűnek hat. A rasetsus eset, és az általában elég szigorú stílusa után ez meglepően kellemes.

- Ki tudja. Egy próbát ez is megér. Ha már a talizmánok ilyen jól sültek el - emeli fel az egyik papírt.

Pár pillanatig Akai Hijikata szemeibe néz, és ő is őszintén elmosolyodik. Végre ő is nyugodtnak és elégedettnek tűnik – Hijikata már nem biztos benne, hogy mikor mennyire őszinte, de azért szeretné azt hinni, hogy egy kicsit elnyerte a bizalmát. Talán mégis sikerül lefaragni abból az idegesítő titokzatosságból, ha lassanként is. A lány halkan és röviden felnevet.

- Igen... Azt hiszem, egészen jól együtt tudunk dolgozni. - Kicsit figyeli még a talizmánokat, mielőtt újra megszólalna. - Nekem még kettő van hátra, amit gondoltam, hogy megmutatok, azok egyszerűbbek az eddigieknél. Utána megpróbáljunk kitalálni valamit a vegyítésükre?

- Próbáljuk meg - bólint Hijikata.

Már nagyon belemerültek az írásba, és éppen másolnak egymásról, amikor a tolóajtó elhúzódik, Kondou megáll egy másodpercre az ajtóban, befogadja a jelenetet, aztán hirtelen becsapja az ajtót és átkiabál.

-Bocs a zavarásért!

Tesz egy pár lépést az ajtó túloldalán, aztán egyszer csak visszafordul, és újra kivágja az ajtót.

-Egy újoncot? Tényleg? Nem vagy öreg ehhez? És már most mondom, én nem szakítok vele!

Hijikata egy pillanatra lefagy, először Akai-ra néz, aztán Kondou-ra, mint aki hirtelen nem tudja, mit mondjon. Nem vörösödik el, vagy hasonló, annál láthatóan nyugodtabb természetű, de azért elég kínos helyzetbe került - és eléggé kimagyarázhatatlan a férfi válasza, hogy reflexszerűen felpattanjon a padlóról, és megjegyezze:

- Már régen is el tudtam jutni a hálószobáig, ha olyan szándékaim voltak.
Egy pillanatig azt hiszi, hogy ennyiben maradnak. Kondou is pontosan tudja, hogy elég sok idő telt el azok óta a napok óta, amikor Edo utcáin kicsit túl jó szeme volt a szépséghez. Akkor sem érezte annyira szörnyűnek a kérdést, mint Kondou maga, valószínűleg azért is, mert azok, akiknél sikerrel járt, jellemzően nem az ő, hanem a barátja arcán ütötték le a haragjukat. Kondou előszeretettel közölte vele, hogy a lányok egyszerűen „túl jóképűnek” tartják ahhoz, hogy őt büntessék, ami „nem igazságos, és igazán benőhetne már a feje lágya” az ügyben. De visszagondolva azért tudja, hogy túlzásokba esett. Huszonéves volt, nem tudta, mit kezdjen az életével, és a nőkkel foglalkozni egy tökéletes lehetőséget adott, hogy elterelje a figyelmét. Nem kellett az életének teljes csődjével törődni, jól érezte magát, és igazából a másik is így volt a dologgal. Amíg senki nem akart házasságot, sosem érezte, hogy ártana vele.

- Igazából nem lepne meg, ha most is ilyen szándékai lennének – hallotta meg Akai hangját.

A lány csak egy pillanatra nézett fel, és azonnal folytatta a másolást.

- Nincsen semmilyen... - Hijikata szeme erre már kikerekedik, és ismét masszírozni kezdi az orrnyergét. Az egy dolog, hogy Kondou-t leszereli, az meg egy teljesen másik, ha a lány előtt kell magyarázkodni. Aki a jelek szerint mégiscsak úgy vélte, hogy a talizmánmásolást nem csak jóindulatból csinálja. - Nincsenek ilyen szándékaim. Különösen nem egy újonccal. Csak talizmánokat tanítottam neki, és viszont, ennyiről van szó, ennél több az önuralmam.

Akai halkan sóhajt.

- Tényleg csak ennyiről van szó - jelenti ki határozottan, majd hozzáteszi. - És amúgy is nemet mondanék.

Kondou szeme kikekerekedik meglepetésében.

-Tényleg?

- Tényleg? - néz hátra Hijikata is reflexszerűen.

A nő megint értetlenül felpillant, majd újfent sóhajt, és lerakja az ecsetet.

- Tudom, hogy ez sokkolóan hathat egyesek számára, de a világban élnek olyan nők is, akik nem fekszenek össze bármelyik idegennel csak azért, mert jól néz ki. És egyébként is, a felettesem.

- Én is ezt hinném, ha nem ismerném olyan régóta - mutat Hijikatára Kondou. A férfi idegesen felsóhajt.

- Azért ne úgy mutass be az újoncnak, mintha minden második lányt ágyba vittem volna - szűri a fogai között a szavakat.

- Másodikat? - kérdez vissza Kondou felvont szemöldökkel. - Maximum minden másodikra emlékszel!
Egyre jobb.

- Nem kell bemutatnia, Edóban eleget hallottam rólad - szólal meg Akai. A nyomorultul pletykás edói nők… - Ha pedig nem hiszitek el, csak tessék, állok a próbálkozás elébe. Szívesen leszek a kivétel.

- A holland feleségével végül nem is történt semmi! - fakad ki a férfi Kondou-ra, már teljesen figyelmen kívül hagyva a lány utalsó megjegyzését, ezen a ponton már egyértelműen elveszítve a türelmét.
A holland felesége egy érdekes eset volt, amit azóta nem tudott magáról teljesen lemosni. A férfi noha külhoni volt, de nagyon is jól megtalálta a helyét az idegen országban… olyannyira, hogy sikerült elvennie egy csinos lányt. Illetve, Hijikata sosem volt biztos benne, hogy valódi házasság, vagy csak szeretők kapcsolata volt az övék, de tulajdonképpen nem is érdekelte, a lényeg inkább az volt, hogy osztoztak az ágyon. Akkoriban elég erősen ítélkezett a külföldiek felett, de nagyon is foglalkoztatta a tudásuk és az érzéseik, így fontosnak érezte, hogy megtudja, mit lát meg egy japán nőben egy holland katona, erre pedig az egyetlen logikus lehetőség az volt, ha ő maga is ágyba viszi a fickó feleségét. Huszonegy évesen teljes meggyőződéssel hitte, hogy ezzel semmi probléma nincsen, csak aztán túlságosan megkedvelték a hollandot, ki is segítették pár ügyben, végső soron pedig a nagy tapasztalatszerzésből annyi lett, hogy egyszer megölelte a nőt. Visszagondolva a külhoni férfi lényegében bolondot csinált belőle, és lényegében meg is érdemelte, de az eset olyan maradt, mint egy tüske az agyában, amitől sosem tudott szabadulni.

- Na és a hollanddal...? - vágja rá Akai kissé halkabban, az orra alatt vigyorogva.

- Mi a... - Hijikata megint felsóhajt, és láthatóan próbálja kicsit visszanyerni a büszkeségét a jelenet után, majd Akaira néz. - Nem voltak hátsó szándékaim, ha bármi hasonló érzést keltettem, elnézést kérek. - Kondoura pillant, mintegy várva a megerősítést, hogy benne is tudatosult a dolog. - Ami a korábbi eseteket illeti, fiatal voltam, és ma már sokkal jobban észnél vagyok, különösen, ami a beosztottjaimat illeti. Nem fogok visszaélni a helyzettel. Érthető?

-Igen. Ezek már régen voltak. De azért szépen kérlek, ha mégis történne bármi, ne nekem keljen szakítanom Akaival. Az az érzésem, nem úsznám meg csak egy pofonnal. – Aztán Hijikata hideg tekintete hatására kicsit megkomolyodik. – Jó-jó, csak viccelek. Természetesen nincs mitől tartanod.

- Ne aggódj, nem keltettél ilyen érzést bennem, csak számoltam a lehetőséggel - feleli a nő Hijikatának, közben pedig bólint felé, majd halvány mosollyal Kondoura néz. - Nem pofoználak meg, akkor sem, ha a nevében szakítanál velem. És őt sem. A gyakorlatokon kívül nem vagyok hajlandó megütni egyetlen bajtársamat sem, semmilyen körülmények között. - A kijelentése határozott, elvi szintű meggyőződés, és látszik is rajta, mennyire komolyan gondolja.

- A pofon elmaradását értékelem, de ettől függetlenül nem élnék vissza a helyzettel - ismétli Hijikata. Aztán csak óvatosan hozzáteszi. - És egyébként nem fordult elő... annyira sokszor ez sem.

- Ne félts engem - feleli Akai. - Vagyok elég tapasztalt, hogy bármilyen helyzetet le tudjak kezelni. És nem te lennél a legnagyobb fejfájás, amivel eddig találkoztam. Kerültem már össze sokkal undorítóbb férgekkel is, csak azzal a különbséggel, hogy velük viszont tényleg le kellett feküdnöm. - Van egy erős ellentmondás a nyugodt beszéde és a mondandójának sötétsége között.

Hijikata ettől már kezdi komolyan kényelmetlenül érezni magát, egy kis időre le is fagy, a tekintete egészen elsötétül. Na nem. Az egy dolog, hogy viccelődnek azzal, hogy huszonévesen megbolondult a lányok körül, hogy felidéznek néhány történetet, és utána jóval nehezebb lesz fenntartania a komoly parancsnokhelyettes szerepét, ami egy újoncnál még sokat számít. Az pedig egy teljesen másik, ha egy fiatal lány úgy véli, hogy képes lenne erőszakoskodni vele. A legnagyobb fejfájás… hirtelen undorodik az egész helyzettől, kicsit még önmagától is, és attól, aminek a lány láthatja, így csak megrázza a fejét.

- Én nem kényszerítenék... senkit semmire. Elnézést - mondja, kicsit már nyersebben, aztán össze is szedi a kardjait, és a holmiját, hogy kicsit még mindig idegesen távozzon.

Amint Hijikata tartása egy kicsit is megváltozik, Akai feláll a helyéről, mikor pedig már meg is indul kifelé, rögtön utánaszól. Nem durván, sőt, igazából egész barátian, mégis elég határozottan, hogy legyen elég ereje arra, hogy magára vonja a figyelmet.

- Hijikata-san. Tudom. Nem is így értettem... Sajnálom, ha megsértettelek vele. Csak azt akartam mondani, hogy nem kell bizonygatnod nekem, hogy nem fogsz csinálni semmit. Elhiszem neked, nem is feltételeztem, hogy egy beosztottaddal így viselkednél. Csak ha még így is lenne, az sem lenne olyasmi, amit ne tudnék kezelni. - Egy kicsit vár, majd finoman hozzáteszi. - És még nem végeztünk a talizmánnal sem. Csak felejtsük el az előbbieket, és folytassuk a munkát. Nem fogom felemlegetni – halványan el is mosolyodik, és hozzáteszi. - Ha adtok pár percet, hozok teát, és tarthatunk egy kis szünetet akkor, amíg megisszuk.

- Nem sértettél még - mondja a férfi halkabban. - Csak nem akarom, hogy... hasonló helyzetben én melletted állnék. Nem tűrnék el ilyesmit az embereimtől. Lehet, hogy voltam fiatal, és lehet, hogy voltam ostoba, de ennyi tisztesség mindig volt bennem - nyel egyet, aztán bólint, és ellép az ajtótól. - Rendben. Köszönöm.

A nő egy ideig vizslatja, mielőtt újból megszólalna.

- Ez kedves tőled - mosolyodik el. - De mondtam már. Ne félts engem. Meg tudom magam védeni. - Megint egy kicsit elhallgat. - Azok a helyzetek mások voltak eleve... Ott csak a feladatomat végeztem.

Ezután aprót biccent, és elhagyja a szobát.

- A lényeg szempontjából ez mindegy - mondja még Hijikata mielőtt a lány kilépne az ajtón, mire már csak biccent egyet.

Kondou kiengedi az ajtón Akait, és közben alaposan szemügyre veszi. Aztán ahogy elhalad mellette, belép a szobába, és helyet foglal valahol, ahol nincs túl sok szétdobált talizmán.

- Úgy látom, nem kell féltenünk a lányt. – mondja Kondou, ahogy a lány kilép az ajtón. - Azért kíváncsi vagyok, mi történt volna, ha 10 évvel ezelőtt találkoztok... – Hijikata szinte azonnal felé küld egy szúrós pillantást. Igen, ez a téma már eddig is remekül működött. Függetlenül attól, hogy egyébként kicsit ő is elgondolkodik a kérdésen. Azt nem tagadja le, hogy a lány szép, és van benne valami, ami megragadja az embert. Ez jelen pillanatban messze nem elég ahhoz, hogy bármilyen szinten lépjen felé, és ez hatványozottan igaz csak azért, amit eddig megtudott az életéről. Akai-nak még ha lenne is lehetősége rá, valószínűleg a legkevésbé sem hiányzik egy férfi. De tíz évvel korábban, egy jóval hevesebb vérmérsékletű Hijikata egyáltalán nem biztos, hogy ugyanilyen józansággal állt volna a kérdéshez. Ami azt illeti, neki jó eséllyel már a szépség magában elég lett volna. - Jó-jó, nem emlegetem én sem többet... Egyébként mit gondolsz róla? - kérdezi komolyabban.

Hijikata enyhén idegesen felel.

- Nagyon tehetséges. Az már eddig is kiderült. A rasetsu ellen nem sokat érnek az emberi képességek, de megállta a helyét, és talpra állított utána. Ez már önmagában eredmény. De csak ezek alapján, amiket most mondott... nem akarok belegondolni, ennek milyen ára volt. Bárki számára milyen ára van. Nem szabadott volna, hogy ilyesmin menjen keresztül.
- Már az elég kell, hogy legyen, ha bízhatunk benne és hozzáértő. Sajnálom, hogy a beszélgetést még nem tudtuk megejteni. - Kondou vesz egy mély levegőt. - Hol van már ez a lány?
- Egyetértek. Itt mindenkinek elég színes az élete. A lényeg az, hogy köztünk mit tesz, és hová tart. Nem az, hogy honnan jött - mondja Hijikata.

Nagyjából 10 perccel azután, hogy a nő elhagyta a szobát, vissza is tér oda, egyik kezében egy tálcával, és rajta a teával. A másikkal behúzza maga mögött az ajtót, amint belépett. Egy-egy csészényi gőzölgő jázminteát nyújt mindkét férfinak, majd a sajátját is elveszi, és letelepedik velük szemben. Mikor belekóstolnak, érezhetik, hogy mintha valami más lenne benne... Nem furcsán más, nem kellemetlen, hanem pont, hogy jobb. Sokkal teljesebb az íze, miközben mégis selymesen lágy, és van benne valami extra, valami egyedi. Összességében, sokkal kellemesebb, mint amit eddig ittak.

Akai biccent feléjük, majd szürcsölgetni kezdi a sajátját.

- Ugye semmi fontosról nem maradtam le?

Hijikata kezdetben némán iszogatja a teát; csak azután szólal meg, hogy a lány kérdez.

- Semmi lényeges – mondja, és ez tulajdonképpen igaz is. A szavait nem Akainak szánta, tehát az ő szempontjából tényleg nem történt semmi lényeges. Majd hozzá teszi: - Nagyon finom a tea.

A lány finoman biccent.

- Értek a teákhoz... örülök, ha ízlik - mondja röviden.

Hijikata és Akai is csendben isszák tovább a teájukat, míg Kondou meg nem töri a csendet. Elégedetten hümmög egyet a második kortynál.

- Nem rossz. Akkor most már azt is hozzáadhatjuk ahhoz, amit tudunk rólad, hogy értesz a teához - jegyzi meg könnyedén.

- Csak egy apróság a sok közül - feleli, majd pár korty után folytatja. - Sok teaszertartást vezényeltem le, ezt is muszáj volt megtanulnom hozzá.

- A teaszertartásokon fegyvert sem lehet hordani, nem? – kérdezi hirtelen Hijikata. A lány érzékeli a ki nem mondott részét is. Ilyesmin még a ninják sem ölnek embert, ugye?

- Nem. Hivatalosan nem lehet... - mondja végül röviden, miközben a tea felszínén szaladgáló fodrokat nézi. Ez nem hazugság, és túl sokat nem is mondott vele… remélhetőleg.

Hijikata aprót bólint, miközben a lány mozdulatait figyeli.

- Értem - mondja halkan. Még ő sem tudja biztosan, hogy mihez is kezdjen az információval.

A nő nem mond semmi többet, csak csendesen tovább iszogatja a teáját, majd amint mind végeztek vele, Kondoura néz.

- Szeretnél még valamit? Csak mert még nem fejeztük be a talizmánt, amin dolgozunk, tehát ha vannak további kérdéseid vagy hasonló, azt tedd fel most, mielőtt még folytatnánk a munkát. Nem elzavarni akarlak, félre ne értsd.

Kondou jó részt csak figyeli az eseményeket, ugyanúgy ahogy Hijikata, ő is fel szeretné mérni a lányt. Akai számára kívülről Hijikata tűnik "figyelmesebbnek", Kondou sose néz ki úgy, mintha tényleg azt figyelné, ami történik, de akik jobban ismerik, már tudják, hogy a környezetében egy fűszál se nőhet úgy, hogy ne tudjon róla.

Amikor Akai felteszi a kérdést, a férfi szemöldöke egy kicsit megemelkedik, és zavartan pislogni kezd.

- Hát jó, ha ennyire kettesben szeretnél maradni Toshival, ki vagyok én, hogy közétek álljak - feleli végül. Ugyan már egyszer sikerült majdnem vérig sérteni ezzel a barátját, de egyszerűen nem bírta magában tartani.

Akai csak halkan sóhajt, majd nyugodtan, kimérten válaszol.

- Csak dolgozni szeretnék. Meglehetősen sok munka, és jó lenne minél hamarabb végeznünk vele. Semmi köze ehhez annak, hogy Hijikatával vagy sem, bár erősen kétlem, hogy hirtelen tudnék keríteni egy másik onmyojit, akivel keresztezhetünk pár ninjutsu papírtalizmánt az onmyojik varázslatával. De ha esetleg nagyon irigyelnéd a parancsnokhelyettest a társaságomért, utána hozzád is szívesen csatlakozok egy beszélgetésre. Bár... Igazából tőlem maradhatsz is itt nyugodtan, hisz ki vagyok én, hogy közétek álljak.

Akai komoly, kifejtett válaszához képest a férfi Kondou megjegyzésére csak idegesen kifakad:

- Kat-chan, légyszíves...

A lány utolsó mondataira pedig csak torkán akad a szó - épphogy köhögni nem kezd tőle.

Kondou majdnem elneveti magát.

- Jól van, jól van! Már itt sem vagyok... - azzal kimenekül, mintha attól tartana, hogy valamit majd hozzávágnak. Főleg Hijikata. Azért az ajtóból még visszanéz.

-Akai-san, azt az ajánlatott a beszélgetésre később szívesen elfogadom, van is egy üveg remek szakém az alkalomra.

Akai nem mond semmit, csak biccent a távozó Kondou felé - azonban amint a férfi behúzta maga mögött az ajtót, Hijikata felé fordul, és halvány, gúnyos mosollyal az arcán kérdezi:

- Kat-chan?

Hijikata kínosan megvakarja a tarkóját.

- Egy... gyerekkori becenév a Katsugorou-ból, és... Egyáltalán nem kell magyarázkodnom, csak térjünk vissza a talizmánokhoz!

A nő picit jobban elmosolyodik, és félrebillenti a fejét. Még egy halk kuncogás is hallatszik tőle.

- Nyugalom, nekem is voltak hasonló beceneveim, nem ítélkezem. Meg még rosszabbak is - teszi hozzá, ahogy eszébe jut a "Szamuráj-chan" elnevezés, amit mindig a mestere használt.

- Erről nem beszélünk tovább - közli a férfi, és csak azért is a talizmánokra fókuszálja a tekintetét. Egy napra bőven eleget romlott a reputációja az újonc szemében.

Akai nem mond semmit, de azért megforgatja a szemeit.

Ezután ő is visszatér a talizmánokhoz.

Miután végeznek a munkával, Hijikata még egyszer megszemléli az elkészült talizmánt, látszik az arcán, hogy próbálja minél pontosabban memorizálni a jeleket, majd bólint.

- Akkor azt hiszem, ez működni fog. Persze nem tudjuk meg, amíg éles helyzetben szükség nem lesz rá. - Halványan elmosolyodva a lányra néz. - Köszönöm. Érdekes délután volt.

Akai összehúzza a szemét.

- Ki kéne próbálnunk előtte mindenképp. Nem szívesen támaszkodnék olyasvalamire éles helyzetben, amiről nem tudom, működni fog-e vagy sem. - Egy pillanatig elgondolkozik. - Megkérhetnénk Okitát.

- Elméletben működhet. És nem okozna neki fájdalmat - biccent a férfi. Bár az is igaz, ha nem járunk sikerrel, akkor azzal nem fog békén hagyni... ha pedig sikerrel járunk, akkor azzal. teszi hozzá magában.

- Akkor holnap megpróbálok beszélni vele. Megoldom egyedül, de szólhatok neked is, ha ott akarsz lenni. Az eredményről pedig mindenképp tájékoztatlak.

- Rendben. Köszönöm.

A nő biccent felé, majd viszonozza a korábbi mosolyt.

- A délutánt pedig én köszönöm. Sokat segítettél.

Hijikata segít még rendet rakni, hogy ne hagyjanak káoszt a gyakorlóteremben, aztán ha mindennel végeztek, elbúcsúznak egymástól, és mindketten mennek a maguk dolgára.
Hijikata még éjszaka, a naplemente után hallani véli egy shinobue hangját a kertből. Lehet, hogy nem volt füle az eltérő hangokhoz a boltban, de azért azt a furulyát, amit a lány akkor kipróbált, felismeri. A dallamok egyszerűek, és szomorkásak, de egyben nagyon szépek… nem tudja, hogy valaha rá fog-e kérdezni a lánynál, saját szerzemény-e, és ha igen, akkor mi ihlette, de azért elgondolkodtatja. A délutánról is, meg mindarról, amit ilyen rövid idő alatt látott belőle. Végül azonban nem engedi, hogy a gondolatai kószáljanak, és túl sokat töprengjen. Akai majd megtalálja a helyét. Lesz köztük helye, ahogy elmondta, ahogy lényegében megígérte neki, mikor felvették. Előbb-utóbb ő is ugyanúgy közéjük tartozik majd, ahogy Yamazaki, vagy bárki a kapitányok közül, és akkor majd elmúlnak azok a bosszantóan ismeretlen részletek, jönnek rendes válaszok a kérdésekre, és nem érzi majd úgy, hogy a sötétben tapogatózik, valahányszor megpróbálja „rajta tartani a szemét”.

Másnap egyrészt megint érkezik egy adag bogyó – a két youkai úgy tűnik, még mindig a háláját próbálja kifejezni, ami hasonló reggeli ajándékokat tartalmaz, másrészt a délelőtt folyamán Kondouá-val együtt hallhatják, ahogy Okita borít egy asztalt. Hijikata kicsit szívja a fogát, ahogy belegondol, hogy a dolog hátterében valószínűleg Akai áll, aki a fejlesztett ninjutsu talizmánok hatását próbálja tesztelni az első osztag kapitányán. Egy pillanatra átsuhan az agyán, hogy ez a helyzet egészen olyan, mintha megint kölykök lennének. Okita asztalokat borít, ő próbál úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne a kérdéshez, Kondou pedig természetesen mindenről tud.
Délelőtt visszatér Yamanami. Hijikata már ekkor érzi a feszültséget a levegőben. Vagy inkább a saját feszültségéről van szó, mert Yamanami maga jókedélyűen viselkedik, mint mindig. Okita a tesztek miatti dühe is hamar elszáll, mikor meglátja a férfit, Akai pedig gyorsan felvázolja, hogy pontosan mivel is foglalkoztak. Hijikata azonban nem igazán szeretné húzni az időt.
- Yamanami – néz a férfire. – Mi van a Nishii Hoganjival? A szerzetesek fogadnak minket?