Percy Jackson és az Olimposziak

Csendben figyelte tovább a többiek reakcióit. Leah-n valamiféle megnyugvás töredéke látszott, ahogy aztán mégsem ellenkeztek tovább a többiek - legalábbis egyelőre. Chara csak szótlanul bólintott a holnapi meeting említésére; talán jobb is volt ha elnapolják ezt az egészet, s a tömegnek van ideje kicsit megemészteni mindezt. Ahogy aztán a többiek lassan - persze már aki - elkezdték elhagyni a helységet, körbe pillantva úgy ítélte meg, hogy felesleges lenne maradnia tovább. Nem éppen az volt ez az este amire számított mikor mégis úgy döntött hogy benéz, de talán, akármennyire is furcsa volt most így gondolni, ez jobb is volt így. Nem biztos hogy készen állt volna egy tényleges bulira.

Az ajtóba érve még megtorpant, ahogy Leah utána szólt. Félig visszafordulva vetett egy pillantást a lányra, s halkan felsóhajtott.

- Csak ne kelljen megbánnom. - húzta fel mosolyát ismét, lassú léptekkel elhagyva a szobát.

Chara-nak csak bólintok. Fasza. Még egy ember, aki azt mondja, hogy ne okozzak csalódást, pont hiányzott...

Kicsit megszeppenek Nick válaszától. Nem ehhez vagyok szokva, hirtelen nem is tudom kezelni a dolgot. Most tényleg azt akarja, hogy hagyjam, vagy folytassam, csak nyüstölni kell kicsit? Nem akarom nagyon mutatni, de a vége azért kicsit fáj, bár magam sem tudom, miért. Tényleg lehet, csak én gondolok mindig sokat az emberi kapcsolataimba, aztán lazábban kéne. Bár lazanak tűnök, elég fontosak az emberek körülöttem. Ezért még akkor is lenne mit megbeszélni, ha nem vonzódnék a sráchoz, mert a barátaimmal is megszoktam beszélni a dolgokat.

- Oké, nem erőltetem a dolgot... - emelem fel a kezeimet. - Akkor csak annyit engedj meg, hogy bocsánatot kérjek. Nem akartam így elbaszni az egész estét... Tényleg. Megértem, ha haragszol, vagy ha inkább minden után amúgy is hagynál a francba, de ha esetleg nem... Akkor valamikor szívesen kárpótolnálak, ha neked is lenne kedved - mondom neki finoman, mert nem tudom, hogy fog reagálni.

Hát lehet kicsit túl durván fogalmaztam... - morgolódok magamban, ahogy észreveszem, hogy talán megbántottam Leaht azzal amit mondtam, pedig itt most semmi ilyesmit nem akartam, csupán tényleg nem tudom, lenne-e értelme erről beszélni. Mármint... Megtörtént, kész, ennyi. Felesleges, ha csak nem akarunk újra összeveszni. És már pedig azzal, hogy újra erről beszélgetünk, már most kezdek kissé feszültté válni. Én és a híres hangulatingadozásaim... Hát persze.

- Nézd, nem arról van szó, hogy csak úgy ott hagynálak a francba, vagy nem akarnék veled többet beszélni... - mondom aztán lassan, ahogy átgondolom, hogyan lehetne a legjobban megfogalmazni, amit érzek. - Csupán tényleg kimerítő napunk volt mindkettőnknek, és nem tudom, nem érzem azt, hogy így most erről lehetne mit beszélni. Értékelem a bocsánatkérésed, és köszönöm, de... Ja, mindegy, csak ennyi - zárom rövidre, és inkább nem tovább ismételgetve magam. - A kárpótlásodra viszont kíváncsi vagyok, igen nagyok az igényeim... - húzom mosolyra a szám, legalább megerőltetnem sem kell magam, hisz a viccelődés mindig magától jött, akármilyen hangulatban is voltam. - Egy európai körút talán megteszi - vonom meg a vállam elvigyorodva, holott tudom, hogy ez most csupán a gondok szőnyeg alá söprése. De hát, sosem ment egyszerűen arról beszélni, amit valójában éreztem. Ezzel legalább az örök jókedvem visszahozom, amit másoknak látnia kell. Más nem nagyon számít. És talán így Leah is kicsit boldogabb lesz, legalább ennyit hadd segítsek neki, mint hogy azalatt a kevés idő alatt amíg itt vagyok, a saját gondjaimmal törődjek. Ennyit igazán megtehetek. 

Először abszolút nem úgy tűnik, mintha nem lenne semmi, de mikor a kárpótlás részhez ér, én is halványan elmosolyodom.
- Csak óvatosan, az én lopási képességem is véges - mondom neki. Persze én is tudom, hogy ezzel nem oldottuk meg a dolgot, de talán tényleg túlreagálom és nem is komoly a dolog.

-Mennél lefeküdni? - kérdezem csevegőbb hangon. - Tiéd lehet az ágyam, ha gondolod, vagy szerezhetsz is magadnak egyet... Én úgysem terveztem nagyon aludni ma - rántom meg a vállam, majd a farzsebemből előhúzok egy energiaitalt és felszisszentem, majd belekortyolok. - Van mit csinálni... - teszem még hozzá, majd megkínálom őt is, miközben a válaszára várok.

Csak mosolyogva bólintok Leah válaszára, nem mintha tényleg lenne olyan, amit ellophatna azért, hogy ezt az estét visszacsinálja vagy jóvá tegye. Nem is feltétlen a randi részét, hanem úgy... Az egészet. Egyszer teperek egy ilyenért, még azt a kevéske pénzem is beleölöm a piába, az ételbe, elhozom otthonról a saját hangfalam, a díszítést is elvállalom kis segítséggel és minek? Hogy a próbálkozás, hogy jókedvet hozzak olyanoknak, akiket nem is ismerek egyébként, teljesen csődöt mondjon?

Gondolataimból Leah újabb kérdése szakít ki és a látvány, ahogy egy energiaitalt csak úgy előhúz a farzsebéből. 
- Azt aztán szépen elrejtetted... - biccentek az italra, miközben visszautasítom az ajánlatot. - Egyébként ja, valószínűleg lassan megyek, vagy nem tudom, lehet még kiszellőztetem a fejem kicsit - vonom meg a vállam. - De ha lefekszek is, azt majd megoldom valahol - mondom az ágya felajánlására, igazából ötletem sincs, hogy ott akarnék-e aludni vagy inkább máshol. Neked meg akkor kitartást - felelem még aztán, mielőtt lassan kinyitnám az ajtót, ha nem akar még valamit. Ha szeretne, azt azért még megvárom, nem hagyom csak úgy faképnél. - De azért próbálj meg aludni te is. Rádférne a pihenés... Meg az egésznapos tervezés után szerintem meg is érdemled - teszem még hozzá kedveses, majd egy jó éjt kíséretében én is elhagyom a szobát.

Már nem nagyon válaszolok Nick-nek, csak bólintok, majd megvárom, hogy kimenjen a szobából és egyedül maradjak. Akkor egy pár percre levetem magam a kanapéra és a kezembe temetem az arcom. Pont az ilyen alkalmakkor bizonytalanodom el. Tényleg akarok én szembemenni mindenkivel? Ér ez nekem ennyit? Néha úgy érzem, mindenkit el fogok veszíteni a konokságom miatt. Megéri nekem ennyit tenni Luke-ért? Még akkor is, ha tudom, hogy él? Elvégre ő volt az, aki elhagyott, aki úgy döntött, mindenkivel szembemegy. Akarom én követni? Nem, nem akarom, de fogom, mert megígértem apának, megígértem az anyjának és legfőképpen megígértem magunknak. Csak már a tököm kivan és úgy érzem, megfulladok ebben az egészben, arról nem is beszélve, hogy kurvára egyedül érzem magam és egyedül is vagyok...

Pár perccel később nyílik az ajtó, én meg felugrok konkrétan. Lottie az. Csendben bejön, becsukja az ajtót, aztán karbafont kézzel nekidől és jelentőségteljesen néz rám. Én csak frusztráltan felsóhajtok és felülök.
- Ha most azt szeretnéd, hogy bocsánatot kérjek... - kezdem lassan, de csak megrázza a fejét.
- Azon túlvagyunk... - mondja.
- Akkor mit szeretnél? Hogy azt mondjam, milyen buta voltam, hogy belementem ebbe az egészbe? Mert attól függetlenül, hogy valahol így gondolom, attól még így csinálnám újra is valószínűleg - folytatom.
- Nem, ez sem érdekel, tudom, hogy ugyanígy csinálnád... Azt nem értem, miért nem mondtad el nekem! Mintha nem lettem volna ott minden roahdt alkalommal, mikor bajod volt! Mintha nem mondhatnál el mindent! MINTHA NEM ÁLLNÉK KI MELLETTED MINDENBEN! - mondja mérgesen. Én csak rettenetesen lassan felsóhajtok és megdörzsölöm az arcom. Annyira nincs kedvem ehhez megint...

- Neked is elmondhatom, úgysem fog segíteni, de nem azért nem mondtam el, mert nem bíznék bennetek, hanem mert nem akartam ezt is a nyakatokba dobni. Komolyan elvártad volna tőlem, hogy elmondjam és ezzel te is áruló legyél? - kérdezem hitetlenkedve.
- IGEN! - vágja rá azonnal.
- Na, jó, ne tegyünk úgy, mintha fordított helyzetben nem ugyanezt csináltad volna! - mondom kissé idegesen, mire Lottie is kicsit elgondolkodik.
- De, valószínűleg igen... De te meg ugyanúgy reagálnál rá, mint én most... - mondja felhúzott szemöldökkel, mire én elvigyorodom.
- Ebben biztos lehetsz! - mondom, mire ő is elmosolyodik és a feszültség szinte eltűnik teljesen.
- Én csak nem akarom, hogy egyedül maradj ebben a sok szarban... Hidd el, én nem bánom, ha kicsit piszkos lesz a kezem... - mondja, de félbeszakítom.
- De én igen... - mondom szomorúan, ő meg a fejét csóválja.
- Nagyjából felnőtt emberek vagyunk... El tudom dönteni, hogy miért éri meg bemocskolni a kezemet, miért éri meg kiállni és miért nem... Ne döntsd el ezeket helyettem, kérlek! - kéri, ahogy leül mellém és ezt meg tudom érteni.
- Rendben... Fordított helyzetben valószínűleg engem is nagyon zavarna ez a dolog...
- Tudom - mondja jelentőségteljesen.
- Akkor azért még haragszol? - kérdezem félve.
- Nem, inkább csak csalódott vagyok, de majd elmúlik. Tudom, hogy sok minden van rajtad és a küldetés is fontos, szóval nem fogom az áldozatot játszani, de örülnék, ha legközelebb elmondanál ilyen dolgokat... - mondja komolyan, mire bólintok.
- Igyekszem... - mondom, majd azzal a lendülettel el is mesélem, hogy tegnap is megjelent nekem Kronosz...

Nagyjából egy fél óra múlva lejövünk, hogy megkeressük Lyra-t is. Vannak tippjeink, merre lehet és borzasztó hálás vagyok Lottie-nak, hogy velem maradt. Kicsit sem meglepődve Klaus társaságában találjuk meg, aki amint meglát minket, valami béna indokkal lelép, hogy hagyjon minket. Neki is hálás vagyok, bár nem tudom, mennyire maga miatt lépett le és mennyire miattunk...

Lyra persze maga is lelépne, de Lottie nem hagyja és csak miatt marad nagyjából.
- Remélem, kurvára nem bocsánatot kérni jöttél, mert annak semmi értelme nem lenne... - fröcsögi nagyon idegesen, csak úgy vibrál.
- Azon kívül, amit Lottie-nak is elmondtam, hogy nem akartalak titeket ebbe a szarba belerángatni, de legközelebb rátok hagyom a döntést, azon kívül tudom, hogy te főleg Ethan miatt haragszol rám - mondom neki komolyan.
- Még szép, hogy miatta! Tudod, mennyi álmatlan éjszakám volt attól, hogy a testvérem és az anyám ellen harcolok?! Hogy meg sem tudom nekik mondani, hogy mindentől függetlenül azért számítanak nekem?! A kurva életbe, felrobbantottuk őket! - üvölt le, én meg csak tűröm, úgysem tudok mit mondani most. - Arról nem is beszélve, hogy én is kaptam egy kibaszott sarlós fost - vágja elénk a földre, mire mindketten csodálkozva nézünk rá.

- Mikor...? - kezdi Lottie.
- Pár napja... - legyint. - Azt sem tudtam, mit kezdjek vele, pláne miután felrobbantottuk a hajót... De most már mindegy is... - mondja kicsit nyugodtabban.

Nem azt mondom, hogy sikerül végül megoldani a helyzetet, de egy fokkal jobb. Lottie nagyjából teljesen megbocsátott, bár kicsit még neheztel, Lyra pedig még mindig kurva pipa rám, és alig szól hozzám, de legalább nem rohan el állandóan. Idővel majd ő is megnyugszik, azt hiszem.

Bár még fűztem ahhoz reményeket, hogy lent a hangulat nem halt meg teljesen, az elcsendesedő zene, aminek hiányát még fent a szobában is lehetett hallani, intő jel kellett volna legyen, hogy ne várjak túl sokat. Kissé szomorúan és egyben mérgesen álltam hát összeszedni az általam vett felbontatlan alkoholos italokat, amit kárba veszni azért nem akartam. Utána a takarításnak is úgy ahogy neki álltam, legalább addig is lefoglaltam magam. A végére a Nagy Ház kezdett olyan lenni, amilyen eddig is volt, bár a díszítéshez még nem nyúltam, az egy másik napra marad, és amúgy is jól nézett ki.

A motoromra való rakomány felrögzítése után egy ideig elgondolkodtam, hogy most azonnal motorra száljak és most elmenjek e, de végül inkább a pihenés mellett döntöttem, elvégre fáradt is voltam és alkohol is volt már bennem jócskán. Így lassan elbandukoltam a Hermész kabinba, ott magamhoz vettem egy váltó ruhát és egy törölközőt, illetve eljátszottam kicsit Vattacukorral, sőt, Monust is mellette hagytam, hadd legyenek együtt, majd a zuhanyzók felé vettem az irányt.

A gyors tusolás hideg vízzel igen kellemes volt és segített kicsit felrázódni a szar hangulatomból. Már régen megfogadtam, hogy nem fogom hagyni, hogy az emberek lehúzzanak az életről, de valahogy nem sikerült túltegyem magam a dolgokon. Nem feltétlen azért, mert annyira megbántva éreztem volna magam, egyszerűen csak a felgyülemlett feszültség nem akart belőlem távozni. Így a hideg zuhany által keletkezett pillanatnyi éber állapotom miatt végül mégis úgy döntöttem, hogy csak nekileselkedek az éjszakának.

Az esti szélben való motorozás kellemesebb volt annál, mint azt elsőre gondolná az ember. Ritkán mentem ki így, de most rendkívül jól esett. Eleinte csak lassan, kissé össze-vissza hajtottam, és inkább a gondolataimra fókuszáltam. Próbáltam meghozni fejben a következő döntéseket és átgondolni azt, vajon mindent jól csináltam e, vagy lehetett volna azokat jobban is. Úgy fél óra eltelte után azonban nem tudtam már fókuszálni sehova sem a fejemben kavargó mindent is, így nagyobb gázra kapcsoltam és megszakítottam magam mindenféle tehertől.


Sokan nem értik és nem is fogják megérteni, mit jelent egy motorosnak az a szabadság, amit akkor kap, amikor kétszázzal hajtva végre elengedheti magát a valóságtól. Nem kell törődni a szerelemmel, a kapcsolatok megromlásával, a pénzügyi gondokkal, sem a lelki problémákkal, amik mindenkiben ott vannak és belülről rohasztják el az embert. Ott és akkor csak az számít, hogy egyetlen rossz mozdulat és oda minden, az egész életed, úgy ahogy van. És ez az, amiért még tovább mész, még tovább húzod a gázt. Végre az ember tényleg azt érzi, hogy él. Hogy az élete a saját kezében van és nem másoktól függ. Olyanoktól, akiktől elakar szakadni, akiket elakar felejteni. Csak te és a motorod. Ezt jelenti motorosnak lenni. Legalábbis számomra biztosan.

Körülbelül egy óra múlva, úgy fél egykor lehajtok az autópályáról és a városban tekerekgve egy nem túl jó hírű környék felé veszem az irányt, már ami a hajléktalanok számát illeti. Mivel régen én is egy hajléktalanszállón éltem pár hónapig, mindig is próbáltam segíteni az utcára kerülteknek és jó sokkal remek barátságot is kötöttem. Pár ismerősnek olykor-olykor nem csak ételt és vizet, tisztálkodási eszközöket vagy ruhákat hoztam, hanem egy kis boldogító italt is, ha cserébe nem erre szórják el azt a kevéske pénzt, amit megkeresnek.

Egy sötét sikátorba befordulva találtam aztán meg ezeket a régi barátokat, akik közül jópáran már aludtak, de egy két arc még mindig csendes beszélgetést folytatott. Hozzájuk odamenve adtam át azt a pár üveg sört és egyéb megmaradt alkoholos italt amiket elhoztam, pluszban még azt a kevés KFC-s kaját, amihez a többiek hozzá sem nyúltak. Gondolom senkinek sem maradt már étvágya a történtek után. Bár nekem azért jól esett az a burger amit tusolás előtt betoltam, szóval végülis én jól jártam.

Egy kis beszélgetés után aztán már el is köszöntem tőlük egy elkunyerált szál cigi kíséretében, amire indulás előtt rá is gyújtottam. Mélyen magamba szívva a füstöt kis ideig csak kiélveztem a pillanatot, a száguldás utáni örömöt és a segítségnyújtással járó jókedvet, aztán elővettem a mobilom és megnéztem kik elérhetők a haverok közül. Szerencsére szombat volt, így nem kellett sokat várjak, mire az egyikük már válaszolt is, hogy mit szeretnék. Amint ezt elmondtam, alig negyvenöt perc telt el és már közösen tartottunk egy benzinkút felé, hogy jól megtankoljuk a motorjainkat és egy rögtönzött éjszakai túrára induljunk. Szerencsére ezek a srácok amúgy is mentek már valahova, így nekem csak csatlakoznom kellett hozzájuk, valószínűleg másképp maradtam volna egyedül. Azért az éjszaka közepén csak úgy full random biztos nem jöttek volna ki. De hát ezúttal a szerencse rám mosolygott.


Már idejét sem tudom, mikor éreztem magam ilyen jól. Kell a fenének buli a Félvér Táborban, amikor itt vannak nekem a motoros haverjaim. Na meg a bulinegyed, ahol menőzhettünk a szerkóinkban. Annyi hülyülés és nevetés történt, hogy a végére, mikor már a napsugarak feljöttek, a hasam is elkezdett fájni. De előbb utóbb minden jó véget ér, így hajnali öt óra körül elváltak útjaink, mindenki ment haza aludni. Kivéve én, aki csak ekkor vette az irányt arra, ahová eredetileg indulni akart.

Jason lakása előtt, egy padra letelepedve kezdtem el várni a srácot, hátha feltűnik valamikor. Tekintettel a tábor távolságára innen és arra, hogy a csengőszóra és a hangos kopogásra sem nyílt az ajtó, valószínűleg még csak most fog beérni a városba. Legalábbis mindennél jobban reméltem, hogy ez a helyzet, mert nem akartam egész nap utána kutatni a városban, ha innen már elment volna a tudja a tököm hová is. Sokkal jobban hangzott, ha csak itt bevárom és itt pillantom meg. Na meg arra az újbóli megbeszélésre is visszakellett volna érni időben...

Végül aztán minden elcsendesedik, én azonban tudom, hogy nem fogok és nem is akarok aludni. Se nem vágyom a rémálmokra, se nem vágyom arra, hogy Kronosz megint kínozzon azzal, hogy pár percre visszaadja nekem Luke-ot. Talán a ma esti akció után végre békénhagy. Elvégre elárultam a kis titkunkat, nincs nagyon mivel zsarolnia. Mármint Luke-kal mindig tud, de az sem egy örök érvényű dolog. Egyszer én is megunom...

Még mindig nem teljesen csapódott le az egész, ezt onnan tudom, hogy abszolút nem feszültem be, nem lett nagyon pánikrohamom sem, de érzem, hogy ez sem fog örökké tartani és jó lenne kiadni, mielőtt valami olyan helyzetben történik, ahol nem kéne. Éppen a tengerparton sétálok, ahol most nem süt a hold, mert felhős az ég és azon gondolkodom, hogyan tovább. Hogyan lehetne mindent megoldani. Talán nem is lehet mindent megoldani? Valami vagy valaki biztosan sérülni fog? Hiszen már most is megtörtént... Eszembe villan Lyra, Lottie, Nick és Jay arca is és inkább lehunyom a szememet. Azt hiszem, itt az ideje újraosztani a fontossági sorrendet... Eljött az a pillanat, amikor hátrébb kell helyeznem Luke-ot az első helyről, mert az összes többi kapcsolatom sérül tőle. Ez nem jelenti azt, hogy nem számít már, de nem alapozhatom a jövőmet egy olyan dologra, ami lehet, meg sem valósul.

Ahogy ez tudatosul bennem, hirtelen megérkezik a szorongás és a fájdalom és kis híján összerogyok a homokban. Szerencsére nem először van ilyen, így egészen tudom kezelni, de attól még mindig ijesztőek a pánikrohamok. Furcsa érzés, de valahol megértem, hogy most jött meg: eddig nagyon fűtött az, hogy meg kell menteni Luke-ot, ez hajtott az elmúlt években és az, hogy kvázi lejjebb tettem róla, baromi fájdalmas. Mintha elárultam volna őt, apát, és May-t is. Meg magamat, de az mindegy...

Kell egy tíz perc, mire összeszedem magam a pánikrohamból, aztán tudom, hogy most nem maradhatok itt. Az egyetlen helyre tudok menni, ami most rendelkezésemre áll a történtek miatt: haza. Így hát miután sikeresen kiloptam a Hermész-kabinból a kocsikulcsot - persze láttam, hogy se Jay, se Nick nincsenek itt, sajnos, de legalább Lyra az ágyában volt -, elindultam az erdőbe. A tőreim is velem voltak, na, nem mintha nem bíztam volna a lopakodási képességeimben, de azért nem ártott. Egy jó negyedórás séta után meg is lelem a kocsit, amibe hamar bepattanok és szarok arra, hogy ittam is. Most csak haza akartam menni.

Gyorsan mentem, nem érdekelt, hogy nem szabályosan, haza akartam érni. Ahogy az autópályán hajtottam, már a szigetről kiérve, elhaladt mellettem egy motoros, sokkal gyorsabban, mint én, pedig én sem tartottam be a sebességkorlátozást... És mintha ismerős lett volna a ruhája.

- Remélem, nem öleted meg magad, Nicholas, mert komolyan mondom, személyesen megyek el az apádhoz, hogy seggbe is rúghassalak... - morgom nem túl jó kedvvel, aztán haladok tovább. Összesen kicsit több, mint egy óra volt az út, szóval tényleg elég gyorsan mentem, de mindegy... Így legalább éjfél utánra haza is értem, az még nem annyira hajnal.

Még a kapunk kívül parkoltam le, s csak bemászom a kerítésen, mert persze a kulcsomat otthon hagytam, amilyen feledékeny vagyok. A kutyák már itt vannak és ugatnak, de amint megnyugtatom őket, hogy csak én vagyok és kussoljanak, akkor csak csaholnak kicsit, hogy újra látnak. Hát, igen, most jó ideje nem voltam otthon.

Nem először mászom át ezeken a kerítéseket, így hamar és könnyedén megvagyok. Gyorsan megszeretgetem Kópét és Taslit, aztán már megyek is a házba. Azt hittem, ha hazajövök, jobb lesz, de amint megláttam a házat, a földeket, az állatokat (már amennyit láttam belőlük), hirtelen rám jött a sírhatnék. Először azt hittem, azért, ami történt, de nem. Realizáltam, hogy könnyen lehet, hogy most jöttem haza utoljára. A küldetés veszélyesnek ígérkezik, aztán nem valószínű, hogy haza tudok jönni a végső harc előtt... Ki tudja, túlélem-e?

Vajon hiba volt eljönni most ide? Lehet, sokkal nehezebb lesz minden... Ezen gondolkodom, ahogy könnyedén feltöröm a zárat, persze nem teszem tönkre, meg lehet javítani. Csendesen megyek felfelé a lépcsőn anyáék hálószobájához. A házban néma csend van, mindenki alszik. Kicsit hallgatózom az ajtójuk előtt, nehogy rájuk rontsak... De ők is csendben vannak.

Halkan benyitok, majd mikor becsukom az ajtót, anya felriad, s már kelti is George-t, de megelőzöm őket.
- Csak én vagyok... Leah... - mondom halkan nekik, majd ahogy ezt felfogják, azonnal kikelnek. Tudják, hogy baj van, másképpen nem jövök haza ilyenkor. Magukhoz húznak, belőlem meg végre kiszakad a zokogás. Őket most még az sem zavarja, hogy a retkes, utcai cuccomban ugrottam be az ágyukba. Büdösen, koszosan, alkoholszagúan. Néha komolyan úgy érzem, hogy nem érdemlem meg őket.

Legalább egy fél óráig, ha nem egy óráig sírtam nekik, és még csak kinyögni sem tudtam, mi bajom van. Persze aggódtak, de inkább megvigasztaltak előtte. Én meg próbáltam csendben lenni, hogy ne keltsem fel a többieket. Egy óra múlva kb összeszedtem magamat annyira, hogy elmondjam nekik, mi történt. Ők tudtak mindenről, elvégre ők belementek, hogy Luke jöhessen ide. Nyilván ők is elmondták, hogy erre számíthattam volna, meg hogy vállaltam ezeket, amikre csak bólintottam és azt mondtam, hogy arra nem számítottam, hogy a legjobb barátomat elveszítem.

Nem tudtak nagyon sok mindent mondani, mert a félvér világ máshogy működik, mint az övék. De azt mondták, hogy ne adjam fel Jason-t és ha neki is legalább annyira fontos a barátságunk, mint nekem, akkor idővel be fogja látni, hogy többet ér velem lennie, mint rosszban lenni. Ez kicsit megnyugtatott és legmélyen bíztam abba, hogy neki is jelentett annyit a dolog, hogy túltegye magát ezeken az érzéseken.

Meséltem nekik Nick-ről is. Hogy két napja érkezett, de valamiért már ennyi idő után is szimpatikusnak tartom. Persze mindketten tudjuk, hogy hosszútávon ebből nem valószínű, hogy kialakulhat valami, de megijesztett. Egyedül Luke volt ekkora hatással rám és lássuk be, annak sem lett jó vége. Erre persze ők azt mondták, hogy felesleges hasonlítgatnom, mire én rávágtam, hogy azzal amúgy sem kezdünk jól, hogy Hádész fia. Erre kicsit elhallgattak, de George végül annyit mondott, hogy nem gondolja, hogy bármit is számítana egy kapcsolatban az, hogy ki kinek a gyereke. Én mondtam, hogy engem nem érdekel és nem is zavar, csak ha az apja vagy az enyém bekavar, akkor semmire nem megyünk.

Majd ezzel a lendülettel elmeséltem azt is, hogy kaptunk egy próféciát, s a küldetést vezethetem én, ráadásul az Alvilágba, ahonnan Nick elvileg ki van tiltva, szóval rettenetesen aggódom miatta, erre értettem, hogy nem indultunk jól. Nem akarom, hogy baja essen. Ráadásul másik tíz emberrel megyünk, köztük Jason-nel, aki gyűlöl és lelépett a francba. Azt is elmondtam, hogy rettegek attól, hogy most látom őket utoljára. Erre azért a szüleim is megijednek, s megint megölelnek és olyanokat mondanak nekem, hogy ne gondoljam ezt, eddig is mindent megoldottam, de most nem vagyok benne biztos. Úgy érzem, hogy a végkimenetelben valahogyan, de sérülni fogok. És ha döntenem kell, félek, hogy nem a jó döntést hozom vagy olyat, amibe belehalok.

Ezen sokat rágódtak, és nem is tudtak sok mindent mondani. George morgott egy sort, hogy milyen világ az, ahol a gyerekekre marad a piszkos munka és miért kell olyan döntéseket és küldetéseket végrehajtaniuk, ami még neki, negyvenévesen is bonyolult lenne. Anya csak megsimogatta az arcom és azt mondta, hogy tudja, hogy nem voltam könnyű gyerek Hermész természete miatt, de a sok rosszaság mellett tudja, hogy alapvetően nem vagyok rossz ember és hogy a társaim fontosak. Pontosan ezért bízik abban, hogy a fontos helyzetben mindent számításba tudok venni, akár Luke-ot félretéve. Azért megejtett egy kérdést, hogy akkor most Nick-kel mi is a helyzet és hogy legalább egy képet mutatok-e, mire figyelmeztettem őket, hogy ne ítéljék meg kép alapján, mert valószínűleg kitagadnának, erre csak halkan felnevettek, hogy szerintük ők elég toleránsak és nyitott személyek. Elmagyaráztam, hogy neki is elég nehéz élete volt, van, és hogy hozzám hasonlóan sok szarságba keveredett, de a szíve jó helyen van.

Anyáék persze meglepődtek a képen, de hamar túltették magukat az első sokkon és kíváncsian várják majd a fejleményeket. Ha lesz egyáltalán. Ha egyáltalán megérem, hogy elmeséljem... Végül nagyjából olyan három óra körül elfáradok én is annyira a sok szar miatt, hogy bár a testemben még dolgozik az energiaital, sokszor ez is fordítva hat, szóval eléggé kimerültem, így közöttük elalszom.

Rég nem aludtam ilyen jól. Nem jött Kronosz, nem jött sok rémálom sem. Reggel anya ébresztőjére kelek. Megkérdezte, hogy akarok-e beszélni a többiekkel, de megrázom a fejemet. Valószínűleg csak sokkal nehezebb lenne, ha még őket is látnám. Így hát csak gyorsan bekapok egy kis házi kenyeret vajjal, iszom egy teát, aztán segítek nekik az állatokkal. Meglátogatom Boriszt is, aki nagy bőgéssel köszön. Kivételesen megóv a hányásától. Kicsit vele is beszélek, nem mintha tudna segíteni, de azért jól esik vele is lenni. Végül kicsit még kutyázom, ahogy sétálunk vissza a házhoz. Anya készített egy kis kaját az útra, így reggel hétkor készen álltam visszamenni a táborba. Mint kiderült, ők kirándulni terveznek menni, így lassan elmentek kelteni a többieket.

Úgyhogy elköszöntem. Talán utoljára. Nem tudom. Végül kissé könnyedebben, de kissé üresen beültem a kocsiba, de nem tudtam elindulni. Ott álltam és néztem, ahogy a verandán reggeliznek. Hiányzott ez a békés családi élet. Hova tűnt? Miért érdemeltük azt, hogy egy háborút megvívjunk, ami kurvára nem is rólunk szól? Miért vagyunk megint eszközök? Ilyenkor tényleg komolyan elgondolkodom, hogy mennyivel jobb lett volna, ha lelépek Luke-kal és szarok mindenbe. De komolyan... Aztán mindig eszembe jutnak a többiek is, és tudom, hogy nem lehet. Meg hogy a családomért is csinálom, hogy biztonságban legyenek.

Aztán ahogy kijönnek a kapun mindannyian, hirtelen elönt egy érzés és kilépek a kocsiból, s amint meglátnak a tesóim, szinte felsikoltanak és felém szaladnak.
- Leah! Hogyhogy itt vagy? - kérdezte legidősebb húgom, Ashley.
- Volt reggel egy fél órám, gondoltam, benézek hozzátok, ha már útba esett úgyis... - mondom mosolyogva, ahogy boldogan megölelem őket.
- Tyű, néztél már ki jobban, minden rendben van? - néz rám kétkedve Lily.
- Kösz, hugi - nevetek fel. - Nagyon hiányoztatok... - mondom elszoruló torokkal.
- Jössz velünk kirándulni? - kérdezi lelkesen Rose.
- Biztosan sok dolga van, nem hiszem... - mondja csalódottan Martin, mire megsimogatom a fejét.
- Nem, tényleg nem megyek veletek... Mennem kell vissza, dolgom van sajnos... De jó volt titeket látni... - mondom boldogan, ahogy még egyszer megölelem őket. - Ugye tudjátok, hogy nagyon szeretlek titeket? - kérdezem tőlük.
- Jesszus, úgy hangzol, mintha utoljára látnál minket... - mondja Lily, mire Ashley megüti.
- Ne is mondj ilyet... - sziszegi.
- Majd igyekszem hazajönni, ha időm engedi, jó? És akkor majd társasozunk is, okés? - ígérem nekik, aztán lassacskán elindulnak. Még anyáékat is megölelem, aztán ők elindulnak és lassan én is visszatérek a táborba, elvégre majd egy megbeszélést is tartanom kell, addig meg talán alszom még egy kicsit. Hát, akkor vágjunk bele...

Jason alig látott maga elé a gondolatait elnyomó harag miatt, ahogy végigballagott az erdőben. Sietős léptekkel haladt egy korábbi rejtekhely felé, ahol még nem is olyan rég segítséggel rejtett el egy járművet. Segítség. Úgy érezte nem lesz képes többet elfogadni ilyet. Sőt mitöbb, már abban se volt biztos hogy annak idején jó ötlet volt e elfogadni. Emberekben bízni veszélyes dolog volt, ezért inkább mindenkitől tartott egy kis távolságot, még ha ez sokszor fel se tűnt. Nos, bebizonyosodott, hogy hiba volt kivételt tennie.

Viszonylag hamar elérte a motrot. Nem volt egy csúcs darab, de a városba való közlekedésre alkalmas volt. Nem tudta igazán, hova kellene mennie; csak el akart tűnni. El a naív, ostoba félvérek közül, el a nyavalyás táborból, azok közül akik az arcába mosolyognak majd a háta mögött összesúgnak. A helyről ahol sose becsülték meg, és mindig kinézték. Ahol úgy tűnt tényleg nincsenek normális emberek. A vezetés nem volt számára különösebb öröm; annak idején Nick és a fiúk mindig a nyugtató hatására hivatkoztak. Jason is látta a vad sebesség szépságét, de sose vonzotta annyira. Most azonban minél hamarabb el akart távolodni innen fizikailag is, ha már évek óta egyre távolabb került lelkileg.

Így aztán viszonylag hamar elérte Long island szélét, ahonnan már rálátott Manhattanre is. Egy pillanatra megállt a híd szélén; kissé fáradtnak érezte magát, de ez valahogy más volt. Kétségei voltak, és nem volt biztos abban, hogy hova megy. Haza. - az egyetlen szó amire most tudott gondolni. Összeszedi néhány szarságát az apartmannjából, majd reggel visszamegy az anyjához. Nem akart annyira ráijeszteni, hogy az éjszaka közepén állít be. Egyre inkább nehéznek érezte magát, ahogy a város éjszakai fényeit figyelte a motornak támaszkodva, miközben rágyújtott. Mennyiszer jöttek be ide.... De hiába volt. Bármit is mondott éveken keresztül, hiába beszélt. Hiába volt ott ő amikor kellett, mert az a semmirekellő elment... Nem volt elég. Azt se tudta minek próbálkozott már. Ökölbe szorította a kezét, s nagyot szívott a cigarettából, ahogy a szabad kezében továbbra is az égő öngyújtót tartotta. Magából kikelve hangosan felmordult, s megfordulva kezének egy céltalan intésével lángcsíkot húzott végig a fűben. Tűz. A túz mindig megnyugtatta valamire. Nem olyan volt mint az emberek; ha tápláltad és vigyáztál rá, mindig melegen tartott. Nem került ki és szervezkedett a hátad mögött. Nem törte meg az ember bizalmát. A lángok gyönyörűek és veszélyesek voltak egyszerre. Megtisztították a legmocskosabb dolgot is. Csupán azt kívánta, bár el tudnák égetni a múltat is.



- Nem kéne ilyen rosszul érezned magad... - szólalt meg egy távoli, de ismerős hang a lángok közül. Hesztia ezúttal nem személyesen jött el, csak a lángok képében mutatkozott meg. - Megértem az érzéseidet, de nem kéne ilyen hirtelen cselekedned... - mondta egy sóhajjal.



Jason hirtelen megtorpant, ahogy a lángok megszólították. Nem mintha ez lett volna az első alkalom, csupán nem számított erre épp most.
- Ah, szervusz néném. - biccentett a tűzben kialakult képmás felé. - Apám megint nem ért rá, igaz? - húzta el a száját egy keserű félmosolyra, ahogy inhalált egy újabb adag füstöt. - Kérlek ne fárassz ezzel. - sóhajtott fel ő is, ahogy a másik kezével idegesen végigtúrta a haját. - Tudom, hogy a küldetésről van szó, de elhiheted, hogy nem érdekel. Soha semmi előnyöm nem volt ezekből a gyerekes kis kalandokból, meg egyébként is vannak rajtam kívül vagy tizen erre az egészre... Nem kellek nekik. Soha nem kellettem. De nekem meg nem kell hogy tovább semmibe vegyenek, és hazudjanak nekem amikor épp nem is tettem semmit amivel kiérdemelném. Amikor.. tényleg segíteni próbáltam. - csuklott el a hangja egy pillanatra. Hesztia nem válaszolt az első kérdésre, és Jason nem is tudott leolvasni róla semmit ezzel kapcsolatban. Hiába volt hajlandó beszélni vele, az istennő maga is ugyanolyan titokzatos volt mint a többi olimposzi.

- Nem a küldetésről beszélek. A próféciák így vagy úgy, de mindig teljesülnek. Abban maximum annyit tudok segíteni, hogy pozitívabb kimenetele legyen, de nekünk, isteneknek, mindig veszélyes játék, hogy mennyire szólunk bele a dolgokba... Én most inkább az istennői munkámat végzem... Nem véletlen vagyok én az otthoni tűz melege... - morogta magában kicsit. - Tudom, hogy rossz érzés, mikor az ember úgy érzi, hogy átvágták vagy hazudtak neki vagy legfőképpen: mikor nem bíztak benne, de nem szolgált erre rá. És nem is azt mondom, hogy nem jogos a rosszérzésed, sőt. Nyugodtan tombold ki magad, ha ettől jobban érzed magad... Én csak azt mondom, hogy ne engedd bele magad egy gyűlölet-hullámban, mert ott fogsz kikötni, hogy mindent és mindenkit el akarsz pusztítani... Mellesleg ha lenyugodtál, kicsit érdemes a többiek szemével is nézni. Nem jó egyedül lenni, Jason... És csak azért, mert egyszer megbántottak vagy csalódtál valakiben, nem érdemes mindent eldobni, mert akkor azzal magadat is leírod, hogy mennyit ér egy barátság vagy egy kapcsolat számodra... - mondja komolyan.

Jason szeme megrándult ahogy az istenek beavatkozása került szóba. Irónikus volt ezt hallani, bár ezzel biztosan Hesztia is tisztában volt.
- Kár, hogy a többségük a szülés után elfelejt foglalkozni a családdal.. - forgatta a szemét Jason, majd ismét belélegezte a füstöt, lepöccintve a hamut a földre. A szabad kezével a ruháját szorította, mintha csak önmagát akarta volna összetartani. Ahogy a szál lassan kiégett, dühödten elnyomta azt az alkarján, a tűzbe hajítva a csikket.

- Elpusztítani mindent... Szép álom is lenne. - morogta, ahogy felnézett az égboltra. - Ah, de hisz úgyis ettől tartottak mind, hogy majd komplikáció leszek, hogy majd én fogok felrúgni minden rendet.. - mondta, ahogy egy önkéntelen mozdulattal ismét kihúzta a lángokat, elterjesztve azokat. Ahogy Jason sokadjára irányítja a tüzet, kicsit meginog, ahogy hirtelen megüti a fáradtság: még azért nem jött teljesen rendbe, s mostanra nem kellett sok ahhoz, hogy megint elájuljon. Ezzel azonban az istennő nem foglalkozott most, tudta, hogy felesleges volna. Jason keserűen szabadon engedte a lángokat, s ideig csak figyelte ahogy a tűz a saját ritmikus táncát járta, majd az utolsó pár mondatot meghallva idegesen pillantott az istennő mása felé. - Hogy én..? Hogy mennyit ér.. nekem? - mondta, ahogy közelebb lépett a tűzhöz, nem sok távolságot hagyva. Ismét felpillantott az égre, mintha gyorsan meg akart volna keresni valamit a csillagok közt, majd visszanézett Hesztiára. - Hogyan lehetne nekem nem fontos, amikor éveken át kellett hazudjak neki valamiről amitől megóvhattam volna? Amikor nem mondhattam semmit mert megint lesúlytottak volna rám fenntről, de még így is próbáltam jó irányba terelni, ő meg egy átkozott szavamat nem hallotta meg? Mindezt miért, egy újabb próféciáért?! - kérdezte emelt hangon, alig türtőztetve magát attól, hogy ismét kiabáljon. - Tudsz róla egyáltalán, nénikém? Vagy odafent egymás közt sincs idő ilyeneket megosztani? - Jason felsóhajtott, ahogy kitárta a kezeit, mintha valamilyen jelre várt volna. Hesztia csak egy aprót bólint, de nem mondott semmit. Felszegte a fejét, s úgy nézett a nőre. - Nem érdekel már az sem, hogy mit kapok érte; elég volt abból hogy olyasvalakik kezébe helyezem az életem akiket nem érdekel... - mély levegőt vett.

- Hermész tudott Lukeról. Évekkel azelőtt hogy megtörtént. Én is láttam, de nem mondhattam semmit mert megtiltotta. Nem mondhattam semmit Leahnak a fiúról akibe beleszeretett. Nem mondhattam semmit a táborozóknak a hőn szeretett hősükről. Mindent megpróbáltam, hogy eltereljem abból az irányból, de nem ment. Nem ment úgy, hogy nem tudtam elmondani neki. Talán el se hitte volna nekem.. - sóhajtott fel.

- Miből gondolod, hogy meg sem hallotta, amit mondtál? Miből gondolod, hogy nem gondolt rá, hogy nem vette számításba? Vagy akármi? - nézett jelentőségteljesen rá a nő. - Én sok mindenről tudok, Jason... - mondta titokzatosan - A tűz mellett sok mindent mondanak az emberek és istenek is. Ha a részleteket nem is tudtam, valamennyi tudomásom azért volt róla... - mondta, majd ahogy a fiú folytatja, megvillan a szeme vörösen. - A próféciák nem véletlen próféciák... Akárhogy is próbálkozik az ember, így vagy úgy, de megtörténik az, amit megjövendöltek. Erre neked hatalmas ráhatásod nincs, maximum a lányt tudtad volna megmenteni. De lehet, az sem ment volna vagy nem úgy, ahogy akartad volna. A prófécia be fog teljesülni, és a lánynak és neked is szereped van benne. Ha megakadályozni nincs is lehetőségetek, szereplői vagytok ti is... – tette hozzá komolyan, majd egy suhintással eloltja az összes tüzet, már csak egy kicsi ég, az is lassan eltűnik, de még az istennő megszólal.

- Nyugodtan dühöngd ki magad, Jason, megérdemled. Elárulva érezni magadat nem jó, megbántottak. De ne feledd, hogy ilyen vészterhes időkben nem érdemes egyedül maradnia az embernek, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen esetért eldobni mindent és mindenkit, elég hirtelen döntés lenne... - mosolyodik el kedvesen. - Ne aggódj, nem vagy egyedül és aki a barátod, az nem véletlenül az... Ne hagyd, hogy a rossz tapasztalataid elködösítsék az igazi kívánságaidat - suttogja még, majd eltűnik a láng és a nő is, de mintha még egy meleg érintést érezne az arcán.

Jason idegesen nyúlt ki a haldokló lángcsóva felé, megpróbálva életben tartani azt, de már túl gyenge volt hozzá. Haragosan sóhajtott fel, ahogy visszaballagott a motor mellé, még egy utolsó pillantást vetve a kiégett gyepre. A zsebébe nyúlva rövidesen rágyújtott egy újabb szálra, ahogy elnézett a város irányába. Még volt pár óra az estéből; de ő korán sem érezte még képesnek magát arra, hogy befejezze azt. Nem érdemes egyedül maradni… Jason úgy érezte, hogy ehhez már talán túl késő lenne. Nem volt biztos abban, hogy ezek után képes lesz e bármennyire is részt venni ebben a félvér konfliktusban; hiába volt már lehetetlen teljesen megtagadni azt. Nagyot sóhajtott, ahogy egy újabb adag nikotint jutatott a szervezetébe.

Alig egy órával később már jóval magasabbról nézett le a város fénylő képére. Ilyen későn már Manhattan is csendesebb volt, ritka zajongásokat leszámítva. Dühét egyre inkább felváltotta egy letargikus magányérzet, ahogy végleg elhagyatottnak érezte magát. Még mindig neheztelt a lányra. Az istenekre, amiért azok kialakították ezt az alaphelyzetet; amiért engedték, hogy kialakuljon. Semmit se gyűlölt jobban a próféciáknál. Egy olyan folyóban úszni, aminek az áramlata mindenképp erős lesz, bárhogyan kalimpál az ember. Itt, az Empire State Building tetején lenézve a városra igazán értette, hogy az emberi életük mennyire jelentéktelen a nagy egész szempontjából; micsoda irónia volt hát, hogy nekik, egy csapat sehonnai tininek szánták a feladatot, hogy mindezt megmentsék. Az egész nevetség tárgya volt, de úgy érezte épp eleget humorizált már ezzel; képtelen volt már mosoly és udvarias szavak mögé rejteni mindazt az undort és mérget amit ez az egész kiváltott belőle. Kivették az életét a kezéből, s elvárták hogy egy forgatókönyv alapján élje azt. S mindezért mégcsak elismerést sem kapott soha. Nem először járt itt a torony tetején; néha felszökött éjszakánként amikor épp valami komolyabb dolgot kellett átgondolnia. Ez volt a legközelebb, ahova bármikor került az Olimposzhoz, hisz ott valójában sosem látták szívesen. Az istenek szemében ő is csupán egy olyan bajkeverő volt mint az apja, vele együtt pedig az egész előző generáció. Mégis, az égiek minden hála nélkül, magától értetődő módon elvárták hogy ő, s vele együtt ezek az elhanyagolt kölykök majd azonnal rohannak a segítségükre. A legtöbben azzal próbálták magyarázni ezt, hogy „még mindig jobb megmenteni azt a helyet ahol mindenhol élünk mint engedni hogy elpusztítsák”. Jason már ebben sem tudott hinni igazán; úgy érezte jobb lett volna hagyni leégni az egész világot, befejezni mindezt a lángok nyugtató ölelésében.. Semmint egy olyan világban maradni, ahol valójában élni sem lehet; hisz milyen élet az, ahol az ember a maga döntéseit se hozhatja meg igazán? Ahol mindent próféciák meg hálátlan istenek irányítanak? Hasonlóképp, mi értelme lett volna egy olyan közösségben maradni, ahol nem becsülték meg? Hesztia szavai továbbra is ott lebegtek még a gondolatai közt. „Az igazi barátai.” Jelenleg nem érezte igazán, hogy rendelkezne ilyennel. Becsapva és elárulva érezte magát, ami talán nem lepte volna meg mástól … de Leah-tól igen.

L’appel du Vide

Jason a torony peremén állt, amint a lassan az égboltra felkúszó napot figyelte, alatta pedig a komótosan ébredező várost. Furcsa érzés töltötte el, ahogy az alatta elterülő mélység a maga furcsa módján hívogatta őt. Ahogy az utca koszos köve hirtelen mégsem tűnt olyan messzinek. Az elmúlt órákban itt elfoglalva helyét a létezés összes problémáján átrágta már magát, megannyi cigarettát elégetve. Életének értelme valahogy hiányzott, s nem látott sok indokot arra, hogy miért lenne érdemes azt folytatni. Nem volt egy kifejezetten depresszív alak; általában lefoglalta magát mindenféle gyarlósággal azért, hogy ne legyen ideje szomorúnak lenni. Néha azonban nem tudta kikerülni az egészet. Olykor az egész nehézségével rászakadt, elnyomta őt. A kérdés, hogy vajon van e értelme tovább folytatni így. Mégis, a helyzet iróniájában ő rettentően félt a haláltól; hisz még sosem élt igazán.

Valahogy azonban nem tudta elkerülni a gondolatot. Kit érdekelt volna egyáltalán, ha itt helyben leveti magát a toronyról? A szerencsétlen közmunkásokat akiknek fel kell vakarniuk a betonról? A helyszínelőket akiknek utolsó tette is további papírmunkát okoz? Az anyjának, aki - bármilyen szerető és gondoskodó - nem volt más mint az apja kis kísérletének eredménye? Vagy az apja, aki tizenéves kora óta felé se néz igazán? A sok félvér a táborban, akik reggel majd vidáman mesélik egymásnak, hogy "végre elment"? Thalianak, aki önként és dalolva verte bele maga az utolsó szöget a kapcsolatuk koporsójába az eskütételével? A bűntársának, aki hasonlóképp csak komolytalanságával tartotta magában az életkedvet? Vagy a lánynak, aki a barátjának hívta magát de évekig hazudott neki és elárulta őt?

Az életben az egyetlen biztos dolog a halál volt. De valahogy úgy érezte nem áll még készen rá. Fogalma sem volt mi kötötte igazán az élethez - talán csak valamilyen félelem. Mint sokszor eddig is, a harag ezúttal is egy lépés volt a jó irányba. Vagy legalábbis jobb irányba. A harag, mint afféle tiltott gyümölcs, a negatív motiváció. Mert a világ égni fog, s ő ott fog állni a tetején hogy lássa. Majd utána meghalhat.

Ahh, de ugyan... Mit érne el ezzel is?

A szomorú igazság az volt, hogy akármennyire szerette fontosnak érezni magát, nélkülözhetetlenül tehetséges és intelligens személynek - annak ellenére hogy ez így is volt - valójában nem volt más, csak egy porszem a sok közül. A világ létezett előtte, és létezni fog utána is. Nehéz volt átlátnia bármit is úgy... Hogy a rossz tapasztalatai elködösítették az igazi kívánságait.

Már fogalma sem volt hány óra körül járhatott az idő, mire leküzdötte magát a toronyról, s visszaült a motorra. Nem kellett sokáig közlekednie a még viszonylag üres utcákon, amíg elért az apartman komplexum elé, amiben a saját lakása várta. A járművet a legközelebbi parkolóban hagyta, s útközben ismét rágyújtva lassan ballagott az épület felé. Hirtelen megtorpant, ahogy aztán felfedezte az ajtó előtt az ismerős alakot.

- Nicholas... - szólt fáradtan, érzelemmentes arccal.

Maradj ébren... Maradj ébren... Csak... Maradj ébren... Az alvás nem neked való. Régen napokat buliztál át, most meg képes lennél egy padon bealudni? Hát hova süllyedtél? - kérdezem magamtól, miközben a létező összes módon próbálom a szemem nyitva tartani. Már az arcom is megmostam hideg vízzel egy közeli ivókútból, de hát semmi. Mindjárt leragad a szemem. És ha Jay pont akkor érkezne meg, kurvára megérte idejönni... Tényleg, mi van ha nem is jön? Akkor meddig várjak? Hm... Gondolkozz Nicholas, gondolkozz. Várjunk... Nicholas... Ezt én mondtam volna vagy más? 

Éppen a félálomból kelek fel, ahogy megpillantom Jasont. Hát, végül csak sikerült elbóbiskolni. De még jó, hogy köszönt nekem, különben úgy elsétált volna mellettem, hogy csak na. 

- Drága barátom, hát mi tartott ennyi ideig? - kérdezem megtörölve a szemem, majd felpattanok a padról és elésétálok. - Jó szarul nézel ki - paskolom meg a vállát. - Nincs kedved megreggelizni velem? Attól még te is jobb kedvre derülsz. Én fizetem - mosolygok rá álmosan. 

Lassan, mélyet szívott a füstből ahogy végignézett a padról nagy-nehezen felkelő Nicken, aki közelebb lépve igencsak szegényes mozgáskordinációt mutatott be. Elhúzta a száját, ahogy megszólította, s kifújta a füstöt.

- Mond, melyikük küldött téged ezúttal maguk helyett? Vagy már nem is számít nekik ennyire.. - sóhajtott, ahogy kabátja zsebéből előhúzta az energia italt amit még a sarkon vett egy automatából. A dobozt átnyújtotta Nicknek, akinek láthatóan nagyobb szüksége volt rá. Érdekes mód, a férfi nem hozta fel egyből a nyilvánvaló témát. Mégis, ez már most elkerülhetetlennek tűnt, így Jason kissé tanácstalanul állt régi barátja előtt. Iránta kifejezetten nem érzett haragot, hisz rosszat nem csinált; mégis, sejtette a szándékait, s azok jelen állapotában nem álltak hozzá túl közel.

Elkomorodva néztem Jasonra, ahogy azt merte feltételezni rólam, hogy mások küldtek. Mintha magamtól nem jöttem volna el. Felháborító! Még szerencse, hogy az energiaitallal kitud békíteni, amit örömmel el is veszek és a felbontás után rögtön bele is kortyolok.

- Köszi... Kérsz te is? - kérdezem tőle, felé nyújtva a dobozt. - És ugyan, szerinted érdekelne, ha ők küldtek volna utánad? Nem is ismerem őket, mi közöm van nekem hozzájuk? - vonom meg a vállam. - Magamtól jöttem, de ez nem jelenti azt, hogy ne számítana nekik is ez az egész... Leah is jött volna, de inkább meggyőztem, hogy ne - sóhajtom, mert attól félek, hogy ha meghallja a lány nevét, máris kiakad. - Egyébként nem akarlak győzködni semmiről, nehogy azt hidd. Teljesen jogosan hagytad ott őket, szerintem én is ezt tettem volna... - morgom, miközben eszembe jut, hogy Leah mennyire kitolt velem is. - Na mindegy, mihez kezdesz most? Segítsek valamiben? - nézek mélyen a szemébe, próbálom kiismerni előre, hogy hazudni fog-e vagy sem.