Luna Nova

Chia… egyáltalán nem úgy hangzik, mint egy régi boszorkány család neve… Pedig az… Most kellene annak a résznek jönnie, hogy egykor ugyan nagyok voltunk, de ma csak árnyékai vagyunk önmagunknak és majd én fogom visszahozni régi fényünket, de nem. Családunk nevén sosem esett csorba. Előkelő helyen vagyunk a keleti családok között. Ahogy minden női tagnak, úgy nekem is az a sorsom, hogy a Luna Novába menjek tanulni, hogy méltó boszorkánnyá váljak. Húgaim irigykednek, de őszintén… nem tudom, mit kell ezen úgy irigyelni. Ahelyett, hogy normális iskolába járnánk, ilyen ócska, régi tanokat kell elsajátítanunk. Jó, oké, seprűn repülni klassz és a gitáromat a kezembe varázsolni király, na meg Frankyvel a kutyánkkal való beszélgetést is jobban élvezem, mint néha a hugaimmal folytatott eszmecserét. De ennyi. A többi nem érdekel. De eleget teszek a kérésüknek, mert akkor békén hagynak.

Eljött a nap… És az egész család elkísért a kis városba… Szuper, már csak nagyi hiányzik és teljes lenne a kép. A húgaim csacsognak, vagy a ruhámat fogdossák… Mintha valami jelmezbálba készülnék, úgy érzem magam benne. Ők viszont áhítattal bámulják. Apa leparkol a bérelt autóval. Kiszállunk, odaadja a csomagjaim. Mindenki megölelget, majd utamra bocsátanak. Egy nagyobb háti táska, a gitárom (tokostul), meg a seprűm kíséretében megyek fel a dombra. Amint megérkezek visszanézek a városkára. Még lenne esélyem meglépni. Egy pillanatra elképzelem, milyen lenne az életem, ha normális családba születtem volna. De nem sokáig révedhetek el.

Suhogásra figyelek fel, majd már csak arra eszmélek, hogy egy fehér holló az övemben lévő pálcámat piszkálja.
- Hé, hagyj! – dörrenek rá halkan madárnyelven.
Ha rám nem is, de a gazdájára úgy tűnik hallgat. Elengedte a pálcám, ami így a földre esett. Nem tért vissza a lányhoz – ahogy a nevéből ítélve asszociáltam – hanem a portálba repült. Bosszankodva hajoltam le a botért és vettem fel. Addigra a lány is közelebb jött. Nem egy bocsánat kérés, de legalább az arcából ítélve sajnálta a madara tettét. Megvontam a vállam. Nem nagyon izgat.
- Igen, diák vagyok – hangomból csak úgy árad a lelkesedés – és nem sérültem meg.
Nem folytattam a beszélgetést. Szerencsére kapcsolt és elköszönt.
- Szia!

Valamit még molyolt a cuccaival, de az engem nem nagyon érdekelt. Felültem a seprűmre. Úgy néz ki, mint a legtöbb átlagos seprű, de ennek fekete a szalagja, és jobb. Magamnak készíttettem. Az őseimét meghagyom húgiéknak. Hadd dicsekedjenek majd velük.
- Tia Freyre! – mondom és már az átjáróban is vagyok.
Klasszul néz ki, mit ne mondjak, meg jól lehet benne száguldani. Túl gyorsan érkezem meg. Kár. De legalább a hely szebb, mint a képeken. Leszállok a diákoknak kijelölt helyen. Egy manó lép hozzám, hogy a szobámba vigye a cuccaim. Oda is adom neki, csak a pálca marad nálam. Néhány idősebbnek tűnő lányt követve hamar megtalálom a nagy termet, majd kiszúrom az elsősök helyét. Leülök és a termet nézem, bár hamar abbahagyom. Csak legyen már vége a megnyitónak. Próbálok minél kevésbé unott fejet vágni. Remélhetőleg csak egy óra és mehetek gitározni…

Olyan szépen elképzeltem, mi fog történni. Nyugalmasan megérkezem, leadom a cuccaim és a terembe vonulok. De nem… Persze, hogy a semmiből fel kell bukkannia egy nőnek, akivel ütközhetek. A másik lány hangja későn jutott el a tudatomhoz, meg amúgy is olyan hirtelen jött az egész.
Kicsit sajognak a tagjaim, de megmaradok. Összeszedem magam. Valami erdőbe estünk. A seprűknek legalább nem lett baja. A francia lány valamit motyog az orra alatt, gondolom szidja valamelyikünket. Ez be is igazolódott, mert a nő úgy tűnt érti. Csodás… persze, legyek én a hibás… A szememet forgatom.
- Talán nem kéne évnyitó napján a forgalommal szembe repülni. – vetem oda érzelemmentesen.
A lány közben a nő épsége felől érdeklődik. Tényleg… csak most tűnik fel, hogy ő nem seprűn jött, hanem… szárnyai vannak. Ránézésre… Mi is a neve? Valamilyen busz asszem… Az lehet… Közben mivel megsérült, és mivel „én” tehetek róla, így eldöntik, hogy én viszem. Csak megvonom a vállam.
- Tőlem…
A lány indulást javasol, amire egyetértően biccentek.
- Menjünk, de ha javasolhatom, gyalog. Sűrűn vannak az ágak és van egy sanda gyanúm, hogy azokhoz a világító cuccokhoz nem kéne hozzáérni. Egyedül nagy valószínűséggel átjutnék, de mivel utasom is lesz, így nem vállalom be. Meg ha fel is mennék egyedül körülnézni, kétlem, hogy sok mindent látnék meg lehet, nem is találnék ide vissza. Keressünk egy olyan részt, ahol mind átférünk az ágak között.
Körül nézek. Próbálok valami kapaszkodót találni, hogy merre induljunk. Mivel furcsa hangok ütik meg a fülem, így az azokkal ellentétes irányba indulok el.
- Bárkinek bármi jobb ötlet? Egyébként Toma vagyok.
Remélem találunk valami portált…

Megtörtént a bemutatkozás. A francia lány nevéből csak a Charlotte-ot fogtam fel. Minek ilyen hosszú név…? Biztos valami nagy nemesi család sarja. Többnyire nekik van ilyen flancos nevük. Ahogy sétálunk, látom rajta, hogy fél. Magam is kezembe veszem a pálcát. Azért én is tartok a helytől, de nyugalmat erőltetek magamra. Figyelek, hogy minél gyorsabban reagálhassak, ha kell. Egy tisztásra értünk, ahol egy fa állt. Charlotte már javasolta is, hogy menjünk fel, illetve megkérdezte, hogy viszem-e Chatrist? Nekem csak a szemöldököm szaladt fel. Jé, dönthetnék úgy is, hogy nem viszem? Azok után, hogy kijelentette, hogy én fogom szállítani?
- Viszem.
Tömör voltam, nem éreztem szükségét szócséplésnek. Nem hagynám cserben a succubust – ez az, eszembe jutott, mi ő – és amennyire felmértem Charlotte-ot, én jobban repülök, alkalmasabb vagyok a sérült vitelére.
- Kapaszkodj! – mondom Cahtrisnak és már fel is szállunk.
Könnyen feljutunk a tetejéig, ahonnan körül tudunk nézni. Torony, fények, sejtelmesen világító pontok… csodás… Chatristól hamarosan megtudjuk, hol vagyunk. Semmit nem mond a hely, de a lány viselkedése alapján tényleg nem kéne ezzel a Merlow nevű illetővel találkoznunk. Magam is felmérem a terepet, de nem sokat időzök vele.
- Menjünk! Minél előbb odaérünk, annál jobb. Akkor a fák mentén, majd gyalog. Chatris, majd mutasd, hol szálljunk le a mászáshoz.
Felszállunk. Tudjuk le ezt az óra repülést, majd mászást és jussunk ki innen. Kissé izgulok, de inkább igyekszem a repülésre koncentrálni. Remélem Charlotte bírni fogja a tempót. Mi Chatris-szal jól haladunk. Szerencsére nem ficánkol. Mondjuk néhányszor úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de ezt elhessegettem. Többször is körül néztem, de semmi gyanúsat nem láttam. Megkönnyebbülök, mikor letudjuk az első szakaszt és a succubus jelzésére leszállunk. A hátamra, a cuccom mellé erősítem a seprűt. Az övembe, készenlétbe helyezem a pálcát. Próbálok kikukucskálni. Hű, de rondák ezek a vízköpők… nem akarok velük összetűzésbe kerülni… A portált nem látom, úgyhogy Chatris-hoz fordulok és csak tátogom a kérdést, remélve, hogy így is megérti:
- Merre tovább?

Chatris útmutatását követve elindultunk. Charlotte aggodalmaskodni kezdett a látásunk miatt. Magam részéről úgy voltam, boldogulnék… Nincs olyan jó látásom, mint a succubusnak, de azért meglennék. Az ügyességemben is bízok, hogyha alattam mozdulna a terep, biztos helyre tudnék ugrani. A lány végül halvány fényt idézett a pálcájával. Ha neki ettől jobb… csak ne vegyék észre… Szépen haladtunk. A terep enyhén lejtett felfelé. Rövidesen egy terembe értünk. A szemem sarkából láttam Charlotte megszeppent arcát. Ezek csak páncélok meg kardok… Tény, hogy én sem szívesen találkoznék a gazdáikkal, de… jelenleg csak díszek… felesleges előre pánikolni. Kissé elbambulok, a páncélokat nézegetve, mikor egy reccsenésre figyelek fel, majd esésre. Ó ne! Már megint? Sulis társammal egy szintet leestünk. Nekem nem esett komoly bajom, azonban az eddigi közöny eltűnt a tekintetemből és hideg harag vette át a helyét. A SEPRŰM! Ha a családit hozom, az valószínűleg nem törik el… de ez… ez annyira nem erős… csináltathatok újat! Már, ha seprű nélkül egyáltalán kijutok innen… Charlotte-ra nézek és kell egy pillanat, hogy észrevegyem, hogy eszméletlen. Szuper…
- Hé, Hercegnő! Erre nincs időnk… - pofozgatom az arcát.
Chatris közben a segítségét ajánlja.
- Charlotte elájult, a seprűm eltörött, Te sérült vagy, szóval fogalmam sincs, mit csináljunk.
Kissé ideges és hangos vagyok, de nem érdekel. Ha a kövek leomlására nem figyeltek fel, akkor talán erre se. Vagy fene tudja. Várjunk… Hirtelen bevillan, hogy csak az én seprűm törött el… az övé… Körül nézek. Szerencsére megtalálom. Kicsit nézegetem. Ereklye, az tuti. Remélem nem olyan, hogy csak a családjának engedelmeskedik…
- Maradj ott! – szólok fel.

Ha Charlotte felébred, akkor megbeszélem vele, hogy repüljünk fel. Ha vacakul van, irányítom én a seprűt. Ha viszont nem tért magához, akkor felszenvedem magam elé a testét. Egyik kezemmel átfogom a derekát, másikkal megragadom a seprűt.
- Tia Freyre! – adom ki az utasítást.
Ha minden jól megy, felszállunk Chatris mellé. Hercegnő remélhetőleg magához tért, de ha nem, igyekszem azon lenni, hogy magához térjen. Megrázom, halkan szólongatom, megcsípem… vagy ha a succubus tud jobbat, figyelek. Nem kéne addig elindulni, amíg nincs magánál… Bár jó lenne, ha minél előbb újra mozgásban lennénk…
A seprűm darabjait is magammal hoztam. Dühöm nemsokára szomorúságra váltott. Menet közben eszembe jutott a varázsige, amivel meg lehetne csinálni, de… nem gyakoroltam eleget, így kételkedem a sikerben.
- Leraritora! – mondom halkan a pálcát a seprűre irányítva.
Ahogy sejtettem. Ha Charlotte magához tér és képes a haladásra odafordulok hozzá.
- Össze tudnád rakni? Nekem nem sikerült… - Eddigre a hangom már eléri újra a rá jellemző színtelenséget.

Nem mondod cseszd meg? Ez az első gondolatom a szemöldököm felhúzása után. Azt hittem, visszanyertem a lelkibékém, de nem. Felbosszant az okoskodásával. Nem szívesen kértem, csak a szükség vitt rá. Mondjuk ez nem lényeg. Teljesítette a kérésem, bár kicsit beleszédült. De azért talpon maradt. Büszkén felém fordult és még a haját is hátra dobta. Ne szállj el magadtól Hercegnő!
- Kösz… - vetem oda, mert úgy illik.
Charlotte már épp mondta volna, hogy induljunk, mire elsápadt. Szóval van valami mögöttem, mi? Megfordulok. Heh… gondolom Ő Merlow. Olyan barátságosnak tűnik… Végül is… csak Chatrisnál és Charlottenál kell gyorsabbnak lennem… várjunk… az menni fog! Na jó, nem hagyhatom itt őket, van szivem. Viszont most mi legyen? Van értelme a diplomáciának? Talán megér egy próbát. Bár őszintén… kételkedem benne.
- Üdv Merlow Nagyúr! Nem szeretnénk zavarni, csak eltévedtünk. Meg tudná mondani, merre tudjuk elhagyni ezt a helyet? Nem szeretnénk itt rontani a levegőt.
Szeretném hinni, hogy tök nyugodt vagyok, de valójában csak alig tudom visszatartani a remegésem. Remélem elég gyorsan tudok majd reagálni, ha támadna… De inkább ne kerüljön erre sor.