Percy Jackson és az Olimposziak

- Olyan nem volt - vigyorodok el, ahogy visszaemlékszek. - Egy másik bulin már történt hasonló, ott páratlanul voltunk, szóval aki egyedül maradt, az ment azzal a kettővel, akivel akart. Így igazságos, nem? Minden tiszteletreméltó pár bevonná azt a harmadikat, aki éppen pórul járt.

- Áh, Luke, biztosan nagyon szeretted, ha ennyit mesélsz róla és így kötődsz hozzá... - mosolyodok el, ahogy megsimítom Leah haját, bár ez hamar leolvad az arcomról, ahogy folytatja a meséjét. Nem éppen egy ilyen fajta extrém történetre számítottam és nem is nagyon díjazom, hogy egy ilyennel rukkolt elő egy kivételesen jól megszervezett randin, kissé elrontva azt. Még a bennem lakozó, bajtársiasságot és kötelességet kivételesen jól ismerő énemet - ami meglepő, de tényleg ott van valahol jó mélyen - is előhozza, hogy kiakadjon. - Te most... Te most mondod, hogy végig azzal az emberrel lógtál együtt, aki amúgy az egész tábor elpusztítására, az istenek kiirtására és Kronosz tervének megvalósítására törekedett? Komolyan? - nézek rá nagyokat pislogva, kissé erőtlenül feltéve a kérdéseket, mert nem tudom egyelőre eldönteni, hogy ez komoly, vagy vicc, esetleg egy teszt? Még egy félmosolyt is megvillantok, ahogy csak kínosan nézek rá és várom a magyarázatot.

Csak egy hatalmasat bólintok. Egyszerre érzem magam borzalmasan, de egyben megkönnyebbülve is. Annyi éven keresztül hordoztam ezt magamban, és annyira jó volt végre kiadni magamból. Nick... Más volt. Én is máshogy éreztem iránta, hiába alig láttuk egymást még, megbíztam benne. Mondhatni biztonságban éreztem magam vele, ami ritka. Ráadásul nem kötődött a táborhoz, nem ismerte itt az embereket, de legfőképpen nem ismerte se nem Luke-ot, se nem a helyzetet, csak annyira, amennyire szükséges volt: tehát nem kötötték személyes érzelmek semmihez. Bíztam abban, hogy talán jelentek annyit, hogy meghallgat és esetleg képes a saját érzelmein felülkerekedve meg is érteni, amit szeretnék, mert nem vakítja el a gyűlölet egy olyan személy iránt, akinek meg sem próbálja megérteni az indokait vagy az évek alatti változásait. Úgyhogy csak kiömlik az belőlem, amit évekig magamban tartottam.

- Először borzalmasan éreztem magam emiatt... De közben bennem volt az, hogy meg akarom menteni saját magától, a sorstól, amit maga választott... - csóváltam a fejemet. - Apa is nem egyszer megkeresett azzal, hogy mentsem meg, de fogalmam sem volt, mit tudnék tenni ekkora nyomásssal a vállamon. Aztán észrevettem. Jó hatással voltam rá. Az elején nagyon forrófejű volt és mindenképpen teljesíteni akarta a tervet, de aztán... Megváltozott. Elkezdte megkérdőjelezni magát és az egész küldetést. Zavarta a felesleges ölés, Annabeth-t és Thalia-t is több ízben megmentette és ő a félvéreket nem akarta bántani. Csak az isteneket. Kora tavasszal utoljára eljött hozzám - halkulok el és gombóc nő a torkomban. - Azt mondta, nem akarja tovább csinálni ezt, hogy nem akarja a testét Kronosznak adni, mert csak pusztulás lesz a vége. Hogy meneküljünk el ketten... - csóválom meg a fejemet. - Ő is Hermész gyereke, nem lehettem biztos benne, hogy csak rá akar szedni, nem bíztam benne teljesen. És amúgy sem hagytam volna magam mögött mindent, mert attól még, hogy ketten elmenekülünk, Kronosz nem állt volna le. Hiszen ez volt az indokom is, ezért érzem úgy, hogy ha bár bűnös vagyok, nem vagyok a legrosszabb... Mert mi lett volna, ha bármikor megölöm Luke-ot szerinted? Hm? - pillantok hirtelen rá elég komolyan. - Tegyük fel, megölöm. Szerinted Kronosz leállt volna? Dehogyis... Akkor most valószínűleg nem Luke testében lenne, hanem Ethan-ében, ugyanott vagyunk, de még meg is öltem volna egy számomra fontos személyt. Semmit nem segített volna. Ráadásul tudtam, hogy tudok hatni rá és bíztam abban, hogy hamarabb belátja a dolgokat, mint ahogy belátta... Őszintén? Igyekeztem belőle titkos információkat is kiszedni, néha ment, néha kevésbé. Gondolom, ez kölcsönös volt... Tarthatsz egy utolsó szar szemét szar alaknak, de én úgy ítéltem meg, hogy egy kicsit sem segítek a dolgon, ha ártok Luke-nak, mert Kronosz ugyanúgy végig vitte volna a tervét, csak mással, mert semmit nem jelentenek neki ezek az emberek, csak eszközök a tervéhez. De ha közel tartom magamhoz, tudok rá hatni, meg tudom győzni, vagy legalább jobb képet kapunk abból, mi lesz. Mert bizony volt, hogy emiatt tudtunk valamire jobban felkészülni, még ha a többiek ezt nem is tudták... - mondom, majd nagyot sóhajtok. - Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy akkor, ott elküldtem, hogy nem fordítok hátat a társaimnak. Segítenem kellett volna neki. Miattam ment vissza Kronoszhoz és miattam lett ő a teste... Én voltam az, aki miatt meghalt... - csordul le két könnycsepp az arcomon, ahogy a kezeimet vizsgálom.

- Oh persze, már megint az apukád... Gondolom nehezére esett volna támpontokat adni, hogyan csináld - morgom, majd gyorsan intek, hogy folytassa csak, nem akartam félbeszakítani, ez csak kicsúszott a számon.

Persze ahogy tovább beszél, egyre több ilyen lenne, de inkább hagyom, hogy csak engedje ki magából ezt a sok szart. A végén is inkább magamhoz szorítom, ahogy látom, hogy elpityeredik, mintsem nekiálljak vele vitatkozni azért, amiket tett. Bár megtenném, ha a józan észt követném, de inkább most a szívemre és arra a csöppnyi jóságomra hallgatok, ami még van bennem. 
- Naa, gyere ide, nincs semmi baj, nem a te hibád... - simogatom meg, ahogy igyekszek megnyugtatni. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egy hülye poént is majdnem eltolok, de ismervén magam, mihez vezetett az, amikor képtelen voltam ezt megállni, most erőt veszek magamon és csöndben maradok. Sőt, jó ideig tényleg csak hallagatok és csak később szólalok meg. 

- Oké, először is, cuki vagy amikor szomorú vagy, de attól még nem jó így látni téged... - próbálom kicsit felvidítani. - Másodszor, mint ahogy mondtad, ha elmész vele sem változott volna semmi. Kronosz keresett volna mást és még jobban oda tudott volna baszni a tábornak, ha te nem vagy itt. Vagy az is lehet, hogy ugyanúgy átvette volna Luke testét és megölt volna téged... Szóval semmi közöd nem volt ahhoz, ami történt vele. Néha... Nem tudunk mindenkit megmenteni - mondom halkan, ahogy beugrik egy két régi, rossz emlék. - Nem mondom, hogy rosszul döntöttél akkor, amikor ezeket a dolgokat csináltad... - fújom ki jól a levegőt, ahogy próbálom megfogalmazni, mit is mondjak és hogyan. - De néha be kell látni, amikor valamit nem tudsz egyedül végigcsinálni - mondom végül. - Én megértelek, hasonlón átmentem már én is, és tudom, hogy milyen érzés lehetett mindezt átélni... De ha a többieknek szóltál volna, talán segíthettek volna. Lehet együtt sikerült volna visszatéríteni Lukot és megmenteni. A fenébe is, talán még most is sikerülne... Én elmondanám Kheirónnak mindezt. Ha kell, megyek veled, beszélek én helyetted... De neki tudnia kell erről. Mert akkor látná, hogy van Lukeban még jó. És ha még él, akkor ez a hasznunkra válhat. Segíthet nekünk. Senki sem várhatta volna el tőled, hogy egyedül mérd fel a helyzetet, hogy megtudod-e még menteni vagy sem, ahogy azt sem, hogy ezt teljesen egyedül oldd meg... Ezért jó, hogy ezt elmondtad, mert már nem vagy ebben egyedül. Én nem ismertem őt, nem tudom milyen ember. Az istenek kiírtásával mindennél jobban egyetértek vele, és biztos vagyok benne, hogy ő sem ezt akarta, ami történt. Tudni kell, hol kell valakit elengedni, de küzdeni is tudni kell a már egyesek által lemondott életekért. De Lukeot lehet már nem lehet megmenteni... És nem, nem azt mondom, hogy engedjük el, bélyegezzük meg árulónak, vagy ne reménykedjünk abban, hogy még visszatérhet. De ne próbálkozzunk azzal, hogy megmentsük. Ha kell... Hozzuk meg az áldozatot. Ha van más út, próbáljuk meg, de csak akkor, ha nem veszélyeztetünk ezzel másokat. És igen, ezeket a döntéseket akkor és ott, amikor szemben állsz vele, rohadt nehéz meghozni, de ezért leszünk ott veled. Viszont csak akkor segíthetünk, ha erről beszámolsz a többieknek. Legalább Kheirónnak és a mocskos tizenkettőnek, akik elindulnak megmenteni a világot. Elvégre az őszinteség mindennél fontosabb, nem? - mosolygok rá vígasztalóan, miközben elásom magamat fejben, hogy pont én kezdek papolni erről a hátam mögött ködbe burkolózó múltammal...

Valahol szeretném, ha leüvöltene. Ha megmondaná, hogy rosszul tettem, amit tettem. Ha azt mondaná, hogy borzalmas vagyok és megérdemlem, amit kaptam. De ehelyett csak megértő, és ez talán még rosszabbul esik. Legalábbis a lelkiismeret-furdalásom az egekben van emiatt, így nem is tudom elengedni magamat, amikor magához szorít. Azért azon röviden felnevetek, amikor azt mondja, cuki vagyok, de csak egy pillanatig tart.

- Lehet... Mindegy is... - legyintek, aztán megrázom a fejemet. - Nick, Annabeth-en és Thalia-n kívül senki nem vette észre, hogy esetleg nem egy szar szemét szar alak ő... Ők úgy voltak vele, hogy rossz oldalon áll, akkor annyi... Egy rossz fiúval kevesebb, addig sem kell foglalkozni vele. Persze, én ezt megértem, hiszen akkor az összes átállt félvérrel foglalkozni kéne így, akkor meg csak toporognánk, de ebben a helyzetben Luke a főgonosz, nem nagyon akar senki arról beszélni, hogy esetleg nem rossz, mert akkor... Megcsappan a lendület, hogy harcoljunk... - mondom, majd felsóhajtok. - Majdnem biztos vagyok abban, hogy Kheirón tisztában van Luke érzéseivel... De nem szólhat bele egy csomó mindenbe... Én és Annabeth is nyíltan felvállaltuk a nézeteinket, hogy mit gondolunk Luke-ról, de süket füleket találtunk... - mondom, majd ahogy folytatja, kicsit habozom.

- Mielőtt a táborban találkoztunk volna mi ketten - mutatok magunkra -, akkor előtte mi egy küldetésen voltunk, ahol felrobbantottuk azt a hajót, ahol a szörnyek és Kronoszék is voltak. Ott... Életveszélyesen megsérült és... Akkor visszatért egy pár pillanatra. Láttam a kék szemeit, az ő hangja volt, az ő arcvonásai... Én meggyászoltam és úgy tekintettem rá, mintha meghalt volna, de nem így volt. Nem, nem képzelődtem, kérdezd meg Lyra-t! - védekezek gyorsan. - Nem tudom, hogy lehetséges-e ez vagy hogy megmenthető-e, de... Nem akarom feladni és apa is eljött újra, úgyhogy ő is úgy gondolja, hogy van remény... - magyarázom, majd védekezően felemelem a kezemet. - Ettől függetlenül, ha oda jutunk, hogy a világ sorsa vagy Luke élete, akkor készen állok elengedni. Meghozott egy döntést, aminek következményei vannak. Nem mellesleg a Nagy Prófécia Percy-ről szól hála az égnek, nem rólam... Úgyis az ő kezében van a végső döntés valahogyan, úgyhogy nekem ezen nem kell agyalnom, azt hiszem... Maximum valamilyen ráhatásom lehet a dolgokra... - gondolkodom hangosan, majd kicsit ijedten nézek rá. - És mégis hogy szeretnéd, hogy számoljak be erről? Ahogy mondtam, itt szinte mindenki más elítéli vagy legalábbis neutrális, vagy nem meri felvállalni a dolgot... Nem akarom, hogy a küldetés megkezdése előtt szétessen a csapat... - ingatom bizonytalanul a fejemet.

- Leah, figyelj rám... - kezdem most már kicsit türelmetlenebbül. Eleve nem akarok itt lenni a táborban, nem akarok küldetésre menni, nem akarok az apám gyermeke lenni. De most még a nyakamba kaptam egy fasza kis felelősséget is, amit akárhogy próbálok megosztani másokkal, csupán ellenállásba kerülök. Talán ideje félretenni a meggyőzést azzal, hogy megmenthetjük még Lukeot... Még ha én is látok erre vajmi kevés esélyt. - Ha megöljük Lukeot, Kronosz átmegy egy másik testbe, nem? Akkor mi értelme lenne ennek? Nem csak azért akarom, hogy beszélj erről Kheirónnal, hogy mindenáron megtudjuk menteni a barátod, hanem azért, hogy kitudjunk még indulás előtt eszelni egy jobb tervet. Azért nem fogadták el a nézeteiteket, mert nem volt bizonyíték rá, csak mondtátok a magatokét. Ha tudnák a többiek, hogy veled hogyan viselkedett, hányszor változtatta meg a tervet, hogy másoknak ne essen baja, talán elhinnék, hogy van ott még jóság. És akkor nem arra menne el a küldetés, hogy megöljük, aztán üldözhetjük Kronoszt, hanem véglegesen el is pusztíthatjuk, akár Luke segítségével. Ha ennyi nehéz kinyírni azt a titánt, össze kell fogjunk. De azt nem lehet úgy, ha ilyeneket elhallgatsz a többiek elől! Táborlakók haltak meg... Igen, nem tudtad volna megakadályozni, de most talán most megtudod, ha szólsz Kheirónnak - fújtatom ki a levegőt, majd ahogy folytatja, úgy érvelek tovább én is. 

- Na tessék, erről beszélek! Luke még talán életben van és te nem akarod feladni. Nem is akarlak erre kérni. De most lehet azt mondod, hogy ha választani kell a világ és közte, a világot fogod, de kitudja megteszed-e... Mert ilyenek az emberek. Ilyenek vagyunk. Én is ilyen vagyok! Az egész osztagom meghalt miattam! Érted? A barátaim haltak meg miattam! - fakadok ki kicsit. - Egy emberért feláldoztam mindenkit, akit meg sem tudtam menteni! De cserébe mindenkit vele együtt a halálba rántottam... - mondom halkan ahogy a padlóra szegezem a tekintetem, és elterelve a figyelmem a rossz emlékképről tovább folytatom a dolgot. - Te mondhatod, hogy a Nagy Prófécia arról a tököm tudja kiről szól, ha a miénkben benne van az a sor, ami rohadtul arról szól, hogy megtudjuk-e menteni azt, akit legjobban akarunk... Vajon kire utal ez a sor, ha nem rád és Lukera? Szólj Kheirónnak! Ez nem játék, Leah! Ha eddig nem sikerült elengedni, mondhatsz te bármit, lehet nem fog sikerülni akkor sem, amikor sokkalta nagyobb a tét mint pár táborozó élete. De ha ott állunk melletted, és eleve mindenki arra törekszik, vagy legalább számításba veszi azt, hogy segítsünk neked és ezáltal Lukenak is, nem rád hárul a döntés. Érted miről beszélek? - kérdezem szomorúan rápillantva, kicsit most felkavartak az érzelmeim. - Közösen tudunk neked segíteni... És talán Lukenak is. Ha viszont meg kell hozni a halálos döntést, nem egyedül állsz azzal szembe. És nem történhet meg az, hogy nem teszed meg azt, amit megkéne...

- Nem tudjuk, pontosan mi történik, ha megöljük Luke-ot. Az biztos, hogy késleltetnénk Kronosz kiteljesedését, mert jelenleg arra használja a testét, hogy elég ereje legyen. Nyár végén fog kiteljesedni, Percy szülinapján valószínűleg... Szóval az értelme az lenne, hogy nyerünk még időt, amíg kitaláljuk, mit csináljunk... Valószínűleg egyből nem tud egy másik testbe menni, szóval az is idő lenne még, amíg azt előkészítik. És de, volt bizonyíték... Az, hogy megmentette Annabeth-éket, hogy elbizonytalanodott, hogy egyre jobban megkérdőjelezte magát... Ezeket mondtuk mi, elmeséltük, mi volt, de nem annyira győzte meg a többieket. És szerinted számítana a szavam? Valószínűleg azt mondanák, hogy azért volt velem ilyen, mert szeret - mondom keserűen. - És ki tudja? Lehet, azért láttuk ilyennek, mert mi közel állunk a szívéhez, de más nem érdekli amúgy... - folytatom, majd felsóhajtok. - Nem tudom, Nick... Nem tudom... - mondom gondterhelten, majd ahogy kicsit ő fakad ki, most én próbálok komfortot nyújtani neki. Megsimogatom az arcát, hozzábújok kicsit, aztán adok egy hosszú puszit a halántékára.

- Te meg akartad menteni azt a társad. Nem tudhattad, mi lesz, ha megpróbálod... Emiatt igazán nem hibáztathatod magad, ez a tipikus 'mi lett volna, ha' esemény. Nem vagy jövőbelátó, te jól akartál cselekedni... Ez a lényeg... - suttogom a fülébe.

- Nick, ez nem akkora súlyú, mint Percy-é... Természetesen van beleszólásunk, de én úgy látom, inkább csak a ráhatásunk számít abban, hogy mi lesz a végkimenetel, nem konkrét cselekvéssel tudnánk megmenteni. Mellesleg ahogy már mondtam, Kheirón tud ezekről, ahogy a tábor is. Oké, nem arról, hogy összejártunk, de azokat, amik történtek az évek alatt, mind elmondtuk. De ha szerinted van mód arra, hogy úgy mondjuk el, hogy az hatásos legyen és ne kövezzenek meg, akkor nyitott fül vagyok... - nézek rá érdeklődve. - De én egyelőre attól tartok, hogy a csapat teljesen szét fog esni, ha ezt elmondom, az pedig rányomná a pecsétet a küldetésre is.

- Persze, ez aztán nagyon jó terv, hogy csak késleltessük a dolgot... A végén már a következő generáció is ezt fogja csinálni egészen a végtelenségig... - morgom dühösen. - És nem, nem hiszem, hogy nagyon volt bizonyíték, mert arról nem igen meséltél hogy hány éven át jártatok át egymáshoz mindenféle gyilkos szándék nélkül. Pont a lényeget felejtetted el nekik elmondani... - sóhajtom, majd mikor el kezd nyugtatgatni, mérgemben eltaszítom magamtól Leaht és felpattanok. - Nem, ez nem az a tipikus mi lett volna ha! Baszottul senkit sem érdekel, hogy jól akartam-e cselekedni. Elbasztam, kész, ennyi! Nem lett volna szabad érte mennem, amikor mindenki más élete forgott kockán. Rosszul mértem fel a helyzetet, és olyan döntést hoztam, amivel másokat megöltem. Hogy lehetne már ez ellen úgy védekezni, hogy csak az számít, hogy jót akartam?! Kurvára egy istenverte szar döntést hoztam, nem jót! És ez az egész baszott tetves rohadék Lukeos dolog is az! - szorítom össze az öklöm, majd lenyugtatás képp iszok egy pohár vizet és bekapok pár sültkrumplit. - Mondhatod, hogy nem akkora súlyú a dolog, mint az a Percy gyereké, de miért ne lenne így? Nem lehet a felelősség alól csak kibújni úgy, hogy ja hát a mi küldetésünk dehogy olyan fontos, csak ráhatásunk lesz a dolgokra. Szerinted akkor miért ennyien megyünk? Én mi az anyámért vagyok itt, amikor rohadtul próbáltam ezt az egészet elkerülni? Ha nem lenne annyira fontos, szerinted ez mind csak véletlen? Hát akkor baszok bele, el se megyek! - tárom szét a karjaim, majd egy nagy sóhajtás keretében visszahuppanok Leah mellé a kanapéra. - Az egész egy undorítóan szar helyzet. És baromira nem kértem volna ebből így ma... - mondom szomorúan, mert úgy érzem az egész mai este el lett baszva. - Nem tudom Leah hogyan mond el - felelem végül. - Vagy te leszel a ragasztó, aki összetartja a csapatot, vagy az, aki szétszakítja. Hogy azzal, hogy elmondod melyiket éred el, nem tudom. De én attól félek, ha később derül ki mindez, akkor még több indulat fog felszabadulni... Kérdezd Kheirónt, vagy tudom is én. Őszintén már nem érdekel, lehet felesleges is elmondani bárinek, végtére is min változtatna... Szólj Kheirónnak, aztán az ő véleménye alapján meg majd kiderül, hogy a többieknek elkéne-e mondani vagy sem...

Jason csak finoman elmosolyodott a lány arckifejezését látva.
- Ah ugyan, dehogy bántottál meg. - mosolyodott el. - Már megszoktam. De ami a bántást illeti, látom jobban zavar ez a helyzet mint azt először gondoltad volna. - pillantott rá érdeklődve. Nagyon úgy tűnt, hogy annak ellenére hogy Nellie nem volt afféle "bulis típus" mint a legtöbb jelenlévő tini, mégis vágyott volna arra, hogy elengedje magát... Az utóbbi pár percekben pedig mindezt kifejezetten James társaságában szerette volna. Jason mindezen merengve még egyszer várakozóan pillantott a fiú irányába.

-ÉS SZERINTED KIT FOG MEGGYŐZNI AZ, HOGY ÁTJÁRT HOZZÁM ÉS ELVOLTUNK?! HOGY NEM ÖLTE MEG AZT AZ EMBERT, AKIT ELVILEG SZERETETT?! - kelek ki magamból hirtelen, utána meg ő tol el, mire én is inkább felállok és sétálni kezdek fel-alá, de nem reagálok arra, amire kiakadt. - Nem kibújni akarok a felelősség alól, akkor már rég elhúztam volna a retkes picsába... - mondom indulatosan. - Jó, ha nem akarsz jönni, én nem foglak kényszeríteni - vágom hozzá nem túl kedvesen. - És ne haragudj, hogy megbíztam benned annyira, hogy amit mással évek óta nem osztottam meg, azzal kapcsolatban kíváncsi voltam a véleményedre és próbáltam komfortot találni nálad... Nem fog előfordulni többet... - fordulok el és megdörzsölöm az arcom. Már megbántam, hogy elmondtam, de van már bennem egy kis alkohol, tökre fel vagyok baszva, és a tegnapi álmom és beszélgetésem Luke-kal sem segít ebben most. El akarom engedni. El akarom felejteni és nem akarok függni tőle.

Éppen ezért hirtelen fogom magamat, lehúzok még egy felest, aztán az üveggel a kezemben céltudatosan megindulok lefelé. Mondjam el? Tessék, elmondom... Amint leértem, céltudatosan Jay felé megyek és ő láthatja rajtam, hogy feldúlt vagyok, de most nem érdekel. Kicsit sem kedvesen odébb húzom Nellie-től kicsit, majd a fülébe súgok.

- El tudnál sötétíteni megint kicsit? - kérdezem tőle, majd ha megtörtént, akkor felülök az egyik pultra, hiszen a zene is elhallgat, amint kihúztam a kábeleket, de közel akarok maradni Jay-hez, mert rendkívül vágyom arra, hogy valaki, aki közel áll hozzám, támogasson és számíthassak rá - Szervusztok kedves táborlakók! Ha valaki a sötétben valamiért nem ismerné fel a hangom, Leah vagyok. Mint tudjátok, elég közel állunk a háború kiteljesedéséhez és ahhoz, hogy mi elinduljunk egy roppant fontos küldetésre - mondom szarkasztikusan. - Én... - hirtelen elakad a hangom és kinyúlok Jay kezéért, hogy erőt merítsek belőle. Mit fogok most mondani? - Én nem akarok úgy elmenni innen, hogy esetleg tehetek még valamit. Számtalanszor elmehettem volna azt mondva, hogy nekem nem kell az, hogy az ellen harcoljak, akit szerettem, még ha egy szinten egyet is értek azzal, amiért küzd... - folytatom meglepően komoly hangon, a teremben csend honol, ahogy mindenki rám figyel. - De nem mentem, mert úgy éreztem, felelősséggel tartozom irántatok és azért, ami történt... Sokkal nagyobb felelősségem van, mint gondolnátok... - mondom egy fokkal hangosabban.

- Bár Annabeth-szel és pár emberrel próbáltuk megmutatni, hogy van esély arra, hogy ne kelljen megölni annyi embert, ne kelljen egymás ellen forduljunk, de nem értünk el semmit vele. Higgyétek el, azzal, ha mindenkit megölünk, aki ellenünk van, nem érünk el semmit. Ahogy azzal sem, ha mindenkit árulónak bélyegezünk. Ti is tisztában vagytok azzal, hogy az alapvető követelés igaz. Az istenek basznak ránk, nem foglalkoznak velünk, melléktermékek vagyunk. Ezen változtatni kell, de nem úgy, ahogy Luke megálmodta és ahogy Kronosz befolyásolta. Az elmúlt évek alatt Luke is változott... Belátta, hogy nincs igaza, nem ez a helyes út, még ha az alapvető céllal továbbra is egyetértett. Zavarta, ha félvéreket ölnek, zavarta az erőszak és az, hogy mindent el kellett volna pusztítania. Egyre többször mentette meg a társait, még akkor is, ha ellenük volt... Honnan tudom mindezt? - tartok egy kis hatásszünetet, mert érzem, hogy a beszédem alapvetően pozitív érzelmeket hozott eddig, ami engem is meglep. - Mióta elment, én tartottam vele a kapcsolatot. Összejártunk és nem feszegettük nagyon a háború témát. Láttam rajta idővel, hogy ő sem akarja már ezt, el is jött hozzám, mielőtt átadta volna a testét... El akart menekülni, nem akarta folytatni, de én nem akartalak itt hagyni titeket, mert a háború nem állt volna meg... - ekkor a világítás visszatér, látom, hogy Lyra az, aki visszaállította a dolgokat és olyan dühösen néz, hogy kis híján végem van, de megemberelem magamat. - Igen, én voltam az, aki kapcsolatban álltam Luke-kal, de nem adtam ki sosem információkat rólatok, cserébe ő sem nagyon, csak mikor sikerült kiszednem belőle... - mondom, majd a nyakláncomhoz nyúlok, kinyitom és kiveszem belőle a kis érmét, amit egy zsineggel kötöttem össze, majd magam elé dobom a földre. Jay felismerheti a látomásában látott, sarló mintás karkötőt.

- Tarthattok árulónak, én tudom, hogy nem megoldás az, hogy kinyírjuk egymást és ezzel Luke is tisztában volt egy idő után. És elegem van abból is, hogy zsarolnak vele... - nézek fel a többiekre. - Azt szeretném, ha látnátok, hogy van más megoldás és hogy nem szabad egymás ellen fordulnunk vagy elítélni egymást... Közösen kell megoldani a dolgokat... - mondom, s amint befejeztem és a varázsbeszédemnek elillan a pillanatnyi némító hatása, kitör a káosz...

Nellie-t megnyugtatta, hogy nem bántotta meg Jay-t, nem akart volna összeveszni vele, hiszen együtt mennek majd küldetésre, és nem lenne jó haragban lenni valakivel, de azért sem, mert ezen az incidensen kívül eddig Jason mindig kedvesen viselkedett vele, és ezt értékelte.
- Hát igen, én is meglepődtem - mondta zavartan, de őszintén Jay megjegyzésére.

Mielőtt folytathatta volna, hirtelen megjelent Leah és elrántotta mellőle a fiút. Nem hallotta, hogy mit súgott a fülébe, de a következő pillanatban újból sötét lett és csak Leah hangja hallatszódott ami betöltötte az egész helyiséget. Nellie nem volt képes másra, csak megbabonázva hallgatni. Egyet is értett Leah-val abban, hogy nem kéne ennyi öldöklésnek lennie, hiszen első sorból láthatja mindig a csaták eredményeit a gyengélkedőben. De azon nagyon meglepődött, hogy a küldetésük vezetője igazából az ellenséggel találkozgatott. Hiszen Luke a vezetője annak a seregnek, akik ellen küzdenek. Ő indította el ezt az egészet, nem? Teszi fel magában a kérdést Nellie, mert Leah beszéde hatására mindent elkezdett megkérdőjelezni.
Most sem akart ítélkezni, ahogy máskor sem, nem fogja árulónak bélyegezni a lányt azért, mert nem akart lemondani arról, akit szeretett. És ha tényleg el akarta volna árulni őket, akkor már lelépett volna. Hinnie kell neki. Csak úgy élhetik túl az előttük lévő megpróbáltatásokat ha bíznak egymásban.
Visszafojtott lélegzettel várta, hogy mi fog történni ez után, hiszen mások biztosan nem lesznek annyira megértőek mint ő....

Sokáig gondolkodott azon, hogy vajon van e értelme ennek az egésznek. Még vagy fél órát ült egymagában a fa tövében, amikor is kissé bizonytalan elhatározásra szánta el magát, s megindult a Nagy Ház felé. Ahogy az ajtóhoz ért, bennt még szólt a zene. Egy fiatal tag az ajtónál azt állította, hogy nem mehet be anélkül, hogy hozott volna valami alkoholt a közösbe. Csupán odavetette neki, hogy eleve ő segített Nicknek elhozni az összeset, s az ajtó felé indult. A másik beállt elé.

Bent hallani lehetett az ajtó túloldalán történő dulakodást, ahogy a zene épp elhalkult. Az ajtó feltárult, s a frissen elsötétített terembe belépő Charát a holdfény halvány sugarai kísérték, amint tett pár lépést befelé. Nem voltak ínyére az efféle partyk, de valahogy úgy érezte, hogy ez nem pont úgy alakul, mint ahogy kellene. Ezen a beszédet tartani készülő Leah se segített sokat. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, majd nekidőlt a falnak, kíváncsian hallgatva mi következik.

Jason csak egy félmosollyal nézett le Nelliere, bár mielőtt bármit mondhatott volna megjelent Leah. Ahogy odébb húzta őt, már rögtön feltűnt neki az arckifejezésén, hogy valami nincs rendben. Nos, ezek szerint a kis randijuk mégse ment túlzottan jól. Érdekelték volna a részletek, de a lány mellett évek alatt ragadt rá annyi tapintatosság, hogy ne most kérdezzen erről.

- Persze drágám, de mit akarsz te a sötétben? - kérdezte csendben, ahogy intett az egyik lefizetett srácnak, aki gyorsan lekapcsolta a fényeket. A beszéd kezdetével már nem igazán tudott mást mondani; felismerte a lány képességének a hatását. Nem az első alkalom volt, hogy vita közben elnémította volna vele. A szöveg elején igyekezett visszafogni az ingert hogy forgassa a szemét az érzelgős szavak közepette; tudta hogy Leah-nak most nem erre van szüksége. Finoman megszorította a kezét ahogy a lány kinyúlt érte, s halványan rámosolygott. Nem tudta eldönteni hirtelen, hogy valóban Nick bántotta-e volna meg így, vagy valami más történt. Mindenesetre furcsa módszernek tűnt a táborlakók felbuzdítására.

A poharat fogó másik keze kissé megszorult, ahogy Luke nevét hallotta. Tudta, hogy Leah sosem tette igazán túl magát az egészen. Ő maga mindig is rühellte az alakot; de a lányt sosem tudta meggyőzni. De talán ezúttal ...

Az ujjai hirtelen ellazultak, ahogy meghallotta a beismerő mondatokat. A pohár lassan kicsúszva a kezéből a földre hullott, az erőltetett csendet megtörve csörömpölésével, ahogy darabokra tört a padlón. Ahogy oldalra fordította a fejét a lányra nézve, a mosoly lehervadt az arcáról. Tudta, hogy nem hazudik. Ez volt az igazság. Amit éveken keresztül rejtegetett előle. Elengedte a kezét, a karja erőtlenül hullott le oldalához. Elfordította a fejét, nem bírt ránézni tovább. Ahogy a fények felgyúltak, érezte ahogy benne is valami lángra kap. Valami, amit idáig éveken keresztül temetett el egyéjszakás kalandokkal, ostoba viccekkel és nemtörődöm életstílusával. Egy barátsággal.

Ahogy aztán a sarlós nyakék is előkerült, valahogy minden értelmet nyert. "Én vagyok a kulcs..." - visszhangzott a fejében. Úgy érezte valamiféle hányinger fogja el, s ha nem lett volna elnémítva, életében először valószínűleg káromkodott volna. Tett egy lépést hátra. A beszéd véget ért,s érezte ahogy a hangja ismét felszabadult... De már nem volt többet mit mondania. Neki semmiképp. Hátat fordított, útközben már egy egyszerű mozdulattal elővéve az öngyújtóját, s egy szál cigarettát gyújtva megindult az ajtó felé.

Ott egy pillanatra megtorpant, Allent látva. Csendesen bámult a lányra, arckifejezése mindent tükrözött, amit elmondhatott volna. Szokásos önmagát elvesztve nem tudott volna mit mondani neki sem. A lány csak csendben biccentet, majd kilépett oldalra, feltárva neki az ajtót. Gyors mozdulattal feltépte azt, majdnem leszakítva a vén fadarabot a zsanérról, majd kiviharzott az éjszakába. Egy nagy adag füstöt inhalálva érezte amint egy gát végleg átszakad az általában ignorált érzelmei közt. Idegességében már gondolatok teljes hiányában, szinte reflexként kattintott ismét az öngyújtóval, tüzet idézve. Erősítve a lángokat... Majd a tűzgolyókat elhajítva minden irányba, ahogy a tábor határa felé haladt. Gyűlölte az egész helyet. A tábort, az isteneket, a naív félvéreket... Bár az egészet ugyanígy elnyelték volna a lángok.

- Szerinted, ha nem akarnék jönni, itt lennék?! - vágok vissza indulatosan, majd rámeredek, ahogy a megbízhatóságomról kezd el beszélni. - Persze, akkor basszál rám te is, mintha az elmúlt egy napban nem lettem volna mindig ott melletted! Mert tényleg, kurvára nem mondtam el most sem a véleményen és egyáltalán nem támogattalak és nyújtottam támaszt, ugye?! Én kérek elnézést, hogy azután, hogy elbasztad az esténket kiakadtam... Persze, most meg menj is el! Az aztán biztos könnyebb és mindent megold! - kiáltok még utána ahogy elindul lefelé, miközben mérgemben a felespoharam lesöpröm az asztalról, míg egy másikat a falhoz vágok, és azzal egyidőben az ajtókeretbe és beleöklözök párszor. - Ahg, utálok élni bazdmeg... Hogy dögöltem volna meg már... - préselem ki a szavakat a számon, majd ahogy kissé kitisztul a fejem, egy hangos övültés és káromkodás után, nem törődve a véres kezemmel Leah után megyek, hátha még utolérem. Azonban mire a lépcsőhöz érnék, ő már sehol, ahogy hamarosan a parti fényeknek is, ahogy teljes sötétség lepi el a Nagy Házat. Bár szerencsére én így is kiszúrom a lányt, de mielőtt lerohannék a lépcsőn, hogy megállítsam, már beszélni is kezd, amit aztán ugyanolyan bambán kezdek el hallgatni mint mindenki más...