Metro: Sötét Világ

Miután Vlad közölte a híreket egy ideig csendben ültem. A két kezemet magam elé tartottam s összefontam az ujjaimat, majd nekidöntöttem a fejem, két hüvelykujjammal alátámasztva azt.

Tehát Alex halott. Ő s oly sokan mások. Néha elgondolkodtam azon, hogy nem lett e volna jobb ha akkor azok a bombák elsodornak mindannyiunkat. Gyorsabb s egyszerűbb vég lett volna mint szép lassan elkorcsosulni a saját magunk által épített alagutjaink sötét fogságában. Bár az egészben valahogy volt egy keserű irónia. Az emberek éppen az ostoba konfliktusaik miatt kerültek be ide. Azt hinnéd, hogy ezek után leállnak a háborúkkal ... De nem. Az ember nem változott, csak a csatatér. Hogy miért volt jó a különböző frakcióknak egymás öldöklése? Fasz se tudja. Valószínűleg ők sem. Egyik se gondol arra, hogy talán mi vagyunk az utolsó emberek a Földön, inkább lövöldöznek egymásra.

S a dicső Rend? Mégis miben különböztünk mi az összes többi bandától? Tulajdonképpen semmiben. Nekünk is meg volt a saját ideológiánk, amiért képesek voltunk halomra ölni az ellenkezőket. Mint mindenki más, úgy gondoltuk a mi feladatunk megvédeni a metrót, hisz ... „Ki más, ha nem mi?” Pontosan ezt gondolta az összes többi is. Az elmúlt években szolgálva számtalan embert láttam meghalni. Bajtársakat, ellenségeket. Rengeteg könyörtelenséget néztem végig mind az ellen, illetve a saját oldalamról. Megannyi embert öltem akik valószínűleg ugyanazt érezték mint én; hogy ők most a nagyobb jóért teszik amit, s csak a parancsot követik. Azt hiszem kevesen maradtak már, akik annyi mindent láttak mint én, aki ez idő alatt megtanult valamit. Nácik, kommunisták, Hanza, Rend.. mind gyilkosok. Mind bűnösek vagyunk ebben a világban, ami csak halvány emlékeztetője az elmúlt idők nagyságának.

Szerettem volna ha valamit tudunk adni Szonjának, de csak a levél maradt. A metróban ritkán tartottak temetéseket. Egyesek szerint az egész alagúthálózat valójában egy hatalmas szörnyeteg emésztőrendszere... Talán volt ebben valami igazság. Akik elhunytak, többnyire ott is maradtak helyben, sírjuk pedig nem volt más mint a metró szörnyű gyomra, ami szépen lassan mindent felemésztett belőlük. Nem sokkal később valaki aki talán az egész metró legnagyobb harcosa lehetett már csak egy kopott csontváz ami jelzésként szolgál a következő kalandornak.

Ami engem illet, napról napra jobban elvesztem az egészben. Mintha a világ felgyorsult volna és egyik tűzharcból ugranánk a másikba miközben a halál mindig ott van a sarkon. Néha megkérdőjeleztem az egészet amit csinálunk minden nap. Máskor meg egyenesen rohantam a legveszélyesebb küldetéseket teljesíteni. Előfordult, hogy még mindig kijött belőlem az az állat amit annak idején Hunter kiképzése felébresztett. Ilyenkor igazán nem is voltam önmagam, csak az ölés és a küldetés teljesítése számított. Annyi év telt el s annyira próbáltam eltemetni, de nem ment. Itt Ulman felé pillantok. Ulman, az örök komédiás, aki sose vesz semmit komolyan. De neki is volt egy másik oldala. Mindenki aki részt vett azon a kiképzésen s túl is élte, egy életre megváltozott. Mindannyian máshogy dolgoztuk fel... Ulman a vicceivel. De néha belőle is előjött.

Alex nem volt olyan elcseszett mint mi. Kicsit földhöz ragadt volt, de jó ember. Megtette amit kell, de sajnáltam hogy nem fogja látni az eredményét. Már ha lesz... Azt hiszem már csak azt szerettem volna, hogy vége legyen. Már nem voltam olyan biztos abban hogy mi vagyunk e a jók. De talán még jobban vagyunk mint a nácik vagy a kommunisták. Aztán ha nincs nálunk jobb, hát.. mi vagyunk a metró legjobb választása, nem? Itt lent ... Nem válogat az ember.
Mély levegőt veszek, s ránézek a megmaradt társaimra. Elég volt a gondolkodásból, most gyakorlatiasságra van szükség. Ahogy felállok, meghallgatom amit Ulman mond.

A hátamra akasztom az AK-t, majd a pisztolyom elővéve megközelítem a lépcsőt. Átnézek a falon lévő lyukon a pisztolyt szorongatva ha esetleg előugrana valami. Ha nem látok semmi veszélyeset, visszatérek a többiekhez.

- Nem igazán van más választásunk. A vonatot visszaküldtük, ráadásul franc tudja milyen dögök vannak most az alagútban, ott nem mehetünk vissza. Itt meg bármikor visszajöhetnek a pókok, vagy az a szar is ami Alexet... Nem volt semmi a srác, úgyhogy biztos a szörny sem átlagos darab. Nem tudom ti hogy vagytok vele, én rohadtul nem maradnék itt tovább. Egyrészt hamar le kell szállítanunk az anyagot, illetve jelentést kell tennem az áldozatokról, meg hogy mi a szar folyik itt a mellékalagútban. Na, a fal nem tűnik olyan marha vastagnak, a lépcső meg megy feljebb. Viszont az a bio-miafaszom köcsögje onnan jött ki, úgyhogy odaát se lesz egy egyszerű séta. Készen álltok? – kérdem, az utolsó mondatnál felemelve a hangom. Ha válaszoltak folytatom – Akkor robbantsuk be azt a rohadt falat!

Ulman segítségével elhelyezek egy kisebb adag robbanószert a falnál, hogy azért az egész járat ne omoljon ránk. Vladnak közben szólok, hogy őrködjön ha esetleg jönne valami. Amint minden meg volt berobbantom az anyagot.

- Na, akkor alakzatba! – intek a másik kettőnek. Háromszög szerű alakzatot veszünk fel, amiben szorosan állunk. Így a hátsó kettő egyszerre látja be a mögöttünk lévő területet, illetve az oldalt lévőt is, míg én elől megyek. Óvatosan haladunk, hogy ne bontsuk meg a formációt, illetve lehetőleg ne érjen minket semmilyen meglepetés. Ha sötét van az éjjellátókat használjuk.

Natalia:
Melnyik irodája előtt rendszerint az a Sam állt, aki régebben az Amerikai Tengerészgyalogságnál szolgált és az Amerikai Nagykövetség biztonsági főnöke volt. Maga Melnyik mentette meg a bombázás utáni kezdeti napokban amikor többen megpróbálták megölni származása miatt. Ezek után Melnyik személyes testőre lett és az elsők között volt, akik csatlakoztak a Rendhez. A D6-os csata előtt megsebesült és nem tudott részt venni a védelemben, így elég nagy bűntudatot érzett, főleg Melnyik sebesülései miatt. A végsőkig kitart mellette, ráadásul egyedül ő tolhatja Melnyik kerekesszékét.

Mosolyogva tisztelgett neked, habár arcán jól látható volt az előbb történtek miatti idegesség. Aztán a kopogásod után Melnyik kinyitotta az ajtót és beengedett, habár a jelenléted már önmagában zavarta.


A sok-sok élet megmentése után felüdülés volt számodra a randi, ugyanis hamar elfelejtette veled a Hunter feltűnésével járó káoszt. Azonban arra te sem számítasz, ami az együtt töltött időtök második felében történik.
- Naaaat! – Rontottak be az ajtón a Rend tagjai Artyom és Alyosha élén, aki a Rend másik alfahímje volt Ulmanon kívül. Régebben Poliszi Sztalker volt, de új kalandokat keresve Rangernek állt. Szakértelmét kevesen tudják felülmúlni, ha a felszínen való tájékozódásról van szó. Őt követték a többiek.



Idióta: Negyvenes éveiben járó férfi, rendes nevén Szergej, aki Hunter eltűnése után lett Melnyik jobbkeze és a Rend másodparancsnoka. Neve ellenére az IQ szintje megüti a 130-at is, kétségkívül a legintelligensebb a csapatban. Általában csendes és filozófiával üti el az időt, ha teheti, de néha belerángatják a kisebb nagyobb ivászatokba. A D6-os csata túlélője.


Stepan: Harminc környékén járó férfi, évek óta a Rend nehézfegyverese. Az átlagosnál is magasabb és testesebb férfi, azonban félelmetes külsője romantikus szívet rejt, a Rend jóakarója, és a szegények megsegítője. A D6-os csata túlélője.


Duke (Herceg): A Rend legfiatalabb tagja, Natashaval egyidős. Főként felderítői munkákat vállal el, de bármilyen küldetésre önként jelentkezik legelsőnek, legyen bármekkora is a veszély. Nem titkolt vágya, hogy hős legyen az emberek szemében. Artyom legjobb barátja, aki a D6-os csatában sebesülése után négykézláb vonszolta Natashához aki vérátömlesztéssel mentette meg az életét. Úgyhogy azóta másfél liter vér buzgott benne abból, amit Artyom adott neki kölcsön. És azon volt, hogy mindet visszaadja. Innen indult el a kettőjük közti mondat is: Te és én mindig egy vér leszünk. Ennek tovább gondolására Nat, Duke és Artyom saját ruhájuk jobb vállára feliratták, hogy: „A(III)Rh-„ azaz „A három Rh negatív”.


Damir: Egyike azoknak, akik csak félig oroszok, ezért mindig is kívülállónak érezte magát a Renden belül, habár ez a hűségét sosem ingatta meg. Veterán szanitéce a Rendnek, ugyanakkor szerény természet jellemzi és a saját képességeit is jócskán lebecsüli. A D6-os csata túlélője.


Tokarev: A Rend veterán fegyverkovácsa és mérnöke. Ideje nagyrészét a műhelyében tölti és a Rendbe kerülése előtt mindegyik frakciónál megfordult mind fegyverkovács. Eredeti neve rejtély, amit használ az csak becenév, amit első pisztolyáról kapott, egy Tokarev TT-33-asról. Egyszer tűzharcba keveredett néhány banditával, amit majdnem megnyert, de tekintettel a pisztolyának kis tárára – Mindössze nyolc töltény -, elfogyott a lőszere, lelőtték és majdnem elvérzett. A Rangerek éppen időben érkeztek, hogy megmentsék őt, és később ő lett a fő fegyverkovácsuk. Állítása szerint amíg a Rendnek nyolcnál több embere van, semmi és senki se állíthatja meg őket.


Jelena: A Rend egyik kémje, a lopakodás mestere. Gyakran csak dobókésekkel és további közelharci fegyverekkel megy csatába. Sammel egy közös küldetésük után kezdtek el egyre gyakrabban találkozgatni, jelenleg is alakulgat valami közöttük.


És még páran az újak közül, akiket jórészt nem ismersz, de nincs is jobb program az ismerkedésre, mint a közös ivászat.
- De rég láttalak Nat! Ha nem baj, kicsit… - Nevette el magát Artyom – Elhoztuk a bulit hozzád is. Gyerünk fiúúúk, pörgessük fel a hangulatot!
És így történt, hogy a meghitt hangulatból egy pillanat alatt lett Rasputin hallgatás és kőkemény ivás meg lerészegedés.

- No ide figyelj Rasim! Ismersz hisz együtt szolgáltunk már pár évet, ezért kedves leszek. – Kezdett bele Alyosha – Nat olyan nekünk, mint a kishúgunk. – Öleltek át legalább öten is egyszerre, ami miatt a tapizós kezek gazdáját kiszúrni már nem igen tudtad. - Ha egy haja szála görbül az egész Rendet kapod a nyakadba! Szóóval csak ügyesen hee!
- Hát legalább annyira ügyesen mint ez a csini fiú mellettem... - Mondta nevetve Jelena és megsimogatta Sam arcát.
- Fiúnak talán már kicsit idős vagyok. Hehe. Azért sosem gondoltam volna hogy így fogom meghódítani Oroszországot. Ha minden nő ilyen lenne tuti hamarabb sikerült volna. - Nevette el magát Sam és feltartotta poharát. - De azért még sem olyan baj hogy nincsenek itt az amerikaiak. Oroszországra!
- Oroszországra! - Koccintottak sokan majd tovább folytatódott a mulatás. A végére azért a közös összetartás is előtérbe került, és összekarolva, dülöngélve énekeltétek el a dalokat. Végül pedig mindenki hazatért a kijárási tilalom előtt és még nektek is maradt egy órácska kettőtökre.

Aztán később Duke keresett fel, hogy Melnyik megint túl sokat ivott és légy oly kedves nézz rá megint. Főleg azért hozzád fordult mert egyedül téged meg Damirt engedi be magához. Így aztán kiléptetek az ajtón és elindultok az irodája felé.

Iszaj:
Miután kikecmeregsz a sátorból Artyommal együtt indultok meg Melnyik irodája felé azonban utatokat állják. Három alak fogad titeket. Halántékukon egy nyitott könyvet ábrázoló tetoválás látható, oszlopsorra emlékeztető függőleges vonalakkal a háttérben. Valószínűleg az Őrzők jelképe. A katonák, azaz a Ksatriják kezein és halántékain is hasonló tetoválások vannak, de más jelképpel. Nekik egy radioaktív sugárzás által megnyomorított kétfejű, széttárt szárnyú és horgas csőrű madár.

- Kövessetek minket. – mondta az egyik parancsolóan és elindult az Alekszandrovszkij Szadra. Az út teljes egészén csendben mentetek, így a tíz perces séta jóval többnek tűnt, mint amennyi valójában volt.
Hamarosan aztán megérkeztek egy sátorhoz, ahova csak téged engednek be, Artyomot kint tartják. Belül teljes sötétség fogad viszont hamarosan gyertyák gyulladnak fel és a fényben hat alakot pillanthatsz meg, bár az arcukat így sem látod teljesen, mivel mindannyian szürke brahmanköpenyt viselnek mely belelóg az arcukba. Végül felváltva kezdenek hozzád beszélni, amiből az is kiderült, hogy két nő és négy férfi van a teremben.

- Ő lesz az. Most nem tévedünk.
- Én azért nem lennék ebben annyira biztos…
- Szerintem is ő lesz az…
- Reméljük… vagy megint megjárjuk.
- A múltkori nem fordulhat elő újra.
- Hát nézzük meg akkor, tényleg ő az e. Derítsük ki! – szólt fennhangon az egyik férfi – Iszaj Zinon Antonovics, mi az Őrzők kasztja vagyunk, a Brahmanok vezetői. Régóta nyomon követünk, és úgy tartjuk utad Poliszba nem lehet véletlen.
- Fontos küldetést ajánlunk fel neked. Hallottunk tetteidről a felszínen és úgy tűnik képességeid most értek meg arra, hogy a szolgálatunkba állj. Természetesen a jutalom nem lesz csekély. Bármit kérhetsz tőlünk, akár most, akár, ha visszatértél. És a Nagy Könyvtár égjen porig, ha nem teljesítjük!
- A Nagy Könyvtárba csak a vezetők mennek fel. Meg a Sztalkerek, akik nekünk dolgoznak. Ők hozzák le fentről a könyveket.
- Az írás szerint ezt nekünk kellene csinálnunk: őrizni a tudást, és átadni a tudást keresőknek. Csak ahhoz, hogy átadjuk a tudást, előbb meg kell azt szerezni. És te leszel az, aki megszerzi nekünk.
- Az egész Nagy Könyvtárat csupán egyetlenegy Könyvnek építették. És csak egyedül az van elrejtve. Az összes többi csak arra kell, hogy azt eltakarják. Ez a Könyv egy ősi fóliáns. Antracitfekete lapokon arany betűkkel van leírva benne az egész történelem. Az elejétől a végéig. De az még messze van… És aki birtokolja azt a tudást, ami a könyvben van… - a férfi nem folytatta a mondandóját, helyette rejtélyesen elmosolyodott, amit még a félhomályban is jól lehetett látni.
- A dolgod megszerezni a Könyvet. Régen három része is megvolt, a Múlt, Jelen és a Jövő Könyve, de mára csak egy van.
- A Jövő Könyve. A Fő Könyvraktárban kallódik valahol. Több mint negyvenmillió kötet van ott. Ezek közül az egyik az, noha ránézésre teljesen átlagos könyv. Hogy rá lehessen ismerni, előbb ki kell nyitni, és bele kell lapozni, a hagyomány szerint a lapjai valóban feketék. Ahhoz azonban, hogy átlapozzon az ember minden könyvet a Fő Könyvraktárban, hetven év kellene alvás és pihenés nélkül. De az emberek egy napnál tovább nem bírják ki ott, ezért nem állhatsz ott nyugodtan, hogy végig böngéssz minden ott őrzött könyvet.
- Így a segítségedre küldjük Luiza Yakovna Vanzinat, az egyik legjobb tanulónkat. De jól figyelj! Magát a Könyv hívását neked kell meghalld. Ugyanakkor nagy segítségedre lehet majd fent a navigálásban. Ha hallod a Könyvet, ő fog elvezetni hozzád.
- Természetesen a társaid is a segítségedre lehetnek, de ha megvan a Könyv, mindenképp ide hozzánk juttasd el.
- Holnap reggel 7-re legyél a Borovickaja állomáson, minden szükséges felszerelésed mi álljuk. Ne feledd, a Ksatriják nem szerezhetnek tudomást a küldetésedről, sem a Rend. A titkaink nem tartoznak másra, csak ránk és az embereinkre. És aki elárul minket, nem marad életben… - mondta figyelmeztetően az egyik nő, majd kitessékelnek a sátorból, ha a jutalmad nem előre kéred.

A sátor elhagyása után Artyom egyből kérdezne felőled, de nem sokáig tudtok társalogni, ugyanis megint megzavarnak titeket.
- Hé, ti ott! Már él az esti kijárási tilalom, elmúlt szilveszter! Mi a fenét csináltok itt kint? Azonnal térjetek haza! - Kiáltott rátok egy poliszi őr.
- Kijárási tilalom? Mióta van ilyen? – Kérdezte értetlenül Artyom mire az őr csak fáradtan sóhajtott.
- Faszom tudja, talán három négy hónapja is. Azóta, hogy a Brahmanok mindent szarságot eltitkoltak előttünk és mi erre rájöttünk. – Az „előttünk” alatt valószínűleg a Ksatriják kasztjára gondolt, az ő halántékán is jól látható a Katonák jelképe. – És azért, mert egyre több a zavargás a két fél között. Mi meg nem akarjuk, hogy újabb háború legyen Poliszban. Na, most, hogy mindent tudtok, takarodjatok vissza a sátratokba.
- De mi Melnyikov ezredessel kell beszéljünk sür…
- Nem érdekel! Majd beszéltek vele holnap. Különben sem hiszem, hogy látni akar téged… – Gúnyolódott egy másik őr és figyelmeztetésképpen a fegyverét is lehúzta a válláról. – Ne kelljen többször elmondjam.
- Nem érdekel mit akar. Beszélnünk kell vele!
- Az őrség azt mondta nem zavarhatja senki se.
- Hülyére veszel, vagy mi? Ki az a „senki”? Csak nem én? Hisz Anna is beszélt ma vele! Meg még sokan mások! Csak engem akar kerülni mi?
- Parancsot kaptam!
- Melnyiktől kaptad a parancsot? Az apósom adott ilyen parancsot neked? Majd megbeszélem vele akkor én. Gyerünk, engedj már dolgunkra!
- Kapni fogunk a fejünkre miattad, Artyom... – Szállt bele a vitába egy idősebb tag is.
- Csak engedj tovább, majd én kimagyarázlak titeket.
- Halló... Melnyikov... Igen... Itt van Artyom. Igen, ő. Meg egy idegen vele... Most mit csináljunk velük? Rendben... – Szólt bele az öreg a rádiójába.
- Beköptél, mi? Ügyes vagy, Nyikicka. Gratulálok… Hát ennyit ér a Renden belüli összetartás… Basszátok meg! – S Artyom feléjük lendült, de még kettő őr jelent meg és szánakozva, finoman elkezdték visszalökdösni melléd. Az enyhén ittas Artyomnak aligha volt esélye, józanul se lett volna több.

Eközben kíváncsiskodók kezdtek körétek gyűlni, akik a hangzavarra jöttek ki: kölykök, háziasszonyok és férjeik. Sugdolózni kezdtek miközben néztek titeket, de úgy tettek, mintha nem is ezt tennék, az arcukon meg az ördög tudja, milyen kifejezés ült. Talán nem csak a VDNH-n gondoltak Artyomról bizonyos dolgokat.

- Egyáltalán mit keres ez itt? Azt hittem a felszínt járja éjjel nappal zavarodottságában…
- Jaja. Az ajtót meg mindig tárva nyitva hagyja gondolom. Fentről meg persze szivárog le a nyavalya. Meg van veszve... Amivel nem lenne baj, csak hogy ezzel a drága VDNH-t is megmérgezi ahogy a finom gombateánkat is.
- Hé, azért mégiscsak... Nem szabadna így beszélni róla... Hiszen ő mentett meg bennünket. A gyerekeidet is Igor. Kitudja mi történt volna, ha ő nincs…
- Na ja, megmentette őket. És most? Azért mentette meg őket, hogy a felmászkálásával arra bíztassa a fiaimat, hogy ők is Sztalkernek álljanak?
- De tényleg, mi a francnak jár ez oda fel? Még ha volna ott valami! Ha volna miért!
- Faszom se tudja. De egyébként ki az a másik vele? Az is ilyen őrült, mint a másik?
- Hát, ha vele lóg gondolom igen.
- Na szép, most már ketten vannak…
Artyom egyre idegesebben fújta ki a levegőt. Aztán a mindenféle alakok között felbukkant még két valaki…

Natasha:
Az út Dukeal eseménytelenül telt egészen addig amíg ki nem szúrtátok Artyomot és egy barátját amint őrökkel vitatkoznak miközben egy egész közönség nézi őket. Természetesen Duke azonnal akcióba lendült.
- No mi van itt, vásár? Oszoljatok! Nem hallottátok? Mindenki el innen!
- Na, jól van, megjött Duke. Vigye csak el innen a barátját.
Duke bólintott majd megint a tömeg felé tekintett.
- Oszoljatok már, hát kinek beszélek? Nincs itt semmi látnivaló! Ti pedig gyertek velem! Te meg Nyikicka tedd már magad hasznossá! Ne a szádat tátsad. Vezesd el az embereket!
- Vettem... Na, szóval, ki kapott ide külön meghívót? Tudtommal mindenkinek aludnia kéne már. Mozgás, mozgás... - hadarta Nyikicka, miközben a tömeget terelgette.
- Kössz Duke… De nem mehetünk veled, Melnyikhez tartottunk. – Mondta hálásan Artyom. – Egyébként ő itt Iszaj, Iszaj, ők itt Nat és Duke. – Mutatott be titeket egymásnak.
- Oh, mi is. Kicsit sok volt a – Kezével piásüveget formált és a szájához tartotta majd meglengette párszor – És Anzor szeretné, ha Nat ránézne. Egyébként örvendek Iszaj! – Nyújtotta a kezét a férfi felé.
- Anzor? Ő kicsoda?
- Valami Hanzás nagyfőnök...
Artyom felvont szemöldökkel fürkészte barátja arcát, majd Natre is rápillantott, de végül ennyiben hagyta a dolgot, és immáron négyen indultatok meg Melnyik felé.

Luiza:
Szerencséd, hogy ilyen jól ismered már a barátod. Kutakodásod során sikerült találni egy iratot, mely egy esetleges szökés utáni protokollt írja le. Számodra érdektelen információ, azonban a protokoll mellett térkép is van, jelölve rajta mindennel, ami fontos lehet számodra. A „börtön” az Arbatszkaján található, egy régi szervízalagutat alakítottak át azzá. Jelenleg 28 zárkával rendelkezik, plusz 2 Melnyik ezredes irodájával szemben, mely amolyan ideiglenes szállást biztosít a raboknak amíg meg nem hozzák a fogoly feletti döntést, vagy pedig kihallgató szobaként funkcionál. Melnyik irodája a szervízalagút elején található jobb oldalt, míg bal oldalon a két másik cella. A szervízalagút előtt szögesdrótos kerítés van, két sarkán őrtornyokkal. Az őrség száma kívül 16, a szervízalagútban két tucat. A szellőzőrendszer alagútjait és a szennyvíz csatornát is több helyen rács választja el. Egyáltalán nincs könnyű dolgod bejutni ide, szinte lehetetlen.

Mikor este elindulsz akármilyen tervet is eszeltél ki, jókora zsivajgás csapja meg a füled, ami a közelből jön. Ahogy pedig a börtönt eléred, senkit nem látsz ott. Mintha teljesen üres lenne. Talán mindenki a zsivajgás okát keresi. Később azért feltűnik pár ember a kerítésen belülről, de ők nem igen tűnnek őröknek. Kettőjük ruháján ugyan jól látszik a Rend jelképe és mottója: „Ki más, ha nem mi?” és alatta vállukon egy másik írás „A(III)Rh-„ azaz „A három Rh negatív”. Viszont a másik kettő nem egyenruhában van.


- No Artyom most már hivatalosan is én vagyok a te hősöd! – nevette el magát az egyik.
- Haha. De nem csak nekem, most már Iszajnak is. – Kacsintott Artyom Iszaj felé teljesen félreérthetetlenül.
- Huhú, de jó dolgom van nekem! Szegény Nat meg egyedül maradt. – Vágott szomorú fejet.
- Na, francokat, hisz ott van neki Rasim. Vagy hogy is hívták a fickót… Ejj milyen jót mulattunk ma vele!
- Ohh igaz. Lesz folytatása a randinak húgi? - Bökött Nat felé Duke majd Artyom felé fordult. - No és Artyom, hogy vagy? Értelmeset ma még – böfögött közbe – Nem is beszéltünk a partin.
A kérdés hallatán Artyom elkomorodott majd szomorúan válaszolt.
- Hiányoztok.
- Nem vesz vissza? - biccentett az ajtó felé Duke. Pontosan oda, ahol Melnyik irodája volt. – Egyáltalán miért fúj rád, hogy még beengedni se akar?
- Anna miatt.
-Ezt jól megcsináltad… Letépted a virágát! – Duke elnevette magát, mellbe lökte Artyomot, és majdnem elestek. – Azt hiszed, ilyen semmirekellőnek nevelgette? Hogy majd egy holmi Gyűrűn kívüli állomáson született, mutánsokkal beszélő gyerek vegye el? – nevetett továbbra is.
- És ha tudná milyen lett mellettem… - vigyorodott el Artyom. – És ti, hogy vagytok? – Nézett Dukera és Natre. Duke megvárta a szanitéc válaszát a sajátja előtt.
- Lehetne jobb is. Sok újat vettek fel, mint látod, többségük Hanzás. A D6 után...
Dukeban benne maradt a szó. Mindenkinek, aki ott volt fájdalmas volt erről beszélni. Te csak pletykákat hallottál a D6-os ütközetről. Arról a D6-os bunkerről melyről a Brahmanok végig tudtak, csak nem szóltak a Katonák kasztjának. Pontosan ezért, ami történt. A Rend miután megtudta a létezését Artyomnak hála, bevette ugyan, de nem sokkal később már a Náciknak és a Vörösöknek is kellett. Hatalmas ütközet volt. 250 Spártai védte a közel 4000 fős Vörös hadsereg ellen. Senki nem tudja hogyan nyerték meg az ütközetet a Rend katonái, vagy csak nem hozták nyilvánosságra. Mindenesetre a 250 Spártai harcosból mindössze 59-en maradtak, sokuk maradandó sérülésekkel. Ilyen volt Melnyikov is, aki mindkét lábát és jobb kezét is elvesztette.

Hogy elterelje a szót a csatáról Artyom Melnyik irodája felé biccentve megkérdezte:
- És ő, hogy van?
- Hogy lenne... – Duke zavarba jött, Iszaj felé pillantgatott, sóhajtott, suttogóra fogta, és beszélni kezdett. – Pár nappal ezelőtt a D6-ban egy megbeszélés közben úgy döntött, kimegy a szükségére… Sürgős volt neki. És a budiban kiesett ebből az átkozott kerekesszékből. Persze, ott álltunk mellette... Kívül. Be akartunk menni, hogy felemeljük, hiszen lába egyáltalán, karja is csak fél van. Ő meg ordítani kezdett, hogy: „Takarodjatok ki!” Tíz percig vergődött a földön, míg vissza nem mászott egyedül... A fene se tudja, hogyan. A fél kezével! Csak hogy ne lássuk gatya nélkül a földön fetrengeni. Hát így állunk. Nem akarja, hogy lássuk kerekesszékben, nem, hogy toljuk őt. Még Samnek is ritkán engedi meg, pedig tudod, hogy okolja magát a történtekért. Mindig nagy kabátot hord, nehogy valaki lássa a csonkot a kezén. Bezárkózott és megint inni kezdett. Anna gondolom mesélte, hogy az anyja halálánál tette le az italt nem? Na, most újra felvette. Nem olyan, mint régen. Hunter megérkezése pedig csak még jobban kiborította. Nem is csoda, hogy rálőtt. Azt hiszem a Sötétekről hadovált.
- Hunter tényleg itt járt? Hát nem csak pletyka…
- A saját szememmel láttam! De nem önmaga már… Az arcára ránézni is rossz volt… Mindegy, ne is beszéljünk róla. És te, veled mi történt? Mi szél hozott ide?
- Hát, én... – Artyom egy ideig hallgatott. Iszaj felé pillantott mintha segítséget várna, majd nagyot sóhajtott. – Majd elmondom. Inkább azt mondd, te veled mi történt! Olyan rég láttalak már! Meg téged is Nat!
- Hát, hol is kezdjem… Végre sikerült elcsábítanom Svetlanát! – mondta vigyorogva. – Úgy egy hete össze is költöztünk. Öregem, olyan jó az ágyban… Minden reggel és este is csináljuk tesó! Volt, amikor oda jött az őrségbe és amíg nem voltak ott a többiek elkezdett…
- Duke! – próbálta leállítani Artyom a részeg barátját. – A részletek nem érdekelnek! – nevette el magát. – Oké, jó a szex vele, felfogtuk.
- Jaa oké… Hehe. Bocsi…
- Artyom! - kiáltottak ki az ajtón félbe szakítva a beszélgetésetek.
- Na majd utána folytatjuk. Próbálj meg normálisan viselkedni - mondta Duke. – Lehet, hogy visszavesz az öreg. Mert te is hiányzol nekünk testvér. És most mindenkire szükség van a Rendnél… Olyan dolgok vannak kialakulóban, amiről csak legrosszabb rémálmainkban álmodtunk. Te pedig Iszaj... Hát add önmagad és lehetőleg ne haragítsd magadra az öreget. – Mondta nevetve.

S azzal az őröktől mentes épületbe bementek, szabadon hagyva az utat maguk mögött. Ha gyorsan cselekedsz még azelőtt bejutsz, hogy észre vennének téged. Ahogy eléred az irodát alkoholszag csapja meg az orrod mely egyenesen bentről terjeng ki. Az ajtó nyitva volt, jól belehetett látni.

A szoba nagy volt, éppen a tulajdonosa méreteinek megfelelő. Melnyik begördítette magát a széles tölgyfa asztal mögé, amely tele volt papírokkal és jó pár üres vodkásüveggel. Az összes falat térképek, zászlók, feliratok borították. Névsor, mindegyik mellett jelzés, valószínűleg az ügyeleti beosztás.

És még egy fal, azon is lista, jó hosszú. Nevekkel rajta. Alatta kis polc. A polcon fél deci vodka, képek, dögcédulák és égő gyertyák. A képeken emberek. Melnyik emlékezett meg róluk. Az első időben mindennap. Azoknak a srácoknak kifüggesztett névsora volt ez, akiket akkor öltek meg, amikor a Vörösök a bunkert ostromolták. Tízes, Sityak, Android, Antoncsik, Vadim… és a többiek lelke. Lehet, hogy éppen ezen a lapon tanyáznak, és a félig töltött pohárban lévő szeszt szagolgatják. Nyilván tökrészeg mindenki attól a féldecitől: Hisz a léleknek nem kell sok.

Az öreg megigazította kabátját és már nem is látszott a tolószék és a csonk a jobb kezén. Bal kezével a foga közé illesztett egy cigarettát majd az öngyújtóért nyúlt és meggyújtotta azt. Az öngyújtót visszahelyezte az asztalra és összehúzta magát a kabátja alatt. Mintha a széken egy gondterhelt fázós öreg ember ülne csak.



Mellette Anzor állt vigyázva vörös hajával és unott arcával.


- Csukd be az ajtót Artyom! – mordult fel Melnyik, és Artyom rögtön eleget is tett a kérésének, de előtte megszokásból tisztelgett apósának.
- Ezredes bajtárs!
- Ide bent nem kell tisztelegj. – szólt rá Melnyik.
- Értettem. – mosolyodott el Artyom, Melnyik azonban nem viszonozta a gesztust.
Most már látni nem láthattál semmit, de hallani még igen.

Nat, Iszaj:
- Jelentést kérek. Bizonyára hallottad, hogy Hunter a mai napon feltűnt itt, megölte öt emberünket és hetet megsebesített. És akkor te is felbukkansz itt… Kivel is? – Nézett Iszaj felé.
Artyom hallgatott. Megvárta míg Iszaj bemutatkozik majd csak több másodperc múlva kezdte elmondani az eddig történteket.

- A napokban feltűnt az állomásunkon Khan és Iszaj. Ők is és én is láttuk a Sötéteket. Üzentek nekünk.
- Már te is kezded… Mi van ma, mindenki látja, hallja, érzi őket? Én úgy tudtam csak te tudsz velük beszélni… – mondta Melnyik.
- Nem fejeztem be! – emelte fel a hangját Artyom. – Bajban vannak. Nem tudom mekkora a veszély és azt sem hogyan kerültek bele. De segítenünk kell nekik. Iszajnak látomásai voltak Hunterről és a Könyvről. Meg kell szerezzük előtte a Könyvet, vagy kiírtja őket. És ha megvan a Könyv Smaragdvárosnál kell keressük a barátainkat. Ez lehet az utolsó esélyünk, hogy elhagyjuk ezt a tetves helyet…

Melnyik hezitált. Mintha titkolna valamit, amit Smaragdvárosról tud…
- Te tényleg azt hiszed, létezik az a hely?
- Tudom, hogy létezik. Az, hogy honnan nem fontos. De el kell jussunk oda minél előbb.
- És előtte a Könyv kell mi? Mégis hogyan? Téged is felküldtek oda, még sem találtad meg…
- Én lehet nem tudtam megtalálni, de Iszaj képes lehet rá… Csak egy osztag kell, ami felkísér minket.
- Heh, na persze… És mégis miért adnék nektek egy osztagot? Az egész Könyves szarság egy baromság. A Brahmanok faszsága, amiben hihetnek. Hisz ebben a kibaszott Metróban mindenkinek van egy ilyen eszméje… Felesleges többet belelátni mint amit szabadna. Ne higgy el minden hülyeséget… – Nézett Iszajra.
- De mi van azzal, hogy Sasha is a Könyvet akarja? – Kérdezte Duke - Azt csak nem hagyhatjuk, hogy megszerezze… Ha Iszaj képes arra, hogy megszerezze, akkor azelőtt kell míg Hunter akcióba lendül. És akár… - Lopva Artyomra mosolygott – Össze is dolgozhatnánk. Iszaj megszerzi a Könyvet a Brahmanok megbízásaként. Sasha közben „ellopja” tőlünk és elvezet minket Hunterhez. Mi sikeresen elkapjuk őt, Artyomék tovább mehetnek Sötéteket menteni. Mindenki jól jár!
- Nem lehet. – Mondta erőteljesen Melnyik. – Nem tudok erre még egy osztagot pazarolni. A Tyeatralnaján (Színház) baj van.
- Micsoda? – Kérdezte meglepve Artyom.
- Az Ohotnij rjadot a fasiszták… Megrohamozták. Elakarják foglalni a Tyeatralnaját is. Ha sikerül, ketté vágják a Vörös Vonalat. Nem tudnak többet erősítést küldeni.
- De ez ellentétes a megállapodással!
- Mi is tudjuk Artyom. De a Vörös Vonal szárassággal küzd és a gombaállományuk 2/3-ada elpusztult. Folyamatosan éhséglázadásokat kell leverjenek. Ráadásul mikor máskor, ha nem az ünnepek után.
- Amikor a Vörösök a leggyengébbek... – Jött rá Artyom arra, amiről Duke is beszélt mielőtt bejöttetek volna az irodába. – Egy háború van kialakulóban, ráadásul egylépésnyire tőlünk. A Polisztól. És rögtön három irányból! – Felemelte bal kezét, és számlálni kezdte az ujjain. – A Forradalom tér mindössze egyetlen megállónyira van a mi Arbatszkajánktól. Az Ohotnij rjad egy megállóra innen, a Lenin Könyvtártól. A Borovickaja pedig a Reichtől, a Csehovszkajától. Minket is el fog érni… - Mondta gondterhelt arccal Artyom, míg Melnyik nagyot bólintott.

(A sárgán kijelölt rész amit a Nácik megakarnak ostromolni. A középső állomás maga a Színház, tőle jobbra a Forradalom tér, balra a Ohotnij Rjad.)


- Elfog. – Az öreg széthessegette a füstöt és azonnal másik cigarettára gyújtott. – És engem most a Vörös Vonal érdekel, nem a ti Sötéteitek. El tudjátok egyáltalán képzelni, mi lesz ebből? Az egész Metrót belerántják ebbe a Tyeatralnajába, mint egy húsdarálóba. Látjátok, ezen kell most gondolkodni. Nekem. Mint a Rend parancsnokának. Azon, hogy miként lehetne megakadályozni, hogy ezek a barmok felfalják egymást. Hogyan lehetne megvédeni tőlük Poliszt. Az egész szemüveges, fürdőköpenyes értelmiségünket, a Brahmanokat. És egyúttal... - Melnyik felrántotta az állát a térkép felé mutatva, ahol az Arbatszkaja fölött a Vezérkar fehér köve nyomta a várost. - Egyúttal ezeket a nyugdíjasokat is, akik meg vannak győződve róla, hogy ők a győztesei az Utolsó Háborúnak, és az egyedüli védelmezői a Hazánknak. Az egész varázslatos emlékmúzeumunkat. A Metrónkat. Én ellene vagyok a Reichnek is, a Vörös Vonalnak is. Tudjátok, hány ember van a Vasgárdában? És a Vörös Hadseregben? És nekem mennyi emberem van, tudjátok-e? Száznyolc harcos. Beleértve a szakembereket is. És most Hunter keresésére is embereket kell pazaroljak. Pedig ma is négy emberem indult a Szmolenszkajára és csak három érkezett meg. Holnap meg két teljes szakasz indul meg a Színház felé lőszert szállítani, hogy ha a Vörösök a Hanzára, vagy ne adj isten független állomásra vonulnának, megállítsák őket. Hisz tudjátok jól milyen aljas népség a Vörös, ha elvesztenek egy állomást, elfoglalnak egy másikat.

- A Hanza belépett már a háborúba? – Kérdezte Artyom töprengve.
- Még nem. Ha lehet, mi állítjuk meg őket. Nem akarunk totális háborút a Metróban.
- Hát mi? A mieink már ott vannak? A Hanzáért törjük magunkat? Mi, a Rend? Ők hol voltak, mikor hívtuk őket? Mi miért segítsünk nekik?
- Mert megállapodtam velük, azért. Szerinted honnan vannak az új járművek és katonák? Ha ők nincsenek a Rend szétbomlott volna… - Vallotta be kelletlenül Melnyik.
- És most… Megismétlődik a bunker? Már megint mi és megint a Vörösök… És már megint, ha mi nem állítjuk meg őket, senki sem fogja. Ki más, ha nem mi… - Dünnyögte.
- Megismétlődhet… - ismerte be Melnyik. Szemét a földre szegezte és összerezzent mint akit kirázott volna a hideg. – Az egész tetves kurva bunkeresdi…

Artyom pár pillanatig hallgatott apósára nézve, majd rátok pillantott. Rövidesen kihúzta magát és Melnyik szemébe nézett.
- Én készen állok, hogy... Engedje meg, hogy visszatérjek a kötelékbe. Hogy újra a Rend közé tartozzak. Ígérem, amint megtaláltuk a módját a Sötétek megsegítésére visszatérek!
- Én viszont nem állok készen, Artyom. Minek nekem olyan ember, aki egy szál gázmaszkban lófrál a felszínen éjjel nappal? Minek nekem olyan ember, aki valami fantasztikus összeesküvésekre derít fényt? Aki azt hiszi még élnek mások is a Metrón kívül? Aki azt hiszi létezik Smaragdváros? A marslakókkal nem léptél még kapcsolatba véletlenül?
- Szvjatoszlav Konsztantyinovics Melnyikov... – Mondta komoran Artyom de az ezredes nem hagyta abba.
- És minek nekem olyan ember, aki a háború megakadályozása helyett a Sötéteit keresi, akik már rég elmentek ebből az átkozott Metróból?
- Mi az, maga talán elfelejtette, hogy ki miatt nyertük meg a D6-os ütközetet?! - fakadt ki Artyom. - Itt van ez az egész föld alatti szarakodás! Az egyik féreg úgyis fel fogja falni a másikat! Nincs elég hely nekünk, embereknek! Meg víz! Meg levegő! Meg gomba! Nem fogja tudni megállítani őket! De ők, a Sötétek igen! Vagy a halálba akarja küldeni a srácaink másik felét is?! - Artyom a polcon lévő flaska felé intett, amelyet még nem ittak ki teljesen a holtak.
- A srácok esküt tettek. Én is. Nat és Duke úgyszintén. És te is, Artyom. Ha az életünket kell adnunk, hogy ezt a kibaszott Metrót megmentsük, akkor az életünket adjuk. És ne dörgöld őket a képembe, te hálátlan! Én félkarú féregként másztam ki abból a bunkerből. Te pedig épen egészségesen, és minek? Azért, hogy kinyuvaszd magad a folytonos felmászkálásoddal? Gondoltál a gyerekeidre?! Arra, hogy miféle gyereked fog születni az után, hogy az esőben kószálsz? Arra, hogy milyen gyereke születik a lányomnak?
- Gondoltam!
- Lófaszt gondoltál!
- És maga, maga gondolt már arra... hogy mi van, ha el lehet innen menni? Ha vissza lehet térni a felszínre? Kivinni innen ezeket az embereket a felszínre. Ha van odafönt akár csak egyetlen alkalmas hely is? A mi helyünk, ott, odafent! Ott fent, az esőben... embernek éreztem magam. Még ha meg kell is döglenem utána! Aztán lejöttem... Ebbe a bűzbe… És megyek is vissza inkább. Mert nem csak a Vörösök meg a Fasiszták állatiasodtak el! Hanem mi is, mindannyian! Hiszen ezek itt barlangok! Barlanglakokká változunk! Maga ott hagyta a bunkerben kezét-lábát! És a következő háborúban talán a fejét is ott hagyja! És ki jön a maga helyére? Van valaki? Nincs senki! Ha van hová, bárhová, akkor el kell innen menni! És én éppen arról beszélek magának, hogy úgy látszik, van! Hát a fenébe is a saját fülemmel hallottam! Ott fent, a toronyban! Éppen abban a pillanatban, amikor Ulman elfordította az antennát, amíg megpróbálta beállítani. Történt valami! Hallottam! Mintha valami hívójel lett volna… És talán a Sötétek tudják is, hogy honnan jött vagy kik küldték!
- De rajtad kívül senki sem hallotta… Nincs más túlélő a kibaszott Földön értsd már meg! Csak mi maradtunk... – Melnyik nagyot sóhajtott – Tudod mit, Artyom? – Hangját elvesztette, egészen berekedt. - Meghallgattalak. Most te is hallgass meg engem. Ne hozz szégyent magadra. És rám se. Az emberek tudják, kinek a lányát vetted el. És ez az egész marhaság... Ez aztán mind rám száll vissza, érted? A Sötétek jóakarása… Eszedbe ne jusson még valakinek elmondani…
- Marhaság?! Akkor nem tartotta annak, amikor megmentettek minket a bunkerben! Ők tudják, hol van az a hely, ahol élhetünk! Mindannyian!
- Artyom. Artyom! – Próbálta félbe akasztani Artyomot Melnyik. – A kutya úristenit! Mi a francot talált benned Anna? Ő nem látja ezt? Vagy te! – Nézett Iszaj felé. – Te sem látod, hogy bolond?
- Mit nem látnak…? - kérdezte halkan Artyom, mert nem volt elég levegő a tüdejében, hogy hangosan kérdezze.
- Hogy skizofrén vagy! Kezdődött a Sötétekkel, most meg folytatódik az összeesküvés elméletekkel, hogy van élet fent. Ezek a te Sötéteid kirágták az agyadat! Nektek is elmondta? – Nézett felétek Melnyik – Hogy a Sötéteket nem kellett volna megölni a rakétákkal… Hogy jóságosak voltak. Földre szállt angyalok. Isten küldöttei. Utolsó esély a túlélésre az emberiségnek. Hogy egyszerűen csak beszélni kellett volna velük. Beengedni ezeket a lényeket a koponyámba. Kiengedni kicsit, és átadni magam az élvezetnek. Mint te Artyom. És most megkeresni őket mert bajban vannak? Elmondtad nekik? – Kérdezte gúnyosan Melnyik mert jól tudta, hogy fájdalmas pontra ért, azonban arról egy szót sem beszélt, amit Hunter is mesélt a Sötétekről… Bizonyára őt is bolondnak nézte már.
- Én… Az istenit… Hát elmondok mindent még egyszer utoljára. Hadd hallja csak mindenki! Amikor megsemmisítettük a Sötéteket, a lehető legrettenetesebb hibát követtük el. Én követtem el. Hogy angyalok voltak-e, nem tudom, de hogy démonok nem voltak az biztos. Akárhogyan néztek is ki... És igen, kapcsolatot kerestek velünk. És igen, engem választottak ki. Mert... Mert én találtam rájuk. Kisfiúként. Elsőként. Ahogy már mondtam is... És igen ők engem… a fiúknak fogadtak. - Mondta Artyom és mintha egy pillanatra ugyan de elmerült volna az emlékeiben.




Én pedig ellenálltam. Féltem, hogy mint a bábot, az ujjukra húznak... És átformálnak valami... olyanná, mint ők. Mert hülye voltam és gyáva. És voltam olyan gyáva, hogy mindannyiukat... mind egy szálig... Hunter rakétáival. Hogy ne kelljen kipróbálni, mi lesz, ha beszélgetni kezdenek velem. Mert mindenre fegyverekkel válaszolunk! Hisz mindannyian gyávák vagyunk! Igen, gyáva voltam én is! Pedig már felfogtam, hogy épp most pusztítom el az élet vegy új formáját! És az utolsó esélyünket... a túlélésre! Aztán mindenki megtapsolt, igen, megtapsoltak... a nők, a gyerekek, a férfiak, megtapsoltak azért, mert megmentettem őket a szörnyektől! Szerencsétlen hülyék! Mikor mindannyiukat... arra ítéltem, hogy örökre... a föld alatt éljenek! Amíg meg nem döglenek mindahányan! A nők... meg a gyerekeik... meg azok, akik tőlük születnek... ha egyáltalán!
Melnyik hűvösen, közömbösen nézett rá. Artyom már nem tudta felizgatni semmivel: se a bűnével, se a kétségbeesésével, se a reménykedésével. Hunter és Artyom meséje egybe esett a Sötétekről, de még mindig nem hitte el, azok után sem, amit a D6-os csata során tettek… De hogy az pontosan mi is volt, senki sem tudta.
- Nem kellett volna megtennünk! – folytatta Artyom. – Egyszerűen csak annyira elállatiasodtunk itt, a föld alatt, hogy bárkire rávetjük magunkat, bárki torkának nekiesünk, aki túl közel jön hozzánk... A Sötétek... Kerestek bennünket. Szövetségre akartak lépni velünk. Visszatérhettünk volna a felszínre, ha egyesültünk volna velük... Ők lehettek volna a megmentőink... Azért küldték őket... Hogy ellenőrizzenek minket. Megérdemeljük-e a megbocsátást... Mindazért, amit tettünk... A Földdel. Magunkkal. És most, újabb esélyt kaptunk, hogy velük tartsunk. Ha…
- Már prédikáltál nekem erről. – Fojtotta Artyomba a szót Melnyik.
- Igen. És hajlandó vagyok innentől mindenkinek elmondani az igazat! Eddig szégyelltem bevallani. Gyáva voltam, és az is maradtam idáig. De elég volt! Nem nézhetem tovább ahogy ide lent döglünk meg mindannyian szépen lassan!
- Helyes. Helyes, hogy gyáva vagy! Ezért sétálgathatsz szabadon és nem a diliházban ülsz, kényszerzubbonyban, és vered a fejed a falba... Én figyelmeztettem Annát. A kis hülyét. Hogy őrült vagy! Nézz a tükörbe! Ha rajtam múlna...
- De szerencsére nem magán múlik! És remekül megvagyunk Annával, köszönjük!
- Akkor talán nem is olyan rettenetes az, amit a szellemi testvéreiddel műveltél, igaz? Hisz jól megvagytok ti ketten, akármit is tettél… Vagy miért kóborolsz odafent? Lógsz állandóan az éterben? A bűnbocsánatért?
Melnyik a fogai közé szorította a cigarettát, és működő bal kezével ügyesen kigördítette a tolószéket az asztal mögül. Közel ment vele Artyomhoz, és nem hagyta, hogy válaszoljon a kérdésére.
- Te meghibbantál, Artyom! Érted? Akkor, ott fent, a toronyban! És az, amit most csinálsz... Ez mind csak képzelgés. Skizofrénia. És ennyi volt, Artyom. Nálam itt több állomáson is háború kezdődik, te pedig... Menj! Menjetek mindannyian! Vidd a lányomat is… Csak azt remélem, hogy Anna később elhagy téged. Hogy talál magának egy rendes embert. Többet érdemel, mint egy megszállott pszichopatát, aki csupaszon szaladgál a felszínen. Én megbocsátok neki, ha visszatér hozzám.
- Azt várhatja… - S azzal Artyom kiviharzott a szobából, az ajtót pedig becsapta. Melnyik utána nézett, de szemében nem harag volt. Sokkal inkább gyötrelem és szomorúság. Ezután Iszaj felé tekintett keservesen.
- Mire vársz, tapsra? Tűnj el! – Szólt Iszajra Melnyik és csak akkor nyugodott meg miután ő is elhagyta a termet.

- Elegem van az egészből… Hát mindenki meghülyült?! Nem fogjuk hagyni, hogy a Könyvet megszerezzék! Ők szépen elvezetnek hozzá, de legvégső soron mi vesszük el és felkutatjuk Huntert. Ez most a legfontosabb. Duke, Nat! Ti jól ismeritek Artyomot, és ha egy osztagot nem is, titeket eltudlak küldeni vele. Szerezzétek meg a Könyvet, és hozzátok vissza nekem.

Luiza
Az ajtó megint kinyílt és Nat meg Duke elhagyta az irodát. Az út szabad előtted Sashahoz, de nem biztos, hogy ennél több információt megszerezhetnél a lánytól. (Ha mégis így döntenél ezt privátban játsszuk ki).
Akárhogy is legyen, ez egy hatalmas lehetőség, hogy az esküd letételének ellenére elhagyhasd Poliszt újra, és ha ez nem lenne elég, egyenesen a felszínre merészkedj, fel a Nagy Könyvtárba. Ráadásul, ha igazak, amit Iszajról beszéltek, a Brahmanok egy egész osztagot készültek kiküldeni veled együtt egy olyan emberrel, aki talán hallani tudja a Könyvet. Lehet ő a Kiválasztott, akiről annyit tanultatok? Neked csak el kell navigáld arra helyre, amelyről ő hallja a Könyv hívását, majd haladéktalanul a Brahmanok vezetőinek adni a Könyvet, a Ksatriják és a Rend tudta nélkül. És mivel a Könyv kívülről teljesen átlagos, nem lehet gond. Tényleg óriási lehetőség ez, hogy feljuss a felszínre még egyszer, ami eddigi életében csupán akkor adatott meg, ha apukád engedélyt kapott rá. Te ezt most úgy teheted meg, hogy nem kell engedély, és nem kell félned a büntetéstől vagy következményektől, ha lebuknál. Igazi Sztalkerekkel, a Rend harcosaival, és az Őrzők kasztjának titkos megbízatásával… Hogy aztán a Könyvet jó célokra felhasználva segítsétek a népet. Bár tényleg erre használnák? Te is jól tudod az idősek mennyi mindent elhallgatnak, ezzel kapcsolatban miért ne lehetne kételyeid? Akárhogy is legyen, a Brahmanokkal kötött szerződéstől nem lehet elállni. A Brahmanoknak megvannak a specialistáik, akik pár nap alatt levadásznának, hogy a titkaik nehogy kikerüljenek. És remélhetőleg ezzel a jövőbeli társad, Iszaj is tisztában van.

Iszaj
Artyom jól láthatóan mérges volt és az egész sátorig tartó úton az apósát szidta.
- Tudod mit Iszaj? Kapják be! Mi fogjuk elvenni a Könyvet és nem érdekel, hogy Huntert elakarják kapni. Nem fogunk velük együtt dolgozni, ha ők sem akarnak! A Brahmanokat pedig majd kicselezzük valahogy… A lényeg, hogy ha megvan Könyv végre választ kaphatunk a kérdéseinkre…

(Több részlet is elhangzik a Metró könyvekből a mesélőiben.)

Leveszem a maszkomat és csak nézek magamelé. Amikor Ulman nyújt egy szállat azt elfogadom, majd felmutatom a levelet. Rágyújtok majd elkezdem megtisztítani a levelet. Mikor végzek vele belekell olvasnom. Hiába, hogy nem akarok, tudnom kell hogy olvasható e az egész. Ahogy a szemem páztázza a sorokat egy csodálatosnak mondható történetet olvasok. Sok elesett bajtárs, sok fájdalom és kín... de mégis van benne boldogság. Méghozzá a jövőbe vetett boldogság. Mikor a levél végére érek, egy könnycsepp csordul a szemembe. De azonnal le is törlöm. Majd szépen összehajtom a levelet és olyan helyre teszem ahol még véletlenül sem eshet baja. A cigarettát szíva Ulman-ra és Mihael-re tekintek néha. Látszik rajtuk, hogy egy kissé megtörtek. De ők is tudják hogy ebben a világban a megtörés egyenlő a biztos halállal. Nem szabad az embernek egy cseppet sem mutatnia a gyengeségét. De én mégis az előbb többször is megmutattam. De az mégis más. Az a félelem volt.... nem pedig az a lelki összetörés ami most velük történt. Miután elszívtam a cigarettám visszaveszem a maszkom. Addigra a főnök is kiosztja a parancsokat. Jól gondolkozik, mindenegyik útvanolon csak mutánsokkal találkoznánk. Legszívesebben visszamennék megölni azt a dögöt ami végzett Alex-el. De sajnos nem tehetem. A parancs az parancs. Miután berobbantottuk a falat, felveszünk egy alakzatot. Amivel előre haladunk. Páztázom a terepet veszélyforrás után keresve és követem a parancsokat. 

Mr. Eszetlen Gyilkológép Alina őszinte meglepetésére mégse bizonyult annyira eszetlennek, mint először gondolta, és beleegyezett abba, hogy ne ugorjanak ki a démonok elé kánkánozni, hogy picsánharapjanak mindenkit, így osonva indultak meg. Ami egész addig remekül bevált, míg egy másik csapat, egy tucat náci barom magára nem vonta a csapat figyelmét. Hát, vannak akik nem akarnak élni… Ez is egy módja az öngyilkosságnak… A mogorva krapek azonban eddig bírta öldöklés nélkül, azonnal ment is irtani. Mi a fenéből van ez? Úgy ugrik a vér szagára, mint a dögök az alagutakban… Be sem tudták érni rendesen, mire odaértek, már diadalittasan állt a hullahegy tetején, mint kiskakas a szemétdombján.

-A ködös mocsáron tutajozás sem válik a kedvenc hobbimmá… -jegyezte meg Erik.

-Pedig remek rákhalász hely, –szólt vissza társa gúnyosan- de ha nagyon félsz, foghatod a kezem. Vagy az övét. –mutatott egy épp feléjük tartó kagylópofájúra, akit hamarosan szitává is lőttek.

Végül épségben megérkeztek a pihenőhelyig, ahol tábort vertek. A tűz mellett egész jó hangulat alakult ki, néha-néha a két szőke újonc is a többiekkel énekelt. Azonban egy kérdés nem hagyta nyugodni a nőt.

-Oké, valaki mondja el, ki a franc ez az alak, mielőtt idegösszeroppanást kapok tőle.

- Ez engem is érdekelne... - Mondta az egyik fiatalabb tagja a csapatnak. Valószínűleg hanzás volt, belőlük vettek fel jópárat a megüresedett helyekre. Alináékon kívül mindössze 7-en voltak egyéb katonai erők tagjai. És abból is már hárman nem éltek.

A Rend öregebb tagjai összenéztek majd a brigadéros felé pillantottak és amint nem látták, hogy figyelne, belekezdtek a mesébe. Ugyan a gázmaszkok elnyomták jórészt a hangsúlyokat, mégis jól kilehetett venni az értelmetlenséget az ő hangjukban is. Mintha tényleg szellemet látnának.

- Ő Hunter. A legjobb harcosunk volt... Vagyis... Az akkori énje. - Ekkor váratlanul, mellettük tompa, nem emberi nyögés hallatszott. Az egyik katona összerezzent, a gépkarabélyáért kapott… De nem volt rá szükség.
A brigadéros nyöszörgött. Az egyik felemelkedett, hogy odamenjen hozzá, s közben az újra felnyögött… Kissé magasabb hangon… És még… most kicsit mélyebben… Hunter rekedten, ügyetlenül egy dallamot próbálgatott. Elvétette, újrakezdte, és makacsul ismételte, míg csak rá nem talált… Halkan énekelte… akár egy bölcsődalt.

- A fenébe is... Ezt a dalt hallottam felőle dúdolgatni egész úton... - Mondta az egyik.

Hát ez tényleg totál kattos? -filózott el magában Alina, majd a többiekre nézett.

-Öh... Az akkori énje? Kitalálom, valami szörnyűség történt vele és zizis lett... A szeme láttára mészároltak le mindenkit, akit szeretett vagy hasonló.

-Furcsa alak... De tud harcolni. -tette hozzá Erik- Szerintem jó, hogy velünk van.

-Hát... Nem igazán. Hunter családjáról nem tudunk semmit. Igazából az igazi nevét sem tudjuk... - Nézett Alinára az öreg katona majd Erikre is amikor megszólal. - Oh igen, tud ám rendesen. Ő volt a legjobb. Bizonyára hallottatok Artyomról meg a Sötétekről az északi alagutakban, nem? Na, Hunter ment oda egyedül. Fasz se tudja, hogy gondolta, hogy egyedül megoldja az egész problémát, de a fejébe vette. Mindössze ennyit hagyott maga után. - Hangját elmélyítette majd így idézett. - "Vörös, vittem magammal nehéz felszerelést, és elmentem északra a Kiállításra. Óriási problémáik vannak a régi barátainknak. Ha pár nap múlva nem térek vissza, gyűjtsd össze az embereinket és szólj az Ezredesnek! Sok szerencsét!" És onnantól nem hallottunk felőle. Hónapokig kerestük és semmi... Most meg feltűnt. Azt sem tudom, az Ezredes tud-e róla. Szólni viszont nem mertünk még.

- Akárhogy is legyen, szerintem jobb, ha azt tesszük amit mond. - Mondta egy nyurga férfi. - Meséld el az ítéletnapi történetet róla Ivan!

- Áh, ha akarod. - Kezdte egy jó 50 éves férfi. - Szóval mikor megszólaltak a szirénák, az orosz kormány kiküldte a saját elhárító rakétáit az A-135 részeként a PRS-1-et illetve a… Hogy is hívták… Hé Gyeszjatij! – szólt a férfi egy alacsony, izmos szakállasnak – Mi is volt a neve a másik rakétának?

- A-925.

- Tényleg! Na, már öregszek én is, vagy csak az emlékezetem szar. No de, szóval mikor a kormány elrendelte a rakéták kilövését, egy darabig úgy tűnt megmenthet minket. De arra senki sem számított, hogy mekkora erővel támadnak az amerikaiak. A védelmi rendszerünk kevésnek bizonyult, de a pilótáink meglepő ötlettel fordultak a parancsnoksághoz. Ők maguk szálltak fel és szedték le az atomrakétákat azt remélve, ezzel megmenthetik a családjukat, feleségüket, lányaikat, még ha ők maguk fent is pusztulnak el. Sosem hallottam még ekkora elszántságot, mint ami azokban a fiúkban volt. De az érdekes része, hogy csak egyetlenegy ember tért vissza épségben közülük, ráadásul 3 nappal később miután minden elveszett. – Az őr hatásszünetet tartott – Hunter volt az. A gépet a félig lerombolt Seremetyjevói Nemzetközi Repülőtéren tette le, majd onnan egy autót ellopva ahelyett, hogy elhagyta volna Moszkvát inkább ide jött, le a Metróba. Egész úton én beszéltem vele, azt is megtudtam hogyan élte túl. Mikor felszálltak magával vitt egy háti rakétát. Fene se tudja miért, talán már akkor tudta mit hogyan fog csinálni. Mikor a levegőben volt, és egy atomrakéta felé tartott, rájött, hogy néhányat védelmi rendszerrel szereltek fel, azaz kisebb rakétákat indított el a mi gépjeink ellen. Hunter ezeket maga felé csalta és míg a repülőből kilőtte az ellenséges atomrakétát, addig hőcsapdákkal maga felé terelve ezeket kiugrott a gépéből és a háti rakétával a levegőben lőtte ki az őt üldöző lövedékeket, majd egyszerűen vissza ugrott a saját gépébe.

- Faszság! Ez lehetetlen ember! – akadt ki a Hanzás.

- Én mondom, hogy így volt! A saját fülemmel hallottam! Ő maga mesélte!

- Akkor csak kitalálta!

- Láttad te már harc közben? Biztos nem, mert akkor nem mondanál ilyeneket! – szólt a vita közbe egy harmincas évei végén járó félszemű férfi – Amikor a Nagy Könyvtárban voltunk majdnem mind ott maradtunk volna, ha Hunter nincsen. A töltényből és filterekből már kifogytunk, a gázmaszkjaink repedtek voltak. Egy sarokba szorultunk be mögöttünk 5 Könyvtárossal. A szemem az egyik olyan dög vájta ki – mutatott végig az arcán, melyen jól látható volt a behegesedett seb, ami kettészelte a bal szemét. – Nem hittem, hogy valaha kijutunk onnan. Már a leveleinket készítettük elő azoknak, akik majd a hullánkra ránk találnak, Lenya Istenhez fohászkodott, én magam a múlton töprengtem. De aztán lövéseket hallottunk. Hunter egymaga jött kiszabadítani minket. Tisztán emlékszem, mikor elindultunk kifelé a Könyvtárosok hullahegyén, valamiért lemaradt. Aztán hirtelen hangos kiáltás és mikor hátra pillantottam egy könyvtáros nyakán lógva szúrta a kését a fejébe miközben foggal-körömmel kapaszkodott. Szó szerint. Mire végzett vele az egész pofája teli volt vérrel, úgy nézett ki, mint akire vödörrel öntötték volna. - Mondta teljesen igaznak hatóan a katona. Nem tudni, mennyi túlzás ezekből a történetekből Hunterről, de minden legendának van valami valóságalapja...

Alina és Erik pislogva hallgatták a történeteket, míg előbbi tekintete elismerő, ámbár furcsálló is egyben, addig utóbbi szemei őszinte csodálattól csillogtak. Zarkova már épp felmordult volna, hogy "Faszság az egész!", mikor Erik lelkendezése félbeszakította.

-Ez brutálmenő! Basszus, ha én ennyire tökös lennék, nem zabált volna fel majdnem egy démon...
Erre Ali csak sóhajtott.

-Valóban, ezek a storyk elég jól hangzanak... Ha pedig még igazak is, úgy most már biztosra állíthatom, hogy ezt a csávót mutánsok nevelték, vagy ő maga is félig az... A fasz se tudja, de akkor sincs ki mind a négy kereke! -nevetett szórakozottan- Remélem eleget gyilkolászott az utóbbi időben ahhoz, hogy ne mi legyünk a következők, akiknek a nyakába ugrik...

-Hát -vakarta meg a tarkóját Ivan - Én úgy hallottam, volt egy elit programja a Renden belül. Valami állati ösztönök előhívása volt a cél. Szóval fene tudja mik nevelték. Az biztos, hogy az arcára ránézni is rossz. És nem vagyok benne biztos, hogy ellenség okozta e. - mondta gondolkodóan.
A hanzás felnevetett és ugyan látszott a félelem az arcán ezt próbálta leplezni.

- Ugyan már, úgy beszéltek róla, mint valami gyilkológép. Mi az, hogy eleget gyilkolászott? Ilyen ember nincs...

-Mi az, hogy eleget gyilkolászott? -ismételte kissé cinikus fennhanggal Alina- Hát basszus, szerintem ez nála úgy működik, mint a szex. -kezdte magyarázni kezével is gesztikulálva- Ha nem kap belőle eleget, egy idő után bármi megteszi!

Ezen kijelentés hallatán Erikből csak úgy kitört a nevetés.

-Én esküszöm nem adtam neki a vodkából, hogy ilyeneket találjon ki...

-Pfff, úgy mondod, mintha nem lenne igazam!

-Remélem nincs igazad. -vágta rá a szőke srác.

A csoportból jópáran felnevettek, de nem sokkal később a 3 velük szembe ülő tagban benne maradt a szó.

- Nem azért gyilkolászok, mert élvezem... - mordult fel egy mély, komor, fakó hang. Hangsúlyozásnak semmi helye nem volt, helyette színtelenül csengett az épület belsejében. A brigadéros volt az.

- Régen tudtam, mit csinálok. - Most a hangja megváltozott. Mintha élet került volna bele. - Korábban mindennek megvolt az értelme – mondta erőlködve. – Mindennek, amit csináltam. Védtem a metrót, az embereket. A feladat világos volt: Elhárítani bármilyen fenyegetést. Megsemmisíteni. Ennek volt értelme, volt! Most meg... Az emberek félnek tőlem. A bajtársaim is.

- Hogy... mi? - Préselte ki meglepődötten magából az öreg Ivan. Ok nélkül Hunter korábban sohasem szólított meg senkit az eddigi órákban, csak parancsokat vakkantott oda, meg elégedetlenül morogva foghegyről válaszolgatott… Hogy is várhatná az ember, hogy kitárja neki a lelkét egy olyan ember, akinek nincs lelke? Erre tessék, most úgy tűnik megnyílt előttük.

- Rólam beszéltetek, nem? Azt hiszitek, titeket is bántanálak? Rajtam nevettek.... Mert féltek?
Ivan szája tátva maradt és a többieké is. Egyikük se tudott értelmeset válaszolni csak valamit motyogtak. A szőke páros maradt egyedül Hunter kérdésének megválaszolására.

Alina úgyszint csendesen, keserű arckifejezéssel hallgatta végig, majd lágyan elmosolyodott. Egyértelműen megérintette a vadember meséje.

-Hé, figyelj. Azt hiszem, értem, amit mondani akarsz. De tudod az emberek nem gondolatolvasók, ha látnak egy magadféle, heges arcú, vad gyilkológép hústornyot, félni fognak tőle. A kiállásod, a harcmodorod, a szövegeid, minden azt sugallja, hogy "ellenkezz velem, és letépem a golyóid, majd azokból sütök fasírtot". Ha azt akarod, hogy a társaid ne a hátad mögött beszéljenek ki, mert tartanak tőled, akkor beszélj velük. Azért félnek, mert nem értenek. Értesd meg magad. Csak simán mondd, amit most nekünk mondtál. Hogy csupán segíteni akarsz, harcolni akarsz, és megvédeni a bajtársaidat és a metrot. Ennyi.

Hunter Alinára tekintett és meglepő módon végig hallgatta a nőt. Az arca is mintha megváltozott volna... Megenyhült. A borzalmas beszólásaira nem reagált, talán a társai is féltek jelen helyzetben elmosolyodni a gázmaszkjuk alatt.

- Én... Elfelejtettem valamit... - Préselte ki magából nehezen a szavakat, karját összefonta, mintha az egyik nem a maga ura lenne és megállítani akarná a másikat. - De te... Emlékeztetsz rá.

Alina szemei elkerekedtek egy kissé és visszakérdezett.

-Emlékeztetlek valakire? Talán... Egy nő, akit régebben ismertél?

Hunter megrázta a fejét, de nem teljesen egyhangúan.

- Nem... vagyis... De... Sasha a neve. Ugyan olyan, mint te... De nem így értettem. - Miközben a súlyos szavakat préselte ki magából, a sötétségbe meredt.

– Valamire magammal kapcsolatban. Valamire, amiről elfelejtettem, hogy van bennem, és te emlékeztetsz rá. Ugyan azokat mondod, mint Sasha... Te emlékeztetsz arra, aki régen voltam. Aki elveszett bennem. Akit felfalt a szörnyeteg... - Megérintette gázmaszkját, mintha csak a sebéhez akart volna nyúlni. - Nagyon fontos, hogy ezt észben tartsam. Nagyon fontos. És a többiek számára is nagyon fontos, hogy én… - A csapat többi tagjára tekintett - És akik nincsenek itt velünk...Különben lehet, hogy… Ahogy már egyszer… - Próbálta kinyögni, de valahogy mindig elakadt a szava. Mintha nem engedte volna a szörnyeteg?

Hirtelen Zarkova felállt helyéről és Hunter elé lépett, majd óvatosan felé nyúlt, hogy kicsit megpaskolja a vállát.

-Ha újból elfelejtenéd, szólj csak, és emlékeztetlek rá. -szólt hozzá egész finoman- Hisz bajtársak vagyunk.

Hunter továbbra sem nézett a nőre, és amikor a megpaskolta a vállát hirtelen a karja, amit a másik lefogott, elrántotta a nő kezét, míg a férfi felmordult. Olyan gyorsan támadt, mint a bajba és kétségbe esett, haláltól rettegő vadállat. De amint észhez tért, a finom szavak hallatán lenyugodott és Alina szemébe nézett.

- Én... Ezért... Nem akartam visszatérni. Próbáltam emberek nélkül élni, hogy megkíméljem őket… De elfogott a félelem. Nagyon gyorsan elfelejtettem magamat… Vissza kellett mennem az emberekhez. Védeni, segíteni őket… Emlékezni. De bántottam őket... Mint egy éhes vadállat, gondolkodás nélkül bárki torkának neki estem... Rosszabb voltam egy vadállatnál is... - Megint a sötétségbe meredt és hangja újra fakó, színtelen lett. - De most nincs más választásunk. A Sötétek visszatértek és meg kell akadályozzunk egy vérontást is. Ha holnapig nem érjük el a Színházat mindennek vége lesz. Az egész metrót pár hét múlva hullák fogják csak lakni. - Kis szünetet tartott majd elindult vissza az őrhelyére lassan, komótosan és válla felett hátravetette. - Köszönöm. Még... Szükségem lesz rád.

Zarkova csak hagyta, hogy félrelökje a kezét, nem reagált semmi mást, kivárta, amíg a krapek kiadja magából a dolgot. Végig csak finoman mosolygott rá, a végén pedig biccentett.

-Nem tervezek meghalni, szóval... Itt leszek.

Végül még Erik is a férfi után szólt.

-Hunter! Csak hogy tudd, én nem félek tőled. Szerintem jó, hogy itt vagy velünk, remekül harcolsz. És tetszenek a történetek, amik rólad szólnak! -mondja vidáman, egyenesen a szemébe nézve.
Hunter biccentve Erikre nézett és mintha el is mosolyodott volna a gázmaszk alatt.

- Ne higgy el mindent, amit mondanak az emberek. - válaszolta amaz és leballagott a lépcsőn ahol újra azt a régi altadódalt próbálta elénekelni.

Még egy kis ideig tovább beszélgettek a többiekkel, de kapva az alkalmon és a törékeny nyugalmon, végül inkább a legtöbben megpróbáltak aludni egy keveset, kevesebb, mint több sikerrel…
A pihentető alvás nem olyasmi, amiből sokat kapni mostanság Moszkvában… -Ez volt Alina első gondolata, miután felriadt a lövéshangokra. Szerencsére hozzá van szokva, hogy azzal keltsék álmából, hogy meg fognak halni, így elég hamar összeszedte magát. Már majdnem elkezdett gondolkodni a terven is, mikor inkább leállt vele. Nem én vagyok a rangidős, hagyjuk az okosakra a döntést…

-Parancsnok, mit tegyünk?

Ivan mérlegelni kezdett sebtében és a lépcső felé tekintett.

- Alina, Erik, Geszjatij, menjetek le a kinti lépcsőn és támadjátok őket hátba! Mi itt fent tartjuk őket, amíg tudjuk. De siessetek! - S azzal a másik három Ranger a lépcső melletti korláthoz ugrott és lőni kezdték a nácikat, amíg a trió elhagyta az épületet. Kint a mutánsok figyelmét felkeltették a lövések sorozatai, de egyelőre nem támadtak. Ahogy haladtak azonban 4 nácit pillantottak meg, akik a tűzlétrához igyekeztek.

- Most mi legyen? - Kérdezte Gyeszjatij - Nem engedhetjük, hogy felmenjenek a lépcsőn!
A környezet és az éjszaka jól elrejtette őket, de a fedezék kevés. Csak a ház sarka volt annak használható.

-4 náci, 4 lövés. -vágta rá Alina- Na, vajon mennyire fog sikerülni? -mosolyodott el orra alatt- Én célzom az elsőt, Erik a másodikat, Gyesz tiéd a harmadik, a negyedik a leggyorsabbé. Gyerünk! -és így is tett, amint tisztán rálátott a célra, lőtt. Ugyan eltalálták őket, de felfogta a golyóálló mellény. Egy kidőlt, ám a többiek mind sértetlenül. Mire újra lőttek volna, már az ellenség is viszonozta a tüzet és nem engedték ki a fedezék mögül a csapatot, habár idő közben még egyet sikerült kiteríteni.

- A kurva életbe! Faszom bele a páncéljukba... És most? - Kérdezte Gyesz, miközben próbált leskelődni, de azonnal húzhatta is vissza a fejét.

-Kigránátozom a seggüket... -mormogta Ali, 's már be is gurította a sarkon az egyik házilag gyártott „robbanó krumplit”, imádkozva, hogy ne süljön be az ebadta.

- Mia... Gránáá... - A gránát felrobbant és elrepítette a két katonát. Az egyik leszakadt lábbal feléjük repült, a másik bele a mocsárba, ahol hallhatóan valaki vagy valami elkapta. De hiába kiabált, nem segített neki senki és végül elhallgatott.

- Szép volt! - Mondta a társuk, majd azonnal meg is indult az alakzat elején a ház bejárata felé. Fent még tüzeltek, szóval lehetőleg nem futottak ki az időből. Lent viszont már kevésbé tartott ki Hunter. A földön fetrengett, míg 5 náci verte halálra éppen, miközben egy tiszt fel alá járkált.

- Hol... a... levél? - Kérdezte. - Mire számítotok ettől a borítéktól? - hümmögött a tiszt. - A vonat már megy, megállítani nem lehet, még ha a sínekre veted is magad. A Tyeatralnaja (Színház) a miénk lesz. Meg a Forradalom tér is. A Vörösök nem képesek semmire. Nekik még le kell verniük az éhséglázadásaikat is. A gombájuk fele odaveszett ettől a száraz rothadástól. Terjed, mint a tűz. Ha átadod is a levelet, akkor sem változik meg semmi. A korcsoktól meg kell menteni a Metrót. A Negyedik Birodalom mindenkit a szárnyai alá fogad. És amikor lent kitör a káosz, mi szépen megmentünk mindenkit, aki átjut az ellenőrzésen. Csak add oda a levelet. Besszolov küldte, és te, te pont tudod ki az a férfi... Szóval ne húzzuk egymás idejét. - Felnézett az emeletre - Az embereim mindjárt végeznek a bajtársaiddal. Ha ide adod, leállnak...

A ház belsejében 5 katona volt Hunterrel elfoglalva, míg fent zajlott a harc. Lent még ketten az ajtóban álltak bent.

Alina nagyot sóhajtott, amint felmérte a terepet, majd gyors és halk tanácskozásba kezdett a többiekkel.

-Rendben... Ti ketten először lekéselitek az ajtóban állókat, kérlek, menjetek biztosra, hogy meghalnak, én meg közben leszedem először a tisztet, majd jöhet a többi és imádkozunk, hogy ne haljunk meg...
Erik csak biccentett, mert ugyan a keze kissé instabil tud lenni, ha gépfegyverről van szó, a késsel sebészi pontosságú vágásokat tud ejteni, ugyanis pontosan jól tudja, hova kell szúrni.
A két Ranger bólintott Alina parancsaira és megközelítették a két nehézgyalogost. Erik orvosi pontossággal vágta el a katona torkát de Gyeszjatijnak kicsit meggyűlt a baja és mire Alina már eleresztette a lövéseket még mindig nem tudta megölni a kijelölt célpontot. Hogy saját bőrét mentse, bebújt az őr mögé és mögüle kezdte leadni a lövéseket. A nácik visszalőttek ugyan, de Hunterről megfeledkezni számukra végzetes hiba volt, puszta kézzel bocsátkozott a harcba. Így együttes erővel sikerült mindegyikkel végezni, legalábbis a tisztet és a vallatót leszámítva. A fürdőbe menekültek be. Fent még tombolt a tűzharc, és Hunter már indult is volna fel a lépcsőn. Intett Alináéknak, hogy a náci tisztet likvidálják, amíg ő segít fent, de ekkor...
A fürdőből hatalmas ordítással tört ki a tiszt, halálra rémült arcát még a gázmaszkon keresztül is jól lehetett látni. Kitekintve az ajtón jól látható volt, ahogy a vallatót egy csáp vonszolja el a mocsárba és vérfagyasztó üvöltéssel oltja ki életét a férfinak. Ugyan ebben a pillanatban pedig az emeletről is szinte megfeledkezve a harcról rohantak le a katonák, miközben Ivant egy ugyan olyan csáp ragadta el. És egyre több tűnt fel a villámgyors csápokból minden irányból az ablakokon és ajtókon át. A csápok gazdája egy hatalmas, holdfényben csillogó test, amely leginkább egy vízzel teli tömlőre hasonlított, és legalább tíz korbácsszerű csáp nyúlt ki belőle. Kimászott a ház szélén lévő kis útra, és csápjaival fölnyalábolva tömte láthatatlan pofájába a félelemtől üvöltő, vonagló embereket.
Mind hallották a rémtörténeteket, amik a mocsárról szólnak, de ilyen lényről aligha mesélt még bárki is... Talán mert nincs még túlélője.
A túlélők között volt eddig Erik, Alina, Hunter, Gyeszjatij, Artur a Hanzás, és Boris a félszemű. A nácik közül a tiszt és még 7 darab férfi. Ezek közül a Hanzás és 3 náci sebesült.

Mikor a csápok becsápoltak az épületbe, az rendesen a frászt hozta Erikre, Alinára inkább az agyfaszt.

-A picsába már ezzel a szarral, mi a fasz ez, a Moszkvai Mocsári Kraken?! -kiáltott fel a nő, miközben társát védte- A rohadt életbe... Erik, fedezz! -'s ekkor egy rögtönzött, igen kegyetlen ötletet használva megragadta az egyik, már sebesült náci tisztet, hogy egy gránátot ráerősítve dobja neki az egyik csápnak, hogy az felnyalábolja és behúzza a szájába, ahol majd felrobban, ám hiába működött ez elméletben, a gyakorlatban jóval szerencsétlenebbül alakult. Az ötlet maga nem rossz, viszont a Nácik sem hagyták könnyen magukat. Mikor akcióba lendült, azonnal ellene támadnak, mire a társai meg a védelmére keltek, így a rövidke béke eddig tartott, komoly verekedésbe váltott át. Valószínűleg Alina egy közös együttműködés lehetőségét tette tönkre, illetve pár társa szemében egyenesen gonosznak tűnhetett egy sebesült katona feláldozásával, hiába ellenség. Gondoljanak rólam akármit, engem nem érdekel, kivel mit teszek, csak meg akarom védeni a társaimat… -jelentette ki magában a nő, míg Erik csupán gondolatban sajnálkozott, hogy nem állította meg társát egy békésebb ötletet javasolva…

Mindannyian vademberek voltak. A Rangerek is, a Nácik is. Egyszerűen annyira elvadultak, hogy inkább egymás torkának estek, mint sem segítsék egymást. Hunter persze kimondottan örült a helyzetnek, két kést használva vágta el sokaknak a torkát, ’s amikor egy csáp ragadta volna el, egyszerűen levágta magáról. Sajnos a többiek nem voltak ilyen szerencsések és többeket elragadtak, pontosan azt sem tudta a páros ezen a ponton, hogy kit. És akkor Alina lábára is rácsavarodott egy csáp és ki is repült a házból, bele a jéghideg vízbe. Erik ha akart volna se tudott volna semmit se tenni, egy ellenséges katona egyenesen fejbe vágta a fegyverével és elájult. Mindeközben Alina a víz alatt kezdett a szörnnyel verekedni, előkapta kését és megkísérelte levágni a csápot. Amint kiszabadult az izmos, nyálkás kar szorításából, cifrán és oroszosan káromkodva esett neki a lénynek mindennel, amije volt. Kés, lőfegyver, ha megtalálja a száját, gránátot dob bele…

(Professzionális illusztrációk a Moszkvai Krakenről, egyenesen a mesélőtől:)

Alina Zarkova, Erik Fjodorovics Smirnov – lyzy04

Alina
Sűrű köd lepte el a mocsárt. Mintha a szörnyű lénnyel együtt járt volna. A köd végig kísérte társát és elrejtette, cserébe a maradékot meghagyta neki.

Ahogy próbálod elvágni a csápot a lény felvisít és apró tüskéket juttatt a ruhádon át a bőrödbe. Pokolian fáj és talán mérgezett is. Megmagyarázná hogyan képes csak csápokkal legyűrni nagyobb testű teremtményeket is. Azonban mielőtt azon gondolkodhatnál, hogy itt a vég, egy vaskos kéz ragad meg ami ugyan csak egy pillanatra, de megállítja az elragadásod.

- Kapaszkodj! – Kiáltotta Hunter és lövéseket intézett a dög felé. Az ördög se tudja hogyan látott át ezen a sűrű ködön. Talán csak az ösztöneiben bízott. De a lövései, ha találtak, ha nem, a csáp lehúzott a víz alá kiszakítva Hunter erősen szorító kezéből.

A sűrű iszap felrázása teljesen ellehetetlenítette a látást a víz alatt, amit az estével járó sötétség amúgyis megnehezített. Azonban a küzdésed a túlélésért elegendő volt ahhoz, hogy néha feltörj a felszínre és levegőhöz juss. Ilyenkor pedig hallhattad, hogy valahol a közelben serényen felugatott egy gépkarabély, elhallgatott egy pillanatra, majd ismét, alig hallhatóan kattogni kezdett, háromlövéses sorozatokat leadva. Hunter tehát még mindig élt, úgyhogy maradt még remény, ha kevés is. A pukkanások hol távolodtak, hol közeledtek, de lehetetlen volt megállapítani, hogy a golyók célba találtak-e, mivel a sebzett szörnyeteg dühödt üvöltése elmaradt.

Aztán sikerült teljesen elvágd a lény csápját és megmenekülj a szörnyű haláltól. Ahogy felúszol a felszínre és Hunter megpillant nem hezitál, felüvölt a gránátvetője és lángot lövell a lény felé. A robbanás hulláma végtelen sípolással zúgott tovább a távolba, míg égő húsdarabok hullottak az égből. Aztán galléron ragadott az előbbi kéz tulajdonosa, talpra rántott, és maga után vonszolt egyenesen egy biztonságosnak mondható autó tetejére. Úgy tűnik a hústorony fitten tartotta magát kora ellenére is. És hiába verték az előbb majdnem halálra, szinte nem is látszott rajta.

Hunter megpihent, kifújta magát, és újra töltött. A ház felé pillantott, ami már lángokban állt, legalábbis a sűrű köd miatt csak ennyi látszott belőle. Onnan meg még mindig kiáltások hallatszottak, hiába pusztult el a Moszkvai Kraken, a többi lény megérezte a társaid gyengeségét és megérkeztek elfogyasztani a vacsorájukat. És jól lehet a Nácik és Rend közötti ellenségeskedés, amit Hunter titokzatos levele váltott ki még mindig tartott hála neked.

Aztán beállt a csönd. Hunter, aki egész végig fülelt most megnyugodott, lélegzetét egész lelassította. Kinyitotta méretes utazóládáját – Melyet fene tudja hogyan cipelt végig magánál a felszínen, vagy tényleg nagyon profi vagy baromi szerencsés egy alak – és belehelyezte a dobtáras gránátvetőt. Mellette pihent egy masszív fegyver, egy szétszerelt éjfekete golyószóró és egy igen különleges gépkarabély melyet te magad is ritkán láttál, talán csak Melnyik irodájában a falon lógva. A fegyver csövére a „Pokol lehelete” szó volt belekarcolva.





A láda szélein gyalogsági aknák és zöld kis repeszgránátok kaptak helyet, míg a másik oldalon géppuskahevederekkel teli, halványan csillogó, fekete fémkosarak, melyek szorosan álltak egymás mögött sorban. Továbbá a láda tetején lévő kis hálóban fény, gyújtó, füstgránátok, fényjelzők és egyéb tölténytárak voltak.

Hunter levetette magáról a terepszínű hátizsákját és felhúzta a cipzárját. A hold fényénél jól szemet szúrt a táska alján lévő hosszú és jól meg varrt bőrköpeny, ami a mai időkben önmagában is ritkaságszámba ment. Mellette alapvető eszközök töltötték meg a táska nagy tartalmát, étel és víz, elsősegélycsomag, és a zsebekben pár különös kép régi városokról melyekről te már aligha tudtál bármi kézzelfoghatót is meséken és legendákon kívül. Továbbá a Rend jelvénye, mellette egy régi dögcédulával melyre a Spetsnaz szó volt belevésve, alatta pedig egy talán szándékosan kikoptatott név: „Alo…He…Ka Le... Ko…”. A cédulák felett pedig egy csoportkép többnyire komornak tűnő emberekről. Mielőtt azonban túl sokat nézhettél volna kivette a kulacsát a táskából – Melyből elég erős alkoholszag terjedt szét – és rövid ivás után visszahelyezte azt majd bezárta. A hátizsák elején a hálózsák alatti részen gránátokat és muníciót helyezett át az utazóládából, majd ellenőrizte az oldalán lógó Saigát és Bulldogot. A hóna alatti tiszti válltáskából pedig elővette a hatalmas méretű, fényes, fekete Sztyecskin pisztolyát, válltussal, hozzá illesztett hosszú hangtompítóval, felül lézerirányzékkal és azt is átnézte. Úgy tűnik felkészült a következő csatára, kommentárt pedig nem fűzött ehhez az arzenálhoz, ami talán a több ezer töltényt is megütötte. Miután végzett vállára kapta a hátizsákját, bal kezébe pedig az utazóládát.

- Kész vagy? Menjünk. Nekik már annyi. – Biccentett a ház felé. – Nincs értelme tovább maradjunk.
Hunter állati jellegű ösztönei, remek hallása és a sötétben való kitűnő látása általában sosem tévedtek és úgy tűnt ezúttal se. A ház felől csak a mutánsok falánk zabálásának hangja jutott át a ködön, emberi segélykérések vagy harca utaló hangok egyáltalán nem. Csak remélni tudod, hogy Erik kijutott valahogyan, de erre vajmi kevés az esély. Hunter pedig nem tűrt ellentmondást és már meg is indult sebesen a Színház felé.

Az út eseménytelenül telt, a különböző dögök jól elkerültek titeket valószínűleg mert már megvolt a vacsorájuk a háznál.
A Hold a megszokottnál is vakítóan világított. A mocsárt pedig felváltotta a betondzsungel. A házak lebomlott csontvázai egymásnak dőlve álltak, a megmaradt utakon mindenféle fenevad kereste áldozatát.




Közel jártatok a Színházhoz. Talán, ha nem álltok meg pihenni mindenki élne még…
A Színház bejáratát egy lezuhant utasszállító takarta el, és azon keresztül lehetett lejutni az állomásra. Azonban ahogy megközelítettétek volna, hirtelen vérszomjas kiáltásokat hallottál a közelből. Egyenesen az utasszállító tetején várt egy démonrobaj. Egy egész fészek.


(Ye ez nem egy gép tetején lévő fészek de jobb képet nem találtam.)

Hunter azonban ügyet sem vetett a lényekre, egyenesen besétált a gépbe, azonban az ajtóban megtorpant.
A démonok helyett inkább valami más kötötte le a figyelmét… Ami belül volt. Komoran meredt maga elé, úgy tűnt akadályba ütközött, mintha pár lépésnyire előtte szemmagasságban valami függött volna a levegőben… Csak egy mondat hagyta el a száját. Halkan, szaggatottan, halálosan rémülten: „Már… Megint… Te...” És Hunter lesújtott.

Az összeszorított ököl a levegőbe csapott, furcsa pályán haladt balról jobbra, mintha a brigadéros egy nem létező pengével egy láthatatlan ellenségre próbálna lesújtani. Ütött, védekezve hátraszökkent, acélos szorítással próbált valakit feltartóztatni az ajtóban nehogy kijusson a gépből hozzád, aztán hátra esett egyenesen a téged figyelő démonok elé, majd egy pillanatra rá maga hörgött fulladozva a földön, nagy nehezen kitépte magát, és újra támadásba lendült. A harc egyre jobban kifárasztotta, láthatatlan ellenfele pedig fölébe kerekedett. Hunter egyre nehezebben tudott talpra állni a hangtalan, de hatalmas csapások után. Egyre lassúbbá és bizonytalanabbá váltak a mozdulatai. Ha próbálnád is szólongatni, mindhiába, a kiáltásaid nem jutnak el a megszállottan küzdő Hunter tudatáig.
A démonok közben pedig támadtak. 


Az egyik egyenesen feléd repült karmait kitárva míg a másik kettő mögéd kerültek. A karmok lendületét a páncél ugyan felfogja de így is beléd fúródnak pár centire aminek hatására egy jó métert is hátra repülsz. Egyenesen a másik kettő orra elé. Hiába próbálnál szabadulni körbe állnak és a lábukkal zárják el a menekülési útvonalakat. Mintha játszadoznának veled, hisz itt te voltál a préda. Pont mint nektek embereknek a disznók lent a sötét mocskos ketrecükben. Egy egyszerű haszonállat melyet most készülnek felvágni. Az egyik rád helyezte a lábát és karmait bele mélyesztette a tested körüli földbe, mintha csak agyon akarna nyomni. Aztán közel hajolt de mintha… Megváltozott volna valami. A lény bőre sűrű iszappá változott és egyenesen a gázmaszkodra folyt. Aztán hamarosan a hús bűzlő darabokként hullottak le míg csak a színtiszta fehér csontváz nem maradt a lényből.


Azonban mielőtt hozzá foghatott volna a vacsorához felüvöltött egy gépkarabély. A démon csontváza porcelánként tört össze feletted és sértette fel a ruhád egy két helyen. A továbbiakban így még több sugárzást nyelhetsz be, arról nem is beszélve, hogy a gázmaszkod a fürdés után mennyire védhet még.
Erik egyenesen feléd rohant ahogy a másik két démont is elkezdte lőni, de azok nem hullottak olyan könnyen össze, mint előbbi társuk.

Felszökkentek az égbe, ahol két kört leírva ellentétes irányból támadtak zuhanó repülésben. Eriknek esélye sem volt. A két lény mérnöki pontosággal tépték ketté és fogyasztották el a testét a levegőben. Talán ez a látvány jobban fájt belül, mint a testi sérelmeket, amiket az úton kaptál. De nincs sok időd gondolkodni hisz a megmaradt két démon leszállt eléd és lassan elkezdtek közeledni feléd. De mielőtt támadhattak volna még egy kiáltás hallatszott mellőled. Egyfajta nyöszörgés…

Hunter próbált feléd kúszni lassan, gázmaszk nélkül, egyenesen fuldokolva a mérgező levegőtől. Aztán a nyaka hirtelen elfordult egy roppanás következtében és mozdulatlanul dőlt el melletted. Sebesülés nem látszott rajta ugyan, de a szemei mégis fennakadtak, akár egy halottnak. A jobb kezét most is ökölbe szorította: És csak ekkor tűnhet fel, hogy Hunter mégsem volt fegyvertelen ebben a különös párviadalban. Az öklében ott szorongatott egy fekete kést melynek markolatjára a Sasha szó volt felírva.

A gép bejárata és közted körülbelül öt méter van, a lények pedig úgy jó hét méterre lehetnek tőled és egyfolytában közelednek feléd és a halottnak tűnő Hunter felé, még ha a démonok cseppnyi figyelemre sem méltatták a brigadérost, talán ugyanúgy nem létezett a számukra, mint ahogy ők sem léteztek Hunter számára, és ahogy neked sem létezett Hunter ellenfele. Szemmel láthatóan csak te érdekelted őket. Hogy segítesz-e Hunternek az csak rajtad múlik, de esélyes, hogy azt akkor te sem úszod meg…

Erik
Nem tudod pontosan mikor nyitod ki újra a szemed. Akár órák is eltelhettek, de lehet, hogy csak percek. Ahogy pedig végig nézel magadon egy fél levágott csáp van a lábadra tekeredve tüskéit beléd vájva. Maga a ház ahol leütöttek üresen áll. Legalábbis ha az élőket vesszük, hisz hullák sokasága lepik el a padlót. Te magad is egy Náci katonán ülsz éppen. De ahogy felkelnél a fejed előre zuhan míg a térded összecsulik. Azonban ekkor egy erős kéz emeli fel az állad, és újra hallottad azt az ismerős hangot, aminek gazdája jó pár évvel ezelőtt megmentett.

– Gyere! Gyere velem, Erik! Vége már. Minden rendben. Kelj fel! – mondta, és hamarosan meg is pillanthattad az arcát régi mentorotoknak, Antonnak.


Semmit sem változott azóta, hogy utoljára, réges-rég, egy örökkévalósággal ezelőtt láttad. De… Hogyan került ide?

Anton megigazította fegyverét és újra töltött.
– Minden rendben? Tudsz járni? – Kérdezte és állóhelyzetbe segített téged. – Gyere menjünk innen! Mindig is utáltam a felszínen lenni…

A lépéseid során a bakancsod meleg vér borítja be miközben csontok tucatjai törnek el a lábad alatt. Igen kellemetlen lehet így haladni, azonban Antont ezt nem igen hatja meg.
Mindenesetre a ház amelyben vagytok nem akar véget érni. Hiába látod a kijáratot, akármennyire igyekszel elérni, mindig távolabb kerül tőled. De ez nem törte meg Antont, ugyanolyan sebesen haladt előre veled együtt egészen addig fel nem adtad az értelmetlennek tűnő menetelést.

- Erik… - Kezdte pátyolgatóan Anton. – Nem állhatunk meg. Tovább kell menjünk. A holtak erre kényszerülnek… Nincs más választás. Nem állhatunk meg. Nem szabad. Vagy úgy akarod végezni, mint ezek? – A férfi a hullákra tekintett melyek mintha… Életre keltek volna. A ház fala eltűnt, a hullák tetemei váltották fel azt ahogy karjaikkal kinyúltak a föld alól és kapálózva próbáltak belekapaszkodni bármibe ami élő… Már ha volt itt ilyen. - Úgy érzem - folytatta Anton -, hogy miután ezek itt megálltak mind elveszítették magukat jórészt, egy egész részeivé váltak, akaratuk összevegyült a többiek
akaratával, értelmük pedig elsorvadt. Már nem önálló személyiségek többé. Nekik csak valaki olyan kell aki kimenti őket innen. Az örökké tartó fájdalomtól. Aki megmutatja nekik a fényt... Ahol végre eltávozhatnak. De azok nem mi vagyunk. Nekünk tovább kell menjünk! 

<o:p></o:p>

S Anton tovább is indult de pár perc elteltével egy újabb hang csengett fel az épületben. 
- Erik… Gyere vissza hozzánk… - Szólt egy ismerős férfi a közeledben. Fjodor Smirnov volt az. A testével próbált kitörni a tömegből de ő is csak a kapálózásig jutott. – Segíts nekünk. Térj vissza… Alina önző volt… És téged is megpróbált azzá tenni. Nem érdekelte mi történt velük… Lemondott rólunk! Pedig kellett volna a segítségetek! Mind meghaltunk... MIATTATOK! És most már te is közénk tartozol! Nem menekülsz! - S azzal a kezek elkaptak és elkezdtek lehúzni mélyen hozzájuk. Anton megpróbált segíteni, de egyedül semmire se ment, így ha nem sikerül valamit gyorsan kitalálni amivel kivághatod magad ebből a helyzetből, bármi is legyen az, jó eséllyel örökre a holtak között ragadsz, és az egyéned mint olyan örökre elveszted. 

Afanasii Volkov – RIPalmyra

Az ütés következtében a férfi elesik és a földön zokogva kezd fetrengeni akárcsak egy kisgyerek. Aztán a sírást üvöltés váltja fel és számodra értelmetlen átkokat szór rád.
- A Nagy Féreg eljön! Végezni veletek! Bűnös lenni és halállal lakolni! Én tartani Natashaval nem ti veletek! – Ordította majd hirtelen elővett a kezéből egy tüskét és a saját nyakába szúrta és alig telt el húsz másodperc habzó és rángási görcsök között eltávozott az élők közül titeket magatokra hagyva a régi bázisnak épületben. Teljesen magatokra maradtok. 

Körbe tekintve a bázison az már inkább tűnik egy raktárépületnek amit csak ideiglenesen rendeztek be bázisnak. A falakon az ügyeleti beosztások vannak és ha jobban átnézed a helyet a te neved is feltűnik…
Afanasii Volkov – Kijelölt parancsnok a szomszédos Kutuzobskaya állomáson lévő raktárnál. 
A Phili állomáson ragadtatok. Elhagyva a bázist az ellenkező irányba ahonnan bejöttetek ide régi szerviz alagút kezdődik ami hamarosan kivezet a Phili állomás peronjára. A lány csendesen követ téged, úgy tűnik rád bízza magát.

A sötétben furcsa hangok hallatszódnak de egyelőre a hang forrása nem mutatkozott meg. A Geiger mérő szerint már átlépted a veszélyes értéket de ezt te magad is jól tudod, hisz ezért is kellett elhagyni ezt a vonalat több ezer embernek.

Aztán igen erős rossz érzés fog el. A világ elkezd forogni veled. A falak összefolynak és mintha megújulnának. Hirtelen egy olyan világba csöppensz, amiben már mióta nem voltál… A Metró újra régi önmagát mutatja neked.



A fények csak nem teljesen megvakítanak ahogy megcsillannak a falak márványán. És a hangok… Az előbbiek is innen jöttek. Emberek hangjai. Az állomás lakott lenne? De… Hogyan? Mikor népesíthették be vajon? És ha sikerült is miért nem spórolnak a fénnyel? Honnan vannak az állomás mennyezete alatt vakítóan fényes higanygőzlámpák? Ennyire még Polisz sem volt fényes meg tiszta. A falakon nyoma sem volt se pornak, se koromnak, a márványlapok csillogtak, a mennyezetet pedig mintha csak tegnap meszelték volna ki. Azonban a sátrak hiányoztak. Helyette a peront lassacskán emberek töltötték meg.

Az érkezők úgy voltak öltözve, mintha a kétezres évekből szabadultak volna. Az arcok pedig… Olyan emberek arcai voltak, akiknek nem kellett egy szempillantás alatt elveszíteniük szeretteiket. Olyanoké, akik az előbb még látták a napot, és akik forró zuhannyal kezdhették a reggelt. Sokan közülük rejtélyes módon valahonnan ismerősnek is tűntek a számodra. Mintha azok az emberek lennének itt akiket te magad irányítottál fél éven keresztül, megmentetted őket a biztos haláltól, majd ocsmány módon ellened fordultak…

Az emberek egyre többen lettek, ott tolongtak a peron szélén, de a sínekre nem léptek le. Az állomás rövidesen alagúttól alagútig megtelt velük. Néztek mindenhova – a falra, újságjaikba, egymásra – de rád egyik sem tekintett.

Aztán valami nyikorgó hang sikoltott fel és az orrod előtt megérkezett egy teljesen jól működő, tiszta, új metrókocsi. Az emberek pedig kicserélődtek, akik utaztak leszálltak, akik vártak beszálltak. És ekkor kiszállt a metrókocsiból három hozzád hasonló sugárvédelmi ruhát viselő katona.

- Mi a fene… H-hol vagyunk? Ti… Ti is látjátok? – Kérdezte az egyik a másik felé nézve de az szóhoz sem tudott jutni. Úgy tűnik ők is ugyanazt látták mint te.
- Ez nem lehet igaz… Hova kerültünk?? – Kérdezte a harmadik pánikolva és ahogy körbe fordult megpillantott titeket is. – Hé ti! Kik vagytok?? Ez a ti kibaszott művetek?! – Fogta rád a fegyverét és látszólag egyetlen hirtelen mozdulat után már le is lőtt volna. 

Vladimir (Putin) Victor (Vitya) Kreystóf Kirillovich – TherealKREY
Mihael Antonovich – Gresh550

A fal sikeresen robbant be és az alakzatnak hála azt a pár radioaktív sugárzástól megnyomorított mutáns növény támadását sikeresen legyőztétek. Aztán ahogy tovább haladtatok a csigalépcső felé vezető útnak az egészét belepő undorító és a Geiger mérő szerint nagyon radioaktív gennyben, amit a lény hagyott hátra, szépen lassan elértétek a már távolról is jó mélyre menőnek tűnő lépcsőt.

- Kezdem azt hinni, van valami más is a Metró 2 alatt amiről eddig mi se tudtunk… Esetleg még egy tartalék állomás, amelyről a szerelvények egyenesen az Urálban lévő titkos bunkerekbe indulnak vagy a még az ősidőkben kiásott járatok számtalan folyosóiba vezető vágányok. – Találgatott Ulman. – Talán egy föld alatti erőd. Stratégiai készletek fegyverekből, gyógyszerekből és élelmiszerekből. Vagy egyszerűen csak lépcsők végtelen kellős szalagja, melyek lefele vezetnek, ameddig a szem ellát. Hmm… Nem itt van-e vajon a Metrónak a legmélyebb pontja, amelyről Khan mesélt? Tudod Mihael, az ember, aki ott maradt velünk a védelem alatt. A bolond vénember e. Vlad, neked mondom, az a pali egy kész beszarás. Olyan baromságokat tud összehordani és mégis… Egy idő után hinni kezdesz neki.

Ulman találgatásai, hogy bejöttek e vagy sem arra sosem derült fény, hisz a lény teljes egymaga eltakarta a lent lévő világot. Csendesen pihent a mélységben és most nem próbált meg magához csalogatni titeket. Lehet a lángszóró okozta sebeit nyalta még mindig.
- De baszott nagy… Szerintem ne várjuk meg míg ez megindul felénk, inkább takarodjunk fel a lépcsőn máris. – Jelentette ki Ulman és azzal el is indult a felfelé vezető úton.

Meglepően békés körülmények között éritek el Poliszt, hiszen mint kiderült, a falat melyet átrobbantottatok a Polisziak falazták be, de a lépcső felőli oldalról, miután a pókok onnan indultak az állomások felé. Ugyanígy tettek a lépcső lejjebb vezető részével, de úgy tűnik ez a biomassza megállítására nem volt elég.

Poliszban még a Szilveszter utáni takarítás tart, amikor megérkeztek. Öregasszonyok és öregapák takarítanak, akik vagy túl idősek vagy betegek más szolgálat teljesítésére. Van köztük nyomorék is, de ez viszonylag nem ritka látvány a Metróban. A sugárzás túl sokakat nyomorított már meg.

Kis Poliszban töltött pihenőtök alatt jelentést tehettek a mellékalagutakban zajló eseményekről és a levelet is sikerül átadni Alex feleségének. Szegény nőt Ulman kellett tartsa mert annyira összerogyott a hír hallatán… A kislányuk pedig elrohant kitudja hová. Valószínűleg a lehető legmesszebb az egész katonásdi elől ami elvette az apja életét.

Kicsivel később megindultok a Oktybrskaya felé - ahol feltérhettek a felszínre a bázishoz - a Poljankán keresztül. Már a közelében különös érzés fog el titeket… Mintha ezer meg ezer ember üvöltene torkaszakadtából: GOMBÁT AKARUNK!

Az állomás alagútjai csordultig teltek. Mindenütt sovány, elgyötört emberi testek, csak a bőr lógott rajtuk, kiálló csontjaik beleakadtak a mellettük elhaladóba, mint a ráspoly fogai, és mintha mindegyikükről le is reszeltek volna valamennyit - maguknak. Az éhség hajtotta és gyűjtötte össze őket itt az egész Vörös Vonalról. Az emberek a gombán kívül semmi más után nem siránkoztak már.

Furcsa volt, hogy egyáltalán meg tudnak állni a lábukon - látszott, hogy már szikrányi erő sem maradt ezekben a vézna botokban. De persze nem mindegyik tartotta magát. Rendre agyontaposott alakokba botlottatok, a bakancsaitok belesüppedt valami puhába - talán egy-egy gyomorba? Megcsúsztatok valami kemény és kerek testrészen, mintha csak egy fej lenne.
A menetirányt kiválasztani nem volt nehéz: az alagútban minden fej egy irányba fordult. És az üvöltés közepette halkan egyetlen mondatot sóhajtoztak: „A Hanzára! A Poliszra!”.

Maga az állomás, ahol voltatok sem volt szokványos, ez nem a Poljanka volt. Sokkal inkább az Ohotnij Rjad-Színház-Forradalom Tér hármasa. Az alagút ki volt szélesítve, mindjárt két sínpár számára, egyenes és magas plafonnal. Az állomásnak volt még egy szintje: Innen még két sín indult egyenesen a Velence felé. Az ehhez vezető lépcsőt egyelőre még nem lepte el az emberáradat. Csak géppisztolyos vöröskatonák álltak fönt, és hogy kényelmesebb legyen a fegyverük csövét a korlátra helyezték. De kire akarhattak célozni?

- GOMBÁÁÁÁT!
A tömeg elárasztotta a peront is, a vágányokat is; azok, akik a vágányokon álltak, próbáltak felmászni a peronra, azok viszont, akik fent álltak a peronon, igyekeztek nem leesni a sínek közé. És mindannyian tülekedtek még tovább, előre, miközben mellükből feltörő siránkozással énekelték az éhezők himnuszát. Az állomás félhomályba burkolózott; fentről jövő reflektorfény ugrált az ősz és tar fejeken, mintha csak a zavaros vízben életben maradt hajótöröttek után kutattak volna. A katonák között tisztek is felbukkantak; megpróbáltak beleordítani valamit a hangosbeszélőikbe, de a tömeg a maga zajával elnyomta ezeket az elektronikusan felerősített hangokat is.

Aztán a csarnok közepén lévő lépcsőt észrevették az emberek, és úgy özönlettek meg felé, mint ha egy menekülést jelentő hajólétra lenne az óceánban. A csarnok szélén volt még két ugyanilyen, de mindkettőt lebontották és eltorlaszolták. És csak a középsőn maradt meg a feljutás lehetősége – a Vörös Vonal elhagyására. Oda törte magát a tömeg egy része. Valakik Poliszba akartak eljutni, mások a Hanzára, megint mások Velence felé vették az irányt. A Negyedik Birodalom felé azonban senki se menekült volna, de a katonák folyamatosan terelték arra a tömeget.



A Hanza és Polisz felöli oldalon az alagútban három sorban homokzsákot tettek, elé korlátokat, rá pedig szögesdrótot tekertek, az áteresztő placcra pedig gondosan kialakított fészkekbe mindkét irányban géppuskákat telepítettek. Nem hagytak meg semmilyen átjutási lehetőséget.

- GOMBÁÁÁÁÁT!!! - bömbölte az állomás, bár úgy tűnt, üvölt az egész metróvonal.
Pólyát tartó anyukák - kinél már elcsendesedett, kinél még sivalkodó gyermekkel. Apukák, nyakukban dülledt szemű, ijedt kölykökkel, minél magasabbra tartva őket, hogy a holtak el ne gáncsolják, le ne húzzák magukhoz őket a padlóra, a mélybe. Mindenki a lépcsőhöz, az alagutakba akartak evickélni. Mindenki tudta, hogy semmiféle gombát nem adnak ott nekik. De más út az élethez nem vezetett.
- Elvtársak! – harsogta az egyik Vörös parancsnok. – A Vörös Vonal vezetése nevében kérjük önöket, hogy tartsák tiszteletben államunk törvényeit, többek között a gyülekezési törvényt. Amint javul a helyzet a Komszomoloszkaján, mindenkit bőséggel ellátunk élelemmel. Vegyék figyelembe, hogy ott most járvány van, így nem áll módunkban önöknek élelmet adni.
A Komszomoloszkaja. Az állomás egyetlen fontos dologról volt híres: A kenyérről. Ott sütötték az egész Vörös Vonal 80%-át. De a tömeget nem érdekelték a kifogások, sem a hazug ígéretek. A lehető leggyorsabban elakarták hagyni otthonaikat, a Vörös Vonalat.
- Gombát! - kiáltotta valaki.
- Gombááááát! - támogatta meg a tömeg.
- Ereeeeessz! - hasított át a tömeg üvöltésén egy női sikoly – Eressz, te szörnyeteg! Eressz ki bennünket! Hadd menjünk el innen!
- Nem áll jogunkban! Átengedni önöket! Egy másik állam! Területére! Felszólítom! Önöket! Hogy oszoljanak! – Ordította tagoltan a parancsnok.
- Felfúvódunk az éhségtől! A kislányom meghalt! Ments meg minket! Engedj el! Alig állunk a lábunkon! Fáj a hasunk! Te magad már bezabáltál! Engedj ki! Engedj el! Engedj át! - zsivajgott a tömeg.
- A Hanzára! A Poliszba! Zabálni akarunk!
- Ez provokáció! És a hangadók provokátorok! - jelentette ki a tiszt, miközben lassan, alaposan körbehordozta tekintetét a tömegen; mintha mindenkinek külön-külön megjegyezte volna az arcát, hogy aztán leszámoljon vele. - És mi a provokátorokkal! Egykettőre. Leszámolunk!
- Éhen halunk! Elpusztulunk! Nincs már erőnk! Szánj meg minket. Istenem, szabadíts meg! Vigyél ki innen! Ne hagyd ezt! Ne hagyd, hogy itt rohadjunk! Csak egy morzsányit! Csak egy kis löttyöt! Nem magamnak, a gyermekemnek! Legalább őt engedd át! Rohadék! Eressz el!

Majd a tömeg megint megszűnt emberi hangon beszélni, és egységesen zúgott fel: GOMBÁÁÁÁÁT!
A hátsó sorokban lévők közelebb nyomultak a menekülést jelentő alagutakhoz, a lépcsőhöz, a tiszthez, és egyre csak szorították előrébb az elöl állókat. Az elöl állók egyszerre fújták ki a levegőt, hogy elférjenek, és ebbe a kilégzésbe beleremegett az egész állomás. Hogyan gyűlt össze ekkora néptömeg a Színházon? Akadályozták-e őket mások, hogy az állomásukról tovább menjenek a vonalon, és mi lett azokkal, akik meg akarták őket akadályozni? Vagy meg sem próbálták? Mindent előre elterveztek volna a vezetők? Nem tudni, de az alagútból mindannyian elvergődtek idáig, és most egymás hátán próbáltak feljutni a peronra, egyre összébb tömörültek. Hármasával, ötösével, hetesével egy négyzetméteren.

Rettentően fülledt volt a levegő, olyan forróság, mint egy olvasztókemencében. Az emberek ziháltak, s annyi forró, nyirkos levegőt lélegeztek ki, hogy az állomást sűrű pára lepte el.

- Utoljára mondom! - förmedt rájuk a tiszt, de a hátsó sorok nem is hallották, nem is látták. – Ha nem térnek vissza otthonaikba, tüzet fogunk nyitni!
- Eresszetek át! - kiáltotta a tömeg a géppuskásoknak. – Rohadékok! Ti is így fogtok járni!
- Tűűűűűz! – Adta parancsba a parancsnok.
Kattogni kezdett a géppuska, a legyezőformán szétterített sorozat lekaszabolta az első sort. Kitört a pánik.
- Irgalmazz! - visított fel valaki. - Uram, irgalmazz!
- Irgalmazz nekünk, uram! - nyögött fel egy asszony.
- Elpusztulunk! Irgalmazz!
- Futás! Mindenki fusson! A Hanzára! A Poliszba! – Kiáltotta a tömeg, és e könyörgés kíséretében ezrek indultak el a korlátok, a géppuskák ellen.

Az első sorban lévők elestek, a másodikban menetelők élő pajzsot alkottak az utánuk következőknek. Az emberek rátapostak azokra, akiket lekaszaboltak, nem tanultak semmit a példájukból, és továbbra is a halálba rohantak.

Odafent a második szintről megszólaltak a géppisztolyok is, fejre céloztak, itt is, ott is összecsuklottak az emberek, de a sűrű tömegben nem bírtak elzuhanni, állva maradtak akkor is, amikor már nem éltek. A haláltól senki sem félt. Lehet, hogy inkább meg is akartak halni, hogy végre megnyugvást találjanak. Csak kántálták, hogy „Irgalmazz!”, „A Hanzára! A Poliszba!”, és csak nyomultak a katonák felé, oda, ami nekik a menekülést jelentette.

Amíg a géppuskások tárat cseréltek – néhány másodperc – száz kéz ragadta meg és szaggatta darabokra a korlátokat. Egy pillanattal később a géppuskásnak kinyomták a szemét, a parancsnokot széttépték, a többieket megfojtották, és csak mentek, élők és holtak együtt, mint láva a vulkánból. Még a fegyvert se vették el azoktól, akiket megöltek, nem törődtek vele.

A Vöröskatonák, akikhez még nem ért oda a nép, meghátráltak, és már előre bocsánatot kértek, de a kiáltásuk alig hallatszott, ezért a bocsánatkérés ellenére megölték őket.

Minden Vöröskatonát agyonnyomtak és összetapostak. Az átjárókat a többi állam megpróbálta lezárni. Az Ohotnij Rjadon a Vörös Vonalra tartó hermetikus kapukat lezárták a golyózáporok elől menekülők előtt, csakugyan, mint a Hanza és Polisz felé tartó tömegnél. Velencénél nem volt ilyen, azonban ott, az emeleten katonák százai várták a menekülteket. Azonban a tömeg nem állt meg, apukák tucatjai álltak a vaskapuk elé és tartották amíg bírták, csak még egy kicsit, üvöltötték. Ekkor sötétből zászlók bukkantak elő: fehér alapon barna kör. A kapuk mögött kigyúltak a reflektorok, megpróbálták elvakítani az embereket. De a nép vakon is tudta, hová kell mennie.
- Gombááááát! Otthooont! Kegyelmezzetek!
- Államhatár! – kiáltották oda nekik. – Az állomások szövetsége! A Gyűrű! A Hanza! Tüzet fogunk nyitni! Foglyot nem ejtünk!
- Engedjeteeek! – Ordította a nép és megrohamozta géppuskafészkeket.
-Tűűz!

Az elsők, a legbátrabbak elterültek, aztán elestek a másodikak, a kétségbeesettek, de hátulról egyre csak nyomultak és nyomultak. A harmadikak, a negyedikek, a századikak, a kétszázadikak, hogy aztán a géppuskafészket egy másodperc múlva elsöpörje a tömeg.

Emberek hevertek szanaszét, a hullák közönyösen bámultak, a sebesültek irgalomért könyörögtek, a többiek üvöltve nyomultak tovább. A haldoklók igyekeztek befejezni beszélgetésüket az Istennel, de senki nem figyelt senkire.

Aztán hirtelen kézen fogták egymást, hogy láncot alkotva menjenek, és ne szakadjanak szét. Jobbról is, balról is ismeretlenek. Meleg, forró kezek sokasága kapaszkodott össze, hogy egy nagy egészet alkossanak. De nem sokáig tartották így magukat, néhány lépés után elengedték egymás kezét.

Már a Hanza és Polisz határőreinek összegyűrt képén lépkedett a tömeg, az éhezők élcsapata már átvetette magát a szögesdrótokon, már majdnem elérték a Poliszt és Kurszkaját, amikor, mint az ördögök ugrottak elő a lángszórósok. A Rend harcosai.

Az emberek hőköltek vissza zsibongva az invázió elől, a menekültek, a behatolók pedig, mint a patkányok vagy a csótányok, gyorsan el akartak tűnni szem elől ebből a palotából, be az alagútba, az üregekbe, hogy minél inkább szétszéledjenek, mielőtt mindegyiküket összefogdossák. De a hátuk mögött, az átjárókban már fel is bőgtek a lángszórók, üvölteni kezdtek az első megégettek. Az egész hármas állomást égett hús és haj szaga lengte be. A tömeg pedig elindult vissza a Vörös Vonalra haza, hisz nem volt itt szükség menekültekre. De senki se ért el odáig, eltűntek a Tverszkajára vezető úton. A 4. Birodalomban.

Vlad
A tömegből hamar sikerül felkapaszkodj a peronra, ezzel együtt azonban el is veszted a társaid, akiket tovább visz az áradat. Hanzánál való szolgálatod miatt hamar észrevesznek régi bajtársaid, akik szintén a Rendhez való csatlakozásnál döntöttek, és pajzsokkal rohannak ki érted, hogy elvigyenek a géppuska fészekig.



- A pokolba de jó is látni téged cimbora! – Mondja a parancsokotok, és rögtön a kezedbe is nyom egy gépfegyvert. – Ha megindulnak, lövünk az átkozottakra. Anzor – A Hanza magasrangú katonai vezetője, a Rendbe került katonákért felel, Melnyik egyenrangú társa. – Nem szeretné, ha a terv rosszul sülne el. Így is nagy kockázatot vállaltunk a Vörösökkel való egyezkedéssel… Szóval bármi történjék is tartjuk ezt a pozíciót!
A parancs az parancs, hangoztatták nem egyszer a kiképzésen. De ártatlan emberekre lőni…? Ilyet mióta csinál a Rend? Hogyan lehet változtatni a parancson? Vagy lehet e egyáltalán?

Gondolkozásra nem sok idő maradt mert az előtted lévő géppuskás tüzelni kezdett. Szerencsére leghátul álltál így neked még nem volt kötelező lőni, főleg, hogy a célkeresztbe nézve ismerős arcokat pillantasz meg a tömegben: Mihaelt és Ulmant.

Mihael
A tömegtől szabadulni lehetetlen volt. A menetirányt nem lehetett megváltoztatni úgy tolt előre a mögötted álló. Ulmant valahol körülötted próbál a közeledbe jutni, de neki sincs sok esélye.

Valamit bemondanak a hangosbemondóba, de hozzátok a hang már szinte el sem jut. Így amikor tüzet nyitnak a tömegre igen meglepetésszerűen ér titeket. Ulman azonnal a fegyveréért is nyúlna, de a kezét sem tudja mozgatni úgy egymásnak nyomnak titeket. Nem tehettek semmit sem. Úgy tűnik szó szerint a halálba tartotok.

A lövések, üvöltések zaja teljesen ellehetetleníti a hallást, a por, ami a mennyezetből jön pedig a látást. Aztán körülötted majdnem minden belassul. A falakon, a tömeg felett, újabb emberalakok tűnnek fel. De ezek nem átlagos emberek. Ők a Rend harcosainak volt tagjai. Akik életüket adták az egész Metróért a Vörösök ellen a bunkerben. Mintha valamire figyelmeztetni próbálnának.



A lövések zajai egyre közelebb érnek, és megpillantod a géppuskásokat is. A Rend harcosai… Mindegyik volt Hanzás. Ők a felelősek ezért a népírtásért vajon? Elárulták volna a Rendet? Apád tudott erről? Ha igen miért nem figyelmeztetett? És Vlad vajon tudta?

- Hazug! – Üvöltött fel Ulman meglepően indulatosan – Az ott Vlad! Velük van! Tudta, hogy ez lesz, mégis ide hozott minket! A Hanza átvert minket! Rend sosem tenne ilyet! Emberek! Ne arra menjetek! Mindannyiunkat megölnek! Nem fognak átengedni! – Próbálkozott a bajtársad mindhiába. A tömeg csak ment és ment, ti pedig nem tehettetek semmit sem. Hamarosan a géppuska csövével kellett farkasszemet nézzetek…

Egy pillanatig sem gondoltam, hogy Rasim-nál ne lenne egy valamire használható térkép. Viszont mikor átnézem, jócskán törnöm kell a fejemet, hogy hogyan is jussak be. Kell legalább egy óra, mire rendesen megtervezem és így sem biztos, hogy sikerül minden, de hát ha meg sem próbálom, akkor nem derül ki.

Így este miután rendesen felkészültem, útnak is indulok, azonban meglepetésemre senki nincs ott. Hallottam a zsivajt, biztosan történt valami. Kíváncsiságom azonnal felébred, de tudom, hogy most muszáj ezt véghez vinnem, akármennyire is megnézném, mi zajlik odébb. Lassan, de biztosan haladok befelé, mikor is feltűnik pár alak, így csak sóhajtva megállok és fülelek. Mondjuk, itt is van ismerős alak, illetve a beszélgetés egyik része is foglalkoztat, leginkább csak haladnék.

Viszont aztán mivel a negyedik tag egyáltalán nem ismerős, őt alaposabban megnézem. Majd persze minden jelenetet is, de csak óvatosan. És nem lennék Luiza, ha nem hallgatnék ki minden beszélgetést, amit lehet.

Csak magamban elmosolyodom, mikor a Könyvet faszságnak nevezi. Végülis nekem mindegy, eggyel kevesebb vetélytárs, ő nem tudja, miről marad le így. Viszont az meglep, hogy az ismeretlen tagban hisz. Mondjuk, nem én leszek az, aki ellent mond ennek, csak érdekes. Viszont mikor a kialakuló háborús helyzetet hallom, még én is megijedek. Azonnal a szüleim és Rasim szülei jutnak eszembe. Nem hagyhatom, hogy bajuk essen, az biztos.

Ahogy a vita elharapózik, egyre szimpatikusabb lesz nekem Artyom. A története is egészen szívhez szóló. Meg kell hagyni, hogy igen ügyesen bánik a szavakkal, ez tagadhatatlan. És elképesztő, hogy felnőtt emberek így képesek viselkedik. Tudom, tojás héj a seggemen... Akkor is.

Mindenesetre mivel a többiek elindulnak, nekem sem lehet maradásom. Erősen gondolkodom, hogy Sasha-hoz menjek vagy a srácokat kövessem. Végül két perces filózás után inkább az utóbbi mellett döntök. Tisztes távolságból ugyan, de hallótávolságon belül megyek utánuk. Kezeimben pár könyvet szorongatok, hogy legyen egy minimális fedősztorim, de én is tudom, hogy nem sokat ér.

Tovább hallgatom őket és egyre izgalmasabbnak találom ezt az Iszaj fickót is. Szívesen elbeszélgetnék vele. Hirtelen valami megüt, először nem is értem. Aztán rájövök: csalódottság és féltékenység. Egész életemben arról álmodtam, hogy én legyek az az ember, aki erre képes, erre pont előttem van... Mindegy. A lényeg a cél, nem a személyes érzelmek, nem igaz?

Meghallom, hogy Nat beköp a többieknek, mire csak a szemeimet forgatom és elindulok az ellenkező irányba. Érhető, miért tette, a helyébe én is ezt cselekedtem volna. Azért nyilván mindig kicsit fáj, ha kiadnak, de ez van. Persze már mindegy a dolog, mert tudom, hogy lebuktam. De ezek után nem vagyok hajlandó könnye adni magam. Túl sok a veszélyes tényező jelenleg és fogalmam sincs, hogy ki van valójában Artyom-mal és ki nem.

Szerencsére az ismeretlen férfi jön felém. Rohadt kíváncsi vagyok, mit tud tartogatni nekem, de mint mondtam, nem fogom magam egyszerűen hagyni.
- Üdv - néz rám, aztán még megjegyzi. - Ha jól tudom, már egy ideje hallgatod a beszélgetést, de azért segíts ki, hogy mennyit tudsz, és mennyit kell magyaráznom - kezdi a közepébe vágva. Csak nagyot sóhajtok. Remek... Az üdvözlésére csak biccentek egyet, majd kissé felhúzom a szemöldökömet.

- Oké, tudom, hogy piszok kíváncsi egy lány tudok lenni és nagyon sok mindent kihallgatok, de nem kéne azonnal mindenkinek erre gyanakodnia - sóhajtom teátrálisan, majd félrebiccentem a fejemet, miután egy pillantást vetettem a többiekre. - Nem vagy ismerős nekem... - kutatóan nézem az arcát. - De tetszik, hogy nem kertelsz... Utálom... - húzom el a számat, majd egy apró mosolyra húzom. - Szóval? Mit szeretnél tőlem? - nézek rá kíváncsian.

- Ha jól tudom, könyvtáros vagy. És ha jól tudom, tanúja voltál annak, ami reggel történt Hunter érkezésekor. Nagyon fontos lenne, hogy megoszd velünk... Velem... Amit tudsz - eltelik egy pár másodperc, mire észbe kap, és tudatosul benne, hogy az első megjegyzés után illene legalább a nevét elárulnia. - Egyébként Iszaj vagyok. Még tényleg nem ismerjük egymást - mondja végül. Továbbra is csak mosolygok.

- Jól tudod... - bólintok. - Habár elég friss tag... - teszem hozzá. Majd ciccegek. - Ejnye, Iszaj, eddig olyan jól ment a körítés nélküli beszéd... Nat - pillantok a lányra. - és Rasim is ott voltak mellettem az esetnél... Mi az, amit még el tudnék mondani ezzel kapcsolatban, amit ők nem mondtak? - kérdezem tőle, végig a szemébe nézve. - Amúgy Luiza. Bár gondolom, ezt már tudod - biccentek neki.

- Őszintén nem tudom, mert nem mondasz semmit! - mordul fel, aztán beletúr a hajába, és folytatja. - Luiza, nézd. Ez a helyzet tényleg fontos. Ha minden igaz, egy irányba vezet az utunk, én pedig reggel beszéltem néhány brahmannal. Egy oldalon állunk. Nagyon sokat segítenél vele, ha hajlandó lennél beszélni velünk, és egyúttal nem kéne hallgatóznod sem - teszi hozzá. Én sokkal jobban élvezem ezt, mint kéne.

- Ez esetben ötletem sincs, mit szeretnél tőlem... - tárom szét a karomat ártatlanul. - Elvileg mind egy oldalon állunk, nem igaz? - kérdezem tőle a szemöldökömet felhúzva. - Mégis állandóan fúrjuk egymást... - pillantok a társaságára. Az utolsó mondatára megint ránézek. - Percek óta itt állok és várom, hogy beszélgessünk... - mondom szemtelenül szenvtelenül.

- Beszélgessünk - kifújja a levegőt. - Arról, hogy mi történt Hunter érkezésekor, és mit tudsz a Könyvtárról... - mondja. Azon gondolkodom, hogy vajon mennyire vágják, hogy erről így nekünk nem szokás csak úgy beszélni. Vagy most komolyan nem értem, hogy így elém állnak, hogy akkor tálaljak ki. Aha... Összefonom a karomat, mert kicsit meguntam ezt a macska-egér játékot és lenne mit csinálnom, bár kíváncsi vagyok, mit is akarnak vagy mit tesznek meg annak érdekében.

- Szóval te elvárod tőlem, hogy bármilyen információt is szolgáltassak neked, miközben mögötted hárman várnak, hogy bármit, amit tudok mondani, felhasználják, mert elvileg a két csapat nincsen jóban? Ha már nekik is kell az információ, legalább annyi legyen bennük, hogy ne egy idegent küldjenek ide - mosolygok tovább, de most már a szemem azért megvillant. - Nem mellesleg nem tettél vagy mondtál semmi olyat, amiért nekem megérné bármit mondani neked... Még csak azt sem tudom, mire kell neked... - sóhajtom, mert kezdek ebbe belefáradni. Artyom hangosan sóhajtozva végül megelégeli a játszadozásomat és leakasztva Duke övéről a bilincset, megindul felém.

- Na, ide figyelj, nekem és a társaimnak most lett elegem ebből az egész szarságból, szóval leszel szíves elmondani mindent, amit tudsz - mondja hangosan már távolról és akkor sem halkítja le magát, mikor oda ér. - Engem egyszer már felküldtek a Könyvért, majd utána egy napon keresztül jártam a felszínen, mert a társaid üldöztek. Szóval szerintem eléggé érthető, miért nincs jóban a két csapat és miért nem bízunk meg benned. Ugyanakkor tényleg egy a célunk, legalábbis tudtommal nagyon szeretnéd megmenteni az emberiséget, szóval ha nem akarod, hogy a mögöttem álló ranger - mutat Dukera - És az ő társai amint megvan az, amiért felmegyünk, lepuffantsanak és meghagyjanak reggelinek a könyvtárosoknak, segítesz nekünk. Cserébe talán nem mondjuk el az ezredesnek az egész kihallgatásunkat, és nem kell az éjszakát bilincsben töltsed Melnyik irodája mellett árulás vádjával - lebegteti meg a bilincset. - Ja, és még valami, szerintem a Brahmanok vezetői sem néznék jó szemmel, hogy az egyik emberük ilyen bajba kerül, tovább növelve az ellentétet a Katonákkal szemben... - teszi még hozzá.

Csak felé fordulok és szélesebben mosolygok.
- Na, végre, valaki szóra méltat... - morgom halkan. Felemelem az ujjamat. - Attól még, hogy Könyvtáros vagyok, nem jelenti azt, hogy ugyanolyan szararc, mint egyesek... - vágok közbe, majd hagyom tovább beszélni. Mikor ahhoz a részhez ér, hogy én is meg akarom menteni az emberiséget, egy pillanatra Nat-re ugrik a tekintetem, elgondolkodva pillantok rá, majd vissza a férfire. Akkor ez végleg eldöntetett: Nat-nek nem mondunk fontos dolgot, ezzel párhuzamosan Rasim-nak sem, amíg ismerkednek, ki tudja, mit ad tovább... Felsóhajtok. Remek, akkor megint magamnak maradok... Kicsit összehúzom a szememet.

- Nem az előbb prédikáltál arról, hogy mindig a fegyver az első reakció a helyzetekben és pont ezért ölted meg majdnem az összes Sötétet és nem kéne ezt követni? - biccentem félre a fejemet. - Azt hiszed, hogy meg tudsz ezzel félemlíteni? - lépek hozzá közelebb, végig a szemébe nézek. - Gyerünk, csináld akkor! - mosolygok továbbra is szenvtelenül. - Mit érsz el vele? Szinte az egyetlen olyan Könyvtáras emberedet vesztenéd el, aki nem tekint ellenségként a Rendre... Kötve hiszem, hogy találnál még egy olyan embert, aki segítene... Szóval nem, nem fogsz feladni, annál fontosabb számodra ez és még sosem volt ennél jobb lehetőséged, mint ez a csapat... - már olyan közel vagyok, hogy elég lenne suttognom. - Amiatt pedig nem aggódom, hogy a Brahmanok vezetői mit szólnak, leszarom... Így is eléggé fújnak már rám és arra, hogy kimondom a dolgokat, amiket meg akarnak tartani maguknak, szóval sajnos, ezzel sem tudsz rám hatni, mert éppenséggel én sem értek velük egyet túl sok mindenben - nézek rá ártatlanul, majd felsóhajtok. - De igen, tulajdonképpen mondhatjuk, hogy egy a célunk, viszont annál konkrétabban kell fogalmaznotok, hogy mondjak el mindent, mert... Nem azért, de egészen sokat tanul az ember Könyvtárasként - mondom neki, most már kevésbé pofátlanul mosolyogva, félig komolyan.

- Furcsa. Én úgy vettem észre, hogy a brahmanok kifejezetten nagy becsben tartanak. De lehet, félreértettem a helyzetet - jegyzi meg Iszaj. Majd egyszerűen kibukik belőle. - Nem tudom, azzal járunk-e jobban, ha egyedül maradunk a világmegmentésben, vagy azzal, ha a nyakunkba szakad egy nagypofájú kamasz...

- Furcsa... Ezt valahogy velem mindig elfelejtik közölni... - gondolkodom el. - Biztosan motiválni akarnak vagy nem tudom - rántom meg a vállam és forgatom meg a szemem. Az utolsó mondatára viszont nem bírom visszatartani, halkan felnevetek.
- Hát, ez már igazán csak rajtatok múlik - tárom szét a karomat, majd végül fáradtan felsóhajtok. - Mondom, nem vagyok ellene az eszmecserének, de akkor valami... Komfortosabb helyen tegyük ezt meg és igyekezzünk mindannyian kevésbé ködösen fogalmazni, akkor talán jutunk egyről a kettőre... Igen, ez rám is vonatkozik - teszem hozzá gyorsan, mielőtt valaki megint beszól. - Szóval ha meg tudunk egyezni, hogy őszintébben és egyértelműbben beszélünk, akkor befejezem a pofátlankodást, mert akármilyen meglepő is, engem is érdekel ez, még ha eddig nem is úgy tűnt - nézek most már majdnem teljesen komolyan mindenkire. Nat is megérkezik, megáll Artyom mellett és finoman oldalba böki a könyökével.

- Tudom, nem leszek népszerű, de egyetértek a könyvmolyunkkal, egy kicsit nyugisabb helyen kellene ezt megtárgyalnunk - feleli, szándékosan nem emlegetve fel az eddig elhangzottakat, közben a fiúkra néz.

- Legyen... Tudok egy helyet, ahol magunk lehetünk és nem fognak zavarni - mondta végül Artyom, intett Duke-nak, majd elindult a bolthajtások alatt meghúzódó régi metró kocsikból összerakott lakások egyike felé. Csak biccentek Nat hozzászólására, majd bólintok, amikor Artyom felajánlja, hogy mehetünk valahova. Útközben én az egyik magammal cipelt könyvet olvasom, ha csak nem szól hozzám valaki. Közben az is eszembe jut, hogy vajon hogy sikerült a randi, de most nem érzem szükségét annak, hogy erre rákérdezzek.

Mihelyt megérkezünk, elrakom a könyvem és jó alaposan megnézek mindent és igyekszem is elraktározni a tudnivalókat. Ahogy beérünk mindannyian a lakrészbe, az inkább tűnik már csak egy kicsi szobának, mint sem igazi lakásnak. Belül a bútorzat egy fiatalember - akinek halántékán szintén a Brahmanok jelképe volt - képét tartó asztalból, felette egy kétajtós szekrényből, két darab székből, magas, a mennyezetig felérő, vaskos kötetekkel színültig megrakott polcból, és egy ágyból állt. Szerencsére az ágy nagy volt, így ketten is elfértek rajta. A mennyezetről egy vezetéken gyenge villanyégő lógott, egy hatalmas, ősi templom művészi ábrázolását világította meg, amely a felszínen lévő Könyvtárat ábrázolta. A könyvek már most érdekelnek, így amíg a többiek sürögnek, addig én a könyvek gerincét nézem, illetve a képet is megvizsgálom, hátha látok valamit rajta, amivel beazonosítom a tagot.

Artyom az asztalhoz ballagott és a felette lévő szekrényből kivett négy csészét, egy régi, kopottas teaforralót, majd kiballagott a lakásból, és alig pár perc múlva visszatért egy adag gombateával, maga mögött az ajtót pedig becsukta és a függönyt elhúzta.
- Ki kér? - nézett körbe. - Szóval... Remélem, ez a hely már megfelel mindenki igényének - mondta hangjában egy igen kicsiny gúnnyal.

A tea felajánlásakor foglalok valahol én is helyet, majd nemet intek a fejemmel.
- Nem kérek, köszönöm... - mondom, majd végig tekintek mindenkin. - Oké, szóval ha nem tévedek arra kellek, hogy a tudásomat használva segítselek titeket eljutni a Könyvhöz, jól mondom? - ha igenlő választ kapok, akkor összedörzsölöm a kezem, majd kicsit előre hajolok. - Oké, mielőtt bármit is mondok, tisztázni szeretnék pár dolgot, mert kíváncsi vagyok. Mit értettél pontosan az alatt, hogy könnyebben át tudnátok verni a Brahmanok-at? - kérdezem Artyom-tól, majd mielőtt elkezdene gondolkodni valami hazugságon, hogy megnyugtasson, felemelem a kezem. - Ahogy említettem korábban, marhára nem értünk szót az öregekkel... Szinte biztos vagyok benne, hogy ebben sem egyezne a véleményünk. Nagyon-nagyon sok mindent rosszul csinálnak szerintem, szóval engem nem zavar a kritika, ami minket ér. Általában jogos szokott lenni - biccentek a férfi felé. Majd ha válaszolt, akkor Nat és Duke felé fordulok.

- Bocsi, ha indiszkrét leszek, de... Ti kinek az oldalán álltok? Azért vagytok itt, mert Melnyik azt mondta, hogy szerezzétek meg a Könyvet rajta keresztül... - biccentek Artyom felé. - ... vagy ti tényleg mellette álltok? - nézek rájuk kérdőn. Végül Iszaj felé fordulok.
- Azt hallottam, te vagy a Kiválasztott - mérem végig kutatóan, megint érzem az irigységet. - Szóval a legfontosabb kérdés: te kinek a pártján állsz? A Rend, A Brahmanok vagy Artyom? - fejezem be végül és várom a sok választ.

- Danilla a neve. Jó barátom volt... - mondta Artyom felém tekintve, mikor feltűnt neki, hogy a képet vizsgálom. - Az ő lakása volt, csak én kaptam meg még... Régebben. Akkor halt meg, amikor két évvel ezelőtt felküldtek a Könyvért. Egy könyvtáros nyársalta fel... - mondta, a férfi hangjában szomorúság hallatszódott, de hamar túltette magát a dolgon és a következő kérdésemre figyelt.

- Igen, erre kéne a segítséged - válaszolta, majd a következő kérdésem után szinte gondolkozás nélkül válaszolt. Egyszerűen kibukott belőle. - Mert azt hiszik ők a legokosabbak, az utolsó értelmiségiek, de ugyanannyira hülyék, mint az összes többi. Ha megkapnák a Könyvet, biztos vagyok benne, hogy semmire se használnák, csak örülnének a fejüknek, hogy végre megvan. Mert mind félnek tenni bármit is... Pedig lehetetlen, hogy csak mi legyünk a világon. Ilyen nincs. A Könyvvel pedig bebizonyíthatom mindenkinek, hogy tévedtek. Szóval igen, átfogjuk verni őket. Mert nem hagyom, hogy a kezükbe kerüljön az a kulcs, amivel megmenthetünk mindenkit, aki itt él velünk. Ha te velünk vagy, amikor visszatértünk, neked hinnének. El tudnád velük hitetni, hogy a Könyv nem létezik, vagy megsemmisült miközben hoztuk ki. Akármi - fejezi be végül.

Felpillantok Artyom-ra, miközben beszél. Ha ő is rám néz, akkor megértést lát a szememben. Majd figyelmesen hallgatom, amit mond.
- Ó, örülök, hogy ebben az átverésben, mint átvert akkor én nem szerepelek, remélem... - mondom neki. - Amúgy igazad van. Hányok attól, hogy azt hisszük, mindent jobban tudunk... - forgatom a szemeimet. - Abban viszont nem vagyok biztos, hogy semmire sem használnák... - gondolkodom el. - Fingom sincs, mit akarnak vele, komolyan, de nem vagyok benne biztos, hogy egyezik a tervünk, sőt... - mondom határozottan. - Sajnos, tényleg túl fiatal vagyok még és ahogyan viselkedem, biztosan nem én leszek az, akinek elmondanak ilyen dolgokat... - teszem hozzá egy sóhajjal. - Ugyanakkora esélyt látok arra, hogy hisznek nekem, mint hogy nem, de ezzel még bőven ráérünk... - mondom, majd várok kicsit, hogy ő vagy a többiek reagáljanak.

- Én elsősorban szeretném megérteni, ami történik - mondja Iszaj felém fordulva. - Velem, a Metróval, még abban sem vagyok egészen biztos. Ebben jelenleg Artyom-tól kaptam a legtöbb segítséget, és a legtöbb értelmes információt. Úgyhogy elsősorban benne bízom meg... - feleli nekem. Én csak bólintok neki. Artyom bátorítóan Iszaj-ra mosolyog, majd enyhén vállba böki.

- Ne aggódj, egyszer csak megértjük, mi a fene történik velünk. Ha meg nem... Hát, nos, ahogy mondani szokás, mi nem érünk fel a Láthatatlan Megfigyelők tudatáig. Egyébként kösz. Mármint hogy megbízol bennem... - mondja őszintén, majd újra felém tekint. - A bunkert sem használták fel hiába tudtak róla. Pedig mennyi élelem lehetett volna ott... Igaz, persze nem volt, de ha mégis, az az egész Metró számára elég lett volna. Nem lett volna több éhezés. Ők meg elhallgatták előlünk. Ugyan hogy tehettek ilyet?! - fakad ki megint.

- Őszintén, a Könyv túl nagy hatalmat ígér ahhoz, hogy bármilyen társadalmi réteg megkaparintsa. Mindenki a saját céljaira használná, a saját hatalmának erősítésére, erre volt elég példa már a Metró előtt is - jegyzi meg elgondolkodva. - Ha tényleg meg kell találnunk... - egy pillanatra megáll. - Ha tényleg azért történnek ezek, hogy én odataláljak, akkor helyesen kell döntenünk. És lehet, hogy az agyamra mész - vet egy sokatmondó pillantást rám. - De nem akarnálak átverni, ha tényleg segítesz, és te is szeretnéd a jó döntést hozni - mondja. Azért elgondolkodom azon, hogy Iszaj bizalma csak egy kifejezés arra, hogy mivel Artyom tud neki a legtöbbet segíteni, vele tart, vagy komolyan gondolja, de egyelőre ezt nem mondhatom biztosra. Mindenesetre igazat adok neki. Artyom szavaira nem sokat tudok reagálni. Igen, százszor hallottam már ezt a szöveget és akkor is egyet értettem. Most is egyet értek, ennyi... Azért jó lenne tudni, hogy miért nem mondtak semmit, de sajnos nem sikerült soha kihallgatni az idősebbeket, akik esetleg tudtak valamit.

- Abszolút egyetértek... Ahogy már mondtam, annak sem örülnék, ha a Brahmanok szereznék meg, pontosan azért, amit Iszaj mondott... - mondom, majd szélesen elvigyorodom. - Ne aggódj, hozzá lehet szokni az idegesítő tinédzserekhez is - mondom neki. - És igen, igyekszem jó döntést hozni... Legalábbis szeretnék - gondolkodom el egy pillanatra, aztán kérdőn nézek az eddig csendben ülő két katonára, hogy ők mit szólnak ehhez és mit válaszolnak a feltett kérdésre.

Duke az egész beszélgetés alatt maga elé meredt miközben a hasát fogta, mint aki menten elhányja magát, így a felajánlott teát sem fogadta el. A válaszaival is inkább várt és nem szólt bele a társalgásba, majd amikor már végképp meg kellett szóljaljon, nagyot sóhajtott.

- Nézzétek, a parancs az parancs. Az öreg pedig nem hülye, tudja hogy jóban vagyunk Artyom-mal, nyilván azért is minket küldött nem pedig az új srácokat, mert bízik bennünk. Én pedig nem szívesen élnék vissza a bizalmával ha van más lehetőség... De úgy érzem, itt nem igen van. Viszont azt meg kell értsétek - nézett elsősorban Iszaj és Nat felé -, a Rendből való dezertálásnál még a halál is jobb. És persze ez "csak" egy parancsmegtagadás, de a büntetés attól függetlenül fájdalmas lehet számunkra... - biccentett Nat felé. - Meg egy újabb háborút kockáztatunk a Brahmanok és Katonák kasztja között, ami ilyen veszélyes időkben halálos lehet Polisz számára. Szóval ha tényleg át akarjátok verni a Rendet és a Brahmanokat, akkor okosan kell csináljuk. Nem szívesen kennék mindent Artyomra és Iszajra, de úgy kell tűnjön, ők a hibásak. Bentről még mindig többet tudok segíteni, mintha engem is árulónak tekintenének. Szóval én benne vagyok, a fenébe is, hősnek lenni jó, de csak okosan. Szerintem az lenne a legjobb megoldás egyébként, ha úgy állítanánk be, hogy Artyom és Iszaj ellenünk fordult és meglépett a Könyvvel. Mi pedig Nattel a Rendnek, Luiza a Brahmanoknak adja be ezt szépen... - gondolkodik a srác. Nat is hasonlóan csendben volt végig, a teáját kortyolgatta, de végül ő is megszólal.

- A parancs az parancs... - ismétli el ő is végül, és megvonja a vállát. - Ti - néz itt jelentőségteljesen Artyomra és Duke-ra - ismertek a legjobban. Tudjátok, hogy én egy kicsit... Szabadabb szellemű vagyok. Minimalizálni szeretném az elveszített emberek lehetséges számát. Tudom jól, hogy ez sosem lesz nulla. Őszintén? - nevet fel kissé keserűen a háború említésére. - Így is halomra gyilkoljuk egymást, mind emlékszünk a D6-ra. Az egész elcseszett metró egy puskaporos hordó. Én nem azért csinálom ezt, mert hős akarok lenni. Tudom, tudom, hogy egyedül vagyok ezzel, de engem nem érdekel, sosem érdekelt, hogy ki miben hisz. Én csak életeket akarok menteni, a lehető legtöbbet. Ha szikével, akkor boldog vagyok, de ha puskával, hát... Húzom a szám, de megteszem, mert nem válogathatok mindig, nem igaz? - tárja szét a karjait. - Ha ezért büntetést fogok kapni, állok elébe. A parancs megtagadásának és a dezertálásnak minden következményével tisztában vagyok. De azt is tudom, hogy a tudásom, a tapasztalatom és a gyakorlatom az orvoslásban az anyáméval együtt túl értékes ahhoz, hogy elveszítsék. Tudjátok mit, baszki? A veteránjaink nagy százaléka azért van még velünk, mert az anyám és én az általunk képzett szanitéceinkkel együtt kidolgoztuk a belünket. Ha mindig azt követem, amit a parancsom diktált, most még nagyobb szarban lennénk, sokkal de sokkal kevesebb emberrel - húzza el a száját, majd mélyet sóhajt. - Szóval... Lehet, hogy alapból parancsokat követek, de attól vagyok több egy kutyánál, hogy el tudom dönteni, hogy jól cselekszem-e... És ha egy fikarcnyival is több és jobb esélyünk van, ha Artyomra és Iszajra teszem le a voksom Melnyikkel és a tulajdon apámmal szemben, akkor magam fogom a homlokomra írni, hogy dezertőr vagyok - mondja ezt már mereven rám nézve. - Én meg fogok tenni mindent azért, hogy ne robbantsunk ki egy nagyobb konfliktust, és egy szinten egyet is értek veled, Duke, de senki kedvéért nem fogom eldobni az elveimet. Melnyikért sem... - fejezi be végül a monológját. Duke figyelmesen hallgatta Nat mondanivalóját, majd két kezét összetette és ráhajtotta a fejét. Arcát teljesen eltakarta egy darabig és valószínűleg jól átgondolta a dolgokat, majd csak egyetértően bólintott, még ha voltak is ellenérvei az előbb elhangzottakkal kapcsolatban.

- Hát, úgy gondolom, ez egy igen eddig Duke és Nat részéről... - mosolyodott el Artyom, majd Nat felé tekintett. - Köszönöm, hogy vállaljátok ezt. Biztos vagyok benne, hogy jól döntünk majd, és hogy annyi embert mentünk meg, amennyit csak lehet. Még ha ezt nem is a Rend kötelékében tesszük. Tudjátok, úgy érzem a 3 Rh- mindig is szabadabb szellemű volt, mint kellett volna... - utalt vissza Nat mondandójára és enyhén elvigyorodott, majd felém nézett. - Nos, akkor te mit mondasz? Benne vagy? Mint látod, mind egy oldalon állunk...

Figyelmesen hallgatom a két jómadarat, majd Duke mondandójához még hozzáfűzök valamit.
- Figyelj, ha elbasszuk a dolgot, akkor engem fixen levadásznak - rántom meg a vállam. - Erre megvannak az emberek... Ez van... Remélem, hogy nem basszuk el vagy ha mégis, akkor legalább ti megússzátok egy kevésbé szar büntetéssel - sóhajtom.

Majd Nat-et is hallgatom. Tulajdonképpen nem mondta ki, hogy kit támogat. Simán előfordulhat, hogy ha mégsem jön össze a dolog és a másik oldal lesz a jó, akkor rábaszunk. De most ez közepesen tud érdekelni tekintve, hogy saját értékeket követ, azt nehezebb behatárolni állandóan. Pláne ha a két legjobb barátja is velünk tart. Így ő csak egy széles mosolyt kap tőlem, végül Artyom-ra nézek.

- Hülyéskedsz?! Egész életemben erre vártam... - mondom neki, majd most tényleg nagyon komoly leszek. - Egy dolgot kérek: Rasim, ha lehetséges, semmilyen formában ne keveredjen ebbe bele. Ő jó gyerek... Nem kell neki a baj - mondom tényleg nagyon komolyan, elsősorban Duke-nak és Nat-nek címezve.

- Ha ez az egyetlen kérésed, hát teljesítjük... - szólalt meg Artyom Duke helyett, majd felkelt a helyéről és megkönnyebbülten sóhajtott. - Akkor majd holnap a Borovickaján találkozunk. Reméljük, minden jól fog elsülni... - s azzal összeszedte a cuccait, majd megvárta, míg mindannyian elmentünk.

Nekem hazafelé még kavarogtak a gondolataim. Fogalmam sincs, hazajövök-e. Fogalmam sincs, mit gondoljak. Egyáltalán jól döntöttem? Úgy éreztem... De ebben sosem lehet biztos az ember. Mindenesetre kíváncsi leszek, mi fog történni... Csak azt sajnálom, hogy Rasim-ot és a szüleimet itt kell hagynom. Mindenesetre készülök nekik üzenetet hagyni, még ha nem is olyan hosszút vagy búcsúzkodósat. Az nem az én szokásom.

Vanzina Luiza Antonovna - Bratti

Iszaj Zinon Antonovics – Aria

Iszaj
A meglehetősen rövid alvásból – már ha sikerült bármennyit is aludj – Artyom és Anna vitatkozása kelt fel, ami egyenesen a sátor elől jön. Alig hallható ugyan, de mégis épp eléggé zavaró, hogy felkeljen rá az ember.

- Kicsim… Ne csináld már ezt. Tudod jól, hogy…
- Mit ne csináljak?! A halálra aggódásom miattad? Talán akkor kérhetnél meg erre, ha nem vettél volna el!
- De nem lesz semmi baj!
- Már hogyne lehetne! A Könyvtárba mész! Ráadásul apám engedélye nélkül! Még csak a Rend sem lesz ott veled, mint a legutóbb! Ki fog így megvédeni?
-Tulajdonképpen Nat meg Duke…
- Ez csak két ember nem egy teljes osztag! Legutóbb is majdnem ott maradtál! Gondolkozz már! Ez túl veszélyes!
- Muszáj mennem… Segítenem kell nekik… Hogy végre elhagyhassuk ezt a helyet. Hogy megmutassák kik küldték azt a jelet…
- Már megint kezded mi? Nincs ott fent semmi! Nincs hova elmenni! Artyom, kérlek… Maradj itt. Azt mondtad a barátainkat jövünk meglátogatni Poliszba az ünnepek miatt. Nem világot megmenteni!
- Én nem is kérlek arra, hogy gyere velem… Te itt maradhatsz amíg én vissza nem térek.
- Hogy mekkora egy… Tudod mi vagy!
- Sajnálom, mondtam már. Ha még otthon szólok akkor el se engedtél volna.
- Igen! Pontosan! És tudod miért? Mert féltelek! Mert… Mert gyereket akarok tőled! Érted…? Gyereket… Azért is nem mentem fel többé, hogy az egészségem nehogy romlani kezdjen… Mert a női szervek, mint a szivacs, csak úgy szívják a sugárzást... Te is tudod. Miattad jöttem el innen, Poliszból, a Rendtől. Miattad balhéztam össze az apámmal. Miattad! A háború után, a Vörösökkel folytatott harc után tolókocsiba került! Elvesztette a lábát... És a kezét is amputálni kellett… Tudod te, mit jelent ez neki? Hogy rokkant lett?! Hogy többé nem tud a frontvonalban lenni az emberei mellett? És tőle, az apámtól, hozzád jöttem. Az akarata ellenére! Csak én maradtam neki én pedig ellöktem őt… Miattad. Cserben hagytam a saját apámat! Senkije se maradt, csak én! Mégis téged választottalak!
- És én mégis mit tehettem volna? Emberszámba se vett... El akartam mondani neki a teljes igazságot, de ő meg sem hallgatott. Miért maradtam volna? Hogy egész nap hallgassam a sértéseit?
- Hát nem érted… Én mindent feladtam érted! Eljöttem az állomásodra. Azt akartam, hogy együtt tervezzük meg a közös jövőnket. Te pedig… Te pedig alig foglalkoztál velem! Egyetlen napot sem hagytál ki! Éjjel nappal fent jártál a felszínen mindhiába! Fel oda, fel a toronyba a nehéz rádióval jeleket keresni. És mégis mit értél el? Semmit! Nincs ott semmi! Semmi az égvilágon!
- De hisz mondtam…
- Hülyeségeket beszéltél Artyom! Nincs fent mit keresni! Vagy a sírba akarod vinni magad?! Egyetlen Sztalker se megy fel annyiszor, mint te! Megmérted már a dózist? Azt hiszed, ez a ruha megvéd a sugárzástól? Olyan ez, mint a szita! Egy vászonruha többet érne!
- Na és?
- Mit na és?! Figyelsz te rám egyáltalán?! Gyereket akarok! De ha így folytatod sohasem lesz!
- Anna… Kérlek… Biztos vagyok benne, hogy amit hallottam más emberek küldték. És abban is biztos vagyok, hogy a Könyvtárban megtaláljuk azt, amit eddig kerestem.
- Én meg biztos vagyok benne, hogy hallucináltál. Nincs ott senki, aki a jeleket küldhetné. Senki, Artyom! Hányszor kell még mondanom? Nem maradt senki sem. Moszkván kívül semmi. Rajtunk kívül senki.
- Nem hiszem.
- És azt hiszed, érdekel, miben hiszel, és miben nem?! Az viszont már igen, ha kihullik a hajad! Ha véreset fogsz hugyozni, ahhoz már igenis van közöm! Hisz a feleséged vagyok! Vagy azt akarod, hogy leszáradjon a farkad?! Hisz te is olyan vagy, mint a szivacs! Minden egyes felmeneteledet megbánod még! Hát nem érted? Lehet, hogy pont ezért nem jön össze! Mennyit kértelek pedig! Mennyit kért az apád is!
- Szuhoj csak a mostohaapám! És különben is, ha unokákat szeretne, akkor saját gyerekeket kellett volna csinálnia. Azoknak parancsolgathatna! És azok az unokák rá is hasonlítanának, nem az ördög tudja, kire…
- Miért csinálod ezt?! Ő nevelt fel téged! Ne mondd, hogy kicsit sem érdekel mit akar! Vagy nem akarsz gyereket, mi? Egyszerűen csak nem szereted a gyerekeket, ugye?! Esetleg tőlem nem akarsz gyereket? Vagy egyáltalán nem akarsz! Mindegy, szarsz te az egészre, te csak a világot vagy hajlandó megmenteni. Hát én? Hát velem mi lesz? Így elveszítesz engem! De el is akarsz veszíteni, mi?
- Elég volt! Mire való ez az egész?! Csak egyetlen küldetésről van szó! Nem akarlak elveszíteni téged. Szeretlek, tudod jól, de meg kell értsed, nekem is vannak kötelezettségeim.
- De én nem bírom ezt már tovább! Nem akarok tovább várni. Nem akarok folyton csak álmodozni róla, hogy teherbe esek. És nem akarok félni tőle, hogy ha véletlen mégis teherbe esek, akkor nyomorék gyereket szülök. Pedig miattad erre elég nagy az esély! Mert téged aztán nem érdekel milyen lesz ugye?!
- Én is szeretnék gyereket, de nem úgy, hogy itt a Metróban kell felneveljük őt! Ez itt lent nem élet!
- Persze, neveld csak ott fent fel! Mert ott úgyis biztos jobb lesz nem?! Végülis ha már korcs lesz miattad…
- Oh fogd már be! Nem akarok korcs gyereket!
- Nekem nem úgy tűnik!
- Ahg… Egész végig békésen akartam elbúcsúzni tőled, de te ezt is elrontottad! Sosem tudsz békémet hagyni igaz?!
- Én hagyjalak békén! Rendben! Akkor menj is el! Fel a felszínre! Fel a Könyvtárba! Egyenesen a Sötéteidhez! Menj el végleg!
- El is megyek…
- Ahj… Várj! Kérlek… Csak… Térj vissza. Épségben.
- Visszafogok. Semmi bajom nem lesz. Vigyázunk egymásra. És ha visszajöttem elmegyünk innen, és ígérem, rátérhetünk a babaprojektre. – Nevetett fel halkan szomorúan Artyom és lassan elballagott a sátortól, a vitának pedig vége lett.

Végig suttogva beszéltek. Suttogó kiáltások, suttogó könnyek. A szomszédok pedig úgy tettek, mintha aludnának. Pedig mindenki hallott mindent… A Metróban ez már csak így ment. Ha együtt élsz másokkal egy állomáson már vagy húsz éve, amikor a titkaid meg a szomszéd titkai, a mindenféle nyögések és kiáltások között mindössze egyetlen sátorlapnyi réteg húzódik, akkor nem számít ki mit tud a másikról. Persze Smaragdvárosban majdnem minden másképp ment. Nem hiába, hisz bunkerek sokasága volt az egyetem alatt több mint tíz szinten keresztül. Mindenkinek megvolt a saját kis kabinja, családoknak nagyobb is. Nem kellett attól félni, ki mit hall, mert a hangszigetelés meggátolta. A fürdő és konyha ugyan közös volt, de nagy és tiszta. Az ételkészlet termelés nélkül is kitartott volna még tíz évig. Az áramot pedig az atomreaktor termelte, mely akármennyire is hihetetlen, még mindig működött. Hát ilyen volt az élet Smaragdvárosban. Az egyetlen igazi föld alatti városban.

Anna sírva jött be a sátorba és figyelembe se véve titeket lefeküdt az ágyába és magára húzta a takarót, sírását pedig a párnába fojtotta. Úgy tűnik a tökéletes pár fogalma Annáéknál sem működött, hiába tűnt így a kívülállóknak.

Luiza
Ugyan a tegnapi nap vége elég érdekesre sikeredett és jó sok gondolkodást hagyott maga után, a várva várt reggel elérkezett. Az üzenetet szépen az asztalon hagyhatod ahol biztos lehetsz abban, hogy a szüleid megtalálják. Már csak reménykedni kell abban, hogy apukád vagy éppen Rasim téged féltve nem fog utánad menni... Mindenesetre itt az ideje indulni.

Natasha, Luiza, Iszaj
A megbeszéltek szerint jelentetek meg a Borovickajáról a Halott Városba vezető kijárat melletti őrsön, nagyjából egyszerre. Jelen volt Sasha, a szép fiatal, karcsú és sebezhetőnek tűnő lány, aki tegnap érkezett meg Poliszba Hunterrel azzal a céllal, hogy megszerezze a Könyvet.


Iszaj, Artyom, és Leonid – az igen jóképű, gyermeki arccal megáldott muzsikus, aki eredetileg nem tartott veletek a felszínre, csak elkísérte a társait, viszont ott találkozott régi ismerősével, Sashaval, és egy rövid beszélgetés után máris megváltozott a véleménye a felmenetelről, habár kétséges, járt-e már valaha a felszínen. Hogy honnan ismeri Sashat, szintén nem lehet tudni.



Luiza és két középkorú Sztalker, Anatoli és Slavik, akik valószínűleg a Brahmanok küldetését teljesítették. Mindketten kopaszodtak már, valószínűleg a sok feljárástól. 


És végül Natasha meg Duke, a Rend által küldött katonák. Meg persze Gagarin.


Khan aki Artyomékkal tartott sehol sem volt még, de a várakozás nem volt unalmas, sőt, igazán érdekesen telt a katonák nosztalgiázásának hála.
Az egyik idősebb őr forró vizet töltött egy zománcozott edénybe, beletett három gombafiltert, aztán folytatta félbehagyott történetét, melyet azért kellett megszakítson mert megérkeztetek időközben:

- Na szóval… Akkor azzal bíztak meg, hogy figyeljem az étert. Mindenki abban reménykedett, hogy elcsíp valami jelet az Urálon túli kormánybunkerekből. De hát hiába is próbálkoztunk, elsőként a stratégiai objektumokra mértek csapást. És akkor befellegzett a Ramenkinek is, meg a városon kívüli dácsáknak is a maguk harminc méter mélyen levő pincéikkel… A Ramenkit talán még sajnálták is volna… Meg a békés lakosságot … Senki sem tudta akkor még, hogy ez totális háború, hogy akkor már minden mindegy. Szóval a Ramenkit talán még megkímélték volna, de egy harcálláspont volt alatta, így aztán bele is trafáltak… Hogy aztán polgári áldozatok is voltak – hát, ahogy mondani szokás, járulékos veszteség, pardon. No de akkor ezt még senki sem hitte, a parancsnokság odaültetett, hogy figyeljem az étert ott, az Arbatszkaja mellett, a bunkerben. És kezdetben sok érdekes dolgot csíptem el… Szibéria hallgatott, mások viszont jelentkeztek. A stratégiai atom-tengeralattjárók főként. Kérdezgették, hogy akkor most tüzeljenek vagy ne tüzeljenek… Az emberek nem hitték el, hogy Moszkva nincs többé. Az első osztályú kapitányok bőgtek az éterben, mint a gyerekek. Furcsa dolog, tudjátok, amikor ezek a sokat próbált tengerésztisztek, akiknek egész életükben ocsmány szájuk volt, most sírnak, kérik, hogy járjunk utána, nincsen-e ott a megmenekültek között a feleségük, a lányuk… Hogy menjetek, keressétek őket… És aztán mind másképpen reagált: ki azt mondta, hogy szemet szemért, fogat fogért, és elhajózott amazoknak a partjaihoz, és kilőtte a városaikra az összes lőszerét. Mások meg, fordítva, úgy döntöttek, ha már úgyis elpusztult minden, akkor harcolni sincs értelme. Minek akkor tovább öldösni az embereket? De ez már semmit se számított. És sokan voltak olyanok is, akik úgy döntöttek, megbosszulják a családjukat. A tengeralattjárók még sokáig válaszoltak. Ezek fél évig is lent tudtak maradni a víz alatt. Volt persze, amelyiket elpusztították, de azért megmaradt jó néhány. Sok történetet hallottam, még ma is kiráz a hideg, ha eszembe jutnak. No de nem ezért mesélem. Egyszer egy harckocsi legénységét hallgattam, amely csodával határos módon épségben maradt a támadáskor: a harckocsijukat egy másik egységhez kellett vinniük éppen, vagy valami ilyesmi… Az új generációs páncélzat megvédte őket. Hárman voltak benne, és mentek teljes sebességgel, el Moszkvától, keletnek. Égő falvakon mentek keresztül, valamilyen nőket is felszedtek – benzinkutaknál gázolajat vételeztek, és már mentek is tovább. Egy kihalt vidékre jutottak, ahol már bombázni sem volt mit, és itt már az üzemanyaguk is elfogyott. A háttérsugárzás ott se volt akármi, de mégse akkora, mint a városok körül. Tábort vertek, a harckocsit félig beleásták a földbe amolyan erődítménynek. A sátrakat mellette állították fel, idővel földkunyhókat ástak, kézi áramfejlesztőt szereltek össze, és elég sokáig laktak itt így, a harckocsi mellett. Vagy két éven át majdnem minden este beszélgettem velük, minden családi dolgukról tudtam. Eleinte nyugalom volt náluk, gazdálkodtak, kettejüknél gyerekek is születtek… szinte normálisak. Lőszerük volt elég. Láttak ők mindenfélét, az erdőből olyan teremtmények jártak ki, hogy az a hadnagy, akivel beszéltünk, leírni sem tudta őket rendesen. És aztán eltűntek. Én még fél évig próbáltam elcsípni őket, de valami történhetett velük. Lehet, hogy a generátor vagy az adóvevő mondta fel a szolgálatot, de az is lehet, hogy elfogyott a lőszerük…

- Amikor a Ramenkiről beszéltél - szólt közbe a társa -, hogy lebombázták, az eszembe jutott, hogy már mióta itt szolgálok, de még senki sem tudta megmondani nekem, hogy lehet az, hogy a Kreml épségben maradt. Azt miért kímélték meg? Hiszen ott bunker-bunker hátán volt.
- Ki mondta neked, hogy megkímélték? De még mennyire, hogy nem! - mondta az öregebbik és belekortyolt a teájába. - Csupán lerombolni nem akarták, mert építészeti emlék, de a legújabb fejlesztésüket kipróbálták rajta. Valami titkos találmányt dobtak le rá… Biológiai fegyvert. A legelején. Nem mindjárt vették észre, még csak nem is riadóztattak, és amikor rájöttek, miről van szó akkor már késő volt, mert ami ott kialakult, mindenkit felfalt, de még a környéken élő embereket is beszippantotta. Meg is jártuk vele… Akkor már jobb lett volna, ha eltörlik a Föld színéről - köpött ki, és elhallgatott.
- És mi volt az pontosan, amit ledobtak oda?
- Eh, hát azt én meg honnan tudjam? Évekig senki sem merte megközelíteni a Vörös Teret. Csak a pletyka járta, hogy valami ott maradt a Kreml pincéjében, ami minden élőt becsábított és elfogyasztott. Aztán a Rend tűzzel megtisztította a Kreml-t... Legalábbis egy részét. Most azt mondják üres és fekete az koromtól... Csakúgy, mint a város többi része.
- Akkor már biztonságos? – Kérdezte egy géppuskás.
- Én azt azért nem mondám… Nem néznék rá azokra a világító csillagokra akkor sem, ha kényszerítenek rá!
- Na, azt ki mondta neked, hogy világítanak? – kérdezett vissza csodálkozva egy másik. – Szó sincs róla. Hát nem tudjátok, hogy működik ez a Kremlnél? Valójában mindenki csak azt látja, amit akar. Némelyek azt mondják, hogy már maga a Kreml sincs régóta, csak mindenki beképzeli, hogy látja. Szeretné hinni, hogy a legszentebb hely épen maradt. Tudjátok, van egy mítosz. Hogy a Kreml Vörös Csillaga a démonuralkodók lakhelye. A szovjet állam védelmére behívott szellemek hadseregének marsalljai. Az ország, sőt az egész világ is darabjaira hullott már, de a pentagrammák a Kreml tornyain érintetlenek maradtak: a vezetők, akik szerződést kötöttek a démonokkal, rég halottak már, és nem maradt senki, aki visszaadhatná nekik a szabadságukat, ezért a nép ellen fordultak, és magukhoz hívják áldozataikat.
– És… hogyan hívják magukhoz az embereket? – Kérdezte Sasha.
- Hogy magyarázzam el… Volt egy rovar, hangyaleső talán? Tölcséreket ásott a homokban, ő maga az aljukra feküdt, és kitátotta a száját. Ha egy hangya elszaladt mellette, és véletlenül a gödröcske szélére lépett, vége volt. Vége a jó kis munkás életnek. A hangyaleső megmozdult, a homok kezdett leperegni a fenékre, a hangya meg vele együtt lefelé, egyenesen a szájába. Na, a Kremllel is így van. Elég a tölcsér szélére kerülni, és beszippant – mosolygott a katona.
– De miért mennek bele az emberek maguktól?
– Hát, biztos valami hipnózis… Vegyük csak például azokat a Féreghívő illuzionistákat. Hogy megbénítják az ember agyát! Nem is hinné az ember, amíg nem látja a saját szemével. Még mi is majdnem ott maradtunk egyszer… Édes istenem, az is milyen egy menet volt! Teljesen körbe vettek minket majd...

- És… más városokban is van metró, nem? – Vágott a katona mondandójába Sasha, hiszen a múlt sokkal jobban érdekelte, mint a mostani mendemondák, amiket naponta hall az ember. – Legalábbis volt, úgy hallottam. Sehol sem maradtak volna emberek? Maga korábban híradós volt, nem fogott semmilyen jelet?
- Nem, semmi jel sem volt. De igazad van, Pityerben például biztosan voltak túlélők, ott is jó mélyre építették a metróállomásokat, némelyiket még mélyebbre is, mint itt nálunk. És ugyanúgy voltak megépítve. Emlékszem, jártam ott, amikor fiatal voltam. Az egyik vonalon jó kis vaskapukkal el volt zárva a peron a sínektől. Amikor jött a vonat, ezek a kapuk a kocsik ajtajával együtt nyíltak ki. Emlékszem, mennyire csodálkoztam ezen. Akárkit kérdeztem, senki sem tudta biztosra mondani, hogy miért építették meg így. Az egyik azt mondta, hogy a vízbetörés ellen, a másik meg, hogy az építkezés során spóroltak a kivitelezésen. Aztán megismerkedtem egy metróépítővel, és az elmesélte, hogy miközben ezt a vonalat építették, a fél brigádjukat fölzabálta valami, meg más brigádokban is ugyanez történt. Csak lerágott csontokat és szerszámokat találtak. A lakossággal természetesen semmit sem közöltek, de ilyen vasajtókat állítottak be az egész vonalon, további bajok elkerülése végett. De hát mikor volt ez már… Hogy aztán ott a sugárzás miatt mi kezdődött, elképzelni is nehéz.
- Nem csak ott történtek ilyen esetek. – vette át a szót Sasha. – Egy jó barátom mesélte egyszer, hogy amikor ide érkezett, még nagyon régen, sokáig munkanélküli volt, így amikor rábukkant egy technikusi állásra a metróban, amely busásan megfizette szerény szolgálatait, és amely azzal kecsegtette, hogy részese lesz világrendje rejtett titkainak, egyből elfogadta. A fizetés, melyet az álláshirdetésben ígértek, igen kedvezőnek tűnt, követelményeket meg a leendő vonalbejáróval szemben szinte nem is támasztottak. Így természetesen elfogadta. Azonban később új munkatársainak kényszeredett magyarázataiból kezdte csak megérteni, hogy miért kell a metrónak magas fizetésekkel és veszélyességi pótlékokkal idecsalogatnia a munkatársakat. Nem a megfeszített munkarend miatt, s nem is amiatt, hogy önként le kell mondaniuk a nappali világosságról. Nem, egészen más veszélyekről volt szó. Szkeptikus ember lévén az ördögi műről bőven tenyésző baljós mendemondákat nem hitte el… – Hangját lehalkította és elmélyítette a félelem jobb átadása miatt – Ám egyszer egy rövid zsákszakasz bejárásáról nem tért vissza a barátja. Ki tudja, miért, nem is kezdték el keresni. A műszak vezetője csak keserűen legyintett, és a barátja után nyomtalanul eltűnt minden irat is, mely azt igazolta, hogy egykor a metróban dolgozott. A barátom persze nem tudott megbékélni az eltűnésével, s az egyik idősebb dolgozó folyton körbe kémlelve megsúgta végül, hogy a barátját „elvitték”. Érdekes dolgok történhettek a moszkvai föld alatt jóval azelőtt is, hogy a bombákat ledobták volna.
- Fene se tudja, mik voltak ott régebben. Elvileg a Metró építése közben Spetsnaz katonákat is leküldtek. Ezért is élték túl jópáran mikor mindez megtörtént. Heh, szerencsénkre. Aztán lehet, ott kísérleteztek, és emiatt jöttek elő azok a rémes lények… No de, a Féreghívők.

A rádiós egy másik történetnek kezdett volna neki, de a beszélgetésnek vége szakadt, mivel megjött Khan is, és végre mindenki készen állt, hogy felmerészkedjetek a felszínre. Bár Khan eléggé kimerültnek látszott és eltűnt az a megmagyarázhatatlan erő az aurájából, mégse mutatta semmi más jelét annak, hogy valami baj lenne vele. De hogy mit is csinálhatott az éjjel, arról senki sem tudott...


Mindenki megkapta a megfelelő felszerelést, egy fekete-sötétkék, nehéz, több helyen megerősített kezeslábast, térd és könyökvédőkkel, olyasfélét, mint amilyen a Rend harcosainak is van, egy különleges gázálarccal ellátott sisakot, széles kilátást biztosító plexivel, és oldalt egy-egy szűrővel felszerelt lenyitható fedéllel.


Egy pár magas szárú, fémbetétes fűzős bakancsot, egy új Kalasnyikovot, melynek lézerirányzéka, hangtompítója és lehajtható fém válltámasztéka volt. Továbbá egy hosszú nyelű lámpa, univerzális töltő, és a legérdekeseb, egy alkaron helyet kapó eszköz, melyen volt Geiger mérő, egy speciális, Metróban gyártott óra, iránytű és mozgás érzékelő. (Itt mindenki maga döntheti el felveszi-e a kapott felszereléseket, vagy nem.)

Ezek után az átjáró bolthajtásához mentek, s miután felértek a lépcsőn, megálltok a következő, betonelemekből épült falnál. A rajta átvezető kis, páncélozott ajtót megerősített őrség vigyázta. Az őr üdvözölt titeket, és Slavik, a csapat élére kijelölt brigadéros jelt adott az ajtó kinyitására. Az egyik katona felkelt a helyéről, odament a kijárathoz, és elhúzta a nehéz reteszt. A vastag acélszárny könnyedén lendült oldalra. Az ajtó mögött egy rövid, úgy háromméteres ütközőzóna kezdődött a fal és a hermetikus kapuk között. Itt még két állig felfegyverzett katona és egy tiszt teljesített szolgálatot. Mielőtt Slavik parancsot adott volna a kapuk kinyitására, úgy döntött, néhány instrukcióval lát el titeket

- Nos tehát. Útközben tilos a duma. Voltatok már a Nagy Könyvtárban? Vagy a felszínen? - nézett elsősroban Sasha és Leonid felé - Eh, nem számít… Add a térképet – szólt oda a tisztnek. – Az előcsarnokig a nyomomban lépked, nem tér le. Oldalra nem nézeget. Nem beszélget. Az előcsarnokból kimenet felérve a mozgólépcsőn eszetekbe ne jusson a forgókereszteken átmenni, mert a lábatokba kerül. Továbbra is utánam jöttök, semmi önállóskodás. Ahogy kimentem, Anatoli – mutatott a szakállas Sztalkerre – hátramarad, fedezi az állomás előcsarnokát. Ha minden tiszta, ahogy kiérünk az utcára, azonnal balra fordulunk. Most a tél miatt sokáig lesz sötét, de mivel már hajnalodik a lámpákat nem használjuk, hogy ne vonjuk magunkra a figyelmet. Ha valahol a távolban fényeket láttok, háromszor körözzetek a sajátotokkal, és ha ugyanígy válaszolnak, tudni fogjuk, hogy az illető a mi Sztalkereink egyike. Ha nem így válaszolnak vagy nem világítanak nos… Készüljetek a legrosszabbra. A Kremlről mindent elmagyaráztak nektek? Jobbról lesz, de egy tornyát a házak felett mindjárt látni, amikor kimegyünk a Metróból. Semmi esetre sem néz a Kremlre. Mindenképp betartja az aranyszabályt. Akármi történjék is. Aki mégis, az nem kell féljen a Kreml vonzó erejétől. Én magam fogom lepuffantani. Na, végig megyünk az utcán. Nem áll meg nézelődni. Szorosan mögöttem lépked. Semmi esetre sem tér át a túlsó oldalra, és semmi esetre sem megy be egy épületbe. Olyan lények élnek ott, amiket még csak elképzelni sem tudunk… Szóval, felmegyünk a Könyvtárig. Elmegyünk az ajtókig és a lépcsőkig. A térre nem megy ki, végig az oszlopok mögött marad. A Könyvtárba én megyek be elsőként. Ha a lépcsőház tiszta, Anatoli fedez bennünket, mi pedig felmegyünk, aztán mi fedezzük Anatolit, amíg ő is feljön. A lépcsőházban nincs pofázás. Ha veszélyt észleltek, lámpával adjatok jelt. Lőni csak végszükségben. A lövések idecsalhatják a Könyvtárosokat. Ha így történne, nézzetek a szemükbe. Egyenesen a szemükbe, értettétek? És ne engedjétek, hogy a hátatokba kerüljenek… Kész, indulás! – A Sztalker felvette a gázálarcos sisakot, és felemelt hüvelykujjával jelt adott az őrségnek. A tiszt odalépett a kapcsolókhoz, és kinyitotta a hermetikus kapukat. Az acélfüggöny nyikorgó hangot kiadva lassan felemelkedett, míg Moszkva halott tája megcsillant a hold sugaraiban az előcsarnok beszakadt plafonján keresztül.

A vasajtó mögötti kis részen volt egy piros telefonkagyló, mellette pedig egy slag a sugármentesítéshez. A kagylóból még egyszer megszólalt a benti tiszt, majd lezárták mögöttetek a kapukat.

Ahogy felértetek a mozgólépcsőn az égből éppen hullani kezdett az eső. A beszakadt plafonon több helyen is átfújt a szél süvítő hangot hallatva. Ezek a széllökések erősek voltak, még védőruhán keresztül is éreztétek.
Az előcsarnok már rég ki lett fosztva, szinte teljesen üresnek látszott, így értelmetlen is lett volna tovább maradni, szóval Slavik utasításait követve kijuttok az utcára.



Itt még hidegebb volt, a gázmaszk üvegje egyre inkább kezdett bepárásodni rontva a látást. De ezt az élményt még ez sem ronthatta el. Ez a végtelen tér érzése, mely egyszerre tölt el szomorúsággal és reménnyel. A város zord és gyönyörű látványa. A házak egymásnak dőlve álltak, itt-ott már a földön összedőlve, és csak várták az erre tévedőket. Az ablakok mind betörve, de mégis olyan alakot, vagy inkább arcot öltve, mintha csak mindegyik ház egymásba kapaszkodva mulatna, és a részegségtől nem tudna felkelni. Elég bizarr volt az egyszer biztos.



Aztán ez a táj fokozatosan a kissé piszkos szürkületéből kezdett átváltozni zöldes világgá, ahogy a nap sugarai felbukkantak a házak mögül. És csak ekkor látszott jól, hogy hiába a téli évszak, az olvadás mely már több mint egy éve tartott most sem maradt abba. Az utak elmosódtak, a romhalmazok vízzel teltek fel. Sasha és Leonid mint két kisgyerek egymáshoz közel húzódva gyönyörködött a tájban, mely csakis azért maradhatott meg ilyen „érintetlennek”, mert az ellenség rakétáinak nagyrészét még a levegőben leszedte Moszkva saját védelmi rendszere. A földre csak azoknak a maradványai csapódtak, vagy egy két szerencsés töltet.

A falhoz lapulva a Könyvtár bejáratához indultok, habár néhol a romok miatt az út közepén kell folytassátok az utatokat. Pár lépéssel előttetek Slavik vezette a csoportot, utána Artyom, Duke, Natasha, Khan, Sasha, Leonid, Luiza, Iszaj, végül pedig Anatoli, aki, hogy fedezzen titeket, félig oldalra fordulva hátrahúzódott.

(Bal oldalt a háttérben a Kreml, míg a kép közepén maga a Könyvtár és az előtte lévő tér. Ti a bal oldali utcákról jöttök.)


Miközben mentek folyamatosan olyan érzés leng körbe titeket, mintha valami nagy tartana felétek. Valami hatalmas és gonosz… És ekkor hirtelen a talaj elkezd remegni, míg a távolba nézve száz meg száz Figyelőt pillantotok meg, akik egyenesen felétek tartanak. Ráadásul mintha ezek nem csak az átlagos Figyelők lennének... Olyan mintha tovább mutálódtak volna...