Percy Jackson és az Olimposziak

Ahogy megláttam a fiú arcát, összeszorult a szívem, de nem szabadott most engednem magamnak, hogy elbátortalanodjak.
- Tudom, hogy haragszol rám, és teljesen jogosan, nem fogom felmenteni magamat! - emelem fel védekezően a kezemet. - De nem szeretném, ha engem büntetnél a többiek miatt - nézek rá nagyon komolyan. - Én sohasem néztelek ki amiatt, aki vagy és én továbbra is küzdök azért, hogy ne érjen negatív bánásmód téged. Nekem nem kell bizonyítod, mert én tudom, hogy mire vagy képes és mennyit is érsz. Nekem számítasz úgy, ahogy vagy, ezt szerettem volna, ha tudod... Ne engem büntess azért, ami igazából fáj neked, mert én melletted álltam mindig is és fogok is - mondom ki őszintén, de tudom, hogy ezzel nem feltétlen segítek a helyzeten, szóval gyorsan folytatom, ahogy közelebb lépek.

- Megértem, ha időre van szükséged... Hova mész, legalább azt mondd el! Nem akarlak elveszíteni, Jason... Az egyik legfontosabb ember vagy az életemben, akár elhiszed nekem, akár nem - lépek egy kicsit közelebb és továbbra is érezheti, hogy igazat mondok. - Nem veszíthetlek el téged is... - halkulok el, ahogy gombóc nő a torkomban.

Jason idegesen fújtatott, ahogy próbálta leküzdeni az ingert, hogy ráordítson a lányra, belefojtsa a szót, faképnél hagyja. Nem volt már türelme a magyarázkodáshoz. Nem volt kíváncsi a kifogásokra, meg a sajnálatra. Évekig hallgatta Leah-t anélkül hogy bármit tudott volna az igazságról.

- Hazudtál nekem. - nyögte ki végül erőtlenül. - Éveken keresztül. Nem csak nekem, de mindenki másnak is. De tudod mit? Nem is érdekelne ha mindenki másnak hazudtál volna. Mindketten megcsináltuk már, nem?! - egy pillanatra elfordította a fejét. - Azt hittem legalább egymás közt nem kell. De legalább most már tudom az igazságot, nem igaz? - kérdezte egy erőltetett mosollyal, ahogy hátrébb lépett, kerülve az érintkezést a lánnyal.

- Ah, de hisz megint csak rólad van szó, nem? Te nem tudsz elveszíteni? Nem tudtad elveszíteni Luke-ot sem, ugye? Kit érdekel ha az egész világ megrohad, ha az a kétarcú kutya megmarad, nem?! És én vagyok önző? Azt magyarázod nekem évekig hogy igenis az én érdekem is megnyerni ezt a harcot, és pont te csinálod ezt? - kérdezte mereven, ahogy ismét hátrébb lépett, majd felemelte mindkét kezét, s mindkettövel intett akárcsak egy karmester. A Leah mögött égő tűz azonnal reagált, kettejük közt egy több mint másfél méteres lángfalat emelve, ezzel elválasztva őket. Bár Jason szempontjából már korántsem ez volt az, ami igazán elkülönítette kettejüket. Minden kérdést ignorált ami neki szegeződött; ő sem kapott magyarázatot, minek kellene megosztania a sajátját.

- A sok ostoba kisgyerek között benned láttam értelmet egyedül. Én bíztam benned. - nagy levegőt vett, ahogy egy újabb mozdulattal elhúzta a falat, kiszélesítve azt. - Nem fogom elkövetni ezt a hibát még egyszer. - fejezte be csendesen, ahogy sarkon fordult, majd tett pár lépést az ellenkező irányba. Ahogy felemelte a kezét, egy illúzió segítségével beleolvadt a környezetébe, teljesen eltűnve az éjszakában.

- Igen... - bólintottam nyugodtan, holott közben a torkomban dobogott a szívem. - Akár elhiszed, akár nem, a Lyra, Lottie és a te esetedben azért tettem, hogy ne kelljen hurcolnotok ezt a felesleges terhet... Lehet, rosszul döntöttem, de... Úgy ítéltem meg, hogy a sok szarságaink mellé ez igazán nem kell a nyakadba... Gondolom, ez is a hülye védelmezési természetemből adódik - mondom, majd ahogy folytatja, csak a fejemet rázom.

- Nem, ugyan már! - kérem ki magamnak, de érdemben nem tudok mit mondani, mert nagyon mondja a magáét és valahol igaza van. De valahol nincsen. - Igenis érdekel, mit gondolsz! - fakadok ki, azonban a következő pillanatban megjelenik egy tűzfal. Hát, mégis elveszítem... Ennyit arról, hogy megpróbálok ragasztó lenni. Ahogy az utolsó mondatait mondja, hirtelen beugrik Kronosz a hajón, amikor már csak ketten harcoltunk. Ugyanezeket a szavakat mondta: Hogy Luke-nak a nehezebb úton kellett megtanulnia, hogy ne bízzon a barátaiban. Hogy én voltam az, aki odalökte őt Kronosznak végül. És az, hogy ugyanezt mondja Jay is és ő is eltűnik, ki tudja, hova, teljesen összetör.

Nem tudok elköszönni, nem tudom azt mondani, hogy nem akarom, hogy itt hagyjon. Azt érzem, üres lettem. Elveszítettem két fontos embert az életemből és valószínűleg még többet, ahogy láttam a reakciókat. Bár ezzel tisztában voltam, amikor ebbe belevágtam, azt hittem, Jay ki fog tartani mellettem. Hogy többet jelentek neki. De úgy tűnt, tévedtem. Fel sem fogom, hogy a fanimfák a najádok segítségével eloltották a tüzet, ahogy lebotorkálok a dombról. Szédülök és hányingerem van és borzasztóan fosul vagyok. Annyira megszédülök, hogy ahogy a domb aljára érek, legörnyedek és kiadok mindent magamból. Úgy jól kihányok mindent, de még annyira sokkos vagyok, hogy nem tudok sírni, pedig jönni fog. Luke árulását és távozását kétszer is túléltem. De ha mindenki mást is elveszítek, azt nem fogom...

- Vajon mindig is én okoztam minden balhét ami körülöttem történt? - kérdezem nagyon halkan saját magamtól, ahogy Leah hangját hallgatom és közben a gondolataim mindenfelé elkezdenek járni. Először meglátogatom a még szinte gyerek énem, akit a kinézete miatt basztattak a többiek, majd utána azt a pillanatot, amikor megelégeltem ezt, és eltörtem az egyik srác állkapcsát. Aztán feltűnnek olyan emlékképek, ahol már a Jupiter Táborban értem el azt, hogy másoknak baja essen egy kis tömegverekedés keretében, a kis lázadásunkról nem is beszélve... Csupa fájdalom és erőszak amit én okoztam azáltal, hogy képtelen voltam megülni a seggemen. Talán tényleg jobb lett volna nem feljünni az Alvilágból. 

A gondolataimból Leah beszédének utolsó mondata szakít ki, amivel megtörik az a furcsa érzés, amivel az összes tekintetet magára szegezte és néma csendet teremtett a Nagy Házban. De most, hogy ennek vége, a békesség máris kezd eltűnni. Egy ideig a szememet Leah-n tartom, aztán Jay felé helyezem, aki láthatóan teljesen kikelve magából hagyja el az épületet. Hát remek, így kell elbaszni minden kapcsolatot. Most már nem csak a sajátjaimat, de másét is sikeresen tönkre tudom tenni. Hatalmas pacsi, Nick! 

- Na, jól van emberek, mindenki figyeljen rám! - üvöltök aztán egy nagyot, mielőtt még a lánynak nekirontanának, aki talán veszi is a lapot, mert ahogy rám figyelnek, gyorsan meg is szökik. Bár visszatekerhetném az időt, és akkor nem hagynám még az emeletről sem lejönni, nem hogy most ki innen. - Senki sem szeretné, ha az utolsó együtt töltött esténk így érjen véget, nem? Hát akkor tegyétek félre azt a kurva rossz kedvet, és élvezzétek az életet! Nem mindennap van lehetőség egy ilyen kellemes partira itt a Félvér Táborban. Bulizzunk csak tovább! És ne feledjétek, akik a missziós csapatba tartoznak, fent várja őket egy ínycsiklandó vacsora! Menjetek hát, nézzétek meg! - tekintek itt elsőkörben Nellie-re, aki talán a legjobban fogadta az előbb történteket, hátha veszi a lapot és megpróbálja legalább a küldetésre menők morálját fenntartani. Utána aztán, ha úgy érzem ez nem elég, bevetem hihetetlen pia osztási képességem, és sorra kezdem el a Jason féle kreált italokat osztogatni a rá vevők számára, amíg lassacskán az élet vissza nem tér ebbe a borzasztó házibuliba. Viszont amikor már hagynám el az épületet, hogy Leah és Jay után mehessek, meglepetésemre Charával találom szembe magam. 

"Kellemes parti" mondta Nick. Nellie nem ezt a szót használná, vagy ha ez számít kellemesnek, akkor nem akarja megtapasztalni az ellenkezőjét. De megértette, hogy mit tervez Nick, valahogy gyorsan oldani kellett a hangulatot.

Jason lelépett, valószínűleg nagyon rosszul eshetett neki az, amit most Leah bevallott. Akik már régóta közel álltak a lányhoz, azoknál természetes, hogy még jobban megérintette őket az igazság. Bátor dolog vagy pedig nagy hülyeség volt Leah-tól, hogy így mindenki előtt kijelentette, hogy az ellenséggel találkozgatott. Bár nem mintha jobb lett volna, ha ez a küldetés során derül ki. Jól tette, hogy inkább ős is kiment a Nagy Házból, különben még jobban elszabadultak volna az indulatok.

Nellie nem akarta elhinni, hogy most rá hárul a felelősség, hogy mindenkit rávegyen arra, hogy megőrizze a hidegvérét. De ahogy Nick is rávilágított, elsősorban a küldetésre indulókkal kell foglalkoznia. Körbenézett és először Jamest vette észre, akin látszódott, hogy eléggé összezavarodott. Szerencsére már nem volt ott a közelében Celtie, így Nellie elindult felé.
- James! Meg kéne keresnünk a csapat többi tagját, nem gondolod? - kérdezte a fiútól - Vár ránk egy terített asztal az emeleten!

Sikerült Malcolm-t és Jared-et is kiszúrnia a lassan csituló emberek között. Odaintett a két srácnak:
- Csatlakoztok? - kérdezte tőlük is, miközben próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Chara nem volt biztos abban, hogy mit gondoljon az imént elhangzottakról. Ő maga nem igazán szólt volna bele, de úgy érezte mások nem feltétlenül követnék a példáját; mégis, mindenki szótlanul hallgatott. Vegyes érzelmek töltötték el, ahogy viszonylag érzelemmentes arccal figyelte a történteket. Érzett egyfajta furcsa csalódást, valószínűleg a korábbi beszélgetésük eredményeként. Neheztelt Leah-ra, azért mert ezt elhallgatta mindannyiuk elől; de ő sem mesélt magáról másnak soha. Zavarta, hogy így konzultált az "ellenségükkel" - ugyanakkor nem volt számára idegen a gondolat, hogy az ember mindent megtenne azokért, akik fontosak neki.

De egyértelműen látta azt is, hogy ezzel nem mindenki ért egyet. Miután a fények visszatértek, több arcon tükröződött ugyanaz a harag; ez leginkább Todd reakciójában teljesült ki. Chara nem sajnálta őt; sosem kedvelte a srácot, de valahogy el tudta képzelni, hogy neki, mint aki közelebb állt a lányhoz, ez még súlyosabb felfedezés. Ahogy elé állt az ajtóban, egy pillanatra elgondolkodott valamilyen megjegyzésen.. De végül jobbnak látta, ha nem avatkozik ebbe bele. Nem az ő konfliktusa volt; egyszer visszarángatta már a srácot a táborba, azt senki nem mondta hogy itt is kell tartsa. Addigra már Leah is megindult utána; a lány kiengedte őt is, csupán egy közömbös pillantást vetve rá. Miután a páros kiért, röviden utánuk pillantott; odakinn már több helyen lángok világították be a tábort.

Az elkövetkező pár percet azzal töltötte, hogy visszafogja a tömegben álló felháborodottakat, akik esetleg a páros után mentek volna. Az önjelölt tűzoltó osztagot kiengedte, de igyekezett gondoskodni arról, hogy a többi kölyök ne menjen ki, csatlakozni ahhoz a vitához ami biztosan kialakult a Hermész kabin két rangidőse között. Időközben Nick is előadta a beszédét; ezúttal talán még egészen pozitív hatást is ért el vele. Ahogy aztán ő is az ajtóba ért, Chara kíváncsian pillantott rá.

- Te tudod mi történt? - kérdezte tőle nyugodtan, a tegnapi naphoz képest meglepően nem vádakozó hangnemet megütve.

- Oh, szia Chara - állok meg gyorsan az ajtóban. - Hogy mi történt? Eh... - sóhajtom, ahogy beletúrok a hajamba és szusszanok egyet a nagy sietségben. - Mikor érkeztél? Mennyiről maradtál le? - kérdezem, majd eszembe jut, hogy a jó modoromat már el is vesztettem, és az egyik még nálam maradt italt felé nyújtom. - Ezt csak neked hoztam! Valami gyümölcsös koktél, kevés alkohollal, egész finom. Szerintem ízlene. Egyébként örülök, hogy eljöttél, már vártunk! Legalábbis... Vártunk volna, ha... Hát, igen. Ha nem történik mindez - szegezem a tekintetem a földre, majd a látómezőmből már kikerült Leah után. Kissé össze-vissza áll a fejem, a gondolatok teljes kavalkádjában még azt sem tudom, hogy mit mondjak, vagy mit érezzek. - Figyelj, hosszú sztori, a lényeg, hogy Leah elmondott nekem olyat, amit nem kellett volna, én meg arra ösztönöztem, hogy mondja majd el nektek is, ő meg bekattant és ez lett a vége... - foglalom össze nagyvonalakban a történteket. - Oké, ennél több minden volt, de nem akartam, hogy ez történjen! Ah, geci, mindent tönkreteszek... - dőlök neki az ajtókeretnek, nekitámasztva a fejem egy hangos koppanással. Még a szemem is lehunyom egy pillanatra, hogy legalább azelőtt letudjak nyugodni, hogy Chara belekezd a kérdésekbe. 

- Épp időben arra, hogy a lényeget halljam. - sóhajtott, ahogy nekidőlt a falnak. Egy pillanatra elhúzta a száját ahogy Nick felényújtotta a poharat, s elemezte annak tartalmát. Végül aztán lassan emelte vissza a tekintetét az előtte álló srácra. - Milyen kedves... De még mindig nem iszom. - felelte szárazon. Majd a továbbiakban csak csendesen figyelte azt, ahogy Nick próbálta megmagyarázni a helyzetet. Határozottan úgy tűnt, hogy a történtek feldúlták őt is - és ezúttal nem csupán mérges volt, hanem a szó minden értelmében véve összezavarodott. Ahogy mondanivalója végére ért, Chara halkan felsóhajtott, ahogy egy kissé erőltetett mosollyal az arcán felegyenesedett, közelebb lépve Nickhez.

- Hm, szóval te javasoltad neki hogy ne tartsa titokban? - kérdezett vissza, valójában nem is várva választ. Egy pillanatig emésztette az elhangzottakat ő is, majd valamivel halkabban folytatta - Szinte meglep, hogy helyes döntést hoztál. - egy pillanatra megállt, s mély levegőt vett mielőtt folytatta - Ezt most valószínűleg nem te okoztad. Mindketten problémásak voltak, rég mielőtt idekerültél volna. Ostobaság azt gondolni hogy miattad tört felszínre az egész, csak idő kérdése volt. - jegyezte meg végül.

Chara visszautasítására csak legyintek, végülis mire számítottam volna. De egy próbát azért megért. Amin már jobban fennakad a szemem, még ha csukva is van, ahogyan lereagálja az egészet. Szinte már... Együttérzően. Még így, felzaklatva is, most visszafogta magát, amiért rendkívül hálás is vagyok. 
- Megnyugtató, hogy ezt mondod - mosolygok a lányra. - De attól még a bűntudat nem múlik el. Tudod, pont így voltam ezzel én is, hogy jobb előbb, mint később, esetleg egy olyan helyzetben, amikor életek is múlhatnak ezen... De nem így gondoltam, hogy rögtön, egyből mindenki előtt. Most Jason úgy érzem napokig hozzánk sem fog szólni, hogy lesz így ebből együttműködés? Ahg, faszság az egész... Tényleg, min is akadt ki ennyire? Mármint... Miért voltak problémásak? Volt valami közöttük, vagy..? - teszem fel óvatosan a kérdést, mert Jay szó szerinti kirohanása még engem is meglepett, pedig ismertem már egy ideje, és a legrosszabb, legszarabb helyzetekben sem viselkedett így. 

- Nos, nem tudom ezután hogy fog működni az egész. - felelte halkan, ahogy az ajtón kívülre pillantott, ahol már több helyen lángok világították meg az éjszakát, amit Percyék igyekeztek minél hamarabb eloltani. Ahogy aztán Nick is felhozta a másik srácot, Chara egy pillanatig hallgatott. Számára, mint aki az utóbbi évet a táborban töltötte el, és látta az itteni embereket érintkezni egymással, valahogy sokkal nyilvánvalóbb volt a helyzet mint Nicknek.. Hiába ismerte a másikat évekkel ezelőttről.

- Napokig? - kérdezett vissza, visszafordulva a sráchoz - Csodálkoznék, ha egyáltalán megtalálnátok mielőtt véget ér a küldetés. - ismét kis szünetet tartott, egy pillanatnyi időt adva Nicknek hogy feldolgozza az elhangzottakat, mialatt ő mellé állt. - Annak idején már csinált ilyet. Még pont nekem kellett visszarángatnom. Azt hiszem ezúttal nem akarja majd hagyni, hogy így legyen. - mutatott a kint dúló lángokra. Finoman megvonta a vállát, ahogy a következő kérdésen elgondolkodott. - Pletykák voltak miután Luke elment, de nem látszott változás. De évek óta közel állnak egymáshoz, pedig Todd nem sok mindenkit vesz emberszámba. - húzta el a száját. - Ami azt illeti Luke-ra ez mindig kifejezetten igaz volt. Őt különösen utálta, főleg miután lelépett. Az egyetlen valamirevaló bevetése alatt megpróbálta megölni.. - tette hozzá merengve, ahogy ismét Nickre pillantott; valahogy úgy érezte, hogy amikor szóba elegyednek, nem neki kell majd elmagyaráznia a szituációt, hanem fordítva.

- Oh, bazdmeg... - préseltem ki a szót mérgesen, ahogy Chara felvilágosított arról, hogy felejtsem el a hiú ábrándomat, hogy Jay a küldetésen még velünk lesz. Hogy én mennyire jól megtudom választani az időpontot, amikor ki kell robbantani egy ilyet... - Szóval innen a kettőtök ismerettsége... - bólogattam nagyokat, ahogy folytatta a lány. A többi történet azért egybepasszol azzal, amilyen indulatosan mesélt Lukeról, de hogy Leah "árulásán" így kiakadjon... Nem tudom, én mit tettem volna a helyében. Valószínűleg ugyanezt, szóval nincs jogom bírálni őt azért, amiért most telt be nála a pohár, hogy elmenjen. Pont mint régen nálam a Jupiter Táborban. Igen, azt hiszem teljesen megértem Jasont.

Egy gyors arcdörzsölés után elállok az ajtókerettől, és újra kinézve gondolkodok el azon, vajon most mit lehetne tenni. Először persze Jay után mennék, bár ötletem sincs, mennyire örülne nekem. Aztán ott van Leah is, akire bár talán haragszok még, most úgy érzem, én voltam a balfasz vele szemben. Egyszerre szeretnék mindenki mellett ott lenni, mindent jóvátenni, és mindenkinek támaszt nyújtani, holott tudom, ez képtelenség. És nem is az én feladatom lenne, abból kiindulva, milyen régi történet már ez. De mégis én hoztam a felszínre, így aztán ugyanúgy felelősnek érzem magam. Végül aztán nem is teszek fel több kérdést, csak Charára pillantva előrelépek és úgy kezdek bele. 

- Megnézzük őket, mielőtt valamelyiküknek baja esne? - kérdezem halkan, és bár nem mondom ki, valahol jól esne, ha most ezt nem egyedül kéne csináljam. Persze, eleve nem is kéne ebbe beleszóljak, de nem érzem úgy, hogy ebből kiszabadna maradnom. De őt sem kéne ebbe belerángatni, nem igaz? - Vagy, tudot mit, intézem egyedül. Azt hiszem, nem hiányzik ez neked - mondom végül, ahogy lassan tovább indulok a messzeségbe, a lángok irányába. 

A lány finoman elhúzta a száját, ahogy Nick a kettejük "ismeretségét" említette. Ő nem nevezte volna így; sőt mi több, inkább meg is feledkezett volna róla. Chara lassan fordult Nick után, ahogy az zavartan bámult ki az ajtón. Úgy tűnt, csupán most tudatosult benne, hogy mennyire komoly a helyzet. Nem tudta, mit mondjon neki. Vagy hogy egyáltalán kellett-e volna bármit is; nem ismerték egymást igazán. Persze a mai nap meglehetősen kínos módon több dolgot is megtudtak a másikról mindketten, mégis... Nem érezte igazán helyénvalónak azt, hogy most nekiálljon vígasztalni a srácot. De valahogy nem tűnt helyesnek az sem, ha csak így hagyja az egészet.

- Tudod, hogy nem mindenről te tehetsz és nem mindent neked kell megoldanod, ugye? - kérdezte aztán halkan, ahogy kilépett mellé az ajtóba. - Megvígasztalhatsz bárkit, de ez az ő konfliktusuk, nem a tiéd. Ha esetleg tudsz is segíteni.. Nem neked kell helyrehoznod. - vonta meg a vállát. Rövid szünetet tartott, ahogy a közben már fogyatkozó lángokat figyelte, majd lassan visszanézett Nickre. Halkan sóhajtott, s az erdő fele biccentett. - Mindenesetre... Menjünk. - tette hozzá, ahogy elindult kifelé a fák közé.

Chara támogatásán egy pillanatig elgondolkodtam. Nagyon sokszor próbáltam másnak azt mutatni, hogy semmi sem érdekel, én nem tartozok senkinek felelősséggel, felőlem bármi történhet, nem az én dolgom. De hosszú évek során sajnos rákellett jöjjek arra, hogy ez a körülöttem felépített fal bizony képes bizonyos helyzetekben megrepedni. És ez is egy ilyen helyzet volt.

- És mi lesz, ha mind meghalunk a küldetésen, csak mert nem léptünk közbe akkor, amikor tehettük volna? - kérdeztem halkan, ahogy hátrapillantottam a vállam mögött, ahogy Chara utánam indult, minden hálámat elnyerve ezzel, úgy a holnapi napig. - Hol húzódik a határ? Mikor kell ráhagyni másra a dolgokat, és mikor kell minden tőled telhetőt megtenni, hogy a másik válláról a terhet levedd? - kérdeztem a lánytól, bár sejtettem, hogy erre a választ ő sem tudja. Nem is vártam meg a reakcióját, helyette gyorsítottam a tempón, és most már szaladva haladtam arra, amerre a lángok hirtelenjében újra felerősödtek egy hatalmas falat húzva Jay és Leah közé.

- Oh bazd... - morogtam magamban, ahogy közelebb érve világossá vált mi is történik. Bár a lángok elég fényt adtak, a sötétben való tökéletes látásomnak azért köszönetet mondtam, amikor láttam az elsétáló Jasont, ahogy egyszer csak eltűnt mindenki szeme elől. Aztán megpillantottam Leaht is aki... Finoman szólva is, igencsak szar állapotban ballagott le a dombról. És ekkor az eddigi bűntudat és szomorúság mellé egy kis rosszindulat, egyfajta káröröm is társult. Most úgy éreztem, ez a kárpótlás azért, amiért ilyen... Szar estém lett a tökéletes helyett. Ez a fajta kétes érzés már régóta kísértett, fene tudja, talán pont a származásom miatt számtalanszor éltem már át, hiába próbáltam fejleszteni magam, sosem sikerült leküzdenem. Egyszerűen bennem volt az, hogy örüljek neki, ha fáj annak a szíve, aki összetörte az enyémet, vagy másokat bántott meg. Persze itt még erről nem lehetett beszélni, de az egész vitánk így is kiváltotta azt, hogy a sajnálat mellett, amit Leah iránt érzek, megjelenjen egy káröröm is. Másfelől pedig ott volt az az érzés is, hogy Jay jogosan tette mindazt amit, és ez talán kellett is Leahnak, hogy kissé más szemszögéből lássa a dolgokat.

Egy ideig csak bambán álltam, többször átfutva gondolatban a különböző helyeket, hova mehetett Jay. Szívem szerint utána mentem volna, de Leaht sem hagytam volna hátra, ráadásul nem akartam jobban kiborítani a srácot. Így inkább végül Leah felé vettem az irányt, amivel talán meg is sértettem a bro code-ot, de jelenleg ezt láttam a legjobb döntésnek. Megnézem Leaht, mielőtt teljesen elveszik a bánatában, és addig hagyom lehiggadni Jasont is, akit talán még egyszer sem láttam ilyennek. Utána minden bizonnyal tudok már vele józanul beszélni. Már ha megtalálom egyáltalán...

- Basszus, fogd a haját! - szóltam oda Charának, ahogy Leaht elérve éppen okádó módban találtuk. Nem egyszer segítettem át ezen az állapoton lányokat - bár ők leginkább a túlzott alkoholfogyasztás miatt kerültek ebbe a helyzetbe -, így aztán miután a szükségszerű ürítéssel végzett, finoman leültettem a fűbe és adtam neki pár zsebkendőt meg egy kis üveg vizet, amit az egyik oltással ügyködő sráctól csórtam. - Mondd, mit segítsünk? Jobban vagy már egy kicsit? Hívjunk ide egy orvost? - kérdeztem aztán halkan, fél szemmel Charára tekintve, hátha tud valamit javasolni a kellemetlen helyzetre.