Los Angeles

Lassan szívtam be  az esti, hideg levegőt. Alapjáraton nincs szükségem a légzésre, de emberi formában ösztönösen lélegzek időnként, és ez egészen különös. 
Már borzalmasan sok ideje voltam a földön és kutattam Asariel után, mindhiába. Már kezdtem azt hinni, hogy nincs is a város területén. Csendben ültem egy ülőalkalmatosságon, melyet az emberek egyszerűen csak úgy hívnak, hogy "pad". Bámultam a város fényeit, és nem tudtam eldönteni, hogy tetszik - e, amit látok. Érdekes volt, sokat láttam már fentről, de innen egészen más volt, egyedül egy dolog aggasztott, a csillagok nem igazán voltak láthatóak onnan. A város fényei elnyomták a csillagokat mindenütt. Ha az emberek csak egy óráig látnák a gyönyörű égboltot, melyet a saját tákolmányaikkal "megvakítanak", talán többé vissza se kapcsolnák ezeket a fényeket. 
Régen, még az "özönvíz" előtt az emberek jóval könnyebben éltek együtt a természettel, melyet Isten adott nekik. Mostanra csak pusztítják az Úr művét.
Éppen merengtem, nagyjából mindenen, és azon gondolkodtam, hogy hol lehet a fivérem, ha nem itt, mire rémes sikoly ütötte meg a fülem. Nem haboztam egy pillanatig se, a hang irányába igyekeztem.
Befordultam a kis utcába, ahol még éppen elkaptam a tekintetemmel egy árnyat. Kitartottam a kezemet előre, és telekinézissel próbáltam elfogni, de ez nem sikerült. Erős a telekinézisem, de csak addig, amíg a látóteremben van, amiből túl gyorsan került ki. 
Odaléptem hát a hullához, és letérdeltem, hogy meg vizsgáljam a fiatal emberasszonyt. 
Miután befejeztem a vizsgálódást, felpillantottam a falra, ahol jeleket láttam. Hamar felismertem őket, Eahnoki nyelven voltak.
Elolvastam az üzenetet, és tudomásul vettem azt. Pont, mikor feladtam volna a keresést a városban, nyomra bukkantam. 
Ezek után a nőre néztem, és a homlokára helyeztem a kezem. A többi angyal, akik közölték velem a küldetésem nem mondták ezúttal, hogy tilos lenne bele avatkoznom az emberek dolgába, persze ez nem azt jelentette, hogy össze vissza beleszólok a halandók ügyébe, ez még engedélyezett volt. 
A nő bőre felragyogott, és észhez tért, visszahoztam az életbe. A tenyeremet homlokán tartva elkezdtem kutatni az emlékei között.  Miután végeztem, kitöröltem elméjéből azt a részt, amelyikben meggyilkolták, és engem látott, s elájult. Az emlékkitörlés bizony azzal jár, hogy a páciens maximum egy órára eszméletét veszti. 
Felkeltem a földről, és elindultam a városba, arra a címre, ahova szólt a meghívóm.
Tudtam, hogy még bőven volt idő addig, de jobbnak láttam már most kideríteni, hogy hol van ez a hely, és a közelében tanyázni. 

 

Rezzenéstelen arccal nézem, ahogyan a hajléktalannak tűnő emberforma felém halad, már távolról megéreztem őt, tudtam, hogy egy fivéremmel állok szemben. 
Csendesen hallgatom a leszidást, mely jogos volt, talán magam sem tudtam megmagyarázni, hogy miért tettem, amit tettem. Volt egy magyarázatom, de azt inkább magamban tartottam, jobbnak láttam ha nem kotyogom ki. Tényleg törvényt sértettem, bár már tettem ilyeneket. Például amikor Mózes a népet kivezette a szolgaság földjéről szétválasztottam a tengert, pedig tudtam, hogy nem volna szabad beleavatkoznom az emberek dolgaiba, vagyis ilyenbe nem. 
 - Vétkemre nincs magyarázat - válaszolom röviden az angyalok éterien csengő nyelvén fivérem elméjében, ezzel kifejezve, hogy beleegyezek a büntetésbe.
Hamarosan, mikor a nálam feljebb való angyalok ítéletét megkapom, továbbra is rezzenéstelen arccal bólintok, fogadva az ajánlatot, hogy bármikor segítenek nekem. 
Egy pillanattal később csak a halandó koszos keze marad a vállamon, majd vállon ver, és elhalad tolva maga előtt a nyikorgó hangú fémből készült valamit. Nem tudtam mi az, még nem vettem használatba olyan tárgyat soha sem, és az embereket se halottam róla beszélni. 

A megfelelő időre sikerül nagy nehezen megtalálnom a címet, mely alatt egy kórház található. Érdeklődve tekintek fel az épületre, majd higgadt, lassú lépésekkel indulok be az épületbe. A kórházba belépvén egy halandó lépett elém. 
 - Uram, mit segíthetek önnek? - tette fel a kórházi dolgozó azt a kérdést, amire válaszul csak a szemeibe néztem, és megszólaltam bariton hangomon. 
 - Semmit - válaszoltam sokatmondóan. Mégis, mit tudna nekem segíteni egy ember? 
Lassan felértem a terembe, ahová hivatalos voltam, megéreztem valamit a közelben, halál szagát. Belépve a helyiségbe egy kórházi ágyon fekvő, haldokló embert láttam, kinek a kezét egy könnyektől vöröslő szemű leány szorongatta. A halandó szája éppen kérdésre nyílt, mikor angyali szárnyak suhogását hallottam, és eltűnt körülem a szoba. Egy parkban találtam magam, ahol volt egy kicsiny tavacska, és két emberalak. Egy idős nő, és az előbb látott idős úr volt az. 
A pár éppen csókot váltottak, mikor belehallgattam beszélgetésükbe, menten tudtam a momentumot. Éppen akkor kelt át a férfi, ezt hívják a halandók a halál beálltának. 
Mikor a hölgy felém fordul, és köszönt, én csak biccentek, s figyelem, ahogyan közelebb lépdel hozzám, a háttérben minden lépésnél szinte lejjebb taszítva a napot az égről. 
 - Üdv, fivérem. Elnézést, a tegnapiért - teszem hozzá bús hangvétellel a már már szidalmazásnak induló beszédhez, majd kérdőn nézek rá. - Leckét? 
Furcsán hatott nekem, hogy egy tőlem alacsonyabban álló angyal oktasson engem, de ha a hatalmasságok engedélyével, akkor nincs beleszólásom. Lehet, hogy mélyen frusztrál az eset, de ez van. 
A kasza felém nyújtásánál kerek szemekkel pislogok a halál angyalára. 
 - Ha átveszem a kaszádat, a feladataidat veszem át egy időre, igaz? - kérdezem a fivérem, de tudom a választ. - Tehát embereket kell átsegítenem. 
Sóhajtok, majd a szemeibe nézve feltekintek az égre, és megkérdezem a feletteseimet. 
 ~ Ez az akaratotok? 
Talán ez arra enged következtetni, hogy nem bízok testvéremben, de erről szó sincs. Jobb megkérdezni a feletteseket, és nem egy alacsonyabb rendű szavára adni és elvégezve feladatait.
Magamban fohászkodom a válaszért, ezt a Kaszás nem hallhatja, hiszen ez szorosan a feletteseimmel való "vonalon" zajlott.
Várom a választ. Biztos vagyok benne, hogy kapok választ, mindig válaszolnak. Ha igenlő választ kapok, akkor rámarkolok a kasza nyelére, és hallgatom, ahogy a testvérem hűvös lehelet kíséretében a fülembe suttog. A suttogást ignorálom.
 - Szóval, mi az első utasítás? - kérdeztem immáron a kaszával a kezemben.  

Tudván, hogy ez az utasítás, cselekszem, s megragadom a kaszát. A fegyver, mely elvágja az életeket, kiszakítja a világból az élőket, kik a soron következnek nagy erővel bír. Érzem is, amint kezem érinti.
Amint átveszem a kaszát, mennydörgés rázza meg az eget, hatalmas változás lesz megfigyelhető, csodálkozom is, de jól tudom, hogy ez mit jelent, valami átjött. Bizonyára a két sík közötti átjáró lezárása nem történt meg a legjobban, és másik helyről szökött át valami, ezt a felvetést fivérem szavai csak megerősítik, de amint befejezte volna a mondatát, rendkívül sötét aurát éreztem, bűzlött a romlottságtól, egy bukott szaga. Ők a démoni lények közül a legaljasabbak, de nekem, arkangyalnak ugyan olyan csótány, mint a többi démon.
Sötét karmok szúrták át fivérem mellkasát. Sokkal hamarabb, mint attól őt megóvni tudtam volna.
A szavakra nem méltatom egy darabig, tudom jól, hogy a kasza felhatalmaz a Tornácról való kilépésre, ahogyan a bejutásra is.
Felöltöm az igazi alakomat, a valamivel magasabb, fényes, erőteljes megjelenésű arkangyal valódi alakját.
A fényem megvilágítja a területet, a démonoknak nem kellemes a mennyek fénye, tudom jól. A tollaim is ragyognak, ahogyan széttárom a szárnyam, és az éteri nyelven, melyen mi beszélünk testvéreimmel egymás között.
- Távozz, bukott! - felelem a valódi formám érdekesen zengő hangján, az orcám alig látszik, és megrebben a szárnyam, és a démon egy fának csapódik. Telekinetikus energia, mely valóban hatalmas, ám tekintve, hogy a 3. kör élén álló angyalok egyike vagyok, nem lehet ezen meglepődni. Kettőt lépek felé, és már ott is vagyok előtte, hogy lesújtsak rá. Tudván, hogy erős, így nem a szokásos pusztító erőmmel, hanem fegyveremmel, mely a Mennyekben kovácsolódott, akárcsak a kard, mely az oldalamon csüng. Meglendül felé, miközben ismét lökéshullámot szakítok a nyakába, hogy ne legyen esélye lépni ellenem. Egy csapással olthatom ki az életét, miközben a Kaszás felé gyógyító energiát küldök. Tekintve, hogyha ő esetleg nem tudná magát meggyógyítani, segítsek benne, súlyos sebet kapott.
Ha nem ölném meg, akkor a fivéremet egy intéssel küldöm másik helyre, tekintve, hogy rangban felette állok, van hozzá erőm, hogy odébb helyezhessem a térben, és áthelyezzem ezen a síkon egy másik, távolabbi helyre, és megküzdök vele, nem engedem elmenekülni. A kezemet a gyomrában találja, és az arcához közel hajolva gépe, érzelem mentes hangon kérdezem tőle.
- Mit keresel itt, bukott?