Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Jun 6, 2023 19:36:00 GMT 1
#s://i~imgur~com/hqT4LQ3~jpg Szóval... Parancsmegtagadás. Gyakorlatilag dezertálás. Valahogy mindig éreztem, hogy ez is eljön majd. Sose voltam az a mintakatona. Sose tudtam gondolkodás nélkül végrehajtani egy parancsot, csak lőni arra amerre mutattak. Ezért sem léptem be annak idején a katonák közé a Poliszban. A Rendnél egyfajta részleges szabadságra találtam. Hunter képzése sokat segített ennek megtartásában. Nem csak mert megtanította azt hogy a saját gondolat és ösztön sokszor hasznosabb lehet a tűzharc hevében egy fentről jött parancsnál, de mert kaptam utána egyfajta fennhatóságot. A hadsereg része voltam, de valójában mégse. Egységeket irányítottam, küldetéseken vettem részt, oda mentem ahova küldtek.. De azt csináltam, használtam fel, amit és ahogyan én akartam. Annak idején egyáltalán nem tudtam mit látott bennem az öreg kopasz, ami miatt kiválaszthattak volna Melnyikkel. Talán pont ez volt az. Csak remélni tudtam, hogy a falábú kalóz ezredesünk megbocsátja, hogy élesben alkalmazom azt amit oly sok évvel ezelőtt belém vertek. Nos, túlzottan a Hanzás fiúkat sem nyertem meg a monológommal. Nem hibáztathattam őket érte. Még idealisták voltak mind, talán túlzás lett volna azt mondani, hogy egy éve szolgálnak csak. Ha hihettünk az öregek meséinek, annak idején az első világháborúba is így mentek el a katonák. Több nemzedék felnőtt úgy, hogy béke honolt Európában, nem voltak nagyobb konfliktusok, nem látták a harcok borzalmait. Így aztán amikor fenn elhangzott a háború magasztos szava, ezek boldogan ragadtak fegyvert és vonultak a frontokra, mintha csak pár hetes vakációra mennének ki. Sajnos hamar kiderült, hogy a katona élete messze nem ilyen szép. Ezeknek a srácoknak csak annyit tudtam remélni, hogy nekik nem kell majd az évek alatt annyi mindent látniuk mint nekem és megannyi bajtársamnak kellett. Ismertem a fenti hálózat gyengeségét, ezért aztán nem sokra számítva, de mégiscsak megpróbáltam elérni Melnyiket a rádión keresztül, hogy azért tájékoztassam a fejleményekről. Ha még a hiányzó lábaira is esküszik majd hogy a fejemet veszi ezért, még mindig jobb ha tőlem hallja a teljes tényállást, nem pedig egy hanzás fiú jelentését amiben csak annyi áll, hogy „A százados dezertált”. Hamarosan akadt új problémám is. Ulmant hallva kíváncsian fordultam felé, bár abból ahogy szót kért, az elhatározott arckifejezéséből és komoly hangjából már tudtam hogy mire készül. Ő is érezte azt amit én, hogy ezeket a srácokat mégsem hagyhatjuk teljesen magukra. Nos, erről szóltunk mi fiúk a Rendnél. Önfeláldozás. Beálltunk elsőként a sorba ami talán a biztos halálhoz vezetett, még úgy is, hogy mások arra ránézni se mertek volna. Hallgatva a társamat csak komoran biccentettem, majd a beszédje végével odaléptem hozzá, kezemet nyújtva. - Ki más ha nem mi, igaz, testvér? – kérdeztem tőle egy keserű félmosollyal, majd jobommal megszorítottam a vállát. – Vigyázz rájuk, talán ha a csomag egyben lejut a célba akkor Melnyik nem tépi le a golyóimat. De aztán a Színházon még számolunk, úgyhogy óvatosan, hadnagy! – mondtam, majd egy tisztelgés után a Rend újoncai felé fordulva megismételtem a mozdulatot. Ezután, még mielőtt elérzékenyültem volna inkább a többiek felé fordultam, hogy elvonuljunk megbeszélni az utat. Mint mindig, most is szomorú lesz a búcsú. Ebben a világban az ember sose lehetett biztos abban, hogy tényleg viszontlátja majd azokat, akiktől éppen elköszön. Ezt Ulman is ugyanannyira tudta mint én. Komoly esélye volt annak, hogy valamelyikünk hiába vár majd a másikra a Színházon, ott ülve két feles pohárral, azt hajtogatva, hogy a másik biztos csak késik. De hát, nem volt mit tenni. Nem is ez volt az első ilyen alkalom… Csaknem engedhettük meg, hogy ez legyen az utolsó. Ahogy vártam a többieket, csupán magamban ültem és a földet bámultam. Továbbra is azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire helyes amit teszem. Mennyi értelme van ennek. Mi van ha veszélybe sodrom a teljes küldetés sikerét a semmiért? Mi van ha a döntésem miatt még többen halnak meg…? Nem hagyott nyugodni az egész, még úgy sem hogy igazság szerint már szinte a rutin részévé váltak az ilyen gondolatok. Ahogy Sasha odalépett hozzám, legalább egy pillanatra kiszakadtam a letargiából. Indulni kellett már azonban, nem volt időm kérdezni vagy olvasni, így csak eltettem a papírt amit adott. Majd … útközben. Egy pillanatig még csak néztem a lányt. Az előbb ugyanazokat a gondolatokat visszhangozta ő, amit pár hónapja még Huntertől hallottunk. Úgy tűnt az öreg nagyon biztos volt a nyomozásában, és azután is csak tovább folytatta… bevonva másokat is. Talán tényleg igaza lehetne? Ettől függetlenül mennem kellett. Megindultam többiekkel, még egy utolsó pillantást vetve a sebesült és visszamaradó katonákra, remélve, hogy ma – vagy bármikor ebben az életben – még viszontlátom őket. Egy ideig a többiekkel még együtt megyünk, de egy idő után már csak magunk leszünk. És úgy tűnik a Könyvtárban mindenkinek más szándéka lesz… Bonyolult a helyzet. Azt hiszem az egyetlen ember akire számíthatok majd az talán a fiatal Roman lehet. Egyébként is úgy tűnt, hogy még kell néhány dolgot tanítanom a srácnak. Ahogy vakon követtük Khant, kezdtem nosztalgikusan érezni magamat. Nem ez volt az első hogy a térképével elkalauzolt minket a legelbaszottabb, legmisztikusabb helyekre és egy darabban is hozott ki. Maga az épület a szokásos, túldíszített, óriási komplexum volt ami a vörösök dicsőségét hirdette.. Majd utána átalakult egy hatalmas bunkerré, hasonlóvá mint a D6. Nocsak. Hát meg volt minden; vörös propaganda, a bunker, Khan varázslatai, meg a biomassza. Hát tényleg hazaértünk. Nem meglepő módon a térkép érzékeli a veszélyt is. Persze, hisz ez csak egy újabb átlagos nap, semmi különleges. Leértünk a bunker aljára, egyelőre még elkerülve a halálos veszélyt. Bár kissé gyanús, hogy ezt a részt még a biomassza sem lakta be, amikor neki ez a terület volt az otthona. Vajon mi is történhetett itt igazán… Azok alapján amit Khan mond, lezárt volt ez a rész. Kérdés, hogy mi lehetett olyan fontos, hogy lezárják ezt a helyet. Kétlem, hogy valamilyen értéket tartottak volna itt. Talán az induló járatok miatt? A hanzásnak meglepő módon igaza van a generátorról. Kissé furcsa, hogy rövid idő alatt ennyire tisztában voltak a bunker felépítésével, de … lényegtelen. A többiek felé fordulva intettem, hogy miközben Ulmanék bemennek, álljanak alakzatba, ki tudja hogy ránk ront e valami még idebenn. Jobb, ha készen álltunk. Egy idő után vakító fény jelzi a pár sikerét, majd hirtelen érdekes hangokat hallani bentről. Már a fegyveremre téve a kezemet megindulok az ajtó felé, de ahogy közelebb érek egyre tisztábban hallom mi történik odabenn. Danilla nevetését hallva megtorpantam, pár pillanat múlva meg is látván a férfit. Elmosolyodtam a szavait hallva, majd halkan nevetve beljebb léptem a terembe. A videót nézve elkapott a röhögő görcs, a fegyveremet letéve, a falnak támaszkodva próbáltam nem megfulladni ahogy néztem a videót. Na, ez pontosan Ulmanra vallott. Ahogy közben az ereklyéjének számító telefonjával baszakodott csak tovább rontott a helyzeten. Már alig kaptam levegőt, bekönnyeztek a szemeim is. A magyarázkodását hallva nagy nehezen összeszedtem magam, majd mellé lépve megtámaszkodtam a vállán. - Oh barátom, ha tudtam volna hogy ilyesmire készülsz azon a meetingen még én terjesztettem volna fel hogy léptessenek elő.. Azért ez elég szilárd bizonyítéka annak, hogy micsoda profi vagy. – nevettem, majd a szabadon maradt kezemmel megtöröltem az arcom. A videó végeztével beszálltam a tapsviharba, s egy pillanatig vígan néztem szét az egybegyűlteken, látva ahogy az arcok – ha csak egy kis időre is – nem tűntek olyan gondterheltnek, sokkal inkább szabadnak, örömtelinek. Ritkán látott az ember ilyet a katonákon, hisz mindig volt valami dolgunk, többnyire olyasmi, ami tartalmazta az életünk kockáztatását is. A sok lövöldözés és vérontás közepette azonban mi sem felejtettük el hogyan kell élni. Minden egyes apró pillanatot megragadtunk arra, hogy egy kis önfeledt szórakozásban lehessen részünk. Csak így maradhattunk igazán emberiek a háború mocskában. Azonban mostanra eljött a búcsú ideje is. Az ajtók feltárultak, és itt elváltak útjaink. Megvártam amíg Khan a biztonság kedvéért átrajzoltatta Ulmannal az Útikalauz járatait, bár valahogy úgy éreztem hogy túl nagy szükségük nem lesz rá. Miután meg voltak, odaléptem bajtársamhoz még mielőtt megindult volna csapatával. - Remélem aztán nem fognak túl nagy bajt okozni. – biccentek a sok újonc felé. – Nem azért mert hanzások… De egyértelműen nem veterán katonák még. Néha azt kívánom bár mi se lennénk azok. – húzom el a számat keserűen. – De hát szükség van ránk, igaz? Mutasd meg nekik, hogy az öreg fiúk a Rendnél hogyan csinálják rendesen a dolgokat. Ha meg tudsz, kérlek üzenj Melnyiknek arról hogy mi történt. Jobb, ha nem valamelyik újonctól hallja az egészet. Aztán találkozunk a Színházon, de ha esetleg hamarabb odaérsz, szerezz valami jóféle itókát. – mosolyogtam rá, majd a jobbomat kézfogásra nyújtottam, amit követően a ballal átkaroltam a vállát, kissé megveregetve a hátát. Mielőtt még azonban követtem volna a többieket a saját alagutunkba, kihasználva a pillanatnyi magányomat gyorsan megnéztem a Sashától kapott cetlimet. Hamar felismertem rajta Hunter kézírását. Meglepetésemre... Pont a Könyvről szólt. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ezt érdemes lenne megtárgyalnom a többiekkel, de aztán eszembe jutott, hogy a többiek mind más célokkal indulnak neki ennek az egésznek mint én. Habár nem álltunk aktívan szemben egymással, mégis a saját küldetésemet kellett teljesítenem – valószínűleg a többiek tudta nélkül. Nem akartam veszélybe sodorni egyiküket sem, ahogy azt sem, hogy konfliktus alakuljon ki köztünk. Nem szívesen lőttem volna le egyiküket sem egy szaros könyvért, ami egyébként is talán csak legenda. Szóval. Úgy tűnik az öreg vadász már átnézte a könyvtár nagyrészét. Annak idején Artyom is végigjárta. Ha jól látom, már csak ez az egy hely maradt. AA. Főhadiszállás. „A Nagy Bunker.” C épületegyüttes. Központi Metróparancsnokság elhagyatott Főparancsnoksága, huh… Már most elég érdekesen hangzik. Ha mindez nem lenne elég, a sugárzás. Tízszerese a felszíninek. Basszameg, mintha nem kaptam volna eleget a szolgálatom alatt már most. Ha egyszer teherbe ejtek egy nőt, esküszöm a végén még egy Sötét fog kimászni belőle 9 hónap után. Úgy tűnt azonban a gondjaim nem értek véget itt. Zelenka. Eddig erről a szerről még nem is hallottam, de nem olyasminek tűnt mint amit csak úgy be lehet szerezni bármelyik állomáson. A D6-ba pedig azt hiszem nem fogunk visszatérni még egy hamar. Újév napján. Talán Hunter elrejtette valahol a Könyvtár környékén a szert, hogy a legközelebbi alkalommal egyszerű legyen a dolga. Legalábbis valami ilyesmiben tudtam reménykedni. Egyelőre más módom nem igazán volt arra, hogy szerezzek ilyet. Folyamatosan növekvő gondokkal elindultam hát a sötét alagútban, valahol a csapat élvonalában, Khant követve. Egyre inkább haladtunk a töréspont felé, ahol talán valami olyasmire kényszerülök majd, amit sosem bocsájtok meg magamnak. |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jun 29, 2023 11:21:37 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Vanzina Luiza Antonovna - Bratti
Iszaj Zinon Antonovics – Aria
Mihael Antonovich – Gresh550 Mindenki- Még hétszáz méter, és elérjük az alagút végét – szólalt meg Khan a sor elejéről. Eddig tökéletesen bevált az Útikalauz, teljes sértetlenségben haladtatok előre a sötét alagútban. A szakállas férfi közelében ballagott Mihael, ők vezették a sort, utánuk kissé lemaradva a többiek. A menet közben mindenki próbálta a maga társaságát megtalálni, de ez leginkább Luizának jelentett nagy gondot. Szövetséges híján jó darabig senki sem szólt hozzá, csupán Artyom, Duke és Romanov beszélgetését hallgathatta, de abba ő már nem lett belevonva. A Hanzás kölyök bár még mindig a fent történtek hatása alatt volt, a vele egykorúak közelsége kicsit kihozta a búval baszott hangulatából. - Szóval rólad beszélt Ulman odafent… Hát, idősebbnek képzeltelek. Meg erősebbnek. Mint mondjuk a százados. Neked még szakállad sincs! – nevetett fel Roman, ahogy a mindenféle badarságokról dumált Duke és Artyom társaságában. - A szakáll, tudod, egy idő után már nem is nő, ha annyi sugárzást nyelsz be, mint én. Ez is csak azt bizonyítja, hogy tapasztaltabb vagyok nálad – felelte Artyom csipkelődve. - Na kis ovisok, most már fejezzétek be ezt a veszekedést, úgyis tudja mindenki, hogy Duke bácsi a legerősebb közöttünk. - Hah, persze, és ez az óriási erőd vajon elbír-e Hunterrel? – kérdezte gúnyolódva Artyom, mire Duke csak felhorkant. - Na, te aztán tudod, hogy kell elrontani a hangulatot testvérem. Mindig csak az akcióról kell beszélni, mi? Egyszer miért ne tehetnénk úgy, mintha nem a halál kapujába sétálnánk be és nem lennének ellenkezőek az érdekeink? Mintha csak bajtársak lennénk, mint régen… - Hé, nem akartam én semmi jónak az elrontója lenni! Csak hát tudod, miért pont téged küldött Melnyik? Fiatal vagy még, aztán ott a sérülésed is a szemeddel… A Bunker óta nem kettőt látsz véletlenül? – kérdezte mosolyogva Artyom. Kevesen tudták, de Duke a D6-os csata után fejsérülést is elszenvedett, aminek következtében kettőslátás alakult ki nála. Bár sikerült kezeltetni, néha még mindig előfordult, hogy visszatért ez az állapot. - Ti miről beszéltek? – kérdezte meglepődve Romanov – Csak nem kancsal a barátod? – pillantott Artyomra. - A kurva anyádat azt, nem vagyok én kancsal! – emelte fel a hangját nevetve Duke – Csak néha… Ja, kettőt látok – ismerte be végül egy vállrántás kíséretében. – Ezért aztán sokat is fogyasztok a lőszerből. Minden normális ember előtt egy cél bukkan fel, előttem meg kettő. Aztán lőhetek mindkettőre, érted. Tehát a kérdésedre a válasz, hogy tényleg nem véletlenül küldött épp engem az öreg veletek. Meg akar szabadulni tőlem a nyavalyás. Biztos vagyok benne. Túl sok tartozást halmozok fel a Rendnek – vigyorodott el Letyaga, mire Romanov felnevetett. - Na szép, minek az embernek barátok, ha ilyen ellenségei vannak. Vagy mi… Na, fordítva! Értitek. - Jólvan Roman, te se jártad ki a Hanza iskoláját! – paskolta meg a vállát a fiatal harcosnak az idősebb Ranger. Mindeközben Artyom maga elé meredve ballagott tovább, majd Duke felé fordult. - Gondolod, ez csak egy odaútra szóló jegy akkor? – hümmögte. - Áhh, ugyan már, ilyen embereknek, mint mi, egy kis Könyvtári kiruccanás nem zárulhat halállal! Ha nem kaptunk retúrjegyet, hát majd csináltatunk mi magunknak! Hisz ilyen ez a földalatti élet. Mindent magadnak kell megoldj. - A föld alatti élet... – merengett el Roman – Hé, fiúk, milyen volt az élet odafenn? Az öregek mindig csak olyanokról mesélnek, amit elképzelni sem tudok… Ti gyerekek voltatok amikor minden elszaródott, nem? Meséljetek már valamiről! - Ja, gyerekek voltunk még. Én négyéves voltam akkor. Nem sok minden maradt meg, egyedül a fagyi íze csak… Ilyen jéghideg, krémes valami volt az. A mostoha apám régebben mindig azt mondta, hogy a Poliszban megmaradt egy jégkrémgép, és ha jól tanulok, akkor elvisz egyszer oda. De aztán mikor odaértem, kiderült, hogy mindez csak egy mese volt… Semmilyen fagyi nem volt ott. – felelte Artyom, majd Duke-ra nézett. – Na és te? Te hány éves is voltál akkor? - Három – felelte amaz visszaemlékezve a múltra – Eh, nekem semmi sem maradt meg azt hiszem. - A szüleid? A lakásotok? Bármi? – kérdezte Romanov reménykedően, a fagyi képzeletbeli megkóstolása pont ugyanolyan izgalomba hozta, mint egy kisgyereket, aki először hall róla. - Hmm… A szüleimre nagyjából emlékszek, de bár ne így lenne… - gondolkozott el Letyaga – Ezenkívül tényleg nincs semmi… Vagy hát… De! Megvan! A tévénk. Emlékszem, ahogy a tévében – jó nagy tévénk volt – mutatják az elnököt. És az elnök azt mondja: nincs más választásunk. Kényszerítenek rá bennünket. Sarokba szorítottak bennünket. Nem kellett volna sarokba szorítaniuk minket. Tehát úgy határoztam… - És ekkor bejön anyám a konyhából, kezében egy tányér tyúkhúslevessel. Azt mondja: mit nézel ilyen hülyeségeket? Inkább átkapcsolok neked valami rajzfilmre. Én pedig azt válaszolom neki: nem akarok húslevest! Úgy látszik, éppen azt a pillanatot jegyeztem meg. Éppen a kezdetét. Vagy a végét. Tudja a halál. A lényeg, hogy utána már nem volt se rajzfilm, se húsleves… - Na, nem úgy volt az ám, Letyaga! – szakította félbe Slavik, aki időközben meghallotta miről beszélnek a fiatalok – Először ők mértek csapást ránk. Nem mi rájuk, hanem ők ránk. Áruló módon. Biztosan így volt. Én akkor már tizenhárom voltam. Tisztán emlékszem rá. – Én pedig azt mondom neked: blablabla! Sarokba szorítottak blablabla, kényszerítettek minket, blablabla... Ő volt az elnök, és mégis sarokba állíthatta valaki? Hát nem ő kellett volna megvédje az országunkat? – vágott vissza Duke. – Nem mindegy ma már? – kérdezte Artyom. – Hogy mi vagy ők? – Nem mindegy – mondott ellent neki a Sztalker. – Mi nem kezdtük volna. A mi népünk normális. Mi mindig békét akartunk. Azok a kurvák hajszoltak bele minket a fegyverkezési versenybe, hogy kizsigereljenek. Fel akarták darabolni az országot. Darabokra szabdalni. A kőolaj meg a földgáz miatt. Mert megakadtunk a torkukon, mint a szálka. Egyáltalán nem volt szükségük független országokra. Mindegyik lefeküdt nekik, még a lábukat is széttárták. Csak mi… Vicsorogtunk rájuk. És ezek a szemetek, ezek a rohadékok... Egyszerűen nem hitték el, hogy elmegyünk a végsőkig. Azt gondolták, mindjárt összeszarjuk magunkat. Mi pedig... Hogy szétdaraboljanak bennünket, aha! Na azt már nem! Azt nem adjuk meg az ellenségnek. Lófaszt nekik, nem olajat! – mutatta fel a középsőujját a levegőbe – Hogy gyarmatosítsanak minket. Aztán végül ők maguk szartak be, a faszfejek. Amikor a tévéjükben megmutatták nekik, mi repül feléjük. Aki karddal támad ránk... Mi meg úgyis kibírjuk, a föld alatt se pusztulunk el. Hisz ezért élünk mi még, amikor ők már rég a tisztítótűzben égnek! – Na mert te tizenháromévesen biztos mindent megértettél abból, ami körülötted folyik! – szólalt meg gúnyosan Romanov – Szerintem egyszerűen mindenki csak egy hülye fasz volt és ezért kerültünk ide. Most meg vakargathatjuk a tökeinket, hogy akkor hogyan is tovább. Még jó, hogy a kormány legalább megsemmisült… Eltudjátok képzelni, mi lenne, ha élnének még? Biztos nem bírnák ki, hogy ne üzenjünk újra hadat Amerikának. Mennénk mi is a jó kis golyózáporba, oda, ahová az apáink is! - Miért tenne ilyet a kormány? – kérdezte Duke – Ők csak a népet védik. Vagyis védték… Persze, elkövettek ők is hibákat, mint az elnök, de attól még vannak normálisak is közöttük. - Hát, ha így lenne, miért nem tolják ide a seggüket? - Lehet csak dolguk van. Mit tudsz te arról, mi folyhat a háttérben? – kérdezte kissé feszülten Duke, mire Artyom csak sóhajtott egyet, jelezve, hogy kezd egyre indulatosabbá válni ez a beszélgetés. Azonban befejezni így sem sikerült, mert hamarosan Mihael tűnt fel és szállt bele ő is a politizálásba. Luiza:
Már éppen kezd érdekessé válni a diszkurzus, amiből bár kihagynak, attól még igen izgalmas, amikor valaki megzavar. - Hmm… Szóval te vagy az egyedüli Brahman közöttünk. Egy Őrző… Mondd csak, mit tudsz a Könyvtár ezen részéről? Egyáltalán tudtatok a létezéséről? – kérdezte Khan, aki Rend Parancsnokával lassított le, hogy beérjétek őket és tudjanak csatlakozni a beszélgetéshez – Érzem, hogy lassan közeledünk egy olyan ponthoz, ahonnan már nem lesz visszaút. Ahol… Olyan választások elé kerülünk, ami az egész Metró sorság beárnyékolják. Jó lenne, ha megtudnánk egyezni a Könyv felhasználásának módjáról… Te mit gondolsz, mi lehet a Könyvben és vajon miért kell annyira az a mestereidnek? – tette fel az újabb kérdést, ahogy egyik kezében az Útikalauzt fürkészte, a másikkal meg a kecskeszakállát simogatta. Iszaj: A fiatalok komolytalansága jócskán megrendítette azt a legendát, amit a Rend harcosairól tartottak. Úgy tűnt ők is csak ugyanolyan emberek, mint te magad, habár te sosem vetemednél arra, hogy ennyire elengedd magad egy ismeretlen, sötét és beláthatatlan alagútban. Szóval ahogy más elfoglaltság felé néznél, hogy talán valakinek a hasznos beszélgetését halld meg, felfigyelsz Khan-ra, ahogy Luiza felé közeledik és a téma nem más lesz, mint a Könyv. Neked, mint a Kiválasztottnak, talán nem ártana csatlakozni hozzájuk, hogy esetleg te is állást tudj foglalni abban, mire használjátok fel a Könyvet. Akár az a Sötétek megmentése, akár nem… *****
Mindenki- Állj! – szólalt meg Khan erőteljesen, az összes kialakult beszélgetést félbeszakítva. – Érzitek ezt? Légáramlat… Közel járunk az úticélunkhoz – jelentette ki és talán nem is járt messze az igazságtól. Ahogy azt ti is éreztétek, a levegő sokkal kellemesebb lett és eltűnt ez a fülledt, poshad föld szag is. Aztán ahogy még tovább mentek, a zseblámpák fénye egy adott pontnál már nem az alagutat világítja meg, hanem eltűnnek a végtelenben. Azonban mielőtt elérnétek ezt a pontot – ami valószínűleg egy hatalmas központi csarnok, csakúgy, mint a D6-os Bunkernél – hirtelen lövéshangokra és kétségbeesett sikolyokra lesztek figyelmesek. (OOC: Ez csak egy hasonló kép, nem teljesen ugyanilyen, ahová ti tartozok. Lényegében van középen egy hatalmas csarnok, aminek az oldalain különböző épületegyüttesek vannak, és ti az egyik idetartó alagútban vagytok.)  (OOC: A középső részt így kell elképzelni.) - Tartsatok ki! Hamarosan megérkezik az erősítés! Utána utat vágunk magunknak és elhagyjuk végre ezt a bunkert! Előre katonák! A vérünket fogjuk ma adni azért, hogy végre szabadok legyünk! – üvöltötte egy a többi hangnál sokkal különlegesebb és erősebb női hang. Bármi is támadja az előttetek lévő embereket, egyelőre nyomát sem látjátok az ellenségnek, ahogy a torkolattűznek és az irányjelző lövedékeknek sem. Viszont nem telik el pár másodperc – ami alatt ti védekező állást vesztek fel – és több, sötét árnyat fedeztek fel a hangok irányából, amik meglepő módon most egyenesen felétek tartanak. És nem úgy tűnik, mintha emberek lennének… |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jul 11, 2023 17:53:10 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Noemi Winter – rani25 Klaus Werner – Gresh550 Klaus Werner:- Sajnos csak egy darabig megyek veletek, drága barátom… - sóhajtott fel Ditmar a kérdésedre reagálva, miközben egyre csak eltávolodtatok az állomástól – Most egy nagyon fontos feladatom lesz nekem is, ugyanis nem csak ti lesztek az egyetlen osztag, amely a dicsőséges Negyedik Birodalom hatalmát és tekintélyét növeli meg a mai napon, hanem szinte az összes egység a Különleges Osztálytól. És én magam kell összehangoljam ezeket az akciókat mind egy szálig. Mert fiúk, a mai napon, történelmet fogunk írni! – emelte fel a hangját, majd csak egy hatásszünet után folytatta. – Emlékeztek még a felszíni akciókra az elmúlt hónapokban? – kérdezte Ruslan-ra pillantva, ahogy megállt az alagút egyik bemélyedésénél, majd kinyitotta a még régen szervízalagútként szolgáló folyósó ajtaját – Folyton az agyamra mentél a folytonos kérdéseiddel, hogy mit miért csináltok… Hát most itt a magyarázat! – mosolyodott el, majd ahogy beértetek a szobába, a kabátja egyik belső zsebéből kivett egy térképet tele haditervekkel és mindenféle jegyzettel, amit aztán a szoba közepén álló asztalra terített le úgy, hogy a plafonról csüngő lámpa jól láthatóan megvilágítsa azt – Az Ohotnij Rjad állomás a kezdetektől fogva a Vörösöké volt, ahogy a Forradalom Tér is, miután az Antikommunista Koalíció békét kötött velük. Ez mára már mind történelem, ti is tudjátok. Azonban akkoriban a Színház még semleges állomás volt. De drága elvtárs bajtársainknak természetesen ez nem tetszett. Övék volt az Ohotnij rjad meg a Forradalom Tere, de egyenes átjárás nem volt köztük. Csak a Tyeatralnaján keresztül. Annak idején a hírszerzőink azt mondták, a Vörösök úgy döntöttek, hogy egyesítik ezeket az állomásokat, amivel megsértették volna az Antikommunista Koalíció és a Vörös Vonal megállapodását. Mi ezt jeleztük is a Hanzának, de kis állam révén nem törődtek velünk, akkor még nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy a szavunk érjen is valamit. Így az ellenség gondtalanul tudta szép lassan bekebelezni a Színház állomást, megadva nekik azt a lehetőséget, hogy minket egyetlen csapással elpusztítsanak, hisz onnantól kezdve, hogy övéké volt a Tyeatralnaja, egyetlen megállóra voltunk tőlük. Így nem maradt más választásunk, mint embereket toborozni és megtámadni a Vörös Vonalat. Azt hitték befogunk szarni tőlük, de tévedtek. Pont, hogy adtak egy löketet, mert a félelemtől kísértett állomásainkon önként álltak be a seregbe a férfiak. Mi pedig egyre csak erősebbek lettünk! Idáig nyúlik vissza a háborúnk a Vörös Vonallal. És most, a mai napon egyszer s’ mindenkorra lezárjuk azt a mi javunkra! – vigyorodott el büszkén – A Führer zseniális taktikája a következő volt: miután a Komszomolszkaján kitört a pestis és a Vörös Vonal kenyérkészítése leállt, illetve állomásaikon egyre nagyobb mértékben rohadt el a gombaállományuk, a Führer úgy döntött, befogadja az éhezőket. Ezzel egy hatalmas embertömeget indított el a Vörös Vonalon, ami teljes mértékben feldúlta, meggyengítette azt. - Ditmar, mind tudjuk, hogy ez nem a Führer érdeme volt… - szakította komoran félbe felettesét Ruslan – A Vörösök hívták a Színház felé a tömeget, mert ott volt csak annyi hely, hogy mindenkit eltudjanak szállásolni. Csak a kelleténél többen érkeztek és elindult a szarlavina… - Akárhogy is legyen… - húzta el a száját Ditmar, nem vette a fáradságot arra, hogy vitatkozzon erről és különösebben mérges sem lett az őrmesterre – most menekültek ezrei lepik el a hármas állomást. És a Führer rájött, hogy ilyen káoszban az győz, aki a nagyobb rendet tudja nyújtani. Így hát megszületett a terv, hogy hogyan mentsük meg a Színházat a Vörösöktől. El kell vágni a Tyeatralnajáról a Forradalom Térre vivő átjárókat, ezt pedig nem máshogyan fogjuk csinálni, mint a felszínen keresztül, a Tverszkaja utcán végig vonulva. Biza barátaim, azért fésültük át az elmúlt hónapokban azt a környéket ennyiszer és tisztítottuk meg a mutánsoktól a tömbházakat, hogy a Gárda Különleges Osztálya a lehető legkisebb veszteséggel tudjon ott átvonulni. Amint az osztagaink elérik a Színházat, leereszkednek és megsemmisítik az átjárókat, kivéve egyet, amit csupán aláaknáznak, hogy ha az ellenség túl nagy fenyegetést nyújtana, akkor robbantsák csak be. Nem szeretnénk teljesen elpusztulni hagyni a Forradalom Terét, túl nagy érvágás lenne a Vörösöknek, ha mi foglalnánk el. De ez csak másodlagos, a fő feladatunk a Színház.  (OOC: A Tverszkaja utca, a piros pont a Birodalom állomásainak helye.)
Na már most, amint a Forradalom Tér elszigetelődött, a főseregünk megindul a Hídon és eddig nem látott erejű támadást indít. Szerencsére bőven van elég hadifoglyunk és korcs embereink, akiket golyófogónak használhatunk. És amint a katonáink elérik az Ohotnij Rjadot, megpróbálják a Vörös Vonal felé vívó járatokat berobbantani, hogy megakadályozzuk, hogy onnan tudják átdobni az egységeiket hozzánk. És mindeközben… - itt kis szünetet tartott, miközben mélyen a szemetekbe nézett és úgy folytatta – a ti feladatotok lesz a Színházra való betörés. Ráadásul a Híd alatt. Igen, tudom mit mondanak róla. Hogy elátkozott és életerőt zabáló lények vannak odalent, akiket lehetetlen megölni… Tisztában vagyok vele, de ezért küldelek titeket. A legjobbakat. A Színházról pontosan odatartó szervízalagutak vannak, melyet még az elődjeink, a Metróépítők építettek. Hogy miért pont onnan, a fene se tudja, egy biztos, hogy ez nekünk egy remek lehetőség. Persze jócskán őrizni fogják ezt is a Vörösök, de nem számítanak onnan támadásra, hisz eddig az összes egység – a mi és az ő részükről is egyaránt – meghalt odalent. De nektek sikerülni fog! Ti se perc alatt át kell jussatok ott és be kell szivárogjatok a Színházra, ahol akkora zavargást kell rendezzetek, amekkorát csak tudtok. És ha mindez sikerül, az összezavarodott Vörösöket a saját civiljeik fogják halálra taposni erősítés híján. Mi pedig, amint az Ohotnij Rjad a miénk lesz, átmegyünk a Tyeatralnajára és győzedelmeskedni fogunk. És ha netán a felszínen érkező egységeink elég ideig kitartanak, még a Forradalom Tér is a miénk lehet. Tehát mindennél fontosabb lesz most az idő. Gyorsan és pontosan kell cselekednünk. A Vörösök bármelyik pillanatban támadást indíthatnak, kitudja meddig bírják még visszatartani a civileket. - Na és mi van a küldeménnyel? Azt mondtad, ultimátumra vagy könyörgésre számítasz a Rendtől. És hogy Besszolov szavai utasítás értékűek… Így is megindítjuk ezt a támadást? – kérdezte Markov. - Jaj, nem is tudom, hogy mondjam el ezt nektek… - vakarta meg a feje tarkóját a felettesetek, miközben igen fájdalmas arcképet villantott – Besszolov egy… Igen érdekes figura. És képes arra, hogy átverje az egész Rendet. - Ezt meg hogy érted? – kérdezték rögtön ketten is az osztagodból csodálkozva, elmerengve a hallottakon. - Nos… A Rend, és ezt most a legteljesebb tisztelettel mondom, hisz a Rend munkája tényleg nagyon becsülendő, de nem ért a kémelhárításhoz. Nem akartam ott előttük mondani, de mi az, hogy azon is meglepődnek, hogy így feltartóztattatták őket? Nyilván, amit tenni akartak az őreink, arra nem volt joguk, de egyébként teljesen jó alapuk volt arra, hogy a helyzet tisztázása végett megállították őket. Hisz nálunk éppen rendkívüli helyzet van és bármikor jöhet egy Vörös kém, hogy belülről rohassza szét a Birodalmunkat. Csak a múlt héten a Vörös Vonal tizenöt ügynökét buktattuk le és tettük ártalmatlanná. Kémeket, diverzánsokat, terroristákat. És akkor így fennhangon baszakodnak, hogy majd „a legközelebb külön kérvényt nyújtunk be, hogy átadjuk a titkos küldeményt…” – utánozta Kirill mély, kimondottan hangos és érdes hangját, elég sok undorral és düh-vel. Ahg, mindegy, visszatérve Besszolovra, ezek után, mit vártok tőlük? Hogy feltűnik nekik, ha valami nincs rendben a levéllel, huh? – kérdezte mosolyogva, szinte azonnal megváltoztatva az előző hangulatát – Dehogy fog, és ezt pontosan tudja Melnyikov polgártársunk is. Így nem volt nehéz megoldani, hogy a színház miatt a Rend hozza el a levelet és adja át nekünk, hogy pontosan tudjuk követni Besszolov utasításait. Mert uraim, bár sokat nem mondhatok róla, az is lehet, hogy már így is igencsak eljárt a szám, de olyan összefogás történt jelenleg a Vörös Vonal ellen, amire régóta nem volt példa! A Birodalom, a Hanza, és a Rend is eleget tűrte már ezeknek a korcsoknak a létezését! Itt az ideje, hogy végleg kiirtsuk őket! - Szóval… Az egész küldeményes szarság csak arra kellett, hogy a Vörösök vagy az ő szimpatizánsai azt higgyék, a Rend és a Hanza sincs ellenük? – kérdezte az őrmester. - Pontosan. És mire észbe kapnak, már nem is lesz Vörös Vonal! Ezért lesz ilyen fontos a mai nap! És ezért mondtam el ezt nektek. Mert megérdemlitek, hogy tudjatok róla – mosolygott rátok őszintén, jól megvillantva sérült arcának bal felét, melyen egy régi golyó ütötte seb virított. - És akkor pontosan mi a terv? Mármint, hogy a Híd alatt hogyan jutunk át? – kérdezte a legfiatalabb harcos tőletek, Pavlo, akitől már jól megszokhattátok, hogy mindig ő teszi fel ezeket a kérdéseket, mivel ő szeret a legjobban fejben előkészülni. Így hát beleláttatok a térkép részletes áttanulmányozásába, ami aztán jó sokáig el is húzódott, így mire útnak indultok, eltelik már pár óra is. *****
Szorosan egymás mögött haladtatok lefelé a létrán, ami levitt titeket a Híd alá. Bár a létra elég ramaty állapotban volt, ráadásul még elég csúszós is – Miroslav kétszer majdnem le is esett – végül épségben leértetek. Odalent a megbeszéltek szerint egy másik csapat várt, a háromtagú felderítőkből álló 222-es osztag, akik nektek fésülte át a területet.    - Üdv a pokolban, fiúk! – tisztelgett felétek a tiszt – Jevgenyij őrmester vagyok, ott hátrébb a két társam Viktor és Prigozsin. Nekem tisztának tűnik az út, – pillantott az előttetek álló sötét, átvilágíthatatlan ködben úszó temetőre a férfi – már megjártuk oda vissza kétszer a tegnapi nap folyamán, még a szerencsétlen 129-es osztagot is megtaláltuk, akik a múlt hónapban tűntek el… Szóval szerintem nem lesz gond. Főleg, hogy a mai nap folyamán lövöldözést hallottunk odabentről, tehát vagy a Vörösök műveltek valamit, vagy valami agyhalott Sztalker tévedt le oda. Akárki is legyen, a mi térfelünkre nem jutott át, tehát minden bizonnyal meghalt. Ami kimondottan szerencsés, mert a lények csak egyszer esznek egy nap… - magyarázta a férfi, aztán pont belekezdett volna valami más témába, amikor hirtelen a Viktor névre hallgató felderítő halkan, de érthetően felétek kiáltott. - Valami közeledik! Ismétlem, valami közeledik! Harckészültségbe emberek! Noemi WinterHunter nem éppen volt az a beteg, aki fájdalmában ide oda csapkodott volna. Mindvégig fapofával tűrte, ahogy ellátod a sebeit és az sem zavarta, hogy a morfiumot magadnak adtad be. Sőt, még a segítségedre is volt, ha bár nem éppen olyan rutinosan, mint egy már több tucat éve orvosként dolgozó személy. Úgy tűnt, sokkal többször kellett életet kioltson, mint sem megmentsen... Azonban ahogy a pisztolyoddal szeretnéd a sebet tökéletesen lefedni, hirtelen a jobb kezedre fog – olyan erővel, hogy az már szinte fáj – és csak a magyarázatod után enged tovább dolgozni. - Találékony. Okos. De így eggyel kevesebb fegyver… - mondta szaggatottan, olyan hanglejtéssel, melyből nem tudtad kivenni, hogy ez most dicséret vagy lehordás volt-e. – Fogd ezt! – vette elő egy másik pisztolyt a táskájából, mely éppen mellette pihent – Nehéz út lesz. És mindketten életben kell maradjunk! – itt a hangja egy pillanatra megváltozott, az eddigi érzelemmentesség eltűnt belőle, helyette élettel telt meg – Ha nem… Sikerülne… De muszáj lesz… - változott vissza a hangja, aztán így folytatódott egy pár másodpercig, mintha csak magában beszélt volna – Akkor keresd meg Homéroszt a Birodalomban. Ő… Segíteni fog. Különben… Nem! Sikerülni fog! Ahg… Csak fogd ezt! – nyúlt a bikanyaka felé a férfi és akasztott le onnan egy kis fémlapocskát, melynek egyik oldalán ez: „Ki más, ha nem mi?”, a következőn meg ez állt: „A Rend”, alatta meg átkarcolt betűk, mely minden bizonnyal Hunter igazi nevét mutatta.  Ha remegő kezéből elveszed a dögcédulát, többé már nem szólal hozzád, még ha kérdezed is, akkor se. Se Homéroszról, se arról, mégis hogyan kéne teljesítsd a küldetést Hunter nélkül. Csupán a parancsot adta ki az indulásra, amint elkészültetek. Onnantól némán, bicegve, fájdalommal tele haladtatok a Negyedik Birodalom felé, remélve, hogy most már nem botltok bele semmibe...
 (OOC: A Híd maga.)   (OOC: A Híd alatti terület.) |
|
rani25
Lelkes fórumozó
Posts: 71
Utoljára online: Jul 3, 2024 6:11:40 GMT 1
Apr 15, 2021 11:59:52 GMT 1
|
Post by rani25 on Aug 28, 2023 14:12:51 GMT 1
#s://i~imgur~com/lDDaDkA~jpeg Noemi nem egészen tudott a férfi sebeire koncentrálni, amit bár nem mutatott ki, de erősen szégyellt. A szavai ugyanis meghökkentették és olyasféle elgondolkodtató kíváncsiságot keltett fel benne, amelyet nem sok ember iránt érzett. Ki is ez a férfi? Mi a valódi története, ami túlmutat a legendákon? Ki az a Homérosz? Mit rejt a küldemény? Miért ilyen fontos, hogy időben és épségben megérkezzen? Mivel érdemelte ki, hogy átnyújtja neki az ő saját, eredeti dögcéduláját? És végül, de nem legutolsó sorban, milyen nevet rejt a kisatírozott szekció? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken mereng, az ellátást a végére már teljes mértékben reflexből és rutinból végezve. Eltette a fegyvert, majd egy rövid eszközszámlálást tartott, de ha nem kérdezik, nem jelenti ki hangosan, mennyire híján maradtak a készletnek. „Fene annak a robbanásnak..."Vezényszóra megindul, bár előre haladván még egyszer hátrapillant, megemlékezvén azokra, akik miatt most itt lehet... Nem nehéz Hunterrel lépést tartania, sérülései miatt most pusztán poroszkál, bár Noemi azon is elgondolkodott, vajon csak az erejét tartogatja-e eképp. A remény, hogy végre átjutottak a küldetés nehezén, naív elképzelés mindnyájuk részéről. Nem kell figyelmeztetnie Huntert, magától is ráeszmél, hogy társaságuk akadt. - Maradj fedésben. - mondta a medvének. Nem mintha joga lenne egy ekkora nagyemberhez ilyen rideg parancsot osztania, de ő sem igazán tehetett sok mindent a teljesen elkeseredett nő elkövetkezendő őrültségével szemben. „Az élet nekem nem kedves többé, lesz, ami lesz!"- Állj! - Áll az alagút közepébe, vakmerően nyílt célpontot nyújtva. - Ne lőjjetek! Itt a Rend tagja, Noemi Winter! Ismétlem, a Rend tagja vagyok és békével jöttem! Lámpáját magára irányítja, s jól megvilágítja a Rend dögcédulját is, így Huntert a sötétben hagyva, magára tereli a figyelmet. Ha valakit, hát őt lőjjék le. |
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on Oct 1, 2023 21:17:35 GMT 1
#s://cdn~discordapp~com/attachments/711931051747835976/802302781964288010/unknown~png Útközben nem igazán zavar, hogy egyedül vagyok, sőt. Valahol egy kis felüdülés, mostanság túl sok volt az idegen, az új arc. Örültem, hogy magamban lehetek a gondolataimmal. Nem tudtam, pontosan mire is számítsunk, de próbáltam arra gondolni, amit tanítottak és amit kutattam. Amit tudtam. Magyarul egy tervet próbáltam összeeszkábálni. A beszélgetésre sem nagyon figyelek, csak kissé irritáltan jegyzem meg magamban, hogy hogy lehet ennyi barom egy rakáson? Komolyan elhiszik, hogy a kormány jófej és minket akart volna védeni? Hiszen annyi példa van a történelemben, hogy korruptak és magukat akarták jólétben tudni és a hatalmat növelni. Igazából mindegy is, ki kezdte a csapásokat. Mindkettő fél megérdemelte ezt, legalább beláthatták volna, hova jutottunk, de nem hiszem, hogy így lenne. Ha léteznek még, most is azon gondolkodnak, hogyan tudják a másikat megsemmisíteni. Gondolataimból egy ember rángat ki. Ahogy csatlakoznak hozzám, kicsit elmosolyodom. - Hogy tudtunk-e róla? Igen... Bár mi inkább valami kriptának tartjuk, amire épült a Könyvtár, mint a részének, de igen. Tudtunk róla - felelek egyszerűen. Aztán ahogy folytatja, ránézek. - Miért, ön szerint meg fogunk tudni egyezni? Szerintem még ha a cél közös lenne, akkor sem feltétlen menne - sóhajtok fel. - De még azt sem tudni... Maguknak mire kell a Könyv tulajdonképpen? - kérdezem, hogy nyerjek egy kis időt. - Miért gondolkodnak el előbb az emberek azon, hogy mire fogják felhasználni, mielőtt tudnák, egyáltalán mi van benne? - tette fel a kérdést mosolyogva. - Én csak azt tudom, hogy meg fogja változtatni a világunk sorsát. Hogy melyik irányba, az kérdéses. De ha jól értjük meg az oda leírtakat, akkor talán meg is tudnánk menteni az elpusztult otthonunkat. És nem a Metrót értem ez alatt... - fejezte be sejtelmesen a mondatát. Ő sem akart többet mondani, úgy tűnt, amíg én nem adok pontos válaszokat. Bár megjegyzendő, hogy nem úgy tette fel a kérdést, hogy mire akarjuk használni, hanem mire kell nekünk. Elvégre a Könyv sok másra használható... Egyesek szerint erővel ruházza fel az olvasóját, mások szerint, a címéből kiindulva, a Jövőt változtathatod meg vele. De hogy mi az igazság, senki se tudja. - Na, ezt én is sokszor kérdezem - mosolyodom el. - És ön szerint ha valaki meg is érti a dolgokat, akkor a jóra használná? És nem önmaga erősítésére? Az emberek önzőek, és ebben a szarkupacban bármit megtennének, hogy jobb legyen nekik... Legalábbis én ezt látom a legtöbb emberen. Az sem érdekli őket, hogy esetleg hosszútávon más jobban megéri, hogyha nekik akkor éppen jobb lesz... - folytatom elhúzva a számat, majd várok egy kicsit. - Felteszem a többes szám akkor az egész Őrző rendre vonatkozott. Nos, úgy gondoljuk - hangsúlyozom a többesszámot -, hogy jogunk van magunkhoz venni, mert Könyv, mert okosság van benne és ugyebár az Őrzők azok, akik kicsit is értenek ezekhez, más biztosan nem érti a dolgokat... - ironizálok, hogy érezze a dolgot. - Gondolom, be akarják tenni a többi relikvia közé és próbálnák megfejteni a dolgot... - forgatom a szememet. - Te eléggé másképp gondolkodsz, mint a társaid... - pillantott rám a menetelés közben. - Nem sokan mernék így kigúnyolni az Őrzőket... Mindazonáltal ez is azt bizonyítja, hogy nem véletlenül téged küldtek a Könyvért. Az Őrzők mindig is a különleges gondolkodásúakat keresték. Hisz az átlagember nem fogja megérteni a Könyvben leírtakat. Nem véletlenül létezik a Kiválasztott legendája. A Könyv maga dönti el, kivel hajlandó megosztani a tudását. Az sem kizárt, hogy nem lehet se jóra, se rosszra felhasználni, csak arra, amit maga a Könyv akar. Maga a Jövő... - gondolkodott el, miközben lepillantott a térképére és hirtelen átadta nekem, vagyis a mellkasomhoz nyomta azzal a kezével, amelyik oldalán mentem. - Mit látsz rajta? Te is látod azt, amit én? - kérdezte kiváncsian. Megrántom az ép vállam. - Igen, meglehet. Nem véletlen utálnak, de közben értékes is vagyok... Gondolom, valaki feláldozható, de értelmes ember kellett. Szóval tökéletes vagyok a feladatra. Nem fognak sírni utánam, ha nem térek haza - mondom közömbös hangon. - És mit akar a Könyv, uram? - kérdeztem sejtelmesen. Aztán hozzám nyomja a térképet. Furcsán nézek rá. - Mit? - ránézek, majd fel rá. - Ez egy térkép. Arra van, hogy mutasson dolgokat... - mondom értetlenkedve. - Bár azt a kérdőjelet sosem értettem és ezt a jelet sem tudta senki elmagyarázni... - mondom elgondolkodva, ahogy két olyanra mutatok, ami sima térképen nincs. - Igen, sajnálatos a tehetségeket így elpazarolni... - mondta sajnálkozóan, bár nem tudni, hogy rám értette-e, vagy tényleg csak a bennem rejlő potenciálra. - Én sem tudom, mit akar - vallja be aztán őszintén. - Sokáig kutattam, de sosem jutottam előrébb. Dzsingisz Kán reinkarnációjaként lehet, nincs jogom hozzá, mert átéltem a múltat, jelent is és mindenre emlékszek belőle - mondja közömbösen, mintha ez lenne a legnormálisabb... Biztos normális ez a pali? - Sosem? Te láttál ezelőtt is ilyen térképet? - vonta fel a szemöldökét meglepetten. Megállom, hogy ne forgassam a szememet. - Maga Dzsingisz Kán reinkarnációja?! Rengeteget olvastam róla! És látja a múltat meg a jelent! - lelkesedem be. - Muszáj mesélnie! Mindent le kell írni! Ajj, bárcsak lenne több papírom... - mérgelődöm, miközben tovább beszél. - Aha... Láttam... Miért? - kérdezem nem teljesen odafigyelve, mert próbálok további papírt keresni, de nem találok. Csak a füzetem van. - Ez nem olyan dolog, amit el lehet csak úgy mesélni a másikra! - néz rám mogorván Khan, talán kissé felidegesítettem a túlzott lelkesedésemmel, de ez van. - És fontosabb dolgok is vannak annál, mint hogy történelem órát tartsak számodra... A térkép, amelyiken láttad már ezeket a jeleket, sokkal fontosabbak... Mondd csak, ezen a térképen semmi furcsát nem veszel észre? Nem érzed azt, mintha... Beszélne hozzád? Mintha változnának az alagutak rajta, ahogy változik maga a Metró is? - kérdezi most már lenyugodva. Megrántanám a vállam, de időben figyelmeztetem magam, hogy fájna, így nem teszem. - Lehet, ebben az esetben akkor bocsánat... A Könyvtáros beszélt belőlem! - magyarázkodom. - Pedig a történelem izgalmas... De egyetértek, valóban vannak most fontosabb dolgaink... - mondom, aztán a térképet nézem. - Őszintén, olyan sokat nem láttam még, de valóban... Mintha rémlene, hogy valami mintha máshol lett volna... De azt mondtam, hogy biztosan csak nem emlékszem jól. Szóval igaz? - nézek rá. - És valóban kicsit olyan, mintha... Mintha sugallna inkább dolgokat, nem? Nem mondja ki konkrétan, de van az emberben egy zsigeri érzés, hogy erre gondol... Vagy hülyeséget beszélek? - Hmm, igazán érdekes... - szólal meg megfontoltan Khan egy kis gondolkodás után - Semmiképp sem beszélsz hülyeségeket, ha bár páran biztos annak hisznek majd. Különös, hogy az Őrzők nem vették ezt észre. Bár jelenleg nem érsz fel a Kiválasztotthoz, sok tanulással ezen változtathatsz - pillant Iszajra, majd vissza rám. - Ha a tanítványommá fogadlak, vállalod a szereped, amit neked szán a Metró? Elfogadod a sorsod, akár ha meg is kell halj annak beteljesítéséért? - néz rám komoron, és bár most is halandzsa nyelven beszél, van valami a mondataiban ami... Mintha sokkal többet jelentene, mint amit kihallok a szavaiból. - Eddig néztek jópáran őrültnek, ezen már ne múljon! - mondom lazán. Aztán én is Iszajra nézek. -És szeretnék én felérni a "Kiválasztotthoz"? - ironizálok kicsit, habár én már tudom, hogy azzal, hogy tanít valamit, meg is nyert magának. A tudásomat mindig is szerettem kamatoztatni. Aztán folytatja és csak egy félmosolyt kap. - Én már akkor elfogadtam, hogy lehet, egy nap meghalok a céljaimért, amikor eldöntöttem, hogy Brahman leszek... Nem mellesleg mi jó ebben a koszfészekben? Ez nem élet itt... Inkább halok meg próbálkozva egy jobb életért, mint hogy idelent szenvedjek... - mondom komolyan. - Úgyhogy ezt vegye nyugodtan egy igennek... De vigyázzon... Bár könnyen tanulok, szeretek is. És sok mindent megszoktam kérdőjelezni, úgyhogy nem vagyok könnyű eset. Régen ezekre az emberekre a stréber szót használták, azt hiszem... - mondom. - Meghalni az értelmetlen célokért nem éppen okos emberre vall... - komorodik el kissé, ahogy a jobb életről mesélek. - Én nem elérhetetlen célokat kergetek, hanem olyanokat, amik beteljesülhetnek. Az, hogy megmentjük a Metrót a pusztulástól, nem azt jelenti, hogy ki is jutunk innen. Csupán a pusztulásunkat időzítjük át későbbre... - sóhajtja, majd elmosolyodik és alig hallhatóan felnevet - Heh, ezt a szót is régen hallottam már. Nem is gondoltam volna, hogy fogom még. És amíg észszerűen kérdőjelezel meg dolgokat, addig nem lesz gond - mondja ezt már újra komolyan. - Mindenkinek más értelmetlen és más, ami valóban fontos - magyarázom, de utána inkább annyiban hagyom. - Azt gondolom, hogy viszonylag észszerű ember vagyok - gondolkodom hangosan. - De majd kiderül. Gondolom. - Reméljük, minél hamarabb... - bólogatott Khan nagy komolyan, ezzel lezárva a maga részéről a témát, majd lassan magamra hagyott a gondolataimmal, ami most is volt bőven. Valentino némán ballagott a többiek mellett Sánta kíséretében. Nem szólt bele semmibe, elvolt ő a saját gondolataival. Nem igazán érdekelte a Könyv sorsa, úgyis tudta, hogy a Metró emberei csak a pusztításra használnák fel... Ezért is lepte meg az én viselkedésem és gondolkodásmódom arról, hogy mit tennék a Könyvvel. Így végül erőt vett magán és ha bár kis félelemmel - mely érdekesen most nem undor volt, mint a többi ember iránt - megszólított. De csak azután, miután Khan tisztes távolságba került tőlünk. Semmi kedve sem volt egy őrülttel veszekedni... - Te tényleg elhiszed azt, amiről ez az agyalágyult hablatyol? - biccentette állát a szakállas férfi háta felé. Felhúzott szemöldökkel pillantok az ismét mellém szegülő Valentino felé, amikor megszólít. - Mit hiszek el pontosan? - kérdezem tettetett nemtudással. - Na vajon? - pillant rám szintén felhúzott szemöldökkel. - Melyik része tűnik számodra hablatynak, Val? - kérdezek rá konkrétan, csevegő hangon. - Nem tudom... Ezt az egész Könyves dolgot. Tudod, olyan természetfelettinek tűnik, ami már nekem is sok... - sóhajt fel halkan. Bár álmodozó típus volt - még ha ezt nem is merte bevallani másnak -, olyanban ő sem hitt, ami nem volt megalapozott. Az, hogy egyszer feltérhetnek a felszínre, csak egy álom volt, de mégis ott volt a remény, mert ki tudja, mikor tűnik el a sugárzás. De egy ilyen hülyeséget, mint a Könyv, ki venne be? - Dolgoztam a fajtátoknak és ha nem is ismerem olyan jól a Könyvtárat, mint ti, attól még elég területét bejártam, hogy tudjam, nincs ott ilyen dolog – feleli. Egy félmosolyra húzom a számat. - Nem mindenki hisz mindenben, innen jönnek az alapvető, mélyen gyökerező ellentétek. Ha mindannyian ugyanabban a közös célban vagy akármiben hinnénk, nem lenne nagy ellentét. Nem kéne egymás ellen harcolnunk. De ahogy hallom, a mi fajtánk egy tökéletes szó arra, hogy milyen ellentét van közöttünk, nem igaz? - nézek rá és kicsit megvillan a szemem, ahogy végig mérem. - Én hiszen a Könyvben. Abban is, hogy benne van az, hogyan menthetnénk meg ezt az egész lepratelepet. Lehet, nem lenne gyors, de kezdetnek bármi jó. Nem mellesleg a Könyvtárnak sok része van... Olyan részei is, amiről nem tudtok... Ahova majdnem lehetetlen lejutni... - magyarázom titokzatosan. - Most mondanám, hogy a magadfajta még csak álmodni sem mer arról, mi van odalent, de akkor én is ellenségesen hangzanék, én pedig nem tartalak az ellenségemnek, Valentino... - mondom szenvtelen hangon, kicsit cukkolom. - Attól még, mert te nem tartasz az ellenségednek, igazad lenne... A magamfajta még csak álmodni sem mer mi lehet odalent... - feleli egyhangúan, jelentsen ez a válasz bármit is. - Egyébként mire fel ez a nagy segítségnyújtás mindenkinek? - kérdezi őszintén. - Rendben, higgy a Könyvben, de ahogy te is mondtad, nézeteltérések mindig vannak, mert mindenki másban hisz. Ezért vannak harcok. Akkor minek mentenél meg mást? Te miért nem csak magadat akarod? Vagy azokat, akik hozzád közel állnak? Az összes rohadékot ide kéne bezárva hagyni, hogy egymást tépjék cafatokra... - feleli indulatosan, talán a kelleténél jobban is, mintha ez egy nagyon mélyről jövő rosszindulat lenne. Hosszú ideig nézek rá kutatóan, mielőtt válaszolnék. Nem is vagyok benne biztos, miért akarom ezt megosztani vele. Másmilyennek tűnik, mint a többiek. - Ezt... Nehéz megfogalmazni... Én nem úgy látom idelent az emberek, hogy jó, rossz, sebesült, okos, náci, kommunista, vagy akármi... Nem nagyon szoktam skatulyázni. Valamennyit persze muszáj, mert ha gyors helyzetfelismerésről van szó, akkor muszáj alapvetéseket feltételezni, de én... Egyben látom magunkat. Valami szar miatt ide leszorultunk együtt, akkor együtt is kell kimenni. Mint egy nagy, közös massza. Meg aztán... Persze, vannak rohadékok, de... Ki mondja meg, ki mehet fel és ki marad lent? Nem vagyunk istenek, hogy egymásról döntsünk! Te sem vagy több, én sem... Ki mondja meg? Én azt gondolom, hogy idővel mindenki elnyeri a méltó jutalmát vagy büntetését. Ebbe én speciel nem akarok és nem is tudok beleszólni... - sóhajtok fel, aztán megint egy kicsit nézem az arcát. - És neked honnan ez a nagy indulat, hm? Meglehetősen zabosnak tűnsz minden emberre... - nézek rá ismét kutatóan, mintha a lelkéig próbálnék letekinteni. Egy pár pillanatig némán hallgat, majd a sínekre veti figyelmét, amin megyünk és úgy szólal meg. - Amikor lekerültünk, akkor is mások mondták meg, ki az, aki még lejöhet és ki az, aki nem... A családunkkal mikor menekültünk, előttünk zárták be a vaskaput. Ha nincs ott apám meg más férfiak, akik beállnak az ajtó közé, hogy a testükkel tartsák meg, nem lennék itt. Ha akkor megtehették azt, hogy megmondják ki maradjon fent, mi miért ne tehetnénk ezt? - néz rám újra. - Ha felengedjük ezt a sok gyilkost és elengedjük az országban... Már ha maradt belőle valami... Akkor ott is káoszt okoznak, ahol eddig béke volt. Nem fogja mindenki elnyerni a méltó büntetését, ha én és pár társam nem lépünk közbe. Az emberek, akiket te egyben látsz, legyenek is bármilyenek, minket kitaszítottak, mert mások voltunk... Ha nem indítunk háborút ellenük, mi megdögöltünk volna, ők meg vígan éltek volna tovább. Ezért vagyok zabos mindenkire - feleli rosszindulatúan megint, megnyomva a zabos szót. - Az összes gennyládának meg kéne dögölnie, és ha segíthetek ebben, akkor fogok is! – fejezi be. Nem kerüli el a figyelmem, hogy kerüli a pillantásom. Van ilyen, sokan nem viselik ezt jól. Én sem szeretem, ha olvasnak bennem. Amikor az apjáról beszél, csak némán a kezébe csúsztatom a kezemet és egy nagyon rövid időre megszorítom. - Sajnálom... - súgom neki, de mielőtt felfoghatná vagy reagálhatna rá, már vissza is tért az idegesítő tinédzser. - Azért, Val, mert mi nem vagyunk olyanok, mint ők. Nem süllyedünk a szintjükre, mert maradt még bennünk emberség. Legalábbis merem remélni... És lehet, hogy káosz lesz, sőt, egy ideig biztos. Szerintem ez elkerülhetetlen egy ilyen helyzetben. Kevesebb a kontroll, nem tudják pontosan, ki merre... Ajj, Val, pont ez a lényeg! Engem nem érdekel, ha daganatod van! Ugyanannyira értékes vagy számomra, mint egy teljesen egészséges ember vagy akármi. Nekem ilyen apró dolgok nem számítanak... Mellesleg szerintem te még ráadásul a jobbik fajtába tartozol, ha a te értékrended nézzük... - jegyzem meg, aztán csak biccentek. - Hallottam róla. Sosem értettem, miért gondolják egyes emberek többnek magukat. Mert egészséges? Mert jó katona? Mert olvasott és okos? Hah, ettől nem lesz valaki nagyobb - húzom el a számat, most kicsit én lettem ideges. Nem szeretem, ha elnyomás van vagy ilyesmi. Val ahogy megérzi a kezén az érintést, azonnal vadul elrántja a karját a másodperc törtrésze alatt, mintha csak egy pillanaton múlott volna, hogy egy mutáns nem-e tépi le azt. A sajnálom szót már csak később is fogja fel, olyannyira meglepte ez az egész, meg olyannyira rövid ideig is tartott, mielőtt újabb érvelésbe kezdtem volna bele. - Apró dolgok... - ismétli meg a szavakat közömbösen, kissé még mindig ijedten zihálva, mintha tényleg egy halálos helyzetből került volna ki élve - Ezek nem apró dolgok! Lehet neked csak azért tűnik így, mert mint mondtad, mindenkit ugyanolyannak tartasz. Így aztán nem nehéz még engem is értékesnek tekinteni, jelentsen ez bármit is... - sóhajtja halkan, kissé csalódottan, most már egészen lehiggadva. - Egyébként ahogy látom, te sem annyira szívleled a megkülönböztetést - pillant rám felvont szemöldökkel - Csak nem ezt csinálják veled a Brahmanok? Kicsit meglepődök, ahogy elhúzza a kezét, de aztán felfogom, hogy inkább megijedt, mint bunkó. - Hé, nyugi, tudom, hogy ritka, hogy valaki kedvesen reagáljon valamire, de na... Nem bántalak... - csóválom a fejemet. Kár volt az egész, komolyan... Egyszer akarok kedves lenni... Aztán megint majdnem megrántom a vállam. - Azért nekem sem megy teljesen ez a dolog, de igyekszem... És azért tűnik számodra apró dolognak, mert nem látod nagyban az egészet... Majd egyszer próbáld meg. Mindjárt kurva mindegy lesz, hogy én Brahman vagyok, te meg nem... - mondom, majd megint elgondolkodva nézek rá. - Megkülönböztetem én magam eléggé ott... Nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki visszapofázik, nem fogadja el a dolgokat, saját gondolatai vannak és még értelmes is... - vigyorgok. - Eléggé a saját utamat járom, amit nem szeretnek. Szítom a gondolatokat, amikkel egyetértek, és ez általában nem az, amivel ők is... Információt szerzek, tanulok, az embereket magam mellé állítom, amikor úgy érzem, valaki faszságot csinál, ebbe pedig ők is beletartoznak rendesen... Én sem kedvelném magamat, ha vezető lennék - mondom továbbra is gonoszkásan. - Szóval igyekeznek távoltartani, de közben mégsem, mert az egyik legtehetségesebb vagyok az összes tanuló között... Így nem akarnak elengedni, de kicsit félnek tőlem, így nem véletlen az sem, hogy én vagyok itt... - magyarázom gondtalanul, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy tizennyolc éves lányt kiküldenek egy öngyilkos akcióra. Valentino egy ideig csak hallgat, mérlegeli a hallottakat és mintha egy régi emlékkép is eszébe jutna, hisz bár nem látom rendesen, de mintha elvigyorogná magát. - Magamra emlékeztetsz. Ugyanilyen lázadó típus voltam fiatalon. Amikor a Vörös Vonal ellen kérték a segítségünket, én voltam az egyetlen, aki hadba vonult volna. Én gyűjtöttem magam köré az embereket és végül én is vezettem őket a harcokban... Gondolom, te nem vezeted őket háborúba, de azért neked sem lehet könnyű. Ahogy elnézem, épp csak megtűrnek téged. Vagy inkább csak az eszed... Belőlük kiindulva a személyiséged, mint olyan, semmit sem számít, csak a tudás, amennyit tudsz. Küldtek már máshova is vagy ez az első alkalom? - kérdezi úgy, mintha tényleg érdeklődne irántam. - Ezt úgy mondod, mintha egy ötvenéves vén szatyor lennél! - háborodom fel kicsit, majd meglököm a vállát. Aztán csak hallgatom. - Nem... Egyelőre nem. Nem elsődleges eszköz, de ha az kell, akkor harcba viszem az embereket. Vagy legalábbis magamat... Megtűrnek vagy több, nem tudom. Néha próbálom kihallgatni őket, de még nem kaptam el nagyon egyértelmű szöveget arról, mit gondolnak vagy terveznek velem. És azért a személyiség is számít, bár valóban elenyésző... Nem, ez az első hivatalos... Eddig ugyebár kiskorú voltam - vigyorgok rá. - De apát gyakran felkísértem a felszínre -mélázom el. Ahogy a vállához érek, kicsit felszisszen, de most nem viselkedik olyan elhúzódóan, mint az előbb, egy fokkal jobban "tűri" ezeket az érintéseket. - Értem... - feleli szűkszavúan, ahogy az elején felsorolom a válaszaim, aztán a kiskorús résznél döbbenten néz rám. - Kiskorú? Hány éves is vagy pontosan? És az apád úgy, hogy gyerek voltál még, felvitt téged oda? - kérdezi meglepett hangon. Csak a szememet forgatom. - Mi van, harminc évesen már lyukas az agyad?! Alig pár órája mondtam, hogy nemrég töltöttem be a tizennyolcat, Val - nevetek fel. Aztán bólintok. - Fel. Elég makacs vagyok. Tulajdonképpen nem nagyon volt opciója, mentem és kész. Látni akartam a kinti világot - halkulok el. - Érezni és érteni. Erőt nyerni belőle. Ilyesmi csacskaságok - legyintek, ahogy realizálom, hogy túl szentimentális lettem, amit nem szoktam. - Oh... Igaz. Eh, nem fog már az agyam ugyan olyan jól, mint régen. Azt hiszem, megtanulta kiszűrni az információkat, amik fontosak és amik nem. Inkább a küldetés részleteit raktározza el, mint azt, hogy ki hány éves... Vagy a sugárzástól kezdek meghülyülni, ez is egy opció - vonja meg a vállát, majd mosolyogva hallgat végig, a fenti világról ahogy beszélek, valahogy megnyugtatja. - És mit tapasztaltál? - kérdezi kíváncsian - Milyen a felszín? Milyen a halott Moszkva odafent? – kérdezi. Csak felkuncogok arra, amit mond, de azért csóválom a fejemet, de inkább nem mondok semmit. - Milyen lett volna? Szabad... Világos és én nem mondanám a halott szót, sőt! Éreztem, hogy töltődöm fel. Reménytelien és céltudatosan értem mindig vissza, adott egy lendületet... Miért, neked milyen odafent? - kérdezek vissza kíváncsian. - Hasonló... De valahogy nyomasztó is. Tudod, nagyon kicsi gyerekként én még láthattam azt a világot, ami azelőtt volt, hogy ledobták volna az atomot. Mikor fent vagyok, mindig ezeket az emlékeket élem át újra csak... Csak sokkal rosszabban. Sokkal kevésbé boldogan. De számomra ez ad célt, hogy egyszer eljutok egy olyan helyre, ahol meglátom azt, amit régen fiatalon. Meg hát... - itt az alagút falára pillant és megérinti. - Fent sokkal több időt töltenék el, mint itt lent. Nem bírom a Metrót... Egyszerűen annyit voltam már itt, hogy taszítóvá vált számomra. Félek tőle, azt hiszem... - sóhajtja halkan. Csak csendben hallgatom őt, egy jó ideig nem is válaszolok, csak így megyünk. - Ja, értem, azt hiszem... - nyögöm ki végül, mert nem tudom, erre mit reagálhatnék pontosan. - És megértem azt is, hogy nyomasztó idelent. Zárt, szűk, sötét... Nem ideális nekünk egyáltalán... - mondom, mert arra sem tudok mit reagálni, hogy fél idelent. Nem vagyok ezekben annyira jó. - Mitől félsz pontosan? - kérdezem inkább végül. - Zárt, szűkös, sötét... - ismétli meg, amit pár másodperccel ezelőtt mondtam. - Ezek egyvelege miatt. Egész gyerekkoromban egy olyan állomáson éltem, ahol világítás sem volt és folyamatosan egy alagutat ástunk, hogy egyszer kilyukadjunk egy jó helyen. Ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy ösztönösen undorodom ettől a helytől, azt hiszem. Nem bírom egyszerűen... Nehéz elmagyarázni. Talán olyasmi ez, mint a te hited abban, hogy minden jóra fordul és kijutunk innen egyszer... - pillant rám, továbbra is csak félig mosolyogva. - Te nem fogadod el, hogy ez nem így lesz, én meg nem tudom megszokni azt, hogy nem a felszínen vagyok kint, hanem itt bent bezárva… - magyarázza. Meglepem magamat, de tényleg elszomorodom kicsit, ahogy mesél. Pedig általában csak közömbösen, magamat eltávolítva mindentől szoktam hallgatni a dolgokat és tárgyilagosan, praktikusan szoktam megközelíteni mindent. Most mégis szimpátiát érzek, és ez furcsa. - A hit az egy erős szó... Inkább egy vágyálom, amiért igyekszek mindent megtenni. És egy szóval sem mondtam, hogy jóra fordul minden. Én szeretném, ha így lenne, illetve egyelőre ez az alternatíva jobbnak tűnik, mint az, hogy idelent éljünk, de ha odajutnánk egyszer, talán kiderül, hogy az még rosszabb, mint ez - mondom sötéten. - Szóval majd meglátjuk. Én mindenesetre igyekszem mindenre felkészülni - magyarázom. Tényleg megzavart kicsit, hogy így reagáltam rá, meg a kézfogás is... Ezért kicsit erősebben jött ki belőlem ez a fajta Luiza: a sötétebb, tárgyilagosabb, okoskodós fajta. - És természetes, hogy nem szeretsz idelent lenni. Arra teremtettünk, hogy fent legyünk, így kényelmetlen, ha be vagyunk zárva. Szabadok akarunk lenni, ennyi. Ezért is van ennyi agresszió, támadás, ilyesmi. Egy minimális siker és terület ad egy kis szabadságérzetet, de csak ideiglenes. A nagy cél odafent van... - jártatom tovább a számat, de most már inkább befogom, mielőtt túl idegesítő lennék. - Bárcsak mindenki így gondolná, hogy ott fent van az a nagy cél... - sóhajtja, majd egy pillanatig csöndben marad, amíg átgondolja, amiről beszéltem. - Most valahogy realisztikusabban, borúlátóan meséltél erről. Szóval tudsz ilyet is? - kérdezi csipkelődve, ami igen furcsa ez tőle, hisz eddig nem nagyon láttam viccelődni vagy egy kicsit is elengedni magát. Nem kommentálom az első mondatát, csak egy hosszú pillantást kap. Aztán összeráncolom a szemöldököm. - Aha, szerintem te vagy az első, aki azt mondja, hogy nem vagyok logikus és száraz... Sajnálom, ha eddig megtévesztettelek... Általában nem vagyok túl érzelmes és derűlátó, hanem kegyetlenül logikus, száraz, realisztikus és unalmas - ironizálok nagyon. Ebből azonban nem derül ki, hogy azért ironizálok, mert a tulajdonságaim nem ilyenek vagy azért, mert eddig nem mutattam annak magam. Mindenesetre értettem a csipkelődést, úgyis válaszoltam. Valentino csak a szemét forgatta a megjegyzésemen, majd elővette a kulacsát és nagyot kortyolt bele. - Azt hiszem, mindjárt ott vagyunk... Lehet, be kéne fejezni a beszélgetést és inkább a feladatra koncentrálni - javasolta komoran, szinte azonnal elűzve az előző jobbik hangulatát. Végül megszakad a beszélgetés, ahogy lassacskán megérkezünk az úticélunkhoz. De persze itt sem vagyunk biztonságban, mintha előttünk… Harc lenne. De miért nem látjuk a katonákat, a lövéseket és az ellenséget? Nagyon gyanús ez… Ahogy védekező pózba állunk és feltűnnek előttünk a lények, akkor is fura, hogy nem hallottuk, hogy az elvileg előttünk lévő osztag meghalt volna, már majdnem biztos vagyok benne, hogy valami nem okés. - Állj, ne lőjetek! – kiáltom, mielőtt bárki tüzet nyithatna és ha senki nem állít meg, remélem, akkor beállok a csapat elé, pontosan a közeledő lények elé. – Ooooké, na, akkor… - mondom magamnak. – Nem igazán fog működni a trükk, tudjuk, hogy ez csak hallucináció! – teszem fel a kezem, ezzel azt is bebiztosítva, hogy ha mégis élnének, akkor lássák, hogy nem vagyunk fenyegetőek, hátha bejön a dolog és megállnak, hogy nem ellenségesen közeledünk. |
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Nov 18, 2023 18:47:31 GMT 1
#s://i~imgur~com/czMIrKU~jpg „… a mai napon történelmet fogunk írni!” – visszhangzott az idealista bálványokkal teli, lelkes foszlány az alagút, s egyúttal az elmém sötétjében. Csendben ballagtam Ditmar mellett tovább. A „történelmet írunk” egy olyan mondat volt, amit már sokszor hallottam. De nem csak ezzel a csapattal. A parancsnokok általában szerettek nagyzó kifejezéseket használni, hogy minél több lelket öntsenek a kételkedő katonákba. Ugyan a mi képzésünk igazán kiöltbe belőlünk a vágyat az ilyesmi után, Mihael mégis mindig próbálkozott vele. Talán nem is igazán minket, hanem saját magát nyugtatta azokkal a szavakkal. A legtöbb parancsnok ilyen volt. Vagy nagyon a lelkén viselte az alárendeltjei sorsát, vagy beletörődött abba, hogy csupán újabb darabok a háború nagy darálójában. A lövészárkok – vagy épp elbarikádozott alagutak – mocskában ritkán volt idő a kettő közti átmenetekre. Ahogy beérünk a mellékalagútba – a Metró megannyi ereinek egyikébe – Ditmar előveszi a térképet, kiterítve azt az asztalon. Egy rakás hadászati információ, melynek minden darabját igyekszem mélyen elraktározni a memóriámban, hogy később tudjam jelenteni a Főparancsnokságnak. Rutin feladat volt. Mint egy kattintás a régi kamerákon. A kép elkészült. Elraktároztuk a fájlt a merevlemezen. A „képek” mappában megtalálja. Monoton, már gépies folyamat. A mindennapjaim. A személyem része. Ha kellett, érte nyúltam. Előhúztam a többi közül. Ugyanígy ment a háttérinformációkkal is, amiket az adott szerep megkövetelt. A Negyedik Birodalom különleges operátora. A Reich történelme, az elejétől a jelenig, konfliktus a vörös vonallal, ideológiai terjeszkedés. Tudtam, hogy a férfi miről mesél. Nem lepett meg az őrmester megszólalása sem. A propaganda nem hatott mindenkire. Kiváltképp az idősebbekre nem, akiknek már a metró előtt is meg volt a maga véleménye a világról. A legegyszerűbb volt a fiatalokat agymosni. Sima, megmunkálható kis agyagfigurák. Azok a minta-sorkatonák, akik sose látták még a napvilág fényét, s mindent elfogadtak amit a nagyhatalom eléjük rakott színtiszta igazság néven. Az arctalan hadsereg, az idealista brigád, a nagy álmodozók hadosztálya. Legtöbbjük vagy meghalt az eszméivel együtt, vagy hosszú, véres küzdelem után kitüntetéseként nem kapott mást, csupán kétséget pontosan abban a szent célban, amiért oly sokat szenvedett idáig. Az élet csúf fintora volt, hogy minden egyes birodalom ezekre az emberekre építette fel hatalmát a történelem során; szükségesek voltak hát a társadalom előre meneteléhez, még ha ez nekik maguknak hanyatlást is okozott. Szóval, a Reich komoly, gyors offenzívát tervezett a Vörös Vonal ellen. Egyfajta villámháború, ami véget ér majd mielőtt a kommunisták egyáltalán felfogták volna odaát, hogy mi történt. Maga a terv is reszketett a propagandista idealizációtól, ami megdönthetetlennek ítélte a Reich harci erejét. Nem volt egy rossz terv. De abszolút nem számoltak semmilyen balesettel. A felszín egy kiszámíthatatlan terep. Ezt már a Hanzánál megtanultam; Hunter csak még több betekintést engedett a fagyott utcák kihalt káoszába. Az eleinte kétséges fázisra aztán többlépcsős tervet építettek. Támadás a hídon keresztül. A Híd. A két frakciót évek óta elválasztó természetes határvonal. Volt valami különös benne, amitől egyeseknek elátkozottnak tűnt, akárcsak egy, két várat elzáró sötét folyó a középkorban. Khannak biztosan meg lett volna a véleménye minderről, de sajnos a Reich nem alkalmazott hozzá hasonló specialistákat. Így hát a korcs „golyófogók”-ra hárult a nemes kötelesség, hogy megszerezzék a birodalomnak az előnyt a csatában. Nos, azt meg kellett hagyni, hogy a fasiszták sokkal kevésbé válogatták meg a moráljaikat amikor a harci taktikákra került sor. Akármennyire is tagadhatatlanul embertelen volt, sajnálatosan mégis bevált. A gyengék, a szentek elhullanak; az erőseké, a határtalanoké a világ. És ismét el is értünk hát ide; „… ezért küldelek titeket. A legjobbakat.” – mintha nem most hallottam volna már ezt először. Ahogy aztán Besszolov szóba került, némileg közelebb léptem, hogy mindent tisztán értsek a beszélgetésből. Ezt a nevet többször hallottam már. Indítottam egy saját aktát, összegyűjtve mindent amit hallottam róla. Elég limitáltak voltak a források. Akárki lehetett, befolyásos személy volt, és egyértelműen nem akarta megmutatni magát. Talán a régi kormány egy embere lehetett. Sokan egyébként is suttogtak az ő visszatérésükről. Nem lehetett biztosan tudni, de úgy tűnik Ditmarnak vannak olyan információi amik nekem nincsenek. Úgy tűnt a Führer – tehát rajta keresztül bizonyos mértékig ő is – kapcsolatban álltak vele. Egyenesen utasításokat fogadtak el, ezzel tovább erősítve a férfi központi szerepét. Kissé értetlen képet vágtam a többiekkel együtt, ahogy a Rend átverését említette. Mi nem tudtunk erről semmit. Ő annál inkább. Ahogy a kémelhárításról beszél, csak bólogatok, tekintve hogy nekem kellett megmenteni a mieinket. Mégis, a szituáció maga tele volt iróniával. Azonban így sem ártana figyelmeztetni a főparancsnokságot – vagy legalább az ezredest – az esetleges kém problémákra. Azokkal korábban is komoly bajok voltak. Az összefogás a vörösök ellen is érdekes volt. A bunker ostroma óta igencsak csökkent a frakció népszerűsége – illetve ereje is, tekintve hogy ott nem csak a Rend szenvedett hatalmas vereségeket, hanem ők is – az ilyesmi azonban hirtelen fordulatnak tűnt. Vagy legalábbis ki nem provokáltnak, miután aláírták a békeszerződéseket. Valahogy nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy ehhez az összefogásnak köze lehetett ehhez a Besszolovhoz is. Ki tudja a mieink mennyit tudnak róla, úgy hogy nekünk nem mondanak semmit. Talán ideje lesz beszélni az ezredessel is. Figyelmesen követtem a többieket, ahogy aztán lenn már a felderítők is magyarázták, hogy állnak a dolgok. A Híd maga eleve egy szinte legendásan szar terep volt, de még az alatta lévő szemétdomb? Na az valami egészen más volt. Nem véletlenül gondolták elátkozottnak; itt tényleg kiemelkedően sok osztag veszett el látszólag akár nyom nélkül. Akárcsak az említett 129-esek. Valami azt súgta, hogy az eddigi ellenőrzésekkel sem lesz olyan könnyű dolgunk. Pláne, ha a vörösök már megpiszkálták a hangyabolyt. Ahogy aztán megkapjuk a figyelmeztetést, készenlétbe helyezem a puskámat, a sötétségre szegezve azt. Ekkor aztán előlép egy nő, a Rend nevét kiáltva. Eleinte valahogy gyanús, főleg mert semmit se tudok arról, hogy a mieink erre járnának, de a cédulát a kezében látva valahogy azért egyértelműbbé válik a dolog. - Őrmester, engedélyt kérek ellenőrizni a célszemélyt! - vetem oda Ruslannak, majd a válasza után megindulok. A fegyvert kissé lejjebb engedve én is rávilágítom a lámpát, miközben teszek pár lépést előre, hogy megvizsgáljam a nőt, bízva abban, hogy a társaim úgy is fedeznek, ha valami probléma akadna. |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jan 13, 2024 17:53:42 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Noemi Winter – rani25 Klaus Werner – Gresh550 Noemi, Klaus: - Engedély megadva! – Válaszolta az őrmester, miközben a két osztag egységei mind felálltak olyan pozícióba, hogy bármikor közbe tudjanak lépni, ha gond lenne. Sőt, a 222-es osztag két felderítője még Klaussal, avagy az álnevén Anatoly-val párhuzamosan még meg is indult felfedezni a beljebb lévő terepet, nem-e csapda az egész. Noemi, miközben az ismeretlen náci katona átkutatta, még izgulhatott is, hogy Hunter nem-e ugrik rá a másik két katonára, akik már vészesen közeledtek az ő utolsó ismert helyzete felé, hisz meglepő módon követte a nő utasításait és nyugton maradt. Vagy is csak úgy tűnt elsőre… Mert amikor Viktor és Prigozsin beértek az egyik oszlop mögé, ahol a medve tartózkodott, ott már nem volt senki. - Tiszta a terep! Csak egyedül van! – kiáltott vissza a felettesének az egyikük. - Mégis mit keres itt a Rend katonája egyedül azok után, hogy már pár bajtársa meghozta a küldeményt? – kérdezte Pavlo, pont azután, ahogy Klaus valami ismerőset vélt felfedezni a nő jelvényén, ahogy végzett az átkutatással… Hunter kisatírozott nevét. Ebben a pillanatban azonban üvöltések hangzottak el a Vörösek felöli oldalról. - Keressétek meg! Nem juthattak messzire! Ne feledjétek, nem érhetik el a Nácikat! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – üvöltötte valaki, miközben Hunter úgy látta jónak, itt az ideje akcióba lépni. Hunter felbukkanása Nagy termetéhez képest úgy ugrott elő hátulról az árnyékból, mint a régi filmek akcióhősei. Az ellenség háta mögé kerülve, először Miroslavot kapta el, akit olyan könnyedén vágott az osztag többi tagjának, mintha nem az előbb lőtték volna keresztül. Ezután a lövések elől természetfeletti gyorsasággal tért ki, egyenesen Anatoly-hoz ugorva fedezékbe, aki, ha időben fordult vissza, még pont látta az állítólag a halálból visszatért régi mentor, Hunter arcát… Legalábbis azt, ami maradt belőle. Egy szörnyét. - Késleltesd az akciót, amennyire csak tudod! Tedd a dolgod, és mentsd meg a Metrót, Klaus! – morogta, miközben nyakon fogott, mintha fojtogatni akarna, ezáltal élő pajzsnak használva a többiek ellen, akik csak most másztak ki Miroslav nagy súlya alól. Majd amint Noemi beért Hunter mögé, amaz elengedte Anatoly-t, és a sötétbe rángatta a nőt. Egy szempillantás volt csak, mintha meg sem történt volna ez az egész... Pont olyan, amilyen akciókat együtt csináltatok Hunterrel, amikor még a Rendet szolgálta. Merthogy most kit szolgálhat, azt csak ő maga tudhatja... Noemi:
Hunter kezének tapintása jéghideg volt, mintha egy élő hulla lett volna. Fogalmad sem volt, hogyan tudott ilyen gyorsan mozogni a történtek után, de egyelőre nagyon úgy tűnt, hogy a legendák mind igazak voltak róla, ahogy a te feltevésed is. Nem fáradt volt, csupán az energiáját tartogatta. Mindenesetre azért a te figyelemelterelésed és bátor akciód is kellett, mert ha az nincs, hiába Hunter legendája, ezt még lehet ő sem élte volna túl. De egyelőre itt vagytok mindketten, viszont meglepetésedre így sem a legkézenfekvőbb helyen tértek fel a hídra, hanem egy csatornában kúsztok tovább négykézláb. Szerencsétekre a Nácik nem tudtak üldözni titeket, hisz a Vörösökkel lettek hamarosan elfoglalva, a lövéseket hallva. Hunter a tempón már lassított is, és egyre nehezebben is lélegzett. Valószínűleg jócskán kimerítette ez a kis harc is. Ezen az sem segített, hogy ahogy mögötte kúszol, egyre nagyobb vértócsát vélsz felfedezni mögötte. - Felszakadtak a sebek… Így nem fogok eljutni a Reichbe. – Mormolta a Hunter, meglepően értelmesen, mint aki most magánál lenne. – Kötszer! Van még? – állt meg egy pillanatra, hátranézve rád. – Most… Nagy szükségem lenne rá… - lihegte nehezen, és ezzel egyidejűleg, mint aki már nem bírná, elengedte magát és a földnek csapódott. Úgy tűnt, Hunter sem volt halhatatlan. Hunter a csatornában elterülve, véres tócsában A kérdés már csak az, hogy megpróbálod ellátni és kivonszolni egyedül ezt a hatalmas hústömeget, vagy magára hagyod, és teljesíted a parancsaid, mely szerint Homérosz az elsődleges priorításod. A döntés és ezzel egyidejűleg az ő élete is a te kezedben van. Klaus:- Viktort eltalálták! Fedezékbe kell vigyük! – üvöltötte Jevgenyij, miközben golyók százai záporoztak el a fejetek fölött, egyenesen a mögöttetek lévő falba, tovább szépítve ezt a híd alatti poklot. - Mégis, hogy a faszba kerültek ide a Vörösök?! Úgy volt, tiszta a terep! – mérgelődött Pavlo, ahogy házi készítésű gránátokat vágott az ellenség helyzete felé. - Biztos azokat üldözik, akik minket is átvertek… - morogta Ruslan, miközben leadott két lövést a fedezék mögül kibújva, majd aztán azonnal vissza is rántva a fejét folytatta – Az istenit, majd ráérünk ezzel később foglalkozni, először vágjuk ki magunkat az itteni szarból! Miroslav, nyújts fedezőtüzet Anatolynak és Volodomirnak! Ti addig kerüljétek körbe őket és két oldalról, harapófogóban csapjatok le rájuk! – Adta ki az utasításokat az őrmester, aki nem véletlenül volt az osztag vezetője – Addig Markov állást vesz fel az egyik oszlop kiállásán, és tűz alatt tartja a Vörösök alagútját, hogy ne tudjanak erősítést kapni! Jevgenyijjel és Prigozsinnal mi addig előre törünk és biztosítjuk Viktort! Pavlo, te a gránátjaiddal célozd a nehézgyalogosaikat, és dobj füstgránátot is amikor jelzek! Gyerünk fiúk, mindent bele! Nem fogják ezek a szemetek elbaszni az egész tervet! Adjunk nekik! – Kiáltotta, és azzal Miroslav ki is lépett a fedezék mögül, hogy jól megszórja az ellenséget a golyószórójával, nektek pedig lehetőséget adva a kirontásra. A kérdés már csak az, hogy Hunter parancsait most követed-e, vagy később, és most még együtt működsz-e az osztagoddal, akik legalább háromszoros túlerővel néznek most szembe…  A Vörös Hadsereg |
|
rani25
Lelkes fórumozó
Posts: 71
Utoljára online: Jul 3, 2024 6:11:40 GMT 1
Apr 15, 2021 11:59:52 GMT 1
|
Post by rani25 on Jan 14, 2024 14:11:05 GMT 1
#s://i~imgur~com/lDDaDkA~jpeg Mikor egy helyett máris hárman indultak meg felé, be kell, hogy vallja, egy kósza pillanatra megremegett a lába. „Most légy bátor, Mimike..." - Még a szülei becézték így kislány korában, mikor félt a sötéttől vagy az ágya alatt megbúvó szörnyektől. Nem csoda hát, hogy éppen most jutott eszébe ilyen formán nyugtatnia magát. - „Motozás... milyen megalázó... de ha erre van szükség... nem bánom."Nem igazán aggódott alkalmi szövetségeséért. Ha aggódnia kéne, nem terjedt volna el ennyi őrült pletyka róla, nem igaz? A felderítő csapat közben elérte őket. Ekkor, a kiáltása óta először suhant át a potyára kockáztatás és az árulás dühítő gondolata. Ezen a ponton hiába is; túl késő lett volna visszafordulni. Csak remélni tudott, hogy amit tett, az jó. - Én, nekem személyes találkozóm van a Führerrel, beszél- Alig habozott. Elblöffölte, ami először az eszébe jutott. Nem csak az évek, meg a rutin, hanem a lebukás miatt is. Muszáj magabiztosan mondania akár a megtestesült hülyeséget is, különben a csapat gyanút fog, Hunternek pedig esélye se lenne a meglepetés erejét használnia. Nem is számít, mit mond, hamarosan úgyis rajtuk üt. És a halott ember nem beszél. A kínos kimagyarázást távolból visszhangzó kiáltások szakították félbe; Hunter pedig a náci osztagot. Noemi, habár - ahogy az előbb kifejtésre került - számított a rajtaütésre, és mindvégig résen maradt, a Medve szinte természetfeletti képességein nem tudott nem elcsodálkozni. A férfival való szóváltását, akit élő pajzsnak használt, nem hallotta, nem is figyelte. Fedezékbe rohant, először mögé, aztán amerre Hunter húzta. - Mi a fenére volt ez jó?! - fakadt ki. Nem félt felemelni a hangját. Kellő távolságra jártak (pontosabban kúsztak) a csetepaté helyszínétől, és különben is; az abbahagyni nem akaró gépkarabély ugatása a beszédük - és ezáltal a helyzetük - legkisebb jelét is elnyomta. A kötszer szó hallatára, mint pavlov kutyája, ösztönösen kapott elő egyet; sajnos már egy elég hátsó nadrágzsebből. A ruhája locsogott a sártól és bűzlött a nemkívánatos folyadékoktól. Az igazán rossz hír azonban az, hogy átázott, ezáltal a kötszer külső pár rétege használhatatlanná vált. Bosszús arckifejezést öltött rá a látvány. Még a mutánsok támadásakor történhetett, mikor a földön húzták. A belső rétegek (a körülményekhez képest) némileg sterilek maradtak, ám a vérzés mértékét megfigyelve a nő kétely nélkül állíthatta, hogy a sérülések felére sem lesz elég. Csak érjenek ki egy- Elterült. „Ez kellett még." Már értette, miért tudta tartani a tempót fél karral. A morfium talán enyhített a fájdalmain, de a fáradtságán aligha. Sőt, ha valami, hát tovább bódította, ami most a legkevésbé sem segített neki. Megrázta magát, hogy magához térjen. Fél kézzel, úgy ahogy, de lefejtette a férfiról a ruharétegeket, még a vörösség forrásához nem ért. A kötés átázott. A pisztolyról csöpögött a vér. Az állapota váltságos. Káromkodni támadt kedve. Végül megtartotta magának. Nem pazarolta rá az idejét. A gézt és minden maradék készletét, ami csak segítségére lehetett az ellátásban, felhasználta. Kába volt, a félhomály sem segített rajta. Ennyit azonban megtett. Meg kellett tennie. Kötelességének érezte. A kérdés itt nem, hogy ki, hanem mi. Nem mert Hunterről, hanem mert egy emberről volt szó. Nincs min örülnie; minden megmentésére irányuló erőfeszítése ellenére, a vérveszteség kritikus, és maga sem tudja, hogy amit tesz, az jövőt fog-e adni a férfinek. Csak a legnagyobb felszakadást tudta teljesen steril ellátásban részesíteni, és ez itt nagy szót jelent. A többi kisebbet, hát, a sajátjából szakított. Még a nyakából is leakasztotta fáslit, hogy befejezhesse a munkáját. Utólag jött rá, hogy szerencsésebb lett volna előbb elvonszolni innen, és aztán meglazítani a karja merevítését és kényelmét. Se bánat, húzni kezdte. Nem bírta. Persze, hogy nem bírta. Egy tagbaszakadt ájult test, szemben egy fél ép karú nővel, megfűszerezve a 20 ébren töltött órájával, nem mese. Ezt ő akkor nem látta át. Csak húzta, tolta, rángatta, a karjánál, ruhájánál, hátánál fogva; igazából, ahol érte. - Talán nem vagy halhatatlan, de halott sem leszel, erre megesküdök! - Kezdett kifogyni a szuszból. - ...Megállítod a háborút, te, te... te eszement- Hátraesett. Lihegett. Hallgatott. A dulakodás hangjai távolodni kezdtek. Halkultak? Vagy a vonszolással járt sikerrel? Nem tudta. ... „Két eszement egy csatornában... Akár egy frappáns vicc kezdete is lehetne..."Ült a mocsokban, ernyedten és bámult ki a fejéből. Elnevette magát. |
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Jan 14, 2024 17:14:44 GMT 1
#s://i~imgur~com/saywSMV~jpg Eleinte még Khanékkal megyek elől, éppen arról vitázva Ulmannal, hogy melyik kocsmába térünk be először ha végeztünk ezzel az egésszel. Tulajdonképpen talán az lenne a legjobb ha hozzám mennénk, de .. tekintve, hogy az imént árulást követtem el, nem biztos hogy a legjobb ötlet a bejelentett lakcímemre menni. Ah, ha már itt tartottunk; egyre inkább azt éreztem, hogy egy csapdába sétálok bele. Egy olyanba, amit igazából senki nem állított fel, de ... Mégis csapda. Fogalmam sem volt pontosan hogy Hunter mit akarhatott, de a Könyv kellett neki. Ahogy a csapatban mindenki másnak is. Elsőszámú érdekütközés. Őszintén szólva, nem voltam biztos abban sem, hogy a Könyv egyáltalán létezik. Az egészről valahogy apám baromságai jutottak eszembe, a poliszi kasztrendszerek felesleges szokásai meg elméletei.. Nincs jobb dolguk mint két évtizednyi nyomor után szent megmentő írásokat kergetni? Hát erre kell feláldozni a megmaradt szerencsétleneket is. De már az se lepne meg, ha mégis lenne valami alapja a sok próféciának. Khannal elég olyan dolgot láttunk már amely minden régi vallást bedöntene. Viszont, Duke feladata az volt, hogy elfogja az öreg kopaszt.. Ha ezt tényleg megpróbálja, elkerülhetetlen lesz valamiféle komoly nézeteltérés. Egyáltalán nem vágytam erre... De egyre inkább készültem arra, hogy ha kell, megtegyem amit meg kell tennem. Úgy éreztem Artyommal nem ártana beszélni. Egyrészt rég láttuk egymást, másrészt meg a srác volt az a könyvtáros csapatból aki a legjobban ismerte Huntert, na meg aztán, azon a 2 év szolgálata alatt annyit látott mint a Rend legtöbb katonája 10 év alatt sem. Csak .. tisztábban látja a helyzetet. Hátrébb lépve még valamit pont elkapok abból, amit beszéltek. Artyom, Duke, és Romanov a sor végén ballagott. A kölyök még mindig a fent történtek hatása alatt volt, de a vele egykorúak közelsége kicsit kihozta a búval baszott hangulatából. – Nem mindegy – ellenkezett Slavik. – Mi nem kezdtük volna. A mi népünk normális. Mi mindig békét akartunk. Azok a kurvák hajszoltak bele minket a fegyverkezési versenybe, hogy kizsigereljenek. Fel akarták darabolni az országot. Darabokra szabdalni. A kőolaj meg a földgáz miatt. Mert megakadtunk a torkukon, mint a szálka. Egyáltalán nem volt szükségük független országokra. Mindegyik lefeküdt nekik, még a lábukat is széttárták. Csak mi… Vicsorogtunk rájuk. És ezek a szemetek, ezek a rohadékok... Egyszerűen nem hitték el, hogy elmegyünk a végsőkig. Azt gondolták, mindjárt összeszarjuk magunkat. Mi pedig... Hogy szétdaraboljanak bennünket, aha! Na azt már nem! Azt nem adjuk meg az ellenségnek. Lófaszt nekik, nem olajat! – mutatta fel a középsőujját a levegőbe – Hogy gyarmatosítsanak minket. Aztán végül ők maguk szartak be, a faszfejek. Amikor a tévéjükben megmutatták nekik, mi repül feléjük. Aki karddal támad ránk... Mi meg úgyis kibírjuk, a föld alatt se pusztulunk el. Hisz ezért élünk mi még, amikor ők már rég a tisztítótűzben égnek! – Na mert te tizenháromévesen biztos mindent megértettél abból, ami folyik körülötted! – szólalt meg gúnyosan Romanov – Szerintem egyszerűen mindenki egy hülye fasz volt és ezért kerültünk ide. Most meg vakargathatjuk a tökeinket, hogy akkor hogyan is tovább. Még jó, hogy a kormány legalább megsemmisült… Eltudjátok képzelni, mi lenne, ha élnének még? Biztos nem bírnák ki, hogy ne üzenjünk újra hadat Amerikának. Mennénk mi is a jó kis golyózáporba, oda, ahová az apáink! - Miért tenne ilyet a kormány? – kérdezte Duke – Ők csak a népet védik. Vagyis védték… Persze, elkövettek ők is hibákat, mint az elnök, de attól még vannak normálisak is közöttük. - Hát, ha így lenne, miért nem tolják ide a seggüket? - Lehet csak dolguk van. Mit tudsz te arról, mi folyhat a háttérben? – kérdezte kissé feszülten Duke, mire Artyom csak sóhajtott egyet, jelezve, hogy kezd egyre indulatosabbá válni ez a beszélgetés. - Eh, mindegy, azt hiszem… Tudjátok mit, inkább meséljetek arról, milyen finomságok voltak még a fagyin kívül – karolta át a bajtársait békítő szándékkal a kölyök, majd még beszéltek ők mindenről, amíg meg nem zavartam őket. - Ah, fiúk ... Politizálunk? Ó, ti túl fiatalok vagytok még ahhoz, a ti anyukátok biztos nem tanította még meg, hogy ilyesmiről nem illik beszélni nyilvánosan. Egyébként, mint valaki akinek a szülei túl sok ilyen műsort néztek a tvben anno; a kormány kétlem hogy 20 évig verte volna a faszát valahol. Az első adandó alkalommal megpróbáltak volna minél nyilvánosabban, minél fenségesebben visszatérni, ha tudtak volna. Ez azt jelenti, hogy vagy egyáltalán nem képesek rá hogy újra összerántsák az országot, vagy... A kormány már nem létezik. Rátok hagyom, hogy melyik verzió szimpatikusabb. De abban biztosan egyetértek, hogy most már felesleges ezen vitatkozunk. Egyikük sem fog jönni megmenteni minket. Egyébként, Slavik, otthon majd kérdezd meg az időseket hogy a propaganda szó mit jelent - mosolyogtam rá, majd megveregettem a férfi vállát, ahogy a tempóm az övéékhez igazítottam. Slavik kimondottan sértő pillantásokkal nézett rám és lerázta magáról a kezem. - Ez nem propaganda, hanem az igazság. Mondtam már, emlékszek mi történt. Attól mert még ti nem hiszitek el, a történelem az történelem marad. Jobb lenne ha megtanulnátok... De politizáljon veletek a faszom, ezek még kölykök, semmit sem értenek, te meg képtelen vagy elhinni azt, hogy kurvára kibasztak velünk és mi csak az áldozat vagyunk - jelentette ki fennhangon, majd ahogy lelassítottam, ő úgy vette sietősebbre és inkább arrébb ment. - Na, ez is ballábbal kelt fel... - röhögött fel halkan Romanov, majd feléd pillantott - Na és uram, ha nincs ki megmentsen minket, mi mikor fogjuk saját magunkat? Meddig tudjuk folytatni az itteni életünket? - kérdezte eltöprengve, miközben helyet szorított nekem is. - Előbb utóbb eljön a megváltás ideje testvér - veregette háton Duke a kölyköt, majd Slavik után nézett - Én viszont most engedelmetekkel kibékülök inkább vele, mert egyelőre vele fogunk felmenni a Könyvtárba és nem lenne jó, ha véletlenül elfelejtené lelőni rólunk az egyik Könyvtárost ha úgy alakulna a dolog. Jó társalgást uraim! - tisztelgett egyet kurtán, majd sietősebbre vette a tempót, így hármunkat otthagyva. - Na bazdmeg, azt hiszem mégse ő lesz az új legjobb barátom. - csóváltam a fejem Slavik után nézve, majd Dukera pillantottam - Persze, menj csak. De a politikát ne említsd neki még egyszer... - vigyorogtam rá, majd tisztelegtem neki ahogy távozott. Ezután Roman felé pillantottam. - Tudod fiam, egész jó kérdéseid vannak. A lenti élet pont arról szól, hogy minden napot úgy éljünk meg, hogy lehetőleg biztosítjuk azt is, hogy holnap felkelünk a következőre. Pontosan ez a feladat a Rendnél is. De mint azt láttad fennt a mauzóleumban.. A Parancsnokság se mindig tévedhetetlen. A legjobb az, ha már most megtanulod ezt. Szép dolog a hűség meg a kötelességtudat, de gondolj bele; mi kötelez téged igazán? Valami irodás arc parancsa, vagy a saját hited és igazságérzeted? Sose add fel a gondolkodás szabadságát. Ez az amit elvenni sose tudnak tőled, csak ha hagyod. Egyébként ami az önmegmentést illeti, úgy érzem nem sokára eljön az idő. Nem tudom megmondani miért... De az utóbbi időben valahogy úgy tűnt, hogy valami változás közeledik. Hogy pontosan mi? Majd meglátjuk. Addig pedig itt vagyunk, hogy egymást erősítsük. Így hát a következő lecke pont ez; a testvériesség lényege. Igazán csak az az osztag működik, aminek tagjai összetartanak az egyszerű katonai köteléken kívül is. Neked is jót fog tenni, ha megismered a srácokat és beleszoksz a csapatba. Ki tudja, egyesektől még tanulhatsz is valamit. A drága Artyomunk itt, például tudja hogyan kell alig pár nap alatt egy egyszerű éjjeli őrből a Metró hősévé válni. - könyököltem barátiasan oldalba a férfit, ahogy szóba került. - Huh, a Metró hőse... Ne akarj azzá válni, kölyök - horkant fel Artyom, majd arrébb húzódva a könyökléstől egy ellencsapásként öklözött bele a vállamba, miközben kissé mosolyra húzta a száját. Romanov mindeközben mérlegelte a hallottakat, Artyomra nem is igazán figyelve, majd megszólalt. - De ha nincsenek egyáltalán parancsok, akkor szétesik az egész rendszert... - Értem én, hogy jó, ha tudunk önállóan gondolkodni, de az nem mindig jó. Az is lehet most én is beszopom és kibasznak a Rendből parancsmegtagadásért. Hisz hallotta a többieket, szólnak Melnyiknek... - felelte kissé lógatva az orrát a kölyök - Pedig én voltam a legjobb lövész a csapatból akiket bevettek! Lehet nem vagyok túl tapasztalt még de lőni azt tudok. És amúgyis, mi lehetne az a nagy változás. Gondoljon csak bele, uram, mi lesz akkor ha találunk kiutat innen? Hogyan viszünk ki ennyi embert... Én komolyan gondoltam, amit a kormányról mondtam. Jobb, hogy nincsenek. Ha lenne egy nagy összefogó tököm tudja mi, akkor szerintem csak rosszabbul élnénk. Legalább most mindenki ott él ahol szeretne és bár egy két faszkalap miatt vannak háborúk, de erre vagyunk mi, hogy békét teremtsünk. És akkor mindenki boldogan élhetne idelent - hangjából bizony nagyon is érződött az világnézet, ami a már itt lent szülötteket jellemezte: nem vágytak már vissza a felszínre és sokszor nem hitték el, hogy a Metró mennyire borzalmas hely is. Nekik nem volt más tapasztalatuk, nem tudtak mihez viszonyítani. Egy állomás patkányhorda általi megsemmisülése olyan volt, mint nektek régen egy terrortámadás híre valahol nagyon messze az otthonatoktól. - Pedig ez egyáltalán nem normális... - szólalt meg halkan Artyom - Nekünk odafent van a helyünk... Csak lassan csóváltam a fejem, ahogy hallgattam a srácot beszélni. Nem volt teljesen ostobaság amit mondott; végülis egy viszonylag szép nézet volt, de tele volt naív elképzelésekkel. Sajnos a szolgálatom alatt tapasztaltam, hogy hiába a sok nemes cél, az életben nem lehet minden úgy, ahogy akarnánk. - Tudod kölyök - kezdtem egy kissé fáradt sóhajjal, rápillantva Romanra - én is rohadtul utáltam ezt hallgatni a te korodban, de ez tényleg olyasmi amit csak idővel érthet meg az ember. Ez, ami itt lennt történik.. - mutattam körbe az alagútban, ami a lámpáink fénykörét leszámítva teljesen sötét volt, így az egész mozdulatsor meglehetősen irónikus volt - Ez nem egy világ amiben érdemes élni. Csak azért nem döglöttünk meg még mindannyian, mert valahogy átvészeltük az elmúlt éveket azokon a morzsákon amik megmaradtak az igazi civilizációból. Na nem mondom, annak is meg voltak a szar részei .. - legyintettem egyet - De legalább kellett minden nap úgy lemenned a metróba úgy, hogy közben attól fostál hogy egy mutáns kiugrik az árnyékok közül és letépi az arcodat. A legnagyobb problémád mondjuk egy részeg kéregető volt akinek hugyszaga volt. - nevettem fel kicsit felüdülve, ahogy a régi Moszkva nosztalgiáján merengtem egy pillanatig. - Az biztos, hogy már olyan mélyen belaktuk a metrót, hogy nehéz lenne bárhova máshova elköltöztetni az embereket. De gondolj bele, nem érné meg egy szabad élet lehetőségért? Mert persze, szar de élet ez is itt lennt... Csak nem tudjuk meddig tart. Szerintetek meddig tart egyáltalán ez a rendszer? Meddig lesz még újrahasznosítható fém? Tízszer használt filterek? Benzin? Igazi pia aminek nem baszott gomba íze van? - sóhajtottam fel ismét. Pár pillanatig csak csendben lépkedtem a társaim mellett, aztán Artyomra pillantva ismét megszólaltam. - Harcolunk ezért, mert ez minden amink maradt. Megpróbáljuk fenntartani a békét, igen. De nem is tudunk mindent megcsinálni egyedül. Most nincs központi kormány, helyette van sok kicsi; ezek meg ugyanúgy megtalálják majd a módját, hogy szart csináljanak nekünk. De asszem idelenn egyszerűbb dolguk lesz. Úgyhogy, nem tudom ti hogy vagytok vele, de szerintem az emberiség utolsó generációinak nem lyukakban kellene felnőnie. Ah, és ha már a következő generációknál tartunk... - pillantok vissza Romanra - Ha megmutatod mire vagy képes, elég hamar észreveszik majd hogy szükség van rád is. Legyen az a Rendben, vagy máshol. De azt hiszem egyelőre jó helyen vagy te velünk; csak ne haljunk bele ebbe a hülyeségbe mielőtt jöhetne valami jobb is. Romanov csendben mérlegelte a dolgokat, amiket a nála jóval tapasztaltabb katona mondott. A hajléktalanos résznél szimplán csak elmosolyodott, ez igazából most is egy átlagos dolog, minden állomáson tucatjával vannak a hajléktalanok, akik a legtöbb esetben pár hétnél nem húzzák tovább. Mindenesetre az egész mondanivalónak a vége még inkább elgondolkodtatta. - Talán... Talán egy expedíció keretein belül felderítőket kéne kiküldeni a távolba. És annyi helyet keresni, amennyi frakció van. Mindegyiknek mást mondanánk, így szépen elszeparálnánk egymástól a nyomorult vezetőket. Ez így működhetne, nem? - kérdezi gondolkodóan - Azt mondja, uram, úgyis szar, ha van kormány, és akkor is, ha nincs, mert minden frakció megtalálja a módját a háborúra. Így viszont mindent elkerülhetnénk. És a kormány sem tudna minket hadba küldeni Amerikával, már ha létezik mindkettő még. Tudja, uram, ez lesz az én dolgom, azt mondom! Szükség lesz rám, és ebben! Egyszer vezetni fogok egy ilyen egységet. Biztos vagyok benne. És ez nem csak képzelgés... Én is úgy érzem, hogy jó helyen vagyok itt. Túléljük ezt a szart, és amint visszatérünk, vállalom a felelősséget az Ezredesnél. De nem fogom hagyni, hogy ha tényleg igaz amit mond, hogy odafent jobb, hogy idelent haljunk meg akkor... - hümmögte a végét, miközben Artyom csak csöndben bandukolt, nem igen reagálva semmire. Lassan bólogattam, ahogy a srácot hallgatva ballagtam a sötétben. - Azzal hogy már megoldáson gondolkodsz, többet teszel mint a vezetők nagyrésze. - veregettem meg a vállát - Ki tudja még hogy lesz, de ha lesznek hasonló jó emberek akik próbálkoznak a változással, talán el is lehet érni. Azt nem tudom, hogy vagyunk e elegen ahhoz, hogy odakinnt eléljünk a többi frakció nélkül, vagy hogy van e egyáltalán annyi élhető hely amin mindenki elfér... De abban igazad van, hogy sose tudjuk meg, ha nem járunk utána. De a felelősségnél azért óvatosan. Azt még elintézem én. - bólintottam a srácnak, ahogy lezárult a beszélgetés. Az a felelősségvállalást hallva csak vidáman biccentett. Valószínűleg ő is érezte, hogy jobb így. Végül aztán mikor elérnénk az út végét Artyom csendesen szólalt meg, Romantól elfordulva, egyenesen felém. - Mondd csak, ha te se gondolod azt, hogy idelent kéne megdögöljünk, miért nem csináljátok azt, amit én? Miért néz Melnyikov bolondnak, hogy feljárva keresem az életet odafent, ha ti is hisztek ebben? Még ez a kölyök is... - biccent Romanov felé. - Nehéz megmondani hogy az öreg kalóz mit gondol. De sokszor mond egymást cáfoló dolgokat... De ez az ellenszenve a te expedícióiddal, ez egy tartós dolog ami mellett minden alkalommal nagyon erősen kiáll.. Ugyanezt elvárja tőlünk is. Az újaknak is ezt tanítják; ez maradt a világból, ezt kell megvédeni. Csak néha kapunk ilyen idealistákat is, akik még rendelkeznek saját gondolatokkal. - böktem Roman irányába. - De nem vagy egyedül ezekkel a gondolatokkal. Mi többiek szimplán nem beszélünk róla annyit, mert Melnyik nem tűri meg. Azt hiszem emögött valami komolyabb ok lehet... - motyogtam az ismerős bejáratot elnézve. Artyom, mint általában, most is csak dünnyögve reagált a válaszra, amiből hiányzott az, amit hallani akart. - Persze, gondolom nem tetszik neki, hogy a lányát dugom... De kérdem én, ezért kell ez a nagy kiközösítés? Mindezt csupán ezért? Mintha nem akarta volna a fél Rend Annát magának. Huh... Jobban belegondolva, lehet egy olyan fickónak akarta odaadni a lányát, mint te vagy a hozzád hasonló veteránok. Talán mindenkinek jobb is lett volna... - hümmögte, ahogy ő is megcsodálta a bejáratot. Szinte egy pont ugyan olyat, ami a D6-ban is volt. Elnevettem magam, ahogy Artyom felhozta Annát. Az biztos, hogy Melnyik gyakran ellenezte a kettejük viszonyát. - Ah, ha engem kérdezel az öreget az zavarja, hogy valami olyat képviselsz amit ő már elhagyott így vénségére. Elhiheted, a lányát meg senkinek nem adta volna oda boldogan. Épp eléggé zavarta az is, amikor Anna kitalálta, hogy katonáskodni akar... - mondtam, téve pár lépést előre a bejárathoz. Ideje volt kitalálni hogyan tovább. Artyom csak felmordult erre, ahogy lassan végigérnénk az alagútban. Bólintok az időközben ismét felzárkózó Khannak, aki a légáramlatot említi. Úgy tűnik egy nagyobb csarnokkal van dolgunk, ami a légmozgást tekintve valahogy a D6-ot idézheti. Szóval megint egy elcseszett kormánybunker. Aztán megszólalnak a hangok. A menet elejére állva intek a többieknek hogy vegyenek fel defenzív pozíciót, ahogy óvatosan még kissé beljebb haladunk. Kezemben a puskát markolva lépdelek előre, ahogy a zajokra koncentrálok. Kiabálás. A benti csarnok láthatóan koromsötét; a lövések villanásai meg kellene világítsák valamennyire, vagy a hangjuk visszhangozna… Hallani halljuk a harcot, de semmi nyomát nem látjuk. S ekkor jelennek meg az árnyfigurák az alagút mélyében. Mielőtt azonban reagálhatnék, a brahman lány kifut eléjük. Nagyot sóhajtok, látva a felelőtlenségét; de Khannal kergettünk már annyi szellemet, hogy tudjam, hogy nem mindig jó ötlet egyből tüzelni rájuk. Felemeltem a balom fejmagasságba, ökölbe zárva a kezem, ezzel jelezve a többieknek, hogy azonnal álljanak meg, és ne csináljanak semmit. Leengedve a puskát, bár továbbra is készen arra hogy hirtelen tüzet nyissak, visszapillantottam Khanra. Az arckifejezését szemügyre véve aztán lassan előrelépek a lány mellé. Nem ez volt az első alkalom, hogy a kormánybunkerekben hallucinációkkal meg furcsa kísértetekkel találkoztunk volna. Talán ez még mindig ugyanaz a biomassza volt, amit úgy tűnt továbbra se tudtunk kiírtani. - Remélem tudod mit csinálsz kölyök… - súgtam oda a lánynak, ahogy mellé álltam, fedezve őt, de nem akadályozva amit csinált. |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jan 17, 2024 19:04:57 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Vanzina Luiza Antonovna - Bratti Mihael Antonovich – Gresh550
Szörnyű csend telepedett az alagútra. Luiza kiáltása az ismeretlen felé és Mihael suttogása volt az utolsó dolog, amit a csapat hallott. Mindeközben pedig a lények csak mosolyogva, egyfajta gúnyos vigyorral az arcukon haladtak felétek tovább, mit sem törődve az elhangzott vádakkal a lány felől. Aztán amikor a lámpáitok fénye már teljes valójukban megvilágítják ezeket a szörnyű lényeket, hirtelen megtorpannak. - Vajon tényleg hallucináció lenne? – kérdezte valaki suttogva, zavaros hanglejtéssel, de a hang forrását egyszerűen sehogy sem lehetett beazonosítani. Mintha… A saját fejetekből jött volna. – Nem… Ez a valóság. A valóság, mely azzá tett minket, amit megérdemeltünk… - hörögte egy másik hang, mely már még kevésbé hasonlított az emberi beszédhez, és azzal a lények, ezek az árnyékszerűségek egyszerre foszlottak szét és tűntek el, mintha csak beleolvadtak volna az alagút falaiba. - Tegyétek el a fegyvereket… Most! – Szólalt meg hirtelen Khan, időt sem hagyva a történtek megértésére – Nem fognak minket bántani, ha nem provokáljuk ki. Szép észrevétel volt, brahman! – Pillantott Luiza felé – Valószínűleg már hallottak lennénk, ha tüzet nyitottunk volna… - pöndörítette meg kecskeszakállát, ahogy pár lépéssel kivált a védelmi pozícióból, amit Mihael parancsa szerint teljesített. – Most már tovább mehetünk… – és valóban így is lett, sértetlenül haladtatok el ott, ahol az előbb még egy csatát vívtak az elődjeitek. Csontokon, töltényhüvelyeken és mindenféle felszerelésen visz tovább az út, míg az alagút oldalsó falainál több tucatnyi holttest van. Rögtön érthetővé is válik, mégis hova tűntek el az ismeretlen lények. Mintha a múltba csöppentetek volna vissza, ahol az emberek és a szörnyek egy végeérhetetlen haláltusát vívnak mindaddig, amíg végre valaki fel nem szabadítja a lelküket innen. Több tucatnyi ugyanilyen módon elterülő hulla és a mögötte lévő Könyvtáros, aki mintha az élet és halál közti területen ragadt volna, ahogy az árnyék lények visszatértek a testükbe. - Ne érjetek hozzájuk, vagy ti is az ő múltjukban ragadhattok – figyelmeztetett Khan a veszélyre, bár ezt valószínűleg enélkül sem próbálta volna meg senki sem. Aztán ahogy végre eléritek az alagút végét, egy hibásan lezárt kapuval találjátok szembe magatokat. A levegőforrás minden bizonnyal onnan árad, viszont ahogy megpróbálnátok átpréselni magatokat rajta, a műszerek életbe lépnek és jórészük már a szolgálatot is felmondja, ahogy kiakadnak. - Ahg, basszameg, gázmaszkot fel, gyorsan! – Adja utasításba Slavik, az arcát az alkarjával eltakarva, nehogy valami radioaktív port beszívjon. - Hát akkor így folytatjuk az utunkat… - állapította meg Khan, majd szép lassan egyesével mindannyian átjuttok a légzsilipen, megpillantva a hatalmas bunkert, mely úgy tűnt, egyszer egy hatalmas csatának adott otthont. Az elhagyatott metrószerelvény irányából ahogy jöttök (a kép teteje), és a látvány, ami fogad titeket. Odabent mindenhol sötétség honol, csupán a lámpáitokkal tudjátok felmérni a terepet nagyjából, ami tele van szörny és emberi maradványokkal. Mint arra hamarosan rá is jöttök, jelenleg a B szinten vagytok, azaz a B épületegyüttesben és azon belül is a C szárnynál, mely nem éppen tűnik a legbiztonságosabbnak. Legalábbis a platform több helyen megvan repedve és a lépteitekkor is többször is recseg ropog össze vissza. Miközben a veszélyek felkutatása zajlik, Mihael hamar felfedezi, hogy a különböző szobák ajtaja felett mind jelölések vannak, amiket még Hunter tanított nekik, és a jelentésük egyenlő a feladat kudarcával. Valószínűleg így jelölte meg azokat a helyeket, ahol nem találta meg a Könyvet. Ebből viszont az következik, hogy nektek lejjebb kell menni, mert a C épületegyüttes a következő helyszín, mely átkutatásra vár. A gond csak az, hogy oda kéne valamilyen prototípusú sugárzásvédő is, ha életben akartok maradni, ráadásul már itt sem ártana, ha nem töltenétek el több órát, mert a sugárzás itt is a négyszerese a felszínen mérhetőnél. Szerencsétekre van egy kis segítségetek is azért, mert ahogy nézelődtök, úgy hamar megtaláltok egy utazóláda szerűséget, amit valószínűleg szintén Hunter hagyott itt. - Na, nézzük ez itt mit rejt… - állt neki Slavik felnyitni a dobozt, amiben aztán a fegyverektől elkezdve, a gránátokon át, a tölténytárakig minden volt, sőt, még a Zelenka nevű csodaszer is. - Na ez meg mi a tököm… - hümmögte Duke, ahogy elvette a kis táskát és a rajta lévő szállítólevelet kezdte el olvasni. MOSZKVA SZÁMÁRA ÉRKEZŐ KATONAI ELLÁTMÁNYOK A KÖVETKEZŐ 24 ÓRÁBAN:
- 55-L Sugárzásvédő, B (Prototípus) – 1000 csomag, Moszkva, AA Főhadiszállás; Kézbesítve
- 56-L Sugárzásvédő – 10000 csomag, Moszkva, Ramenki 43; Kézbesítve
- 57-L Sugárzásvédő – 5000 csomag; Moszkva, D6; Kézbesítésre vár
- 58-L Sugárzásvédő – 5000 csomag; Moszkva, Polgári Védelmi Főhadiszállás; Feladásra vár
- 59-L Sugárzásvédő – 5000 csomag; Moszkva, AA Főhadiszállás; Feladásra vár
- 60-L Sugárzásvédő – 5000 csomag; Moszkva, Stratégiai Parancsnokság; Feladásra vár
- 61-L Sugárzásvédő – 5000 csomag; Moszkva, IA HQ; Törölve"
- Hát én erről a szerről még nem hallottam… De úgy tűnik nem is csoda, el sem jutott hozzánk a legtöbbje – morogta Slavik. - Nagyon úgy tűnik… - hümmögte Artyom is, majd az eddig egyedül álló Iszaj-hoz fordult és halk szóváltásokba kezdtek. - Mi legyen, százados? – kérdezte végül Romanov, ám mielőtt Mihael válaszolhatott volna, először Artyom, majd Iszaj is hirtelen felkiáltott. Mielőtt odaérnétek a két férfihoz, akik a fejüket fogva úgy rángatóznak a földön, mintha csak most amputálnák egy végtagjukat érzéstelenítő nélkül, hirtelen hangos, mély hörgést hallotok. Aztán nem sokat kell várni, amíg a feltörekvő hangok gazdái is fel nem tűnnek, egyenesen a középső csarnokból kimászva. Mire ráeszmélnétek, hogy mi történik, egy megmagyarázhatatlan erő a tudatokon keresztül kezd el beszélni hozzátok, rendkívüli fájdalmat okozva mindenhol a testetekben és teljesen leblokkolva azt. Mielőtt azonban elérnének titeket a Könyvtárosok, a már így is igencsak rossz állapotban lévő platform megreped a súlyuk alatt, és mindannyiótok a mélybe zuhan. LuizaA Geiger-Müller számláló fülsüketítő sípolására ébredsz, korom sötétben. Mire megtalálnád a lámpád, már a szemed is hozzászokik nagyjából a lenti fénymennyiséghez, és nagyjából rá is jössz, hogy egy bányaszerűségben vagy, ráadásul nem egyedül… Melletted nem sokkal a szemgödör nélküli Könyvtáros fekszik holtan, egy vadászkéssel a fejében. Félig meddig alatta Iszaj mocorog, látszólag nehezen, azontúl pedig Valentino a házikedvencével, Sántával ül a falnak támaszkodva, de nem éppen a legjobb állapotban. Hiába nem fedezhető fel külső sérülés a férfin, az most mégis reszket és zavaros tekintettel néz fel néha-néha a gázmaszkon keresztül, egyébként meg a kezeit vizslatja, ahogy remegnek. Bármit is látott, vagy bármi is történt vele, nem úgy tűnik, mint aki beszámítható állapotban lenne… Aztán nem sokkal azután, hogy felkeltél, egy furcsa, szokatlan, csilingelő hangot hallasz a járat azon feléből, mely valószínűleg a felszín felé megy. Ez érdekes módon még Valentino-t is kiszakítja egy időre a sokkos állapotból, aki meglepetten néz rád, talán még egy mosolyt is megeresztve feléd, ha látnád azt a gázmaszk takarásából. - Ez... Ez a Könyv lesz. Azt mondták, hogy jelezni fog... - dadogta halkan Valentino - A Sötétek mondták. MihaelNehéz légzésre, pontosabban annak a hiányára ébredsz. Hiába próbálkozol, egyszerűen úgy érzed, a világ összes beszívható levegője sem lenne most elég. Kell egy pár pillanat is, mire feleszmélsz, hogy a gázmaszkod betört és jelenleg ezért fuldokolsz éppen. Szerencsédre azonban pont ekkor ugrik oda hozzád Romanov, aki egy gázmaszkot a fejedre húzva még pont időben ment meg téged a haláltól. Legalábbis jelenleg… Ekkora mennyiségű sugárzásnál, pláne, hogy a zuhanás után mennyi radioaktív por került a levegőbe, szinte biztos, hogy a szervezetedbe is bejutott egy kevés, ami aztán mind tudjuk, milyen hatással jár… - Kelljen fel, uram! Slavik súlyosan megsérült, Khan és Artyom most próbálja megmenteni, Duke eltörte a lábát, Luiza, Iszaj és Valentino meg eltűnt, elszakadtak tőlünk! Mit tegyünk, uram? Mindannyian kezdjük magunkat… Furán érezni. Valószínűleg a sugárzás miatt, mert az összes műszerünk kiakadt. Alig egy óránk van hátra, ha nem kezdünk valamit… Duke javaslatára beadtuk magunknak a sugárzásvédőt, de nem úgy tűnik, mintha használna… Adja a karját, magának is beadom! – Ragadta meg a jobbodat, hogy aztán be is adja az ellenszert, mellyel talán egy kicsivel tovább húzzátok idelent. - Romanov! Hagyd Mihael-t, itt segíts! – Kiáltotta aztán Artyom, ahogy odarohant hozzátok és elrángatta a fiatal fiút a sérült Slavikhoz. Ahogy te is odafordulsz, már a vértócsa mennyiségéből is következtethetsz, mi történt. De ha ebből nem találnád ki, ahogy rápillantasz a férfia, minden világossá válik: egy vascső átszúrta az egész testét. És ha ez nem elég, a helyiség, ahol vagytok, igencsak úgy tűnik, hogy ez a Könyvtárosok étkezdéje… És már csak idő kérdése, hogy az egyikük meg is érkezzen, hogy elfogyasszon titeket.    |
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Jan 17, 2024 23:34:42 GMT 1
#s://i~imgur~com/saywSMV~jpg Csupán csendesen sóhajtottam fel, ahogy az illúziók eltűntek. Persze, megint a mindenféle elbaszott látomás. Már inkább nem is kérdőjeleztem meg; úgysem kaptam volna választ. Legalább a lány valamennyire értette a dolgát, így aztán ahogy Khan is elmondta a magáét, folytathattuk az utat. A hely feltűnően nem volt normális, bár a mi világunkban mégis mi volt még, ami az maradt volna. A Könyvtárosokhoz illettek a hasonló agyturkász hülyeségek. - Eszemben ágában se volna … - motyogtam, ahogy Khan figyelmeztetett minket, hogy ne nyúljunk a legújabb kísértetekhez. Komolyan, mintha a Metró mindig elő tudott volna állni valami újabb förtelemmel. A csarnok amibe beértünk mintha a D6-ból lett volna ide másolva. Tehát ismét egy régi kormánybunkerrel volt dolgunk. Ha pedig a Könyvtár felettünk volt… Talán megtaláltam a helyet amit Hunter keresett. Vagy legalábbis a jelek a helyiségek felett azt sugallták, hogy jó úton járok. C épületegyüttes, D szárny. A cél lejjebb volt, mint mi jelenleg, de a kopasz jegyzete szerint a sugárzás ellen is szükségem lett volna valamire. Ráadásul ott voltak azok a különleges könyvtárosok is, akik valószínűleg abszolút nem tették volna egyszerűbbé a helyzetet. Persze aztán kiderül, hogy a nagy medve erre is gondolt; vagy legalábbis ő maga már rajta volt az ügyön, de ezúttal megelőztük. Jól van, úgy tűnik elértünk a válaszútig – gondoltam, ahogy odaálltam a láda felé. Vajon mit fogok kezdeni most, hogy a többiek is itt vannak? Nem lett volna jó ötlet mindannyiukat levinni oda a magas sugárzású pokolba, de elválni is nehéz lett volna, tekintve hogy alapból mind a könyvet keressük. Gondolataimból aztán a felbukkanó rémségek zökkentettek ki. Rohadtul elkezdett fájni a fejem. Ahh, már megint … A bestiák felé néztem, de mielőtt még bármit tehettem volna, hirtelen mintha a padló kicsúszott volna alólunk. Igazából inkább kizuhant. Esés közben a felszerelésembe kapaszkodtam, ahogy egyre gyorsabban mélyültem el a sötétségben, hangosan kiáltva egy olyan kifejezést amiért annak idején apám megvert volna, miközben a légáramlat már elnyomott minden más zajt… Aztán egyszer csak.. lámpaoltás. Fogalmam sincs mennyi idő múlva tértem magamhoz. Minden fájt. Megpróbáltam levegőt venni, de a tüdőm csak szúrva szorult össze. A szoba forgott, ahogy végigpásztáztam rajta. Láttam, hogy valakik már állnak, de látásom egyelőre elmosódott, így nem tudtam pontosan felmérni a helyzetet. Ahogy megszólaltam volna ismét csak egy halk hörgés hagyta el a számat oxigén hiányában, s a szemem sarkában már elkezdett elsötétülni a világ. Basszameg, nem gondoltam volna hogy pont így lesz vége. Soha. Annyi éven át, oly sok lövöldözés, mutánsok, háborúk, rajtaütések… És pont a kibaszott oxigénhiány visz el. Valahogy komikusnak érződött. Talán ha lett volna levegőm egy utolsót még nevettem volna a helyzet iróniáján. Az apokalipszis után a megmaradt világban az ember mindenhol csak a veszéllyel találkozott; mutánsok, éhség, betegségek, vagy akár más emberek. A sugárzás mindezek központi eleme volt, de senki sem ezt tartotta a legveszélyesebbnek. Csak vegyél fel egy gázmaszkot és kész. Vágd bele a huszonhatodjára újrahasznosított filtert és mehetünk. De hát a levegő hiánya volt az egyetlen dolog, amire tíz évnél több tapasztalat sem készíthetett fel senkit. Ó, kurva életbe Uram; nem tudtál máshogy elkapni, igaz? Aztán egyszer csak megláttam a fényt. Korai volt még talán; sok mindent megpróbáltam volna még az életben. De persze a saját sorsunkat is csak bizonyos keretek közt tudjuk formálni. Tudtam, hogy mire vállalkozom azzal, hogy a Rend katonájának jelentkeztem. A halál lehetősége minden nap ott lebegett a fejünk felett. És mint tudjuk; idővel mindenkinek nullára csökken a túlélési esélye. Már lassan megbékéltem volna az egésszel – mégis mi mást tehettem volna - amikor aztán feltűnt a mozgás is. Felém állt egy alak, lámpával világítva, gázmaszkot húzva a törött sisakom lemeze helyére. Azonnal, mohón szívtam bele a filteren át megszűrt levegőbe, visszatérvén a halál széléről. Felpillantottam Romanovra, ahogy megadta a rögtönzött helyzetjelentést. Ahogy az oxigén szépen lassan bekerült a véráramlatba, a látásom elkezdett kitisztulni, bár az ütéstől még mindig kissé szédültem. Ismét végignézve a helyiségen egyértelmű volt, hogy bajban vagyunk, ezt pedig a kölyök szavai csak jobban alátámasztották. Mérlegeltem a helyzetet amíg beadta az ellenszert, majd Artyomékhoz ugrott. Egy herkulesi erőfeszítéssel feltápászkodtam a helyemről, felkapva a mellém szóródott cuccaimat, azonnal odasietve Slavikhoz. Fájt járni. Nézni ki a fejemből. De muszáj volt. A fiúknak szüksége volt rám. Odalépve a sztalkerhez gyorsan felmértem a helyzetet. A hasát szúrta át a rúd. Basszameg, pont ott… Már most is rengeteg vért veszített, de ha kihúztuk volna belőle valószínűleg még több ömlött volna. Volt nálunk kötszer… de kétlem, hogy elég lett volna. „A jó parancsnoknak meg kell hoznia a legnehezebb döntéseket, amik elválasztják őt az egyszerű kiskatonától. Nem mindenki képes egy ekkora teher cipelésére.” – mondta nekem annak idején Hunter. Lehajoltam a sebesült férfi mellé, két tenyerem közé fogva az arcát. - Hallasz engem testvér? – kérdeztem tőle halkan. – Komoly sebet kaptál. Valószínű, hogy nem tudjuk elállítani a vérzést. – a hangom elcsuklott egy pillanatra, ahogy az utolsó szavak elhagyták a számat. Összeszorítottam a fogam, azokon keresztül szívva át a levegőt. – Ha sikerülne is, ilyen formában veszélyes lenne mozognod. Az idő… Az idő most kulcs faktor … Őszinte leszek veled, Slavik; azt hiszem… - nagy levegőt vettem, egy pillanatra becsukva a szemeimet – neked véget ért az utad. Remélem megérted, hogy ha magunkkal vinnénk, csak jobban szenvednél. Innen… innen sajnos nem jutsz ki élve. – karoltam át a férfit a balommal, ahogy a jobbal továbbra is tartottam. Vártam pár másodpercet a tekintetét keresve, őszinte megbánással pillantva rá. – Vannak hozzátartozóid, barátom? Bárkinek üzensz valamit? Esküszöm neked, ha kijutunk innen mindenképp átadom majd az üzeneted, bármeddig is kell menjek érte. Sajnálom, hogy így alakult. – hajoltam rá a katonára, átkarolva a másik kezemmel is. – Ha tehetném, magam vinnélek ki innen… De úgy csak mindannyian itt végeznénk. Nagyon sajnálom… – mondtam, leereszkedve a sztalker mellé, a balommal a gyengéden megfogva a fejét, míg a jobbommal az övemhez nyúltam, elővéve egy kést. Megvártam amíg Slavik elmondott mindent, amit szeretett volna, aztán ismét rápillantottam. – Becsületes életet éltél, barátom. – mély levegő - Az utolsó leheletedig mindenedet adtad, hogy a népnek jobb legyen. Hősként fogunk emlékezni rád. Mint olyannak, hőshöz illő halált érdemeltél volna, de a Metró kegyetlen. De nem engedjük majd, hogy ez bemocskolja az emlékedet. Nem hagyjuk, hogy a könyvtárosok végezzenek veled. Nem hagyom. – tettem hozzá halkan, erőtlenül. Lassan felemeltem a kést. – Gyorsan véget vetek neki, ígérem. Jobb lesz így, mintha útközben erődet vesztve a szörnyek prédája lennél. Mintha lassan véreznél el. Az én hibám… Engedd meg hogy ennyivel könnyebbítsem az egészet… - suttogom neki, óvatosan a nyakához irányítva a pengét. – Köszönjük a szolgálatodat, Slavik. A Rend, a Hanza és az egész Metró az adósod marad. Hiányolni fogunk. De most… - szaggatottan kifújtam a levegőt – pihenj meg. Egy gyors mozdulat volt az egész. A nyaki ér megnyílásával a vér elkezdett ömleni a sztalkerből, aki pár másodperc alatt eltávozott az élők világából, miközben én a jobbommal ismét átkarolva magamhoz szorítottam. Pár pillanatig, amik talán éveknek tűntek, így hevertem mellette a padlón. Gyengéden engedtem le a már erőtlen testét, elhelyezve azt a földön. - Bár el tudnánk temetni.. – sóhajtottam, ahogy még a teste felé hajolva letéptem a nyakában lógó dögcédulát, eltéve azt a zsebembe. Valakinek még ezt is el kellett juttatni. Miután átkutattam a férfi zsebeit, kiszedve minden lőszert vagy anyagot amit hasznosítani tudunk a továbbiakban, szótlanul felegyenesedtem, végig nézve a többieken. - Uraim. Tudjátok hogy szeretek pofázni. Bár lenne időnk egy motivációs beszédre, de ezúttal nincs. Sietnünk kell; még a csapat másik felét is valahogy meg kellene találni. Vélhetően itt vannak valamerre. Slavik nélkül kell tovább folytatnunk, és nem akarom hogy még valaki az ő sorsára jusson. Ki fogunk jutni innen a kurva életbe is, de akkor egymásra kell támaszkodnunk! Roman, Artyom! Fabrikáljatok valamit, ami rögzíti Duke lábát! Khan.. – fordultam az öreg bölcs felé – a térkép haszontalan idebent? Mozgásba kellene lendülni amint Duke képes rá, de merre? – kérdeztem az öregtől bizonytalanul, miközben a szemeim előtt továbbra is Slavik arca lebegett, ahogy reménytelenségét realizálva kiült az arcára a félelem. |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Jan 18, 2024 16:08:40 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Huntertől olyat kérdezni, hogy mire volt jó az értelmetlen erőszak, teljesen felesleges volt. De legalább most nem fajult el vérrontássá az egész, szóval még büszke is lehetsz az ideiglenes utazótársadra, mert képes volt visszafogni magát. Talán ezért, vagy mert tényleg minden embert megmentesz, akit csak tudsz, de a kritikus seb bekötözése tényleg megmenti Hunter életét, legalábbis egy ideig. Sőt, még talán húzni is tudod egy darabig. A lényeg, hogy te mindent megtettél. És ezt az álmaid is meghálálják, mikor lehunyod a szemed.
Először a gyerekkorod elevenedik fel előtted, kihagyva belőle a végzetes csapást, mely elvette tőled a szüleidet, és azt is, amikor a számodra legfontosabb embert veszítetted el, akinek még a keresztnevét is felvetted. Sőt, az egyik pillanatban, amikor sikeresen megcsináltad a második gyakorlati vizsgádat, még a szüleid is megjelennek, hogy könnyes szemmel gratuláljanak neked. - Mi tudtuk, hogy sikerülni fog, Noemi drágánk! Tudtuk! – szorítottak karjukba a szüleid, akik helyett aztán hirtelen a gyermekeid kerültek oda, hogy egy utolsó, békés napot együtt tölthessetek, aminek az estéjén még az egyetlen szerelmed is hazatért. Ráadásul egy váratlan vendéggel. - Drágám, megmondtam, hogy sikerülni fog! Ezzel bejutunk a felsőbb rétegekbe is! – Tette le az asztalra a teli ládányi, jó minőségű, még a Nagy Háború előtt gyártott töltényt. – De be kell valljam, nem sikerült volna, ha nem jár arra ez az ember… - állt arrébb, hogy aztán egy magas, izmos, sebhelyes, de mégis jóindulatónak ható tekintettel rendelkező férfit mutasson be neked. - Üdvözlöm, hölgyem. A nevem Hunter. A Vadász – köszönt a férfi, aztán a gyerekek felé fordult és kettő, régi, kicsit viseltes játékot adott át nekik. - Látod, még játékokat is tudtunk szerezni – mosolygott rád Radoslav, majd máris a váratlan jövevénnyel együtt ültetek le vacsorázni, ahol aztán egy kis konyak is előkerült a férjed kezében. - Örmény, természetesen, s hozzá még majdnem harmincéves érlelés! Fentről való – emelte szemét álmodozva a mennyezet felé. – Ne félj, nem szennyezett, magam ellenőriztem a dózismérővel – nyugtatott meg Radoslav, miután kitöltötte és mind koccintottatok egyet. – Jó, igaz? Vagy másfél éve a Sztalkerek egy teljesen érintetlen kis boltot fedeztek fel a Krasznopresznyenszkajánál – magyarázta –, egy kis pincehelyiségben, amilyen sok volt ott korábban. A reklámtábla azonban leesett, így nem vette észre senki. De az egyik Sztalkernek, nevezetesen a volt társamnak, Vászjának eszébe jutott, hogy korábban, még azelőtt, hogy a robbanás megtörtént volna, járt ott néha, így aztán úgy döntöttünk, hogy átvizsgáljuk. Annyi éven át hevert ott, és csak jobb lett tőle! A Kitaj Gorodon kétszázat kérnek egy ilyenért, mi meg ingyen isszuk! – Örvendezett, majd öntött még egy kis kortyot, aztán tűnődve nézett a konyakon keresztül a lámpa fényébe. – Jó barát és jó ember volt ez a Vászja. Mindvégig tiszteletben tartotta a visszavonulásomat. Nem is valami piti alak volt, amilyenek máshol csak a tűzifáért szaladgálnak fel, hanem komoly fiatalember, aki minden értékes holmit visszahozott fentről. De sajnos nagyon szerette a Krasznopresznyenszkaját, folyton azt mondogatta, hogy egy igazi Eldorádó – mondta szomorúan. – Minden érintetlen, még a sztálini toronyháznak is kutya baja… Persze érthető, hogy miért maradt ott meg minden épségben és sértetlenül… Ott van az állatkert, közvetlenül az út túloldalán. Ugyan ki dugná oda az orrát? Csupa szörnyűség… Ám Vászja vakmerő volt, folyton kockáztatott, de keresett is sokat. És végül ez lett a veszte szerencsétlennek. Bevonszolták az állatkertbe, nekem is csak alig sikerült elmenekülnöm. Igyunk hát az ő emlékére! – Emelte fel újra a poharát, azonban Hunter már nem viselkedett ugyanúgy, mint az előbb. Katonás, de jóindulatú arcáról eltűntek az érzések, helyébe egy élettelen és üres tekintet került. - Ez mind hazugság… Ez sosem történt meg… Ismertem Radoslav Dmitrievich Perekhvatkin-t, és ő meghalt. - Nem igaz! Nem hallod miről beszélsz?! – kérdezte hirtelen túlságosan indulatosan Radoslav, ahogy az arcán és a testén egyre több sebhely jelent meg. - Te halott vagy! Az én kezeim közt hunytál el… Pont akkor jártam arra, hogy megakadályozzam a vérontást a Negyedik Birodalom és a Konföderáció között. Poliszi Sztalker voltál. A felszínen láttuk a jelzésedet, hármat köröztél a lámpáddal, mire mi is ugyanúgy. Aztán észrevettük a csordát, ami téged üldözött. Megpróbáltuk leszedni rólad, de csak magunkra is felvontuk a figyelmet. Visszavonulót fújtam a társaimnak, de én kimentem eléd. Onnantól egy lépcsőházon keresztül jutottunk el a Rend egyik felszíni helyőrségéhez, ahol a többiek vártak rám. Elláttuk a sebeidet, de… De az életed már nem sikerült megmenteni… - Hallgass már el! Én még életben vagyok! – Üvöltött fel hangosan, vérző szájjal, amire már a gyerekek is felkeltek. - Nem, nem vagy! Én hoztam el a feleségednek a levelet, amit átadtál… Valamilyen Noemi… Noemi Tselnerovna Perekhvatina-nak. Igen… Emlékszem már – változott vissza Hunter arca végre olyanná, mint amilyennek egy élő embernek kell lennie, ahogy mélyrehatóan rádpillantott. - Nem! Azt mondtad átadod neki! Te meg… Csak a küszöb alatt hagytad! Gyenge vagy! Miattad haltam meg! Miattad! – hörögte már elhaló hangon a férjed, ahogy előbb az asztalnak esett neki, majd végül a földnek. Halálos sebei voltak, egy szempillantás alatt megtudtad állapítani. Még a te szakértelmeddel sem lehetett volna megmenteni. - Sajnálom, testvér… - guggolt le hozzá Hunter, ahogy véres kezével, amivel Radoslav utolsó leheletéig próbálta megállítani a vérzést, végül elvette a dögcéduláját. Ebben a pillanatban a világ hirtelen megváltozik, te már kint találod magad a régi vagonlakásotok előtt, ahol bentről gyerek bőgés és egy asszony megállíthatatlan, fojtott sírása hallható. Hunter pedig csendesen, az arcán a szomorúságra utaló jelekkel, még egyszer visszapillantott, ahogy a peronon sétálva elindult az állomás vége felé. - Nem tudtam megtenni… - szólalt meg aztán megint ő, szembe találva magad vele a mostani alakjával, a szörnnyel, egy üres, sötét alagútban. – Én… Nem értek máshoz, csak az emberek megvédéséhez. Azért ölök, hogy másnak ne kelljen meghalnia. Inkább egyedül szállok szembe a sötétséggel, minthogy hagyjam elrohadni a világunkat. Megembereltem magam amennyire csak tudtam, és ott hagytam a levelet. Ennyire voltam csak képes… Köszönöm, hogy te ennek ellenére is megmentettél – nézett mélyen a szemedbe, melyet ennyi tapasztalattal a hátad mögött sem volt kellemes tűrni. Talán, ha lenne arca… Egy zseblámpa erős fényére ébredsz, egy hálózsákon feküdve. Kellemes, már-már megnyugtató érzés leng körbe, miközben egy férfi érdes, kicsit mocskos keze próbál finoman megsimítani, hogy lassan teljesen magadhoz térj. - Na jó reggelt, Mimike… |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 207
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: Nov 17, 2024 23:07:10 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Post by Ordo on Feb 14, 2024 22:17:09 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/621336783573090305/918535637165043712/Vegleges~png Mihael Antonovich – Gresh550 A srácok esküt tettek. Én is. És te is, Mihael. Ha az életünket kell adnunk, hogy ezt a kibaszott Metrót megmentsük a pusztulástól, akkor az életünket fogjuk adni érte. Tisztában vagy ezzel, fiam? Ha most elfogadod ezt a jelvényt, akkor búcsút mondhatsz a nyugdíjas évektől. De azt garantálom, hogy az emléked az utolsó emberünkig élni fog, mint a legnagyobb hősök egyike.
Minden ember egy ehhez hasonló beszélgetéssel zárta a Rend kiképzését Melnyikov irodájában. Mindenki tudta, mire vállalkozik. Aki ide belépett, tisztában volt azzal, mi történhet vele. De vajon azon Sztalkerek, akiket a Brahmanok küldtek fel a Nagy Könyvtárba egy-egy könyvért, azok tudták, hogy lehet már sosem térnek vissza? Slavik úgy tűnt, tudta. Tekintete az egész beszélgetés alatt tiszta volt, csupán akkor remegett meg az arca, mikor elismerted, hogy számára itt a vég... Nem sokan lettek volna elég erősek ezt kijelenteni egy haldokló bajtársuknak. - Anatoli… - köhögött fel pár csepp vért, ahogy kimondta a nevét a bajtársának. – Ő a legjobb barátom már… Már kiskorom óta. Megsérült idejövet, a sebesültekkel van… Menj el hozzá és… Neki üzenj, hogy szeretem… Mintha csak a testvérem lenne… Ő… Baszki… - fordult el oldalra, miközben egy jó nagy adat vért köpött ki, majd fájdalmasan sziszegve visszafordult feléd. – Ő elfog menni a családomhoz, ha te nem tudsz… De menj majd vele… Kérlek! – szorította meg egyik kezével az alkarod, szinte már annyira, hogy az fájt. – És most induljatok! Meneküljetek! Hagyjatok itt... Magamra… Vonom a figyelmüket… Kérlek, add ezt… Ezt a lehetőséget… Meg… - lihegte már elhaló hangon, ahogy a penge a torkához csúszott. Szeretett volna tisztességes módon, harcban elesni. De ez számára már nem adódhatott meg. Egy bajtársa karjában lelte örök nyugalmát. A motivációs beszédre tényleg nem sok idő maradt. Alighogy a többiek végig nézték, ahogy kegyelemből átsegíted Slavikot a túloldalra, hangos reccsenések és ropogások zaja lengte be a termet a jobb oldali ajtó irányából. Valószínűleg már közeledtek az idelent lakók, hogy a vendégszeretetüket kimutassák nektek... - Már találtam magamnak egy mankót, amivel fogok tudni járni, uram! – kiáltotta feléd Duke, miközben meglóbált egy hatalmas síp vagy combcsontot, amit feltehetőleg nem éppen egy emberé volt… - Semmi szükség támogatásra, számíthat rám! Ha kell, felveszem a hátvéd szerepét – hadarta kétségbeesetten, miközben a hangok felől érkező lények egyre csak közeledtek. Még most, sérülten is elsőnek jelentkezett bármilyen feladatra, amit eltudott látni. Csak úgy égett benne a vágy… Hogy Slavik megbosszulása vagy valami más hajtotta-e, az viszont egyelőre megválaszolatlan maradt. Mindenesetre Artyom és Romanov hamar talpra állította, miközben te Khan felé fordultál. - Hogy az Útikalauz használ-e? – kérdezte zavartan Khan, mintha teljesen máshol lett volna fejben, miközben végig Slavik testét bámulta csak. – Nem hiszem. Most magunkra vagyunk utalva… És az itt élők ennek nagyon nem örülnek – állapította meg a nyilvánvalót, miközben a jobb mutatóujjával Slavik testére mutatott, akinek a szeme… Mintha ide-oda ugrált volna köztetek. – Figyel minket. Gyorsan, indulnunk kell! Ha nem tudjuk mi az irány, javaslom arra, amelyről nem a hangok jönnek – fordult el tőled, hogy a földről felvegye a sugárzásvédő dobozt és meginduljatok a bal oldalon lévő irányba, egy több szobából álló labirintusba. - Mehetünk, uram! – veregetett vállon Artyom, s azzal a lendülettel Ramonovval együtt felvették az oldalsó védők szerepét, míg téged Khan mellé előre engedtek. A hátatokat a lassan bicegő, de mindent beleadó Duke védte, ha csak te máshogy nem döntöttél. Az útvesztőben se Khan, se te, se senki más nem tájékozódott jól. Minden túlságosan hasonlított egymáshoz, valószínűleg pont azért, hogyha az ellenség betörne a bunkerbe, ne legyen könnyű dolga eligazodni ezen az alsó, valószínűleg rendkívül fontos szinten. Viszont egyelőre úgy tűnt, legalábbis a lövedék és robbanás maradványokból kiindulva arra következtethettetek, hogy ez sem tartotta vissza azokat, akik egyszer idelent a vérüket ontották. De vajon ki és miért támadhatta meg ezt a bunkert… A kérdésre a válasz ott volt a levegőben. Vagyis valami nagyon azt súgta, hogy itt kell lennie valahol. Valami megmagyarázhatatlan érzés... Lehet ez csak az agyrázkódásnak volt betudható, de minél tovább haladtatok, annál tovább erősödött, így ezt a lehetőséget talán ki is lehetett volna zárni. Főleg akkor, amikor úgy húsz perc erőltetett menet, legalább tizennégy szúk járatokon való átkúszás és vagy két tucat barikád átmászása után elértetek egy hermetikus kapuval elválasztott részhez. Az ajtó nyitva állt előttetek, és odaát már tiszta, rendezett folyosók vártak, ami úgy nézett ki, mintha megúszta volna az idelent történt háborút. És ekkor egy irányítószoba ajtaját is megtaláljátok, mellette egy golyóálló üveges résszel, amin bevilágítva jól látható, hogy odabent csupán egy hulla van csak, kezében egy könnyvel és mindenféle kulcsokkal, fején tiszti sapkával. A rangjelzése alapján, ami a ruháján található, alezredesi posztot töltött be egykor a dicsőséges Oroszországi Fegyveres Erőkben. - Talán odabent találunk tervrajzot a hely felépítéséről – találgatott Artyom, ahogy feléd biccentve engedélyt kért, hogy ellenőrizze a szobát. Ezt miután megkapta, veled együtt hatolt be a helyiségbe, mely teljesen ártalmatlannak tűnt, sőt, egy lehetséges védelmi erődnek is, ha megtalálnának a lények és körbevennének titeket. És ami ennél is jobb volt, hogy odabent indítókódokkal ellátott vészhelyzeti generátorok is voltak, amelyek valószínűleg a bunker működéséhez szükséges atomreaktor leállásakor kapcsoltak volna be, hogy megelőzzék a föld alatti atomkatasztrófát. Ami kitudja, megtörtént-e... Bent Artyom és Romanov vette fel a védőállást az ajtóval szemben, míg Duke az üveg melletti fal mellé húzódva figyelt ki, hogy az erre tévedő mutánsokról azonnal tudomást tudjon szerezni. Mindaddig Khan és te a generátorok mellett kellett szórakozzatok a lehető leggyorsabban, mert a lények hideg, vészjósló hangja egyre csak közeledett, ami nem sok jót ígért. De egyelőre talán itt több esélyetek volt kiutat találni, mint fejvesztve rohangálni a korom sötét folyosókon. Nem sokkal később pedig Khan talán talált is valami használhatót, amit egy hangos kurjantással adott tudtodra. - Nos, nem ez az, amit kerestünk, de erre mindenképp vetned kéne egy pillantást… - lóbálta meg előtted az alezredes naplóját, egy viszonylag hosszú bejegyzésnél nyitva hagyva azt számodra. 2025. január. 30.
Itt Grigorij Petrovics Grabovoj alezredes, az AA Főhadiszállás megbízott parancsnoka. Vagyis már csak a maradványa, ha ezt a levelet a kezében tartja. Nem kérem arra, hogy olvassa el az egészet, amit írtam, de ha mégis megtenné, igazán hálás lennék… Talán Ön feloldozhat mindazokért a bűnökért, amelyeket elkövettem. Sosem voltam hívő, de most, hogy egyre inkább közeledik a vég, attól félek, a túlvilág még annál a pokolnál is rosszabb lesz, amelyben most vagyunk.
Két és fél éve már, hogy nem kaptunk parancsot a Főparancsnokságtól. Két és fél éve élünk ebben az istenverte lyukban, anélkül, hogy tudnánk mi folyik odakint. Talán az ellenség is megérkezett már és nem vált be a Pajzsprojekt sem…
A fejadagot a legalacsonyabbra csökkentettük, de hamarosan így is teljesen elfogynak a készleteink. A legsürgetőbb probléma a víz hiánya, most már mindenki csak egy fél litert kap naponta. Nem hiszem, hogy sokáig húzzuk így. Az emberek a kimerültség szélére kerültek. A sugárzás egyre jobban nő, ahogy közeledik felénk az a… Lény. Az alagutakban már hatszorosa a felszínen mérhetőnél… Azt hittük, itt nem fog elérni minket. Időben zártuk le a Kreml alatti bunkerkomplexumot, hogy ez biztonságban megmaradjon. De ez sem állította meg azt a valamit. Egyre jobban közeledik… Érzem.
Az ismert Metróba nem mehetünk, az utolsó parancsunk az Elnöktől, a Főigazgatótól egyértelmű volt: A 01-es és a 97-es irányelv betartása és a Pajzsprojekt befejezése, fenntartása bármi áron, amíg újabb parancs nem érkezik. Persze hűséges katonákhoz híven mi megtettünk mindent, hogy így is járjunk el. Amikor még létezett kapcsolat a kormányzati létesítményeink között, Sztalkereink sorra állították fel és tartották karban a zavaróberendezéseket Moszkva körül. Nem hagytuk az ellenségnek, hogy megtaláljanak minket. A Nagy Háborútól számítva hét évbe telt, de Moszkva teljesen biztonságossá vált. Én is ott voltam azon a napon, amikor aktiválták a rendszert. Amikor a Pajzsprojekt egésze életbe lépett. Lenyűgöző volt… Ha ez Elnök egy évet várt volna még az expedíciójával, ő is láthatta volna.
De indulnia kellett, hisz a népének a fennmaradása forgott kockán: amíg mi a külső védelemmel voltunk elfoglalva, az emberek minden egyes nappal egyre inkább fellázadtak ellenünk. Nem tudtunk két fronton is harcolni. Nem tudtuk a kívülről jövő és a belülről támadó ellenséggel is egyszerre felvenni a kesztyűt.
A Központi Metróparancsnokság 2018-ban elbukott és az állomások kettészakadtak, törpeállamokká váltak. A megmaradt hűségesek visszavonultak a kormányzati bunkerekbe, pont úgy, ahogy mi is tettük. Igyekeztünk a háttérből irányítani, óvni az embereket egymástól, de még így sem tudtuk megakadályozni a háborút. Az újonnan megalakult Hanza és a Vörös Vonal pusztító harcokba kezdett.
Az Elnök egyetlen megoldást látott csak, ha személyesen utazik el a Jamantau Kormányzati Túlélési Létesítménybe és onnan hoz segítséget. Már ha bárki eljutott oda a kormány emberei közül… Kockázatos volt, hisz, ha egyetlen egy NATO megszálló erő is felfedezi a konvojt és rájönnek, hogy életben maradtunk, akkor nekünk lőttek. Szó szerint. De ő így is vállalta a kockázatot a népéért. Tudom, sokan mondanak ezt azt még most is róla, hogy miatta történt ez az egész, hogy ha nem támadja meg Ukrajnát, nem pusztul el a világ… De én azt mondom, mindent, amit tett, azt csakis az anyaföldért tette. Oroszországért!
De akármilyen bátor is volt szeretett vezérünk, sosem tért már vissza és rádión sem jelentkezett be többet. Fél évet is vártunk, mire hivatalosan is akcióban eltűntté minősítettük. És innentől minden csak rosszabb lett.
A legjobb tudásunk szerint igyekeztünk életben tartani a Pajzsprojektet, ahogy azt meg is ígértük. De ahogy egyre több lett a felszínen a mutáns, úgy veszítettünk el egyre több embert. A végére már teljesen meggyengültünk, és sorra veszítettük el a kapcsolatot a megmaradt erőinkkel, míg csak mi maradtunk. Utolsó parancsa a Felsővezetésnek az volt, hogy ne tegyünk semmit, várjunk csendesen, mert ők sem tudják biztosra, miért szakadt meg a kapcsolat a zavaróberendezésekhez kirendelt csapatainkkal. Hát egy jó darabig így is tettünk, de aztán megelégeltük a dolgot és akcióba lendültünk.
Többször is megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot az elmúlt években a megmaradt kormányzati létesítményeinkkel Moszkván belül, de nem kaptunk választ. Ezután embereket küldtünk a D6-os Bunkerbe, a Ramenki 43-ba és 42-es Bunkerbe is, de egyik küldetés sem zárult sikerrel. El sem tudom képzelni, mi történhetett velük… Talán a Kremltől eljutott a Metró 2-be is az a lény, és megtámadta őket is, míg minket meg teljesen körülzárt. Hát ez a mi szerencsénk. Egy a saját védelmünkre létrehozott gödörben fogunk éhen halni…
Egyedül már nem bírjuk ellátni a Pajzsprojekt védelmét. És ezt minden bizonnyal Makarov ezredes is belátta. Mielőtt öngyilkos lett volna, ezeket az utasításokat bízta rám:
"1. Hagyják figyelmen kívül a 01-es irányelvet, vegyék fel a kapcsolatot a Jamantau Kormányzati Túlélési Létesítménnyel és kérjenek további utasításokat az aktuális helyzettel kapcsolatban. Számoljanak be a Pajzsprojekt elért eredményeiről és az elnök expedíciójáról is, hátha tudják, mi történt vele.
2. Amennyiben három napon belül nem kapnak választ, hagyják figyelmen kívül a 97-es irányelvet is, hagyják el az AA Főhadiszállását és felejtsék el a Pajzsprojektet. Minden bizonnyal felesleges lenne újabb akciókat küldeni kintre, helyette térjenek vissza az ismert Metróba feltűnésmentesen, és múltjukat jól eltitkolva – hogy megelőzzék a meghurcolásukat –, illeszkedjenek be a nép közé. Akasszák szögre a fegyvert, megszolgálták a pihenést.
3. Amennyiben a Pajzsprojekt tényleg kudarcba fulladt és az ellenség elfoglalta Moszkva többi részét, tegyenek belátásuk szerint. Maradjanak a Metróban, hátha maguknak sikerül túlélni, vagy adják meg magukat az ellenségnek és reméljék a legjobbakat.
4. Innentől minden felelősség Grigorij Petrovics Grabovoj alezredest terheli, az AA Főhadiszállás általam megbízott parancsnokát. Ha kérdésük, gondjuk akad, hozzá forduljanak! Öröm volt önökkel szolgálni! Viszlát a túloldalon, bajtársaim!"
Hát, ennyi lenne. Az a szarházi mindent rám hagyott! Én pedig nem tudtam mit tegyek akkor. Nem akartam pánikot kelteni, így Makarov ezredes búcsúlevelét szigorúan titkosnak minősítettem. Nem lett volna jó, ha kitudódnak azok az alattomos utolsó parancsok… A 01-es irányelvet szigorúan be kellett tartani, a rádiócsendet nem lehetett megtörni! Itt nem csak az AA Főhadiszállás embereiről volt szó, sőt, még csak nem is a moszkvai emberekről: egész Oroszország veszélybe került volna, ha felfedem magunkat az ellenség szeme láttára. Egyedül, amit tehettem, hogy egy utolsó expedíciót küldtem ki a központi zavaróállomáshoz. Meg kellett vizsgáljuk, működik-e még a Pajzsprojekt vagy sem. Eleget ültünk tétlenül a seggünkön.
Tehát a múlt héten elküldtem Rilejev őrnagyot, a Különleges Osztály vezetőjét és az embereit, hogy derítsék ki, miről maradtunk le az elmúlt két és fél évben. De azóta sem hallottunk felőlük. Én pedig kezdem azt érezni, hogy nem bírom már tovább. A saját beosztottjaim is egyre ingerültebbek, és egyre többször fordul elő, hogy úgy érzem, valamire készülnek. Talán egy lázadásra… Lehetséges lenne, hogy kitudódott volna Makarov ezredes búcsúlevelének tartalma? Talán rossz döntés volt visszatartani ennyi embert a lehetőségtől, hogy elhagyhassák ezt a helyet… De hát katonák vagyunk, nem? És a jó katona mindig követi a parancsokat... Mi pedig jók vagyunk...
Az írásnak itt vége szakadt és már csak rászáradt vérfoltok maradtak a betűk és írásjelek helyén. Az alezredes koponyáját elnézve, fejlövés végzett vele. És pont ekkor, amikor felfognád a leírtakat, a hirtelen felkapcsolódó fények elvakítanak, ahogy Khan beindítja az egyik generátort. Kell egy pár pillanat is, mire a látásod visszanyered annyira, hogy megbizonyosodj arról, hogy az üvegen keresztül még mindig semmi nyomát nem látod az ellenségnek. - Ehg, elfelejtettem szólni, hogy takarjátok el a szemeteket… - morogta Khan, de látszólag boldogan, ami Dukenak is feltűnt, ahogy nevetve válaszolt. - Na, ettől még a kettős látásom is elmúlt! – röhögött fel megkönnyebülten, ahogy Slavik halála után valószínűleg ez volt az első kellemes érzése, de egy pillanat múlva már dermedten meredt az egyik telefonkagyló felé, mely a fal oldalán lógott és éppen... Csörögni kezdett. – Mi a fasz… - Hmm, azt hiszem, ezt neked kéne felvenni… - biccentett feléd Khan, ahogy lassan utat engedett a hangosan szóló telefon felé. Ahogy pedig felvetted a kagylót, egy ismerős hang szólított meg téged. - Itt Leshy, a Fehér Cárnak! – hadarta Ulman. – Leshy, a Fehér Cárnak, vétel! Az egész Rendet átbaszták! Nem a Hanzának szállítottuk a töltényt, hanem a kibaszott Vörösöknek! Ne gyertek ide! Ismétlem, át lettünk baszva! Ne gyertek a Színházra, itt csak halál vár rátok! Az új találkozó pont a Háromágú Helyőrség! Ott fogunk rátok várni! Ismétlem, a Háromágú Helyőrségnál várunk! A Rendtől páncélokat és egyenruhákat szereztek a Vörösök, ne bízzatok senkiben! Siessetek, ahogy tudtok! Gyerünk már, csak kapd meg az üzenetem és válaszolj te anyaszomorító dög... - suttogta érdes hangján idegesen és kétségbeesetten Ulman, majd nem sokkal később egy durranás és üvöltés hallatszódott, ami után egy halkabb puffanás is, mintha valaki eldőlt volna a földön. - A fenébe Pavlo, eltalálták! Vigyük fedezékbe, gyorsan! Fedezőtüzet! – kiáltotta még valaki, akinek a hangját viszont már nem tudtad felismerni, mert a vonal egyre inkább szakadottabbá vált, míg végül csak a halk süvítés nem maradt. - Uram? – kérdezte Ramonov aggódó tekintettel. – Jól van? - Mi történt? Kivel… Beszélt? Van valami köze ahhoz, amit a naplóban talált? – kérdezte Duke is elhaló hangon, mint aki szintén megérzett volna valami rosszat. Valami olyat, aminek nem kellett volna megtörténnie. |
|
Gresh550
Írónövendék
"A sense of humour is the only divine quality of man" - Arthur Schopenhauer
Posts: 156
Utoljára online: Nov 11, 2024 19:52:46 GMT 1
Jun 9, 2020 18:53:23 GMT 1
|
Post by Gresh550 on Feb 22, 2024 22:51:44 GMT 1
#s://i~imgur~com/czMIrKU~jpg Közelebbről is megvizsgáltam a nőt. A cédula… Egyértelműen Hunterhez tartozott. Valaki más azt hinné, hogy eszerint az öreg meghalt, és talán pont ez a nő ölte meg. De én tudtam, hogy ez sokkal inkább jelentheti azt, hogy talán a kiképzőnk maga is a közelben van. A többiek a nő jelenlétével foglalkoztak, de én már inkább a sötétbe meredtem, ahogy kerestem azt a szörnyet, ami lesben állt minket figyelve. Aztán mintha csak személyes hívószava lett volna, amint feldúltak a háború hangjai, a vén harcos elő is ugrott rejtekéből. Gyors mozdulatokkal söpört végig rajtunk. Már tíz évvel ezelőtt is azon csodálkoztunk a többiekkel, hogy vajon fog-e rajta a kor egyáltalán; a mai napig bizonytalan volt a válasz. Villámgyorsan váltogattam a gondolatokat arról, hogyan adhatnék jelet neki a kilétemről, mire elkapott engem is. A jeges szempárba meredve pontosan tudtam, hogy tudja ki vagyok. Ötletem se volt mi árult el, de látszólag teljes tudatában volt annak, hogy ki állt előtte. Hiába, ő képzett mindannyiunkat; az összes trükkünket ismerte. Megszólalni sem tudtam, mielőtt átadta üzenetét. Nem tudtam reagálni semmit, csupán bólintottam ahogy keze a nyakam köré szorult egy pillanatra, majd amilyen gyorsan feltűnt, oly sebesen távozott is a társával együtt. Nos, legalább azt tudtuk, hogy mindenképp életben van. Ugyanakkor a mondandója kissé aggasztó volt. Azt már tudtuk, hogy valami után évek óta nyomoz. Melnyikkel emiatt volt rengeteg nézeteltérése. De hogy mi, azt sose tudtuk igazán, csupán egy dolgot hallottunk tőle mindig. „Nem bízhattok senkiben és semmiben; néha még magatokban sem.”Hunter nyomán azonban újabb fenyegetés jelent meg. Nem sok időm volt a történteken rágódni, ahogy újabb lövések dördültek fel. Ismét elkezdődött hát. Beugrottunk a fedezékbe. Golyók repültek el felettünk. Az őrmester hamar kiadta a feladatokat, míg én fejben már felrajzoltam a térképet a pozíciókról. Hunter parancsával foglalkozhattam amint ennek vége volt. Jelenleg túl kellett éljük legújabb találkánkat. Balra el. A fedezőtüzet kihasználva mind elindultunk futólépésben a kijelölt irányokba. Útközben igyekeztem az árnyékokban haladni, hogy ne lássák amint közeledek; a szemétdomb mögé érve valamivel lassítottam, a hangokat is kizárva. Figyeltem arra, hogy valaki a szemeten átmászva ne tudjon meglepni. A kanyar végébe érve elővettem a tőrömet, illetve egy hangtompítóval felszerelt pisztolyt. Mély levegő. Koncentrálj. Sötétség. Én, a sötétség. A csata zaját használva rontok rá a dombhoz legközelebb álló vörösre. Az egyensúlyából kibillentve berántom a sötétbe. Két gyors szúrás a nyaki páncéllemezt pontosan megkerülve, és gyorsan tovább. Ismét kimerészkedve leadok pár lövést a legközelebbi vörös felé. Pontosan tudom, hol vannak a páncél rései; nem először kellett már az övéket megöljem. A hangokat valószínűleg elnyomja a többiektől eredő hatlamas golyózápor, ezt használva haladok tovább. Folyamatosan előbukkanva az árnyékból, berántva valakit, késsel és vagy pisztollyal lesből támadva. Amint észrevesznek visszahúzódom az árnyékokba, megvárva amíg utánam erednek, s akkor lecsapva. Ha esetleg a fényviszonyok nem lennének elég kedvezőek ehhez, még pár füstgránáttal is tudom támogatni a „láthatatlanságomat”. |
|
rani25
Lelkes fórumozó
Posts: 71
Utoljára online: Jul 3, 2024 6:11:40 GMT 1
Apr 15, 2021 11:59:52 GMT 1
|
Post by rani25 on Mar 4, 2024 20:58:52 GMT 1
#s://i~imgur~com/lDDaDkA~jpeg Emlékszem. Emlékszem arra a savanykás, egyben édes ízre. Egy tál epret nyamnyogtam. Jól esett ebben a rekkenő hőségben, ami elől csak az árnyékok adtak menedéket. Fák, élénkzöld, lombos fák árnyéka. A hintaágy nyikorgott, ahogy ringattam magam, és a frissen nyírt gyepbe belekapdosott egy-egy szellő. Alig lehettem négy. Egy darab gond nélkül az életben szürcsöltem a gyümölcs nedvét. És az ég kéken ragyogott. Egy darab felhő sem kószált az égen. Semmi sem zavarhatta meg a nyugodalmamat. Könnybe lábadt a szemem. A családom, és mindenki, aki fontos számomra, ott állt előttem. - Köszönöm! Köszönöm, hogy bíztatok bennem és hogy mindig mellettem álltatok! Hogy mindig szerettetek... szerettétek anyát, még ha néha morcos is, igaz? Közre fogom előbb a kisebbet, majd a nagyobbat, és szeretetteljes puszikkal halmozom el a fejbúbjaikat. - Igeeen! - kiáltott az előbbi. - Persze, anya... - szólt az utóbbi. Elnéztem rajtuk gyönyörködve. Még egyszer átkaroltam őket, szorosan, mélyen beszívva gyermekillatuk. Úgy hiányoztak... hiányoztak? Hiszen mindig is itt voltak! Igen... Egy csodálatos délutánt töltöttem el velük. Finomakat ettünk, sokat nevettünk. Mindig is itt voltak, de most... most végre időm is volt rájuk. Minőségi időt tölthettem velük, ahogy mindig is vágytam rá. és akkor hazaért ő is. Ennyi töltényt még nem is láttam egy helyen. Végre! Minden nap olyan lesz, mint a mai volt! Gond nélkül, teher nélkül, nélkülözés nélkül! A nyakába ugrottam. Életem legboldogabb napja ez, én mondom! - Ez a túlbuzgó nőszemély, aki néha ki nem állhat, néha meg a világba aggódja magát értem, az én tökéletes feleségem, Noemi Tselnerovna Perekhvatkina, - „Perekhvatkina... nem, én már-" - a porontyok pedig a mi két tökéletes gyermekünk, Laura Radoslavna Perekhvatkin és Ivan William Radoslavich Perekhvatkin. Gyerekek köszönjetek a stalker úrnak! Nélküle ott hagytam volna a fogam... Közbe akartam szólni, de amit hallottam, nem hagyhattam szó nélkül elsuhanni. „Ő mentette meg. Ő egy hős. Egy igazi hős...Igen..."- Köszönöm, hogy visszahozta a férjemet. - suttogtam a férfinek, aki Hunter néven mutatkozott be. Elérzékenyültem. - Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg... - Ugyan már anyu, én mindig tudtam, hogy apu visszajön! Ugye, apu? - kiáltott panaszosan, szinte sértőn a kisebbik, majd odafutott és átkarolta az apja lábát. - I-Igen, kincsem. Hát persze. - válaszoltam helyette is. Valami motoszkált a fejem hátuljában. De nem akartam foglalkozni vele. Nem most. Most boldog vagyok. Most a családommal vagyok. Itt a helyem.Most boldog vagyok. Most a családommal vagyok. Itt a helyem. Megkapták az ajándékaikat. Liam egy rozsdásodni kezdett, de kis erővel még mindig kiválóan munkára bírható svájci bicskát, Laura pedig egy lila pónit kapott. Kicsit égett, kicsit poros, és a farka már hiányzik, de a sörénye csillogott és ilyen nem kapható manapság. - Köszönöm, Uram. - bólintott komolyan Liam. Látszott a szemében, hogy nagyra értékeli és igazán fel is fogja a tárgy értékét. - Igazán nem kellett volna ezért fáradozni-... - VICCELSZ ANYU?! EZ A LEGSZUPEREBB JÁTÉK A VILÁGON!! KÖSZÖNÖM VADÁSZ BÁCSI, VÍÍÍÍ~ Bezsongott, mint a szeszes légy. Az egész láda töltényt elhasználhatnánk, akkor sem tudnánk lelőni. - Fáradj beljebb, egyél velünk. Megérdemeljük az ünneplést. Van mit. - Szólt a férjem Hunternek, aztán a szentimentalitást félrevetve, újfent elnevette magát. - Ne aggódj a kicsi miatt, csak kéreti magát. Majd lehiggad. Amég a férfiak elvitték a töltényeket, addig előkészítettem a vacsorát. „Ez lesz a legutolsó patkánysült! Holnaptól nem adunk lejjebb a gombás omlettnél, a nyúlpörköltnél, a disznópecsenyénél! Mennyei lesz mind!"- Apu, apu, apu! - rángatta Radoslav egyenruháját kimelegedve. - Na mi van pöttöm? - Kapta fel máris. - Éhes vagy-e? Van kedved apa mellé ülni? - Igeeen! Odatoltam septébe egy széket, hogy ráültethesse, Liam pedig arrébb húzódott. A gyerekekkel szembe, a férjem mellé ült a vendégünk, én pedig Radossal szembe, a másik asztalfőre. Egy mozdulatra kiittam a konyakot. Erős volt és rettentő finom. Megengedtem Liamnek is, végtére ünneplünk! - Én is, én is! - Jajj, ez neked erős, kincsem. Liam, tedd el azt a kést a lábad közül, a végén még megvágod magad! - Ez nem kés, hanem svájci bicska! És elég idős vagyok, hogy tudjam használni! - Légysziiiii! - mászott közben az arcomba egy pár bociszem. - Ne kéresd magad, Laura! Hjajj... - tartottam a fejem a tenyeremmel az asztalnak könyökölve. - Drágám, minden rendben? - Felbámultam, mint egy halott. Úgy is nézett rám. - Olyan betegesnek látszol. Megint dupla műszakot vállaltál? Sajnálom, hogy ennyi ideig hagytalak magadra, de mostmár nem kell többet. Igyál még. Attól jobban leszel. És kitöltött egy újabb kupicát. - Légyszi, légyszi- - Tessék na. Idd fel! - Öntött egy nyeletnyit a lánynak is. - Végtére ünneplünk, a mindenségit! Ekkor kezdődik általában a veszekvés. Most azonban, valamiért nem éreztem úgy, hogy perpatvart kéne csapnom. Talán csak a vendég miatt... - ...Igaz... végtére ünneplünk... Felhajtottam a másodikat is. „Végtére ünneplünk... mit is?" - merengésemről ismét elterelődött a figyelmem, ahogy a férjemet hallgattam. Micsoda szerencse, hogy még ennyi idő után is vannak kifosztatlan boltok. Az állatkert? - Miért vállaltad el? Örülök, hogy jól vagy, de ha ez a férfi nincs- - Kezdtem, de ő folytatta a beszédet, mintha ott se lennék. - Rados, nem fejeztem be! Ne merészelj többet ilyen veszélyes küldetést elvállalni, megértetted?! - Anyu, miért kiabálsz megint apuval? - Azért amiért veled is folyton, Lau! Mert mindig szó nélkül elcsatangoltok, és mindig nekünk, az érettebbeknek kell kimentenünk a bajból! - Szidta a báty. - Ez nem igaz! - Tagadott könnyes szemmel a lány. - Anyu így is szeret! Apu így is szeret! Nem csak téged szerethetnek! Én is szerethető vagyok! - Gondolj a gyerekekre, gondolj rám! - Sikoltottam kérlelőn, könyörgőn, elcsukló hangon. - Mi lett volna nélküled? Mi lesz velünk, mondd! - Levegőnek nézett. Már megint ezt csinálja. - Radoslav, válaszolj!- Radoslav halott. Az életerős medvétől érkezett a felelet. Mindenki kiabált és a másik fejéhez vágott mindenfélét. Megint felszínre tört bennem az az érzés, nagyobb erővel, mint valaha, hogy nincs valami rendben. Nincs minden rendben- nem! Semmi sincs rendben! Aztán rájöttem. Ez... a félelmek útvesztője. A legnagyobb kudarcaink öltenek alakot és a legnagyobb félelmeink üvöltjük fájdalmasan. A vak világba. Meghallgatás nélkül. Válasz nélkül. A pillanatban, hogy erre ráeszméltem, a légtér nehezedni kezdett, a falak omladozni. Sebhelyek kezdtek húzódni a férjem arcán és kezein. De ő, a Hunter mozdulatlanul bámult és a mozdulatlan ajkain jeges szavak távoztak. Megborzongtam, mikor kiejtette a házasságkori nevem. „Az egykori nevem- Nem! Ez még mindig az! Még mindig helyre hozhatjuk! Még mindig együtt lehetünk! Egy család!" Minden erőmmel átkaroltam a gyermekeim. - TŰNJ INNEN, TE DÖG! TE KÍSÉRTET! Nem veszed újra el tőlem őket! Ekkor a kezemben azonban már csak mocsok volt. Vértől és vizelettől bűzlött. A levélből áradt. Feltekintettem a könnyeimből. Megint ez a férfi. Ő- Ez, tényleg egy kísértet. De amiket mond. Szavak nélkül hagyom. Képtelen vagyok megszólalni. Mikor szóra bírnám magam is csak elvicsorodok. Elsírom magam. *** „Ez... csak egy álom volt?" - Nézett bambán a fénybe. Még tompák voltak az érzékei. Egy ilyen mély és velős álom után nem is csoda, hogy több kell, mint egy kis lámpafény. Észre sem vette, hogy elaludt. Sőt, el se hitte. Felelevenítette az álom megmaradt, zavaros, de valamiért mégis oly tiszta foszlányait. Elfátyolosodott a tekintete. Ez az utópikus mázba forgatott múlt, melyet látott, nem lehetett álom! Az igazi keserű múltnak kell lennie a lidércnyomásnak, amiből már oly rég óta próbál felkelni. Az, amit az előbb átélt, annak kell lennie az igazságnak! - Hunter! - Üvöltött rekedten, egyben húzta magát föl ültébe és belekapaszkodott a személy ruhájába, aki simogatta. - Te- Te találkoztál vele?! Te találkoztál vele! Valld be, láttad- LÁTTAD ŐT MEGHALNI! - Abban sem biztos, hogy kinek mondja. Nem is érdekelte. Tovább ordította a magamét. Szédültéig kapkodta a poshadt, vér fémességével vegyült levegőt. - Úristen, asszonyom, kérem, nyugodjon meg! - Próbálta meg visszatartani az alak, kinek éppen a védőöltözetének szélét fogta. - Minden rendben van már! Kérem, Doktor Perekhvatkina, őrizze meg a hidegvérét! - Kérlelt szépen, türelmesen a férfi, kinek valamiért igencsak szórakozott volt a hangja, és igencsak dohányszag terjengett körülötte, ami szépen lassan váltotta fel a poshadt, vérrel vegyült bűzt. Mintha fejen csapták volna egy otromba, lapos kővel. - Doktor Perekhvatkina? Maga ismer engem? Megrázta a fejét. Ez nem az az őrült. Mondjuk, még mindig a szemébe akarja köpni, mit tud az álmáról, egyelőre jobbnak látta pár mély levegőt venni. Ez már nem a csatorna. Mostmár máshol van. Csak tudná, hol. - Hogyne ismerném! Régen még amikor a Poliszban szolgált, találkoztunk is párszor. Amikor az átalakítások zajlottak az állomáson, amikor beköltözött a Rend, és kialakítottuk a főhadiszállást, de még nem volt saját orvosi részlegünk, az önök segítségét kértük. Többször mentette meg az életem, mint én az önét... - mosolyodott el, ahogy végre Noemi szeme megszokta a sötétséget és végre meglátta a férfi arcát, amin a fáradság és kimerültség olyannyira volt jellemző, mint a mindenféle sérülések. Elgondolkodva hallgatta a férfit, ahogy az emlékezetéből próbálta előhívni, ki is ő a sok tucatnyi páciens közül, akiket akkoriban ellátott. A háttérben álló másik szerzetet még nem látja teljesen, de annyi már biztos, hogy nem csak ketten vannak egyedül itt. - Na, úgy látom, nem igazán ismer fel... Balakin Ulmanovich Sokolov vagyok, a Rend tagja - nyújtotta kezét a férfi, hogy a segítségével fel tudjon állni. „Ulmanovich..." A névről aztán, azonnal beugrott. - Ulman? És én még azt hittem, nem fogok még egy bolondok házában kikötni. - Firkantott egy lezser mosolyt és elfogadta a segítséget. - Oh, bolondok háza az egész istenverte Metró, ettől ne féljen - nevetett fel. Végre körül is tudott nézni, mert bizony már tényleg máshol voltak. A falak ugyanúgy bevoltak ázva és csatornaszag terjengett, de a szoba ahol voltak, egy kész erődnek számított. Homokzsákok az egyetlen bejáratnál - ami valószínűleg egyből a csatornába is vinne -, géppuskafészek a bal sarokban, és egy alig látható, fém ajtóval elzárt terület a jobb falon, ami igazából csak egy fél ajtó volt, tehát guggoló járásban lehetett rajta ki és be menni. - Hogyan kerültünk ide? Megkérdezném, hogy hogy kerültek maguk ide, de valószínűsítem, hogy a titoktartás kötelez, szóval maradjunk az előbbinél. Elkomorodott Ulman. - A titoktartás azt hiszem nem vonatkozik már ránk... - sóhajtott egyet szomorúan, nem is igazán firtatva a dolgot, helyette inkább rágyújtva egy szálra. Noemi nem kötött bele az egyébként igen belekötnivaló kérdéskörbe... egyelőre. Jobbnak látta, ha helyette alaposabban körültekint; némiképp tájékozódási szándékkal, halovány késztetéssel a kínos csönd elkerülése végett és talán egy csipetnyi unalomból is. - Barátságos kégli. Főként a szerves kémia keltette fel az figyelmét. Nem szándékolta elsumákolni a bűz és a környezet más egyéb kellemetlen jellemzőit sem, ugyanakkor hálátlannak sem akart hangozni. Maradt hát a szarkazmus. - Jobb mint a semmi, legalább egy jól védhető hely. Egy régi Ranger helyőrség volt, még amikor a Nácik terjeszkedni kezdtek. Azóta nem sokszor látott itt embert, ma meg már azt hiszem túl sokat is. Az egyikük közülük egyébként Pavel - biccentette a fejét a másik férfira, aki köszönésképp csak biccentett egyet, majd vissza is ment a géppuskafészekbe. Viszonozta Pavel bólintását. Örül az orvos, ha láthatja az egykori betegeit; főleg ha élve. Mert manapság már ez is nagy dolognak számít. - A többiek bent várnak minket, Hunter is... Nincs túl jól, még mindig magában beszél és összevissza vergődve rángatózik... Alig tudtuk lefogni is. De ami biztos, hogy megmentette az életét. Már pusztán a 'Hunter' szótól elnehezedett a levegője. Hangjával sóhajtott, hogy érzékeltesse a feszültségét. - Az a pali... - Mutatott részegesen, mániákusan abba az irányba, amerre Huntert vélte. - Az engem kikészít. Jó, hogy megmentettem az életét... mert így én nyírhatom ki. - Aztán elkomolyodott. - Nyugalom, magamhoz tértem már, semmi hülyeségre nem készülök. A lényeg, hogy van pár keresetlen szavam a Medvéhez. - Nem tudom, hogy mi történt Hunter és maga között, de azért vigyázzon. Ne borítsa ki, így is eléggé... Másmilyen, mint régen volt. - Mert milyen volt régen Hunter? - kérdezett vissza. Bármennyire rühellte, furdalta a kíváncsiság, de nem úgy, mint egy misztika után rajongó, hanem, mint egy tudós, aki jobban meg akarja érteni a körülötte lévő világot. Hogyis lehetne megfogalmazni...? Minden érdekli róla, amihez esetleg neki, vagy a hozzátartozóinak köze lehet, de semmi egyéb. „Okkal jelent meg az álmomban, nem hiszen, hogy csak, mert az utóbbi pár ébren töltött órát együtt töltöttük. Minél többet tudok meg róla, annál közelebb kerülök a válaszhoz, hogy mi közünk is van egymáshoz valójában."- Egy jó ember... - gondolkozott el Ulman hangosan. - És nem ilyen zavaros. A fenébe is, még amikor utoljára láttam, akkor is jobban volt, mint most, pedig már akkor voltak gondok idebent. - mutatott a fejére. - Tudja, én jelen voltam, mikor elpusztítottuk a Sötéteket. Ott voltam fent a toronyban Artyommal... - gondolt vissza Ulman, ahogy újra lejátszódtak a fejében a történtek, majd kis szünet után folytatta. - Nem kellett volna megtegyük. Szerintem azóta ilyen Hunter. Ő volt az, aki felfedezte őket és most így állnak bosszút rajta. Hideg komolysággal hallgatott. - Nem kellett volna megtegyék? Hogy érti ezt? Nekem csak annyi információm van róluk, amennyit a Hanzától kaptam, azt is már a kiirtásuk után. Az alapján pedig nem hangzott egy rossz döntésnek megszabadulni tőlük. Őszintén szkeptikus volt a Sötétekkel kapcsolatos mendemondákkal szemben. Az embernél intelligensebb lény, pusztán a sugárzástól? Majdnem olyan hihetetlennek hangzik, mint a telepátiás képesség. - A Hanza a felét nem tudta a valóságnak. Persze az elején mi sem, de aztán... Megismertük őket. Tudja, nem hiszek én abban, hogy ők lettek volna az evolúció következő lépcsőfoka. De azt már annál inkább, hogy ha kicsit is másképp viselkedünk, akkor tudtunk volna együtt élni velük. Nem olyanok voltak ők, mint a többi mutáns... - merengett el, miközben egy jó nagyot szippantott a cigarettájába. Aztán visszatért Hunterre. - Ha jól gondolom, a két énje vitatkozik egymással, a Sötétek előtti és az az utáni... Az előtti rendes, tisztességes katona volt. Igen, megvoltak Hunternek is a kemény, olykor szívtelen dolgai a múltjában, melyeket elkövetett, de jó ember volt. Mindent a hazájáért és az emberekért tett. Több mint tíz éve szolgálok mellette, és most rá sem ismerek... Nehéz beszélni róla, megmondva az őszintét. - sóhajtott fel. A két énje... hátborzongató, pusztán a gondolattal játszani is. Nem hinné el, sőt esélyt sem adna a teóriának, ha nem a saját két szemével látta volna Huntert őrült valójában. Az utána mondottak viszont még annál is nehezebben fért a fejébe. A Metróban töltött évek, bármilyen segítőkészséggel és jó szándékkal is álltak elébe, mindkettőjük életét alattomosan megkeserítette, és a legrosszabb énjüket hozta ki belőlük. Bele se gondolt, hogy ezt egyfajta párhuzamnak tekintse. - Sosem volt az a beszédes ember, inkább csak csöndben ült és várta mindig a következő feladatot. - Folytatta Ulman a semmibe, vagy ha valamibe, hát az emlékeibe bámulva. - De néha még ő is tudott lazítani... Huh, egyszer-kétszer még meg is nevettettem fiatalkoromban! - vigyorodott el, majd megint leolvadt az arcáról a mosoly és a szemébe nézett. - Mi érdekli pontosan róla? A legendákat biztos hallotta már, nem? Merőben elgondolkodott, megossza-e a furcsa látomásait(mert attól tartott, több volt az, mint egy egyszerű álom), és ha igen mennyire. - Igen, a legendákat igen. De ilyen apróságokat nem. Mármint, azt, hogy a mindennapokban milyen volt, azt nem. De még így sem hiszem, hogy egyedül a Sötétek tették ilyenné. Minden bizonnyal a társainak halála, a rengeteg emberáldozat, amit a háborúk és a mutánsok okoztak, szintén megrendíthették... - Áh, hogy Hunter hogyan reagált ezekre, azt nem tudom megmondani. Biztos van ehhez is köze, de hogy valójában mi az oka a viselkedésére, nem tudom. A két énjének létezését én mindenképp reálisnak tartom - vonta meg vállát, aztán különös figyelemmel hallgatta a nőt. Megrázta a fejét. „Utalgatással nem fog menni semmire. Bármennyire fáj, muszáj...egyenesnek lennem."- Szeretnék bocsánatot kérni a kirohanásomért, amikor felébredtem. A családomról álmodtam és felkavart. Tudja, a férjem stalker volt. Esetleg ismerős magának a név: Radoslav? Vagy Hunter nem említette magának, amikor még mellette szolgált? A bocsánatkérésre csupán mosolyogva reagált. - Eh, máris érthető miért forgalódott úgy... Viszont sajnálom, a név nem ismerős. - A férje nevének ismeretlenségétől csalódottan, de további szó nélkül bólintott. - De bármi elképzelhető. Hunter sokakat ismert a Metróban, ellenségeket és barátokat egyaránt. Még az ön nevét is Mimikének becézve szajkózta. A becézéssel kapcsolatos megjegyzést látszólag elengedte a füle mellett, mintha nem rá vonatkozna. Persze belül meghökkentette. „Kislány koromban hallottam utoljára. Honnan tud ő erről?" Újabb ok és kérdés a listán, ami miatt beszélnie kell vele. - Mindegy is. - Hagyta rá a dolgot. - Menjünk inkább, vezessen. Intett egyet a férfi, hogy kövesse, majd arrébb tolta a fémlapból készült ajtót, és beinvitálta a másik szobába. Hamar a bunker túlsó felében találta magát. Odabent több Rendbeli harcos, egy-két Hanza, és meglepetésedre egy Vörös katona is volt, közülük jó páran sérültek és ugyanolyan fáradtak, mint csak Ulman. Mind megvoltak viselve, és ez a hangulatukon is meglátszott. Hunter is ilyen volt. Egy sarokban ült befelé fordulva a sarokba, gyorskötözővel összefogva a lábait és kezeit, amiknek körmeit vér borította, mintha csak... Hunter arca új, karcolásoktól szerzett sebektől virított, legalábbis az a fele, amit láttatni engedett. Össze vissza dülöngélt, ficánkolt, és mindenféléről zagyvált, mint a háborúról, a Láthatatlan Megfigyelőkről, a küldetés kudarcáról, és valamiféle Könyvről is. Néha-néha kitisztult annyira a tudata, hogy értelmesen beszéljen, ekkor pedig vagy az előbb említett Mimikét mondta, vagy a Sasha nevet emlegette. De vajon mi történhetett velük... - Mi történt? - nézett szét a nyögdöső, elcsigázott embereken. - A titoktartás nem vonatkozik rátok, azt mondtad. Mond akkor, mi vagy ki támadott rátok, hogy ennyi a sebesült? - Hosszú lenne elmagyarázni, hogy mi is történt valójában...- szólalt meg csendesen pár másodperc csönd után Ulman. - Még mi sem értjük igazán. Ami biztos, hogy a Rend egy része most dezertőrnek és árulónak tart minket, szóval hova tovább a titoktartás, nem igaz? - mosolyodott el fájdalmasan. - A Színházra hoztunk volna töltényt, amíg maguk az élelmet és a további ellátmányt. Csak amikor az átadásra került volna a sor... Én... Ahg, bassza meg, átvertek minket! - fakadt ki bosszúsan. - A kurva Vörösöknek hoztuk a töltényt, mindezt a Hanza és a Rend tudtával! Civilekre lőttek rájuk! Civilekre! Nem a Nácik ellen használták... Ártatlan emberek ellen! - vágott bele a falba. Figyelt és hallgatott. Olykor ledöbbent, másszor elszörnyedt, ennek ellenére nem szakította félbe. „Az a rengeteg ember... megint, felesleges áldozatok."- Mocsadékok... Még ezt is, inkább önnön feszültségének kiadásnak, mint a véleménye kinyilvánításnak tekintette. - Nem tudom ki tudott még róla, de akik itt vannak, velem együtt megtagadták a parancsot. Próbáltuk figyelmeztetni még pár bajtársunkat, egy részükkel hamarosan találkozni fogunk a Birodalomban. Addig is, itt húztuk meg magunkat... Csodálom, hogy nem ébredt fel a hangzavarra. Órákig tartott a csata... És a Híd is odalett. Nincs többé. Egy robbanás átszakított egy gátat és a talajvíz elsodort mindent. Rengeteg lett a kár... A csatorna ahol most vagyunk, az egyelőre még járható, úgy derékig ér benne a víz, szóval majd arra megyünk tovább. - magyarázta, aztán egy katona arrébb hívta, így te neki is állhattál a dolgodnak azoknál, akik még nem részesültek rendes ellátásban. - Üdvözüljük, hölgyem! - köszönt rád az egyik, majd szépen sorjában mindegyik is, már aki nem aludt, vagy szenvedett a sebesülésétől. Nem érdekelte, melyik ember melyik frakciót szolgálja. A nőből most az orvos lépett elő, azt pedig az ilyen felszínes különbségek hidegen hagyják. Az orvosi készletek hiánya azonban már előre aggasztotta. - Üdv mindenkinek. - Bólintott köszönésképp. - Aki nem ismerne, Noemi Winter vagyok. A frakció, amelyhez tartozom, most nem számít. A lényeg, hogy felcser vagyok. Ha valakinek rosszul vagy egyáltalán nincsenek kezelve a sérülései, rögvest szóljon. Látom, nincs sok mindenetek, de megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek. Ezután, ha nem szólították azonnal valahova, (ha igen, akkor pedig később) Ulmannal váltott egy pár szót. - Mikor indultok? Meg sem fordult a fejében, hogy velük menjen. Neki itt a helye, a sérültek között. Nem ezért kérdezte, mégis kardinálisnak tartott a helyzetükre nézve. - Még pontos időt nem tudok mondani. Jelenleg a Reich emberei is vadásznak ránk, szóval a bejutás nehéz lesz, de pár emberünk már rajta van az ügyön - felelte a katona. - És túl szép lenne azt feltételeznem, hogy véletlenül van egy felesleges, teljesen felszerelt felcser készletetek, igaz? Az enyémet felrobbantotta ez az ökör. - Mutatott hátra. Noemi nem félt, hogy esetleg rossz néven venné a csipkelődést. Most úgyis kisebb gondja nagyobb volt ennél, és egyébként is: ő tartotta életben, nehogy már a patkány vigye a puskát! Ha nem tetszik valami, áldja meg az Isten, többet nem menti meg a hátsóját, ha újra arasznyi széles sebekkel az oldalán támad ugra-bugrálni kedve. Ulman készségesen odaadta az elsősegély csomagot, ami megmaradt, mondván „te úgy is nagyobb hasznát tudod venni." Megköszönte a választ, ahogy a maradék, sovány elsősegélykészletet is. „Pár "alig használt" pólya, egy üvegcse vélhetőleg Jód oldattal az alján, egy kicsorbult olló, két pár kesztyű, amiből az egyik lyukas... a kézikönyv meg gyújtós lehetett egyszer, ezek alapján..." El is ment a kedve a leltározástól. Ezután még Hunterhez is elkísérte. Ha már ökör, robosztusan bőgött. Noemi megint meggyőződött, mennyire jó döntés volt, hogy anno nem pszichológia szakon tanult tovább az orvosi karon. A szike járását pár év alatt megértette, kitanulta, mesterévé vált. Az nem változik. Egy ember - főleg az olyan visszahúzódó, félőrült szerzetek, mint Hunter, - eszének járását azonban, egy élet alatt se fejtené meg. Nem is az ő gondja. Őt csak az önmagához fűződő válaszok érdeklik. Az élet azonban, sajnos nem habos torta. Muszáj lesz valamiképp szót értenie vele. A kérdés egyedül az, hogy miképp. - Hunter! Hunter, magadnál vagy? - Közeledett a fetrengő férfihez megfontoltan, körültekintően. - Ha azt akarod, hogy ellássalak, be kell fejezned a hempergőzést és lenyugodnod kicsit. Mond, valahol megsérültél, amit még nem láttam? Az oldalad is meg akarom nézni. Talán az orvosi kezelésbe vétel eltereli az őrületről a figyelmét, és akkor több mondanivalója is lesz, mint női becenevek görcsös ismétlése. Ez volt Noemi logikája. Hogy ez mennyire fog beválni, arra semmi előre látása nincs. Tapasztal és tanul belőle. Ha ez nem segít, kitalál valami mást. Ahogy meghallotta a nő szájából a nevét, egy pillanat alatt megdermedt és mélyen a szemébe nézett. - Te láttad? - kérdezte egyszerűen, fakó hanggal. - Te is ott voltál, ahol én? Ideje volt megcímezni az elefántot a szobában...vagyis a medvét, pontosabban. Persze diszkréten, amennyire egy ilyen kis bunkerben, ennyi ember között lehetséges. Ez nem tartozott másra. Biztos megnézik őket, hogy hogyan csillapodott le Hunter állapota, azokat azonban igyekezett ignorálni. - Én a családommal voltam. És valamiért te is, jóval fiatalabban! Mit kerestél ott? Ismered a férjemet, Radoslavot? Az álmom szerint... a látomásom szerint a karjaidban hunyt el! Neked kellett volna kézbesíteni a levelét, de nem bírtad megtenni, és a küszöb alá tetted! Mond, igaz ez?! Ennyit a diszkét számonkérésről. De nem tudta szégyellni. Felzaklatta az álomképek felidézése. Mégis csak a férjéről volt szó. Ki akarta deríteni ezt az őrültséget, hogy pontot tehessen az ügy végére. Hogy bevarrhasson egy sebet, annyi tátongó vérzés közül, melyet a Metró tépett rajta. Hunter szótlanul hallgatta a mondandóját, különösebb meglepődés nélkül, mint aki pontosan erre számított volna. A végén viszont ahelyett, hogy reagált volna bármire is, csupán Ulman felé pillantott. - aki tapintatosan arrébb állt - és hozzá kezdett el beszélni. - Most tisztán látok - felelte hirtelen, kitisztult tekintettel. - Indulnunk kell. A Führer jelenleg össze van zavarodva, most még tudunk rá hatni. Talán nem késtünk el vele. Gyűjts össze mindenkit, aki nem lassít le minket, a többieket itt hagyjuk! Majd később visszajövünk értük... - adta parancsba az elhangzottakat, majd miután Ulman zavartan, de teljesítette is azokat, újra a felcserre nézett. - Te is velünk jössz. Ha akarod, ha nem. Kellesz nekem. És a szüleid kérését is teljesítenem kell. Noeminak egyáltalán nem tetszett a férfi attitűdje. Épp a lelkét kiönti, ő meg rá se hederít? Mi több, még magával is vonszolná, akár a beleegyezése nélkül!? - Hé! Nem egy kabala plüss állat vagyok, amit kedvedre hurcolászhatsz át a fél Metrón, amikor éppen kedved tartja! A sebesültekkel kell maradnom. Elsősorban orvos vagyok, és csak utána katona! És mégis miről beszélsz, milyen kérés az én szüleimtől?! Honnan is ismernéd őket? Szerintem egyáltalán nem tisztult ki a fejed, rá kéne aludnod erre az egész handa-bandára. - förmedt rá türelmét vesztve. A Rend tagjai kapkodva, de tisztán, rendezetten pakoltak össze és készülődtek az indulásra. Ulman még a katonaorvos belegyezésével - ami ugyan csak egy mély szemkontaktus felvétel volt -, Huntert is eloldozta. Aztán se szó, se beszéd, arrébb is állt, hogy rájuk hagyja a beszélgetést. Vagy talán csak a női kiakadástól félt, kitudja... Olyanban biztos sok része volt. Noeminek nem tetszett Ulman nézése. Lecsaphatná a magas labdát annyival, hogy a szeme sem állt jól, de nem egészen erről volt szó. Hm... Talán nála is van asszony a háznál... Mindenesetre, megadta az engedélyt Hunter kiszabadítására. Nem mintha lenne más egyéb választása. Még előttük állt a küldetés, idővel ígyis-úgyis el kellett volna engedniük. - Te nem ott voltál, ahol én. Te mást láttál, és én is - kezdte Hunter halkan, ahogy megdörzsölte a csuklóit, és végre figyelmet fordított neki, mégha talán fáradtan is. - Én a szüleid társaságában voltam, mikor még gyerek voltál. - Könnybe lábadt szemekkel, szótlanul hallgatta azt, aki most szavaiban lassan és érthetően, de jelentésében rejtvényekben beszélt. - Arra kértek, hogy vigyázzak rád, mert nehéz idők közelednek... Én pedig megtartom a szavam. - felelte túlzottan magabiztosan is, aztán mély hallgatásba kezdett, amíg végül a tudata mélyéről elő nem szedett pár emléket. - Sajnálom a férjed... - felelte hirtelen érzelem teljesen. - A munkám az emberek védése, és nekem mégsem sikerült... Nem tudtam megmenteni. Ezen a ponton felállt. Fel kellett állnia. Elfordult az emberektől. A múlt mindig is mély benyomást tett rá, és ő talán túlságosan komolyan vette azt. Mély lélegzeteket szívott a csatorna bűzből, hogy visszatérjen a jelenbe; ebbe a jelenbe. Olyan... szürreálisnak tűnt neki ez az egész. Csederből vederbe öntötték, és egy ilyen mély... lélegzetnyi ideje most akadt reggel óta... tegnap reggel óta. De nincs idő pihenni. Előttük a küldetés. Rágódhat a történeteken még ki nem purcan is, addig viszont kötelességei vannak. Felelőssége van, ha önmaga felé lemondott is, hát mások felé. Azok az emberek felé, akik számítanak rá, élnek vagy sem. Meg kellett erőltesse magát, de végül kitörölte szemeiből a múlt sérelmét és visszatántorgott Hunterhez. Ő lebiggyesztette a fejét, mintha sajnálkozna, de legbelül valahogy még sem ilyennek tűnt ez az egész. Valami... más volt ez a részéről. - Mit akarsz tudni? - kérdezte aztán váratlanul, újra a megszokott fakó és monoton hangján. Beteges arccal, rongyos járással, de elé állt. Rekedten tette fel a kérdést: - Mik voltak ezek? Álmok, vagy látomások? Valami összekuszálta az elménk? Valami szörnyszülött, vagy... talán egy vegyület, vagy egy gáz...? A hipotézis tétel is segített elterelni a figyelmét. Összpontosítania az igazán fontos megbeszélnivalókra. Mert az egy dolog, hogy az ő agyukat összekuszálta, de ha ez nem csak az elmúlt órák bajtársiasságának (amit Noemi kötve hisz), hanem valami más egyébnek az eredménye, akkor előbb-utóbb a többiekre is hatással lesz. És ha az álmok esetleg hallucinációkká, vagy valami még annál is kezelhetetlenebbé súlyosbodnak a tudatlanság és az óvatlanság akár az életükbe is kerülhet. Hunter a kérdésedre egész egyszerűen csak vállat vont. Rég megtanulta már, hogy a Metróban történtek legalább nyolcvan százalékának nincs semmi értelme, és magyarázatot sem érdemes keresni. Sokak szerint minden képzelődést csak a mérgező, föld alatti gázok okoznak, amik a régi metróépítők eszét is néha-néha megjárta, míg egyesek ennek a szöges ellentétjét gondolják. Hogy az igazság mi, azt mindenki maga dönti el, de egy biztos: a válaszokat keresni nem volt érdemes, ha csak nem akarta az ember lefoglalni magát egy két órára valami haszontalannal, amire másnap már csak legyintett egyet. Ám neki pont erre volt szüksége: Talán alapvetően felesleges lett volna a töprengés tárgya máskor, vagy másnak, de nem most, és nem neki. Kellett valami, ami lefoglalja az agyát és az indulásig ez pont megteszi. Mindazonáltal valami megfoghatatlan benne mégis megfogant... Mi van, ha a Sötétek szállták meg az ő agyát is? Elvégre, Hunter fejében is folyton ott vannak: mi van, ha most már az övében is? - tehetné fel a kérdést, már ha hinne ezekben a szörnyű lényekben és a róluk szóló mendemondákban. Így viszont csupán ez is csak egy egyszerű feltevés marad. Mert hogy a Sötétek bolygatták meg a rendszert, egy érdekes, misztikus idea, de a valóságalapját igen kevésnek tartotta. „Hiszen kiirtottuk őket... Ennek semmi értelme."- Jól van, hölgyem? - kérdezte váratlanul Ulman, ahogy melléd sétált jelenteni Hunternek, hogy minden készen áll az indulásra. - Jól... jól... - Automatán, monoton hangszínnel válaszolt, mint aki csak testben lenne ott. - De... Körülnézett. A sérült, s így egészen védtelen emberek látványa megtorpantotta mondandóját. Marta a bűntudat már csak a puszta gondolatért is, hogy magára kéne hagynia őket. Helytelennek érezte. Eltanakodott, csűrte csavarta a lehetőségeket, miképpen lehetne megoldani... De be kellett látnia, hogy nincs más módja. Mi több, odakint még mindig lehetnek túlélők... Felpattant benne egy kapcsoló: Az áradást, vagy a harcok túlélői! Akik jelenleg kínok közt szenvednek és most is segítségre szorulnak. Ez a gondolat elhatározásra sarkallta. Az itt lévők talán nincsenek teljes biztonságban, de még mindig sokkal jobb a helyzetük, mint azoké, akik még mindig odakint vannak. - Igaza van Hunternek, muszáj veletek mennem. Máris indulhatunk, csak átpakolok. Ennyiben hagyta számukra. Nem érezte úgy, hogy a többi rájuk tartozna. Olyan kevés dolog maradt az elsősegély készletből, hogy nem is kellett a doboza, könnyen helyére talált az a pár kellék a ruháinak különböző zsebeiben, pántjaiban. Kompakt és praktikus. Noemi kezdett újra elemébe jönni. Mikor végzett, felállt, és készen állt követni a parancsokat. |
|
