Metro: Sötét Világ

Alina Zarkova, Erik Fjodorovics Smirnov – lyzy04

- Hát elkezdődött… - nyögte ki hosszas gondolkozás után Vörös amint beavattátok a történtekbe. Arca egészen elsápadt és a rémület mindegyik fajtája is kijött rá. – Akkor ő volt az, aki megtámadta a követeket… Így került hozzá a levél… Picsába… Gyertek velem! – kérte tőletek és kiballagott a kórteremből.

Kint rettentően fülledt volt a levegő és olyan forróság vett körbe titeket, mintha egy olvasztókemencében lettetek volna. Az emberek körülöttetek ziháltak, s annyi forró, nyirkos levegőt lélegeztek ki, hogy az állomást sűrű pára lepte el. Ez valószínűleg annak a ténynek volt köszönhető, hogy a szokásosnál sokkal több polgár volt itt. Mindenki ideges és sovány volt, olyan is akadt, aki már a lábán sem tudott megállni.

- Már vagy három hete ilyen a helyzet itt… - kezdte Vörös miközben kicsit arrébb mentetek a kórháztól – a Vörös Vonalról hívták őket ide, mondván élelmet kapnak az ünnepekre és karácsonyra már otthon is lehetnek. Hazudtak nekik… Semmi sem történt az ügyben azóta, csak az ingerültség nőtt. Sosem láttam még ehhez hasonlót… – sóhajtott fel – pedig már jó 10 éve vagyok beépülve ide. A becenevem is ezért kaptam.

Még mentetek pár lépést aztán mikor már úgy jó 5 méterre voltatok a kórháztól, Vörös szembe fordult veletek és belekezdett a magyarázásba.
- Ide figyeljetek. Jól mondtátok, a Nácik beakarják venni a hármas állomást. Ha jól tudom, a Rend ebben a borítékban küldött ultimátumot a Führernek, hogy azonnal fejezzenek be minden katonai előkészületet. Azonban a levél sosem érkezett meg… És most váratlanul feltűnik Hunternél, ez csak nem lehet véletlen igaz? Aligha megakarta akadályozni az átadását. Ezért támadtak rátok a Nácik is valószínűleg. – Besszolovról egy szó sem esett, ahogy a furcsa jelképről sem, vagy Vörös sem tudta ki ő, vagy csak eltitkolta előletek…
- Mondom a tervet. Ti ketten ezt a levelet most elviszitek a Fasisztákhoz én meg addig elbeszélgetek Hunterrel. Régi barátom, de attól tartok, ő nem az már, akivel régen vált vállvetve harcoltam. Ha pedig megérkeztek, csakis a Führernek adjátok oda és senki másnak. Értve vagyok? Most aztán minden rajtatok múlik gyerekek. Ha elbuktok, több ezer ártatlan ember fog itt meghalni… - mutatott körbe kezével az állomás lakóira.

Mikor egy kis időtök lett volna átgondolni a dolgokat és Vörös rátért volna Hunter sérüléseire és rejtélyes ellenfelére, hangos, vad üvöltés és csattanás hangja hagyta el a kórtermet.
- Sötétek! Itt vannak!
Hunter ügyetlenül dülöngélve tört ki a kórház ajtaján és lökte félre az elé kerülő embereket mintha magát az ördögöt látta volna meg, egészen addig amíg ő maga is elesett. Egy kettő métert még hátra kúszott, de ahogy követte őt a sötétbőrű ápoló azonnal felhagyott a meneküléssel és csak az arca elé tartva mindkét kezét védekezett miközben mindvégig ugyanazt ismételgette…
- Hagyjatok békén… Hagyjatok békén… Hagyjatok békén…

Az ápoló végül elérte Huntert és egy újabb adag nyugtatót adott be neki kicsit sem finoman. Valószínűleg Hunter reakciója a bőre miatt eléggé felbosszantotta, hogy képes legyen fájdalmat okozni a betegének is. Persze Hunter tűrte a fájdalmat és csupán egy pillanatra kiáltott fel míg teste újra elernyedt. Az ápoló pedig egy társával együtt vonszolta vissza a szobába, ahol most már le is szíjazták.

A félelem és a rémület egyáltalán nem ugyanaz. A félelem ösztönöz, cselekvésre késztet, találékonnyá tesz. A rémület megbénítja a testet, megdermeszti a gondolatot, azt veszi el az emberektől, ami emberi bennük. Valószínűleg ti is sokat láttatok már ebből, hogy felismerjétek ezt a különbséget. A brigadérost, aki nem ismerte a félelmet, most váratlanul a rémület kerítette hatalmába. De még csak nem is egy mutáns vagy valami borzasztó dolog, hanem csak egy egyszerű ember miatt.

Vöröst követve a kórterembe lépve Hunter már magánál volt, legalábbis úgy tűnt az előbbi roham és a nyugtató hatása is elmúlt. Csak az orra alatt motyogott valamit rekedten.
- Gúnyolódtok…? Egy újabb figyelmeztetés, mi? Mintha nem igyekeznék eléggé… De hisz mit érdekel ez titeket… Vagy ez már emberséges?

Aztán ahogy észrevett titeket elhallgatott és felemelt fejjel rátok nézett.
- Hát éltek… Miért nem ébresztettetek fel?! – kérte számon rajtatok és az óra felé pillantott. – Már 5 órája itt vagyunk. Elfogunk késni. Most azonnal indulnunk kell.
– Nem jutnál messzire – szólt közbe Vörös. – Vér is alig maradt benned.
– Vörös…? - kérdezte meglepődve Hunter és rögtön felkelt volna a helyéről, de a szíjak lefogták.
- Jó újra látni téged. Már mióta, hogy nem találkoztunk… – Mosolyodott el gondterhelten Vörös – Bár a körülmények is jók lennének. Mit csinálsz itt? És hogy kerül hozzád ez a boríték? – lóbálta meg, mire Hunter egy pillanatra megrándult és ökölbe szorította kezét.
– Hogy kerül az hozzád?! – Hunter egyre erősebben próbálta kiszabadítani magát és nagyon úgy tűnt, neki még ez is sikerülhet.
- Amíg aludtál ellenőriztem a cuccaidat. – Míg beszélt, Vörös intett a kezével, visszatartva az ápolót, aki már ugrott volna, hogy újabb nyugtatót adjon be a brigadérosnak. – Semmi baj. Csak beszélgetünk, mint veterán a veteránnal. Az ápoló kelletlenül engedett végül, és egyedül hagyott titeket a betegszobában.

– És mit tudsz te arról a levélről? – Hunter nem vette le dühös, lázas tekintetét régi bajtársáról, de szorítása lassacskán enyhült.
- Nem sokat. Csak annyit amennyit nekem is elmondtak.
– Semmi többet? – Hunter viszonylag megenyhült és fejét hátra hajtotta a párnára.
- Nem. De egyre inkább érdekel, hogyan keveredtél te ebbe bele… No meg ez a két kölyök. 
- Ez hosszú… Nincs rá időm mindent elmagyarázni. Melnyik nem hagyta volna jóvá a küldetést. Túl gyáva ember. Ezért egyedül indultam el és útközben felszedtem ezeket. Kellettek olyanok, akik nem tesznek fel fölösleges kérdéseket.
- Nem elég, hogy dezertáltál a Rendből, de most még külön akciózni is kezdesz… Van fogalmad arról, ezért mit kaphatnál?! Mi lenne ha jelenteném?!

Hunter csak hallgatott így végül Vörös folytatta.
– Miért csinálod ezt? –Kérdezte, mire Hunter fáradtan lehunyta a szemét, habár csak egyik felén sikerült, mivel az arcának eltorzított felén nem tudta teljesen lecsukni. A brigadéros nagyon sokáig nem válaszolt, de aztán lassan és szaggatottan, mintha egy hipnotizőr valahova a végtelenül távoli múltba küldte volna elkallódott emlékeiért, beszélni kezdett, összezárt fogai között préselve ki a szavakat:
– Köteles vagyok… megvédeni az embereket… elhárítani bármilyen veszélyt… jóvá tenni a dolgokat… vezekelni bűneinkért… Én már csak ezért létezem… - Szemét aztán újra kinyitotta és egyenesen Vörös szemébe nézett.
– És most add vissza a borítékot és engedj el minket. Nem akarlak bántani téged, de így vagy úgy, én fél óra múlva már a hídon leszek a borítékkal a kezemben. (A Vörös Vonal és a Nácik között elhelyezkedő összekötőszakasz. Nagyjából ilyesmi.)



Vörös döbbenten nézett Hunterre majd lassan felétek fordult miközben kezét az övén lógó pisztolyra tette. Nem tudhattátok mit akar, de Hunter fenyegetése nem tűnt viccnek, így nem csoda, hogy egyből a fegyveréért nyúlt. 

Abban sem lehettetek biztosak ki mit fog lépni legközelebb, ahogy abban sem, mi is ez a dolog a borítékkal. Csupán egyetlen dolgot tudtatok, gyorsan kell döntsetek ki mellé álltok és mihez kezdtek az elkövetkezendő percekben. 

Ahogy haladtunk beljebb a sötétben, Ulman egyre csak beszélt. Más parancsnok, aki talán nem ismeri eléggé, valószínűleg azonnal csendre intette volna, hogy ne zavarja a bevetést. Én azonban tudtam, hogy öreg barátom inkább magának beszél, mint nekünk. Ez volt az ő rituáléja, amivel fenntartotta magát a felszínen, és nem őrült bele az egészbe, amit mi itt a metróban életnek hívtunk. A Rendnél a legtöbb embernek volt ilyen. Én mindössze odáig jutottam el, hogy reménykedtem. Álmodoztam. Egy jobb világról, egy szabad életről, háborúk, vagy mutánsok nélkül. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy ez össze is jöjjön…

Letekintve én is megláttam a dögöt, a látvány pedig villámcsapásként ért. Azt hittem, hogy ezt a rohadékot már rég kifüstöltük. Hogy élte túl? Áhh.. mindegy is. Ha elértünk a Poliszba, többek közt ezt is jelentenem kell a Főparancsnokságnak.

Viszonylag gyorsan megtettük az utat. Elsőként hazaszóltam a rádión, hogy egyrészt a mellékalagút komoly tisztításra szorul, másrészt meg .. ismét elvesztettük egy testvérünket. Megkértem az ezredest arra, hogy ha lehet, próbálják megmenteni a testét legalább, mikor a pókfészket irtják. Illetve tájékoztattam őt a biomassza feltűnéséről is. Sose lesz vége a problémáinknak… Ezután pedig ismét volt egy elintéznivalóm mielőtt pihenhettünk volna.

Szomorúan közöltem a híreket Alex feleségével. Illetve.. az özvegyével. Hogy őszinte legyek, ez volt tisztként a legmegterhelőbb feladatom. Felkeresni a hátrahagyott családtagokat, majd összetörni a világukat, földbe tiporni minden reményüket hasonló mondatokkal, hogy "Sajnos apa többet nem jön haza.." és miegymás. Mindig kissé elfogott a kísértés hogy hátra hagyjam az egészet, a harcokat és halottak hosszas listáit, s addig sétáljak valami elhagyatott alagútban amíg békére nem lelek. Amíg fel nem fogom hogy mi történt... Úgy éreztem, csak idő kérdése volt, hogy egy nap valaki más kopogjon be a szüleimhez az én dögcédulámat szorongatva a kezében. És az egész legelbaszottabb része? Már nem is magamért aggódtam, hanem azokért akiket esetleg meghatna a távozásom. Ulman után ballagva betértünk a legnagyobb kocsmába a városban. Csendesen vártam amíg kihozzák az italokat, majd amint megjöttek a magasba emeltem a sajátomat. Gyenge félmosolyt erőltettem az arcomra.

- Alexra! Jó katona volt, bajtárs, testvér. Nyugodjék békében, ott ahol minden nap látni a fényes eget, ahol vodka sosem fogy el, ahol az étel nem metróbéli korcs husa... Egy nap majd.. viszontlátjuk. - mondtam keserűen, majd a többiekkel koccintva lehúztam a piát.

- Alexra! – zengett visszhangként a két társamtól is a köszöntő.
Ezután Ulman felé fordultam.

- Na, és .. idefelé nem láttad a te dokinénidet? Tudod, Alex is azt akarta volna hogy összehozzunk kettőtöket.. Azt hiszem egész szép gesztus lenne az ő emlékére összehozni egy ilyen akciót.

- Ehh... Egész itt létünk alatt figyeltem de sehol se láttam. Lehet még másnapos a tegnap esti szilveszterezés után. Hehe. Az asszony akkor jó ha rendesen iszik veled nem igaz srácok? Na, a nőkre! És hogy Alex felesége megtalálja a megnyugvást. - emelte fel újra a poharát majd Vlad felé fordult. - És te veled mi a helyzet? Vár valaki otthon?

- Engem nem vár otthon senki. Se család, se hozzátartozók, nincs senkim... És igazából nagyon nincs is hely amit otthonomnak nevezhetnék. – felelte keserűen az újonc. Ulman egy rövid pillanatig hallgatott, majd vállba bökte a srácot. Közben lecsúszott a harmadik kör is mindenkinek, így a tálcánkon árválkodó kis vodkás üveg kiürült.

- Mi az hogy nincs otthonod. Hát a Rend micsoda? Ez az otthonod cimbora, és ez a családod is, ebben biztos lehetsz. Akármi is történt az igazival, bár valószínűleg ugyanaz, mint mindenki más családjával, a lényeg hogy most ez az új családod. Aztán majd keresünk neked is valakit! Mihaelnek is kéne már... - Nevette el magát. Vlad ekkor elindult volna egy újabb körért, de Ulman megállította.

- Na hát várjál már, ez most a bemelegítés volt csak. De ennyi bőven elég is volt. Most kérlek szépen igazi, fentről hozott italt fogunk inni! Alex emlékére. Mihael, avasd be kérlek új társunkat a hagyományba. - Vigyorodott el Ulman, hisz máris felvette a szomorúságot elrejtő maszkot.

- Igaz is, nekem már a Rend az otthonom.. – motyogta közben egy mosoly kíséretében Vlad.

- Ahogy Ulman mondja, - erősítettem meg, miközben meggyőzően mosolyogtam Vladra - innentől a Rend az otthonod. Kevesen maradtunk már, úgyhogy egész családias így is. És igen, a kerítés a csomaggal együtt jár, ahogy a szárnysegédek is. Csak szólsz, és bárhonnan is de kerítünk neked egy asszonykát. Most pedig.. kövessetek! - fejeztem be, pár pillanatig még ünnepélyesen dobolva az ujjaimmal az asztalon. Kivezettem őket a kocsmából, ki a főutcára. Lassan beértünk a házak közé..

A lakásokhoz érve, a bolthajtások közé, 3 szintes "tömbház" fogadott minket, amit még az apokalipszis elején raktak össze a metrókocsikból. Legalább jó harminc lakás is lehetett itt, némelyik egyenesen két szinttel. Egyértelműen látszott, hogy ez a gazdagabbak része volt Poliszban. Keresgélni sem kellett sokat a lakások között, melyik az amelyikbe jöttünk, hisz az egyik lakásból hangos női kiáltások hallatszódtak ki.

- Ó basszameg, már megint.. – morogtam magam elé.

- Asszem a piálásunk várhat magára... - Sóhajtott hangosan Ulman és felém pillantott. - Valyka és Dmitry rendszert csinál abból hogy betör hozzád, hátha ezzel elcsábítja a húgodat vagy mi a fene? Máig nem értem az az idióta hogy került be hozzánk. - Nevetett fel majd arrébb ment és neki dőlt az egyik lakás falának, aztán rágyújtott.

- Na Vlad fáradj ide kérlek és lazítsd el magad, majd nézd a műsort. Az a csaj bent aztán tudja hogyan kell elverni a férfiakat. Persze nem jobban mint a szexi vörös dokikánk Natasha, de azért ez se rossz.

Beálltam a lépcsőház bejáratába, és óvatosan benéztem a ház felé. Az ajtó teljesen nyitva volt.. Nyilván. Egyelőre nem mentem be, inkább figyeltem, hogy mi történik még. Onnan ahol álltam, pontosan látni lehetett az egészet, de ha nem láttam volna, akkor is tudtam volna mi folyik, már csak a hangokból.

- MONDD, MILYEN NYELVEN KELL A FÜLEDBE ORDÍTSAM, HOGY FELFOGD VÉGRE AZZAL A PÖTTÖM, KOCSONYÁSSÁ DROGOZOTTT AGYADDAL, HOGY ELŐBB HÁZASODNÉK ÖSSZE EGY NOSALISSAL, MINT VELED??!! – zengett hirtelen az egész lépcsőház az ismerős női üvöltéstől.

- De kedvesem, esküszöm jól járnál velem! Nem gondolnád át még e... - próbálkozott a férfi, mintha nem lett volna minden próbálkozása visszautasítva évek óta, de a nő közbevág.

- NEM! Nem nem és nem, soha de soha, semmilyen körülmények között! Ha te lennél az utolsó férfi a földön, akkor a bolygó másik felére menekülnék, hogy lehetőleg sose találkozzunk többet! És most takarodj a lakásból, vagy én takarítalak el!

- Valyyyy szívem, ne légy ilyen kegyetlen velem, majd megszakad a szívem! – könyörgött tovább - Megosztanék veled mindent, amim van....

- Kellenek a szaros gombáid a fasznak! Utoljára mondom....

- Édes drága Valerya, szívem hölgye, csak még egy percet adj, hogy bebizonyítsam, méltó férjed lennék!

A nő megropogtatta ujjait, majd válaszra sem méltatva Dmitryt elkezdett kutatni a lakásban, feltehetően valami fegyver után, végül pedig egy leszerelt puskacső akadt a kezébe.

- Ez épp megfelelő lesz... - mondta magának, majd Dmitryre nézett.

- Mi... Mire is lesz megfelelő? – kérdezte értetlenül, ám hamarosan maga is rájött a magyarázatra, mert Valerya igencsak fenyegetően indult meg felé, feje fölé lendítve a vascsövet két kézzel hatalmasat suhintott a férfi felé, aki ösztönösen védekezett kezeivel. Természetesen a becsapódás roppant fájdalmas, csoda, hogy nem törte el mindkét karját a rúd, de így is felordított. Valyka tovább csapkodott, hogy Dmitryt hátrálásra kényszerítse, a védtelen bordáira célzott. Több méteres körzetben lehetett hallani, ahogy pár csont elroppant, majd rögtön követte egy öklendezős nyekkenés, miként a nő gyomorszájon térdelte kérőjét. Az helyben összeesett, de Valerya rugdosni kezdte.

- Takarodj már innen hogy kúrna seggbe egy könyvtáros te parazita! Basszameg, esküszöm nem tudom, mi az istenért nem vagy te kitiltva Poliszból! Kelj fel ha mondom és meg ne lássalak megint!!!!

Dmitry egy-egy felé lendülő lábfej között feltápászkodott a padlóról és négykézláb kikúszott, de a nő még nem végzett, ismét a puskacsővel kezdte verni.

- GYORSABBAN te szemétláda! Még mindig látlak!!! - ütés a comjára és hátára- Legközelebb nem leszek ilyen kegyes veled!!!

Dmitry összeszedve maradék erejét futásnak indult kifele a lakásból. Majdnem pofára esett bennem, de mikor elhaladna mellettem elkaptam a faszi vállát.

- Ha még egyszer ide jössz... Olyan verést kapsz tőlem, amit Valyka még egy buzogánnyal se tudna kiosztani neked. Ha jót akarsz magadnak, elkerülöd a házat, és a húgomat is messziről, vagy hamar az egyik elhagyatott állomáson ébredhetsz fel... - morogtam oda neki, majd még meglöktem egyszer, aztán meg elrohant. Elég elbaszott faszi... De Melnyik azért tartotta, mert egyébként egész jó felderítő. Ide is elég egyszerűen be tudott törni, meg folyamatosan követte a húgomat is.

- Aha szóval csak a szokásos műsor. - fordult Ulman a menekülő Dmitry felé és intett neki. - Egy szálat cimbora? Jót tesz a csontoknak, javítja az összeforradásukat. - Kérdezte a férfi mire a Ranger ahogy hátra pillantott a nagy menekülésében lefejelt egy oszlopot és ott helyben kidőlt. - Ííí... Hé ti - nézett Ulman két Poliszi őrre - Takarítsátok már össze! Ja és vigyétek orvoshoz. Kössz! Hát én mondom hihetetlen ez a pali... - Tekintett vissza Vladra és elmosolyodott. - Múltkor is, nagyban megyünk érted a Fekete Állomásra, az a hülye meg eltűnt. Mi meg állunk, mint fasz a lakodalomban a vaskapuk előtt hogy mégis hova lett Dmitry? Erre hirtelen kinyílik a kapu, majd felbukkan a pali vigyorgó arccal. Hát én olyat nem szartam még. Egyedül átment a fél náci őrségen egy mellékjáraton keresztül, míg mi azt hittük elveszett. És még csak észre se vették. Szóval tök simán behatoltunk. Na de, fontosabb dolgunk van, mint bolond társunkkal való foglalkozás, kövess!

A házba beljebb lépve lehámoztam magamról a sisakomat, majd letettem az előszobabeli asztalra. Teljes páncélzatban voltunk a kocsmában is Ulmanékkal, de ez a metróban itt megszokott dolog...

- Valyka! - kiáltottam be a házba ahogy beljebb lépkedtem. Amikor beértem volna a legnagyobb, "mindenes" helyiségbe (egyszerre volt konyha, étkező meg nappali is) a sarokról egy fémcső lendült az arcom irányába. Még mielőtt egyáltalán felfoghattam volna honnan jön, felrántottam a kezem, és elkaptam a rögtönzött fegyvert, ami jobban megnézve egy leszerelt puskacső volt. Magam felé rántottam, egy pillanatnyi ellenállást érezve, de a cső utána már eresztette magát. A kezembe véve láttam, hogy kissé elferdült. Egy a sarokban álló fegyver alkatrészes doboz irányába hajítottam, majd jobban körülnéztem a konyhában, ahol végre megláttam a testvéremet. Amint összenéztünk, meglepettségében a húgom ijedten felsikkantott, majd a szája elé kapta kezeit.

Nagyrészt egyenes, ugyanakkor csapzott vörös haja a mellkasáig ért nagyjából. Körülbelül egy fejjel volt alacsonyabb nálam, de azért egész jó testalkata volt, nem véletlenül menekült előle Dimitry. A kopott barna bőrdzsekije volt rajta, meg valami egyszerű nadrág és egy póló, mindkettő sötét színekben. Feje tetején ott pihent a védőszemüvege, arca pedig kissé koszos volt, néhol frissebb vagy régebbi hegekkel tarkítva. Valószínűleg nem rég érkezett a felszínről...


- Hányszor mondtam neked, hogy ne turkálj a lakásban? - mutattam körbe a helyiségben, a rendetlenségre utalva amit valószínűleg a lány okozott. - Mégis mit kerestél? Egyébként is, mióta fogadjuk fémcsővel az arcba a ház tulaját? - Az utolsó kérdésnél azonban kissé elmosolyodtam. Habár zavart mikor így betolakodott a házamba - mert hogy nem ez volt az első eset - azért mégis csak a testvérem volt, s jó volt viszontlátni.

- Basszus, Mihael! Úristen úristen, sajnálom, nem direkt volt! Azt hittem, az a drogos barom jött vissza.... - kezdett el magyarázkodni, majd hatalmasat sóhajt és körülnéz - Izé... Mármint ez? Őő... Hát.. én csak.... Één csak Dmitry elől menekültem ide be, aztán... A kupi az ő műve! - hebegte zavartan és kicsit sem átlátszóan - Igen, pontosan, így volt... Bejött és széttúrt mindent... Hehe.... He... - kínos nevetés, majd megint felsóhajtott és szégyenkezve lehajtotta a fejét- Én csak... Tudni akartam, merre jársz éppen. Már rég láttalak és... Izé... Tudod, hiányoztál.... - egész butuskán rám mosolygott - Megölelhetlek, vagy nagyon sugárzol?

- Nem tudom miféle kupiról beszélsz...- szólt Ulman, aki eközben engem megkerülve bejött a házba, s meglepődve bámult a húgomra - Szerintem mindig is ilyen rendetlenségben élt egyetlen Mihaelünk. Egyébként szia Valyka. Szépen elintézted! - Vigyorodott el a katona majd a nagy kuplerájban megkereste a hamutartót és elnyomta rajta a cigarettáját. Ezután rögtön rágyújtott egy újabbra, s visszapillantott Vladra. - Oh igen, nyugodtan mutatkozzatok be, meg beszélgessetek, én addig megyek fontosabb dolgokat rendezni. Hol is az a rejtekhely...

Vlad, aki eddig csendben követett minket maga is beljebb lépett a lakásba, majd elnyomta a cigarettáját a hamutartóban.

- Hello! Vladimir Putin Victor Vitya Kreystóf Kirillovich vagyok. De nyugodtan szólíts csak Vlad-nak vagy Putin-nak vagy Vitya-nak vagy Kreystóf-nak. – mutatkozott be Valykának a srác.

- Hé, ne bíztasd már! Elég vad hülyeséget csinál már így is – böktem oldalba Ulmant aki erre felnevetett, majd a húgom felé fordultam. – Hiába túrtad fel a lakást, gyakorlatilag semmi sincs itt ami arra utalna hogy merre járunk. Illetve – folytattam, miközben elkezdtem a páncélom különböző részeit lehámozni magamról, letéve őket a mellettem lévő asztalra – több okból se tudhatod; egyrészt mert hadititok, másrészt meg mert képes lennél utánunk jönni... Na, - kezdtem a kesztyűmet ledobva, majd még a mondat folytatása előtt átöleltem Valykát – mintha te nem lennél elég radioaktív. Egyébként meg mostanában nem voltam annyit a felszínen... - szép lassan elengedtem miután egész meggyőzően rámosolyogtam, miközben ő felszabadultan kuncogott magában. - Na de, urak.. – fordultam a két kísérőm felé – Akkor következzen amiért idejöttünk. – mondtam ünnepélyesen, majd az egyik konyhaszekrényhez sétáltam.

- Nem tudom, miből gondolod, hogy utánatok mennék... - mondta nevetve Valy - Sosem csinálnék ilyet... Üdv... Vlad! – fordult ezután a legújabb társunk felé - Én Valerya vagyok, de általában Valykának szólítanak. - nevetett fel, majd lepacsizott Ulmannal is, aki ezek után szintén nekiállt a rejteket keresni, csakhogy teljesen rossz helyen. - Örvendek a találkozásnak! És... Jaa, Dimitry elég idegesítő tud lenni, szóval nem szokásom kímélni... - vakarta meg a tarkóját kissé zavartan, közben felém tekintgetett, hogy lássa mit is keresek.

- Valyka, ha közben összepakolsz, akkor talán neked is jut valamennyi. – jegyeztem meg kissé jobb kedvvel.
Kinyitottam a szekrényt, amiből lepakoltam a tányérokat a pultra, majd a hátsó falát eltoltam oldalra.

- Jaaa, hogy ott kell keresni. Áhh, rossz a memóriám már úgy tűnik. De hát ilyen ez az öregség... - Nevetett fel megint, majd megállt összefont karral Vlad mögött és a tányérokat kezdte el nézegetni. Ahogy aztán elkezdett köztük kutakodni, véletlenül leejtette az egyiket. - Hoppá... Őő, ez már törött volt! – ekkor Val felé nézett. - Hát komolyan képes voltál visszatenni egy törött tányért a többi közé? Nem néztem volna ki belőled... Az oké hogy kupit csinálsz, de még rongálsz is. Én szólnék apádnak Mihael hogy nevelje meg a lányát... – mindenki nevetett, én meg csak mosolyogva legyintettem, jelezve, hogy azért takarítsák el a darabokat. Közben pedig kutattam tovább.

A szekrény mögött egy zár tűnt fel, minek lapján különböző gombok voltak láthatóak. A testemmel takarva beütöttem a kódot, majd visszahelyeztem a szekrény falát, és a tányérokat.

- Jajj minek takarod már el, úgyis tudom, hogy az én születésnapom az. – hallottam ismét Ulmant.

Ezzel egy időben a kanapé a hátsó fal elől kicsúszott oldalra, míg maga a fal lecsúszott a földbe, s lassan eltűnt, felfedve ezzel egy titkos ajtót. Az ajtón egy túlméretezett lakat hevert, mellette a fal pedig olyan volt mintha egy atombunkert választana el tőlünk. Egy kulcsot előkapva az övemről ki is nyitottam a szobát. Bennt tele volt minden fegyverekkel, kicsi, nagy kaliber, robbanófegyverek, minden volt. Egyesek a falakon lógtak, másikak szekrényeket töltöttek fel. Az egyik fal mentén pár páncél is sorakozott. Egy külön állványon valami kissé kopott vörös párnán hevert egy régi pisztoly is, illetve egy régi indítókulcs. Ahogy haladtunk befelé, Ulman egyre csak mesélt minden fegyverről és páncélról a másik kettőnek, míg ennél a központi állványnál megállt egy pillanatra.

- Na az egy tanknak a kulcsa barátaim. Amikor Mihael, Alex és én elvezettük a D6-ban. Eh... Alex.- mondta keserűen, elhúzva a száját ahogy eszébe jutott elesett társunk. Egy pillanatra én is lehunytam a szemem, és arra gondoltam, mennyivel jobb lenne vele együtt bemutatni ezeket, de… Az már sose válik valósággá. De ettől még az emléke legalább velünk marad, meg a közös történetek. Ily módon azt hiszem mégis örökre köztünk lesz…

Tovább haladva az egyik szekrény mögé nyúltam, majd benyomtam a fal egy szakaszát mögötte. Ekkor a fal egy kisebb szakasza, kb másfél méter széles, becsúszott a fal többi részébe. Ez egy kis folyosót fedett fel, aminek a végén ismét egy zárt ajtó. Ott ismét egy kódos zár, aminek másik oldalán intettem a többieknek, hogy várjanak.

- Ez meg mikor került ide?! Mert tuti, hogy nem egy sufniban tákoltad össze... – kérdezte Valyka kíváncsian közelebb lépve, hogy beláthasson az ajtón. Mint mindig, most sem tudta, mit jelent a várakozás. - Mit tárolsz itt??

Beütöttem egy másik terminálba egy kódot bennt, mire felgyúltak a lámpák. Előttünk 6 dobtáras AK figyel egyenesen az ajtóra irányítva, középen pedig egy rakétavető. A lábunktól kb fél méterre egy botlódrót rejtőzködött, ami azt a mechanizmust aktiválná, ami a fegyvereket elindítja..

Lehajoltam, s az egyik falnál, ahol a drót egyik vége található állítgattam valamit, mire a kötél ellazult, s leereszkedett a földre.
- Na, meg is volnánk. - motyogtam magam elé. – Legalább még mindig működik a rendszer. Boris, Konstantin meg Nikolai jól megcsinálták annak idején, mi? – kérdeztem visszapillantva Ulmanra.

- Hogy mikor? Áh, az első napok óta itt van. – fordultam hátra a testvéremhez - Eredetileg valami titkos kormány raktár volt, fogalmad sincs mennyit kellett fizetnem, hogy egyáltalán ez a ház az enyém lehessen, meg átalakíttassam ezt a bejáratot is kicsit... Pár évig utána spórolni kellett minden is, de mindegy. Hogy mit...? Mit hugikám.. Itt a világ csodáit tartom. - karoltam belé, majd körbe mutattam a helyiségben.

A terem amibe értünk téglaberakásos falakkal volt szegélyezve, amik mentén több fából készült hordó is állt, nagyobbak és kisebbek egyaránt, mindegyik címkézve. Az ajtótól nem messze volt egy nagyobb szekrény tele boros poharakkal, korsókkal, kis feles poharakkal illetve kancsókkal. A bejárat két oldalán polcokon különböző díszes üvegek sorakoztak, néhány üres, néhányban pedig állt valamiféle alkohol. Egy kisebb éjjeliszekrény szerű bútoron pár doboznyi szivar figyelt, a legfelső pedig meg is volt bontva. Az egyik sarokban pedig egy nagy, L alakú kanapé állt, előtte pedig egy nagy, faragott fa asztal, aminek túloldalán még 2 díszes, kipárnázott szék figyelt. Az asztalon mindössze egy póker szett figyelt, illetve egy roskadásig teli hamutartó.

- Ó a démon vigye el a rejtekhelyeid... - morogta nevetve Valyka - Ez kurva menő. El se merem képzelni, mennyit kóstált. – nézelődött csodálkozva, miközben elismerően hümmögött.

- Hogy mennyibe került .. - merengek magamban egy pillanatig a sok piát nézve - Mit számít? Itt van felhalmozva az élet minden öröme amit már nem kapsz meg sehol máshol. Ó, a sok szegény állat aki itt él az alagutakban nem tudja meg sose milyen az igaz öröm. Megjártunk mi mindent, itt lennt de még fennt is, ugye? - kérdezem Ulmantól, miközben jobbommal rátámaszkodom a vállára - De mégis, csak egy hely volt a széles metróban, hol ilyen férfi ember otthon érzi magát.. Ott, hol az italt hordókból csapolják frissen.

- Oh de meg ám! - Csapta össze a tenyerét a társam - Már csak az ilyen boldogsághoz egy jó nő is kéne aki azt az italt le is csapolja neked örömmel. Lehet elgondolkodtató bezárni ide a húgodat egy kis élelemmel, hogyha legközelebb jövünk legyen is ki kiszolgáljon minket...

Úgy tűnt a lány megértette, hogy nem nagyon árulok el részleteket erről. – tekintve, hogy az egész eredete egy egyébként elég titkos projekthez kapcsolódott, de ezt neki nem kellett tudnia – Elindult befelé, s mellettem elhaladva még játékosan oldalba bökött a könyökével. Miután mindenki benn volt, az egyik szekrényhez léptem.

- Ulman, megtöltenéd ezeket? – nyújtottam felé egy deformálódott fém tálcán 4 poharat - Tudod melyik kell most. – Erre ő bólintott, majd a tálcával a kezében elballagott az egyik hátsó hordóhoz, aminek az oldalán egy nagy gázmaszkos koponya virított.

Eközben Vlad, aki úgy érezte magát mintha a szekrénybe bújva eljutott volna Narnia csodás birodalmába, körbejárt a szobában. Megnézte az üvegeket a polcon, majd a végén felkapott egy szivart a dobozból.

- Addig nem maradunk, hogy elszívhasd az egészet, de tudod mit? Ami megmarad belőle azt tedd el. Gondolj rá úgy mint valami "üdv a Rendben, élvezd ki az életet amíg tart, mert hogy sokáig nem fog" ajándékként. – intettem neki egy fél mosollyal. Erre ő mosolyogva biccentett, és rá is gyújtott.

- Nos uraim, és hölgyeim, jól jegyezzék meg ezt a pillanatot, mert ilyen finomat soha nem ittak még, és nem is fognak. –kezdte ünnepélyesen Ulman, ahogy visszatért a mostanra megtöltött poharakkal, elosztva mindenkinek egyet-egyet. - Ez egyenesen fentről van. Ahogy minden más is. Emlékszem - mutatott a megbontott szivarra - azt egy démon szájából halásztam ki. - S azzal el is vett abból is egy darabot és meggyújtotta, beleszívott, majd feltartotta a poharát. - Az elesett bajtársunkra, Alexra, és saját magunkra, hogy még jóó sokáig éljünk! Ja, meg Dmitryre, hogy többet ne jöjjön ide! Meg a családra, mert most már mindannyiunkra ránk férne egy jó asszony a háznál. - Mondta mulatva, és a poharát körbe járatva koccintott mindenkivel.

Egy darabig csak néztem a whiskeyt a pohár alján, s eszembe jutottak az előző alkalmak mikor itt voltunk. Többnyire Ulmannal jártam ide, de alkalom adtán mindig velünk tartott egy Rendbéli bajtársunk is, s együtt megemlékeztünk az elesettekről. Alex, Melnyik, gyakorlatilag a tagok háromnegyede volt már itt legalább egyszer. Emlékszem, egyszer még Hunter is mikor...

Mikor aztán eszembe jut, hogy a többiek rám várnak, megemeltem a poharamat én is.
- Alexra! Aki igaz testvérünk volt, mellettünk állt a legsötétebb órákban... Sose fogunk elfelejteni ó te, vörösök réme, Alex. Nyugodj békében ott, ahol a metró plafonja végre nem takarja majd el az eget.

- Alexra! – hallatszott Valyka, és Vlad szájából is.

Ezzel koccintottam a többiekkel, s lehúztam az italt. Á igen, jófajta cucc ez, annak idején megérte majdnem meghalni érte. Na és még a hordók szállításával szenvedni.. De ezek igazi antik italoknak számítottak. Az elhunyt bajtárs emléke mellett ilyenkor kicsit mindig nyomta a szívem azon gondolat is, hogy egy nap majd a sok ital itt el fog fogyni. És a mi romlott világunkban ... Már soha nem csinálunk ilyet többé.

- Na de.. - kezdem, elpakolva a poharakat miután egy csapnál kiöblítettem őket - Lassan ideje lenne indulni. Még mennünk kell a ... Tovább. – haraptam el a mondat végét, Valyka felé sandítva.

- Hova tovább? – kérdezett is vissza rögtön, ártatlanul mosolyogva.

Csak legyintettem a lánynak, majd összecsaptam a két tenyerem, hogy magamra hívjam a két férfi figyelmét is.
- Hát akkor kifelé, ideje tovább menni. Egyébként meg, drága kishúgom - fordultam felé - Szigorúan titkos hogy hova megyünk. Ha elmondanám meg kéne öljelek és az összes többi hivatalos szöveg. Főképp, mert megint kiszöknél. Egyszer elég volt..

- Tch... Annyira önző vagy. Engem mindig kihagysz a buliból! – mondta a lány, és beleboxolt a vállamba.

- Melnyik fenyegetései szerintem valamelyik alagútban azóta is visszhangzanak – folytattam -, amennyit kiabált az akkor szolgálatban lévő őrökkel. "Mégis hogy a picsába jutott túl rajtatok díszcimkés balfaszokon egyetlen egy kibaszott lány akinek nincs is katonai tapasztalata?" – kezdtem el rekedt, mély hangon magyarázni miközben pofákat vágtam az ezredest imitálva.

Ezalatt meg szépen lassan visszajutottunk az előszobába, a titkos helységeket meg bezártam. Ulman kifele menet gondolkozva Valykát méregette, majd ahogy a szövegemet befejeztem, rám pillantott.

- Nem tudna megszökni sem. Na mit szólsz? – mondta, majd röhögve vállba vágott. Egy pillanatra lezsibbadt a vállam attól, hogy mindketten megcsapkodták, de miután egy kicsit megráztam csak jobb lett.

- Ha egy ujjal is hozzám érsz, eltöröm a karod. Ha nem hiszed, kérdezd Dmytrit. – mosolygott a férfira Valyka.

- Egyébként meg; - kezdtem a kettejük kis párharcán nevetve - önzés e vagy sem, technikailag civil vagy. Legalábbis ami a Rend ügyeit illeti... Egyébként meg fogalmam sincs éppen milyen szélsőségi terrorista csoportnak vagy most tagja. Na de, tényleg mennünk kell mert a végén Melnyik lekapja a lábainkat aztán mi is a wcbe szorulva végezzük, mert nem értünk el a helyszínre időben.

- Civil az eszed tokja! - szólt vissza Valerya. - Tökre katona vagyok - nagyot sóhajtott. - Na mindegy, tudom, hogy úgysem győzhetlek meg, mert mindig a kicsi húgodnak fogsz tartani.. - forgatta a szemét, miközben én vigyorogva bólogattam. - Szóval jól fogok viselkedni, mert még a sarkamra lépsz.

Egy pillantra hátranéztem, egy jelentőségteljes pillantást küldve Ulman felé, majd visszafordultam az előttem álló húgomhoz.
- Na, akkor a legközelebbi találkozásig próbálj meg nem elkövetni tömeggyilkosságot, merényletet, rongálást, lopást, vagy akármi bűnt, vagy olyat ami a magadra veszélyes lenne. A következő alkalommal is egyben akarlak ám látni! - mondtam neki, majd óvatosan átöleltem. Ahogy ő visszaölelt, pár másodpercig tartottam, majd a vállát tartó jobbom ujjait mozgatva leadtam egy jelzést.

Ulman előre lépve egy kendőt nyomott Valyka arcába, majd egy pár pillanatig még rászorította. Ő pár pillanatig még ellenkezett, illetve tompán hallottuk sértett vinnyogását is. Rövid időn belül azonban kidőlt, én meg a vállamra kaptam. Bezártuk a házat, majd elindultunk a hely felé, ahol a húgom él. Az emberek az utcán néha furcsa tekinteteket küldtek felénk, de hát már biztos láttak katonákat furcsább dolgokat is művelni. Meg hát, kettőnket ismernek ám páran erre felé, és tudják miket szokott művelni Valyka. Szóval.. viszonylag érthető lehetett az egész jelenet, de igazán nem számított. Nem sokára elértük a házat is; már az első nap titokban lemásoltam a kulcsát, így gond nélkül bejutottunk. Nem időzöm sokáig, gyorsan lehelyeztem a lányt ágyra, majd bezárva magunk mögött elindultunk a célunk felé, s elhagytuk a Poliszt.

Az alagútban haladva jó ideig egyedül Ulman alkalmankénti viccei, meg történetei adták az egyetlen hangot a félhomályban. Egy idő után azonban… Meghallottuk a zajokat. Egy darabig még csak értelmetlen nyögésnek tűnt, majd ahogy egyre közelebb értünk, kitisztult a hang.

Igazából nem is egy hang volt, hanem több. Több, különböző emberektől származó hang, de mind ugyanazt kiabálta. Mindegyik ugyanolyan élettelen és elkeseredett módon szólt, hogy már ezt hallva tudtam mi vár ránk. Intettem Ulmannak, s mindketten magunkra csavartuk a köpenyünket, hogy amennyire csak lehetett elfedje a kilétünket.

Egy idő után aztán elénk tárult a teljes káosz. Ahogy ez a kész embertenger hullámzott előre-hátra… Elég megrázó látvány volt. Egy alkalommal már láttam hasonlót, bár az talán nem volt ekkora mértékű. Sajnos, sejtettem, hogy mi fog történni. Az emberek, mint azt jól hallottuk, egy ideje már nem jutottak táplálékhoz. Ez pedig silány másukká süllyesztette mindannyiukat annak, amik egykor lehettek. Egy rakás csont és bőr volt mind, ahogy evickéltek előre a társaik hullámai közt. Mindet csak a már-már állati ösztön hajtotta előre; ételt akartak. Annak idején a nagy gondolkodók biztosan láthattak valami hasonlót. Hisz mi lett volna jobb bizonyíték az ember állatvilágból való felemelkedésére, mint ez? A tökéletes példa, ami bizonyítja, hogy az ember nem több mint egy állat mi beszélni tud; a végén úgyis csak a szükségleteit akarja megszerezni, s ezért ha kell, ölni fog.

Talán ha maguknál lettek volna, megértik a katonák helyzetét is. Na nem mondom, hogy amit tettek etikus volt, vagy szerintem nem lett volna más megoldás. De ezek a fiúk itt csak parancsot teljesítettek. Valószínűleg a legtöbbjük sajnálta ezeket a szerencsétleneket, de hát nem volt mit tenniük; nem engedhettek át senkit. A tömeget viszont nem érdekelte se a vírus a másik állomáson, se semmi. Mind önző módon csak arra gondolt, amire neki szüksége van. Ha Komszomoloszkaján tényleg ilyen baj van, mint a tiszt mondja… Akkor ez a tömeg csak töredéke lehetett azoknak, akik éheztek.

Mire kiszakadtam ebből a gondolatmenetből, a tömeg addigra már elnyelt minket. Vlad hamar eltűnt mellőlünk, és akármennyire próbáltam volna abba az irányba menni ahol az előbb láttam, a tömeg nem engedett. Ekkor vettem észre, hogy mennyire rossz az itteni emberek helyzete. Már szinte nem is voltak embernek nevezhetőek. Fenntről, a peronról visszhangzott a vörös tiszt beszéde. Bár alig hallottam, azért a lényeg átjött. Nem engedik a népet sehova, ahogy gondoltam.

Itt vajon kinek lehet igaza? Tudtam, hogy ez egy elég undorító dolog. Ugyanakkor, a Hunter mellett töltött éveim megtanítottak arra is, hogy a helyes döntés korántse mindig olyan egyszerű, mint azt elsőre gondoljuk. Nem létezik teljes igazság, teljesen jó döntés. Ha ezek a katonák átengedik a népet a Hanzára, ki tudja milyen felfordulást művelnek ezek ott. Ki tudja, hányan hordoznak magukban vírust, amit aztán átterjesztenének a többi emberre. A Metró nagy gépének forgatagában ez az egész tömeg csak egy töredéke volt a lakosoknak. A felső vezetésnek mindig a többség érdekét kellett néznie… Fiatalabb éveimben, kezdőként én is mindig idealistaként gondolkodtam; sokszor még a mai napon is. Azonban, mostanra már láttam annyi mindent, hogy eléggé átérezzem azt, ami itt folyott. Talán a nép egy része menthető lett volna, ha nem is az egész. Sőt, egy részüket biztosan tudták volna kezelni. De ugyan kik voltak ezek a katonák, hogy csak úgy kiválasszák kit hagynak sorsukra és kit nem? Egyikük sem volt semmiféle felsőbb erő képviselője, hogy eldöntse ki hal meg, s ki nem. Mégis mi alapján dönthettek volna egyáltalán?

Egyszerűbb volt hát nem dönteni. Hagyni az egészet, és egyszerűen megvédeni azt, ami biztosan fenntartható így is. A Hanza, a Polisz … Ez már stabil alapokon állt. Miért vegyenek magukra egy olyan extra tehert amivel ha végül nem bírnak el, az mindannyiuk bukását okozhatja?

A belső konfliktusból… Ezúttal élesebb hatás rántott elő. Már nem mintha a tömeg folytonos mozgása és hangzavara nem lett volna elég intenzív… De most, hogy egyszer csak megszólaltak a gépfegyverek is, igazán elszabadult a pokol. A tömeg egy nagy dühös állatként ugrott meg előre, magával rántva engem és a társam is. Ekkor azonban felpillantva megláttam Vladot. Hallottam amit Ulman kiabált … Hát, erről szólna. Eszembe jut apám, akivel már évek óta nem beszéltem. Vajon ő, meg a többi Poliszos vén fasz szervezte meg, hogy a Hanzások beépüljenek a Rendbe, majd belülről kapják szét azt? Vajon Vlad tényleg azért hozott minket ide, hogy … eltüntessen minket?

Hát, a gránát amit két pillanattal később felénk hajított, valahogy erre engedett következtetni. Előre vetődtem, kezeimmel elkaszálva az utamból vagy jó 4-5 embert. Egy pillanatra megfordult velem a világ ahogy a robbanás bekövetkezett mögöttünk, s csak zúgást hallottam. Néha ezt megzavarta a géppuskák kattogása, de valahogy olyan… ritmikus volt az egész. A lökéshullámtól a tömeg körülöttünk lévő része felborult, ami időt adott a hátul lévőknek, hogy azok hátára taposva előrébb nyomulhassanak. Hallottam a dübörgő hangokat, ahogy egyre hangosabbá váltak amint a tömeg közeledett. Már épp beletörődtem volna, s lehunytam volna a szemem… Mikor eszembe jutott egy régi emlék.

Ismét magam előtt láttam az öregedő, kopasz férfit, kinek arcát ezer meg ezer seb tarkította. Habár már az évek durván megtépázták, továbbra is nagyobbnak és erősebbnek tűnt mint én. Felém magasodott, mint egykoron, majd ahogy lenézett rám ugyanazt kérdezte, mint akkor rég;

- Na mi lesz, kölyök? Már most feladod?

A kezeimre támaszkodva ellöktem magam a talajtól, és azonnal a dobókéseim felé kaptam. Megpördülve láttam, hogy Ulmant éppen maga alá gyűrte volna egy fazon, így gondolkodás nélkül a képébe vágtam az egyik kést. Mint valami szakadt rongybaba, erőtlenül összeesett, a társam pedig kiszabadult. Előkapta a pisztolyát, majd a lehető legnagyobb precizitással, fejlövéseket osztogatva megtisztította maga körül a terepet. Direkt ügyelt arra, hogy a tárában maradjon valamennyi, hisz ha megállt volna cserélni, a tömeg valószínűleg széttépi. Odaállt mellém, és együtt indultunk tovább.

Eközben egy újabb gránát robbanása egy lyukat nyitott előttünk a tömegben, így hát arra iramodtunk meg. Mindkét kezemben szorosan tartottam egy-egy kést, és belevágtam bárkinek a hátába, aki elénk került. Egy alkalommal oldalról próbáltak meg elrántani minket, mire két gyors vágással megszabadítottam az embert a kezétől, majd az oldalába vágva a kést megrántottam magam felé, majd elengedtem, és a másik oldalról jövők felé löktem tovább. Ulman irányából ismét lövéseket hallottam, de nem volt időm megnézni, hogy mit csinált. A tömeg kezdett összezárulni előttünk, így gyorsítanunk kellett.

Ahogy haladtunk előre egyre többen próbáltak meg visszarántani. Egyszer csak elkapták a karom hátulról, és próbáltak lehúzni. Előre dőltem, majd oldalra pördülve a bal lábammal elkaszáltam a két embert, belerepítve őket a többi közé. Ekkor a csuklóm fogta le egy nő oldalról, de a másik kezemmel elkaptam a karját, és azt megrántva elhúztam magam felé. Ahogy elég közel ért, kitépve a kezem a szorításából, a hasába vágtam a kést, majd a fejem fölé emeltem a hullát. Azt használva, mint valami lapátot, elsöpörtem az előttünk állókat, s amint elég teret nyertünk, behajítottam a tömegbe, további alakokat felborítva.

Mielőtt felérhettünk volna a gépágyú fészekhez, az emberek sora már összezárult előttünk. Fenntről még mindig érkeztek a lövések, de már csak távolabbról… Úgy tűnik, az első sor elesett. Egy pörgő rúgással eltávolítottam vagy 3 embert az utunkból, az utolsót meg csak lelöktem a peronról. Már nagyjából félúton voltunk felfelé, mikor láttam, hogy megjelenik a Hanzások újabb hulláma. Ez legalább feltartja majd ezeket az állatokat…

Az előző kis parádénkkal azonban komoly figyelmet hívtunk magunkra. Mostanra Ulman is késekre váltott, nem kockáztatta meg inkább, hogy leszedjék míg újratölt. Jó is volt, hisz azonnal ránk ugrott vagy 5 ember. Egy a nyakamat karolta át hátulról, és igyekezett gyönge szorításával megfojtani. Hátranyúltam, és két kezemmel erősen megmarkoltam az oldalát, majd előre görnyedve átrántottam felettem, majd levágtam magam elé a földre. Egy egyszerű gánccsal sikerült felborítanom egy másikat, majd míg a földön feküdt akkorát rúgtam a nyakára, hogy már ott is maradt. Ezalatt Ulman az egyiknek a vállába vágta a tőrét, majd elrántotta oldalra, egyenesen rá a társára. Akár a dominók, dőlt mindegyik, főleg miután a férfi még egy jókorát belerúgott a párosba. Az utolsó éppen nekem futott volna, mikor is a térdem a gyomrába vágtam, majd amíg az szétfolyt volna rajta, belevágtam a könyököm a hátába, majd lelöktem magamról.

Ekkor aztán feltűnik, hogy a géppuskák hangja eltűnik a háttérben. De a tömeg csak egyre megy tovább. Tehát, ezek a vadbarmok elérték volna az utolsó védvonalat is? Mi lesz így a Hanzán? Mi lesz a Poliszban..? Ahogy felpillantottam oda, ahol az előbb a fegyveresek állomásoztak, csak a tömeg újabb hullámait láttam. Aztán, feljebb némivel, megláttam az egykori bajtársaimat. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy itt vannak… De aztán eszembe jutott, hogy ők már nem élnek. De akkor most miért jelentek meg..? Mind tisztelegtek és felénk néztek… Talán bíztatni akartak, hogy folytassuk csak utunkat.

Nem tehettünk mást, muszáj volt tovább mennünk; ha helyben maradunk szétkapnak minket is. Egyre csak törtünk előre, egyeseket ellökve az utunkból, másokat leszúrva. Úgy irtottuk az előttünk állókat, mintha csak játék lenne az egész. Nyakakat törtem el, karokat csavartam ki, embereket rúgtam arrébb. Egy idő után annyira átszellemültem, hogy már nem is gondolkodtam. Csak mentem előre, egyre erőszakosabban, elpusztítva mindenkit aki az utamban állt.

Végül aztán a tömeg hirtelen… Irányt váltott. Nem láttam pontosan, hogy mi volt elől, de valamitől megijedtek. Visszafordultak, és úgy tűnt menekülnek. Többségük elkeseredettségben a 4. Birodalom területére futott. A baj csak az volt, hogy így könnyen elsodorhattak minket is. Ulmannal együtt előkaptuk hát a géppuskáinkat s kegyetlenül megsoroztuk a tömeget, ami velünk szemben igyekezett volna elmenekülni. Igyekeztünk minél pontosabban, és halálosan célozni, hogy minél később kelljen újratölteni. Egyre közelebb értünk már a biztonságos részhez, amikor azonban csak kifogytam. Ordítva kaptam ki a tárat a fegyverből, majd nagy lendülettel az egyik közeli tag fejéhez vágtam. Végül a fegyver tusával kaszáltam el vagy 2-3 embert, mire aztán kiértünk egy már-már tisztább területre. Ekkor éreztem meg a szagot… Legalábbis, ekkor tudatosult bennem, hogy mi is ez. Megláttam a lángokat is elől, majd tettem pár lépést hátra, ahogy azok némileg közeledtek.

A tömeg körülöttünk már elpárolgott, azonban a lángszórósok egyre csak közeledtek. Egy pillanatra eszembe jutott Vlad. Vajon élt még a srác valahol? Bár, ha tényleg meg akart minket öletni.. Lehet, jobb is hogy kimúlt. De mi lesz a többi Hanzással akik beférkőztek közénk? Mindegy… Ennek nem most van itt az ideje. Kibontottam a rám csavart köpenyt, hogy felismerhető legyek, majd a fegyvereimet az ég felé tartva kiáltottam fel.

- Állj! – ezután amilyen hangosan tudtam, elordítottam az azonosítómat. Amennyire láttam, ezek már tényleges Rendi katonák voltak, nem a Hanzások.. Talán ők felismernek majd, és nem égetnek el. Máskülönben… Csúnya véget ér az egész.

Mihael
Szörnyű egy dolog a lángszóró. Tűzzel mindent ellehet pusztítani. Még egy ilyen hatalmas tömeget is. Ugyanakkor a tűz életet is menthet. Mint amikor a biomassza ellen használtátok. Ugyan az miben volt más, mint a mostani helyzet? Lehet a katonáknak itt ti voltatok a szörnyeteg. És egy szörnyeteg ellen először kellett meghúzni a ravaszt és csak utána kérdezni.

Mikor a lángok elérnek a fájdalom elmarad, helyette csak kellemes melegséget érzel. Mintha minden problémád, aggodalmad egy szempillantás alatt eltűnt volna. Talán ilyen halottnak lenni. Nem kell törődni többet semmivel, csak élvezni a megérdemelt pihenést…

Aztán a világosság lassan elhalványul és sötétség lesz a helyébe. Hamarosan pedig halk beszélgetést hallasz habár alakokat továbbra sem látsz.

- Nem volt más választásunk. A mi népünk ilyen is kész. Másként nem tudsz ezekkel boldogulni. Természeténél fogva ilyen. Ha engedsz kicsit a présen, máris lázadás tör ki. Ugyan ez történt most is. Viszont mi résen voltunk! Levertük a rendbontókat. Mert ha a lázadás elszabadul minden amit felépítettünk elveszett volna. Ugyan már, most miért vágsz ilyen arcot? Tán nem erre esküdött fel a Rendetek?
- Az én Rendem nem ölt eddig ártatlanokat!
- Azok az emberek maguk nyomultak egyre közelebb azokhoz a géppuskákhoz, senki sem kényszerítette őket. Egyébként meg a türelmesebbek túlélték… És amúgy is, ez is egyfajta szelekció. Kezelhető konfliktus. És ha kívülről nézi az ember, afféle sajátos öntisztulás. Mintha a rendszerünk élő organizmus lenne… Azok a sejtek, amelyek gátolják a túlélést, kihalnak és lehámlanak.
- Ennek a rendszernek egyedül tőled kéne megtisztulnia…
- Nos, ezzel nem értek egyet. Megint emlékeztesselek? A népnek állandóan ellenséget kell gyártani. Nem bír meglenni ellenség nélkül! Ellenség nélkül el van veszve! Képtelen az önmeghatározásra. Semmit sem tud magáról. Itt volt például a két évvel ezelőtti jó kis ellenség. A Sötétek vagy hogy hívtátok őket. Jobbat külső fenyegetésnél ki se lehetett volna találni! Elvoltak ott maguknak a felszínen. Szénfeketék voltak, még szemfehérük se volt, úgy néztek ki, mint az ördögök. Rettegést és undort váltottak ki mindenkiből. Nagyszerű ellenség voltak. És minden azonnal világossá vált: ha ők feketék, akkor mi fehérek. Tartogattuk is őket a legrosszabb esetre. „Az emberiség veszélyben van” forgatókönyve. De nem, akadt két kretén, az egyik a fejébe vette, hogy elpusztítja őket, míg a másik követte őt mint egy jó kiskutya. Te pedig hittél ennek a kiskutyának és rakétákkal lelövöldöztétek le a mi kis ördögeinket. Ha nem avatkoztok bele a dolgainkba, semmi ilyesmi nem történt volna. Persze megpróbáltuk a Poliszon keresztül megakadályozni, elhintettük, hogy a Sötétek egyelőre nem jelentenek semmiféle veszélyt, de hiába. Egyszóval, a forgatókönyv kútba esett és ennek az lett az eredménye, amit ma láttál. Mint ami a ti híres bunkeretekben is történt. Nem a mi rendszerünk a rossz, hanem a ti középvezetésetek. A nép háborút akart ti pedig megadtátok nekik. Büszkén álltatok ki a Vörösök ellen és haltatok is meg érte. Feleslegesen. Milyen kár… Mennyi jó harcos. Mennyi jó erőforrás…
A válasz a másik férfitől elmaradt, csak a mély, nyomasztó némaság következett.

Vlad
Vajon milyen lehet a halál után?

Erre a választ nem most fogod megkapni, az egyszer biztos. Amint a látomásodban a gránát felrobbant minden elsötétült körülötted és csak pár perc múlva tértél magadhoz. A Poljanka most átlagosnak mutatta magát. A peron teljesen üres volt és mindenfelé figyelmeztető táblák voltak kihelyezve az itteni gázkitörésekről.

- Ezt nem hiszem el… Ez már a második alkalom, hogy megtörténik mindez… Pedig most Khan itt sem volt… Ahg és már esteledik is! Jól kiütött minket ez a szar... Kurvára késésben vagyunk. A bázison már biztos szidják az anyáinkat hogy nem hoztuk meg időben a lőszert... – szitkozódott Ulman magában a fejét fogva. Ha netán megkérdeznéd, miféle második alkalom, valamit habogni kezd, de ami igazán fontos lehet azt azért kihallod a sok zagyvaság közül.

- A Metró lakosai úgy tartják, hogy a Poljankán látomásokat látó emberek csak a különböző gázok miatt hallucinálnak. Azonban Khan szerint mindez a te sorsodat vetíti előre. A Sors állomása. Azt hiszem így hívta ezt a helyet. Képes megváltoztatni a jövőt, ha figyelsz a részletekre vagy mi a tököm. Akkor sem értettem és most sem igazán… Nááh a fenébe is ezzel, inkább arról beszélj te mit láttál Vlad? És te tesó? – Bökte oldalba a még éppen most ébredező Mihaelt Ulman. 

Vlad, Mihael
Úgy tűnik mindannyian átéltetek valamit, de hogy erről a másiknak tudnia kéne azok alapján, amik a látomásokban történtek, már korántsem biztos. Csak rajtatok múlik megosztjátok-e látomásaitokat a másikkal vagy sem. 

Név: Noemi Winter
Kor: 37 éves(1997-as születésű)
Jelenlegi frakció: Belorusszkaja Kereskedelmi Állomás
Előtörténet:

Ki is az a Noemi Winter?

Egy unokahúg.
Az Utolsó Háború előtti napokban a Winter család Moszkvába utazott egy rokonukhoz, Tselner Fridrik Rodionovichhez. A gazdag üzletember egy, ha nem is világhírű, de Oroszországban igen befolyásos vállalatot vezetett. A kívülről alattomosnak tűnő férfi igazából vajszívet rejtett, főleg ha kedvenc unokahúgáról volt szó. Noemi is kedvelte. Jól megértették egymást, akár szavak nélkül is, pedig mindkettő tudott a másik nyelvén. A távolság nem gyengítette, inkább tovább erősítette a családi kapcsot kettejük között. Az első szerelemnél ő adott tanácsot... ahogy az első szakításnál is ő adott szerető támaszt. Megoszthatta a lány vele megannyi titkát és fájdalmát, és egyfajta menedéket nyújtott neki.
Fridrik lelkiismerete ellen küzdött, ám mikor meghozta a döntést, szilárdan kiállt mellette. Eltitkolta nővére családja elől az egyre súlyosbodó helyzetet. Nem akarta beárnyékolni a békés látogatás meleg fényét.
Aznap unokahúg és nagybácsi együtt szelte át a várost a metróalagutakon keresztül. Épp kiléptek a szerelvényből, mikor meghallották a szirénákat. Olyan gyorsan történt minden. Az akkor 16 éves Noemi alig értett valamit a körülötte gyűrűző káoszból. Mégis miért sikoltoznak és zokognak az emberek? Miért nem veszik fel anyáék a telefont? Mi ez az egész?

Egy orvos.
Bár bácsikája a vállalkozását elvesztette tekintélye és befolyása nem szenvedett csorbát. Ennek köszönhetően a Központi Metróparancsnokság és az azt követő zűrös idők alatt is kényelmes életet élhettek. A Polisz biztonságot, oktatást és a körülményekhez képest kiváló életfeltételeket biztosítottak.
Noemi tanulmányai nagy kihívást jelentettek számára. A fakultáció elméleti vizsgáját szín ötössel zárta, ám a gyakorlaton megbukott. A műtétet nem élte túl a páciens, és így érvénytelenné nyilvánították a szigorlatát. A bácsikája, mint mindig, nem csupán megvigasztalta a fiatal lányt, de lelket és motivációt öntött belé. Második nekifutásból jeles eredményekkel fejezte be az iskolát.



Szakmájában kevés embert ismertek, aki olyan precíz és végtelenül maximalista munkát végzett, mint ő. Ezzel nem csak pozitív hírnév, de sajnos túlzott bizalom is járt. Sokszor lehetetlen eseteket bíztak rá, mintha valami természetfeletti gyógyítót láttak volna benne; pedig ő is ugyanúgy a tudomány egy egyszerű embere volt, mint bármelyik másik orvostársa. A sikertelen műtétek - még ha a felszerelés hiányossága vagy a sérülés végett történt is - szörnyen megviselték és az iskolai vizsgájára emlékeztették. Bár Fridrik mindig igyekezett a terhet enyhíteni, Noeminak meg kellett tanulnia egyedül boldogulnia. A férfi egyre romló állapota ellen mit se tehetett. Még az egykori, ember uralta világban se tudtak volna segíteni rajta.
A férfi halála mélyen lesújtotta. Hiába volt tisztában az elkerülhetetlennel, felkészülni mégsem bírt rá egészen. A mai napig nehezen beszél róla.
Dehát, nem állhatott meg heteken át gyászolni. Hajtania kellett tovább a malmát. Élete medrében lassan csordogált a patak, folyását a hétköznapok nem igen zavarták meg. Így esett meg vele, hogy a változás olyan váratlanul érte, akár több órányi vaksötét alagútban való tapogatózás után egy fénygránát.
„- Hogy érzi magát, uram? - kérdezte az épp magához térő sztalkert, aki a tudósítások szerint, kis híján ott hagyta a fogát, miközben egy csapat mutánssal küzdött a felszínen.
- Most, hogy láttalak, sokkal rosszabbul. Eddig csak a fejem akart szétszakadni... mostmár a szívem is."

Egy feleség.
„- Az a férfi még a jégkirálynő szívét is megolvasztotta volna. Nekem? Esélyem se volt." Persze, az egész egy merész kijelentéssel, és egy hirtelen túl jól irányzott pofonnal kezdődött. Aztán, a „bocsánatkérő szépüzenet" és pár udvarlással töltött hónap meghozta az eredményét.
Igen. Még egy ilyen világban is létezik szerelem. Hiába a világvége, az embereket nem lehet megfosztani az érzéseiktől... pláne nem a gyomrukban csapkodó pillangóktól.
A vonzalom mindkettejük szívében egyre erősödött, s a nászéjszakán megfogant szerelmük záloga. Évekkel később követte a második poronty. A házaspár beosztotta a feladatokat és okosan kezelte a költségvetését, pont úgy, ahogy Noemi elleste bácsikájától. Radoslav alagutak járőrözésével, mutánstámadások leverésével és veszélyes körzetek feletti őrködéssel kereste meg családja asztalára a gombapörköltet, a disznósültet, és nagy ritkán a csirkeragut, krumplival. Noemi ezzel szemben a papírokkal foglalatoskodott. Az orvoslásából keresett összegből fedezték a számlákat, az adókat és az ehhez hasonló kiadásokat.
A változás nem azonnal következett be. Mint egy színtelen szagtalan gáz, komótosan és észrevehetetlenül gyűlt fel. Hetekig várt, türelmesen, éberen a megfelelő pillanatra, még két szikra összetalálkozásakor... fel nem robbant. Egy nap, a nő arra ébredt, hogy nincs mellette hőn szeretett férje. „Az esküvőnkön megígérted... hogy felhagysz a sztalker léttel, és soha többet nem lépsz a felszínre. Persze, hogy el kellett vállalnod azt a nyomorult küldetést!" - Vágta az öklét az asztalba.
Radoslav búcsúzóul csupán egy levelet hagyott családjának. Benne kifejtette a tetteinek okát: „...Annyi töltényből, még a felső rétegekbe is bejuthatnánk! Gondolj bele, mennyivel jobb életkörülmények között nőhetnének fel a gyerekek! Magasabb színvonalú iskolába járathatnánk őket és sokkal fényesebb jövő elé állhatnának... és akkor neked se kéne annyit robotolnod. Tudom, hogy rendesen rád ijesztettem és borzasztóan haragszol, de ne aggódj. Vissza fogok térni. Ígérem." Csak vártak... és vártak, csendesen... s egy sürgöny örökre meghamisította a fogadalmat.

Egy anya.
A két gyermekes anya aligha szánhatta idejét a tragédia feldolgozására. Attól kezdve még keményebben kellett dolgoznia, hogy megtarthassa szerencsés helyzetüket és továbbra is élhető körülményeket biztosítson magának, de legfőképp gyermekei számára.



Laura 4 év és alig pár nap különbséggel követte Liamet. A kíváncsi, mindenre eltökélt, szőke kislányt, anyjuk távollétében gyakran a nyugodt természetű, rőtvörös bátyjának kellett kimentenie a bajból. Noemi igyekezett, de bár hányszor is ígértette meg magával, hogy többet fog foglalkozni velük, a nem ritkán dupla műszakot elvállaló sebész két pólusa az ágy és a munkahely között húzódott.
Nem bírt mindent egyszerre, egy ponton túl képtelen volt. Alig két évvel a férje elvesztését követően, a túlhajszoltság megrendítette egészségét. Nem bírta tovább fizetni az adókat, az iskolát, a saját orvosi és a gyerekek általános ellátását. A törpeállam kitaszította magából az elszegényedett, csonka családot. A gyűrűn kívül, Belorusszkaja Kereskedelmi Állomásainak végében leltek menedékre, egy szűkös vagonlakásban.
Azonban, a vagonnak borsos bért szabtak ki, legalábbis a fizetési lehetőségekhez képest. Amint tehette, Noemi visszaállt a patkánykerékbe. Ezúttal a helyi közkórházban vállalt ellátást. Az emberek vele szembeni bizalma megfakult, már fele olyan népszerű és megbecsült orvosnak sem tartották, pedig tudása évről évre csak gyarapodott... pont ahogy a rárótt terhek.
Minél idősebbek lettek a gyerekei, annál hosszabb időkre hagyta őket magukra. Az ezzel járó kockázatvállalás félelme eltörpült a kiadások egyre nyomasztóbb súlya alatt.
Az esélyek nőttön-nőttek és a vészjósló jelek figyelembe nem vétele, végzetes következményeket vontak maguk után. Egy este, bágyadtan hazakullogva, a gyermekei nem várták haza. Az emberrablások áldozataivá váltak.
Minden tartalékát felélve, többször indult útnak a megtalálásuk és a hírek hamisságának reményben. Az egyre elkeseredettebb nő erőfeszítéseit az eredmény nem hálálta vagy jutalmazta meg. Minden útjáról a sugárzástól gyengén és betegen tért vissza. Hogy fizesse megélhetését, végül újra rákényszerült a munkavállalásra és a kutatások határozatlan időre való felfüggesztésére.
Hiába tanult ki annyi szakirányt és képezte magát olyan sokrétű orvossá: családjának egyetlen tagját sem sikerült megmentenie az ideje-korai haláltól.

Egy felcser.
Minden igyekezetét hiábavalónak, életét értelmetlennek találta. Életcélját többszörösen elbukta. Egy-egy ebédszünetben, sokat merengett silány gombateáját kortyolva. Hogy miért alakult úgy, ahogy... hogy hogy jutott idáig... hogy hol rontotta el...
A gyermekei is, minden egyes nap eszébe jutottak. Néha még álmodott is róluk, hogy élnek, hogy együtt van velük. Liam hajszíne mindig arra a férfira emlékeztette, aki a semmiből bukkant elő és a mindene lett... átkozta magát, hogy nem becsülte meg őket. „A gyermekeinkben tovább élünk" szokás mondani... s most, ha haza vánszorgott egy hosszú műszak után... egyedül találta magát a lakásban.
Nem volt több értéke, amit féltett volna... nem volt már senki, aki féltette volna. Katonai kiképzésben vett részt a Belorusszkaja állomásán. A Hanza szolgálatába állt felcserként. Ugyan a közkórházat továbbra is a nő állandó munkahelyeként tartották számon, azonban nagyobb fizetésért, megbecsülésért és rugalmas munkaidőben dolgozott, hogy alkalom adtán elkísérje kirendelt katonatársait veszedelmes útjukra. Szakértelmével a felszínen talált laborkészletek, kórházi berendezések és orvosi eszköztárak megítélésében segédkezett, hogy melyik szemét és melyik használható fel még a tudománynak nemes céljára.
Fegyverzete:







Feleslegesnek tartja a hatalmas arzenálokat. Ő inkább a céheket felelevenítő „ kevés, de jó minőségű" elven osztozik. Célzása kevés tapasztalatához képest viszonylag jó, viszont egy mesterlövésznek - tiszta sor - a nyomába se érhet. Ami hátrányt szenved a távolharcban, azt a közelharci képességeivel ellensúlyozza. Orvosi pályája révén úgy bánik a késsel, akár a kórházban a szikével: pontosan és hatékonyan. Hibátlanul.
Öltözékei:

Ez a nap is olyan átlagosan indult, mint bármelyik másik. Délelőtt 10 óra volt mikor egy kis szünetre eltudtál végre szabadulni. Azonban ahogy kiléptél a kórház területéről egy kis „friss” levegőt szívni, hamar feltűnt, hogy az átlagosnál is több ember van most jelen az állomáson, pedig a Belorusszkaján az embertömegek mozgása egy elég megszokott dolog volt, mégpedig azért, mert a Belorusszkaja volt a Metró fő élelmiszerellátója. Szinte minden itteni lakó kivétel nélkül kereskedéssel foglalkozott. A Gyűrűtől távolabbi részére (Hisz a Belorusszkaja egy kettős állomás) hozták a Szokolról, az Aeroportról és a Dinamoról a disznó és tyúkhúst, melyek az egész Hanzát ellátták, s egyúttal a Negyedik Birodalmat, meg a mindig nélkülöző Vörös Vonalat is. Hatalmas és nagyon sikeres gazdaságok voltak az ottani állomások. Az alagutak és műszaki vonalszakaszok kilométerei alakultak át végeláthatatlan állattenyésztő farmokká ottan, ezenkívül a Dinamó lakói gyakorlatias elődeiktől örökölték a tehetséget a szabómesterségre is. Ott varrták azokat a disznóbőr kabátokat, amelyek az egész Metróban elterjedtek végül. A vonalszakaszt semmiféle veszély nem fenyegette, sőt, a Metróbeli évek során se a Szokolt, se az Aeroportot, se a Dinamót nem dúlta fel még senki. A Hanza nem akarta beolvasztani őket, megelégedett azzal, hogy vámot szedett az átszállított áru után, egyúttal pedig védelmet biztosított a számukra a Fasiszták és a Vörösök ellen.

Ugyan az élet itt tényleg folyton pezsgett, most ez más volt. A fürge, valamilyen okból „menedzsereknek” hívott kereskedőkön kívül, akik összevissza rohangáltak a „terminál” – a kirakodóhely – és a raktárak között, tölténnyel teli erszényeikkel, most sokkal, de sokkal több Hanzás katona is feltűnt.

Mikor már neki állnál töprengeni annak, mi ez a nagy felhajtás, egy a kiképzéseden megismert társad lépett oda hozzád.


- Te nem jössz? – kérdezte aggódva Antonov, a férfi, aki az egyetlen olyan ember volt, aki mintha tényleg őszintén érdeklődött volna irántad. Néha egészen lekaparhatatlan is volt, de félelmetes külsője vajszívet takart el, és nem hagyta, hogy teljesen magadba fordulj és elnyeljen a magány. Helyette próbált felvidítani, ha kellett támaszt nyújtani neked, és mindenben segített, amiben csak tudott, sőt, egyszer még vacsorázni is elhívott. Egy igazi úriember volt ő.
– Hogy hogy még dolgozol? Azt hittem, már rég te is összekészülődtél… Vagy nem hallottad a hírt? Indulunk a Színházra… Hatalmas baj van ott. Elvileg fellázadt a tömeg… Túlságosan éheznek. Most pakolnak be a fiúk egy csomó élelmet, hátha ezzel eltudjuk kerülni a vérrontást.

Miközben társad tovább mesélt a Vörösöknél kialakult helyzetről, a mellettetek lévő bódénál is kezdett kialakulni egy igen kínos helyzet…

Egy kisfiú kezét fogó, igen vézna, hajlott asszony ripakodott éppen rá a gyermekére miközben amaz a pulton lévő patkány felé nyújtogatta kezét.
– Hozzá ne nyúlj! Ezen a héten már ettünk húst! – A kisfiú engedelmeskedett, de sokáig nem bírt elszakadni a hústól. Alig fordult el az anyja, újra megpróbált hozzáférni az élettelen állathoz.
– Kolka! Mit mondtam neked? Ha rosszul viselkedsz, eljönnek érted az ördögök az alagutakból! – Hangját lehalkította, de így is jól hallhattad – Látod, annak a nőnek a gyermekei is folyton rosszalkodtak, és el is vitték őket! – mutatott rád az asszony, miközben másik kezével az utolsó pillanatban sikerült elrántania a pulttól a fiatal fiút. Úgy tűnt, még évekkel később is pontosan megjegyezték kinek a gyereke tűnt el… És vetették is meg az adott szülőket, amiért nem vigyáztak eléggé a jövendő nemzedékre.
– Egy kis patkányt esetleg? – szólt oda az asszonyhoz a vendéglátós vigyorogva. – A vendég jelenlétében sütjük meg minőségi bizonyítvánnyal!
Az asszony rosszallóan pillantott rá, hisz jól hallhatta az üzlettulajdonos is az előző beszélgetésüket. Ráadásul mindössze két töltényt szorongatott a kezében, amely az árcédula szerint éppen csak a mohára volt elég, a patkányra nem.
Mielőtt azonban az asszony visszaszólhatott volna a kopasz férfinak, a beszélgetőpartnered megindult a nő felé miközben a kisfiúra mosolygott.

- Hölgyem! Én tudok segíteni magának. Fogja ezt… - nyújtott át harminc töltényt a nőnek miközben a gyerekre kacsintott – a gyerek miatt.
Az asszony bizalmatlanul nézett rá, aztán megvetően lefittyedt a szája.
– Azt hiszed, hogy mindössze harminc töltényért lehet ilyet? Hogy a saját gyerekemet? Perverz állat! Ti Hanzások mind ilyenek vagytok?!
Antonov nem fogta fel azonnal, miről beszél a nő. S amikor végre megértette, és nyitotta volna a száját, hogy mentegetőzzön, meg sem bírt mukkanni, csak állt, értetlenül pislogva. Az asszony, elégedetten az elért hatással, végül megenyhült.
– Hát legyen! Hatvan töltény félórára. Az elképedt Antonov megrázta a fejét, megfordult, kézen rántott és veled együtt rohant el. Hátulról persze még így is lehetett hallani szerencsétlen gyerek anyját.
– Te szarrágó! Jól van, legyen akkor harminc! – kiabálta utána az asszony. – Hallod?! Gyere vissza!

- Édes istenem… Én csak segíteni akartam a kölyöknek! Mi a fene ütött az emberekbe? És mit magyarázott rólad? – kérdezte értetlenül, de kíváncsian miközben elindultatok a lakásod felé, hisz jól tudta hol laksz, még a kiképzésetek ideje alatt kísért haza párszor, mondván „túl veszélyes egy nőnek egyedül hazamennie a sötétben ezen az állomáson” – Neked volt gyereked...? Sosem meséltél róla…

Kellemetlen kérdések voltak ezek, és az előbbi jelenet is sok sebet felszakíthatott számodra, de talán itt volt az ideje, hogy valakivel megoszd egy kicsit a titkaidat. Antonov legalább érdemes lett volna rá. Legalábbis úgy tűnt.

Bár kicsit rosszul éreztem magam, hogy titkolóznom kell a két ember elől, akik a mindenemet jelentették, tudom, hogy így lesz a legjobb. Egy rövid üzenetet hagyok... Nem mondom el pontosan, mit csinálok vagy kikkel, csak annyit, hogy várjanak haza pár napon belül. Meg persze, hogy szeretem őket.

A felszerelésnél mindent elfogadok, mivel nekem nincs éppen semmi, ami kéne. Egyedül egy kis, gyűrött és kopott jegyzetfüzetet viszek magammal ceruzával a szokásos felszerelésemen kívül. Amíg várakozunk, addig én a füzetbe irkálok és olvasgatok kicsit távolabb. Még nincs olyan hangulatom, hogy szocializálódjak, de azért mindenkit megfigyelek így távolról.

Egészen izgatott vagyok, hogy végre kijussunk... Viszonylag régen voltam már kint, akkor is csak édesapámmal. Mindig elönt ez a szabadság érzés és mindig feltöltődöm és tudom, hogy a célom fontos és nemes. Ezek a kiruccanások erősítenek meg abban, hogy van értelme annak, amiért küzdök. Mint már oly sokszor, most is el fog a kíváncsiság, hogy rápillantsak a Kreml-re... Le akarom rajzolni. Tudni akarom, milyen... De még mindig túl fontos a küldetés, úgyhogy majd egy másik alkalomra hagyom.

Mikor azonban megpillantom a Könyvtárat, elfog a lelki béke. Mintha hazatértem volna. Tudom, hogy nekem itt a helyem. Képtelen vagyok másra figyelni, így hát egészen sokáig még csak az érzés sem kap el, hogy figyelnek. Viszont mikor már többen néznek körbe, én is így teszek. Első dolgom az, hogy a kis jegyzetfüzetembe neki álljak levázolni őket, mert ilyesfajta lénnyel még nem találkoztam. Mármint a mutálódott típussal. Mivel itt én labdába sem rúgok, mit lenne értelmes csinálni, egyelőre csak készenlétben állok, hogy két másodperc alatt előkapjam a fegyvert, amit közepesen tudok használni. Addig csak gyors, de alapos mozdulatokkal rajzolom őket.

- Oh, hogy mindig minket ver a sors... - morogta Slavik, miközben idegesen körbe fordult ügyelve arra, hogy a Kremlre ne nézzen rá. Úgy tűnt, próbálja felmérni a terepet, mérlegelni a különböző megoldásokat. Lövöldözni persze ő sem szeretett volna, de más megoldás aligha jöhetett szóba. Ha visszafutunk az állomásra, egy egész hordányi Figyelővel kockáztatjuk Polisz biztonságát. Ha bemegyünk egy épületbe, szinte biztos, hogy nem jutunk ki élve. Ami szóba jöhetett volna még, hogy beássuk magunkat egy repedésbe vagy nagyobb árokba, hátha átugranak felettünk.

Egyszerűen csodálatos volt ezeket a lényeket ilyen közelről megfigyelni, habár tudtam, hogy elég nagy bajban vagyunk. Mindenesetre mikor valamit nézni kellett volna, inkább tovább rajzoltam, ki tudja, mennyi időnk van... De mikor a dudaszót és ajtónyílást meghallom, én is megfigyelem a jelenetet, lefirkantok pár mondatot róluk, hogy később folytathassam a dolgot... Már ha lesz legközelebb ugyebár...

Az autóból végül kiszállt két alak, egyik még csak a gázmaszkot sem vette fel időben, helyette inkább jó mélyet szippantott a levegőbe... Testét különböző Figyelő és Nosalisból készült bőrdarabok tarkították, karmokkal és fogakkal együtt. Kezében persze végig ott figyelt a fegyvere, de nem tűnt ellenségesnek.

A másik tag is fegyverrel a kezében indult meg Anatoli felé és már nyitotta is volna káromkodásra a száját, de a géppuskafészekben ülő társuknak is feltűnt végre az a Figyelőhorda, amit mi már percekkel ezelőtt észrevettünk. És itt már nem volt esélyünk elkerülni a harcot, ugyanis a Figyelők elkezdtek bekeríteni minket.

- Picsába... Kört alkotni! Gyorsan! - adta parancsba Anatoli, és amint mindenki elhelyezkedett, a Figyelők máris támadtak. Nem volt más választásunk, mint azokkal az emberekkel harcolni, akik ugyan véletlenül kerültek ide, mégis mindannyiunk életét sodorták veszélybe.

Én magam nem vagyok egy nagy harcos, de most muszáj volt. Bár kényelmesebb és megnyugtatóbb lenne a pisztolyomat használni, most mégis a kölcsön fegyverért nyúlok és lövöm a dögöket, sajnos... Nem akarok meghalni, még nem...

Minden a lehető legrosszabbul sült el. Amikor már azt gondoltuk volna, sikerült legyőzni őket, Démonok tűntek fel. Valószínűleg a Figyelők vonzották ide őket. A géppuskást kiszakították a fedezék mögül és még az autót is felborították. Slavik az autó alá szorult, a géppuskást pedig a démon egy kiálló vasdarabra ejtette, ami átszúrta a hasát. Sasha és Leonid őrült módon futni kezdtek egy mélyedésbe, ahol elbújhatnak, Duke és Khan a megmaradt Figyelőket tartotta távol Slaviktól, Artyomot Anatoli mentette meg az egyik Démontól, új társaink közül hárman a sebesült géppuskás felé tartottak, míg a furcsa alak az autóból próbált valakit vagy valamit kiszabadítani... Iszaj Natra nézett.

- Megpróbálok magaslatra jutni – mondta. - Ha onnan lövök, talán el lehet távolítani őket az autótól, vagy nem tudom...
- Menj, fedezlek a repülő szarháziaktól, amíg tudlak - kiált neki vissza. - Vigyázz a hátadra! - mondja még, mielőtt Sasha és Leonid párosa után vetné magát.

Egyszóval még jobban elszabadul a pokol. Kicsit el is vesztem a fonalat, de egyelőre csak lövöldözöm. Aztán hallom, hogy Nat és Iszaj miről pofáznak. Hogy honnan, azt nehezen tudom megállapítani, de mindenesetre így már tudom, hogy mit kell tennem...
Az autó felé vetem magam, nem érdekel az sem, ha felrobban, de ott vannak emberek, akiknek segítség kell. Mivel én nem vagyok nagy lövöldözős, így csak a furcsa alak felé fordultam.

- Figyi, tudom, hogy kurva fontos, ami az autóban van, de ha előbb kiszedjük a férfiembert a kocsi alól, akkor utána segítek kiszedni a cuccot, jó? Segítesz? Légyszi? - kérdem tőle enyhén ideges hangon, ahogy közben a körülöttem lévő dolgokat pásztázom, hogy ne haljak meg.

- Áhh basszameg ez így nem lesz jó! Fjodor elvtárs itt ne merj minket hagyni vagy nem lesz több dugi pálinka! - kiáltotta el magát a jóképű, elegáns bőrkabátú férfi, melyet két lyuksoros öv és tiszti vállszíj fogott át, az övén pedig egy impozáns méretű pisztolytáska lógott. - Banzaj elvtárs fedez minket, amíg Makszimka és én kiviszünk innen. Csak tarts még ki egy kicsit!

A halványsárga színű bőrű, ázsiai férfi, aki valószínűleg a Banzaj névre hallgatott, már rég hátat fordított sebesült bajtársának és a feléjük közeledő lényeket lőtte. Egyszóval tudta a dolgát. A bőrkabátos és társa, a gázmaszk alatt is jól látható, sötét bőrű, afrikai férfi pedig megpróbálták sérült társukat biztonságos helyre vinni, de amint megemelték, a szakállas, vörös csillagú usankás és pufajkás férfit, ő azonnal felordított, ami még több Figyelőt vonzott oda.
- Az Istenit már Petrovich! Hol maradsz?! - kiáltott oda a furgonnál lévő férfi felé, aki mit sem törődve társával próbált bejutni az autóba...

Mindezeket csak hallom, hiszen közben a férfi bejut a kocsiba.
- Nem egy átlagos cucc kell nekem innen… Hanem két, tényleg kurva fontos társ... – mondja, mire máris kiugrik bentről egy nagyobb testű, szürkésbarna, fekete foltos kutya. Nem kell parancsokat osztogatni neki, egyből tudja mi a dolga. Egy kecses mozdulattal már a földön is terem és az előbb elfutó másik kutya után szalad. - Menj hátrébb! – szól nekem oda, mire én csak a szememet forgatom. A következő kiugró nem egy szokásos állat. Az autóból egy Figyelő üvöltése tör ki, amit nem sokkal a gazdája is követ. A férfi egy intéssel utasítja, hogy menjen Komiszár elvtárshoz még pont jókor, hisz sikeresen veti rá magát egy fajtársára megvédve a tehetetlen Banzajt.

Mikor meglátom azt a cuki kis Figyelőt, azért kicsúszik a számon.
- Azta! A társad egy Figyelő? Nagyon aranyos... - mosolyodom el, holott nem vagyunk olyan helyzetben, hogy csak úgy mosolyogjak, de máris viszket a tenyerem, hogy lerajzoljam őket. De nem valószínű, hogy most tanácsos lenne, amúgy is elindultak, szóval nekünk itt a lehetőség, hogy cselekedjünk.

Pont időben érünk oda a furcsa alakkal Khanékhoz,, hisz mindketten már éppen fogytak ki a lőszerből. Azonban csak kis szusszanásra való időt kapunk, mert Figyelők helyett most Démonok igyekeznek felfalni minket. Gyorsan kell kitalálni, hogy mit teszünk.

Erősen gondolkodom, mit kéne tenni, végül elhatározásra jutok. Futás közben odalépek Duke-hoz és fegyvert cserélek vele, mert nekem még majdnem tele van. Vagy legalábbis biztosan több minden van benne, mint neki.
- Hé, Szépfiú, tegyél egy szívességet és tartsd távol tőlünk ezeket! Kösz! - mondom hadarva, majd a férfihez fordulok, aki olyan furcsa.
- Na, akkor minél gyorsabban leemeljük róla a kocsit, annál kisebb részt harap ki a hátsónkból a lény és tudunk visszatérni a felesleges gyilkoláshoz! Mit szólsz? - kérdezem tőle.
- És mégis hogy a fenébe emeljünk le róla egy autót? Tudod te, egy ilyen milyen rohadt nehéz? - kérdez vissza, miközben egy felénk tartó Démont futamít meg. A táskájából villámgyorsan kivesz két vörös fényjelzőt és meggyújtja.

- Sánta! Ide! - kiált oda neki és meglóbálja a jelzőfényt. Egyet azonnal szájába ad, majd futásnak ereszti, míg a másikat jól meglóbálja, mikor az egyik repülő dög felé repülne.
- Menjetek a Vörös Térre! - kiáltja oda Komiszár elvtársnak. - A hordával szembe menni öngyilkosság, de ha szépen utánuk haladtok, nem lesz bajotok. Valami más vonzotta ide őket, nem miattunk vannak itt. Ha így lenne, már rég felzabáltak volna minket...

Szerencsére sikerül magára vonnia a figyelmet, így ennél többet nem tud mondani a társainak. Hamarosan Sánta után ered ő is, egyenesen a Figyelő hordába, fedezéknek használva azt. Mikor új társam sikeresen elcsalja a Démonok nagy részét, viszonylag biztonságban tudtunk nekilátni Slavik kiszedésének a kocsi alól. Duke a fegyveremmel fedez minket, míg Khan már meg is szólalna mihez kezdjünk, de egy újabb probléma üti fel a fejét.

- Oké, ide kéne pár erős fiatalember, hogy átfordítsa a kocsit! - kiáltom a többieknek, ahogy felpillantok, majd abban a pillanatban kapom el Sasha pillantását. Ahogy Artyom utána menne, odakiáltok.
- Azt hallottam, aki ránéz a Kremlre, azt Slavik személyesen puffantja le... Nos, most ő nincs olyan helyzetben... - mondom egy nehéz sóhajjal. - Mindenesetre szerintem ránézett... - teszem hozzá. Aztán folytatom, ha senki nem szólal meg, nem mintha értenék hozzá.

- Alapvetően nem vagyok oda a robbantsuk fel az autót ötletért, mert nem akarom, hogy a Démonok után a tagok is nekünk essenek... De ha mégis e mellett maradunk, szívesen leszek csali, mert... Továbbra sem vagyok nagy harcos, ellenben igen gyors tudok lenni, pláne ha fedezik a hátsómat... - mondom a többieknek Ennyi értelmeset tudtam hozzátenni. Iszaj rám néz.

- Az autó nehéz egy embernek - körbenéz, és megpróbálja felmérni a terepet. Meglát valamit, majd Artyomhoz fordul. - Van egy ötletem - a leszakadt géppuskaágyú felé biccent. - Fel tudnánk emelni vele az autót. De nem tűnik könnyű darabnak, ráadásul jó lenne, ha Luiza inkább a mentéssel foglalkozna… - ekkor meghallok egy újabb lövést: Nat lábon lőtte Sasha-t, mire csak halkan füttyentek egyet.
- Az igen… - motyogom, miközben a csaj mellénk jön.
- Ki ne hagyjatok a buliból, segítek emelni - mondja, mikor Iszaj elhallgat.

- Rendben – bólint Iszaj.- Ha elindulunk, mondom, hová illeszük a rudat, hogy a legstabilabban tudjunk emelni, és gyorsan kiszedjük Slavikot.
- Látom, szakértővel van dolgunk – feleli Nat furán játékos hangnemben, mintha nem épp az életünk forogna kockán. - Csak utánad.
- Legalább hasznát veszem a gépészdiplomának - biccent a megjegyzésre a férfi.
- Remélem, a te szakértelmed is elég nagy lesz ahhoz, hogy Sasha ne vérezzen el a lövésednek hála! - morogta Artyom mögöttünk, miközben intett Anatolinak, hogy szedje össze Sashat, aki éppen a Forradalmárokkal vitte biztonságba Fjodor bácsit.

- Istenem, csak menjek már nyugdíjba... Máris Artyomka, azonnal indulok... Mindent is csinálok, amire megkértek. Mit számít is, hogy én vagyok a másodparancsnok itt... - hümmögte Anatoli a gázmaszkja alatt, majd végül biccentett Artyom-nak, hogy azonnal indul.
- Fedezzétek a seggemet, elvtársak! - mondta kicsit szarkasztikusan az utolsó szót, majd kiindult a lány a felé.
- Ugyan már, kicsit jobban is bízhatnál bennem, Arty. Hát, szoktam én hibázni? – kérdi Nat és bár a gázmaszktól nem látszik, mosolyog valószínűleg.
- Hááááát - nevette el magát a Ranger. - Emlékszel még Ulmanra? Rajta végezted el azt a bizonyos műtétet a D6 után... Aztán valamikor az ősszel meglátogatott és egész este ott bizonygatta a sátorban nekem, hogy a farka nem úgy áll fel, ahogyan régen. És mintha kisebb is lenne. Szegény Szása bácsi és Anna inkább kiment őrségbe minthogy velünk aludjon... És ez mind a te sarad. Veled kéne egy sátorban legyen egy héten keresztül minden este! És te kéne ezt hallgasd nem én! - hajolt enyhén fölé, miközben kikukucskált felmérni a terepet. Látszott rajta, hogy ez is egyfajta stresszlevezetés jelenleg, amit csinál. Majd Iszajra pillantott.
- Szerintem lassan indulnunk kéne... Mi a terv pontosan?

- Kimegyünk a fedezékből – közli a férfi. - Fedezzük egymást, és míg az autóhoz érünk, megszerezzük azt a csövet - mutat a célra megfelelő eszközre. - Az autó alá csúsztatva könnyebben tudunk majd emelni vele. Így is nehéz lesz, de meggyorsítja a helyzetet, és kihozhatjuk Slavikot. Ha Luiza tényleg maradni akar csalinak, akkor mi elviszünk utána mindenkit az autó közeléből, csak ő marad kicsit magára vonni a figyelmet, és az utolsó pillanatban hagyja ott. Kockázatos, de ennél jobb esélyünk nem lesz.

- A fedezést bízzátok rám, vigyázok rátok – biccent Nat egy aprót, és már a kezébe is vette a kalasht. - Ha megemeltük, és meg tudjátok tartani, kihúzom Slavikot. Jobb, ha más nem nyúl addig hozzá - teszi még hozzá olyan komolyan, mintha az előbbi vicceskedés meg sem történt volna. - Csináljuk!

Iszaj még egyszer felméri a terepet.
- Artyom, Luiza - néz ránk. - Maradjunk együtt és tartsuk a tempót. Figyelünk egymásra, de próbáljunk ne lassítani. Gyerünk! – mondja, azzal kilép a fedezékből és még mindig figyelve, hogy bármikor lőhessek, elindul.

Viszonylag csendben figyelem az eseményeket és hallgatom, ki mit fog csinálni. Közben a szememmel figyelek és közben még védekezek is, ha úgy van. Nem igazán terveztem megszólalni, amíg nem muszáj és még nem muszáj. Én nem tartozom ezek közé az emberek közé. Mikor végül Iszaj szól, hogy Artyom-mal hárman maradjunk együtt, akkor bólintok egyet, majd indulunk is. Meglepően nyugodtan elérjük a csövet, én persze azért figyelek, illetve zavar, hogy a srác, aki megmentett minket, még mindig nem tért vissza...


Szerencsére ellenség nem igen jött, csak a távolban tűnt fel pár Démon, akik egyelőre csak köröztek felettünk és próbálták eldönteni, az autóra, ránk, vagy éppen a Figyelőkre támadjanak.
- Tartom az egyik oldalát, ha emeled a másikat. Artyom, Luiza, most még jobban kell a fedezés, mert amíg ezt hurcibáljuk, még annyira sem tudunk lőni a dögökre, mint eddig. Artyom, te maradj Nat mellett, Luiza pedig fókuszáljon inkább az én oldalamra! – utasított minket Iszaj. - Emeljük! - nézett Natra, ha mindenki készen állt.

Ismét Iszaj hangja ránt vissza, hogy kell a fedezés, ismét csak bólintok. Logikus, amit mond, szóval csak teszem a dolgom.
A szép kis kimenetelésünk alatt is már jó pár Démon körözött felettünk, de talán most értek ide a legtöbben. Megérezték a hatalmas Figyelőhorda általi nyereséget és a környező fészkek lakóit is hívták magukkal vacsorázni. Míg a Figyelők vakul rohanva, mintha valami láthatatlan zsinóron húzták volna őket, rohantak a Kreml felé, addig a Démonok le-le csapva kaptak fel egy-egy szerencsétlen társat közülük. Szerencsére így minket egyelőre most nem fenyegettek, de bármikor célba vehettek volna. A fura srác továbbra sem jelentkezett, és az elcsalt Démonok nagy része is visszatérőben volt már.

Pokoli nagy káosz volt az egész út alatt, hiába volt mindössze pár méter. Mindenfelől vad üvöltések és rohanó tömegek hangja hallatszott, a szél süvítő hangja pedig csak hab volt a tortán. A porról, amit a mutánsok felvertek, már ne is beszéljünk. És még mindig nem fogytak el... Hallani lehetett ekkora csoportok átvonulásáról, de ekkoráról még biztos nem. Pedig mintha már egy órája tartana ez... De hát ilyenkor az egy perc is egy órának tűnhet.

Mikor sikeresen felkapják a csövet a földről, már mi is érezzük, hogy nagyon szűkösen vagyunk az idővel. Slavik üvöltése, Khan és Duke szitkozódásai pedig nem segítenek ezen egyáltalán, ebben a káoszban pont az ilyesfajta viselkedés nem hiányzik. De nem tehetnek erről ők sem, hisz a pusztakezes harc, amivel a mutánsokat tartják távol Slaviktól, eléggé kimerítő lehet. Úgy tűnik, a töltényük elfogyott.

Miközben Iszaj és Nat párosa leteszi a földre a csövet, Artyom tárakat dob Khannak és Dukenak, miközben rám bízza a fedezésüket, amit egyelőre jól teljesítek. Még az ide út alatt is fedeztem Iszaj hátsóját egy két rizikós helyzetben, szóval egy rossz szó nem lehet rám.

Aztán hirtelen mélyrepülésben kezd zuhanni felénk egy Démon, ami sikeresen felkap a földről és az autónak vág. Egyszer csak úgy érzem, repülök. Megmondom őszintén, mindig is ki akartam próbálni, de azért nem egy éhes Démonnal...
Meg a zuhanórepülés sem a kedvenc hobbim, illetve a nyekkenés sem. Jól bevertem a fejemet és a könyökömet is, de még egyben vagyok, ez a lényeg. A lény maga fenséges, aki éppen üvöltve próbálja tudtomra adni, hogy fel akar zabálni. El tudnám nézni egész nap, de hát meghalni mégsem kéne hirtelen. Vagy nem tudom.

Mindenesetre biccentek a társaimnak, ahogy leadnak pár lövést, így van egy kis időm. Ha Slavik vérzik, márpedig valószínűleg vérzik, akkor amíg a lény a lövésekkel van elfoglalva, addig én kitépek egy lapot a füzetemből, belecsomagolok egy kavicsot és belerakom a vérbe, hogy jól átázzon, ha tényleg elszakadt a ruhája is. Majd a fegyverem felé lépek, közben füttyentek egyet.
- Halihó, csodalény! Nézd, mit hoztam neked! - kiáltok neki, remélem, a többiek addig nekiállnak a mentésnek. Ha a lényt vonzza a vér, akkor egy ideig csak mutatom felé, hogy csak arra figyeljen, aztán lendítek egy nagyot és jóóó messzire próbálom eldobni. Ha követi, az nekünk nagyon jó, de ha csak egy kicsit is elvonom a figyelmét, akkor már a fegyveremet felvehetem, hogy meg tudjam magam védeni. Akkor is így teszek, ha nem sikerült sehogyan sem vért szerezni. Mindenképpen letális pontra igyekszek célozni.

A Démon roppant mérgesen ordított Iszajékra a lövések miatt, úgy tűnik fájtak neki, azonban mielőtt megváltoztathatta volna a vacsorájának menüjét, újra rám tekintett vissza, amikor megérezte a vér szagát, amit eldobtam. Amíg le nem esett az átáztatott papírdarab a földre, végig követte azt a fejével, azonban utána csak elfordította a fejét és újra hatalmasat üvöltött, aztán pedig rohamra indult.

Óóó, ez működik! Ha valami életszerűbbel csináljuk, akkor valószínűleg hosszabb ideig is el tudjuk terelni... Akkor nem feltétlen kell kinyírni őket! Gondolok erre, miközben a fegyveremért nyúlok. Persze mivel nem vagyok se katona, se annyira tapasztalt idefent, így lassabb is vagyok náluk, szóval nem csoda, hogy elkap a lény. Tudom magamról, hogy elég őrült dolgokat is tudok csinálni, de ez van annyira halálközeli, hogy még én is befossak kicsit. Érzem, hogy a pulzusom még magasabb lesz, aztán megint nem érzem talajt a lábam alatt... Egy roppanás és olyan fájdalom, amit talán még sosem éreztem. Szerencsére egészen eltompul az adrenalin miatt, de azt is tudom, hogy lehet, jobb, ha nem mozgok feleslegesen. Szerencsére ekkor jelenik meg a segítség is. A démon, akit annyira meg akartam figyelni, holtan esik össze, nekem meg éppen csak arra van időm, hogy a fogát és a szemeit egy kicsit jobban megnézzem, mielőtt valaki felránt a földről... Persze a kiugrott vállammal együtt. Tüntetően felkiáltok, ahogy az addigi fájdalom tízszeresen söpör végig a karomban...

- Ne rángass... Légyszi... - lihegem a srácnak, majd realizálom, hogy ő az, aki korábban eltűnt.
- Valahogy csak fel kell szedjelek innen... - mormogta nekem, de azért igyekszik figyelni a rosszabbik vállamra. A kérdésére, hogy jól vagyok-e, csak a jó kezemmel legyintek.
- Lehetne rosszabb... Asszem, kiugrott a vállam... De élek... Csak a Démont nem tudtam megfigyelni... De te... Eltűntél... Azt hittem, nem is jössz vissza... - észreveszem a sebeit. - Te jól vagy? - kérdezem, addig sem a saját fájdalmammal vagyok elfoglalva. A kérdésemen láthatóan kicsit meglepődik, majd csak sóhajt.

- Ehg, nem hagyom hátra a bajtársaim. Ha Vörösök, ha nem, egységben az erő - nyilatkozta magabiztosan. - Ez pedig - néz a sebére. - csak egy kis karmolás. Elkapott egy két Figyelő. De nem vészes, a ruha a nagy részét felfogta... – mondta. - A vállad miatt meg ne aggódj, majd csak visszarakjuk. Csak kétszer annyira fog fájni, mint amikor kiment.

- Én nem aggódom... - szisszenek fel a fájdalomtól. - Fejben meg ráérek felkészülni, most én vagyok nagyjából az utolsó a fontossági sorrendben... Azért majd mutasd meg magad a dokinéninek, jó? - pillantok rá kétkedve. - Amúgy Luiza vagyok... Ha már találkoztunk... Ha nem lenne szarkész a másik oldalam, a kezem is nyújtanám... - próbálok viccelődni. Csak fél füllel figyel rám, miközben haladunk, így csak akkor válaszol, mikor elindul felfelé az autóra és elkezd nekem is segíteni feljutni.

- Valentino... Kezet meg majd ráérünk később is rázni... És szerintem fejben is inkább itt legyél, mint sem azzal törődj, hogy felkészülj a vállad visszarakására. Itt sem annyira biztonságos... – mondja.

- Kösz, hogy segítettél – mondom neki kicsit elgyötört hangon. Csak legyintenék arra, amit mond. Ledobom magam a földre, próbálok úgy helyezkedni, hogy a lehető legkevésbé fájjon, majd próbálom előhalászni a füzetem és a ceruzám... De fél kézzel nehezen megy, szóval megint a srácra nézek vagy ha ő már lelépett, akkor valaki másra. - Tudnál kicsit segíteni? Kivennéd a füzetem és a ceruzám?

- Most ez komoly? – böki ki a férfi, mert ez teljesen váratlanul érte. Felpillantok rá.
- Szerinted? Nem vagyok vicces kedvemben... És most emlékszem a legjobban még a Démon fogára és szemeire... Most tudom a legjobban leírni a dolgokat, mert frissek. Tudok közben figyelni is, bár mivel nem vagyok katona vagy stalker, ígyis-úgyis más fogja előbb észrevenni, ha valami gáz van, de mindegy. Szóval segítesz vagy sem? – kérdezem tőle.

- Én kérek elnézést... – mormogta válaszul, majd áttúrja a táskámat a kért dolgokért, miközben azért figyel a többiekre is, hogy épségben eljussanak idáig. - Nesze, arra azért figyelj, hogy a jó kezeddel rajzolj - gúnyolódik kicsit. - De ha esetleg még sem sikerülne tökéletesen lemásolni, szívesen mesélek, miket láttam egy ilyen dög szájában mikor bekapta a fél fejem... - mondja félkomolyan.

- Haha, ha nem lenne éppen más helyen, azt használnám. De ne aggódj, úgyis magamnak írom, szóval tök mindegy, hogy ronda, ha el tudom olvasni... - forgatom a szemeimet. Aztán ahogy folytatja felcsillan a szemem, még arról is elfelejtkezem, hogy lerohad a kezem. - Várj! Te láttad belülről? Muszáj elmesélned, miket tudtál meg! - lelkesedem őszintén.


- Ehhe... – nyugtázza, amit mondok. - Szerinted azt figyeltem? Amúgy is túl sötét volt! De azt elmondhatom, hogyan szabadultam ki... Kiszúrattam a fél szemem - mutat a bekötött szemére. - és azzal téptem ki egy fogát, majd szúrtam a szájpadlásába bele, hogy kiköpjön! - mondja "halálosan" komolyan túlozva, majd ahogy látja az őszinte lelkesedésemet még így gázmaszkon keresztül is, csak megint sóhajt. - Majd elmondom, milyen volt egy halott démon szája... Sőt, odaadom azt a fogat is, amit elhoztam onnan magammal… - mondja ezt már egész megenyhülten.

Kicsit kétkedve nézek rá, mert nehezen tudom elképzelni, hogy a szemével ki tudta tépni egy fogát. Szóval a végén csak bólintok egy nagyot, mert nem akarom firtatni és kezdem érezni, hogy az adrenalin távozik a szervezetemből, ergo lassan tényleg lerohad a karom.

- Köszönöm! - mondom neki őszintén és tök lelkes leszek. Viszont nem teszek le arról, hogy mindent is leírjak és lerajzoljak, legalább majd össze tudom hasonlítani a fogakat, hátha esetleg különböznek. Szóval mivel a jobb kezem van szarul, a ballal próbálok írni és rajzolni, és bár néha szoktam, nem megy annyira, szóval tudok haladni, de elég ronda és olvashatatlan lesz minden. Ráadásul a jobb kezemmel elég bénán tartom a füzetet, arra legalább jó, hogy egy kicsit el tudok vonatkoztatni a fájdalomról, bár annyira azért nem megy jól. Érzem, hogy közben fáradok is és baromira fáj, de egészen tökélyre fejlesztettem, hogy tudjak arra koncentrálni, amire akarok. Csak lassabban megy, ennyi.

- Édes Istenem… Én csak segíteni akartam a kölyöknek! Mi a fene ütött az emberekbe? - „Idióta, mégis mire számítottál? Ahh, az agyamra mész a hülyeségeiddel." - mérgelődött magában. Minden erejével igyekezte ignorálni a túlbuzgó férfit, de hát, se a távolságtartó magatartás, se a szitok szó nem kergette még el mellőle. Se most, se ezelőtt. Kitartóan ragaszkodott hozzá, mint kiskacsa a mamájához. - És mit magyarázott rólad? - „Annyival megkönnyítenéd az életem, ha nem pofáznál folyamatosan a gondolataimba!" Ám ezt Noemi nem igazán méltányolta. - Neked volt gyereked...? Sosem meséltél róla…
- Még egy szó, és kimetszem a nyelved!
Egyetlen pillanatra sem vegyült arcának vonásaiba félelem. Egy hangyányi döbbenet, és megadóan feltett kezek egy vidám vigyorral körítve. Ismerte. Ismerte, legalább annyira, hogy megtanuljon nem félni tőle. Tudta, hogy sosem bántaná. Megbízott benne.
- Hát, nem bánom... te biztos pazar munkát végeznél. - hízelgett, mintha mi se történt volna.
- Arra megesküdhetsz. - Hunyorogva elrakta a zsebkését, és újra az otthona felé indult. - Nem kell elkísérned, inkább szólj a többieknek. Negyed óra múlva ott vagyok.
Hidegen, parancsszerűen osztotta ki az utasításokat. Semmi kedve nem volt az akcióhoz, de hát mit tehetne? Ha mennek, ő is megy. Mindig is, személyiségének és egész lényének meghatározó elemeként élt benne a felelősségtudat. Mikor épp nem idegesítette halálra Antonov, magában, mélyen elbújtatva, értékelte a társaságát. Nem mintha a hangulata a jelen helyzetben akár egy halovány szikra erejére is jobb kedélyűvé vált volna. Ugyanazt a kihűlt hamu porát bökdöste a férfi az életvidám piszkavasával, mint mikor először találkoztak.
Észre sem vette, hogy mikor ért lepukkant vagonlakásához.

Némi élelem, víz, elsősegély csomagok, töltények és fegyver. Mi kellhet még több? Pár személyes tárgy? – Még végig sem ért ez a gondolat a fejedben már a gyerekeid útleveleire tekintettél, amin ott virított Laura és Liam gyerekkori képe. Vajon magaddal vidd ezeket?

A negyedóra pontos volt, még éppen időben megérkeztél a Hanzás srácokhoz, akik már javában készülődtek. Legalább fél századnyian voltak, úgy tűnt tényleg nagy a gond. Aztán rövid eligazítás után egy betegnek tetsző, vékony testalkatú, kipirosodott arcú Ranger vette át a stafétát.



- Jólvan, rövid leszek. – Kezdett bele a férfi unottan egy rövid köhögési roham után. – A Színháznál nagy a szar és a Rend rendkívül hálás, hogy megint sikerült megegyezzünk. Míg mi a lőszert visszük, ti magatok az élelmet. Fontos, hogy időben odaérjünk, mielőtt a káosz kitört. Ezért a Metró 2-n fogunk áthaladni, kikerülve a Nácikat és a Vörösöket is. Egy ponton majd feltérünk a felszínre, ahol a Rend lőszerszállító szakaszaival találkozunk és együtt tesszük meg a hátralévő utat. Nos, elviekben én vagyok az akció vezetője, de annyi kedvem van itt lenni, mint kipucolni a WC-t otthon, így Tarasov a parancsnok, engem meg tessék békén hagyni. A sor hátulján leszek, ha kellenék, de ne kelljek… - fejezte be majd a sínekre pattant a peronról és rágyújtott egy cigarettára miközben várta a berakodás végét.

Amint végeztek a Hanzások már útnak is indultatok. A fele társaság az élelmes sínautókon ment, míg a másik fele gyalogosan kísérték azt. Te Antonovval voltatok a sereghajtók a sötét, kivilágítatlan alagútban, ami a Majakovszkaja felé tartott. Mögöttetek csak a Rend tagja menetelt már, aki majdnem minden második talpfára lépve elköhögte magát. Antonov pedig szokásához híven egész úton beszélt hozzád, ha érdekelt az téged, ha nem.

Végül 15 perc séta után a mini sereg elérte a Majakovszkaját. A valamikor elegáns és szellős állomás csak nyomasztó árnyéka volt régi önmagának. Az emberek ütött-kopott sátrakban, vagy közvetlenül a peron padlóján húzták meg magukat, a falakat és a mennyezetet a beszivárgó víz miatt foltok és repedések borították. Az egész állomáson egyetlen tűzrakás égett – nem volt mivel fűteniük. A Majakovszkaja lakói, mintha egy haldokló ágya körül ülnének, egészen halkan beszéltek egymással. Ritka látvány volt egy ekkora különítmény átvonulása itt.

Körülbelül 5 percnyire a Majakovszkajától elértétek a második megállót is. A század eleje valamilyen oknál fogva tovább ment, mint kellett volna, így a Ranger kényszeredett üvöltése után álltak csak meg végül.
- Egyszer bízok rá egy akciót Tarasovra, akkor is elfelejti melyik helyen kell lefordulni… - mérgelődött halkan, miközben az alagút bal oldalán lévő szervízalagúthoz ballagott és kinyitotta a földdel félig betemetett ajtót, ami egy szokatlan, szögletes alagútba nyílt.





Szemben egy torlasz volt, azonban előtte volt még egy ajtó. Az egy mindenféle kacatokkal teli szolgálati helyiségbe vezetett. A rengeteg fémlemez, fogaskerék és nikkelezett fogantyú akár egy egész vagonra elég lett volna. Minden rendszer nélkül rakták egymásra az alkatrészeket, fel egészen a mennyezetig, és csak a szentlélek tartotta össze őket. Azonban jobban megfigyelve a helyiséget – és mert a Ranger tag, aki veletek tartott pontosan tudta merre kell menni – hamar felfedeztek a halom és a fal között egy szűk átjárót, amin szinte lehetetlen volt úgy átfurakodni, hogy le ne döntsétek magatokra ezt az egész vashegyet. Azonban hála az idegenvezetőtöknek ez mégis sikerült, és egy szűk, egészen rövid, betongyűrűkből épített függőleges aknában találjátok magatokat, amelyek mindegyikéből egy fémkapocs állt ki.

Ezen felmászva egy bordás, öntöttvas fedéllel találjátok szembe magatokat, amit nehezen végül, de a Ranger sikeresen feltol, hogy végre kijussatok az úgy 15 lépésnyi hosszúságú folyosóra. A végén a mennyezeten ott tátongott egy búvólyuk nyílása, pont ugyanolyan, mint itt, ezen a felén, a földön lévő, ahol ti bújtatok fel.

A folyosó teljesen üres volt, azonban a falain mindenféle nevek és dátumok voltak. Belépés-kilépés, belépés-kilépés… Valószínűleg mindenkinek, aki használta ezt a titkos átjárót fel kellett ide jegyeznie, hogy mikor ment ki, és mikor jött vissza. Sok név alatt azonban nem szerepelt a visszatérés időpontja… „Belépés, Alexeev Mikhaylov, 2035.01.02.” – írta fel a Ranger is aki vezetett titeket.

Végül a folyosó végén lévő aknán is felmásztok, ami aztán eddig nem látott helyekre vezet benneteket… Már egy lélegzetvételből is meglehetett állapítani, hogy átléptétek a két, egymásba fonódó föld alatti világ határát. Itt a levegő nyirkos, élettelen és áporodott volt. Teljesen más milyen, mint az ismert Metróban.

Aztán ahogy felértek egy erős fény vakít meg benneteket.
- Alexeev? Te vagy az? Itt van a Hanza?
- Igen, szóval tedd már el azt a szart mert megvakulok! – kérlelte a Ranger a társát aki lekapcsolta a reflektort és végre megpillanthattátok a Metró 2-t teljes valójában, amit a Rend már jócskán belakott. Az itteni alagutak csupán egyetlen vonalszakaszból álltak, nem mentek sínek mindkét oldalt. Ráadásul ezen a vonalon automata metrókocsik mentek.



Körülöttetek egyébként mindenütt Spártai katonák álltak készenlétben és rövid beszélgetés után Alexeevvel a Hanzai katonák már el is kezdték áthozni az ellátmányt az automatikus metrókocsikra, hiszen innentől azzal mentetek volna tovább a terv szerint.





Viszont ahogy a pakolás félúton tartott, furcsa hangokat véltél felfedezni, amik mintha a csövekből jöttek volna. Ugyan te is hallottál már a mendemondákról, hogy az elveszett lelkek hívják magukhoz így az áldozataikat, azonban ez nagyon ismerős volt. Mintha… „Anya… Anya… Anya…”

Nem, ez nem lehet. Csak hallucinálsz. Ez biztos. De mi van, ha még sem…? – Ahogy a távolba nézel, két alakot pillantasz meg, akik jóval alacsonyabbak mintha felnőttek lennének. Megindulsz feléjük vagy nem? – A Hanzások már elkezdtek felszállni a metrókocsira, így jó eséllyel itt maradsz, ha most elindulsz. Ami pedig azt jelenti, hogy a hadbíróságon fogod végezni és az amúgy sem könnyű életet még inkább nehezebbé fog válni…

Ütemesen, szervezetten pakolta össze a bevetéshez szükséges holmiját. Nyúlt is volna megszokásból a kulcsaiért, amit mindig ugyanoda dugott, ám ezúttal nem lelte őket. Kotorászott az unalmas katonai és orvosi jelentései között, még nem megelégelve a pepecselést, tövig kihúzta a komód fiókját és úgy folytatta a keresést. Addig is, sorra vette mit tett már be, hogy addig se teljen az átellenőrzéssel az ideje. „Némi élelem, víz, elsősegély csomagok, töltények és fegyver. Mi más kellhet? Pár személyes... tárgy?" Mintha varázsigét mormolt volna a fejében, a papírhegy aljában, egy titkos alagúton át, kincsekre talált. Régi, elfeledett kincsekre. Gyermekeinek útlevelei Belorusszkajára.
Septében belelapozott, még ha nem is tudott értelmes magyarázatot találni arra, miért. Hisz miért kínozná magát ilyenekkel? Nem elég, hogy nap, mint nap, elméje az ő emlékükkel bünteti? Hogy nap, mint nap, emlékezteti élete legszörnyűbb baklövés sorozatára? Valamilyen oknál fogva mégsem tántorodott meg. Talán mert ebbe a lapok perregésének hevében bele sem gondolt.
Meglátva esetlen mosolyú, rőtvörös hajú fiát, s kócos, kökénykék szemű lányát... még levegőt sem bírt venni. Fojtogatta a mélyen gyűrűző bűntudat. Nehéz nyeltében hevülni érezte orcáit. Egy-egy sós csepp ágazott széjjel a hivatalos dosszién. Újra felszakadt a seb.
Mintha lepráshoz ért volna hajította vissza a papírokat. „Ki a franc tette ki ezt ide!" - mérgében olyan erővel csapta be a fiókot, hogy az egész komód beleremegett.
...Szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedje magát. Hogy könnyeinek záporát elapassza. Hogy ziháló lélegzetének újra parancsolhasson. Hogy visszarázódjon a valóságba.
- Gyerünk, mi van veled? - feddte magát szigorúan. Mélyen felsóhajtott és elővette silány, agyonhasznál textil rongyát, hogy felszárítsa arca nedveségét. - Jelenés van, nem emlékszel? ...Mennyi az idő? Lassan-
Majd kigúvadt a szeme döbbenetében.



Majdnem elkésett... de csak majdnem. Rohannia kellett az egész út alatt, ám az utolsó sarkon megállt, hogy a tőle megszokott, méltóságteljes nyugalommal sétálhasson gyülekező helyszínére. Hosszú, komótos levegővétellel próbálta lenyugtatni túlpörgő szervezetét. „Amég Antonov nem kérdez rá, biztos nem feltűnő." - szedálta feszélyét.
Már épp átadtak volna neki egy nagyobb csomag teának való gombát, mikor egy rangján felüli összehívta az embereket. A fickó eligazítását egy Rendbelié követte. „Szép beszéd volt... majdnem meghatódtam. Mondjuk, örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen életunt, vén patkány a küldetésen..."
Még egyszer leellenőrizte, hogy azt a fránya házkulcsot a nadrágzsebéből átrakta-e a táskája egyik belső zsebébe, majd meggyőződve efelől, visszaállt a sorba, hogy segítsen szedelődzködni.
Végezvén, a gyalog osztaghoz osztották be. A sínautó luxusáról lemondani nagy falat, de egye fene, lenyelte volna... viszont az, hogy Antonov is vele jött, sőt pont ketten voltak kijelölve sereghajtóknak! Na az - mit mondhatni - erősen betett a kedvének. Nem azért az 5 fillérért, hogy utálná, csak... egy órán át Antonovot hallgatni annyi energiáját emészti fel, mint otthon egy dupla műszak az intenzíven.
„Esküszöm, ha nem lennél potenciális vészhelyzeti élelemforrás, már rég megfojtottalak volna az első radioaktív pocsolyába."



Érdekesnek találta az eldugott bejáratot és leleményesnek a Metró-2-höz vezető "útvesztőt". Mint általában, most is hang nélkül sodródott az árral. Se egy sóhaj a fáradtságtól, se egy „fúj" a nyirkos levegőtől, ahogy azt elsőre beszippantotta, se nem csapta még agyon Antonovot. Mindehhez(de főleg a legutóbbihoz) nagymértékű önfegyelemre volt szüksége, ám a rutin sokat segített habitusa megtartásán.
A pakolás egészen jól haladt. Sokadszorra fordult, és a nehezebb adagokat sem féltette magától, ahogy a többiek sem féltették tőle azokat. A kiképzés alatt szerzett magának egyfajta hírnevet. Tudták, hogy ő nem fog pityeregni az élet kis apróságain. Céltudatosan és szervezetten halad előre a célja felé, amit egyedül a sors fintora akadályozhat meg.
S mintha ez a sors ezt meghallva... egyszeribe próbára tenné ezt a bizonyos elszántságot. A hangok bizonytalan pontból érkeztek. Hallott már mendemondákat, de sosem gondolta, hogy az ő végtelenül racionális és egyenes gondolkodását is összekuszálhatják. Milyen katona az, aki fittyet hányva feljebbvalói utasítására, magyarázat nélkül parancsot szeg? Ámbár... milyen anya az, aki nem felel gyermekei hívó szavára? Hát még aki drága, saját véreinek remegő kiáltásait, félelemtől reszkető nyöszörgését is elengedi a füle mellett?...
Mondjuk olyasvalaki, mint ő. Megrázta magát. Tudta, hogy hallucináció. Tudta, hogy bármennyire borzalmas és szívet maró tudatosítania magában újra és újra, de vége van. Nem fog soha rájuk találni. „Valószínű már nem élnek. Ha meg igen, akkor meg...már nem ők azok..."
Az utolsókkal, de felszállt a metrókocsira. Nem kergeti a hiábavalóságot. Azt már feladta, amikor aláírta a jelentkezését a katonai kiképzésre. Csak egy valami furdalta odabent, szűkös, zűrzavarban tengődő lelkivilágát. „A pakolásnál a képek, most meg ez... mi van a mai nappal?"

Előttünk a lángok egy egész felhőt alkotnak, sárgás fényük betölti egész látóteremet. Behunyom a szemem, nem … nem szeretném látni ami következik. Nem is igazán attól félek, hogy saját magamat látom majd égni, de nem akarom végignézni, ami a mellettem álló Ulmannal történik majd.

Aztán a hőből ítélve a tűz elér minket. A melegség egy pillanatra mindent eltölt, a tűz ropogása pedig elnyom minden más hangot. Érdekes módon semmit sem érzek igazán. Mintha valahogy hátrahagytam volna az elhalt porhüvelyemet, most pedig a lelkem szabad lenne, igazán szabad. Nem úgy, mint amilyen bármikor is lehetne ebben a földalatti világban… Talán meghaltam volna? Ez lenne itt a végállomás? Valahogy sosem erre számítottam. Nem voltam vallásos alak, de azért legalább azt hittem egy kis kocsma lesz a túloldalon, vagy valami. De csak örök sötétség, csend és semmi érzelem? Mi ez?

Aztán a kép végül vált. Jó, tulajdonképpen kép pont nincs. Figyelmesen hallgatom a két hangot, mást úgysem tudok tenni. Úgy tűnik, az előbb lejátszódó jelenetről beszéltek épp. Egy pillanatra felmerül a kérdés, hogy mégis miért hallom ezt az egészet én, ha egyszer már meghaltam. Vagy talán mégsem? Talán csak eszméletemet vesztettem, és most ébredezem, ezek meg itt beszélgetnek a szobában. De akkor miért nem érzek semmi mást? Nem… Ez nem lehet valódi. Abban a tűzben oda kellett volna vesszünk mindenképp. Tehát, ha ez nem így volt..

Ekkor aztán a két hang befejezi a felettébb gyanús párbeszédet, és ismét elsötétül minden egy pillanatra. Ahogy ismét magamhoz térek, Ulman hangját hallom. Érzem magam alatt a hideg peront, amiről lassan feltápászkodva megpillantom a két társamat is. Egy pillanatra szúrósan nézek Vlad irányába, de közben realizálom, hogy az egész csak egy látomás volt, és a srác nem tett semmit. Körbepillantok az állomáson, majd látván hogy az teljesen elhagyatott, egy kis megnyugvás fog el. Ez persze szinte azonnal el is tűnik, ahogy eszembe jut a szállítmány amivel már most késünk.

- Ó, Khan meg azok a rohadt spirituális zarándoklatai… Állítom neked, hogyha sose ismerjük meg a faszit, akkor a szellemek egy életre békén hagytak volna minket a szarságaikkal. Bezzeg most, hogy elkezdtünk egy ilyen bugrissal cimborázni, na most már velünk is ki akarnak tolni. Ja igen, ezekhez jobb ha hozzászoksz – pillantok az újonc felé -, biztosan nem ez lesz a legfurább dolog amit látni fogunk. Na, de egyébként … - kezdem, majd ezt követően részletesen beszámolok arról amit láttam. Közben ahogy beszélek azért összeszedek mindent, majd lassan irányba terelem a többieket, hogy azért induljunk is meg. A történet végére már az alagutakban haladunk ismét. Reméltem, hogy a kis kitérőnk olyan sok mindenen azért nem változtat, de nem lehettem biztos benne. Megint egy rohadt háború szélén álltunk már, és ami a legkevésbé kellett nekünk jelenleg, az pont egy ilyesfajta figyelemelterelés volt, amikor dolgunk lett volna. Tulajdonképpen én se értettem ezeket a jelenéseket, de már nem egy ilyet átéltem a Metróban töltött évek alatt. Egy idő után az ember már nem próbálta ezeket megfejteni, elfogadtuk az ismeretlen jelenlétét. Ami egyszer biztos volt, hogyha egyszer az ég már arcba vágott ezekkel a látomásokkal, valószínűleg nem véletlenül tette.

Amikor a gránátom felrobban, minden elsötétül körülöttem. Értem szóval ilyen a halál. Sokak szerint fény van az alagút végén. De az lehet csak azoknak adódik meg akik a mennybe mennek. Mivel én a pokolban éltem ezért gondolom ez az örök sötétség vár rám. S vajon ez jár azoknak akik megszegik a parancsot? Vagy én szerencsés voltam hogy nem történt velem rosszabb? 
Viszont a sötétségben látok fényt, halványan de látom. Aztán pedig egyre erősebb és erősebb lesz. Mikor kinyitom a szemem élőször nem hiszem el amit látok. Ez lenne a menny? De hiszen ez az a világ ahol eddig is éltem... Gyorsan végigtapogatom magamat és egy pofont is adok magamnak hogy biztos élek e még. Igen, még élek de akkor az előbbi esetet túléltük mind? Megmentettem a társaim? A parancs megszegése nem vont magaután semmi következményt? Viszont ahogy az üres peronre nézek meglátom a kihelyezett táblákat. Mikor feltenném magamnak a kérdést, hogy akkor most mégis a franc történt akkor Ulman beszédéből elcsípek egy fontos részletet. Gázok miatti halucinálió? A Sors állomása? Megütögetem a fejemet és próbálom összeszedni a gondolataimat. 
Kell egy kis idő amíg Ulam kérdését felfogom, de viszont a parancsokot hallgatva visszanyerem az épp összeszedett elmém. Mikor a parancsok rámpillant csak bólintok neki. Készen állok bármire, jegyzem meg magamnak.

- Majd elmesélem azt amit láttam ha lesz időnk pihenni egy kicsit valahol.

Ezután összeszedem a cuccaim és követem a parancsnokot az úticélunk felé.