Ben
Szerepjátékok Istene
"Supreme excellence consists in breaking the enemy's resistance without fighting."
Posts: 1,150 
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Kashyyyk
Közzétéve: Nov 13, 2020 14:50:43 GMT 1
Post by Ben on Nov 13, 2020 14:50:43 GMT 1
Kashyyyk egy wroshyr fákkal teli erdős bolygó a középső gyűrűben, mely a Wookie faj anyaföldje. A Klónok Háborúja után a Birodalom elkezdte kiirtani erdeit és rabszolgaságba taszította a Wookiekat. Élővilága igen változatos. Esőerdei teli vannak veszélyesebbnél veszélyesebb állatokkal és húsevő növényekkel. Nagy óceánok és hegyek is találhatók felszínén. 3 holdja van.  (Leírást készítette Lyzy04) |
|
Lyzy04
Írónövendék
"Sunsets are proof that endings can be beutiful too"
Posts: 209 
|
Kashyyyk
Közzétéve: Jan 25, 2021 22:24:24 GMT 1
Post by Lyzy04 on Jan 25, 2021 22:24:24 GMT 1
![]()
| Böri Barik |
Ramik Kry - Ordo
Talán egy órája estél át az inkvizítor vallatásán. Addig turkált a fejedben, míg ki nem nyögted az információkat, amiket hallani akart. Nem csak a fejfájás, de a bűntudat is kínoz, méghozzá keservesen. Ezen nem segít se a cella sötétsége, se a hideg padló, de az sem, hogy a fejeden kívül minden másod is sajog, méghozzá rohadtul. A tested véraláfutásokkal van teli, pár csontod megzúzódott, a jobb kezeden a mutató és középső ujjad ripityára törött és már kezd nagyon feldagadni. Az arcod vörös a sok pofontól, több helyen már lilul is, főleg a szemed körül. Az orrod is rendellenes irányokban áll, bár legalább a vér már nem ömlik belőle. Ugyan ez sajnos nem mondható el arról a méretes sebről a combodon, amit egy beleszúrt vibropenge okozott. A vallatód pontosan jól tudta, mi az, ami fáj, de nem öl meg. Akárhogy helyezkedsz, fekszel, ülsz, vagy állsz, az utolsó porcikádig átjár a kín. Ruháid saját véred és verejtéked áztatja, ez pedig jelentősen elősegíti, hogy az eddiginél is jobban átfázz. Lassan inkább kívánnád a halált, mint ezt. Még órákon keresztül folytatódik szenvedésed, ám mikor már épp álomra hajtanád a fejed kényelmetlen ágyadon, a celládat lezáró energiamező túloldalán mozgást vélsz felfedezni.  A sötét folyosón egy apró női alakot pillantasz meg, akit hirtelen belöknek melléd, majd se szó se beszéd, otthagyják mindkettőtöket. |
|
Lyzy04
Írónövendék
"Sunsets are proof that endings can be beutiful too"
Posts: 209
|
Kashyyyk
Közzétéve: Jan 25, 2021 22:26:12 GMT 1
Post by Lyzy04 on Jan 25, 2021 22:26:12 GMT 1
Nem érted, hogy történhetett mindez ilyen hirtelen. Az egyik pillanatban még nagyban szereled a hajód pár elvadult űrszemét okozta sérüléseit (értsd: megkergettek a birodalmiak és párszor beléd lőttek), a következőben pedig már hajóstul mindenestül a megtépázott Kashyyykon találod magad, őrizetben. Jobban visszaemlékezve fel tudod idézni a semmiből feltűnő rohamosztagosok látványát és egy aggasztóan ismerős sötét alakot, aki csak ennyit mondott: „Végre befejezhetem a munkám.” Semmit nem értél ellenük, könyörtelenül elhurcoltak magukkal. Megmotoztak, mindenedet elvették, majd még a ruhatárad is le kellett cserélned, hogy megfelelj a börtöndivatnak. (Igen, egészen fehérneműig le kellett vetkőznöd a börtönőrök előtt.) Mindezek után az aktuális porkoláb-parancsnok, Seggfej Őrmester elsírta neked a Birodalmi „Vétkedért meglakolsz” kezdetű rinyahimnuszt, beleillesztve az igen nyugtalanító „hamarosan kihallgatjuk” részt. Minden bizonnyal tudták, ki vagy, vagyis ki a testvéred. Ki volt a testvéred. Ez bőven elég aggodalmat adhat számukra. Ráadásul bizonyítottan elkövettél 1-2 bűnt a Galaktikus Birodalom ellen, amivel sajnos nem lehet mit kezdeni, nem tűnik el évkezdésnél, mint az igazgatói intő. Miután 5 perces prezentációt tartott róla, hogy jobb, ha nyugton maradsz a tomporodon és mindent elmondasz, elvezet két őr a cellák felé. Ha abban a hitben éltél, hogy majd kapsz saját cellát, mint minden normális börtönben, igen nagy csalódás ér, ugyanis egy finoman szólva is krumplipürévé vert pasas mellé dobnak be, majd köszönés (és vacsora) nélkül hagynak faképnél.  A cellában 2 béna ágyat, egy fallal elválasztott mosdót (WC és csap, valamint törhetetlen tükör) és egy beépített polcot találsz. Az ágyakhoz nem társul sem párna, sem takaró, semmi. Csak egy kényelmetlen matracú parki pad. |
|
Pandora
Lelkes fórumozó
Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.
Posts: 97
Elfoglaltság:Elfoglalt
Utoljára online: Jun 21, 2023 19:03:29 GMT 1
Feb 19, 2018 20:53:43 GMT 1
|
Kashyyyk
Közzétéve: Jan 28, 2021 14:08:09 GMT 1
Post by Pandora on Jan 28, 2021 14:08:09 GMT 1
#s://cdn~discordapp~com/attachments/529694824769519657/804338148477632571/768~png #s://cdn~discordapp~com/attachments/529694824769519657/804338148477632571/768~png Azt hittem, sikerült meglépnem a mocskok elől. A Silhouette is egész könnyen megúszta, sikerült további sérülés nélkül letennem. Cafrang elégedetten dorombolva feküdt a másodpilóta üresen álló székében. Azokban a percekben minden rendben volt, legalábbis… legalábbis nagyon úgy tűnt. A leszállást követően megengedtem magamnak azt a luxust, hogy leeresszek egy picit. Lehunyt szemekkel, a lehető legkényelmesebb pózban (tehát az ülésemen szétfolyva) üldögéltem kicsit. Szépen, lassan lehiggadtam. Szinte érzem, hogy minden egyes ilyen hajszával szaporodnak az ősz hajszálaim. A kis csendespihenőt követően gyorsan leellenőriztem a hajó állapotát. Oltári nagy szerencse, hogy semmit sem kell teljesen lecserélnem, és mindent el tudok végezni egyedül… A szükséges szerszámaimat összegyűjtve tehát különösebb körültekintés nélkül neki is láttam, hogy rendbe hozzam a lövések okozta károkat. Kettős érzéseim vannak: imádok a Silhouette-en dolgozni, ugyanakkor csesződjenek meg a rohadt birodalmiak. Talán ideje lenne a kicsike fegyverarzenálján is fejlesztenem.
Annyira átszellemültem a hajóm bütykölgetése közben, hogy észre sem vettem, mi folyik körülöttem, míg már túl késő nem volt. Bár tudtam, esélytelen próbálkozás, az oldalamon lógó sugárvetőért nyúltam, de egyértelműen látszott rajtam, hogy… nos, be voltam tojva. Szánalmas látvány, nemde? Szerettem volna azt hinni magamról, hogy nem adom fel harc nélkül, de lássuk be: én nem a nővérem vagyok. Nem meglepő tehát, hogy a Kashyyykon kötöttem ki. A kezdeti félelem lassan, de biztosan pánikba csapott át. Magamra maradtam. Senki sincs, aki megmentsen. Jobb esetben csak kihallgatnak, rosszabb esetben… Végre befejezhetem a munkám. …meghalok. Bár az talán humánusabb.
Erőt vett rajtam a pánik. Nem egészen értettem, mi folyik körülöttem. Megmotoztak, fehérneműre kellett vetkőznöm, az ocsmány börtönruhába bújnom. Semmilyen ellenállást nem mutattam. Kóbor foszlányokat hallok a körülöttem zajló szóváltásból. Hamarosan kihallgatjuk. Meglakolsz. Maradj veszteg. Csak teszem, amit mondanak, gépies mozdulatokkal, megadóan. Na, nem mintha abban az állapotban lennék, hogy védekezni, esetleg szökni próbáljak. Fegyverrel a kezemben sem lenne esélyem, nemhogy így. A hajóm lenne az egyetlen esélyem, de nagyon erős a gyanúm, hogy a következő ajtóig sem jutnék el élve. Talán már szét is cincálták. Cafrangra, a cicámra gondolok. Remélem, meg tudott lógni. Érzem, hogy kicsordulnak az első könnycseppek, de minden erőmmel azon vagyok, hogy visszapislogjam őket. Nem fogok sírni. Ezek előtt nem.
A két őr egy cellához vezet. A reményeim, hogy egyedül maradhatok a gondolataimmal és a kétségbeeséssel, szertefoszlanak. Egy szanaszét vert férfi mellé löknek be, aztán szó nélkül lelépnek. A lökéstől a földön landolok, ösztönösen megtámasztom magam a karjaimon, és bár sikerül megakadályoznom, hogy lefejeljem a padlót, a térdem és a csuklóm egyértelműen megsínyli a dolgot. A szomszédos priccsre nézek. A férfi alszik – vagy nincs magánál, fene se tudja. Gondolni sem akarok rá, mi történt vele, de idő kérdése, és talán én is így fogok kinézni… már ha túlélem. Nagy nehezen feltápászkodom, és a szabad ágyra telepszem. A falnak vetem a hátam, felhúzom a lábam, és átölelem a térdem. Lehunyom a szemeimet, és a fejemet a karomra hajtom. Nem tudom, mikor kezdtem el zokogni, de nem is számít. A rémesebbnél rémesebb gondolatok egymást kergették a fejemben. Nem tudnám megmondani, meddig ültem és sírtam. Talán egy-két órácskára, ha elbóbiskoltam... tényleg fogalmam sincs. A néhány órányi bezártság és kilátástalanság tönkretette az időérzékem. Sejtésem szerint reggel veszem rá magam először, hogy megmozduljak. Felkelek a priccsemről – vetek egy pillantást a cellatársamra –, majd a mosdóba megyek. Muszáj megmosakodnom. Talán kijózanít.
A csapból folyó hideg víz határozottan jót tesz, bár a cafatokban lógó idegeimen nem sokat segít. Megtámasztom magam a mosdókagylón, és a tükörbe nézek. A szemeim bevéreztek a sírástól, az arcom sápadt, a szemeim alatt óriási fekete karikák... Mély levegőt veszek, és megpróbálom összeszedni magam. Visszamegyek a priccsemre, és levetem magam. Amíg meg nem szólal, észre sem veszem, hogy a férfi ébren van. A hangjára összerezzenek, a vér is megfagy az ereimben. Nyugalom, Kara... tőle kell a legkevésbé tartanod. – Hol vagyunk? – Mégis milyen kérdés ez? Hol a fészkes fenében lennénk? Ráemelem a tekintetem, a szemébe nézek. Egy pillanat alatt megbánom az előbbi gondolataimat. Fogalmam sincs, min mehetett keresztül, de... talán kisebb csoda, hogy még él. – Börtönben a Kashyyykon – felelem ugyanolyan tömören, fojtott hangon. Ha az imént, a mosdókagyló felett el is hittem, hogy egy kicsit sikerült lehiggadnom, az máris elmúlt. Ismét kezd rám telepedni a kétségbeesés, és ez a hangomon is jól hallatszódik. Homlokomat ráncolva figyelem a férfit, és megrázom kicsit a fejem. Ösztönösen felé mozdulnék, hogy megállítsam, ne mozogjon feleslegesen... de nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet lenne, ezért a fenekemen maradok. – Tudsz harcolni? A kérdés hallatán kedvem lenne felnevetni, noha semmi nevetséges nincs a válaszomban. – Úgy nézek ki, mint aki tud? – kérdezek vissza, persze nem várok választ. – Nem tudok – teszem hozzá halkabban. – Van ötleted hány óra lehet? Vagy, hogy a börtön melyik részén vagyunk? – Engem este hoztak be. Valószínűleg hajnalodik. – Biztos vagyok benne, hogy már jócskán a másnapban vagyunk. Tényleg ötletem sincs, mennyi idő telhetett el, de olyan 8–10 órára tippelnék. A második kérdésre csak megrázom a fejem. Honnan tudnám, hogy pontosan hol vagyunk? Amúgy se számít. Néhány óra, és... és talán én is ilyen állapotban fogok itt heverni. Idegesen a hajamba túrok, és mélyet sóhajtok. – Miért hoztak ide? Nem tűnsz harcosnak... És a válaszod is ezt bizonyítja. Nem hiszem, hogy ez egy neked való hely lenne. Értelmetlen, miért tettek ide. – Gondolom, viszonylag kevés rab bőgi át az éjszakát a cellatársa mellett. – Nem vagyok harcos. Csak egy pilóta, aki néhány éve rosszkor volt rossz helyen. – Eszemben sincs mesélni neki arról mi is vezetett idáig. Sera miatt játszom ezt a macska-egér játékot... És tulajdonképpen nem is hazudtam nagyot.
A nővérem gondolatára hirtelen elönt a bűntudat. Az életét adta azért, hogy elmenekülhessek... én pedig az első igazán szorult helyzetben egyszerűen megadtam magam. Szánalmas vagyok. Visszapislogok néhány makacs könnycseppet, és a ruhám ujjába törlöm az arcom. – Rossz emlékek, mi? – A kérdésre csak ráemelem a tekintetem, és a szemébe nézek, de csendben maradok. Nem akarok beszélni róla, és ez az arcomról is lerí. A férfi hangsúlya furcsa, nem tudom hova tenni magamban. Mintha... tervezne valamit. Nem érdeklődöm meg, mit forgat a fejében, ilyen állapotban különben is esélytelen lenne. – Ha nem, hát nem. Már majdnem visszamerülök a saját lelki pöcegödrömbe, mikor a férfi magyarázni kezd. – Mondom a tervet. Ezeket az energiamezőket úgy tervezték, hogy semmi ne tudjon áthatolni rajta, se sugárnyaláb, se fénykard. Szóval ezen nem fogunk csak úgy átjutni, csakis akkor, ha kikapcsolják. Márpedig valahogy etetniük kell minket, ahhoz pedig be kell adni az ételt a raboknak. A rohamosztagosok páncélja elképesztően gyatra minőségű, szóval könnyű dolgod lesz. – Szünetet tart, bizonyára fájdalmai vannak, amin a beszéd aligha javít. – Lényegében semmi sem védi a nyakat. A dolgod csak annyi, hogy bezúzd az őr ádámcsutkáját. Ezek után neked már nincs dolgot, a természet intézi a többit. De még az előtt kell cselekedj, hogy az őr újra aktiválta volna maga mögött az energiamezőt. Érthető voltam? Meg akar szökni. És én is kellek neki hozzá... Azt hiszem, az arcomról lerí, mit gondolok. Őrültség. Csak megöletjük magunkat. – Ezt te sem gondolhatod komolyan... – nyögöm ki végül cérnavékony hangon. Még hogy én, egy ütéssel bezúzzam valaki torkát...? A kezeimre nézek, és próbaképp ökölbe szorítom őket. Kizárt, hogy elég nagyot tudjak ütni. – Azt akarod, hogy úgy végezd, mint én? – Felém fordul, az arca össze–vissza van zúzva. Émelyítő látvány. – Engem kiképeztek, hogy bírjam a kínzást, de téged aligha. Az első kis szúrásnál már a halálodon leszel! Ha nem segítesz most nekem, mindketten itt halunk meg. Ha szökünk, túlélhetjük. De ha még sem, vigasztaljon a tudat, hogy lelőnek, mint sem kínozzanak a halálod előtt. Csak jól járhatunk vele. Egyszerű az egész. Én mondom mit csinálj, te meg megteszed. Ezután ellopunk egy hajót, és már itt sem vagyunk. Pilóta vagy, nem? Akkor menni fog! Semmi ésszerű nem jut eszembe, amivel tiltakozhatnék. Igaza van... ha maradunk, néhány óra kérdése, hogy azt kívánjam, bár lennék inkább halott. Kétlem, hogy elhinnék, semmi olyan mondanivalóm nincs, amivel olyan messzire jutnának. Sera már régóta halott, én pedig... aligha árthatnék közülük bárkinek, a bűnlajstromom meglehetősen pitiáner egy átlag börtöntöltelékéhez képest.
A férfi arcára nézek, bár az a felismerhetetlenségig van zúzva és dagadva. Van benne valami furcsa... Megrázom a fejem, remélve, hogy a gondolataim kitisztulnak. – Mi van, ha nem egyedül jön? – teszem fel az elsőnek adódó leglogikusabb kérdést. Látom, hogy fájdalmai vannak, így valószínűleg a csevegéshez van a legkevesebb kedve, de ezt aligha tudom magamtól kitalálni. – Akkor nem csinálunk semmit, egészen addig amíg az őrök be nem jöttek. Megvárod amíg leteszik az ételt, majd, amikor indulnának kifelé, a hátsónak kapd el a karját, hátha elsüti a fegyverét és lelövi az előtte lévőket. Közben meg reménykedj, hogy túlságosan meglesz lepve, és nem akar egyből szabadulni. Utána meg ha el is ütne, én már feltudok kapni egy fegyvert, és eltudom intézni. Jobb ötletem nincsen. Csak reménykedj benne, hogy egy őr jön. – Tudsz egyáltalán járni? – Kizárt, hogy végig tudjam kísérni, nem vagyok elég erős hozzá. – Egyedül nem hiszem. Ha a fal mellett megyek, vagy támogatsz, talán. Ha minden sikerül, felveszed az őr páncélját, és ha jönnek szembe veled, igazold magad, mint például TK-2541 és mondd azt, hogy átszállítasz a 3-as börtön blokkba. Remélhetőleg ez nem pont az... Ezután felvesszük a cuccom, a tiéd is, ha kell neked, és elkötünk egy hajót.
Rohadt gyenge lábakon áll ez az egész elképzelés. Több buktatója van, mint ahány hajszálam, de azt hiszem, ez az egyetlen lehetőségünk. Annyi, de annyi kérdésem lenne még, de úgy döntök, inkább nem fárasztom tovább. Tényleg csak a reménykedés maradt hátra. Szótlanul meredek a férfire másodperceken keresztül, miután befejezte a beszédet, majd egyetlen kurta biccentéssel adom végső beleegyezésemet. – A hajóm egy koromfekete YT-2000-es. Velem együtt behozták – mondom, bár nem vagyok benne biztos, hogy még figyel rám. – Jó lenne azzal lelépni, de ha nem találjuk meg, bármit elvezetek fél kézzel is. – Nos, kénytelen is leszel, kétlem, hogy nekem menne... A hangom máris egész magabiztosan cseng, mint mindig, amikor hajókról és repülésről van szó, de ott bujkál benne a félelem is. Jól láthatóan elvesztem a saját gondolataim közt. A Silhouette-en nem volt semmilyen fatális hiba, ami akadályozná a szökésünket. Minden csak azon múlik, ki tudunk-e törni innen... – Félsz, igaz? A válasz azonnal kibukik belőlem. – Rettegek – vágom rá azonnal, gondolkozás nélkül. Nyilvánvalóan kihallotta a hangomból, bár süketnek kell lenni hozzá, hogy ne tűnjön fel. Megemelem a jobb kezem, és szemügyre veszem. Idáig fel sem tűnt, mennyire reszketek. – Lássuk be, nem vagy épp... top-fit állapotban, én pedig meglehetősen mihaszna vagyok... Alighogy befejezem a mondandóm, nevetni kezd. Láthatóan összezavar a reakciója, nem értem, mi olyan vicces ezen. Nem mintha csak a saját életem miatt aggódnék... A szüleim és a néhány barátom Korélián könnyedén veszélybe kerülhet miattam. – Ugyan, voltam én már rosszabb állapotban is. De ami nem öl meg, csak megerősít. Tudod, mit mondott mindig az kiképzőm? Ahhoz, hogy igazán élni tudj, meg kell halj részben. És milyen igaza volt. Azzal, hogy halálközeli "élményben" van részed, csak jobban meg fogod becsülni az életed. Ha kijutunk innen, nem hiszem, hogy többet mihasznának fogod tartani magad. A túlélés ösztöne a legnagyobb mind közül. Olyat tudsz majd megtenni, amire eddig nem voltál képes, vagyis te ezt hitted. És a félelem mindig együtt jár ezzel. Ha félsz a haláltól, bármit megteszel, hogy elérd a célod. A félelem jó. Csak ne hagyd, hogy az irányítson téged. A félelem felkészíti a tested a harcra, jobban fogsz tudni gondolkodni, egészen addig, amíg nem hagyod, hogy a félelem irányítson téged. De téged most a félelem irányít. És ezért rettegsz. Visszagondolok az első hetekre, amiket meneküléssel töltöttem. Rettegtem a járókelőktől, rettegtem attól, hogy valaki felismer és felnyom, ha nem volt muszáj, ki sem tettem a lábam a hajómból. Csak életben akartam maradni. Hagytam, hogy a félelmem uralja a gondolataimat és a cselekedeteimet, meg sem próbáltam irányítani a helyzetet... épp, mint tegnap, mikor elkaptak. Lehet, hogy igaza van? – Ne beszélj. Pihenj – mondom, közben a priccsem túlsó végébe csusszanok, hogy közelebb kerüljek az energiamezőhöz. – Igyekezni fogok. A szívem már a gondolattól is hevesebben kezd kalapálni, a fejem lüktet az idegességtől. Egek, csak ne szúrjam el, különben mindkettőnknek vége. |
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 181
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: May 19, 2024 0:55:15 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Kashyyyk
Közzétéve: Jan 28, 2021 17:04:45 GMT 1
Post by Ordo on Jan 28, 2021 17:04:45 GMT 1
„Nincs olyan, hogy fizikai fájdalom.”
Ez a gondolat tartotta csak bennem az erőt, hogy semmit se áruljak el Ursa is Gedyc helyzetéről. Hiába mondtam a Jedinek, hogy ne mondja el hova mennek, így, ha elkapnak nem fogom tudni elmondani, ő elmondta, mert, hogy majd ott találkozunk… Mondanom sem kell, dühös voltam rá. Így már csak abban bízhattam, hogy elég erős leszek. A vallatóm nagyon jól tudta mi az, ami fáj, de én meg nagyon jól tudtam, mi az, amivel ezt túllehet élni. Egész végig csukva volt a szemem, hogy a tudatomig ne jusson el az információ mit tesznek velem, hisz, ha nem figyelsz a fájdalomra, nem fogod észrevenni. És nem fognak megtörni. Se kínvallatással, se a különböző igazságszérumokkal. Nem hagytam magam. Egy ponton még a vallató arcába is beleköptem a vért, amit a számban éreztem, hátha feladja végre. És fel is adta. Elment. De nem sokkal később, egy Inkvizítor tért vissza. Egy órányi szenvedésen vagyok túl. Igyekeztem azt a technikát alkalmazni, amit Kas’im tanított, de hiába, én nem vagyok Erőhasználó, hogy tökéletesen tudjam használni. Egyetlen egy szót sem mondtam el magamtól, a tudatomból szedte ki. Ez ellen már nem tehettem semmit. És most azt sem tudom hol vagyok, vagy, hogy élek-e egyáltalán. Minden… Túl zavaros.
Magzat pózba helyezkedve fekszek a kényelmetlen ágyon, hogy legalább valamennyire feltudjam magam melegíteni. A vér és verejtéktől áztatott ruhám már jórészt megszáradt, jóllehet azért is, mert ezeket az aláöltözőket úgy gyártják, hogy ne nagyon szívja magába a nedvességet. Túlságosan kimerült vagyok, hogy felmérjem az új cellatársam, akit most dobtak be hozzám. Meg se mozdulok, csak továbbra is nézek előre. Idővel ahogy hallom a sírását, hamar rájövök, hogy nem kell tőle tartsak, így később sem veszek róla tudomást, és próbálok elaludni. Néha sikerül, de hamar felkelek az álmokban átélt szörnyűségek miatt. Az inkvizítor teljesen összezavart, mindenféle emlékképek villannak be, olyan is, amiről nem is tudtam, hogy az enyém. Nem tudom, hogy ez külső szemlélőként látszott e rajtam, de remélem nem, nem akarok gyengének látszani.
Az egyik ilyen félálomban töltött pillanatkor a lány megmozdul, és ez elég is arra, hogy a szemem kinyissam, minden izmom megfeszüljön, és tekintetem rá szegezzem. Nem tűnik különösebben veszélyesnek. Nem tudom egyáltalán, hogy került ide. Egyáltalán én hol vagyok?
Erőt veszek magamon, és rövid mondatokat próbálok alkotni, mely nem jár annyi fájdalommal, de még is lényegre törő.
-Hol vagyunk?
- Börtönben a Kashyyykon - feleli tömören, fojtott hangon.
-Kashyyyk... - ismétlem meg a bolygó nevét halkan, kis idő kell mire felfogom, ez hol is van. Középső gyűrű, a Wookieek otthona. De hogyan kerültem ide? Erősen próbálok vissza emlékezni a tegnapi napra, de nem sok sikerrel. Csak pár emlék foszlány van meg, de ebből sem derül ki számomra sok minden. Aztán hirtelen minden a helyére kerül, ahogy eszembe jut Gedyc és Ursa. Fierfek... Ki kell jussak innen. Számítanak rám. És miattam vannak bajban. Pedig megígértem az apjának, hogy megvédem... Kas'im is ezt akarná.
Nagy nehezen felülök az ágyamban, észre se vettem, hogy az utolsó gondolatokat már a számon is kiejtettem halkan. A lányra nézek, alaposan végig mérem, hogy tudjam, mit tudok vele kezdeni.
-Tudsz harcolni? - kérdezem erőtlenül, nagyon kell összpontosítsak, hogy a kimerültség ne vegyen le a lábamról, és ájuljak el.
-Úgy nézek ki, mint aki tud? – kérdez vissza. - Nem tudok - teszi hozzá halkabban.
Figyelem a lány arcát, próbálom kideríteni mire gondolhat, amíg megválaszolja a kérdést. Nagyszerű, ha ő se tud harcolni, végképp itt ragadtunk… Megint egyedül kell csináljak mindent.
Kis ideig gondolkodok, most már kezd kicsit kitisztulni a fejem. Körbe nézek a cellában, fényforrást keresve, hátha abból megtudnám állapítani milyen napszak lehet, és hogy a börtön melyik részén lehetünk, keleti vagy nyugati, déli vagy északi. Majd újra a lányra pillantok, mély levegőt veszek.
-Van ötleted hány óra lehet? Vagy, hogy a börtön melyik részén vagyunk?
-Engem este hoztak be. Valószínűleg hajnalodik. – Válaszolja, és idegesen a hajába túr, és mélyet sóhajt.
Ilyen helyzetben jól jött volna, ha tudjuk hol vagyunk, hátha a börtönt a Köztársaság szabványai szerint építették, és akkor máris tudtam volna hol lehet a felszerelésem, és merre a legegyszerűbb megszökni. De most teljesen vaktában kell kitaláljam a tervet, méghozzá úgy, hogy egy tapasztalatlan idegenre kell támaszkodjak. Így inkább a múltja iránt érdeklődök, hátha találok benne valami használhatót, és jobban feltudom majd használni a képességeit.
-Miért hoztak ide? Nem tűnsz harcosnak... És a válaszod is ezt bizonyítja. Nem hiszem, hogy ez egy neked való hely lenne. Értelmetlen, miért tettek ide.
-Nem vagyok harcos. Csak egy pilóta, aki néhány éve rosszkor volt rossz helyen. – Válaszolja, és kis idő múlva pár könnycsepp is megjelenik az arcán.
-Rossz emlékek, mi? - kérdezek rá nyíltan, szavaimból továbbra is a gyengeség szól leginkább, de egyre kevésbé. Ugyanakkor se harag, düh, vagy éppen együttérzés nem veszi át azt. Leginkább úgy tűnhet csak azért kérdezgetem, hogy a legjobban feltudjam használni a hallott információkat, és ez így is van. Ezzel együtt a hangomban egyre inkább tűnik fel azmelhivatottság, mellyel reményeim szerint kifogok jutni innen.
-Ha nem, hát nem. - Mondom miután nem tudtam beszédre bírni. Biztos neki is vannak traumái, amikről nem beszél szívesen. Én sem tenném.
Tudom, hogy nem kéne egyből beavassam a szökésbe, de valószínűleg csak együtt sikerülne. Főként nekem van rá szükségem. Hosszas gondolkozás után mély levegőt veszek, a bal kezem összeszorítom a fájdalom miatt, ami a beszéd mellé jár, majd elkezdem magyarázni hosszasan, és érthetően a tervet.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan...
Látom mit gondol a lány, később meg még hangot is ad neki. Kicsit idegesen morgok, eleget beszéltem már, nincs kedvem tovább szenvedni csak azért, hogy őt győzködjem. Így inkább a megfélemlítéshez folyamodok.
-Azt akarod, hogy úgy végezd, mint én? - ekkor kicsit jobban felé nézek, hogy jól láthassa az arcom, habár az felismerhetetlen, pont ezért is elég ijesztő - Engem kiképeztek hogy bírjam a kínzást, de téged aligha. Az első kis szúrásnál már a halálodon leszel! Ha nem segítesz most nekem, mindketten itt halunk meg. Ha szökünk, túlélhetjük. De ha még sem, vigasztaljon a tudat, hogy lelőnek, mint sem kínozzanak a halálod előtt. Csak jól járhatunk vele. Egyszerű az egész. Én mondom mit csinálj, te meg megteszed. Ezután ellopunk egy hajót, és már itt sem vagyunk. Pilóta vagy, nem? Akkor menni fog!
Szavaimban egyszerre érződik az optimizmus, és a biztatás is. Hátha utóbbitól a lány hinni kezd magában. Ha más nem, akkor meg a félelem fogja motiválni.
A lány hosszas csönd után rám néz, majd megszólal
-Mi van, ha nem egyedül jön? – Kis szünetet tart, majd újabb kérdést tesz fel. - Tudsz egyáltalán járni?
Sóhajtok, nem hiszem, hogy kettővel eltudna bánni. Még az az egy sem biztos. Végül a legjobb ötletet tárom elé, mely inkább tűnik csak vésztervnek, mert igazából az is. Egyáltalán nem a legjobb terv.
-Akkor nem csinálunk semmit, egészen addig amíg az őrök be nem jöttek. Megvárod amíg leteszik az ételt, majd, amikor indulnának kifelé, a hátsónak kapd el a karját, hátha elsüti a fegyverét és lelövi az előtte lévőket. Közben meg reménykedj, hogy túlságosan meglesz lepve, és nem akar egyből szabadulni. Utána meg ha el is ütne, én már feltudok kapni egy fegyvert, és eltudom intézni. Jobb ötletem nincsen. Csak reménykedj benne, hogy 1 őr jön. - Mondandóm befejeztével a falnak dőlök az ágyon, felveszek egy kényelmesebb testtartást, majd folytatom.
-Egyedül nem hiszem. Ha a fal mellett megyek, vagy támogatsz, talán.
Természetesen a lánynak nem mondom el, hogyha minden sikerül is, a fegyver nálam lesz végig, akár 1 vagy több őr jön be, nehogy itt hagyjon. Nem bízok benne, és attól tartok, a félelem fogja irányítani, így ahogy lehetősége lesz, csak itt hagy, és elrohan. Nem kockáztat értem. Bár jobban belegondolva, a helyében én sem tenném.
-Ha minden sikerül, felveszed az őr páncélját, és ha jönnek szembe veled, igazolod magad, mint például TK-2541 és mondd azt, hogy átszállítasz a 3-as börtön blokkba. Remélhetőleg ez nem pont az... Ezután felvesszük a cuccom, a tiéd is ha kell neked, és elkötünk egy hajót.
Szótlanul mered rám másodperceken keresztül, majd egyetlen kurta biccentéssel adja végső beleegyezését.
- A hajóm egy koromfekete YT-2000-es. Velem együtt behozták. Jó lenne azzal lelépni, de ha nem találjuk meg, bármit elvezetek fél kézzel is.
Magam elé meredek, próbálom fejben lejátszani a szökést, és minden eshetőségre felkészülni. Mindeközben fél füllel figyelek a lányra is, és egy kis bólintással jelzem, hogy hallottam mit mondott.
-Nos, kénytelen is leszel, kétlem, hogy nekem menne... - Emelem fel a jobb kezem kicsit szégyenkezve, melyen több ujjam is ripityára van törve. Majd nagyot sóhajtok, hangjából hamar kitudom venni a félelmet is, hisz megannyi katonával volt dolgom, és hamar felismerem ezeket az érzéseket a hangjuk kis elváltozásaiból. Rápillantok, majd felteszek egy egyszerű kérdést.
-Félsz, igaz?
-Rettegek - vágja rá azonnal, gondolkozás nélkül. Felemeli a kezét, melyen jól látszik, mennyire reszket.
- Lássuk be, nem vagy épp... top-fit állapotban, én pedig meglehetősen mihaszna vagyok...
Mint mindig, most is elcsodálkozok azon, hogy az átlag ember mennyire tud félni a haláltól... Ahelyett hogy örülne, hogy eddig élt egyáltalán, és a szép dolgokra emlékezne vissza. Majd, amikor meghallom a 2. mondatát, halkan és fájdalmasan felnevetek. Ugyan nem vall rám, de úgy tűnik a kínzás a másik, elnyomott énedet is előhozza. Meg kutatások szerint, egy-egy poén feldobja a katona hangulatát. Mindenesetre, elég abszurd az egész jelenet.
-Ugyan, voltam én már rosszabb állapotban is. De, ami nem öl meg, csak megerősít. Tudod mit mondott mindig az kiképzőm? Ahhoz, hogy igazán élni tudj, meg kell halj részben. És milyen igaza volt. Azzal, hogy halálközeli "élményben" van részed, csak jobban megfogod becsülni az életed. Ha kijutunk innen, nem hiszem, hogy többet mihasznának fogod tartani magad. A túlélés ösztöne a legnagyobb mind közül. Olyat tudsz majd megtenni, amire eddig nem voltál képes, vagyis, te ezt hitted. És a félelem mindig együtt jár ezzel. Ha félsz a haláltól, bármit megteszel, hogy elérd a célod. A félelem jó. Csak ne hagyd, hogy az irányítson téged. A félelem felkészíti a tested a harcra, jobban fogsz tudni gondolkodni, egészen addig, amíg nem hagyod, hogy a félelem irányítson téged. De téged most a félelem irányít. És ezért rettegsz. - Próbálom érthetően elmagyarázni a félelem hasznosságát, és hogy hogyan lehet azt kontrollálni, mely igencsak növelné az esélyeinket. Ha a szökés közben lesokkol, nincs sok esélyünk.
- Ne beszélj. Pihenj – mondja, és közelebb csúszik az energiamezőhöz. - Igyekezni fogok. – Teszi hozzá.
Kis ideig még nézem, majd bólintok, lezártnak tekintem a témát, és remélem minden fontosat átbeszéltünk, ő pedig nem fog lesokkolni. Tekintetem az energiamezőre irányítom, és elveszek a vörös színeiben, pont úgy, mint a gondolataimban.
|
|
Lyzy04
Írónövendék
"Sunsets are proof that endings can be beutiful too"
Posts: 209
|
Kashyyyk
Közzétéve: Jan 29, 2021 12:00:47 GMT 1
Post by Lyzy04 on Jan 29, 2021 12:00:47 GMT 1
#s://cdn~discordapp~com/attachments/721325260019990540/804667313777278977/41170b78512c42484f623296a77191de~jpg
Az idő lassabban telt, mint gondoltátok. Ramik a percek elteltével érezte, hogy szemhéjai elnehezednek. Egy ideig még küzdött ellene, de végül mégis elnyomta az álom. Ezalatt Kara éberen virrasztott, egyedül maradva a kételyeivel. Néha gondolataiból az álmában mozgolódó Ramik szakítja ki, ahogy egyszer-egyszer felmordul ébredésnél. Ramikot leszámítva, a cella csendjét csupán a csap ritmusos csöpögése és az energiamezőn túlról behallatszódó távoli zajok törik csak meg. Igen nyomasztó hatást keltenek a kopasz, fekete falak és a gyér, vörös megvilágítás. Az egész hely… Fullasztó. Mikor Kara már azt hihetné, hogy a reggeli sosem érkezik meg, csizmák tompa kopogását és a páncéllal összekoccanó fegyverek halkan csörömpölő hangját véli felismerni. Őrök közelednek. Jelez Ramiknak, hogy idő van, rögtön ezután pedig meg is látja őket az „ajtóban”. Halk csevej csapja meg fülét, mely a két rohamosztagos irányából ered.
-Hallod, lazíts már egy kicsit… Szerencsétlen nyomorult minden bizonnyal felkelni sem tud, a nő meg egész idő alatt mikor behozták remegett. Nem fog neked támadni. Meg aztán mégis mit tehetne… Egyetlen ütéstől kifekszik.
-De a szabályzat előírja, hogy…
-Jaj, menj a tudod hova a szabályzattal! Te sem tartod be az összes apróbetűs részt, de valószínűleg még a tisztek sem. Tökmindegy nekik, mit csinálunk, amíg nem lesz belőle baj. Itt úgysem figyelnek annyira…
-Baszki… Én akkor sem akarok kockáztatni, nem fogod fel?! Ne legyél már ilyen naiv gyökér! De tudod mit, ha annyira biztos vagy a dolgodban, menj be te. Ha a csaj hirtelen leharapja a töködet, még ki is foglak nevetni!
A másik sóhajt, majd megrázza a fejét. Kezébe vesz egy tálcát, rajta a reggelinek csúfolt moslékkal, amiket nektek szánnak.
-Ébresztő rabok, megkapják a reggelit. Ne tegyenek semmilyen hirtelen mozdulatot, maradjanak veszteg… -mondja unottan, majd lekapcsolja az energiamezőt. A másik őr kezében fegyver van, ennek nincs, csupán az oldalán lóg. A tálcát leteszi a polcra, majd menne kifele, ám ekkor Kara végre összeszedi magát és támadásba lendül. Hirtelen hátulról elkapja és letépi a sugárkarabélyt, amit Ramiknak hajít. A másik őr lő Karára, de sikeresen eltalálja társát, aki erre felordít. Ramik lő és talál, a cella bejáratánál álló őr holtan rogy össze. Karát arcon könyököli a másik, miközben ellöki magától. Vér cseppen a padlóra, majd egy test is aláhull. Égett hús és ózon szaga tölti meg a levegőt. Kara hátranézve cellatársát láthatja, ahogy kinyújtott kezében füstölög a sugárvető csöve. Pontosan lő. Halálosan pontosan. Még egy csepp vér a földön. A nő az arcához kap, mikor megérzi a rajta csordogáló meleg folyadékot és az éles fájdalmat. Eltört az orra. Cserébe, az út szabad. Kifelé. Az őröknél megtaláljátok a cellák nyitásához és csukásához szükséges adattüskét. Valószínűleg hasznos lehet még. Ám jobban teszitek, ha iparkodtok, bármelyik pillanatban megjelenhet pár másik őr.
|
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 181
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: May 19, 2024 0:55:15 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Kashyyyk
Közzétéve: Feb 26, 2021 14:11:33 GMT 1
Post by Ordo on Feb 26, 2021 14:11:33 GMT 1
„Egy Mandalori katonának sem kell megvívni egy aruetii háborúját. Egy Mando'adnek sem kellene teljes egészében harcolnia, csak a Manda'yaim, az otthona, vagy a családja megvédéséért, vagy saját elhatározásból. Nem lehetünk többé olyan kormányok eszközei, amiket nem érdeklik, élünk vagy halunk, mindaddig, amíg az óhajukért tesszük.”
Mindig ezzel állt elő Kas’im, amikor megkérdeztük, miért fogunk harcolni majd. Hogy mi értelme is van az egésznek. Nem tetszett neki, hogy gyerekeket küldenek a frontra. Nem, nem úgy értette, hogy 20 éveseket. Hanem a biológiai korunkra gondolt. Szerinte hiába a gyorsított öregedés, ha a lelki világunk egy gyerekével egyenértékű. Ugyan mondtuk neki, hogy ez nem igaz, ő mindig is így látta, hogy mi még csak kisfiúk vagyunk, akiknek játszani kéne és nem háborúzni. Részben igaza volt, de teljes mértékben sosem értettem vele egyet. Valószínűleg ő másképp látta, mint mi. Neki mást jelentett a háború. Minket megöltek volna, ha nem lesz konfliktus, vagy ha máshogy alakulnak a dolgok. Mert már nincs hasznuk ránk. Létre sem hoztak volna. Mondhatni, ez a fizetségünk az életért cserébe. Ölsz, hogy ne téged öljenek meg. Az emberek azt hiszik, hogy haragból, vérszomjból háborúzunk. Nem értenek minket, és ezért félnek. Külső szemlélőként rossz életnek tűnhet, de… Igazából nem volt az. Nem kellett olyan dolgokkal foglalkozni, amikkel a civileknek. Nem kellett munkába járni, hogy megtudj miből élni. Nem kellett magadról gondoskodj, mindent megkaptál, még ha nem is sokat. És a Köztársaság állta mindenünket. Igazából ingyen élők voltunk. Jobban belegondolva nem értem azokat, akik dezertáltak. Tényleg nem… Minek dezertálni, ha megvan mindened? Csak tedd, amit mondanak, vagy tedd, amit jónak látsz, élj túl mindenáron, és kész. Cserébe teljes ellátást kapsz. Ilyen rövid életnél többre se lehet vágyni. És voltam olyan di’kut, hogy elhagytam ezt az életet. Igen, Kas’immal több gyalogost szöktettünk meg a Kaminoról még a háború előtt, de akárhányszor felajánlotta, hogy engem is kivisz, nemet mondtam. És nem csak azért, mert a dezertőrök 50%-áról azt a hírt kapjuk, hogy levadászták, nem egy vitánk és harcunk is volt emiatt Jangoval, hanem mert nekem itt a helyem. Kas’im és a testvéreim mellett. Ők a családom, a Kry klán. Végre van hova tartozzak. Én meg ellöktem magamtól őket… Mindenem meg volt, amit csak kérhettem. Ha végre hajtom a parancsot, most nem itt lennék… Igen, nem sajnáltam a Jediket. Hogyan is várhatnák el, hogy sajnáljam, mikor a többségük csak kihasznált minket, és a halálba küldtek minket. De Ursa más… Vele nem tudtam volna végezni, mert ott volt a Kom’rk Osztag, és ha ők befogadták, akkor én is. És most itt rohadok egy börtönben, szinte halálra verve, az információt kiadva az ellenségnek, ezzel pedig veszélybe sodorva Ursat is Ged’ikát. – Itt ugyan nem veszem észre, de a bal kezem ökölbe szorítom és kicsit mélyebb levegőket veszek, ahogy az arcizmaim is megfeszülnek. – Haltam volna meg inkább… Hisz úgy is mindegy, hogy most a csatamezőn, vagy 20 év múlva egy ágyon halsz meg. Habár én mindig is csatában szerettem volna elmenni… Nem betegen és legyengülve. Az nem az én kiváltságom. És most, amikor erre alkalom lett volna, megfutamodtam. Féltem… Nem, ez nem olyan félelem, amit a csata előtt érzel. Ez más volt… Most az egyszer… Élni akartam. Nem akartam úgy végezni, hogy senki se emlékezzen rám. Nem akartam úgy végezni, hogy inkompetens hut’uun tetvek lőnek le. Nem akartam úgy végezni, hogy nem tartottam be az ígéretem. Nem akartam… Csak egy civilként végezni. Én nem tudok úgy élni, mint azok, akik elhagyták a hadsereget. Senki sincs, aki megmondja mit tegyek, nincs, aki parancsot adjon. Nem tartozok sehova… És én nem akarok egyedül meghalni. Ha tehetném, mindent megváltoztatnék. Talán sosem lettem volna dezertőr. Nem bélyegeztek volna árulónak. Nem menekültünk volna 5 éven keresztül az Inkvizítorok elől. Talán most is a testvéreimmel lehetnék, és vihetnénk tovább Ka’buir hagyatékát. Talán… - Hosszan sóhajtok, majd nem folytatom a gondolkodást tovább, megtanultam, hogy nem szabad a múltban élni, hiába fáj, ami akkor történt. És ilyenkor a magány érzése is jobban előtérbe kerül, mely csak szintén fájdalmat szül... Osik’la dolog a ragaszkodás a múltban történt dolgok vagy személyek iránt. De Kas’im ezt is megtanította hogyan kezeljük. Így megfogadtam a tanácsát, és halkan, a cella társamra nem figyelve, énekelni kezdtem egy Mandalori csatadalt, még ha kevésbe dicsőségesen, mint azt kéne. Túlságosan fáradt és szomorú voltam hozzá, így külső szemlélőként nem úgy hangozhatott a dal, mint amilyennek eredetileg szánták.
Taung sa rang broka jetiise ka'rta. --- Taung vér csörgedezik a Köztársaságiak szívében.
Dha Werda Verda a'den tratu, --- Az Árny Harcosok dühe vagyunk,
Coruscanta kandosii adu. --- Coruscant első nemes fiai."
Duum motir ca'tra nau tracinya. --- Azok, kik előttünk állnak, lángba borítják az éjjeli eget.
Gra'tua cuun hett su dralshy'a. --- S'bosszúnk még világosabban ég tovább.
Kom'rk tsad droten troch nyn ures adenn. --- Coruscant keze kegyelem nélkül lecsap.
Dha Werda Verda a'den tratu, --- Az Árny Harcosok dühe vagyunk.
Coruscanta kandosii adu. --- Coruscant első nemes fiai.
Duum motir ca'tra nau tracinya. --- Azok, kik előttünk állnak, lángba borítják az éjjeli eget.
Gra'tua cuun hett su dralshy'a. --- S' bosszúnk még világosabban ég tovább.
A dal egyaránt szolgált az üresség betöltésére a lelkemben, és a harci kedvem feltámasztására. És meg is tette a hatását, amikor a társam jelzett, hogy jönnek, már készen álltam.
Balszerencsénkre két őr jött, de a társam meglepően bátran és ügyesen tette, amit megbeszéltünk. Ahogy elkaptam a bal kezemmel felém dobott fegyvert, gondolkodás nélkül húztam meg a ravaszt. A cél mindkét esetben a torok volt, ahol a sisak és a mellvért összeér, ez egy silány páncél, tehát nem teljesen zárt, és az a kis rés pontosan elegendő volt nekem a tiszta lövés leadásához. Így a páncélt, ha felvesszük, semmi nyoma nem lesz az itt történteknek. Fájdalmas halál, de a cél érdekében most nem volt más lehetőség. Nem sajnáltam őket, talán még kis undor is volt bennem, hogy ilyen „katonák” is szolgálnak a Birodalmi Hadseregben. Szánalmas…
Miután a másikkal is végeztem, ügyelve, hogy ne a társamat lőjem le, egy ideig füleltem és az ajtóra szegeztem a fegyvert, de nem hallottam lépéseket. A veszély elhárult, tehát leereszthettem a fegyvert. Sajnos még ez is kimerített, így szusszantam egy nagyot, mielőtt tekintetem a lányra irányítottam volna. Valószínűleg eltörött az orra, de semmi komoly. Helyes. Még szükségem lesz rá, ha kiakarok jutni innen. Ebben a pillanatban inkább magamért cselekedtem, mint érte, de így a védelmem alatt állt, azt pedig nem kellett tudja, hogy magam miatt csak. Természetesen a fegyver a kezemben volt még, ha itt akarna hagyni, hogy rátudjam fogni. De nem hiszem, hogy ilyen tervei lettek volna. Okos ő, és már rájött, hogy csak együtt sikerülhet élve kijutnunk innen.
Mély levegőt veszek, majd az adattüskére mutatok melyet az őr elejtett, hogy adja ide. Amikor oda nyújtja, megfogom a karját, és magam elé húzom, közelről is végig mérem a lányt, hogy tényleg csak az orra törött-e el, és ha igen, végül elengedem.
Az övön… - Mutatok a két rohamosztagosra – Van elsősegélycsomag. Kell benne lennie stimulánsnak meg fájdalomcsillapítónak. Előbbi egy injekció, utóbbi tabletta. És a páncélt… Majd segíts felvenni. De mielőtt levennéd a sisakjukat, az alsó részén van egy kapcsoló, azt nyomd meg. Így úgy érzékeli, hogy viselője szándékosan vette le, és nem fogja lekódolni a komlinket. Így hallani fogjuk mit beszélnek majd.
Miután sikerült ellássuk magunkat és felszenvedni a páncélokat, kicsit újra erőre kapva felállok. Legalább a fájdalmat már nem érzem, így tudok rendesen is mozogni. Már amennyire a sebesüléseim engedik. A fegyvert mely a kezemben volt, átállítom félautomatára, és kihajlítom a válltámaszt. Ezután a társamnak adom.
-Remélem tudsz lőni… Ezzel itt kibiztosítod, célozni ezzel célzol, a tust nyomd a válladnak, és erősen tartsd a fegyvert. Amikor tiszta a célpont, az elsütőbillentyűt finoman meghúzod. Tárt nem kell cserélni, 100 lövést bír ki, csak figyelj, hogy ne melegedjen túl. Ha mégis, ezt megnyomod, és lehűti magát. Baromi egyszerű, egy kétévesnek is menne. – Miközben magyarázok, mutatom is közben, hogy minél hatékonyabb legyen a gyorstalpaló. – Maradj mögöttem, a beszédet és a harcot bízd rám. A sisakodban letiltottam a komlinket, nehogy véletlenül meghalljanak minket. Ugyanakkor hallani őket fogod, ha valami hasznosat én nem hallanék ki, akkor majd te. Szóval figyeld mit beszélnek.
Miután a hullákat behúztuk a sarokba, bal kezembe veszem az E11-et és kilesek a cellánkból, utána pedig az adattüskével visszazárom. Ha tiszta az út előre megyek. Ha jönnek, megpróbálom csendben elintézni őket. Miután tovább haladtunk, kis keresés után megtaláljuk az irányító szobát. Remélem, hogy hasonló a szoba, mint ami a Köztársasági börtönökben voltak, mert akkor nagyjából tudom mire számítsak. Ennek fejében tervezem meg a betörést.
-Ha minden jól megy, akkor tudni fogom bent mi hol található, és hány katona vár ránk. Mivel az övéiknek hisznek, talán kimagyarázhatjuk magunkat. Csak maradj szorosan mögöttem!
Ahogy besétálunk a terembe, bejelentem az azonosítóm, melyet megnéztem a halott katona dögcéduláján, illetve a társamét is.
-Itt TK-2256 és TK-366, a 27-es cella foglyok ellenőrzése megtörtént. Mindent rendben találtunk.
Miután tudomásul veszi a szoba irányítója, amit mondtam, engedélyt kérek tovább haladni, és ha ezt is megkapom, szépen tovább megyünk arra, amerre a térkép a raktárt jelöli. Szerencsére a börtön holotérképe megvan jelenítve, így elég pár másodpercig tanulmányozzam, a fontosabb dolgokat megjegyzem. Jó hír, a raktár és a leszállópálya igen közel van egymáshoz.
Végig csendben haladok a raktárig, a térkép minden egyes részét próbálom észben tartani. Mikor megérkezünk, körül nézek van-e kamera, ha van, kilövöm, ha nincs, bezárom magunk mögött az ajtót, és leveszem a sisakom, majd keresni kezdem a dolgaimat. Kis keresés után rá is lelek a táskámra, benne a fegyvereimmel és a két páncéllal.
-Mar'e! Ezek még érnek is valamit! – Gondosan kiveszem a páncéllemezeket a táskámból, lehelyezem a földre külön-külön, majd a kommandósra rámutatok.
-Ez lesz a tiéd. Jobban véd, mint az enyém, de neked nagyobb szükség is lesz rá. Pár lövést simán kibír, de érezni fogod, hogy eltaláltak. De ne blokkolj le, csak kisebb zúzódásaid lesznek, semmi több. Nem egyszer húzott ki az osikból, megmentve az életem.
Miközben pakolok és magyarázok, arra leszek figyelmes, hogy a társam nem igen teszi azt, amit mondok neki. Kicsit elhallgatok, figyelmesen nézem őt, és várom mit fog reagálni. Valószínűleg rossz emlékek törhettek rá, mert nagyon a gondolataiba merült, bár ötletem sincs mitől. Talán csak most jött ki rajta, hogy egy börtönben vagyunk. Nem igazán ismerem az emberek érzéseit, hogy mi számít normálisnak, így csak megvárom míg biccent, és folytatom a magyarázást.
-Ha minden rajtad van, a sisakod zárd le, egy kattanás fogja jelezni. Ekkor minden adat megjelenik a képernyőn. Elsőre zavaró, de kilehet kapcsolni hanggal. Csak adj utasításokat neki. Látni fogod az életjeleimet, ne zavarjon, hogy alacsony lesz. A sajátod is látni fogod, az viszonylag a normális szinten lesz. Illetve, tessék, ezt használd. – Átnyújtom neki a WESTAR-M5-ös fegyverem - Sokkal erősebb, mint az E11. És... Lehetőleg most gondold át azt, amit az előbb. Bármi is legyen az. A csatatéren már nem lesz rá időd. - Próbálok valami biztatást is belevinni a szavaimba, bár úgy érzem nem sikerül, de azért megpróbálom. Kas'im mindig is mondogatta, hogy legyek türelmes a civilekkel. Ők nem szoktak hozzá, amihez én. És most úgy érzem, ideje megfogadni a tanácsát.
Miután sikerül én is felvegyem a páncélom, alaposan felkészülök a következő csatára. Felcsatolom a kamát, a lánynak talán szokatlan lehet, úgy tűnhet, mint egy szoknya, de nem igazán érdekel mit gondol róla. A rejtett zsebeibe gránátokat rakok, a két pisztolyt is felcsatolom rá, a kezembe pedig a DC-17M-et veszem. Újra töltöm, ellenőrzöm minden működik-e, majd kibiztosítom. A stimuláns már kezd elmúlni, egyre jobban fáj mindenem, szóval jobb lesz sietni.
Már szólnék neki, hogy rosszul tartja a fegyvert, amikor megszólal.
- Te is egy vagy közülük... Gyilkosok. Az egyetlen testvéremet és a családomat vettétek el tőlem. Én lennék a legboldogabb, ha elég lenne átgondolnom.
Tökéletesen látja az arcomon, ahogy a "gyilkos" szónál megrándul pár arcizmom, hisz a sisakom még nem került fel a fejemre. Sosem érdekelt különösebben mit gondolnak rólam mások, de ez kezdett megváltozni, mikor megismertem Hammát. Ő volt az első civil számomra, aki nem egy gyilkológépet látott bennem, hanem egy emberi lényt. Természetesen most is igyekszem nem kimutatni mit gondolok, így higgadtan felelek.
-Ha azt hiszed, ezzel bármit elérsz, feleslegesen próbálkozol. Nem hat meg. Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. Talán rossz oldalon álltál a háborúban -ekkor még azt hiszem valami ex szeparatistával van dolgom - De nem érdekel. Gyilkos vagyok? Talán. Mit számít? Csak tettem, amit tennem kellett. Te is ezt tetted volna a helyemben.
- Tévedsz. Én neked asszisztáltam először mások életének kioltásához.
-Amikor kihoztalak onnan, annyira ez nem zavart. Vissza is mehetsz, ha gondolod. - Mondom erőteljesen, kezd kihozni a sodromból, az egész mindenség elcsúszott ott, hogy ránk találtak az inkvizítorok, és jelenleg a társam, akivel ki kéne szökjek innen, inkább hátráltat, mint sem segít. Nekem pedig fogytán az időm.
- Visszamehetek, de akkor te is itt ragadsz - vonja meg a vállát.
A kezem ökölbe szorul, már amelyiken nincsenek eltörve az ujjaim, majd hamarosan a lányt a falhoz szorítom tiszta erőből, jól tudom, hogy a páncél miatt nem tudok kárt tenni benne. Idegesít ez a nyugodtság felőle, mikor én az idővel futok versenyt.
- Megegyeztünk! Én kiviszlek innen, te pedig el. Akkor tartsd a szavad! Azt teszed, amit én mondok, és kussolsz, értve vagyok? Vagy a celládba se jutsz vissza élve. Nem érdekelnek a kicsinyes bajaid. A halál velejárója az életnek, dolgozd fel! - Nem érdekel, hogy egy nálam sokkal fiatalabb lánnyal beszélek, aki valószínűleg halálra van rémülve. Ha fenyegetésről van szó, bármeddig képes vagyok elmenni. Főleg, hogy más tészta, egy a múltban történt halálesetet emlegetni, mint egy a jövőben bekövetkezendőt megakadályozni.
- Eressz el – Csak ennyit felel, meglepő nyugalommal.
Idegesen sóhajtok, majd elengedem, és hátrébb állok, kicsit el is fordulok tőle. Kicsit fura a T alakú vizorba nézni. Talán tényleg gyilkos vagyok? Vagy csak a páncél teszi? Húskonzerv… Mennyien mondták már ezt rám.
-Mindenképp el kell vigyél innen... - kezdem most nyugodtabban - Nem csak az én életem múlik rajta. És bárki, aki az utamba áll, megkeserüli. Meg kell védjem őket. - mondom halálosan komolyan, és egy kicsit talán kérlelve is.
Végül arrébb állok. Nem akarok többet beszélni vele, egyszerűen csak szökni akarok. Innen is, és tőle is. Érzékeny pontokra tapintott rá, és ez kicsit sem tetszik. Inkább a feladattal foglalkozok, és felveszem a birodalmi sisakot.
-Itt TK-2256, lázadás a Delta körzetben! Erősítés kéne! - remélem a birodalmiak beveszik a csalit. Lényegében a tőlünk lehető legtávolabbi pontra küldtem őket, nekünk kevesebb ellenséget hagyva. Ezután sisakot cserélek, és a lányra nézek.
-Ezt később megbeszéljük... Most mennünk kell. Maradj szorosan mögöttem, és hozd a felszerelésem. – Mutatok a táskámra. - Ha esetleg tudsz, fedezd a hátam. - megfordítom a kezében a fegyvert. - Lehetőleg ezzel a felével lőj... Amint kijutottunk az épületből, ránk fognak lőni, szóval futnunk kell. Vagyis neked. A te páncélod bírja, én addig leszedem őket. Csak juss fel a hajóra, és várj ott. Amint megvagy, jövök én is. A navigációs komputerbe pedig a Dantooine koordinátáit diktáld be. Utána a hajón megbeszéljük, hogyan tovább.
Ezután várunk egy kicsit, hogy a katonák oda menjenek, ahova kell, majd elindulunk. Futólépésben haladunk, bár egyre jobban bicegek, valószínűleg már újra vérzik is a lábam. De csak megyek előre, és egyre inkább csak azt hajtogatom, hogy „Pare! Nar dralshy’a! K’atini! – Tarts ki! Mindent adj bele! Ez csak fájdalom!”. Majd, amikor elérjük a leszállópálya ajtaját, először megtisztítom a terepet, majd feltöröm az ajtaját, ha zárva van, és kilesek. Ezután a folyosón több töltetet is elhelyezek, majd szétlövöm a panelt magam mögött, így mögülünk már csak áttöréssel tudnak jönni. Ha meg vészes a helyzet, felrobbantom a lehelyezett bombákat, ezzel meggátolva az áttörést. Kint fedezékbe vonulok, majd mesterlövész módra alakítom a fegyverem, és elkezdem leszedni, akiket látok, megtisztítva az utat a társamnak. Ezután jelzek neki, hogy mehet, és végig fedezem őt. Ahogy elérte a hajót, indulok én is.
Ha sikeresen átverekedjük magunkat az ellenségen, felrohanunk a hajóra, és odaszaladok az egyik löveghez, mellyel a légvédelmi rendszerüket teszem tönkre. Most már csak az újdonsült pilótámon múlik minden.
|
|
Pandora
Lelkes fórumozó
Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.
Posts: 97
Elfoglaltság:Elfoglalt
Utoljára online: Jun 21, 2023 19:03:29 GMT 1
Feb 19, 2018 20:53:43 GMT 1
|
Kashyyyk
Közzétéve: Mar 9, 2021 15:58:03 GMT 1
Post by Pandora on Mar 9, 2021 15:58:03 GMT 1
#s://cdn~discordapp~com/attachments/529694824769519657/804338148477632571/768~png Bár valahol a tudatom mélyén tudom, nem telik el sok idő, úgy érzem, megőrülök. A körülöttünk lévő monoton zajok az idegeimre mennek. Próbálom kizárni a felesleget, és csak az esetlegesen közeledő lépésekre koncentrálni.
Tényleg bele fogok menni ebbe?
Nem sok választásom van.
Nem mondanám, hogy szerettem a jelenlegi életem. Nem volt kimondottan rossz – jól boldogultam, meglepően jól. Mindig akadt meló, amiből pénzt és alkatrészeket szerezzek, és mindig azt csinálhattam, amit szerettem volna. Gyakran hetekig, néha hónapokig gond nélkül lógattam a lábam anélkül, hogy észrevettek volna. Akadtak „barátaim” – de nevezhetjük őket hasznos ismerősnek is – szerte a galaxisban. Araenaként az emberek a pilóta nőt látják bennem, aki játszi könnyedséggel tesz le olyan hajókat egyedül, droidok asszisztenciája nélkül, amelyek máskor 3-4 embert igényelnének. Rena egyetlen karcolás nélkül húz keresztül egy aszteroidamezőn a koromfekete teherhajóval, és rekordsebességgel szállít le csomagokat és embereket. Rena bármilyen birodalmi hajót és pilótát faképnél hagy. Araena és a hajója, a Silhouette bármire képesek.
De Kara… Karaként egészen más súlycsoportnak érzem magam. Nem tudom felidézni, ki szólított utoljára a valódi nevemen. Borzasztóan hiányzik, ahogyan a szüleim és a koréliai barátaim is. Talán úgy gondolják, meghaltam, hisz azóta… Sera óta nem jártam otthon. Serával együtt elveszett a családom, az identitásom egy része és a lehetőségeim. Kiscsillag, jut eszembe, hogy szólított apám, egyszer te is ragyogni fogsz.
Ha feladom, esélyem sem lesz, hogy újra beszélhessek velük.
Már kezdek belenyugodni, hogy semmit sem kell tennem, hisz még egy reggeli moslékra sem méltatnak minket, mikor új, a korábbitól eltérő zajok ütik meg a fülem: tompán puffanó lépések, fém csengése a fémen. Éppen ideje volt már. Jelzem cellatársamnak, hogy idő van, majd olyan kicsire húzom össze magam, amennyire csak tudom, hogy minél gyengébbnek, ártalmatlanabbnak tűnjek. Csevegés… Ó, hogy az a…! Ketten vannak. Csendben hallgatom őket, de nem mozdulok – az adrenalin elárasztja az ereimet, hosszú pillanatokig úgy érzem, képtelen vagyok rá…
Aztán amikor az őr, aki az ételt adta be, hátat fordít, én pedig, mintha nem is magamtól cselekednék, támadásba lendülök.
Hátulról támadok, gyors mozdulattal letépem az oldaláról a sugárkarabélyt, és odahajítom Ramiknak, bízva benne, hogy elkapja. A folyosón álló őr rám lő, de a dulakodásunknak és a termetemnek köszönhetően társát találja el – a fickó felordít, és a karját az arcomba vágja. Az orrom tompán reccsen, az arcomon átcikázik a fájdalom, egy pillanatra csillagokat látok… Cellatársam szerencsére gyorsan reagál, és mindkét őrt egy-egy halálpontos lövéssel teríti le. A levegőt égett hús szaga tölti meg. Néhány másodpercig mozdulatlanul állok, és az előttem heverő testeket nézem… a szívem kalapál, a hányinger kerülget, kapkodom a levegőt, bár mintha kissé nehezen menne…
Egy csepp vér landol a földön. Majd újabb és újabb. Az arcomhoz kapom a kezem, a meleg vér beteríti az ujjaimat, és a fájdalom ismét keresztülszáguld az egész arcomon. Könnybe lábad a szemem, de igyekszem visszapislogni. Mindig nehezen toleráltam a fájdalmat, de muszáj lesz összeszednem magam. A kezemmel óvatosan letörlöm az arcomról és az orromról a vért, majd a ruhámba törlöm.
A társamhoz fordulok, és várakozva nézek rá, várom a következő utasítást. Az őr által elejtett adattüskére mutat, ezért felveszem és a kezébe adom. Megragadja a karom, egy pillanatra lefagyok – talán meggondolta magát, és mégsem vagyok hasznára…
…szerencsére csak alaposan megnéz magának, majd el is enged, aztán magyarázni kezd.
Miközben hallgatom, már teszem is, amit kér, hogy időt spóroljunk. Kisebb-nagyobb nehézségek árán, de sikerül belebújnunk a páncélokba, próbálja azt is megmutatni, hogy működik az az izé, amit a kezembe ad, de úgy döntök, jobb, ha a lövöldözést meghagyom neki. Amilyen szerencsétlen vagyok, még őt találom el. Behúzzuk a hullákat a cellákba, és innentől teljesen rá bízom a vezetést.
Vakon követem a férfit... Bár fókuszálnom kellene, egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből az elmúlt percek eseményeit. Az arcom is rettenetesen sajogni kezd, ahogy szépen lassan elmúlik az adrenalin-rush, amit a cellában éreztem a támadás alatt. A raktárban én is hamar rálelek a holmijaimra és fegyveremre. Időről időre a férfire pillantok. Még az én limitált életösztönöm is vészharangot kongat, mikor elkezdi kipakolni a páncéllemezeket a táskából. Püffedt, kipirult arcomból pillanatokon belül kifut a vér a felismeréstől. Soha ezelőtt nem láttam őket sisak és páncél nélkül, de most… a cellában heverő halott őrök arca jut eszembe, majd régi, elnyomott emlékek tolakodnak előre, én pedig – mint mindig – most is engedek nekik.
A poros kis planétán találom magam, a nővérem lakásául szolgáló egérlyukban. Az ágyán ülök. Beszélgetünk.
Klónpáncélok. A férfira emelem a tekintetem, ha tudnám, sem akarnám titkolni, ami lezajlik bennem.
Sera csendre int, és talpra szökken mellettem. A kezében máris ott a fénykard – sosem láttam még, hogy használná, annyira furcsa őt így látni. Robbanás rázza meg az épületet, a lakás ajtaja egy rakás törmelékkel együtt berepül, mégsem tarol le egyikünket sem. Sera volt az, ő térítette el őket.
...érezni fogom, hogy eltaláltak. Vajon ő is egy volt közülük?
Lövések. Sugárnyalábok csapódnak be minden irányból, de engem egy sem talál el. Sera félelmetes, számomra követhetetlen sebességgel mozog, minden egyes sugárnyaláb visszatér a feladóhoz.
Ne blokkolj le. A férfi szavai visszhangzanak a fejemben.
Nem is fogom fel, mi történik, Sera rántására leszek figyelmes. Utat tört nekünk. Vérzik. Holttesteken bukdácsolok át, miközben magával rángat. Úgy tűnik, mindenütt ott vannak, de egy, az a fekete ruhás kiemelkedik közülük...
Alig kapok levegőt. Nem akaródzik megmozdulnom. A gondolataim zavarosak. Észre sem veszem, hogy a kezem remegni kezd. A gyomrom fel-alá liftezik, a hányinger kerülget – a férfi arcától, a páncéltól, a börtöntől, a rámtörő emlékektől. Csak egy gépies biccentéssel reagálok arra, amit magyaráz. Fel akarja vetetni... azt... velem.
Szedd össze magad, Kara. Élni akarsz, nem?
Nehezen, de sikerül leráznom magamról az emlékek okozta átmeneti blokkot. Próbálom figyelmesen hallgatni a férfi instrukcióit, és míg beszél, magamra öltöm a kommandós páncélt. Az egész testem és tudatom tiltakozik ellene. A szájízem szörnyű, epés... biztos vagyok benne, hogy hánynék, ha lenne mit. Még mindig sápadt vagyok, és a kezeim is remegnek, így egy picit bénázok a páncéllemezekkel, mire minden a helyére kerül. Pár másodpercig meredten bámulok a sisakot – megesküdnék rá, hogy vérfoltokat láttam rajta, ám azok egy pillanattal később eltűnnek. Míg beszél, összefogom a hajam, hogy ne lógjon ki, és felveszem a sisakot. Egy kattanással záródik is. Az arcomba toluló rengeteg információtól még inkább megfájdul a fejem. A saját életjeleim valóban normálisak, az övé... hát, hagynak maguk után némi kívánni valót.
– ... És... Lehetőleg most gondold át azt, amit az előbb. Bármi is legyen az. A csatatéren már nem lesz rá időd. – Mikor felém nyújtja, elveszem az M5-öst – tudtomon kívül is fordítva fogom meg –, a megjegyzésére pedig elég látványosan felé fordulok. Nem gondolkozom, egyszerűen csak kibukik belőlem a mondat, amit soha, senkinek nem mondhattam el, ami ki tudja, milyen régóta érlelődött már bennem.
– Te is egy vagy közülük... Gyilkosok. Az egyetlen testvéremet és a családomat vettétek el tőlem. Én lennék a legboldogabb, ha elég lenne átgondolnom. – Akarom, hogy érezze a fájdalmam, hogy tudja, ehhez egy kis motivációs beszéd kevés lesz. Ez egy olyan seb, ami soha nem fog begyógyulni... és éppen újra felszakadt. Néhány óra múlva ledobom egy űrkikötőben, útjaink külön válnak, és elfelejtjük egymást. Ugyan, mit számít ez?
– Ha azt hiszed, ezzel bármit elérsz, feleslegesen próbálkozol. Nem hat meg. Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. Talán rossz oldalon álltál a háborúban. De nem érdekel. Gyilkos vagyok? Talán. Mit számít. Csak tettem, amit kellett. Te is ezt tetted volna a helyemben.
Látom, ahogy az arca megrándul. Apró, önkéntelen gesztus, de rengeteg dolgot elárult. A szavaival ellentétben mégis hatott. Nem nyereségként könyvelem el... inkább csak konstatálom magamban. Azonban ami utána következik, csak azért nem idegesít fel, mert ennél aligha lehetnék nagyobb idegroncs.
– Tévedsz. – Éppen csak kivárom, hogy befejezze a mondandóját. A szavak égetik a torkom. – Én neked asszisztáltam először mások életének kioltásához.
– Amikor kihoztalak onnan, annyira ez nem zavart. Vissza is mehetsz, ha gondolod. – Hallom a hangján, hogy bosszantom, ami némi elégedettséggel tölt el.
– Visszamehetek, de akkor te is itt ragadsz – vonom meg a vállamat. Ilyen állapotban még egy olyan hajót is necces elvezetni, amit az ember töviről hegyire ismer. Hát még egy teljesen ismeretlent...
Félelmetes sebességgel mozdul, épp csak arra van időm, hogy magam elé kapjam a karjaimat. Ha ilyen a fickó összeverve... Nem is akarok gondolni rá, mire képes, ha formában van. Magamon érzem a testsúlyát, az erejét, amivel a falhoz lök. Összeszorítom a szám, nehogy egy hangot is kiadjak.
– Megegyeztünk! Én kiviszlek innen, te pedig el. Akkor tartsd a szavad! Azt teszed, amit én mondok, és kussolsz, értve vagyok? Vagy a celládba se jutsz vissza élve. Nem érdekelnek a kicsinyes bajaid. A halál velejárója az életnek, dolgozd fel!
Fenyegetőzik. Meg kéne rémüljek, de tegnap óta mást sem csinálok, csak rettegek. Na meg... bármit is mond, szüksége van rám. Üres fenyegetőzés. Tudom, hogy amíg úgy látja, hasznára vagyok, nem fog bántani. Ennek ellenére örülök, hogy a sisak elfedi az arcom. Könnyebb így.
– Eressz el – felelem a korábbihoz képest meglepő nyugalommal.
– Mindenképp el kell vigyél innen... – A hangja megváltozott, nyugodtabbá válik. – Nem csak az én életem múlik rajta. És bárki az utamba áll, megkeserüli. Meg kell védjem őket.
Csak biccentek válasz gyanánt, miután elenged. Lehet, hogy most megvetem. Lehet, hogy rosszul vagyok attól, amit tettünk. De még neki sem kívánnám azt, amit átéltem. Mintha semmi sem történt volna, kiosztja a maradék instrukciót, és irányba állítja a kezemben a fegyvert, amit csak mormogva köszönök meg. Ismét csendben hallgatom, majd egy újabb bólintással jelzem, hogy értettem, és mehetünk tovább.
Némi várakozás után elhagyjuk a raktárat. Igyekszem inkább a segítségére lenni, mintsem hátráltatni őt. Látom, hogy újra bicegni kezd, így muszáj is résen lennem – biztosan múlik a stimulánsok és a fájdalomcsillapító hatása… valahol átérzem. A sisak borzasztóan nyomja az orromat és a püffedt arcomat, a fájdalomtól az egész fejem lezsibbad. Ha valakit vagy valamit látok, szólok neki, én magam csak végszükség esetén lövök, és akkor sem épp a legpontosabban. Amint elérjük a leszállópályát, a hajóm felé intek, hogy ő is tudja, hová tartunk. Furcsa öröm tölt el a fekete YT-2000 látványától – hirtelen sokkal eltökéltebb, magabiztosabb leszek. Míg a társam megtisztítja nekem az utat és fedezi a hátamat, én igyekszem minél gyorsabban a hajóhoz jutni, közben felmérem az állapotát – szerencsére fatális kárt már azelőtt sem szenvedett, hogy elkaptak volna, így biztos, hogy meg tudunk lépni vele. Bízom benne, hogy nem dúlták fel túlságosan…
Mikor a hajóhoz érek, intek neki fél kézzel, mielőtt felrohannék a rámpán, hogy kövessen. Amint fent vagyok, lehajítom a fejemről azt az ostoba sisakot, hiszen most már csak zavarni fog. Az arcomba belenyilall a fájdalom, és az orrom is újra vérezni kezd, de nem érdekel. Azonnal a pilótafülkébe vetem magam.
Cafrang, mint aki jól végzi dolgát, a másodpilóta székében alszik, füle botját sem mozdítja a jelenlétemre… Legalább egy kicsit aggódhattál volna miattam, te hálátlan dög. Levetem magam a székembe, kapcsolók sorát billentem és nyomkodom végig a megfelelő sorrendben. Fények gyúlnak ki, a hajó kissé megrázkódik, ahogy a hajtóművek hangos robajjal kelnek életre. A hajó felemelkedik, felhúzom az orrát, és szabályosan kilövünk az űr felé. Gyakorlottan kerülgetem a légvédelmi rendszerek és az esetlegesen utánunk eredő hajók támadásait. Ez az én terepem. Ebben vagyok a legjobb.
Valahol az agyam hátsó szeglete azonban kapcsol: az egész helyzet félelmetesen ismerős, megint az a bizonyos nap jut eszembe… de amint a Silhouette lövegei eldördülnek, tudom, hogy ezúttal nem egy holttestet fogok a raktérben találni, mikor elhagyom a pilótafülkét.
|
|
Lyzy04
Írónövendék
"Sunsets are proof that endings can be beutiful too"
Posts: 209
|
Kashyyyk
Közzétéve: Mar 16, 2021 14:18:12 GMT 1
Post by Lyzy04 on Mar 16, 2021 14:18:12 GMT 1
-Minden úgy történik, ahogy írtátok, ott kezdem a mesélőit, ahol van beleszólásom-
Kara: Ahogy a Katarn páncélt magadra öltöd, fokozatosan érzed ahogy rádnehezedik mind az a 20 kg amit a vastag lemezek nyomnak. Néhány helyen kellemetlenül bevág vagy csíp, valamint majd kétszer akkora, mint te. Egyértelműen nem vézna nőkre van tervezve a szabvány. A sisakot lezárva bekapcsol a páncél belső hőszabályzója, ezzel élhető körülményeket teremtve odabent. Az arcodba tóduló információáradatot az utasításokkal kikapcsolod, így már jóval kényelmesebben élvezve a vizor tiszta, széles látószögű képét.
Ramik: Mikor elindultok a leszállópálya felé, a folyosó teljesen üres a kis cselednek köszönhetően. Egész sokat haladtok bármiféle probléma nélkül sajgó lábad ellenére, sőt, még az ajtót is eléritek háborítatlanul. Itt azonban le is jár a szerencsétek szavatossága. Ahogy elkezded feltörni, a hátad mögül sugárfegyverek sorozatos felsüvítését véled meghallani, kicsivel utánuk a Karánál lévő WESTAR-M5-ös is eldurran, közben a nő kétségbeesetten jelzi neked, hogy baj van. Úgy 6 rohamosztagos kukucskál rátok a sarkon túlról. Hátrafordulsz és lőni kezdesz rájuk, azonnal le is szedsz 2-őt, közben viszont eltalálják a vállad. Érzed, ahogy a találat hátralök, de az éles fájdalom elmarad. Ha még mindig a szaros birodalmi egyenpáncélt viselnéd, ez tuti átütötte volna, így viszont a vállapnak hála megúsztál egy újabb sebet. Sorra süvítenek el a füled mellett a lézercsóvák, de mind kikerül. Fél percen belül megtisztítod a folyosót (ismét) és visszatérsz az ajtó eltűntetéséhez. Az szisszenve tárul fel előtted, utat engedve a hajók felé. Mesterlövész módban végigpásztázod a sík betonpályát és leszedsz mindenkit, aki feltűnik a célkeresztben. Azonnali aggodalmat és pánikot idézel elő rögtön az első lövéssel, sokan megbújnak a gépek és ládák mögött. Karának muszáj kifutnia, vagy sosem menekültök el a bolygóról.
Kara: Nem adatik meg neked az a luxus, hogy békésen végigsétálj az üres leszállópályán. Ramik ugyan kivételesen tehetséges lövész, fegyver nem csak nála van. A pályán nyüzsgő személyzet és az érkező/távozó csapatok nem restek viszonozni a tüzet. Megpróbálsz minél hamarabb átfutni a frontvonalon, de a fizikumod nem bizonyult túlságosan alkalmasnak ahhoz, hogy a súlyos páncélt sprintelve vigye, így jelentősen lassabban érsz el a hajódhoz, mint amúgy kéne. Félúton találat ér. Mintha egy ló rúgott volna fejen, úgy csapódik hátra egy pillanatra a koponyád. A kép pár másodpercre elsötétül, ahogy bekapcsol az automata fényszűrés. Az arcod erősen megnyomódik és a folyamatos tompa fájdalom jelentősen felerősödik. Az egyensúlyod is elveszted pár pillanatra ahogy megszédülsz, viszont jobban belegondolva kis ár ez ahhoz képest, hogy más páncélban már halott lennél. Ha akár csak egy kis időre lesokkolsz, újabb találat ér, ezúttal a combodon. Durván be fog lilulni és olyan érzés, mintha baseball ütővel vágtak volna rá, de komoly károd itt sem keletkezik. Végül mégiscsak eljutsz Silhouette-hez egy darabban. Felfutsz a rámpán és letéped magadról a sisakot (aminek amúgy az életed köszönheted) mely nagyot csattan az acél padlón, minek köszönhetően a fájdalom újfent felerősödik az orrod és környékén. Egy pár csepp vér a műszerfalon placcsan szét, de ez nem akadályoz a gombok és kapcsolók fénysebességű kapcsolgatásában. A motorok felbúgnak, a hajó megemelkedik, meredek szögben kezdesz távolodni a felszíntől. A géhatások a székedbe préselnek. Végre egy ismerős érzés… Még ez is jólesik ebben a helyzetben, hisz végre valami olyat kell csinálnod, amihez értesz is. A műszerek vészjósló villogással jelzik, hogy a birik rakétákat küldtek feléd, azonban most nem vagy egyedül. Hamarosan eldördülnek a hajó lövegjei és kíméletlenül sorozni kezdik az ellenséget. Pár perc alatt az űrben találod magad. Időközben még vadászokat is küldtek utánatok, de esélyük se volt egy fürge pilóta és egy halálosan pontos lövész ellen. Tuti csapatot alkottok és élve, lélegezve léptek be a hiperűrfolyosóba, mely a Dantooine felé vezet. Biztonságban vagytok… Megmenekültetek. A szívverésed lassulni kezd ahogy az adrenalin lassan kitisztul a véredből, úgyszint a légzésed. Most, hogy van időd gondolkodni, a fájdalom újból visszatér a fejedbe. Hirtelen mintha az egész koponyád lüktetni kezdene, úgy sajog. Szédülni kezdesz, majd rádtör a hányinger, hát felpattansz a székedből és a mosdó felé sietsz. Még szerencse, hogy levetted a sisakod, igen kellemetlen lett volna belehányni. Félúton megbotlasz az elveszített egyensúlyod miatt és a földre kerülsz. A világod forog és szürke, a tagjaid zsibbadnak és égetnek. Ha Ramik segít neked, eljutsz a mosdóig, ha viszont nem, ott helyben dobod ki a taccsot. A gondolataid kuszák, de nem veszted el az eszméleted, képes vagy mozogni és komoly koncentráció árán akár még repülni is, de jobban teszed, ha egy ideig nem erőlteted a dolgot.
Ramik: Kara találatot kap, de megy tovább. A hajóhoz érve int neked, te pedig megindulsz és átcsalinkázol a többi gép között. Igen elővigyázatosnak kell lenned, de tapasztalt katona vagy, a képességeid kivételesek, sértetlenül éred el a rámpát. Ahogy fellépsz rá, már emelkedtek is a levegőbe. Beljebb bicegsz és leveted magad a löveghez, amivel azonnal irtani kezded a mocskokat. Neked hála a Silhouette épségben hagyja el a légkört. Mikor ugrotok, végre lazíthatsz. A hiperűrben már nem bánthatnak. Nehézkesen felkelsz és a pilótafülke felé veszed az irányt, ekkor viszont Karát pillantod meg, ahogy épp összeesik. A fejedben azonnal megkondul a vészharang. Pontosan jól tudod, mit látsz, tudod, mi történt a nővel. A fejtalálat ugyan nem volt halálos a katarn páncél védelme miatt, azonban valamit már fiatal korodban is beléd sulykoltak… A kommandósok páncélja olyan, mint egy konzerv. Nagyon jól véd, de ha eléggé összerázod, még ez sem véd meg az agyrázkódástól. Ha segítesz a nőnek, eljuttok a mosdóig, viszont ha otthagyod, a padlóra hányja el-nem-fogyasztott reggelijét. Mindkét esetben a hányás után ájulásközeli állapotban ragad, de nem veszti el az eszméletét.
|
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 181
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: May 19, 2024 0:55:15 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Kashyyyk
Közzétéve: Jul 26, 2021 23:14:29 GMT 1
Post by Ordo on Jul 26, 2021 23:14:29 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/463442728408317962/869329541561200661/5faa41681a9d7f8ccd28bc37d76c7ea5~png - Fierfek! -szitkozódok hangosan, mikor hátba támadnak a rohadékok. Valahol mérges és csalódott vagyok, hogy nincs egy osztag a közelben, akik fedezni tudnák a hátam. Ugyanakkor ez hamar elmúlik, mikor a társam vissza lő. Lehet nem jó lövész, de kitartó. - Ha nem mennek a fejlövések, csak lassítsd le őket test találatokkal. – fordulok meg, és egyből le is szedek kettőt a pisztolyommal, hisz a sugárkarabélyom a földre támasztottam le. – Hisz gerinclövés istenít, de térdlövés is megteszi. – Mondom egész vidáman a helyzethez képest, valahogy ezek a kis „gyermekmondókák” melyet tanítottak nekünk, boldogsággal töltenek el a régi szép emlékek miatt. Ám ekkor találat ér, és hátra esek. -Osi’kry! – kiáltom el magam, majd a földről hátra felé kúszva szedek le még 2-őt ahogy közelednének felénk. Mikor van egy kis időm felkelni a földről, inkább előveszek egy gránátot az övemről, és feléjük hajítom. -Sooran, shab! – kiáltok a birodalmiak felé, mire a gránát hamarosan fel is robban. Normál esetben nem pazarolnék, most viszont sietnünk kell, nincs időm fedezékből lődözni a mocskokra. A történtek után befejezem a zár feltörését, majd kirohanok, és egyből becsúszok egy jól védhető fedezék mögé. A sisakomnak hála megjelölöm a célpontokat, így látom őket, ha fedezékbe is vonulnak, majd megkezdem kiszedni az ellenséget. Kara elindul, és sisakrádión figyelmeztetem hol van ellenség, segítek neki merre menjen. Azonban ekkor átfut az agyamon, hogy mi van, ha eléri a hajót és itt hagy? Fierfek, öregszek vagy mi? Ez egy végzetes hiba lehet, és én is találtam ki ráadásul. Mekkora di’kut vagyok. Azonban nem sokáig tudom magam szidni, ugyanis Kara életjelei és helyzete egy pillanatra eltűnik, ahogy fejlövést kap, és a rendszer újra indul. Azonnal le is szedem, aki rálőtt, de halála pillanatában még sikerül egy lövést leadjon, ami sikeresen eltalálja a Kara combját. Egy ideig azt hiszem itt meg is áll, már készülnék kimenni felszedni őt, de nem adja fel. Tovább megy, én pedig folytatom a fedezését. Aztán hamarosan int, hogy mehetek, és el is indulok. Gyorsan mozgok – már amennyire lehet egy ilyen lábbal – és igyekszek mindenkit lelőni aki az utamba kerül, de nem leragadni egy helyen. Amikor hallom a hajó hajtóműveinek zúgását, egyre jobban félek, hogy társam itt hagy. Viszont időben elérem a hajót, lehet tényleg megvárt volna. Ahogy felrohanok a rámpán, majdnem összeesek, a lábam már nem igen akarja azt tenni, amit az agyam diktál. Igen érzem már, hogy kezdem elérni a határaimat. Újabb köszönet a Kas’im-nak, amikor túlhajszolt minket, hogy előre tudjuk belőni nagyjából mit fogunk bírni és mit nem. Életmentő lehet. Nehezen de eljutok a lövegkezelőig, valamicskére emlékszek amikor egy YT-2000-esről olvastam, bár nem sokat ér, talán csak a szerencse, hogy egyből oda jutok, ahova menni akartam. Mikor elérem a létrát, egy pár másodpercet szusszanok, majd elkezdek felmászni rá. A sisakomnak hála egyből megjeleníti az információkat a lövegről, és a kezelhetőségéről, így már hamar használni is tudom. Először az ellenséges légvédelmi lövegeket szedem le. Mikor elindulunk, a követő rakétákat veszem célba, de a nagyját a pilótám kerüli ki és semlegesíti. Ugyan így az üldöző TIE vadászokkal. Miután hiperűrbe ugrottunk, hátra dőlök, leveszem a sisakom, letörlöm a verejtéket az arcomról, és megpróbálom magam lenyugtatni. - Ez egész simán ment. Most lássuk el magunkat, és van egy napunk pihenni. Annyi talán elég is lesz. Végre, 8 óra alvás… – Hunyom le a szemem egy pillanatra, és egy kis idő máris kiesik. Egy izomrángásra ébredek fel. Nem szabad bealudjak. Most még biztos nem. Nagyon kimerült vagyok, ezt én magam is tudom. Nehezen felkelek és elindulok a pilóta fülke felé. A sisakom a földön találom meg igénytelenül ledobva, míg a társam éppen most esik össze. Eszembe jut a találat, amit kapott, és rögtön tudom mi történt. Amikor leértem a földre, összecsattantak a fogaim. A lábam enyhén besüllyedt a homokba az érkezést követően. A társamnak nem volt ilyen szerencséje, ő egy halott bogáron landolt, és el is esett. Teles tele volt velük az egész terep. Egy lélek sem volt a közelben, csak a holtak. A front már áthaladt itt, azonban a katakombákból mozgást észleltek. A fejesek szerint a Királynő bújhatott meg itt, szóval nekünk kellett kideríteni, mi is az igazság.
-Értem én Taylor, hogy a célzás sem megy, na de hogy landolni se tudj jól…
-Fogd be, Else! Inkább a feladatra koncentrálj!
-Jól van már! Nem kell mindig hisztizni egy-egy poén után. A katonaságban igenis kellenek az olyanok, mint én. Az ilyen jóképű, jófej, vicces gyerekek. Nélkülünk semmi jó nem lenne az egészben. Olyan befásultak lennénk, mint ezek a Jedi Tábornokok. Láttátok azt a kopaszt lila fénykarddal? Hát én nem is tudom, mint valami…
-Kuss legyen már! Az Mace Windu, egy mélyen tisztelt Jedi Mester. Nem beszélhetsz csak így róla!
-Úgy sem hallanak! És tudod mit, kimondom! – vetette le magáról a sisakját, arcát csupa friss seb fedte – A hülye Jedik miatt haltak meg a testvéreink! Téged nem zavar? Miért vetettek be minket egy ilyen misszióban, ami gyalogos meló volt?!
-Most nem egy olyanon vagyunk, szóval azonnal vissza a sisakkal és pofa be RC-4825! – Parancsolt rá az osztag őrmestere. Nehéz dolga volt, Rim és Ace a Jaller Osztagból volt, míg Taylor és Else az Altból. Mindkettő osztag elvesztette két társát az első órákban, és most, a 3. napon vonták össze őket. Ezek a fiúk teljesen más századból voltak, más kiképzőkkel. Teljesen idegenek voltak egymásnak, és elküldték egy ilyen akcióra. Igaza volt Else-nek. A Jedik hibája volt ez a rengeteg veszteség. De mielőtt Else visszaszólhatott volna, én előztem meg.
-Mindenki rám figyeljen! Egy dolgunk van, utána lelépünk. Tudom milyen elveszíteni egy testvért, de most tegyétek félre az érzéseiteket. Mind Mandaloriak vagyunk, tekintve attól ki képzett ki minket. Szóval működjünk együtt, és seperc alatt mehetünk is haza. Világos?
Kis időn belül mindenki bólintott, majd elindultunk befelé a katakombákba. Térképen jelöltük merre menjünk, nehogy elvesszünk. Eleinte minden jól alakult, de semmi se úgy történt ahogy mi azt elterveztük…
Pár órával később 4-en rohantunk kifelé, az egész alagútrendszer elkezdett beomolni. Én kértem magunkra bombázást, ráadásul atomot, remélve az majd megöli a Geonosisiakat.
Ha más nem, a sugárzás. Még azokat az élőhalott rémségeket is. Azok ragadták el Rim-et, és rántották le a sisakját, hogy átharapják a torkát. Esélye sem volt a menekülésre. Visszamentünk érte, de mindenki tudta, hogy elvesztettük. A vér mindent beterített, a sisakom vizorja is tele lett vele, hiába takarította le a beépített rendszer. Próbáltam elállítani a vérzést, de nem sikerült. A karjaim közt halt meg.
Mire kiértünk, az alagút már beomlott. Hatalmas volt a kár melyet a robbanás okozott.
Else a törmelék alá került, Taylor megállíthatatlanul próbálta kiszedni onnan. Ace és én fedeztük őt, ugyanis nem csak mi jutottunk ki onnan. Az ellenség egyre jobban vett minket körbe, de hamarosan meghallottuk azt a szót, ami mindannyiunknak új erőt adott: „Megvan!” Egyből el is indultunk a kivonási zóna felé. Útközben az Őrmester, Ace is életét vesztette. Egy fel nem robbantott akna vitte el. Ezek a páncélok még nem védtek annyira, mint a Mark II-es és a Mark III-as. Utóbbiakban egy gránát is robbanhatott alattad, jóeséllyel túlélted.
Ketten értük el a löveghajót, jó pár km-eren keresztül rohanva. Én vittem Elset, Taylor védett.
Mire megpillantottuk a közeledő LAAT hajtóműveinek hangját, megint körbe vettek minket. Feldobtam rá Elset, de Taylor már nem érte el a hajót. Önfeláldozóan tartotta fel a bogarakat, már puszta kézzel harcolt. 3 órával később, mikor enyhült a porvihar, találtam csak meg holttestét.
Else kezdetben jól volt, míg el nem kezdett hányni az LAAT-ben. Későbbiekben a Venatoron még enni is tudott, habár én kellett etessem, az egész hajó tele volt katonákkal, sérültekkel és halottakkal egyaránt, más nem ért rá. Az orvosok teljesen levoltak foglalva. Még a hajón kómába esett. F betűt írtak fel a sisakjára. „Súlyosan megsérült katona, a túlélés esélye az esetleges beavatkozások után is rendkívül alacsony. A 3-as majd azután az 5-ös kóddal ellátott sérülteket kell kezelni először.” Így szólt a protokoll. Vele többet már nem foglalkoztak. Ugyan kiharcoltam, hogy elszállítsák egy kórházba, de sosem tért már magához. 2 nap után lecsatlakoztatták a rohadékok a gépekről. Esélyt sem adtak neki a felépülésre. Túlságosan rossz emlékek ahhoz, hogy hagyjam újra megtörténni. Én nem fogom azt tenni, mint azok a tetvek. Oda sietek a nőhöz, nehezen, de lehajolok hozzá, majd felsegítem, és mutogatásokkal ugyan, de eljutunk a mosdóig, ahol kidobja, ami benne volt. Közben a kimerültségtől lecsúszok a földre a falnak dőlve Kara mellé, és csak néha pillantok rá, hogy jobban van-e már. Miután helyre jött, a fegyveremen megtámaszkodva kelek fel, megvárom míg arcot mos, majd mielőtt elindulna oda állok mellé, és segítek neki eljutni a szobájáig. -A szemben lévő ajtó az. – Mondja rekedtes hangon, valószínűleg a beszéd is fáj neki. Csak bólintok, majd bekísérem oda. Az ágyhoz kísérem, tanácstalanul néz rám egy ideig, majd elkezdi levenni a páncéllemezeit. A börtönruhát is leveszi, majd hamarosan felveszi az ágyán lévő pizsama felsőjét. Kas’im szerint ez azt jelenti, hogy a nő megmert nyílni előtted, és levetkőzte a ruháival együtt a gátlásait, mert már bízik benned annyira, hogy megmutassa magát meztelenül előtted, bár kétlem, hogy ezekre a szituációkra értette, így csak enyhén elfordítom a fejem. Ezután bár nem kértem, segít rólam is lehámozni a nehéz súlyt. Mandalori katonáknál ismert érzés ilyenkor, hogy meztelenül érzik magukat, annyira hozzá nőttek a páncélhoz, de nálam nem igen volt ez, kivételesen örültem, hogy végre nincs rajtam, és elmehetek zuhanyozni. Várnám az engedélyt erre, de a lány úgy dönt, inkább eldől, mint egy zsák krumpli és alszik. Megtudom érteni, így csak stabil oldalfekvésbe helyezem a biztonság kedvéért és ráterítem a takarót. Ezután oda bicegek a szekrényhez melyre mutatott a kidőlése előtt, és kiveszek belőle pár méretben nekem is jó férfiruhát, majd elhagyom a szobát a páncélokkal együtt. Bár nem teljesen értem, miért vannak itt férfiruhák, talán együtt él valakivel. Bár akkor hol van? Milyen furák a kapcsolatok… Egyre jobban kezdem értékelni, hogy én ezekből kimaradtam nagyrészt. Az utam egyből a mosdóba vezet, ott hagyom a táskám mindennel együtt, míg belépek a zuhanyzóba. Megengedem a vizet, és csak hagyom, hogy lemossa rólam a saját – és valószínűleg az ellenség – vérét is. Kellemes érzéssel tölt el a tisztaság érzése, bár nem sokáig tart, ahogy a meleg víz eléri a combomon lévő sebet. Mély levegőt veszek, és alaposan kitisztítóm, hiába fáj iszonyatosan. Miután végzek megszárítom magam egy ott talált törölközővel, felveszem a kapott ruhát, majd az orvosiba megyek. Leülök egy székre, és fertőtlenítővel lekezelem a sebeim, amit tudok pedig be is kötök. Ezután az ujjaim is bekötöm, és a helyére teszem az orrom. Végül beveszek pár fájdalomcsillapítót, és leöblítem egy vízzel. Aztán visszafáradok a mosdóba, és nekiállok letisztítani a két páncélt. Jóval több időt vesz igénybe, összesen tart 1 óra 20 perc 34 másodpercig. Megint számoltam az időt, erről a katonaság óta se szoktam le. Minden kis apró részét kitakarítottam a páncélnak, majd rendezettem helyezem vissza a táskába. A sisakra előtte belevések egy újabb karcolást, ezzel a 7.-et, ami azt jelenti, hogy már 7-szer mentette meg az életem. Bár ma nem az enyém, de másét igen. Ezután következnek a fegyverek, és helyre teszem a WESTAR-M5-öst is. Végül elmegyek a pilótafülke felé, de a kommunikációs rendszer előtt megállok, és küldök egy titkosított üzenetet Ursának. Kicsit nehezen megy a beszéd, hisz eléggé nyom a bűntudat. - Ursa, itt Ramik. Ha hallotok… - mély levegőt veszek – Tudom, hogy hallotok. – mondom magamnak, majd nagyot sóhajtok, és belekezdek. -Éppen most tartunk felétek. Útközben segítségemre volt egy remek pilóta, szóval hamar ott vagyunk. Úgy 22 óra... Húzzátok meg magatokat a megbeszélt helyen, és aktiváljátok a droidokat. Nem tudom mennyi lesz ott, de ezek valamennyire okosabbak az átprogramozásnak hála. Tom csinálta, szóval biztos így van. A felülírási parancs 1-1-2-0-3-7-8, ha nem csal az emlékezetem. Ad’ikát rejtsd el a B szárnyon, van ott egy orvos droid, Easy a neve. Ne ijesszen meg a kinézete, remek bébicsősz. Megtudja magát védeni és a kölyköt is. Ezenkívül vannak védelmi lövegek, vezérlőteremben tudod aktiválni őket, ahogy az aknákat is. Vigyázzatok magatokra. És… Sajnálom. Elcsesztem, tudom. Próbáltam elcsalni, vagy félrevezetni őket, de a vallatáson megtörtek... – Kicsit gondolkozok mit mondhatnék, sosem voltam a szavak embere, leginkább magamban rendeztem el az ilyeneket, és hagytam, hogy a bűntudat belülről emésszen fel, de legalább mások ne tudjanak róla. – Szóval… tartsatok ki. Ni ceta még egyszer… ret’urcye mhi! – Ezután elküldöm az üzenetet. Az orvosiban próbálom megtervezni a következő ütközet menetét, és információkat gyűjteni az ellenségről. Elő is kaparom az adattáblám, és elolvasom rajta az elfogott üzeneteket. Ezek közül a legfontosabb természetesen az, amit az elfogásom előtt nem sokkal hallgattam le. TITKOS JELENTÉS
MINŐSÉTÉS: SZIGORÚAN TITKOS
KÜLDI: ARMAND ISARD, A BIRODALMI HÍRSZERZÉS IGAZGATÓJA
KAPJA: FŐINKVIZÍTOR, A BIRODALMI INKVIZÍCIÓ VEZETŐJE
TÉMA: KÜLÖNLEGES BIZTONSÁGI KOCKÁZAT
Sajnálattal jelentem, hogy a Birodalmi biztonsági problémáinak egy része továbbra is megoldatlan maradt. Ugyan a Birodalmi Inkvizíció jól teljesít, az nem terjed ki a Birodalmi dezertőrökre, kik veszélyt jelenthetnek az Új Rendre. Azonban a mostani helyzet egy kivétel. Mint a múltkori jelentésben is felhívtam figyelmét Roly Melusar, az 501-es Légió Birodalmi Kommandós Speciális Egység Igazgatójának, a dezertőrök többsége Klónháborús veterán, némelyikük a Köztársaság Nagy Hadseregének Különleges Egységeiben szolgált. A haláluk tényét nem támasztja alá szilárd bizonyíték, így abból kell kiindulnunk, hogy életben vannak. Ugyan így RC-3117-tel is, másik azonosítóján nevezve N-3-mal, becenevén Ramikkal. Volt kommandós, mélységi felderítő, kiképző, és Wild Force parancsnokhelyettes. Többek között szabotázsra, túszmentésre, kémkedésre, orvgyilkosságra, és felderítésre képezték ki. A Háborúban igen nagy apai kötődést mutatott kiképző őrmestere, Kas’im Kry felé. Ugyan ez többnyire megszokott volt a Mandalori kiképzők köreiben, ez túlmutatott rajta, legalább annyira, mint Kal Skirata és a szigorúan titkos Null Osztályú klónoknál. Meglehet azért, mert N-3 is egyike volt a tizenkét tesztklónnak. Mint kiderítettük, még gyerekkorában szökhetett meg közülük, bár a kivitelezésre máig nem jöttünk rá, de tanúbizonyságot ad arra, hogy egy igen kiszámíthatatlan klónnal van dolgunk. Lojalitása már a háború idején is megkérdőjelezhető volt, tekintve, hogy kritizálta a Köztársaságot, a Jediket, és magát a Főkancellárt is. Ezenkívül gyakran vett részt parancsmegtagadásban, már az első akciója során, az Első Geonosisi Csata után nem engedte lefagyasztani magát mint ahogy azt tették az Alphásokkal, és kiképző őrmesterével – Kas’im Kry-al – Indult megkeresni az egyik eltűnt kommandós osztagot. A jelentésben csak annyit írt: „Nem akartam veszni hagyni a drága tárgyait a Kaminoiaknak, így megkerestem őket, nehogy túl nagy legyen a profitvesztés. Remélem megértik.”
Ezenkívül talán nem árt emlékeztetnem magát arra, hogy a Null Osztályú klónok 35%-kal jobb teljesítményt nyújtottak az intelligencia teszteken, mint a kommandósok, és egyszemélyes hadseregekként működtek. Orun Wa – ki a Null és Alpha Osztályú csapatok klónozásáért felelt – így nyilatkozott róluk: Az intelligenciájuk magas, viszont deviánsok, zavart elméjűek, kezelhetetlenek. Képtelenek parancsteljesítésre. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy nem sokkal a kijelentése után N-11 megkísérelte megölni Orun Wa-t mindössze 2 évesen.
Legutóbbi értesüléseink szerint a Rishi egyik holdján tartózkodik egy Ursa Gwen nevű Jedivel, és egy gyerekkel. A Jedi annak idején Kavaar Mester tanítványa volt, és a Black Zero Hadtesten belül szolgált, a Gwen század élén. Kapcsolata volt egy klónnal is a Kom’rk Osztagból. Az, hogy N-3 miért maradt Ursával és annak gyerekével nem tudjuk. A dezertálás ténye nem meglepő, bár a miértjét ennek sem értjük.
A gyermek lehetséges, hogy Erőérzékeny, így pedig nem hagyhatjuk, hogy befejezze a Jedi kiképzését, és be kell gyűjteni, hogy majd Inkvizítorként szolgálja a Birodalmat.
Javaslat:
Elemezzük a Shadow Troopereket – kiknek kiképzésében N-3 is részt vett, továbbá az én parancsnokságom alatt működnek – és ha teljes lojalitást mutatnak a Birodalom felé, - melyet én magam fogok ellenőrizni - használjuk fel képességeiket, és a Covert Ops illetve a Birodalmi Inkvizíció összevont egységeivel keressük őket.
Készítsük fel az előbb említett egységeket és rohamosztagosokat a speciális egységek és a Jedik által képviselt különleges veszélyekre.
Vonjuk be a Szövetkezet embereit, és tűzzünk ki vérdíjat a dezertőrre és a Jedire. Még mindig furcsa volt látni, hogy a saját embereimet akarják ellenem küldeni, hiába olvastam már el századjára is a jelentést. Nem tudom megtették-e volna… Hisz én képeztem ki őket. Itt tanultam meg mit jelentett kiképzőnek lenni. Megértettem, hogy érzett Kas’im értünk. A Klónok Háborúja kezdete után az Első Geonosisi Csatában elszenvedett súlyos és nem várt veszteségek miatt, melyet a Jedik tudatlansága okozott, arra késztette a Köztársasági Hírszerzést, hogy különböző hírszerző szervezeteket béreljenek fel. Mivel ez nem igen volt megbízható, Armand Isard a Köztársasági Hírszerzés Vezető Igazgatója, új klónok kiképzését javasolta, melyek a Null és Alpha Mélységi Felderítők munkáját segítette volna, így teljesen függetlenné téve a Köztársasági Hírszerzést. De mindezek előtt, nem sokkal a Kaminoi Csata után, Alpha-17 vezetése alatt megkezdődött az ARC Katonák új generációjának kiképzése az ARC program keretében, melyben a Klón Parancsnokok vettek részt, célja pedig a klónok teljesítményének és önállóságuknak megnövelése volt. Eközben pedig a Covert Ops Klón Katonák kiképzése is elkezdődött N-5 Prudii Skirata és N-10 Jaing Skirata jóvoltából. Melyben a Hadseregből kiválasztott teljesen lojális klón katonák kaptak helyet, kik képesek voltak elvégezni a legtöbbjük számára erkölcsi kérdéseket felvető „Piszkos Munkát”. Ezt megfigyelve a Főkancellár arra következtetésre jutott, hogy túl sok idő az ARC Katonák kiképzése, így ezt a rangot innentől kitüntetésként adják oda a háborús hőstetteket véghez vivő klónoknak, és az ARC képzési programját leállítják, és tanulva a Covert Operations sikereiből, az új felderítőket is a hadseregből veszik ki, függetlenül a rangtól. Eme új egységnek a kiképzője lettem én. A tréning egésze alatt igyekeztem nagyobb önállóságra bíztatni az embereim, és arra is, hogy elsősorban a Jedi Tanácsnak jelentsenek, mint sem Palpatinenak, ha hamarabb leakarják zárni a háborút. Ezek mellett egy kicsit belekóstoltak a Mandalori Kultúrába, ugyanis Dha Werda Verda-nak neveztem el az egységet, ami a Galaktikus Közösre lefordítva Árnyharcosokat jelent. És ez tökéletesen jellemezte őket, ahogy páncéljuk is, ami éjfekete volt. Innen a nevük, Clone Shadow Trooper.  Nagy szolgálatot tettek a Köztársasági Hírszerzésnek, részt vettek az Utapai Ostrom előkészületeiben, illetve Prudii és Kom’rk vezetésével beazonosították Grievous Tábornok rejtekhelyét. A Köztársaság Birodalommá válásának idején azonban a chipjeik nekik is aktiválódtak mint a legtöbb klónnak… Így tényleg sejtésem sem volt, vajon ellenem vonulnak e. Illetve ha nem, milyen megtorlásban részesülnek? Hallottam esetekről, amikben klónok megtagadták a Birodalom alatti szolgálatot, de ez általában halállal végződött. Inkább legyenek az ellenségeim, mint sem meghaljanak miattam… Nem tudom mennyi idő telik el, mire a gondolataimból az előttem megjelenő lány zökkent ki, és közli velem, hogy megkapom a szobáját. Hálásan nézek rá, és az ajánlatát elfogadva helyezem kényelembe magam a pihe-puha ágyban, míg az adattáblám ott felejtem az orvosin. Kicsit félek nehezen fog menni az alvás, és az agyam nem fog kikapcsolni a következő csata miatt, de ez nem történik meg. A kellemes világítás pont elég, hogy ne legyen se túl fényes, se túl sötét. Illetve, a falra és plafonra festett minták tökéletesen látszanak, és eléggé nyugtató hatásúak. Két bolygó van leginkább kiemelve, a Korélia és a Coruscant. Előbbin egyszer jártam csak, mikor a Coruscanti Csatához felvonultatott offenziós flottát és annak droid gyárát hatástalanítottam. Téves információt küldtem a szuper taktikai droidnak, ami így kilépve a hiperűrből a Coruscantnál, egyenesen a saját flottájába rohant. A túlélő droidok pedig nem jelentettek nagy veszélyt, átírtam azoknak a programozását, így automatikusan elkezdték lőni a saját csapataikat amikor a parancsnokságuk megszűnt létezni. Egyedül több ezer droid között egy gyár belsejében… Heh, esélyük sem volt. Én pedig csak néztem a műsort az egyik mentőkabinban miközben Skywalker és Kenobi Tábornoknak átküldtem Palpatine Főkancellár helyzetét. Emellett igen megmaradt az emlékezetemben az a körülbelül 18-19 éves nő, aki olajfoltos arccal szerelte a hajót az apja mellett. Nem tudom miért, talán csak ez az emlék a családról alkotott képem miatt maradt meg. Utóbbit meg szinte az otthonomnak is mondhatom, habár sosem tartottam annak. Míg ezen gondolkozok, a néha felvillanó, majd váltó képekre tekintek, és még inkább elragad a honvágy. Nem egy megnevezett otthon iránt, hanem a család, a klán iránt. Ha egy harcos nomád nép tagja vagy, nincs otthonod. A néped a lelkedben hordozod. A mandádban. – Lassacskán ezen gondolatok alatt lehunyom a szemem, és hamar el is ragad az álom. Még felriadok néha egy két izomrángásra, de hamarosan ez is alábbhagy. Nem tudom hány óra múlva ébredek fel, de gyanítom jó 8-9 órát is átaludtam. Kómásan ülök fel az ágyban, majd az asztalon lévő ételre pillantok. Valószínűleg a társam csinálta. Kicsit aggaszt, hogy nem ébredtem fel a bejövetelére, de betudom a túlzott kimerültségnek. Miután elfogyasztottam az igen finom reggelimet, kimegyek a kabinból, és utam a mosdóba vezet, hogy kicsit rendbe szedjem magam. A tükörből egy eléggé megviselt férfi néz vissza rám. Nagyot sóhajtok, hamarosan lekell vágjam a hajam, hátha nem ismernek majd fel olyan könnyen a birodalmiak. Amíg az új frizurámon gondolkodok, arcot és fogat mosok, illetve kötést cserélek és beveszek még pár fájdalomcsillapítót. Ezután elindulok a pilótafülke felé, megnézni mikor érünk oda, és az újdonsült társamra is ránézek jobban van-e. - A volán mögött nem alszunk… Te ezt már biztos tudod. - köhintek egyet az alvó társam mögött, majd helyezném le magam a másodpilóta helyére, azonban egy igen veszedelmes, vérszomjas lény fogad ott. A Loth macska visítva ugrik fel alólam, esetlegesen egy darabot is kiharapva a shebsemből. De végül győz az erősebb, csak átadja a helyét egy majdnem 100 kilós embernek, jelen esetben magamnak. Dicsőségteljes arccal foglalom el jogos helyem, bár néha meg-meg rándul az arcom a fájdalom miatt, amit a macska okozott. - Utálom a macskákat… - jelentem ki, majd a felriadt társamra nézek. – Udesii, nincs baj, csak gondoltam megnézem minden rendben van-e veled. Köszönöm a reggelit, és az ágyat. Régen ettem már rendes ételt, meg aludtam kényelmes helyen fedéllel a fejem fölött. Remélem nem erőltetted meg magad se fizikálisan, se mentálisan. Egy agyrázkódás után pihenned kell, ugye tudod? Hogy érzed magad? - Megleszek. Majd ha végeztünk, kipihenem magam - feleli. A macskája pedig felugrik a műszerfalra és onnan kezd méregetni - Cafrang sem bír téged. Kvittek vagytok – Néz a szemembe, amitől kicsit zavarba jövök. – Elég jót aludtál, ahogy elnéztem, mikor bementem hozzád... Bólintok a válaszán. - Kimerült voltam. Általában felszoktam kelni egy ilyenre. Egyszeri eset. – mentegetőzök mintha kéne. – Csak egy újabb valaki a listán aki nem bír - vonom meg a vállam. - Kellemes lehet egy ilyen listával élni... – Kis ideig elhallgat majd hozzáteszi. – Nem emlékszem a nevedre. - Mert nem is mondtam még. - vonom fel a szemöldököm - Ramik. Ramik Kry. - Nem félek a valódi nevem mondani neki, ő is a Birodalom ellensége, és kétlem, hogy ismerős lennék neki. A nevem a Birodalmiak körében ismert csak inkább. Vagy az azonosítóm… És nem én választottam ezt az életet. Nem kívánságműsor. A háborúskodás ilyen szakma. Nincs ebben semmi különös. Téged sem szívlelhetnek sokan, ha egy börtönben kötöttél ki velem. Egyébként a tiéd? Te sem mutatkoztál még be. - Mint mondtam... Egyszer régen rosszkor voltam rossz helyen. – Mondja majd a nevét is megtudom. – Rena. Araena Basaar. - Igen... Ami máig benned érlelődik, és nem hagy nyugodni. Sajnálom, amit akkor mondtam, de nem hagyhattam, hogy veszélyeztesd a szabadulásunkat. - Ez eléggé úgy hangozhat, mint akit csak a cél érdekel, de őszintén mondom neki a bocsánatkérésem. Nincs jogom a másikat leszidni az érzései miatt, csak ha kockáztatja a túlélésem. Ott is ez történt, de a veszély már elmúlt. - Mint arra rávilágítottál, nem számít - mondja, a hangja kicsit furcsán cseng -, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned. Csak azt tetted, amit helyesnek véltél. A börtönben nem éppen így tűnt. - nagyot sóhajtok. - de tényleg nem számít annyira. Gondolom a Dantooine után tovább állsz. Igaz? - Amint lehet, lelépek. Mozgásban kell maradnom. Lerázom őket, és minden mehet tovább a megszokottak szerint. - Amikor megérkeztünk, nem hiszem, hogy kellemesen leszünk fogadva. Szóval csak ügyesen. Szerintem csinálj jó pár ugrást mielőtt az eredeti célodhoz mész, ezeket nehéz lerázni, ha a nyakadra szállnak. - Gondolok az inkvizítorokra, sejtésem szerint Renát is keresni fogják az információért rólunk. – És vegyél be pár fájdalomcsillapítót. -teszem hozzá a fejfájására célozva - Már... hozzászoktam. Időről időre a nyakamba akaszkodik néhány. Tegnap fordult elő először, hogy csak azt hittem, leráztam őket... -Vagy úgy. Úgy tűnik egyikünknek sem volt szerencséje azon a napon. Ahogy az energiaszeletre pillant Rena, úgy követem a tekintetemmel én is. Nem tehetek róla, de én is megéhezek. Ez van, ha az ember klón. Bármikor tudna enni és bármennyit. - Enned kéne neked is. Szükséged lesz az erődre. Legfeljebb egyszerre nem sokat, és nem lesz baj. – Mondom neki. - Talán majd később. A gyomrom még nem az igazi. Itt hagylak egy kicsit, szerintem nem lesz gond. Ha ennél még, a mosdó melletti ajtó a konyha, szolgáld ki magad. – Feleli és felkel, hogy elhagyja a pilóta fülkét. Utána nézek majd egyet fordulok a székben és Cafrang felé tekintek. Kis ideig figyelem majd vágok egy „Ha még egyszer megharapsz megnyúzlak!” arcot. Utána mielőtt még túl messzire jutna Renának továbbra is háttal neki szólalok meg. - Ugye tudod, hogy az orrod nem rakja helyére magát? - Mi van az orrommal? – kérdezi. - Ferde. És ha nem akarod, hogy így is maradjon, akkor még a forradás előtt vissza kéne tenni az egyenes irányba. - Még a mondat elején megfordulok vele szembe és a kezemmel mutatom a ferdeséget, majd, hogy milyen is kéne legyen egyenesen. - És... te vissza tudod tenni? – kérdezi. - Hát, valahogy a sajátomat is sikerült nem? - mutatok a saját arcomra majd felkelek, hogy a helyemet átadjam Karának. - Hamar megleszünk. Helyi érzéstelenítőd van a hajón? - Kérdezem mert a sajátomat nem szívesen használnám fel, pláne a katonai minőségűt. De ha nincsen akkor kénytelen vagyok beáldozni. Nem szívesen okoznék fájdalmat az újdonsült pilótámnak. - Van, de nem fontos. Essünk túl rajta... – feleli. Miután Kara leült elszaladok a szükséges dolgokért, érzéstelenítőt mivel nem kért nem hozok. Kicsit meglepett, de úgy tűnik kemény csaj. Miután visszatérek leülök a másik ülésbe majd finoman magamhoz húzom az arcát és felnyomom az orrába a mull lapot. Igen fura érzés ilyen közel lenni egy teljesen idegenhez, aki ráadásul nő is, de ezt a zavaromat igyekszem leplezni. Az orr visszarakást pedig már ezerszer megcsináltam attól nem tartok. - Oké akkor háromra... 1... 2... 3... Háromnál viszonylag gyorsan külső nyomást helyezek az orrára ami így visszaáll a helyére. Azért, ha elrántaná a fejét arra figyelek, hogy a másik kezemmel erősen tartsam. Miután pedig végeztem kiveszem a mull lapot és egy orr tampont teszek a helyére a vérzés miatt. - És kész is... - mondom halkan majd elengedem és hátra dőlök a helyemen. - Nem is fájt annyira ugye? - Köszi - motyogja kissé akadozva, és nem sokkal később elhagyja a pilótafülkét. Én pedig utána a konyha felé veszem az irányt. A hűtőt szerencsétlennek nem akarom kifosztani, de annyi finomság van benne, hogy nem tudok ellenállni neki, és egy svédasztalos reggelivel lepem meg magam. Megterítek mindkettőnknek, majd elindulok megkeresni Karát, hogy megkérdezzem mit kér. Már a hűtő kipakolása közben hallottam énekelni a szomszéd szobából így arra iramodok meg, és mivel a kopogásomra nem válaszol, egyszerűen csak benyitok. - Mit kérsz reggelire? – kérdezem majd ahogy belépek Rena meztelen teste fogad. És egy szappan. Szóval még a helyzetet sem tudtam felmérni mielőtt lecsaptak rám. "Ha hallod a golyó süvítését, életben vagy" Mondta Kas'im nemegyszer a kiképzés alatt. Azt hiszem most értettem meg miért. Én nem hallottam, és el is találtak. Ráadásul erősen. Egyszer az osik'la életben nem készültem fel semmilyen támadásra, és egy szappan loccsant az arcomon. És nem, nem gyorsan folyt le, hanem szépen lassan egyenesen rá a pólómra és csak utána a földre. Így szerintem nem is meglepő, hogy enyhén kiakadok. - Mi a fierfek volt ez?! Ennyire fáj az orrod vagy mi bajod van? Vagy most megmutattad, hogy tényleg tudsz célozni? Mert ez, ez tényleg egy 10/10-es dobás volt... - Hümmögöm miközben a csaphoz vonulok és elkezdem lemosni az arcom meg a pólóm. Próbálok nem Rena felé pillantani, ha ez megoldható, úgyis minden egyes részletet megjegyeztem, amit az előbbi két másodperc alatt láttam... És hiába volt jó, a szappan azért átkozottul csípi a szemem. - Hogy mi a bajom? - kérdezi hisztérikus hangon - Nem zavar, hogy anyaszült meztelen vagyok, és zuhanyoznék? Neked semmit sem jelent a magánszféra?! Miközben beszél csak egy dologra tudok gondolni: Szem kimos bő vízzel, majd ellenőriz. Ha még vörös, folytatja a folyamatot amíg el nem múlik. Mondták régen, ha valami szennyeződés kerülne a szemünkbe. Én meg követtem az utasításokat. És mit kapok? Egy újabb támadást. Amikor felém repül a tusfürdő a tükört használva kikerülöm, és mielőtt összetörne valamit inkább elkapom miközben megfordulok. - Láttam már meztelen nőt! Szóval nem, nem zavar! - mondom Rena szemébe nézve szigorúan, talán kicsit túlreagálva is, de ekkor még úgy érzem, arra akar utalni, hogy zavarnia kéne mivel én biztos nem láttam még... De én akkor is láttam már! - És de, igenis sokat jelent. Csak valahogy amikor egy dzsungelben, 10 óra mozdulatlanság után a fél méterre melletted lévő bajtársad előtt kell elvégezd a dolgod, ráadásul közöttetek lévő területen, hogy ne bukjatok le, megszokja az ember. - vonom meg a vállam majd visszadobom a tusfürdőt. - Lebetűzöm, hogy az izomagyad is megértse: M-E-N-J K-I! - Lebetűzöm hogy az izomagyad is megértse...- utánzom Renát szarkasztikusan. Nekem nincs izomagyam... Bár, ha lehetne, biztos lennék benne, hogy izmos lenne. Majd azért megindulok az ajtó felé, de amikor kilépek csak nekidőlök az ajtófélfának és sértődötten hozzáteszem. - Nem mondtad meg végül mit kérsz reggelire. - Mindegy, csak menj már ki! Hát jó, gondoltam magamban majd becsukom az ajtót és visszafáradok reggelit csinálni. Sajt, sonka, párizsi, vaj, kenyér, caff... Mi kell még... - gondolkozok miközben halászom ki a hűtőből a finomabbnál finomabb ételeket. Mivel a társam nem mondta meg mit kér, mindent is kiveszek, ha nem kéri majd én megeszem alapon. Legalább válogatni fog tudni. Végül aztán befejezem a megterítést és leülök az asztal végébe, és végig nézek a remekművön. Egy igazi svédasztalos reggeli. Egész büszke vagyok magamra, rég nem ettem ilyen bőséggel, szóval alig várom, hogy a társam befejezze a zuhanyt. Aztán amikor megérkezik a meglepődött arcára tekintek és elvigyorodok. - Jó étvágyat! - Neked is! – mondja, de egy jó ideig nem akar neki fogni az ételnek, és mintha kínosan is érezné magát... Azért jól jött a több ezer fős ikertesósdi múlt amikor kikellett valakit ismerni. Mondjuk nem igazán értem miért nem örül ennyi ételnek, ő nem mondta meg mit kér... Egyszer kedveskedik az ember, az se tetszik a másiknak. - Most megint mi a baj? Valami mást kértél volna? Próbáltam tápanyagban gazdag kajákat válogatni, hogy visszanyerd az erődet mielőtt megérkezünk a Dantooinera. - Nem... izé, semmi baj. Köszönöm. Csak még mindig nem igazán vagyok éhes. – válaszolja. - Pedig enned kéne. - mondom válasz gyanánt és elkezdek reggelizni. Szerencsére az össze vissza evés nem szokott ártani a gyomromnak, így lassacskán eltűnik a fél asztalnyi étel. Aztán amikor Kara a hűtőhöz lép és csak ácsorog az ajtajánál megszólítom. - Öhm, mi kéne? Mindent kivettem már, ami finomnak tűnt. Még a macska kaját is mutatok az azzal megkent kenyérre. - Ennyi volt az összes kajám, remélem, tudod. A macskakaját azért nem kellett volna elővenned... – jegyzi meg. Amikor kimondja az "ennyi volt az összes kajám" mondatot kicsit bűntudatom lesz, azt gondoltam, neki is van egy teli raktára étellel, mint ahogy nekünk volt egy két bázisunkon. - Bocsánat, nem tudtam. - mondom őszintén majd egy ideig abba is hagyom az étkezést az előbbi miatt, illetve mert két mellett kapok az arcomba, ahogy áthajol Kara felettem, hogy elvegye a macskakonzervet Cafrangnak. Egyébként így nagyobbnak tűnnek, mint az előbb, habár most a ruha meg melltartó is növelheti a méretét... Mindenesetre ezt a képet sem fogom egyhamar elfelejteni. Valahol bánom, hogy nem Ka'buirnak nem volt olyan jó memóriája, mint nekem. Néha engem kért meg hogy idézzem fel a mellettünk elhaladt lányok hátsó felét. Pedig sosem figyeltem meg igazán. Persze szép, de sokkal fontosabb dolgok is vannak egy utcán, amit észre kell venni. Például egy mesterlövészt a 8. emelet 3. szoba 1. ablakánál. Mindenesetre itt ilyen veszély nem fenyeget. - Gondoltam kiveszem a cicádnak is. - Mondom mentegetőzve. - Semmiség, majd... feltankolok valahol. Ez csupán egy hétre lett volna elég - vonja meg a vállát, majd elindul a pilótafülkébe. Én pedig ott maradok a kajával, amit nem ettem meg. A kajával, aminek a kipakolásával annyit szenvedtem. Sóhajtok egy nagyot majd a maradékot elkezdem visszatenni a hűtőbe és ezután az orvosiba vonulok, ahol az ágyon elterülök és pihenek az adattáblám böngészve. |
|
Pandora
Lelkes fórumozó
Minden emberi félelem alapja: egy korábban becsukott ajtó - félig nyitva.
Posts: 97
Elfoglaltság:Elfoglalt
Utoljára online: Jun 21, 2023 19:03:29 GMT 1
Feb 19, 2018 20:53:43 GMT 1
|
Kashyyyk
Közzétéve: Jul 28, 2021 23:47:01 GMT 1
Post by Pandora on Jul 28, 2021 23:47:01 GMT 1
#s://i~pinimg~com/564x/91/f6/2e/91f62ea9e1b754e674f796ddcebf7280~jpg A páncél borzasztóan nehéz és kényelmetlen – nem tudom, hogy azért, mert alapvetően a mellettem lévő hústoronyra van kitalálva és méretezve, vagy azért, mert amúgy is ilyen iszonyatosan pocsék érzés lehet konzervhúsnak lenni. Amint a fejemre húzom és lezárom a sisakot, bekapcsol a hőszabályozó rendszer, máris kicsivel komfortosabbá téve a helyzetemet. Sikerül azt is elérnem, hogy a rengeteg információ eltűnjön, és csak a tiszta kép maradjon előttem. Öröm az ürömben, hogy nem vagyok klausztrofóbiás. A mozgás elég nehézkesen megy, de eleinte szerencsénk van. Sokáig nem zavarnak meg minket a társam cselének köszönhetően. Menet közben feltűnik, hogy újra sántítani kezd – megfordul a fejemben, hogy támogatást nyújtsak, de a páncél súlya mellé az övé is valószínűleg meghaladná csekély erőnlétemet. A leszállópályához vezető ajtót akadály nélkül elérjük, de úgy fest, eddig tartott számunkra a jó világ. Éppen, amikor a társam elkezdi feltörni az ajtót, a hátunk mögött megjelenik az ellen. A vállamnak támasztom az M5-öst, és próbálok találatot is bevinni, kevés sikerrel. Mellettem a férfi próbál instrukciókat adni, azonban ő maga kap találatot, de mintha mi sem történt volna, azonnal ki is iktat kettőt. Igyekszem a „tanácsnak” megfelelően leadni a lövéseimet, de a fegyverem besül. Ezt jelzem is neki, mielőtt megszabadulnék tőle. A férfi lekap egy gránátot az övéről, amivel sikeresen kiiktatja az őrség maradékát. Amint egy picit megint nyugodtabb a helyzet, a falnak támaszkodva várom, hogy befejezze az ajtónyitást. Az hangos szisszenéssel nyílik fel – ellököm magam a faltól, és követem a férfit a fedezék mögé. A lézengő őrség és személyzet bepánikol, egy részük elbújik, aki tud, tüzet nyit ránk. Amint a társam minden elérhető célpontot leszedett, kinézek a fedezék mögül – nem kell sokáig keresnem a hajómat a szemeimmel, szerencsére a megjelenése eléggé prominens. Furcsa öröm tölt el a koromfekete YT-2000 látványától – hirtelen sokkal eltökéltebbnek érzem magam. Mindenesetre intek a társamnak, melyik hajó az, mielőtt kivetném magam a fedezék biztonságából.
Az eddigi lassú haladás után az, hogy futni próbáljak plusz 20 kényelmetlen kilóval a testemen, meglehetősen kellemetlenül érinti az állóképességem. A tempóm nem gyors, de a plusz súly miatt így is olyan érzés a ládák, hajók és lövések közti manőverezés, mintha épp a tüdőmet készülnék kiköpni. Körülbelül félútig jutok gond nélkül a társam lövéseinek hála – magamban már éppen rácsodálkoznék, hogy nem nyaltam be idáig egy lövést sem –, amikor fejtalálatot kapok. A koponyámat mintha egy shakerbe dobva megrázták volna, úgy csapódik hátra a fejem. Megszédülök, ahogyan az arcomban érzett fájdalom felerősödik – ez a pillanatnyi zavar pontosan elég ahhoz, hogy újabb találat érjen, ezúttal a combomon. Ismét kibillenek az egyensúlyomból, de furcsa mód sikerül talpon maradnom. Az ereimben száguldozó adrenalin segít, hogy ne blokkoljak le. Nem állhatok meg.
Az út hátralévő részét sikerül viszonylagos biztonságban megtennem, elérem szeretett hajómat. Felrohanok a rámpán, és egy éles jobbkanyarral a pilótafülkéhez vezető folyosón találom magam. Az orvosin keresztülfutva ledobom magamról a sisakot – élesen csattan a hajó padlóján, ahogy földet ér. A fej– és arcfájdalmam azonnal fellángol, az orromból újfent folyni kezd a vér, de nem hagyom, hogy ez megállítson – a fülkébe vetem magam. A pilótafülkében még állva nyomkodom, kapcsolgatom végig a gombokat a megfelelő sorrendben oda sem figyelve, rutinból. Az orromból pár csepp vér a műszerfalon landol. Amikor a motorok és a hajtómű ismerős, erős hangú búgását meghallom, érzem, hogy sínen vagyunk. Levetem magam az ülésembe, és amíg várakozom, hogy a társamnak biztosan legyen ideje feljutni a hajóra, beütöm a navigációs rendszerbe Dantooine koordinátáit. Éppen abban a pillanatban hallom a rámpa csukódását, amikor a levegőbe emelem a hajót. Nem késlekedem – meredek szögbe emelem a hajó orrát, és szabályosan kilőjük magunkat a légkörbe. A gyorsulás a székembe présel, de imádom ezt az érzést, mindig megnyugtat: végre a saját terepemen vagyok. Nem érzem, hogy nyomás lenne rajtam, hisz tudom, hogy ha valaki, akkor én képes vagyok arra, hogy kivigyem a hajót – és rajta minket – sértetlenül. Fél szemmel a felsikító műszerekre pillantok, nem mintha váratlanul érnének a jelzések – valahol vártam is, hogy rakétát vagy TIE-vadászokat küldjenek utánunk. Utóbbiak miatt nem aggódom: bár az atmoszférabeli végsebességük meghaladja a Silhouette-ét, az indulási előnyünk ezt ellensúlyozza, és szerencsére a hajóm pajzsrendszere is elég erős, hogy ellenálljon. A rakéták azonban...
Lövések dördülnek. A hajóm tetején lévő dupla-löveg hangja zene füleimnek – a társam felverekedte magát a lövegállásba. A műszereimről sorra tűnnek el a rakéták és a közeledő vadászok is. Gyakorlottan kerülgetem a bejövő támadásokat. Pár perc alatt kijutunk a légkörből, a hajó meglódul, és belépünk a hiperűrbe. Fellélegzem, és lehunyt szemekkel dőlök hátra az ülésben. Ahogy szívverésem és a légzésem is lassul, úgy nyer teret a fájdalom és a rosszullét a gondolataim közt. Az egész koponyám lüktetni kezd, rám tör a hányinger. A fejlövés... jut eszembe, ahogy szédülni kezdek. Felpattanok az ülésből, és kibotorkálok a folyosóra, de az egyensúlyérzékelésem nem az igazi, így az orvosiig jutok csak el, mert megbotlom a saját lábamban. Elhasalok – éppen annyi lélekjelenlétem marad, hogy magam elé emeljem a kezeimet zuhanás közben, hogy legalább ne fejeljem le az acélpadlót. Megemelem a fejem, de minden pörögniforogni kezd körülöttem. A kezeim, lábaim zsibbadnak, hiába próbálom mozdítani őket, nem tudom felemelni magam... a nyavalyás páncél, aminek az életem köszönhetem, a földhöz ragaszt. A szájízem kellemetlen, a gyomrom görcsbe rándul – hányni fogok. Már éppen átadom magam a tehetetlen félájult állapotnak, és felkészítem magam a következő percekre, amikor valaki összevakar a padlóról. Az álló helyzet határozottan késlelteti az elkerülhetetlent, de éppen csak annyira, hogy elmutogathassam a férfinek, melyik ajtóhoz vonszoljon el. A mosdóban, amint belépünk, a slozi mellé vetem magam, és a vécécsésze fölé hajolva hagyom, hogy megtörténjen, aminek meg kell.
Miután eggyé hánytam a lelkemet az Erővel, lehúzom a produktumot, és a vécécsésze szélén pihenő karomra hajtom a fejem. Lehunyt szemekkel pihegek néhány percig, össze-összerándulva, ahogy a gyomrom még mindig görcsölget. Az izzadtság csorog a homlokomról, legalább az orrvérzésem elállt. A tagjaim még mindig nehezek, de úgy érzem, már tudok mozogni. Vissza... vissza kellene mennem a pilótafülkébe... de olyan jó lenne aludni egy kicsit... Mély levegőt véve lassan rendes ülőhelyzetbe tolom magam, néhány hosszú másodpercig a vécét bámulom, mintha arra várnék, hogy hátha ihletet kapok a látványtól a következő körhöz, azonban ez – nem kis örömömre – elmarad. Most először pillantok oldalra, és ha lehet, még inkább elsápadok. Fel sem tűnt, hogy a férfi mellettem ülve végighallgatta, hogy okádok. Erőt veszek magamon, és a vécére támaszkodva lassan feltérdelek, majd talpra küzdöm magam. Úgy néz ki, megmaradok, de nagyon koncentrálnom kell arra, amit csinálok, hogy ne terüljek el még egyszer. A mosdókagylóhoz araszolok, igyekszem nem tudomást venni a tükörképemről, és hideg vízzel óvatosan lemosom az arcomról a rászáradt vért és izzadtságot. A hideg víz határozottan jól esik, bár az arcom újra fájni kezd, ahogy hozzáérek az orromhoz. A mosdókagylóra támaszkodom, ahogy végzek, és erőt gyűjtök ahhoz, hogy elvonszoljam magam a szobámig. Szeretnék végre megszabadulni a páncéltól. A társam a segítségemre siet, és megtámogat, ami – noha a szobám nincs messze – nagyon jól esik. – A szemben lévő ajtó az – préselem ki magamból rekedt hangon. A gyomorsav végigmarta a torkomat, így szabályosan fáj a beszéd is. Egymásra támaszkodva betámolygunk a szobámba. Az ajtó melletti vezérlőpanelen állítok a lámpák világosságán, mert az erős fény borzasztóan bántja az amúgy is lüktető fejemet. Amint az ágyamhoz érünk, tanácstalanul a férfire pillantok. Le kéne vennünk a páncélokat végre, fut át az agyamon a gondolat. Próbálom felidézni, hogyan vettem magamra őket, de a gondolkozásba belesajdul az agyam. Elhúzódom a társamtól, és lassú, kissé remegő mozdulatokkal hámozom ki magamat a nehéz hacukából. Furcsa, de mintha minden egyes levetett páncéldarabbal csak fáradtabb lennék. Félpucéran üldögélek az ágyon – még arra sincs lélekjelenlétem, hogy elpiruljak a másik jelenlévő miatt –, majd realizálom magamban, hogy talán nem csak én akarok megszabadulni a tehertől. Az ágyam végéből magamhoz veszem a pizsifelsőm, és belebújok, mielőtt segítenék a férfinek a vetkőzésben, bár többször meg-megakadok a mozdulatok közben. Mikor róla is lekerül minden felesleges nehéz ruházat, lehunyom a szemeimet, és eldőlök az ágyon. Pár perc csendespihenő még nem a világ vége... de nagyjából amint az ágyat éri a hátam, már alszom is, mint akit agyonütöttek. Kara szobája
Újra a börtöncellában ültem, ezúttal azonban a szemben lévő priccs teljesen érintetlen volt. A rácsokon beszűrődött a folyosó hidegen pislákoló fehér fénye. A fejem hasogat tőle. Hangokat hallok… azt hiszem, sugárvetőkét, de nem vagyok benne száz százalékig biztos. A lövedékek hangjához futva közeledő lépések csatlakoznak, és azt hiszem, egy fénykard finom zúgását is hallani vélem. A folyosó hirtelen zöld fényben kezd úszni, ahogy a léptek közelednek. Felpattanok a priccsemről. Távolról hallom a saját elkeseredett segélykiáltásaimat. A zöldes ragyogás egy fénykardhoz tartozik, a rácsokkal szemben egy csuklyás-köpenyes, velem egy magasságú alak fékez le. Egy ismerős arc néz vissza rám a csuklya alól. Túlontúl ismerős. Minden reggel vele ébredek és kelek, mindig, mikor tükörbe nézek, ez a szempár köszön vissza. Sera eljött értem. A fénykardját a cellám vezérlőjébe vágja, így a vékonyka erőtér, ami elválasztott minket, eltűnik a szemem elől. A lány felé vetem magam, hogy átölelhessem. Azonban, mielőtt még elérhetném, hosszú, vérvörös fénynyaláb hatol át először az ő, majd az én hasamon keresztül is. Nem érzek fájdalmat… csak a terrort. Átjárja az ereimet, az utolsó sejtemig hatol a félelem, mintha nem is csak az elmémből származna. A nővérem teste élettelenül összecsuklik előttem, és én is térdre esem. Az Inkvizítor kéjes, émelyítő mosollyal az ocsmány pofáján néz le ránk. – Senki sem fog már megmenteni, Kara… - suttogja, miközben lehajol, és a hajamnél fogva ránt le magához. Az arcunk szinte összeér, ahogy beszél hozzám. – Miattad halt meg, Kara. Minden a te hibád. Tudom, hogy én tehetek róla. TUDOM! Az utolsó dolog, amit érzek, a nyakamhoz közelítő forróság, mielőtt minden elsötétülne.
Sikítva, torkomban dobogó szívvel ébredek fel. Sebesen kapkodom a levegőt, mintha kilométereket futottam volna. Az oldalamon fekszem, de ahogy felkönyökölök, látom, hogy a párnám kissé véres. Próbálom lecsitítani kicsit magam – csak egy álom volt. Biztonságban vagyok, vagyunk... azt hiszem. Eszembe jut az új útitársam. A hajó még egyben van, szóval talán nem történt semmi, amíg kicsit kidőltem. Tudnék még aludni, de azt hiszem, kettőnk közül neki nagyobb szüksége lenne rá. Lassan felülök az ágyon. A fejem megszédül egy kicsit, az orrom kicsit sem finoman lüktetni kezd, de erőt veszek magamon, és talpra kecmergek. Végignézek magamon: pizsifelsőben és bugyiban vagyok. Nem tudom felidézni, mikor vetkőztem le, és nem akarok belegondolni, vajon magamnál voltam-e. Leveszem a pizsamafelsőt, és az egyik szekrényemből elővadászok egy szerelésnyi tiszta ruhát, és felöltözöm. Némileg rendbe teszem az ágyat, majd kimegyek a szobából, és megkeresem a fickót. Az orvosin találok rá. Pocsékul fest, de ahogy elnézem, sikerült ellátnia magát. – Menj, feküdj le a szobámban. Innentől én tartom a frontot – szólalok meg halkan, és a sajgó arcomra erőltetek egy nem túl őszinte mosolyt. Muszáj lesz kipihennie és összeszednie magát, amennyire csak lehet. Gondolom, a Dantooine-ra sem nyaralni megyünk... Miután a férfi magamra hagy, előkotrom a fájdalomcsillapítóimat, a tenyerembe szórok néhány pirulát, és magában, víz nélkül küldöm le őket. Az orvosiból a konyhába vezet az utam. Magamhoz veszek egy palack vizet és egy energiaszeletet, majd visszatotyogok a pilótafülkébe. Mielőtt levetném magam az ülésembe, a védelmi rendszer kezelőpanelja segítségével lefuttatok néhány diagnosztikai ellenőrzést, hogy megtudjam, milyen állapotban van a hajó. Nem emlékszem kristálytisztán, hogy kaptunk-e be találatot menekülés közben. Szerencsére kritikus meghibásodást nem szenvedtünk, de biztos, ami biztos alapon a Dantooine-ra érkezve a saját szememmel is meggyőződöm majd a helyzetről. Az energiaszeletem a műszerfalon, a vizespalackom pedig végül az ülésem mellett köt ki, mikor elfoglalom a helyemet. A gyomrom görcsbe rándul az ételnek már a gondolatától is. Kényelmesen hátradőlök a székemben. Ránézek a műszerfalra – néhány gombnyomással optimalizálom az üzemanyag– és az energiafelhasználásunkat. Bár nem állunk rosszul, sejtésem szerint a Dantooine-on nem nagyon lesz időm tankolni.
Cafrang úgy dönt, mégis hiányoztam neki egy kicsit, így hamarosan az ölemben köt ki. Felszisszenek, mikor landol a combomon, de lenyelem a kikívánkozó káromkodást. Helyette inkább megragadom a hálátlan szőrcsomót, és magamhoz szorítva a puha bundába fúrom az arcomat. Minden feszültség kiszáll belőlem, és esküdni mernék rá, hogy egy kis dorombolást is hallok, mielőtt a macska úgy dönt, mégsem kér a szeretetemből, és vissza nem vonul a szokásos helyére. Az „egyedül” töltött idő alatt leginkább az ülésemben pihenek, próbálom összeszedni a gondolataimat, de a fejem még a fájdalomcsillapítók ellenére is hasogat. El-elszundítok néhány percre. Mikor kezdem megint nagyon álmosnak érezni magam – most realizálom, hogy az elmúlt 48 órában durva becsléssel 4 órát aludtam – kislisszolok a konyhába, hogy készítsek valami ehetőt a szobámat bitorló pasasnak. Én továbbra sem vagyok éhes, de neki minden bizonnyal jól fog esni. Az elkészült ételt egy tálcán viszem be a szobába, és az asztalomra helyezem, bízom benne, hogy leesik majd neki, hogy az övé lesz. Ezt követően újabb két szem fájdalomcsillapítóval a markomban visszabicegek a pilótafülkébe, és próbálok pihenni egy kicsit, amíg még lehetőségem van rá.
Cafrang fülsiketítő nyávogására ébredek fel. Bár hangos volt, valahogy mégis nyugodt maradok, mint mindig, mikor az ülésemben ülök. Amíg nem a hajó műszerei sivítanak és villognak, semmi probléma nincs. – Utálom a macskákat… – jelenti ki a férfi. – Udesii, nincs baj, csak gondoltam megnézem minden rendben van-e veled. Köszönöm a reggelit, és az ágyat. Régen ettem már rendes ételt, meg aludtam kényelmes helyen fedéllel a fejem fölött. Remélem nem erőltetted meg magad se fizikálisan, se mentálisan. Egy agyrázkódás után pihenned kell, ugye tudod? Hogy érzed magad? Az orrom alatt mormogva dörgölöm meg a szememet a kezemmel, és lassan a férfi felé fordulok az üléssel. Az arcát fürkészem néhány pillanatig, próbálom eldönteni, vajon tényleg érdekli-e a válasz. – Megleszek. Majd ha végeztünk, kipihenem magam – felelem. Sosem volt még súlyos agyrázkódásom, de remélem, ezután nem is lesz. Még most is érzem, hogy nincs minden rendben a koponyámban... de azt hiszem, nem mostanában lesz időm rendesen kipihenni magam. A felborzolt szőrű macskára pillantok, aki egy elegáns mozdulattal felugrik a műszerfalra, majd elfoglalja a második kedvenc helyét az ablakban, onnan méregeti Ramikot megvetően. – Cafrang sem bír téged. Kvittek vagytok – jelentem ki, és a férfi szemébe nézek. – Elég jót aludtál, ahogy elnéztem, mikor bementem hozzád... – Kimerült voltam. Általában felszoktam kelni egy ilyenre. Egyszeri eset – mentegetőzik, akár egy gyerek, mintha rosszat csinált volna. Talán a kiképzése miatt, lehet, hogy korábban szidást kapott érte? – Csak egy újabb valaki a listán aki nem bír – vonja meg a vállát. – Kellemes lehet egy ilyen listával élni... – Elharapom a mondatot, mikor a nevén szólítanám, de rájövök, hogy fogalmam sincs, hogy hívják. Nem emlékszem, bemutatkozott-e. Visszafordulok a székkel menetirányba, az ablakon halványan látom a körvonalait. Furcsa így, egy teljesen ismeretlennel, eggyel... közülük a fülkében ülni. Halkan felsóhajtok, majd felveszem az üvegemet a padlóról. – Nem emlékszem a nevedre – ismerem be kissé kelletlenül, majd iszok néhány kortyot. Közben az ablaküvegen nézem a tükörképét, a reakcióját. – Mert nem is mondtam még – vonja fel a szemöldökét. – Ramik. Ramik Kry. És nem én választottam ezt az életet. Nem kívánságműsor. A háborúskodás ilyen szakma. Nincs ebben semmi különös. Téged sem szívlelhetnek sokan, ha egy börtönben kötöttél ki velem. Egyébként a tiéd? Te sem mutatkoztál még be. – Mint mondtam... Egyszer régen rosszkor voltam rossz helyen – ismétlem el, amit már a börtönben is mondtam neki. Persze, megvoltak a magam ellenségei, de azok mind piti ügyek voltak... Nem is értem, miért hagyom, hogy hatással legyenek rám a szavai. Fél nap múlva leteszem a Dantooine-on, és soha többet nem látjuk egymást. – Rena. Araena Basaar. – A név könnyedén hagyja el az ajkaimat. Már nem félek kimondani, az elmúlt évek alatt a részemmé vált. Vajon mikor fogok legközelebb őszintén bemutatkozni? – Igen... Ami máig benned érlelődik, és nem hagy nyugodni. Sajnálom, amit akkor mondtam, de nem hagyhattam hogy veszélyeztesd a szabadulásunkat. Lehunyom a szemeimet, miközben hallgatom. Nem hagy nyugodni. Soha nem fogok belenyugodni, soha nem fogok megbocsájtani magamnak. Vajon ő is ennyit őrlődik a társai halálán? Hiszen… gyakorlatilag a testvérei. Ha tudná, miért, talán megértene… Ugyan már, nem is ismerem. Mégis mit érdekel, hogy szimpatizálna-e a helyzetemmel? – Mint arra rávilágítottál, nem számít – mondom, a hangom furcsán cseng, mintha gombócot éreznék a torkomban -, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned. Csak azt tetted, amit helyesnek véltél. – A börtönben nem éppen így tűnt – sóhajt Ramik –, de tényleg nem számít annyira. Gondolom a Dantooine után tovább állsz. Igaz? Hát, arról aligha tehetsz, hogy a látványodtól is heveny poszttraumás stressz tör rám. – Amint lehet, lelépek. Mozgásban kell maradnom – biccentek egy aprót, és közben megdörzsölgetem a halántékomat néhány ujjammal, mintha az segítene a fejfájásomon. – Lerázom őket, és minden mehet tovább a megszokottak szerint. – Ha megérkeztünk, nem hiszem, hogy kellemesen leszünk fogadva. Szóval csak ügyesen. Szerintem csinálj jó pár ugrást, mielőtt az eredeti célodhoz mész, ezeket nehéz legyőzni ha a nyakadra szállnak. És vegyél be pár fájdalomcsillapítót. – A fájdalomcsillapító említésére csak legyintek. Nem hiszem, hogy több segítene. – Már... hozzászoktam – utalok itt a birodalmiakra. – Időről időre a nyakamba akaszkodik néhány. Tegnap fordult elő először, hogy csak azt hittem, leráztam őket... – fecsegem, de gondolatban fejbe is kólintom magam. Annyit jár a szám, pedig nem is ismerem... – Vagy úgy. Úgy tűnik egyikünknek sem volt szerencséje azon a napon. Na igen. Így is kifejezhetjük. Remélem, ez lesz az utolsó alkalom, hogy volt szerencsém betekintést nyerni egy börtönbe belülről is. Megkordul a gyomrom, így akaratlanul is a műszerfalon még mindig érintetlenül heverő energiaszeletre pillantok. Éhes vagyok, de tartok tőle, hogy megint kidobom a taccsot. Mintha csak a gondolataimban olvasna, megszólal, amitől egy picit kiráz a hideg, de igyekszem nem mutatni. – Enned kéne neked is. Szükséged lesz az erődre. Legfeljebb egyszerre nem sokat, és nem lesz baj. – Talán majd később. A gyomrom még nem az igazi. Itt hagylak egy kicsit, szerintem nem lesz gond. Ha ennél még, a mosdó melletti ajtó a konyha, szolgáld ki magad – mondom, bár én sem tudom, hogy magamat győzködöm-e, vagy Ramiknak válaszolok. Végignézek a műszerfalon, egy pillanatra megakad a tekintetem a navigációs rendszer paneljánál. Még mindig rohadt sok időnk van, és semmi sincs most körülöttünk... Egy zuhany igazán belefér. Miközben felkelek az ülésből, először megsimogatom Cafit, majd miközben elindulok, megtapogatom a combomat ott, ahol a lövés eltalált a páncélon. Nyomásra érzékeny, de egész olcsón megúsztam, azt hiszem. Pár nap, és érezni sem fogom. Ellenben az arcom… Már éppen kilépnék a fülkéből, mikor újra megszólal. – Ugye tudod, hogy az orrod nem rakja helyére magát? Megtorpanok, és lassan visszafordulok a nekem háttal ülő Ramik felé. Összeráncolom picit a homlokom, amitől az arcom még inkább lüktetni kezd. – Mi van az orrommal? – kérdem, miközben felemelem a kezem, hogy megtapogassam az emlegetett testrészt. Duzzadt, meleg és rohadtul fáj, de ez, azt hiszem, normális, ha el van törve. – Ferde. És ha nem akarod, hogy így is maradjon, akkor még a forradás előtt vissza kéne tenni az egyenes irányba – feleli, miközben lassan felém fordul az ülésével, és a kezével mutatja, hogy is áll az orrom. Picit bebandzsítok, hátha én is látom, de hiába. Nagyokat pislogok a férfi szemébe nézve, és automatikusan megeresztek egy fintort, ami... nos, mérsékelten fájdalmas volt. Megjegyzés magamnak: ripityára tört orral nem vágunk pofákat. – És... te vissza tudod tenni? – Elfordítom róla a tekintetem, és a műszerfalat kezdem tanulmányozni. Zavarba jöttem, nem is igazán tudom, mitől – sosem érdekelt különösebben, hogy néz ki az arcom. Nem vagyok az a tipikus szépség, de soha nem is akartam az lenni. A sok „komoly, erős férfi”, aki az iparban dolgozik, így sem veszi komolyan a képességeimet pilótaként és szerelőként, hát még ha egy csini, kikent arcocska tartozna hozzám. De azért jó lenne, ha nem maradna ferde… – Hát, valahogy a sajátomat is sikerült nem? – Fair érv, gondolom, miközben Ramik a saját arcára mutat. Felkel, hogy átadja a helyét nekem. – Hamar megleszünk. Helyi érzéstelenítőd van a hajón? – Van, de nem fontos. Essünk túl rajta... – felelem, közben visszalépkedem Ramik mellé, majd lehuppanok az ülésbe. Éppenséggel van valamennyi ilyen szerem is, de nem sokat tartok ezekből a cuccokból, így igazán nem akarom ilyesmire fecsérelni. Na meg… Ha megcsinálta saját magának, nem lehet olyan vészes, nem igaz...? Míg én leülök, ő kiballag az orvosiba, hogy behozza, amire szükség van ehhez a… procedúrához. Abban a pillanatban, hogy az érzéstelenítő nélkül tért vissza, meg is bántam a döntésemet, de... kellett nekem keménykedni. Lehunyom a szemen, és ha nem lenne amúgy is tiszta kipirult az arcom, most biztosan elvörösödnék, ahogy megérinti. Ösztönösen elhúzódnék, de valahogy sikerük megálljt parancsolnom magamnak. A keze kicsit kérges... Nagyon fura érzés. Mikor elkezd számolni, összeszorítom a számat, és... És magam sem tudom, hogy mi tartott vissza tőle, hogy felkiáltsak, de azonnal csorogni kezdenek a könnyeim, ugyanis az, hogy "veszettül fáj", finom kifejezés. – És kész is… Nem is fájt annyira, ugye? A kérdést válasz nélkül hagyom – nem tudom eldönteni, élcelődik-e, vagy csak a feszkót próbálja oldani. Picit lehajtom a fejem, hogy a hajam az arcomba hulljon – na, nem mintha anélkül ne lenne egyértelmű, hogy majdnem összecsináltam magam a fájdalomtól, de legalább elhiszem, hogy nem lát -, és várok pár másodpercet, mielőtt megszólalnék. Félek, elcsuklana a hangom. Tulajdonképpen, ha tehettem volna, eddig is lekapartam volna az arcom a helyéről, ha tudom, hogy az megoldja a fájdalom-problémát. Igyekszem visszapislogni a szemem sarkából kicsorranó könnycseppeket. – Köszi – motyogom kissé akadozva, miközben az orrom elé teszem a kezemet. Őszintén remélem, hogy az orrom tényleg egyenes lesz ez után, mert ha nem... Nem is tudom, mit fogok vele csinálni. Na jó, nem kínozni, csak segíteni akart. Semmi okom morcosnak lenni rá. Oh, egek, mekkorát tévedtem. *** Miután magára hagyom Ramikot a pilótafülkében, a fürdő felé veszem az irányt. Jól fog esni végre egy forró zuhany, azt hiszem. Sőt, biztos vagyok benne. A fürdőbe belépve egyből a szokásos rutinnak megfelelően kezdek el vetkőzni. A ruháimat szépen összehajtva teszem le az egyik kis polcra, úgyis ezeket fogom visszavenni zuhany után. Miután levetkőztem, beállítom a vizet, közben kibontom a hajamat a kusza, kócos copfból. Eleinte csak dudorászom, de amint megnyitom a vizet, teljesen elfeledkezem arról, hogy van más is itt rajtam kívül. Más esetben maximum Cafrang méltatlankodik az ajtó előtt, ha túlságosan ignorálva érzi magát, így az ajtót sem zárom be. Egy darabig lehunyt szemmel áztatom magam a forró víz alatt, furán jó érzés, ahogy égeti kissé a bőröm. Mosakodni kezdek. Észre sem veszem, hogy a dudorászásból idő közben énekelgetés lesz. A csobogó víz és a saját, képzettnek éppen nem mondható hangom miatt nem hallom a kopogást.
A Kara által kevésbé ragyogó hangon énekelt "space shanty"
Így aztán nem meglepő, hogy amikor nyílik az ajtó, és Ramik megjelenik, a válasz a „Mit kérsz reggelire?” kérdésre az, hogy torkom szakadtából felsikítok, és teljes erőbedobással vágom hozzá a szappant, ami épp a kezemben van. A fogadtatás épp olyan váratlanul éri őt, mint engem a megjelenése. Oké, a dobás még engem is váratlanul ért, annyira jól sikerült. Azt hiszem, ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy a karommal takargassam magam, még el is nevetném magam, ahogy a szappan szépen lecsúszik a fején, majd a pólóján, végül pedig a földön landol. És, amint az a következőkben kiderült, még ő érezte magát megsértve. – Mi a fierfek volt ez?! Ennyire fáj az orrod vagy mi bajod van? Vagy most megmutattad, hogy tényleg tudsz célozni? Mert ez, ez tényleg egy 10/10-es dobás volt... Ramik cseppet sem zavartatja magát, láthatóan esze ágában sincs elhagyni a fürdőt, sőt… még nekiállt mosakodni. De legalább hátat fordított nekem. Csak állok ott a folyóvíz alatt, egy hajszál választ el attól, hogy megint sikítsak, de amint kinyitja a száját, elönt a pulykaméreg. Hogy tud még most is viccelődni?! – Hogy mi a bajom? – kérdem kissé hisztérikus hangon, miközben a hátát bámulom. – Nem zavar, hogy anyaszült meztelen vagyok, és zuhanyoznék? – A következő dolog, ami a kezembe akad, az egy üveg tusfürdő. Az előbbihez hasonló lendülettel indítom azt is a férfi háta felé. – Neked semmit sem jelent a magánszféra?! Játszi könnyedséggel kerüli el azt a nyüves flakont, majd még mielőtt az is a földre esne, a levegőben kapja el. Még a tükrön keresztül is engem bámul?! – Láttam már meztelen nőt! Szóval nem, nem zavar! – mondja közben. – És de, igenis sokat jelent. Csak valahogy amikor egy dzsungelben, 10 óra mozdulatlanság után a fél méterre melletted lévő bajtársad előtt kell elvégezd a dolgod, ráadásul közöttetek lévő területen, hogy ne bukjatok le, megszokja az ember – feleli vállát vonogatva, és visszadobja a tusfürdőt. Természetesen megpróbálok hasonlóan menő manővert bemutatni, és elkapni a felém dobott flakont. Természetesen teljesen mellé nyúlok, így a leeső flakon óriásit csattan a fémpadlón. Ha lehet, ezen és a válaszán még jobban felhúzom magam. Hol érdekel engem, hogy hány ember előtt kellett neki a... dolgát végezni a dzsungelben? – Lebetűzöm, hogy az izomagyad is megértse: M-E-N-J K-I! – mondom most már tényleg fenyegetően. Vagyis... azt hiszem, fenyegető, már amennyire egy zuhany alatt álló, meztelen nő fenyegető lehet. Fogalmam sincs, mindenesetre nagyon pipa vagyok. Meg akarom ütni, de amilyen keménykötésű, még azt is én szívnám meg. – LeBeTűZöM hOgY aZ iZoMaGyAd Is MeGéRtSe... – utánozza a hangomat szarkasztikusan. Úristen, mintha az oviban lennénk. Már azon gondolkozom, hogy ezúttal nem hozzávágok valamit, hanem a vizet irányítom rá, esetleg megütöm, mikor – végre valahára! – elindul kifelé. De megáll. Lelkiekben készítem magam a következő dzsungelharcos megjegyzésre, így már felkészülök a visszaszólásra... – Nem mondtad meg végül mit kérsz reggelire. Az ételre vonatkozó kérdés emiatt annyira váratlanul ér, hogy pár másodpercig csak nézek rá, mire kinyögöm: – Mindegy, csak menj már ki!
***
A kis közjáték után úgy döntök, kiélvezem kérészéletű magányomat, és áztatom még egy picit magam, bízva benne, hogy elfelejtem az elmúlt pár percet, és a feszültség is kiszáll belőlem. Hát... majdnem összejött. A zuhany végeztével visszabújok a ruháimba, és látogatást teszek a konyhába. Azt hittem, elég ideig pepecselek ahhoz, hogy Ramik végezzen az evéssel. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Szóval mikor belépek hozzá, és végignézek az asztalon, finoman szólva is meglepődöm. Hirtelen azt sem tudom, honnan került elő ennyi kaja. Ramik rám nézve elvigyorodik, a kedve pedig indokolatlanul jónak tűnik az enyémhez képest. – Jó étvágyat! – közli. – Neked is! – felelem csípőből, de még így is másodpercekig állok az asztal mellett, mielőtt leülnék. Próbálom felmérni, mennyi ételt szedhetett elő. Végül leülök mellé, bár elég kínosan érzem magam, és az étvágyam sem az igazi. – Most megint mi a baj? Valami mást kértél volna? Próbáltam tápanyagban gazdag kajákat válogatni, hogy visszanyerd az erődet mielőtt megérkezünk a Dantooinera. Kizökkent, ahogy megszólal, így kissé kínosan elmosolyodom, és megcsóválom a fejem válasz gyanánt. Én is tudom, hogy össze kéne szednem magam. – Nem... izé, semmi baj. Köszönöm. Csak még mindig nem igazán vagyok éhes – dörzsölgetem meg a tarkóm. – Pedig enned kéne. Köszi, Nyilvánvaló Kapitány, én is tudom. Eszek is néhány falatot, bár inkább csak tologatom a tányéromban a kenyeret. Nem is igazán figyelek Ramikra, vagy arra, hogy pusztítja el szép lassan az asztalon található ételmennyiség cseppet sem elhanyagolható hányadát. Kicsivel később valami a lábamnak dörgölőzik – Cafrang is bejelentkezett a napi betevőért. Lehajolok, hogy megsimogassam, mielőtt felállnék a helyemről. A hűtőhöz lépek, hogy kivegyem a megbontott konzervet – a macska szorosan a nyomomban, türelmetlen mürrögéssel-purrogással igyekszik siettetni a dolgokat -, és kinyitom. Kong az ürességtől, én pedig kissé buta arcot vágva ácsorgok a nyitott ajtónál, az arcomat kékes színbe vonja a hűtőből kiáradó hideg fény. Hogy az étel hiányzik, az egy dolog, mert így már értem, hogy kerülhetett olyan sok cucc az asztalra, de hogy a macskakaja… Úgy emlékszem, tegnap reggel bontottam újat. Dilemmámat Ramik szakítja félbe, ahogy megszólít. – Öhm, mi kéne? Mindent kivettem már ami finomnak tűnt. – A kezében lévő kenyérszeletre mutat. Amin – még innen is könnyedén megállapítom – Cafi kajája van szépen elterítve. Halkan felsóhajtok. Hát persze, hogy az asztalon lévő kaja kétharmada máris odavan. Összeráncolom picit a homlokom, és megcsóválom a fejem. Mindegy, Kara, csak ma lesz veled. Járulékos veszteség, kihozott a dutyiból, ennyi kajáért nem kár. – Ennyi volt az összes kajám, remélem, tudod – mondom azért, csak hogy érezze a dolgok súlyát, miközben visszacsukom a hűtőajtót, és ellépkedek a férfi mellett. A válla felett áthajolva elveszek egy megbontott, lapos konzervet az asztalról – a macskakaját, amit csak most szúrtam ki –, és elmosolyodom. – A macskakaját azért nem kellett volna elővenned... – jegyzem meg. Kicsit gonosznak érzem magam, de a reakciója egyfajta elégtétel a zuhanyzós incidensért. – Bocsánat, nem tudtam. Gondoltam kiveszem a cicádnak is – mentegetőzik, én pedig nagyon próbálom nem elnevetni magam, miközben Cafrang tálkájába kaparom a macskaeledelt. – Semmiség, majd... feltankolok valahol. Ez csupán egy hétre lett volna elég – vonom meg a vállamat, miközben válaszolok, és odaadom Cafrangnak a konzervet... vagyis annak a maradékát. Magára hagyom a konyhában, gondolván, hogy úgyis eszik még, és begubózom a pilótafülkébe pihenni. Megfordul a fejemben, hogy magamra kéne zárnom, de… a fickó simán kisétált egy börtönből egy olyan kolonccal a nyakán, mint én. Egy zárt ajtó ez ilyen hajón aligha okozna neki nehézséget. Az út hátralévő részében sem sűrűn jövök ki a pilótafülkéből – csak ha muszáj. Többnyire Cafrangot simogatva agyalgatok a történteken, de főképp Ramikon. Nem bízom benne, de valami mégis azt sugallja, nem kell tartanom tőle. Na meg… a srácot kábé fél napja ismerem, de ennyi idő alatt megszöktetett egy börtönből, levetkőztetett, amíg félkába voltam, ha már itt tartunk, megbámult zuhanyzás közben, ráült a macskámra, és kizabált egy heti kajámból egyetlen étkezéssel. Mozgalmas 24 órát tudok a hátam mögött, azt hiszem. |
|
Lyzy04
Írónövendék
"Sunsets are proof that endings can be beutiful too"
Posts: 209
|
Kashyyyk
Közzétéve: Nov 12, 2021 20:56:32 GMT 1
Post by Lyzy04 on Nov 12, 2021 20:56:32 GMT 1
Bár valójában közel sem elég az időtök ahhoz, hogy kipihenjétek magatokat, mégis kellemetlenül soknak tűnik; Ramik folyton Ursáért aggódhat, Kara pedig még mindig szédül, ez igen megnehezíti a létezést. De ha más nem, legalább Cafrang jól érzi magát.
A lehető legkényelmetlenebb pillanatban szólalnak meg a hajó műszerei, jelezve, hogy mindjárt kiléptek a hiperűrből. Bármit is csináltok, jobb, ha hamar befejezitek, mert buli lesz.
A Silhouette kommunikációs csatornáját elöntik a hívások a Birodalmi blokád felöl, mely a Dantooinet próbálja elzárni. Ha nem azonosítjátok magatokat fél percen belül, megindítják felétek a vadászokat.
Akárhogyan is, miután átjuttok a blokádon, Ramik magához ragadja az irányítást. Tudja, hova tartson és mire számítson, így Karának csak követnie kell az utasításait.
A Wild Force bázis láthatóan igen felélénkült, Ursa sem volt rest: beüzemelte a lövegeket és az energiapajzsot is, így a birik arra kényszerültek, hogy földi csapatokat küldjenek. Az AT-AT-k elakadtak a dzsungelben, emiatt jelenleg 5 AT-ST tart a bázis felé ostromolni, plussz még a gyalogosok tucatjai, némelyik AT-RT-vel… Komolyan elgondolkodtató, mi a francért ölnek ennyi pénzt és embert egyetlen Jedi elkapásába, nagyon megszállottak lehetnek.
Most jött el a kommandós ideje: Ramikot rengeteg akadály választja el a céljától és mindenen át kell verekednie magát, hogy elérhesse a bázist, de erre képezték ki. Amíg ő a munka szórakoztatóbb részét végzi, addig Karának csak annyi a dolga, hogy ne lövesse le a hajót, amivel elmenekülhetnek majd.
Ramik: Amíg a gyalogosokat irtod, mint a gyomot, addig a másik irányból purge trooperek törnek be a bázisra és sikerül beszorítaniuk Ursát a hajóba. Mire odaérsz, már az érte küldött inkvizítorral harcol, ráadásul vesztésre áll… Már nem tudsz rajta segíteni.
|
|
Ordo
Írónövendék
Posts: 181
Elfoglaltság:Mesélést & Játékot vállal
Utoljára online: May 19, 2024 0:55:15 GMT 1
Jun 14, 2020 19:50:14 GMT 1
|
Kashyyyk
Közzétéve: Jan 2, 2023 16:17:51 GMT 1
Post by Ordo on Jan 2, 2023 16:17:51 GMT 1
#s://media~discordapp~net/attachments/801503673313656894/1059491239059271700/0669007baad92ae77a2135b9aecf1dfe~png 66. parancs: Abban az esetben, ha a Jedi Rend a Köztársaság érdekei ellenében cselekszik, és a tisztek különleges, hiteles parancsot kapnak egyenesen a Főparancsnokságtól – vagy magától a Főkancellártól –, a Köztársaság Nagy Hadseregének tisztjei eltávolítják azon Jediket, halálos erő alkalmazásával, akik az árulást elkövették. A Köztársaság Nagy Hadseregének parancsnoki teendőit továbbra is a Főparancsnokság – vagy a Főkancellár – látja el az új parancsnoki szervezet megteremtéséig.
A Köztársaság Nagy Hadseregének Vészhelyzeti Állandó Parancsaiból: A parancsnokság és a kinevezések rendje, 1-150. parancs Még mindig tökéletesen, szóról szóra emlékeztem azon százötven parancsra, melyet a legrosszabb esetekre tartogattak, – azokra, amelyeket minden egyes mélységi felderítőnek, kommandósnak, de még az egyszerű gyalogosoknak is hibátlanul kellett tudnia. Kisgyerek – sőt, inkább már embrió – korunktól kezdve éveken át tanították, számtalanszor elismételtetve velünk ezt a százötven parancsot, amíg minden egyes betű és írásjel a tudatunkba bele nem égett. Egyesek persze feleslegesnek gondolták, de az ilyesmi együtt járt a munkánkkal. Minden egyes köztársasági hatóságnak megvolt a maga kézikönyve a kivételes vészhelyzetekre. Ez sem volt másképp a Köztársaság Nagy Hadseregében. Ez a százötven parancs mutatott irányt még akkor is, ha a teljes parancsnoki struktúránk megsemmisült volna. Az egyik a bankrendszer teljes lezárására és a rend fenntartására utasított minden csapatot, mert az ellenség számítógépes támadást indított a Köztársaság ellen. A másik a kulcsfontosságú szövetséges világok bolygócentrikus bombázására – azaz a Base Delta Zero végrehajtására – utasítja a Köztársaság Nagy Hadseregének Flottáját, amennyiben azok az ellenség oldalára állnak, beleszámítva a lakossági központokat, az ipari területeket, és a természeti erőforrásokat is, mindaddig, amíg minden élet el nem tűnik a felszínről. És ott van a 65. parancs is, mely ironikus módon arra utasítja a Köztársaság Nagy Hadseregét, ha hiteles parancsot kap a Főparancsnokságtól, hogy amennyiben a Szenátus döntő többége úgy határoz, hogy a Főkancellár már nem tudja megfelelően ellátni a feladatát, vagy árulásban vett részt, azonnal el kell távolítani a pozíciójából, akár halálos erő alkalmazásával is. A Köztársaság Nagy Hadseregének parancsnoksága egészen addig a Főparancsnokság meghatározott tisztjére száll, amíg a Szenátus ki nem nevezi az új Főkancellárt. Persze ennyi parancs hibátlan végrehajtására olyanok kellettek, akik tökéletes lojalitással dolgoztak és bármiféle kétség nélkül hajtottak végre olyan dolgokat, amik más lényekben kétséget keltettek volna. Ezek voltunk mi, a klónok. De még mi sem feleltünk meg a tökéletességről alkotott képeiknek a Kaminoi tudósoknak, így a mélységi felderítők és a kommandós egységek kivételével, minden egyes klónkatonának az agyába beletettek egy inhibitor chipet, ami a százötven parancs bármelyikének kiadásakor aktiválódik és arra utasítja – lényegében irányítja – a katonát, hogy hajtsa végre azt a bizonyos parancsot. Néha elgondolkozok, hogy mi lett volna akkor, ha az én fejemben is van egy ilyen. Ha én is végrehajtottam volna a 66-os parancsot… Talán minden sokkal könnyebb lenne most. Kevesebb aggódás, stressz, és a megélhetéssel járó aggodalmak, amik a katonaságban egyáltalán nem foglalkoztattak. Akkor most sem lennék itt, hogy egy egész Birodalom ellen vonuljak csatába csak azért, hogy megmentsek egy Jedit és annak gyermekét… Mi lenne ha..? Gondolataimból egy halk csipogás szakít ki, ami jelzi számomra, hogy ideje felkészülni az előttem álló órákra, amik valószínűleg az élet és halál közti harccal fog telni. Számtalan ilyenben volt részem így erre csak úgy tekintek, mint egy rutin feladatra. Az viszont igenis aggaszt, hogy Ursáék vajon jól vannak-e... Hiába Jedi, egy egész hadsereg ellen ő sem tehet semmit. Ketten talán már van esélyünk, de a fierfek se tudja igazán. Mindenesetre a kommandós páncélom darabjait csatolom fel a megszokott sorrendben, amikor meghallom az igen kecses kiáltást a pilótafülkéből... - RAMIIIIIIK!! – ordítja a pilótám. Egyből felpattanok és a pisztolyom a kezembe helyezem, nem teljesen értem mi történt, ugyanis a számításaim szerint még lenne 10 perc az érkezésig. Hát, lehet elszámoltam magam... Amilyen gyorsan tudok "török be" a pilótafülkébe, lehetőleg maradandó károsodást azért nem okozva, aztán hamar le is nyugszok amikor kiderül, hogy csak a Birodalmiak hívtak minket. Nagyot sóhajtok miközben levetem magam a másodpilóta ülésébe és kitekintek az üvegen az előttünk álló blokádra, majd fogadom a hívást amint felkészültem a lehető legparasztosabb tájszólásomra. - Áhoy jó uram, miben segíthetünk? Csak nincs válámi gond? - kérdezem és azonnal folytatom is a szövegem mielőtt a katona válaszolhatna bármit is - éppen most jüttünk haza a gazdák galaxisméretű kiállításáról, ahonnan beszereztük az új trágyázó gépeinket. Visszük is haza mer be kőne már trágyázni a veteményest, hogy az idei szárásság veszteségeit behozzuk. Há tudja, hogy megy ez e. Na, miért nem nyíltak még szét azok a hajók he? Há Mariska, csak nem ragasztottad fel azt a birodalmi utazási matricát a hajóra mi? Ájj mondtam, hogy csináld meg! Heh, a hülye feleségem... Látja, ezé ne házasodjon meg soha jó uram. Na mindegy szálljanak át azt nézzék meg, csak vegyék fel a sisakjaikat mer, olyan retek büdös van má itten, hogy ajjajj. De há be kellett indítani a gépeket, hogy az út alatt csak termeljen má valamennyit. No mindegy, huva szálljunk? Melyik hángárba? - fejezem be az amúgy elég komédikus jelenetet, amit természetesen én teljesen komolyan adok elő, majd remélem, hogy ezek után a birodalmi tiszt megmondja hova menjünk és szabad bejárást is kapunk a hajójukra harc nélkül. Szerencsére a terv össze is jön én pedig boldogan dőlök hátra és intek Araenának hogy kövesse a kijelölt utat amit a fickó mondott. Mindeközben rám néz, és cérnavékony, halk hangon szólal meg. - Te... tényleg dokkolni akarsz? Társam reakciója a kis előadásomra meglehetősen logikus, senki sem gondolná, hogy egy ilyen dolog bejöhet, de hát általában az egyszerű dolgok működnek a legjobban, nem a bonyolultak. Minek kódokkal dobálózni, ha még katonai hajónak sem tűnik az, amin utazunk. Más megoldás nem igen maradt... Így a társam kérdésére csak bólintok egyet és felpattanok a helyemről. - Muszáj lesz megbénítanom a légi erejüket vagy bármennyi erősítést küldhetnek lentre, a végtelenségig meg én sem tudok kitartani. Meg valahogy el is kell onnan tűnjek... Ne aggódj, te ezután tényleg elmehetsz... - mondom kicsit szégyenkezve mert úgy érzem megszegtem az egyezségünket, amit általában sosem szoktam, hisz egy harcos akkor becsületes, ha betartja, amit mond. - Megkeresem a parancsnoki hidat és átcsoportosítom a földi egységeiket máshova, majd szépen elvezetem a cirkálót arra a pontra és szépen beléjük zuhantatom. Neked több dolgot nem lesz, amikor szólok hagyd el a hajót. De ne előbb, se ne később, mert akkor nem garantálom a biztonságodat. Ha előbb mész el a vadászok rád támadnak és riasztják az egész készenléteseiket, ha túl későn, akkor meg nem biztos, hogy eltudsz szakadni a cirkáló mezőjétől, és még egy roncsdarab is eltalálhat. - Mondom neki az utasításokat miközben az ajtó felé igyekszek. - Az alkunk arról szólt, hogy elhozlak a Dantooine-ra. Birodalmi blokádok leszedéséről szó sem volt – ugrik fel a székéből, majd mély levegőt vesz, és ellöki magát a pulttól. - Esélytelen, hogy egyedül eljuss a parancsnoki hídig, és egy ember kevés egy ekkora hajó átirányításához... Sőt, az én hajómról se fogunk élve lejutni, ha azonosítanak, végünk - tárja szét a karjait, miközben beszél, majd a végén beletúr a hajába, és ismét megrázza a fejét. - Ugyan már, a Birodalmi blokádot én szedem le, te csak éppenséggel rosszkor vagy rossz helyen - mondom miközben elhagyom a pilótafülkét, majd csak elengedem a fülem mellett a társam aggódó mondatait: nem tudja mire vagyok képes. Ezek meg csak buta, ostoba katonák, akik alig jobbak a droidoknál. Ha klónok lennének, na akkor lehetne igazán izgulni, de nem ez a helyzet... Amikor Araena megindul mögöttem, először azt hiszem csak megakar állítani, azonban most más a helyzet. - Úgy 10 percünk van – közli velem - csináljunk olyan kuplerájt a hajón, amilyet csak lehet. – mondja, majd a kezembe nyom egy köpenyt és egy óriási szakadt nadrágot, amit még pont feltudok húzni a páncélomra is. - Vedd ezt fel – mondja - Gondolom, nem fogod meggondolni magad, szóval... megpróbálom lefoglalni őket, amíg... beosonsz - villant egy vérszegény mosolyt. - Látod, menni fog ez. Csak egy kis színjáték az egész. – veszem el a ruhákat amit elkezdek a páncélomra húzni - Honnan szereztél ilyen ruhákat? Kas'im is mindig turkálóból öltöztetett minket, de ezek még azt is felülmúlják minőségben. - mondom szarkasztikusan. - Lehet, hogy a fegyverekhez nem értek, de én sem vagyok szent - feleli a szarkasztikus megjegyzésemre kissé epésen. - Egyébként ki az isten az a Kasim? - bukik ki belőlem a kérdés, de megrázom a fejem. Nincs most erre időnk. - Mindegy. Csak... tedd a dolgod, megpróbálok időt nyerni neked. - A szentek nem kerülnek börtönbe, szóval ezt már tudtam - mondom vállat vonva, majd elindulok a rámpához. A Kas'im-ról szóló kérdés ugyan megcsapja a fülemet, de ahogy az időhiányra tér ki Araena, engedem én is a dolgot. - Rendben, de ne ölesd meg magad. És rázd le őket minél hamarabb. Nehezen fogsz repülni, ha a hajódon birodalmiak lőnek rád... - mondom ezt már komolyan. - Az én házam, az én váram – húzza ki magát. - Elrejtem a... gyanús dolgokat, aztán visszamegyek a pilótafülkébe. Azt hiszem, a dokkolás után már nem találkozunk... Erre már csak bólintok, de mielőtt elindulna, egy régi, köztársasági komlinket nyomok a kezébe. - Majd ezen értesítelek, ha indulhatsz. Sok sikert. - biccentek egyet, majd a bő köpeny alatt elrejtem a sisakomat és a cuccaimat is az övemre csatolva, így olyan, mintha egy nagyobb táska lenne ott, majd várok, hogy fogadjam a vendégeinket... - Ha tudok még tenni valamit, mielőtt elmegyek, szólj – szorítja a kezébe a komlinket. - Sok sikert, Ramik – biccent még egy aprót a fejével majd hátat fordít és elindul vissza a hajója belsejébe. Mikor a rohamosztagosok a híd felé visznek, hogy az admirális maga hallgasson ki, a hosszú utazásra és a hajón lévő eldugult WC-re hivatkozva kikérezkedek a mosdóba. Bár nem szívesen engedik meg, de végül csak beadják a derekukat és viszonylag közel a hídhoz, bemegyek az egyik mosdóba. Ott azonnal nekilátok az öltözködésnek és felpattintom a kommandós páncélom és annak tartozékait. Innentől már könnyű dolgom van. Csak pár száz méter választ el a hídtól, amit viszonylag könnyedén megtudok tenni. Ki is lépek a mosdóból, az engem kísérő két őrt egyből lelövöm, majd futni kezdek a híd felé. Ahogy egy ellenség felbukkanna előttem már lövök is. Amint a híd közelébe érek, aktiválom a Night Ops kiegészítőmet, ami minden szkenner elől képes elrejteni engem, így könnyedén tudok oda is behatolni. A híd két oldalán állókhoz gránátot hajítok le, míg a bejáratból pontosan, tisztán lövöm le az elém kerülő katonákat. Amint végzek, a hátam mögötti ajtót lezárom és aktiválom a páncéllemezeket is, amik nehézkesen csúsznak rá az ajtóra. Ez biztos megállítja őket több mint elegendő ideőre. Hát, ez könnyebben ment, mint gondoltam. – motyogom a sisak alatt, miközben a hídon állok egy magam, és csodálom végig a munkám. Legalább 2 tucat halott tiszt és rohamosztagos, plusz egy admirális. De van itt még valami más is... az inkvizítorok kutyái. Ezek lennének azok a különleges katonák, akiket a Jedik elfogására küldtek? Huh, nem csodálom, hogy egy időben átvették tőlük a feladatot a klón kommandósok az 501-esek kötelékében... Miközben lőszert vételezek az elesettektől, és gondosan elrakom azokat a nagy oldaltáskámba, amiben a másik páncélom és még pár fegyver található, már fejben kezdem összerakni hogyan is kéne egy ilyen hajót elvezetni. Szerencsére további ellenséges katonák nem fenyegetnek, hisz ugyan riadót fújtak útközben, míg ide tartottam, de ezek a bolondok simán elhitték, hogy evakuálni kell a fedélzetet. Még milyen jól tettem, hogy megfenyegettem az egyik tisztet, hogy mondja ezt, mielőtt lelőttem... Mindenesetre, újdonsült és egyben régi társamnak remélem nem okoznak túl nagy gondot a hangárba tartó menekülők, mert nem akarok neki plusz nehézséget adni, de hát valahogy magamnak is szabad utat kellett teremtsek... Ezek a barmok meg ha sikeresen el is hagyják a hajót, nem fogják tudni újra szervezni magukat annyira, hogy támogassák a szárazföldi erőket. Tehát megvan a szabad utunk el a Dantoineról Ursáékkal. Mikor megvan, milyen gombot kell lenyomjak és hogyan, a hajót ütközési pályára állítom, és a földi egységeket pontosan ennek a célpontnak a közepére irányítom. Ezekután szaladni kezdek a hangár felé, ahol remélem hagynak még egy két használható hajót... - Araena, itt Ramik. A hajó hamarosan zuhanni fog, és hamarosan katonák ezrei fogják ellepni a hangárt, szóval jobb lesz, ha indulsz. Evakuálást rendeltem el, tehát tényleg siess! - kiabálom a sisakrádión keresztül a komlinkbe futás közben. - Vettem. Nem lesz mivel menekülniük, próbálok neked használható hajót hagyni, de siess. Vége. – válaszolja, én pedig egy megkönnyebbült sóhajtással nyugtázom a dolgot. "Nem lesz mivel menekülniük" - Huh, talán kicsit ő is odadörgöl a Birodalmiak orra alá? Helyes, pusztuljon el mind, legalább annál kevesebben jönnek utánunk. - motyogom megint magamnak, egyfajta stresszlevezetésként. Mivel nem volt sosem saját osztagom, mással nem tudtam megosztani a gondolataimat, így általában csak magamnak mondtam el őket a sisakban, azt az érzetet megadva, hogy van valaki velem. Mindenkinek volt ilyesmi butasága. Egyesek Mon Calamari űroperát hallgattak halkan a csata hevében, míg mások teljesen leutánozták a kiképzőjük viselkedését, és azt vették át. Megint mások egyszerűen számolták, hány ölésnél tartanak, és ezzel nyugtatták magukat. Máig kiráz a hideg Sevtől... Hogy kiakadt, amikor elvesztette, hol is tartott a számolásban... - Fierfek, nem hiszem el! A kurva életbe! - Sev, mi történt?! - Nem tudom hol tartottam az öléseim számolásában! Nem mondom, hogy nem hiányzik a hadsereg. Régen minden könnyebb volt... Csak kövesd a parancsot, és adj ki te magad is parancsokat, amit követhetnek a többiek. Egyszerű, nem? Hát, úgy tűnik a társamnak nem. Mikor elérem a hangárt, minden csupa káosz. Kigyulladt hajók és halott katonák mindenfelé. Csoda, hogy a csillagromboló burkolata nem sérült meg valahol, és az űr vákuuma nem szippantott ki még mindent... A nagy káoszban hamar elindulok az egyetlen épségben maradt hajó felé, vagy kommandósnak hisznek a birodalmiak, vagy egyszerűen a saját életük fontosabb, mint az én likvidálásom. Miközben szó szerint az életemért rohanok, alaposan körbenézek, nem e maradt itt a társam. Ugyan a rövid együttműködésünknek vége van, nem szeretném, ha miattam ennél jobban is bajba kerülne. Nem is véletlenül nem mondtam el, hova tartok és mi célból is üldöznek... Már majdnem elérem a menekülésemet jelentő eszközt, amikor egy igen ismerős hajót pillantok meg a hangár felé közeledve. Pislogok párat, hátha csak izzadság ment a szemembe és rosszul látom, de nem. Ez bizony Araena. - Mi a jó istent csinál ez?! - üvöltöm mérgemben, hisz eggyel kevesebb gond lett volna azzal, ha elmegy. Persze jól jött a segítsége, de tényleg nem akartam ebbe az egészbe belekeverni... És márpedig úgy tűnik, teljesen beletaposott abba a káoszba, ami engem és Ursát üldöz. Mikor felmérem a helyzetet - hogyha kilövi azt a kettő hajót, ami éppen hagyná el a hangárt, azok jó eséllyel az egyetlen épségben megmaradt járműre esnek - már éppen szedem le az utolsó akadályt a menekülésem elől, azokat a Birodalmiakat, akik még úgy gondolják, akarnak harolni, ahelyett, hogy együtt és kézen fogva hagynánk el ezt a hajót. Így ahogy a robbanás bekövetkezik, a lökéshullám engem is jól hátra repít, és a fejem is beverem. - Kell egy fuvar, szépfiú? – hallom a kérdést valahol nagyon távolról… Igen, ez Kara. Először fel se tűnik, hogy úgy beszél, mintha teljesen kicserélték volna, és még szépfiúnak is nevez, ami valljuk be, eddig sosem esett meg velem... Furcsa is. Vagy csak tényleg, ha a saját hajóján van és ott harcol, átváltozik egy szuper nyugodt és magabiztos pilótává. - Ehg... Azt hiszem... - mondom nehezen, majd egy kis köhögő rohamot is kapok, amit végül azzal oldok meg, hogy beindítom a hűtési rendszerét a páncélnak. - Na végre... Egy kis friss levegő... - motyogom, majd lassan feltápászkodok a földről - Azt hiszem, más választásom nincs, amiért hála neked felrobbant a hajóm... - mondom kicsit morcosan. Természetesen bármi közbe jöhetett volna még, és arra az esély, hogy épségben elhagyom ezt a csillagrombolót, kisebb volt, minthogy én idővel megtanulom használni az Erőt. De hát nem is azért voltam itt elsősorban, hogy magamat mentsem, hanem Ursáékat. Ha ők eltudtak volna így menekülni, megérte volna meghalni. Legalább harc közben, ahogy egy katonának illik. Mindenesetre ezt nem kötöm a társam orrára, mivel igen ideges vagyok, hogy most nem magam sikerült mindent megoldjak, és megint törleszthetek valakinek. Akárhogy is, lassan elkezdek futni Araena hajója felé, még mielőtt belépünk a csillagrombolóval a bolygó légkörébe, és mindannyian elevenen égünk el. Amint leereszkedik a hajó, és lenyílik a rámpa, feldobom a táskám benne az összes fegyverrel és a másik páncélommal, így remélem, ha az elkezd gurulni lefelé, az időközben kiszaladt Kara elkapja. Ezekután én is felvetem magam a hajóra. - Induljunk! - mondom gyorsan, és már meg is előzöm Araenát abban, hogy becsukom a rámpa ajtaját, így ő egyből tud rohanni a pilótafülkébe, hogy eltűnjünk innen. Amikor végre eltűnünk innen, és lesz egy kis nyugtunk, leveszem a sisakom és rádobom a táskámra, majd a pilótafülkébe megyek. Ott megtörlöm a homlokom és Araenára nézek. Talán még az arcomról is leírható az ingerültség, ami bennem van, és én magam sem tudom, hogy ez mikor fog kitörni belőlem. - Jól vagy? Ugye nem sérültél meg? – kérdezi. - Voltam már jobban... - kezdem fáradtan, majd nagyot sóhajtok és megtörlöm a szemem is - Mégis mi a fenét képzeltél?! Miért jöttél vissza?! Nem ezt beszéltük meg! Tönkre is tehettél volna mindent! Igen, kihoztál onnan, de megoldottam volna! Ha nem lövöd le azt a két hajót, amivel eltűnhettem volna, akkor azok is épségben maradtak volna! Mi lett volna, ha téged is lelőnek? Simán meghalhattál volna! Ez a terep nem egyszerű csempészeknek való! - mondom idegesen, de egy kis aggódással párosulva. Kicsit úgy beszélek, mint amikor Kas'im cseszett le minket egy-egy öngyilkos akció miatt. - Először is, te izomagyú tirpák - kezdi egészen halk, vékonyka hangon, szipogva. - Biztosan nagyon fájt, hogy belegázoltam az egyszemélyes hadsereg imázsodba, és a mazsola méretű, büszke férfi agyad nem tudja elviselni a tényt, de tájékoztatásul közlöm, hogy senki, szóval te sem vagy legyőzhetetlen - hadarja el egy szuszra, miközben a szemembe néz, majd az egyik kezemmel addig nyomkodja a kommunikációs panelt, amíg fel nem szólal az üzenet, amit biza én küldtem... - A barátod és az a kisfiú semmire sem ment volna veled, ha meghalsz. Azért segítettem, mert megvolt rá a lehetőségem. Azt hiszed, nem tudtam, mire vállalkozom? Lehet, hogy ennyire éles helyzetben még nem voltam, de nem ez az első alkalom, hogy versenyt futok egy rakás birodalmi kutyával. Ez az én hajóm, az én életem, és ahogy neked, úgy nekem is jogom van eldönteni, hogy mennyit és kiért kockáztatok, szóval légy szíves akadjál le a "megöleted magad" dumáról. Törlesztettem a tartozásom feléd, és szívesen tettem, most pedig, mivel jófej csempész vagyok, elmegyünk a barátaidért, összeszedjük őket, elviszlek oda, ahova menni akartok, aztán puszi-pacsi, el is felejtheted, hogy valaha találkoztunk. Igazán szívesen. Amit Araena mond, egyenesen sokkol. Hogy felejthettem el kitörölni a kimenő üzenetek listáját? - gondolkodok el, miközben némán hallgatom a "leszidást" társam részéről, valahol jogosan. Klón létemre az apró jeleket hamar felfedezem az arcán, a hangszínéből, és levonom a következtetést: megbántottam. A végére már könnycseppek is megjelennek az arcán, ezzel együtt bennem egy kis lelkiismeret furdalás is. A sértegetéseket, mint mindig egész életemben, fapofával tűröm, még csak meg se rezzenek. Hozzászoktam már a Kaminon a hosszúnyakú tudósoktól és a testvéreimtől... Remek, ezt megint jól megcsináltad... A fierfekbe azzal, hogy nem értek az emberekhez. Engem erre nem képeztek ki! Mégis miért mindig ilyen érzékenyek a nők?- Sajnálom... - bököm végül ki, kihúzott háttal, mikor elfordul tőlem - nem akartalak megbántani, csak... - idegesen megdörzsölöm az arcom és kinézek az ablakon - Nem akartam, hogy belekeverd magad ebbe. Ez nem olyan, amivel találkoztál volna már... - nagyot sóhajtok, majd végül arra a következtetésre jutok, hogyha tényleg szeretne segíteni, akkor játszunk tiszta lapokkal, és tudja meg, mire vállalkozik. Úgyis mindegy már, hisz hallotta az üzenetem. Ha netán pedig ellenem fordulna, habár nem ilyennek ismertem meg, egy az egy ellenben eltudok vele bánni, ha csak nem űrbéli harcról van szó. - Lehet, hogy még azt gondolod, hogy jó dolog segíteni nekem, de ez nem csak ennyiből áll! A fenébe is, lehetsz te akármilyen jófej, az életed csak nem fogod feláldozni idegenekért! - mondom teljes meggyőződéssel, mert ismerem annyira az embereket, hogy tudjam, végső soron mindenki a saját életét menti. És én is ezt tettem... - Márpedig most olyanba sodrod magad, ahol tudnom kell, ki az, aki végig mellettem áll, vagy az utolsó pillanatban elfut. A barátom és az a fiú élete is ezen múlik! Még csak nem is sejted, miért ilyen fontosak a Birodalomnak. Egyáltalán tudod, kik az Inkvizítorok? Hogy kikre vadásznak és milyen célból? - kérdezem enyhén kétségbeesve, mivel a tervezésemnek annyi, hisz minden máshogy alakult, ahogy én azt elterveztem. - Képzeld, pontosan tudom, kik a rohadt inkvizítorok, és már... – Itt elakad a hangja, csak mintha egy régi, fájó emlék jutna eszébe. - Tudom, kik ők és mit csinálnak - suttogja, és mély levegőt vesz, majd hosszan, hangosan kifújja -, van róla fogalmam, mibe keveredek ezzel. Nekem már nincs kiért élnem és nincs mit veszítenem, de neked még nem késő. Araena reakciója meglep, amit pedig mond, az csak még inkább. Mégis honnan tudhat ennyi mindent róluk? Csak nem...? Most már érthető, miért volt olyan ellenszenves velem az elején. Nem szeparatista volt, és még csak nem is az ellenkező oldalakon álltunk. Egyszerűen csak... Én egy klón vagyok, ő meg talán... Látva, hogy mennyire felkavarja ez a téma, nem szívesen folytatom a dolgot, de egy dolgot muszáj tisztázzak vele. Mielőtt feltenném a kérdést, lassan, és alig hallhatóan a kezem az pisztolytartómra teszem, arra az esetre, ha netán ő is olyan lenne, akik a Jedi Rend nevében gyerekeket akarna elrabolni tőlünk, mert hogy ő jobban tud rá vigyázni és majd kiképzi Ad'ikát. Volt már rá példa… - Egy Jedi szokott így beszélni... - kezdem halkan - És akikkel találkoztam, ugyanígy filozofáltak az életről. Oda a Tanács, a Köztársaság, és hogy nincs is miért már élniük. Te is így gondolod? Akkor - gondolok itt a 66-os parancsra - Padawan voltál még csak, nem? Hisz... Nem tűnsz képzett Jedinek - mondja a belső hangom, de végül nem akarom jobban megbántani, szóval végül csak csöndben maradok, és egy nagy sóhaj keretében folytatom. - Te is Jedi vagy akkor? Nem szeretnék belemenni a lány múltjába, hisz valószínűleg sosem fogjuk egymást többet látni, feltépni a sebeket meg nem tanácsos, még a végén rám támadna. Viszont azt tudnom kell, hogy miről mit gondol, arra az esetre, ha találkozna Ad'ikával. Nem hagyhatom, hogy elvigyék. Elég volt nekem az a zakkant mester, akit megkellett öljünk emiatt... - Te hallod, amit mondasz? Hihetetlen vagy - nevet fel kissé keserűen. - Nem érdekel se a... Tanács, se a "dicső" Köztársaság. Nem vagyok sem tanítvány, sem jedi. Nem én vagyok a legfényesebb csillag az égen, de ha bármi tervem lenne a kölyökkel, elhiheted, hogy nem nehezítettem volna meg azzal a saját dolgom, hogy kihozlak abból a káoszból. Lenne elég bajom egy tápos klón katona nélkül is. Csak... ott van egy kisgyerek és az anyja, akiknek segítségre van szükségük. Emellett nem mehettem csak úgy el. – Miközben beszél felsóhajt és egy pillanatra lehunyja a szemét - Ha annyira tudni akarod, mi közöm ehhez az egészhez, hát tessék: ezüst tálcán nyújtottam át nekik egy lovagot, követtek hozzá. És mindketten tudjuk, hogy nem csak őket, azokat is elteszik láb alól, akik segítenek nekik. Nem mehetek vissza a családomhoz, nem sodorhatom veszélybe a barátaimat... Szóval megnyugodhatsz, nem a tetves életfilozófiájuk miatt vagyok a plafonon. Mikor Araena felnevet, felvonom a szemöldököm, és úgy hallgatom végig. Ugyan hihetőnek tűnik, amit mond, azért az, hogy megérezte a gondolataimat és reagált is rá, eléggé egy Jedire vall. - Azért a gondolataimat szépen kitaláltad... - morgom, majd végül leengedem a kezem és fáradtan lepattanok a másodpilóta ülésre, a fejemet meg hátra döntöm. Ugyan elgondolkodtat, amit mond, hogy köze volt egy Jedi lovag lebukásához, de úgy gondolom, most nem történik ez meg újra, akár hibás volt akkor, akár nem. Most más a helyzet és a hasznunkra lehet. - Legyen, ha segíteni akarsz azok után, ami történt, és ami kiderült, hagyni fogom. És... köszönöm. Ursa nevében is. - bököm ki, hisz már úgyis tudja a nevét. - Talán majd mi is segíthetünk neked. - mondom kis gondolkodás után. Ugyan egész idáig amíg bujkáltunk, tiltottam Ursának, hogy bárkinek is segítsen, akármennyire is akart, most úgy érzem, tényleg itt az ideje, hátha nem lesz belőle nagy baj. - Lefogadom, téged is üldöz az Inkvizíció, és nem csak a csempészetért... Viszont van egy rakás régi, rejtett Köztársasági bázis, amit még a kiképzőmmel és a régi osztagtársaimmal alakítottunk. Ne aggódj, erről még a Köztársaság sem tudott, így a Birodalom még nem is keresi ezeket, hisz a létezéséről sem tudnak azok a barmok. Ezekben van ellátmány, fegyverek, minden, ami a bujkálásban segít. Megadhatom pár ilyen helynek a koordinátáit. Ha nagy baj van, ott elbújhatsz és felszerelkezhetsz... - mondom mindezt egyfajta engesztelésért és a számla kiegyenlítéséért, mert nem szeretnék másnak tartozni azért, mert megmentett. - Ne. Kérlek, ne köszönd - böki ki alig hallhatóan, miközben a kezébe temeti az arcát. - Nu draar! - jelentem ki hangosan, ami annyit jelent galaktikus közös nyelven, hogy ki van zárva. - Úgy neveltek, hogy tartsam a szavam. Mivel megszegtem, kárpótlást érdemelsz. Egy Mandalori is így csinálja... Ka'buir is így csinálná. - tekintek ki az üveg ablakán a csillagokra. Nu kyr'adyc, shi taab'echaaj'la. - Nem meghalt, pusztán a messzeségbe menetelt... Remélem megtalálta ott azt a kocsmát, ahol részegség nélkül tud vedelni... Mindeközben előveszek egy kis, egyszer használatos írásra való valamit, és bepötyögöm rajta pár hely koordinátáit. Ezután látva, milyen "sokkos" állapotban is van a társam, annyira finoman fogom meg a kezét amennyire csak tudom, és lassan elhúzom az arcától, majd nyitott tenyerébe belenyomom az adattáblát. - Ha másért nem, az üres hűtőd feltöltheted ezeken a helyeken... - mondom, majd elengedem a kezét és a sisakomért nyúlok. - Van valami terved? Felteszem, kell, hogy legyen, egy ilyen mentőakció után... - fonom össze a kezem amint felvettem a sisakom. - Hát... - kezdi kissé habozva, még mindig az adattáblát szorongatva. - Reméltem, hogy neked van, máskülönben improvizálnunk kell... |
|
