Rugosa

A Rugosán általában minden nap nagyon hasonlóan, és nagyon eseménytelenül telt, és ez így is volt rendjén. Ha nem így lett volna, Sylax valószínűleg még évekkel korábban továbbáll. Evett, aludt, dolgozott, és néha, ha elég nagy volt a csend, és eléggé eltávolodhatott mindentől, ami esetlegesen birodalmi volt, akkor edzett is. Ezen a bolygón el lehetett felejtődni, ha az ember nagyon akart, ahogy maga a bolygó is igencsak elfelejtődött az évek során.
A nő egy meglehetősen szegényes reggeli után döbbent rá, hogy az élelmiszerkészlete kifogyóban van. Általában jól felpakolt egy bevásárlótúra alkalmával, részben, mert nem szeretett nagy távolságokat megtenni, részben pedig, mert nem kereste mások társaságát azon kívül, hogy valamiből élnie kellett. A toydariak szerencsére nem voltak pletykás népség, amíg valaki fizetett, addig nem érdekelte őket semmi... de nem is volt olyan lehengerlő a társaságuk, hogy Sylax minden áron vágyjon a beszélgetésre.
A legközelebbi település szerencsére nem volt messze, így könnyen megtehette az utat - ráadásul a lakói főként földműveléssel foglalkoztak, vagyis ha ennivalóra volt szüksége, itt általában talált eleget.
A piacra érve még átgondolja, mire van szüksége, de ahogy közelebb lép a standokhoz, iszonyú fájdalom hasít a fejébe... nem... ez nem fájdalom. Csak egy pillanatra érzi annak, mielőtt az érzet kitisztul. Egy üvöltés, harag, düh... Sylax a halántékára szorítja a kezét, pedig tudja, hogy azzal képtelen lesz elmúlasztani. Úgy érzi, le kell ülnie valahová, de nem tudja nem keresni a forrást, pont azért, mert az érzet nem fizikai.
A látása kicsit homályos, de képes kiszúrni azt a kereskedőt, akitől az érzet ered, majd az árut is, ami okozza... a látomásból eredő haraghoz most csatlakozik a sajátja is, az a kétségbeesett, tehetetlen, gyáva düh, amit akkor is érzett, amikor erre a bolygóra menekült. Az a keze, amivel nem a halántékát masszírozza, ökölbe szorul, és igazából nagyon közel jár ahhoz, hogy odamenjen ahhoz a standhoz, és kirobbanjon belőle az egész, egyenesen a toydarira... a józan esze szerencsére győz. Nem kelthet gyanút, nem veszítheti el a fejét, különben mindegy, hogy eddig túl tudott élni. 
A hangot viszont nem tudja kizárni, így próbál kicsit távolabb bicegni, elfordítani a fejét, hátha sikerül. Hátha...

Sylax pontosan tudta, hogy a toydariak érzékenyek mindenfajta kritikára, ami az árujukat éri, és ez természetesen nem volt másképp a Rugosán sem. Pontosan tudta, hogy jó lenne minél gyorsabban eltűnni a piacról az eset után, vagy legalábbis elkeveredni a másik felére, ahol bele lehet veszni a standok nézegetésébe, és akkor talán megússza a vitát egy ideges kereskedővel... és ezzel a kellemetlen figyelmet is, amit évek sikeres bujdosása után röhejes módon sikerült magára vonnia. Sajnos a csendes menekülés lehetősége nagyon hamar elveszett, amikor a toydari megindult felé. Sylax őrült sebességgel kezdett töprengeni, próbálta kitalálni, mit mondjon... hiába volt világ életében tehetséges az elmetrükkel, egy toydaritól az egyrészt nem mentette meg, másrészt az Erő használatát is kerülte, ha csak tehette.
- Bocsánat... - mondja fojtott hangon, ahogy a toydari nekitámad. - Én csak... kissé nehezen viselem a tartósított végtagok látványát. Gyenge a gyomrom az ilyesmihez, nem az értékét vonom kétségbe.
Csak reménykedik benne, hogy ki tudja magyarázni magát, de közben attól fordul fel a gyomra, amit ő maga mond. Pontosan tudja, kié az a kéz, pontosan tudja, hogy a tulajdonosa rendes temetést érdemelt volna, és tiszteletet az életét, amit élt. Ő pedig éppen meghunyászkodik egy kereskedő előtt, aki valami árucikknek tekinti mindazt, ami maradt belőle.
- De maga a zsákmány igazán érdekes. És bizonyára nagyon drága, ezen a holdon nem lenne vevő, aki meg tudja fizetni. Manapság fénykardot találni... azt is nehéz elhinni, hogy egyáltalán léteztek ilyenek.
Eddigre már kicsit magabiztosabbá válik, ami egyrészt talán biztonságosabbá teszi a beszélgetést, másrészt talán még információhoz is juttatja.

Sylax ezúttal már felkészül a képekre, amikor a toydari előveszi a dobozt... elég felkészült ahhoz, hogy ne süssön az arcáról, mennyire megrázza a helyzet. Még mindig taszítja a tudat, hogy egy kereskedő kezébe került a fénykard, és a kéz is, akinek az egyetlen dolog, ami szent az a pénz, ahelyett, hogy megkapta volna a megfelelő tiszteletet... de egyúttal azzal is tisztában van, hogy ha jelenetet rendez, igazából még azzal is, ha megpróbálja megszerezni, akár csak a fénykardot (nyilvánvalóan semmire nem lenne pénze, elég hosszú ideje kényszerült bujdosásra) csak felhívja magára a figyelmet. Gyávaságnak érzi, szánalmas meghunyászkodásnak, de a gyávaság tartotta életben. Összeszorítja a fogát, és minden erejével próbál semleges és racionális maradni, nem elrontani mindent. Sajnálom, mester...
- Sajnálom, hogy kételkedtem - lassan elemeli a tekintetét a fénykardról és a toydarira pillant. - Valóban olyan áru, amire akár a hutt is felfigyelhet. - Megtorpan egy pillanatra, és győzködi magát, hogy ne hagyja, hogy a kíváncsisága és a látomások okozta zavart dühe tovább húzza ezt a beszélgetést, de végül tesz egy utolsó, óvatos megjegyzést. Talán megbánja, de túl sok információt árulhat el, ha a beképzelt kereskedőnek erre is megered a nyelve. - Nem csodálom, hogy veszélyes fickó volt az, akitől szerezte.

Sylax egész addig meg tudja őrizni a nyugalmát, amíg a toydari nem említi meg név szerint is a mesterét. Akkor viszont az a heveny, dühös undor, amit a tudat váltott ki belőle, hogy ehhez az alakhoz került az a fénykard, kezd mindent felülírni. Majdnem elengedte a dolgot, majdnem azt mondta, hogy hagyja, hadd maradjon meg neki is a gyáva biztonsága a korall-holdon, és forduljon el a múlttól, amikor a dolgoknak még volt értelme... de most, a név valahogy az a provokáció volt, amit már nem tudott elfogadni.
Meg kellett szereznie azt a kardot a toydaritól. Ha nem is forgatni - ahhoz sosem lett volna méltó, hogy forgassa is, eleve aligha reménykedhetett benne, hogy valaha lesz akkora mester, és különösen nem az elmúlt évek után - de legalább eltemetni, egy rendes ceremóniaként, megadva a tiszteletet.
Ugyanakkor megfizetni nem tudta volna, és mindenki figyelmét felkelti a magányos, sánta nő, aki minden pénzét egy fénykardra akarja költeni. Az egyetlen esély az maradt, hogy ellopja... de a toydari elég figyelmes volt hozzá, hogy még egy tétova fejfájást, a korábbi szétzuhanását is kiszúrja a piacon. Vagyis csak akkor lehetett esélye bármit megpróbálni, mikor a standokat már összerakták, és a piac elcsendesedett...
- Nem sok pénzt hoztam magammal - rázta a fejét. - De az áruban van, ami felkeltette az érdeklődésemet, valamelyik nap visszajönnék még, hátha tudok venni pár holmit - mondja diplomatikusan a toydarinak, mielőtt elindul, hogy a piac többi részét is körbejárja.
Eldönti, hogy megveszi a dolgokat, amikre szüksége van, lepakol, de a közelben marad addig, míg el nem pakolják a holmikat. Talán akkor lesz esélye lépni.

Sylax visszafojtott egy sóhajt, mikor a toydari végre elengedte. Egy pillanatig tartott attól, hogy egyáltalán nem szabadul el, de ha egyszer tényleg nem volt annyi kreditje, hogy megfizessen bármit a standról, még a legnagyravágyóbb kereskedőnek sem érte meg pazarolni rá az időt. És úgy tűnik, sikerült elterelnie a figyelmét, és nem vonni magára semmi gyanút. Ezt már valahol egy eredménynek könyvelhette el.
Eltávolodni a standtól nem egyszerű, különösen nem, mikor a kéz visszakerül, de már felkészült, erősebb, mint elsőre, sikerül elrejtenie a reakcióját... de megjegyezte, hogy a nap további részében kerülnie kell a standot. A piac nem volt nagy, így ez sokkal nagyobb kihívást jelentett, mint remélte, de legalább sikerült megvásárolnia mindent, amire szüksége volt, és így sokkal nyugodtabban várhatta az estét... már amennyire nyugodt lehet olyasvalaki, aki tudja, hogy lopni készül.
Amikor leszállt az este, a piac egészen elsötétedett, de Sylax a sötétségtől kevéssé tartott - sőt, ha az ember valami nem egészen legálisat tervezett, akkor általában szerencsésnek bizonyult, hogy leszállt az éjszaka. Az azonban, hogy rögtön a hajóba pakoltak, már aggasztotta. Lehet, hogy csak óvatosságból, de mégis mekkora lenne rá az esély... Sylax érzi, hogy gombóc formálódik a torkában. Nagyon nem akarta elhagyni a Rugosát, nem így, nem, amikor semmit nem csökkent a veszély, de ahogy mérlegeli a lehetőségeket, egyre inkább úgy érzi, hogy nincs más választása. Igen, a gyávaság életben tartotta. A gyávaság itt tartotta. A gyávaság elérte, hogy meghunyászkodva, csendben el tudjon vegetálni, de nem tudott belenyugodni a ténybe, hogy a hutt kezében köt ki a fénykard - de legfőképpen azt a szánalmat képet nem bírta elviselni, amit magáról alakítana ki, ha most elfordítaná a fejét. Ennél jobban tisztelte a mesterét - és jobb embernek, jobb jedinek nevelte.
Amikor a rámpa emelkedni kezd, már nem maradnak kérdések az elméjében. Nem lesz második esély.
Futni kezd. A rossz lábába azonnal belenyillal a fájdalom, de azért nem felejtette el a kiképzését, és mindentől távol gyakorolt egy keveset... képes segítségül hívni az erőt, és sikerrel beugrik az emelkedő rámpára. A fájdalom tompa sajgásként jelen van akkor is, amikor megpróbálja minél gyorsabban felmérni a környezetét, hogy meglássa, volt-e akkora szerencséje, hogy üres legyen a raktér, mire odaér... felkészül rá, hogy esetleg nem így lesz.

Sylax pár pillanatig zihál az ugrása után, és akaratlanul is kicsit megdörzsöli a csípőjét... érzi az enyhe fájdalmat a megerőltetés miatt, de azért nem vészes, boldogul vele. Gyorsan körbenéz, reménykedik, hogy nem talál egyetlen droidot sem... és hála az Erőnek, ezzel szerencséje van. Végigsétál a raktérben, az ujjai végigszaladnak a mágneszáras konténerek némelyikén, egy-kettőnél le is áll, és koncentrál... bár a kapcsolata az Erővel változott, gyengült az évek alatt, de messze nem annyira, hogy komoly nehézséget jelentsen a tudatával kipattintani egy zárat.
A keresés azonban csalódást okoz, mert nem talál semmit - még a kezet se, nem hogy a láthatóan sokkal értékesebbnek tartott fénykardot. Valószínűleg mindkettő a toydarinál van, ami azt jelenti, hogy ha továbbra is itt marad, akkor vagy elképesztően ügyesnek kell lennie, vagy meg fog történni, amit próbált elkerülni... és nagyon hamar kiderül, ki ő, és mit akar.
Ugyanakkor a raktér már bezáródott. Visszaút már nincs, úgyhogy nincs értelme töprengeni sem azon, hogy talán hibát követett el. Abban a pillanatban ez tűnt a helyes döntésnek, és annyira még ő sem gyáva, hogy megfutamodjon, mikor már belekeveredett a balhéba. Vagyis megpróbálja jobban felderíteni a hajót, bejárni, keresni valami útmutatót... ez ismét nem sok sikerre vezet, de legalább azt megállapítja, hogy a járműben elég kevesen vannak rajta kívül.
Amikor elér a pilótafülke környékére, megpróbálja megérezni, mi történik, és hamar rá is döbben, hogy valószínűleg megtalálta a kereskedőt... amikor pedig emelkedni kezd a hajó, az is egyértelmű, hogy egy droid vezeti.
- Remek... - suttogja, a fogai között szűrve a szavakat.
Az biztos, hogy nem akar azzal küzdeni, hogy kinyissa az ajtót. Talán sikerülne, de aktuális pillanatban a lehető legostobább dolognak tűnik rárontani a kereskedőre - különösen, mert ki tudja, hány droidot zsúfolt maga mellé, ha már ennyire üresen hagyta a hajót. Ugyanakkor ha sikerülne kicsalnia... megpróbál még egyszer körbenézni a hajón, és valamilyen módot keresni, hogy elterelje a figyelmét, és rávegye, hogy elhagyja a helyiséget.