Percy Jackson és az Olimposziak

Chara zavartan pillantott Nickre, ahogy letérdelt Leah mellé a fűbe.
- Mégis mit fogjak a haján? - mordult fel, ahogy óvatosan megérintette a lány homlokát. Nos, úgy tűnt legalább láza nem volt. Nem igazán volt még olyan helyzetben, hogy mást kellene vigasztalnia. Neki új volt. Hagyta, hogy Nick beszéljen a lánnyal, míg ő gyorsan ellenőrizte, hogy semmi külső sérülése nincs e. Csendben figyelte, ahogy Leah végül kinyögte a kérdéseit, egyből folytatni akarva az előző problémát.

- Azt hiszem jobb lenne.. - kezdte kissé erőtlenül, továbbra is idegen helyzetben érezve magát. Mégis, itt úgy érezte szükség lesz arra, hogy megerőltesse magát. - Ha most nem folytatnád ezt. Nyilván nem ismerem őt úgy mint te.. - vonta meg a vállát Jasonre utalva. - De kétlem hogy meggondolja magát ha 10 perc múlva megint utána mész. Hagyd amíg kitombolja magát. - fejezte be csendesen. Kis szünet után Nickre pillantott - Nem igazán lenne ínyemre már megint Todd után szaladgálni, de a Házban valószínűleg nagyobb szükség lenne rád. Rám... Nem hallgatnának úgy. Nem is tudom mit mondhatnék.- sóhajtott fel bosszúsan.

- Mondjuk azt a tincset ott, ami pont, hogy elér a szájához ha úgy fordul... - feleltem Charának, majd csendesen vártam, amíg Leah beszélni kezd. Természetesen már egyből ment volna fejvesztve Jay után, így amikor Chara óvva inti ettől, csak támogatni tudom. 
- Jasont bízzátok rám. Majd megkeresem és beszélek a fejével, te se menj utána, inkább kísérd valamilyen csendes helyre Leaht - feleltem, miközben viszonoztam Chara pillantását, és még csak a lehetőségek közé sem vettem fel, hogy Leah is a srác után menjen. Nem hiányzott most az egyiküknek sem. - A Házban lévőkkel meg akkor beszélek én. Legalább abban jó vagyok, azt hiszem... - motyogtam, miközben elfordultam Leah jelentőségteljes tekintete elől. Nem igazán volt kedvem most a köztünk lévő dologgal foglalkozni. Eleve, úgy sem volt köztünk semmi komoly, nem? 

Chara csak bólintott, ahogy Nick felvetette, hogy majd ő rendezi ezt. Neki ez nagyban megkönnyebbítette a dolgot; elég nehéznek ígérkezett az hogy Leah-val beszélnie kell majd, túl sok lett volna még a srácot is kergetni, hogy aztán a páros valahogy csak megbékéljen. Kinyújtotta a kezét a lány felé, megvárta amíg az reagál, majd óvatosan felhúzta őt. Váltott egy jelentőségteljes pillantást Nickkel, hisz feltűnt neki ahogy kerüli Leah tekintetét. Úgy tűnt ebből az egészből bőven marad konfliktus holnapra is. Finoman biccentett a ház felé, jelezve hogy jobb lesz ha most már megindul.

- Jobb lesz ha sétálunk egy kicsit.. - kezdte halkan, ahogy lassan lépkedve megindult egy irányba a fák között, hátra nézve időnként, hogy Leah biztosan követi e - Valószínűleg nem a legmegfelelőbb ember vagyok erre. - jelentette ki csendesen - De .. - mély levegőt vett, ahogy egy pillanatra megtorpant az egyik fa tövében, lehajtva a fejét - Azt tudom, hogy milyen érzés ha nem tudod viszont láthatod-e még azt, aki.. fontos neked. - nyögte ki kissé nehezen. Nagyon rég volt, hogy bárkinek beszélt volna erről. Talán Kheirón hallotta egyedül. De úgy érezte, hogy talán Leah-nak hallania kell, hogy tudja, hogy nincsen egyedül. A mai beszélgetésük már így is érintette mindezt... Illetve annyiszor feljött a Nick-kel való utazása alatt is, már egyre nehezebb volt kizárnia a gondolatot. Talán a mostani küldetésükön múlott minden, amiért eddig harcolniuk kellett. Ostobaság lett volna egy ilyesmi probléma miatt eldobni mindent. Vagy legalábbis ezzel próbálta nyugtatni önmagát is.

Csak élesen beszívom a levegőt, de mikor mind a ketten támogatják az ötletet, hogy maradjunk egyelőre, hogy kitombolja magát, akkor megadom magamat. Valahol mélyen egyetértek velük, de közben én pontosan tudom, hogy Jay nem úgy nézett ki, mint amikor néha behisztizett dolgokon.

- Rendben, akkor legyen így. Kérek tíz-tizenöt percet és összeszedem magam, addig megköszönöm, ha bemész a házba a többiekhez, Nick... - mondtam kissé lassan, majd megfogtam Chara kezét, és hagytam, hogy felhúzzon, majd hálásan biccentettem. - Jól van, menjünk... - mondom egy sóhajjal. Kezdem kicsit rendezni a gondolataimat, így eléggé meglepődtem, amikor Chara beszélni kezdett. Sőt, magáról.

- A tesódról beszélsz, igaz? - kérdeztem csendesen, addig sem a magam dolgával kell foglalkozni.

Chara csendesen bólintott a kérdésre. Lassan, szaggatottan vette a levegőt, s mintha érezte volna ahogy közben a pulzusa megemelkedik.

- A húgom... Nem láttuk egymást már évek óta. - magyarázta erőtlenül. - Fogalmam sincs mi van vele, hogy merre van, hogy ... hogy odakinn van e még. - nyögte ki borúsan. Egy ideig szünetett tartott, Leah tekintetét fürkészve a félhomályban. - Azért hoztam fel hogy tudd, hogy ... Értem, hogy nehéz erről helyesen dönteni. Nekem is.. hiányzik. - szorította meg a medálját, amit időközben lassan kiemelt a felsője alól. - De a többiek felháborodása is érthető. A legtöbb szerencsétlen itt csak egymásra számíthat. Sokan a kisebbek közül felnéznek az idősekre.. Akkor is, ha te ezt nem szeretnéd; nem ismernek mást. Nem fogom megmagyarázni neked, hogy Luke miért menthetetlen.. De ne felejtsd el, hogy amit teszel az nem csak téged befolyásol.

- Pihenj csak, amennyit kell - mosolyogtam rá a lányra kissé erőltetetten. - Nem muszáj visszajönnötök. Intézem a dolgokat. De ha van kedvetek kicsit szórakozni, nyugodtan csatlakozhattok majd. Van finom KFC-s kaja - vigyorogtam rá Charára az indulás előtt, hátha legalább éhes, és ezért visszatér még, ha már pont akkor toppant be amikor minden elszaródott... Leahnak nem tudom mennyire lenne jó ötlet visszatérnie, őszintén szólva szerintem már csak pihennie kéne és magában rendezni a dolgokat, de ezt azért nem teszem hozzá. 

Miután elköszöntem a lányoktól, gyorsan visszavetettem magam a Nagy Házba és megpróbáltam a bulizós énemet előhívni. Ahogy beértem, rögtön láttam, hogy bár nem teljesen, de azért részben sikerült megmenteni a kis partynkat. Hát, jobb mint a semmi, azt hiszem. Mindenesetre most nem értem rá a lent lévőkkel foglalkozni, inkább gyorsan megindultam a lépcső felé, aminek a tetején már hallani is lehetett Ellie hangját, amin kifakadva ordítozott... Hát, úgy tűnik ezek az Árészos lányok eléggé hirtelen haragúak. Na majd megnyugtatom a tökéletes stílusommal. 

- Helló! - nyitottam be közéjük, gyorsan becsukva magam mögött az ajtót, hogy lentre ne hallatszódjon le semmi, aztán várva a reakciókat megálltam a falnak támaszkodva, miközben felmértem mennyien is vannak itt. Azt már most eldöntöttem, hogy ezt még Nellienek meg kell majd köszönjem, hogy rendezte a helyzetet, amíg távol voltam. 

Csendben hallgatom a lányt, közben nem nézek rá. Nem fogok nekiállni magyarázni számára, hogy értem, miről beszél, de nincs teljesen igaza. Az, hogy elveszít valaki egy családtagot, az teljesen más, mint elveszíteni a kvázi másik feledet. Igen, a családtag is hagy űrt, de az nem ugyanaz, mikor a fél szívedet tépik ki. De mindegy is, ezt tényleg csak akkor lehet megérteni, ha az ember már benne volt egy tartós kapcsolatban és akármennyire is elbaszott volt valamilyen szinten, egymásnak mindig ott voltunk.

- Szerintem éreznéd, ha valami komoly baja lenne - mondom morfondírozva. - Ettől függetlenül nem könnyű és az ember fejében állandóan ott van a gondolat, tudom... - mondom még egy sóhajjal. Azt is csak egy semleges arccal fogadom, ahogy folytatja. Mintha ezekkel nem lennék tisztában, de komolyan...

- Sosem mondtam, hogy nem érthető, én ezzel tisztában voltam, amikor ebbe belevágtam - mondom összevont szemöldökkel, most először pillantok rá. - És akármennyire is szarul hangzik, de ennek egy jó részét a többiekért tettem. Többször megfordult a fejemben, hogy ebből kilépek és hagyom a francba az egészet, de fontosabbnak tartottam az ő megmentését és a többiekét is. Szerinted itt lennék még, ha nem érdekelnétek? Ha ő lett volna a top prioritás, már rég meglógtunk volna, amikor eljött hozzám... De nem, azt mondtam, hogy ti fontosabbak vagytok és nem hagylak itt titeket a szarban... - rántom meg a vállam. - Nem mellesleg az sem mérhetetlenül leterhelő, ha többen is azt várják tőlem, hogy majd én hatok rá és megmentem... Mintha én basztam volna el az egészet alapvetően... - morgom felcsóválja. - Na, mindegy... - legyintek, majd felé fordulok és komolyan belenézek a szemébe.

- Értékelem a segítségedet, tényleg... Legszívesebben tennék valamit azért, hogy segíthessek neked, csak éppen még azt nem tudom, hogyan. De lehet, ha hazajövünk, elmehetünk pár helyre és megmozgathatok pár szálat, ha gondolod. Mit szólsz? - kérdezem kedvesen tőle, halványan rá is mosolygok, aztán ha válaszolt, a Nagy Házra nézek. - Lehet, vissza kéne mennünk, nem? Jobb lenne csapatostul megbeszélni a dolgokat, hogy hogy indulunk-e egyáltalán vagy mi lesz... - sóhajtok egy nagyot, kérdőn nézek rá.

Valahogy érezte, hogy ez a beszélgetés kicsit erőltetett volt. Igazából tényleg nem volt a megfelelő ember erre. De nem érezte volna helyesnek, hogy hagyja a lányt összeroskadni. Még akkor is, ha csak részlegesen tudja átérezni a szituációját. Mindenesetre látta Leah reakciójából is, hogy valóban nem épp ez lett volna amit hallania kellett volna. Elhúzta a száját, ahogy hallgatta.

- Nem hiszem, hogy ez kifejezetten a te feladatod lenne. Az ő döntése volt hogy belekezd ebbe, nem a tiéd. Attól, hogy fontosak voltatok.. Vagy vagytok egymásnak, ettől még nem egyedül a te feladatod megoldani mindent. Egyébként is, rajtad kívül 11 másik szerencsétlent jelölt ki az orákulum. - tette hozzá, ahogy egy pillanatra elfordult, elkerülve a lány tekintetét, amikor az ismét a húgát hozta szóba.

- Nem tudom, hogy tudsz-e egyáltalán segíteni. - mondta, ahogy lassan felnyitotta a medált, ismét felfedve a régi gyűrött képet. - Annyi idő telt el, azt se tudom hol kellene kezdeni... De úgy érzem, hogy valahol muszáj lenne. Sosem hagyott nyugodni a gondolat, hogy talán odakinnt van, én pedig nem is keresném.. - fújta ki lassan a levegőt. Egy ideig csak nézett a távolba az erdő sötétjében, majd visszafordult Leah-hoz. - Talán jobb lesz, igen. A legtöbben valószínűleg igényelnek még valami magyarázatot. De ezúttal próbáld meg kiabálás nélkül elmondani amit szeretnél. - húzta össze a szemét, ahogy aztán a másik mellé lépve visszaindultak a Házba.

- Na, hát, igen... Mégis mindenki ezt érzékelteti velem - felelem fáradtan, majd elmosolyodom azon, hogy másik 11 szerencsétlenről beszél. - Remélem, azért megoldjuk valahogy... - teszem hozzá. Látom, hogy kinyitja a medált, de innen nem látom a képet, akármennyire is akarnám.

- Figyelj, egy próbát megér, nem? Jobb, mint a semmi - mondom neki jelentőségteljesen. - Mindenesetre az ajánlat csak rád vár, ha szeretnél élni vele - mondom, majd lassan biccentek és elindulunk a Nagy Ház felé. Nem mondom, azért izgulok, ezért a hátsó ajtón megyünk be, így elkerülve a tömeg nagyrészét. Szerencsére lopózásban kiváló vagyok, így nem szúrnak ki.

Amint felérünk, még veszek egy nagy levegőt. Ide kihallatszik Ellie kiabálása is.
- Na, te készen állsz? - kérdezem tőle felhúzott szemöldökkel.

Chara csendesen biccentett, ahogy Leah megerősítette a felajánlását. Tulajdonképpen tényleg nem tudta, hol kezdhetné el ezt az egészet, így úgy érezte érdemes lehet fontolóra vennie az ajánlatot. Útközben aztán csendben követte a lányt, ahogy próbálta helyre rakni magában a mai nap történéseit. Ezt az egész kis esti fiaskót leszámítva is kellően megterhelő volt az elmúlt huszonnégy óra érzelmileg. A csapatos viták általában nem hatották meg, de tudta hogy a küldetésükön ezúttal sok minden múlik.. és igazán remélte, hogy azért még el tudják azt végezni.

Az ajtó előtt megtorpant, s a mellette álló Leah-ra pillantott. Mély levegőt vett, s felöltötte a rideg mosolyát.

- Csak utánad. - felelte, ahogy lassan belökte az ajtót.

Ahogy meglátom Chara rideg mosolyát, az valami bizarr megnyugtatással szolgál, így én is elvigyorodom lassan, majd egy pacsira nyújtom még a kezem, mielőtt belökné az ajtót, s nekem egyből lefagy a mosolyom és megkomolyodom.

Ellie éppen Nick-kel vitatkozik, de mikor megjelenünk, egy pillanatra mindenki elhallgat, majd Ellie indulatosan megindul felém. Gondolom, szeretne megverni vagy nem tudom. Az első ütését elkerülöm a gyorsaságomnak hála, illetve Chara is ösztönszerűen nyúl, hogy elkapja a lány kezét, így duplán is megmenekültem, aztán Jared beveti magát és lefogja a lányt, amíg Chara fogva tartja a csuklóját.

- ENGEDJ MÁR EL, BAROMARCÚ! - üvölti le a fiút, de az szorosan fogja és közben nyugtatja. Hát, úgy tűnik, Jared-nek nem csak fizikai gyógyítási képességei vannak, hanem mentális is. Vagy nem tudom. Kell két perc, de végül Ellie nagyjából lenyugszik, aztán kitépi magát Jared kezéből és visszarobban a helyére. A többiek sem néznek sokkal kedvesebben rám, szóval előre lépek kicsit.

- Nem védekezni jöttem vagy elnézést kérni, annak semmi értelme nem lenne ezen a ponton, azon már túl vagyunk... - kezdem, ahogy végig járatom a tekintetem. Most nem használom a varázsbeszédemet, azt akarom, hogy mindenki szíve szerint döntsön.

- Azzal már amúgy is kurvára elkéstél... - morogja Shawn karbafont kézzel. Csak bólintok rá.

- Azért jöttem, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Én elfogadom, ha nem vagytok hajlandóak velem jönni, ettől függetlenül a próféciák nem véletlenül próféciák... - mondom.

- Szerinted mi így követni fogunk?! Csak hogy utána a megfelelő pillanatban mégis azt a szar szemét szaralak Luke-ot válaszd?! FOGD MÁR FEL, HOGY MEGHALT! - üvölt rám Ellie megint, én pedig csak csendben tűröm, akármennyire is bosszant.

- A megfelelő pillanatot már elszalasztottam tulajdonképpen, ha úgy nézzük. Leléphettem volna vele, mikor eljött hozzám, de nem akartalak itt hagyni titeket - mondom nyugodtan és türelmesen.

- Jaj, ne próbáld meg beadni, hogy miattunk tetted... - forgatja a szemeit Shawn is irritáltan. - Mintha nem csak félelemből nem mertél volna elmenni...

- Benne volt az is - bólintok. - Nem tudtam, elárul-e. De megmondtam neki is: attól még, hogy mi lelépünk, a háború nem áll meg, és annyira elbasztuk már az egészet, hogy nem foglak magatokra hagyni titeket egy ilyen helyzetben, mert fontosabbak vagytok. Ti itt voltatok mellettem, mikor ő nem... - magyarázom. Látom, hogy ez például Nellie-t, Malcolm-ot és James-t egy kicsit meggyőzi, de a többiek továbbra is vagy kételkedve vagy érzelemmentesen néznek rám.

- Egy hős vagy - csúszik ki Lottie száján csípősen ez a mondat, mire csak egy nagyot sóhajtok és védekezően felteszem a kezemet.

- Oké, adjatok két percet... - kezdem, mire Ellie és Shawn is mocorogni kezdenek.

- Csak nekiáll védekezni... - morogja Ellie.

- Nem mentem fel magamat az alól, amit tettem... Lehetetlen elmagyarázni, mi zajlik le az emberben, mikor látja, hogy egy számára fontos ember rossz útra téved. Igen, Luke meghozta ezt a döntést, de azért ne felejtsük el azt sem, hogy a szüleink és mi magunk is legalább annyira felelősek vagyunk mindazokért, akik itt hagytak minket - nézek körbe most egészen szigorúan. - Belegondoltunk abba, mi mehet le egy tinédzserben ilyenkor?! Baszki, egy átlagos tinédzserkor is szar, nemhogy fos családi állapotban, háborúban! Bármelyikőnk odament azokhoz, akik nagyon fosul voltak? Segítettük egymást a minimálisnál jobban vagy mindenki elvolt a saját szarjában?! Egyáltalán észrevettük a jeleket? Tisztelet a kivételnek... - emelem fel a kezemet, mert látom, hogy Jared és Lottie is tiltakozna. - Lehet nevezni árulónak, ezt is elfogadom. Meg is büntethettek, ki is tagadhattok, mit érdekel engem - folytatom lendületesen. - De ne tegyünk úgy, mintha mi mindannyian, közösen nem lennénk felelősek egymásért és azért, hogy a fél tábor Kronosz oldalán áll. Talán ha kicsit jobban odafigyelnénk egymásra, akkor megóvhattuk volna őket. Megkérdezte valaki Antoine-tól, miért lökte bele az egyik társát a gonosz szájába? - pillantok Lottie-ra, Jared-re és Nick-re. - Vagy csak rámondtuk, hogy rossz és gonosz gyerek és kész, elítéltük? Esetleg belegondoltunk, miért tehette? Hm? - kérdezem jeletőségteljesen és se Jared, se Lottie nem tud rám nézni. - Tudom, hogy speciális kapcsolatom volt Luke-kal így egyszerűbb helyzetem volt, de én vettem a fáradtságot, hogy utána gondoljak a motivációinak. Nem értettem egyet vele, sőt, de legalább megérteni megpróbáltam. Olyan gyorsan ítélkezünk egymás felett, hogy mi számít jónak vagy rossznak, mert ez az egyszerűbb... Pedig többre mennénk egy kis odafigyeléssel. Lehet, hogy Luke már menthetetlen volt valamilyen szinten, de láttam rajta, hogy a végén ő sem értett egyet sok mindennel... És ez az, amiért kurva mérges vagyok: elítéljük egymást, bele sem gondolunk dolgokba... Nézzétek meg Jason-t... Egész életében kinéztük, mert egy titán fia. Mi a fasszal érdemelte ki ezt a viselkedést? Aztán persze csodálkoztunk, hogy ő is faszul viselkedett majdnem mindenkivel válaszul és elkönyveltük, hogy lám, igazunk volt, tényleg faszfej. Pedig mi okoztuk azt, hogy ez lett... Mivel vagyunk jobbak a szüleinknél, hm? Mert egyelőre nem érzem úgy, hogy azok lennénk... Azt szeretném, ha látnátok, hogy megérteni és segíteni próbáltam, hogy megakadályozzam, ami lett. Igen, belebuktam és elbasztam. De legalább megpróbáltam - rántom meg a vállam. - És azt szeretném most is, ha kicsit tovább gondolnánk mindent, ami történt és nem ragadnánk le ott, hogy jaj, találkoztam az ellenséggel, áruló vagyok. Elfogadom, ha ez lesz a vége, de legalább lássunk kicsit tovább, értsük meg az indokokat. Tartsunk kis önvizsgálatot és gondoljuk át, hogy mit tettünk ezért az ügyért vagy legfőképpen: a családunkért. Ha csak magunkra és egymásra számíthatunk, miért nem vagyunk ott igazán egymásnak, amikor kéne? - kérdezem szomorúan, majd megrázom a fejemet. - Mindegy is, tényleg nem felmentem magamat a dolgok alól, mert tényleg meghoztam egy megosztó döntést és vállalom érte a felelősséget, akárhogy is döntötök. Én azt mondom alapvetően, hogy várjuk meg vele a küldetést, utána csináltok velem, amit akartok... Ez most fontos, tényleg, lehet, ezen múlik a végkimenetel és butaság lenne érzelemtől túlfőtött állapotban lemondani a dolgokat. Vagyunk elég felnőttek talán, hogy félre tudjuk tenni az ellentéteket és együtt tudunk dolgozni, hogy működjön a dolog, különben esélyünk sincs, ha mindenen széthúzunk... Kérlek, gondoljátok át mindent figyelembe véve, csak ennyit kérek... - fejezem be szelíden, aztán hátralépek és lehuppanok egy üresen, messzebb álló székre.

Egy percig csend van, amíg emésztik a dolgokat. Elgondolkodom, hogy vajon tudatlanul is használtam-e a varázsbeszédemet vagy sem, de mindegy is. Ez tényleg nem szándékos volt. Végül először Nellie veszi a bátorságot, hogy megszólaljon.

- Nem mondom, hogy teljesen meg tudom érteni, de fontosabbnak tartom a küldetést és a jövőnket, mint azt, hogy ezen most fennakadjunk. Mindenki hibázik, mindannyian követtünk el dolgokat. Nem foglak elítélni emiatt, de örülnék, ha a küldetés alatt mindannyian őszintén tudnánk beszélni egymással, hogy megelőzzük ezeket a helyzeteket... - néz körbe jelentőségteljesen. - Mindenesetre én melletted állok a küldetésben, ez most mindennél fontosabb... - mondja, majd visszaül. Csak hálásan biccentek neki. Ezen felbuzdulva Jared is kiáll mellettem, s kissé kelletlenül, de Lottie is. Látom rajta, hogy abszolút nem engedte el a dolgot és inkább azon van ki, hogy nem beszéltem vele erről, de tudja, hogy a küldetés fontosabb, így ezt most félreteszi. Malcolm és James is belemegy a dologba, de őket nem látom annyira meggyőzőttnek, inkább össze vannak zavarodva, hogy mi az igazság és mi nem az.

Ellie és Shawn eléggé húzzák a szájukat, de végül a fiú megadja magát.
- Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék kibaszott mérges vagy nem ítélnélek el, de egyetértek abban, hogy ez a szar küldetés fontos, szóval benne vagyok... - morogja. Végül Ellie is megadja magát, de nem győzi hangsúlyozni, hogy abszolút nem ért egyet velem. Ezek után kérdőn nézek Chara-ra és Nick-re is, majd tisztázom a maradék két embert is.

- Lyra-val beszélek majd... Jason elhúzott egyelőre... Remélem, visszajön, de ha nem, akkor... Nélküle indulunk el... - mondom szenvtelen hangon, mintha csak tényeket közölnék. Így egyszerűbb nem rosszul érezni magamat. Ha Nick és Chara is belemennek, akkor felállok. - Köszönöm a megértéseteket és remélem, hogy egyszer majd megértjük egymást és rendezni tudjuk ezt... - mondom őszintén.

Hát, a társaság meggyőzése arról, hogy inkább csak együnk nyugodtan együtt és hagyjuk a fenébe a történteket, nem igen válik be. Már a vérnyomásom is kezd felszökni a kialakuló vita miatt, amikor kinyílik az ajtó és megérkeznek Charáék. 

Ellie támadására én is felpattanok eddigi ülőhelyemről, de ketten is gyorsabban reagálnak nálam, így végül én nem avatkozok bele a dologba, csak nyugalomra intem a többieket, mielőtt ők is úgy gondolnák, jól jönne még a ma estére egy kis verekedés. Ezt igyekszem Leah egész beszéde alatt elősegíteni, hisz az... Nos, hiába nem védekezés, legalábbis szerinte, igazából az, vagy csak nagyon annak tűnik. Persze van igazság abban, amit mond, de bőven van olyan is, amikkel nem értek egyet. Antoine felhozása kissé felkavarja az így is labilis érzelmi állapotom, hisz azt ne mondja nekem senki, hogy ezekután még a srácot kéne sajnálni azért, hisz ő csak a körülmények miatt tette azt, amit... Rengeteg sorozatgyilkos is a szar családi hátterére fogja a tetteit, nekik mégsem bocsátunk meg, nem? Plusz erről nem is nekünk kéne elbeszélgetni vele, hanem egy kicsit érettebb embernek, mint mondjuk Kheirónnak. Nem véletlenül szóltam neki... 

A beszéd végére igazából már csak fél füllel figyelek oda. Gondolataim többfelé járnak, és összességében egyáltalán nem érzem magam idevalónak, kicsit mintha egy külső szemlélőként élném át a dolgokat. Persze attól még mindig ott mozog bennem az érzés, hogy felelősséggel tartozom az itt lévőknek, de most, ebben a pillanatban nem hiszem, hogy sok mindent hozzátehetnék a dolgokhoz, vagy hogy egyáltalán kellene-e.

Mikor Nellie beszélni kezd, már a harmadik felest iszom a még Leahnak vett whiskyből, és a pohár alján lévő szeszt bámulom, ahogy a poharat ide-oda döntögetve játszadozok vele. A további részekhez kapcsolódóan csak bólogatással jelzem az egyetértésem, és a végén is ugyanígy reagálok Leah tekintetére. Mint mondtam, nem látom értelmét, hogy itt és most közbeszóljak, vagy bármilyen megjegyzést tegyek. Egyedül Jason megemlítésekor szólalok meg:
- Majd megpróbálom holnap meggyőzni, de nem garantálok semmit - húzom le a maradék italt, majd letéve az asztalra a poharat körbenézek és várom, lesz-e még valami. Remélve hogy nem, fejben már el is kezdem tervezni, hogy milyen helyeket is kéne felkutassak a holnapi nap folyamán. Huhú, viszlát pihenés, megint egész nap rohangálhatok a városban, yeey!

Chara először kissé furcsállta a mozdulatot, de aztán felemelte a kezét, kissé kínosan lepacsizva Leah-val. Amint beléptek, azonnal nyilvánvaló volt hogy a helyzet továbbra sem rózsás. Hiába, mégiscsak Nicket küldték békíteni; ő még alig ismert innen bárkit, sokkal jobb választás ő sem volt mint a lány maga. Ellie rögtön megindult feléjük, sokatmondóan jellegzetes Árészos haraggal a tekintetében. Chara szeme egy pillanatra megvillant ahogy leolvasta a lány következő mozdulatát, s még épp elkapta a kezét ahogy az Leah felé lendült volna, bár úgy tűnt ő maga is reflex szerűen védekezett.

Ahogy a helyzet valamivel rendeződni látszott némi teret adott a Hermészes lánynak, de azért nem távolodott el tőle túlzottan; ki tudja hányan akarták volna még ököllel jutalmazni a szavait. A beszédét továbbra is hidegen mosolyogva hallgatta végig, nem közbeszólva semmit. Nem értett egyet az egésszel; ő maga mindig is úgy érezte, hogy vannak dolgok amikor az ember tettei már nem foghatóak tovább a körülményekre. Amikor már teljesen mindegy mi volt az előzetes motiváció, a történtekért nem jár bocsánat. Valahogy őszintén nem hatotta meg az, hogy Luke Kronosz tervének áldozatává vált volna maga is. Talán csak a származása miatt, de a harcok, a háború kegyetlensége kiskora óta nem fogta meg annyira; persze ez nem ölte ki belőle a szimpátiát, de valahogy sokkal közömbösebbé vált másoknál; valószínűleg mindez nem segített a megítélésén.

Mindenesetre jobbnak látta nem közbeszólni. Ha akadtak is további nézeteltéréseik, azt jobb volt ha később tárgyalja meg Leah-val. Nem a csapat előtt, ami már egyébként is erősen kételkedve követné őt a küldetésükre, amivel talán az egész tábor, ha nem a teljes Olümposz sorsát határozzák majd meg. Oldalra pillantva valami hasonló kétséget olvasott ki Nickből is, aki alapvető személyisége ellenére ezúttal szintén csendben hallgatott. Végül aztán ahogy Leah a végére ért, lassan végignézett a többieken, végül megállapodva rajta.

- Azt hiszem ezen az úton úgy sem csak egyszer fogjuk megkérdőjelezni egymás döntéseit. Útközben kiderül majd mindenkiről, hogy mennyire beszámítható; egyelőre feleslegesen vádakoznánk, amíg nem történt konkrét árulás... Mert akármennyire is nem tetszik egyikünknek se hogy hogyan és kinek, ezek legfeljebb szavak voltak, nem tettek. - tette hozzá valamivel halkabban.