Cursed Sea

- HÉ! MIT JENETSEN EZ?! - ordítottam a kapitány után.
Már félúton járt a kormány felé, ám dühödt kiáltásomra megállt. Mielőtt megfordult, kivárt, s nem, mert elgondolkodott; Fogadni mernék, pusztán azért, hogy idegesítsen vele. Könnyed mosollyal, szórakozottan, szinte már szánakozva mért végig. Pont úgy játszik most az idegeim húrjaival, mint ahogy én játszottam még pár perce a lantomon. A lépcső fokai ismét meg-megnyikordultak, ahogy lesétált hozzám.
- Christopher... Drága, együgyű Christopherem... - Veregette meg a vállam, ahogy mellém ért. Negédes ciccegésétől elkapott a rosszullét. - Tudod, még engem is meglepett a naivitásod, mikor elfogadtad az ajánlatomat.
- A halál se akarta elfogadni, de nem-igen hagyott más választást. - dohogtam.
- Az már egy más kérdés. Annyi bizonyos, hogy önfeledten ugrottál fejest a kalandba, s mindeddig, oly vidáman adtad nekünk a műsort, mintha el se mentél volna. Látszik, hogy semmit sem változtál. A pénz mindenek fölött, nincs igazam?
- Ne próbáljon úgy tenni, mint aki ismer.
Nehezemre esett magázódni vele. Legszívesebben nem, hogy letegeztem volna, de alpári módon elküldtem volna a jó édes-... de, nem, nem veszítettem az józan eszem... „Mondom ezt úgy, hogy sikeresen behálózott egy nyomorult négy betűs szó hallatára! Bakker, hogy lehetek ekkora idióta?!" Visszafogtam magam, nehogy még nagyobb bajt okozzak magamnak.
- Ohh, én nem próbálkozom. Ez a rút valóság, akár tetszik, akár nem; akár hajlandó vagy bevallani magadnak, akár nem. Nem azért mondom, mintha akármelyikünk nem emiatt szállt volna vízre, de... mi legalább meggondoltuk mire vállalkozunk.
„Francba a tisztelettel!"
- Tán csak ezért fogattál el, hogy ezt a szemembe köpd? Nyögd már ki, hogy mit akarsz tőlem! - vergődtem barátoknak hitt kalózok kezei közt.
- Őszintén... ki kell mondanom?
- Tudom, csali, de mihez?... Most éppen mihez, hm?
Szarkasztikus vigyoromtól menten elhidegült. Jeges borzongás rohant végig a hátamon. Tetőtől talpig kirázott a balsejtelem.
- Az téged ne érdekeljen-
- Jogom van tudni.
Szavaim megkeményedtek. Héja vágású szemei ridegen hunyorogtak rám.
- ...Sellők.
Válasza hóhéri bárdként fejezett le. Attól kezdve képtelen voltam uralkodni magamon.
- Oly sok esztendőn át hűségesen szolgáltam, és ez a jussom?! 13 ÉVET HÚZTAM LE EZEN A KICSESZETT KALÓZHAJÓN, ÉS ENNYIT ÉREK?!? Egy könnyen feláldozható senkit, kit még azok a tengeri szörnyek szétmarcangolnak, addig ti minden lelkiismeret-furdalás nélkül dőzsöltök majd a Nylen-i kincsekben??
-... Kössétek be a száját. Idegesít ennek a kis patkánynak a felesleges cincogása.
„Ezt nem hagyom annyiban. Ezt a lenéző, gőgös, fösvény... ARGH!!"
Küzdöttem és vergődtem, ám ezzel csupán egyetlen egy dolgot harcoltam ki magamnak: olyan szorosan fogtak, hogy szívem szerint felordítottam volna. Acsarkodtam egy darabig, ám rá kellett ébredjek: nincs akaratom a sorsom felett. Addig nem, még az ő legénységéhez tartozom.
Úgy tettek, ahogy Kenrich parancsolta. Remény vesztve, megtörten csüggesztettem le a fejem. „Végem van."



„Ha egyszer kioldozom magam, az életem árán is lelövöm ezt a mocskot!"- dühöngtem magamban.
Teljesen elvesztettem az időérzékem. Ha tippelnem kéne, valami negyed órája köthettek ki a főárbóchoz, mikor Kenrich egy magabiztos mosollyal összecsukta flancos távcsövét. Fennhéjázó léptekkel ballagott le a recsegő fokokon.
- Caroline! - Kiáltott oda a legénység egyetlen női tagjának.
A férfi bólintott, mire amaz megindult. A hajó alja felé vezető lépcső fordulójában vesztettem el dekoratív alakját. A kapitány nem moccant mellőlem, lepillantott. Szúrós hunyorgásom nem hatotta meg, csupán egykori sebhelytől félbevágott szemöldökét emelte meg, hát elfordítottam a tekintetem. Ha tudnék, se akarnék beszélni. Neki persze nyomban szemet szúrt a dolog; ezért is rángatta le rólam azt a rongydarabot.
- Már csak tíz perc és kezdődik a műsor... Remélem nem vagy lámpalázas. - sziszegte tréfásan. Szótlanul vártam, hogy végre békén hagyjon. Na de nem mintha a heccelése zavart volna; sokkal nehezebb csomót oldozni, ha figyelnek... - mi van? Ellopta a majom a nyelved?
- ...Így örül annak, hogy megszabadulhat tőlem? - mormogtam magam elé.
Semmiféle hajlandóságot nem mutattam afelé, hogy akár egy pillanatra is a szemébe nézzek. Nem és kész.
- Inkább csak annak, hogy utat nyitsz nekünk a kincs felé... - Egy szót se szóltam. Némán, s töretlenül küzdöttem a kezeim kioldozásával immáron vagy húsz perce, s azért ismételtem el két miatyánkot gondolatban, hogy fel ne tűnjön neki, mivel próbálkozom. - Idegesít ez a gyerekes duzzogásod, igazán felnőhetnél. Ne úgy vedd, mint egy elégtételt a múltkoriért, inkább úgy... minthogy ez lesz a te nagy, végső, önfeláldozó tetted a Sikolyfosztóért. Kár, hogy ez az utolsó... - szánakozott lekicsinylően.
Mintha csak erre a pillanatra várt volna, a kapitány végszavára felbotorkált a hajó gyomrából. A harmincas éveiben járó, karakán nőszemély egy meglehetősen súlyosnak tűnő vasgolyót cipelt, közeledésének minden lépését fémes csilingelés kísérte. Mikor hozzám ért, leguggolt, s letéve a súlyt, megkönnyebbülten lélegzett fel. Nem egy gyengéd virágszálról beszélek, ezért is aggasztott, mikor a golyóhoz forrasztott béklyót a bokámra akarta csatolni.
- Hé, ne szórakozzatok már! - rántottam el a lábam - Nem elég, hogy megkötöztetek?!
- Ha nem akarod, hogy eszméletlenül dobjunk a vízbe, akkor ne ficánkolj. - hurrogott hidegen.
- Áhh, nem ütnétek le.
Fellengzős mosolyom elsavanyodott a bilincs kattanása hallatán. Felpillantott, ám olyan bosszúvággyal a szemeiben, mintha, minimum megcsaltam volna; pedig jóformán nem is ismerem! Mikor eljöttem, még hűlt nyoma sem volt...
- Miért vagy benne olyan biztos, szépfiú?
- Ismerem annyira a kapitányt, hogy tudjam: Jobban szereti, ha láthatja küzdeni, szenvedni az áldozatot. Halotton már mit se tud szórakozni?...
- Nem egészen. Azért kellesz élve, mert csali vagy, nem csak azért, hogy szórakozzunk rajtad. Az élő embert szívesebben tépik szét, mint a hullát. Nem dögevők.
- Áhh, így már értem. Jó tudni... kössz a... felviláá-
Éles csörgéssel feszült meg a gúzs esetlen bukdácsolásomtól. Ha még szabadon maradt volna a lábam, azt mondom, talpon maradtam volna, ám a lánc túl rövidnek bizonyult ahhoz, hogy megtaláljam az egyensúlyom. A kalózhorda egyöntetűen felkacagott, mihelyst egy fájdalmas nyögéssel elhasaltam a kemény fapadlón. „Argh! Melyik lökött rajtam ekkorát?! Kitekerem a nyakát!!"
- Elég legyen a bájcsevejből, takarodj a pallóra! - Kiáltott a szószóló. - Vagy szeretnél könyörületért fohászkodni?
A bagázs tovább nevetgélt, páran kardot vagy pisztolyt ragadtak, hogy azzal "ösztönözzenek". „Neem, ilyet nem játszunk..."
Elhatároztam, nem adom meg nekik az élvezetet, hogy reszkető könyörgéssel esdekeljek, s a legvégső szintig alázkodjak előttük. Minden maradék méltóságommal arra törekedtem, hogy minél kevesebb látszólagos erőfeszítéssel húzzam magam után azt a piszok nehéz vasgolyót. Mintha ott se lenne.
Megrendíthetetlen magabiztossággal léptem rá a lécre. Szinte ironikusnak hatott az a halálos nyugalom, mellyel a feketecsuklyás ajtaja előtt kopogtattam. Mindaddig egy csöppnyi félelmet sem éreztem, míg a kékségre nem pillantottam. Onnantól viszont, szemeim önkéntelenül az émelyítő mélységben ragadtak. Nem is csupán a tengerbe, egyenesen a halál torkába bámultam, s ez ősi, visszatarthatatlan félelmet ébresztett bennem. Csak egy könnyed, cinikus kiáltás tudott visszarángatni a valóságba:
- Tessék, csakhogy meg ne ázz! - nyomták a fejemre smaragdzöld tollas kalapomat.
A nagy hahotázásba még a palló is beleremegett... Vagy csak az én egyensúlyom gyengült meg attól a vérlázító szégyentől, mely most is ér?
A jókedvű kacagásba és szellemes ugratásokba lassacskán türelmetlenség fészkelődött. Egyre távolabbra nyújtogatták kardjukat; egyre közelebb értem a deszka széléhez.

- Ha nem ugrassz, én fojtalak bele!

- Golyót neki!
Ilyen és ehhez hasonló "jókívánságokkal" búcsúztattak. „"Milyen megható"..." A kalózvezér különös kettősséggel várta a produkciómat: tekintetét egyszerre járta át a fintorgó apátia és a mámoros, szadista élvezet.
- Na jó, ha egy percen belül nem ugrik be, lőjétek agyon. - jelentette ki, azzal hátat fordított, s megindult kapitányi kabin felé.
„Ne már! Csak az hiányzik, hogy-... várjunk csak... ha-"
- Kenrich kapitány, tisztelettel, még egy szóra! - Szavaimra rögvest megtorpant, ám csak kis időre rá fordult sarkon. Fél oldalasan állva, a fél szemét rám meresztette, de többre nem méltatott. - A hosszú, hűséges szolgálatomért cserébe... Lehetne egy utolsó kívánságom?
Minden szempár szakadozottan, s döbbenten fordult a férfi felé. Mindenki elcsendesült, még a hullámok csapkodását is tisztán lehetett hallani. Ha meg is moccantak, azt csak azért tették, hogy utat engedjen neki. Rideg arckifejezése megfejthetetlennek bizonyult...
- Nem! - ...megfejthetetlennek bizonyult, amíg egy jóízű vigyorral rá nem dobbantott a pallóra.
A billenés váratlanul ért, s ezúttal még az egyensúlyérzékem sem bírt megsegíteni. A golyó öblös csobbanással vágódott a tengerbe, én tehetetlenül követtem a sorsát. Megállíthatatlan erővel vont az egyre sötétebb és hidegebb mélységek felé. Küzdöttem az elemek ellen, még akkor is, ha pontosan tudtam, mennyire hasztalan: Még fél óra alatt se sikerült a kezeim kioldozni, akkor mégis hogy akarok, ezen felül a bilincstől is megszabadulni, és idő előtt a felszínre is felérni? Lehetetlen küldetés, ám én mégis, töretlenül kapálóztam. Hogy miért?... Mert mi mást tehetnék? Engedjem ki az életem utolsó lélegzetét, s mozdulatlanul várjam, hogy megfulladjak?! Azt már nem! Akárhova is kerülök ezután, legalább elmondhatom magamról... hogy az utolsó pillanatomig küzdöttem.
A súlyos vas egy sötét szikla hasadékában fogott biztos talajt. Mellé süllyedtem, majd elrugaszkodtam abban a reményben, hogy a fém golyót feljebb tudom vonni. A lendületben megszorult a béklyó. Makacs akarattal visszarúgott a vájathoz. Megtoltam a lábammal is. Meg se moccant. Elöntött a rémület, ahogy ráeszméltem: Beszorult.
Épp azzal a haramia csomóval küzdöttem, mellyel a kezeim kötözték össze, mikor a semmiből egy halfarok suhant át a felettem magasodó korallok között. „Mi volt ez? Máris itt lennének értem?! Kérlek, mondd, hogy rosszul láttam és az nem egy-... sellő uszony."
A teremtmény előúszott a színes korallrengetegből, s merev, távolságtartó tekintettel méregetett. Ha nem épp a fuldoklás szélén tántorognék, bizonyosan megsértődtem volna savanyú grimaszán. Pedig milyen gyönyörű egy tengeri lény. Kebleit csodaszép gyöngyökkel és ékkövekkel díszített háló takarta, rózsaszín haján egy még annál is cifrább, csillogó koronát viselt. „HOGY MICSODA?!? MIKET BESZÉLEK?! Helló, józan chris, itt vagy még? Ez a kegyetlen hárpia fog mindjárt ízeidre szaggatni, ha nem találsz ki valamit!" Ám akárhogy is törtem a fejem, képtelen voltam tisztán gondolkodni; az erőm, s a lélegzetem pedig vészesen fogyott. „Szedd össze magad! ...Először a kezeimet kell kioldoznom. Igen. Menni fog."
A sellő mindeközben mozdulatlanul figyelt. A szemem sarkából azonban megpillantottam, ahogy közelebb lavírozik. Ijedten, mégis elgyengülten rántottam fel a fejem, mikor szétnyitotta szépen ívelt ajkait. Éreztem, ahogy kifogyok a szuszból.
„Meg ne próbálj énekelni, nem hagyom, hogy manipulálj! Meg. Ne... próbálj..."
Édes dallam kúszott a fülembe. Képtelen voltam szabadulni tőle; de miért is tettem volna? Mennyei éneket duruzsolt. El is feledtem tőle... lassan mindent... vonzott a sötétség... s végül elnyelt a mély...



Egy egyszerű, vízmosta szikla. Ez volt az első, mit megéreztem, s megláttam, ahogy elcsigázottan felnyíltak a szemhéjaim. Ám nem kellett sok, s mentem felélénkültem. Krákogva csapkodtam a mellkasom, hogy kiköhöghessem a tüdőmbe került sósvizet.
Izmaimat megfeszítve könyököltem, s igyekeztem mély levegőt venni. Már nem éreztem kényszert a köhécselésre, mégsem tudtam megmozdulni. „Valami még jönni fog."
És meg is jött. Ahogy a szervezetem rájött a gebaszra, rövid időn belül viszont láttam szegényes vacsorám; na meg természetesen temérdek tengervizet.
Annyi erőm még éppen csak maradt, hogy ne arra feküdjek vissza, mint egy disznó, aki a saját mocskában dagonyázik, hanem egy határozott lökéssel a hátamra forduljak.
Végre. Annyira megkönnyebbültem, ahogy kifújhattam, percek óta az első nyugodt lélegzetem. „Talán piszkosul sajog a fejem... talán azt sem tudom hol vagyok... és talán hirtelen még arra sem emlékszem, hogy mi történt... De ez most annyira nem tud érdekelni, hogy azt szavakba nem tudom önteni."