William Bloodstorm a boszorkányvadász
Közzétéve: May 29, 2016 19:34:50 GMT 1
Post by Ben on May 29, 2016 19:34:50 GMT 1
picup.hu/4hl1ljy.png
A nevem William Bloodstorm, a családom utolsó tagja. A Bloodstormok fénykorában az egyik legfelsőbb anyagi réteghet tartoztunk, mágusok és cselédek voltak a szolgálatunkban, mindent megkaptunk amit csak akartunk. Majd jöttek a boszorkányok és a többi ocsmányság és folyamatos terrorban tartották a falunkat. Az egyik mágus, Geawold készítette el a jelenlegi kardomat, Kőszívet, hogy a fegyver nevéhez méltóan, hidegvérrel gyilkoljam le ezeket az ocsmányságokat. A fegyverem különlegességge, hogy boszorkányok közelében zölden izzik, majd suhintáskor lángrakap, ezzel égési sebeket is okozva az ellenfelemnek. Ez a vagdalkozás egy darabig jól működött, vihorászva gyilkoltuk a falu többi tagjával az erre tévedő boszorkányokat, míg egy nap egy tizen-huszonéves lány nem érkezett a falunkba. Magával ragadó teremtés, hófehér ruhája, aranyszőke haja és ezüstszínű szemei minden valamire való férfi tekintetét magukra vonták. Én sem voltam különb, az ujjaim közé csavart és én is őt. Szerettem. Azt hiszem. Bár lehet, hogy csak birtokolni akartam, nem tudom már pontosan. Az egyetlen ami megmaradt bennem, az a tömeges birtoklási vágy, amit csak iránta tápláltam. Egyik éjjel épp a ruhájától fosztottam meg érzéki csókok közt, amikor az érintésem hatására elkezdett eltorzulni a bőre, az arca ráncokkal teli torz, rút csúfsággá változott, haja jóforán teljesen kihullott és a körmei pedig elfekedtek. Kőszív után nyúltam, de a hév miatt azt sem vettem észre, hogy ez a dög ellökte onnan, ahol utoljára hagytam. Megragadta a torkomat és áthajított a szoba másik felére.
- Ostoba emberfajzat! A fajtátok pontosan olyan vak, mint amilyennek képzeltem! Az asszonyi szív megtöri még az ilyen nagyképű barmokat is mint te, William. - felelte kacagva, már nem azon az angyali hangon, amelyiken korábban szólott. - Most pedig, miután kitéptem a beleid egy jót lakmározuk, lakmározunk a lelkedből. Bizony, nem egyedül jöttem.
- Egy dologról elfeledkeztél te ribanc. - mosolyogtam rá.
- Mégpedig?
- Arról, hogy az én házamban vagy. - Megragadtam az egyik fáklyát, gyorsan átvedőtem a szoba másik felére és arconvágtam vele. Könnyen ledobott magáról, de elértem Kősziv markolatát és ez volt minden, ami kellett. Ez volt a tervem. A terem közben lángrakapott, de a harc hevében nem volt időm ezzel foglalkozni. Ő valamivel tapasztaltabb volt, mint a többi akivel eddig találkoztam, rendesen megizzasztott. Sorra hárította el a csapásaim, ekkor jöttem rá, hogy ezzel nem megyek semmire. A tűz felé kezdtem terelni, majd egy eltérítő csapást mértem rá, ami kibillentette az egyensúlyából és ezért a lángok közé tudtam vetni. Vigyorogva néztem végig, ahogy sikoltozik. Hagytam, hogy a lángok csiklandozzák a lábam, de azt nem, hogy megégessenek. Pár pillanat ereéig figyeltem, ahogy a csúfság sikoltozik és vele együtt az a gyönyörűség is, akinek álcázta magát. Amikor távoztam, a lépteim hangját elnyomta a lassan elégő fa ropogása és a tűz pattogása. Még egyszer visszanéztem, hogy életben van-e még, majd sietve hagytam el a lassan összeomló birtokot. A falu többi része sem festett túl fényesen, mindenütt ezek a dögök garázdálkodtak, váratlanul ért minket a támadás, nem volt sok esélyünk a védekezésre. Út közben lekaszaboltam akit tudtam, de rájöttem, hogy menekülőre kell fognom, ha nem akarom megütni a bokámat. Az istállóhoz siettem, Éjviharra, a lovamra ültem, majd elhagytam a várost. Nem tudtam, hogy követnek-e. Nem néztem hátra. Körülbelül két órát lovagolhattam, amikor úgy döntöttem, hogy ideje megállni. Nem azért, mert biztonságos volt, hanem mert a tűz annyira kiszárított, hogy muszáj volt innom valamit. Egy folyóhoz kúsztam, belekortyoltam a vizébe, de rögtön ki is köptem. Nem víz volt, hanem valami fekete árnyszerű akármi. Rettegett arccal hátráltam, de a valami itt körözött körülöttem.
- Miattad haltak meg. Mind!
Egyszerre hallottam az összes falusi hangját a fejemben, ahogy megismétlik az ismeretlen lény szavait.
- Booszorkány. Boszorkány. Boszorkány. Boszorkány - visszhangzott a fejemben.
Ijedten kúsztam, de elkapott, magával rántott a mélybe. Aztán magamhoz tértem, a lovamon. A napfény első sugarai voltak az ébresztőim, mintha semmi sem történt volna. Kivéve két dolgot. A kardom eltűnt, és mérhetetlen akarat töltött el, az akarat, hogy öljek. Mégpedig boszorkányokat. Úgy éreztem semmi motivációja nem maradt az életemnek, megrögzötten leakarom vadászni ezeket a dögöket és addig nem nyugszom, amíg máglyára nem kerülnek. De ehhez vissza kell szereznem Kőszívet.
- Ostoba emberfajzat! A fajtátok pontosan olyan vak, mint amilyennek képzeltem! Az asszonyi szív megtöri még az ilyen nagyképű barmokat is mint te, William. - felelte kacagva, már nem azon az angyali hangon, amelyiken korábban szólott. - Most pedig, miután kitéptem a beleid egy jót lakmározuk, lakmározunk a lelkedből. Bizony, nem egyedül jöttem.
- Egy dologról elfeledkeztél te ribanc. - mosolyogtam rá.
- Mégpedig?
- Arról, hogy az én házamban vagy. - Megragadtam az egyik fáklyát, gyorsan átvedőtem a szoba másik felére és arconvágtam vele. Könnyen ledobott magáról, de elértem Kősziv markolatát és ez volt minden, ami kellett. Ez volt a tervem. A terem közben lángrakapott, de a harc hevében nem volt időm ezzel foglalkozni. Ő valamivel tapasztaltabb volt, mint a többi akivel eddig találkoztam, rendesen megizzasztott. Sorra hárította el a csapásaim, ekkor jöttem rá, hogy ezzel nem megyek semmire. A tűz felé kezdtem terelni, majd egy eltérítő csapást mértem rá, ami kibillentette az egyensúlyából és ezért a lángok közé tudtam vetni. Vigyorogva néztem végig, ahogy sikoltozik. Hagytam, hogy a lángok csiklandozzák a lábam, de azt nem, hogy megégessenek. Pár pillanat ereéig figyeltem, ahogy a csúfság sikoltozik és vele együtt az a gyönyörűség is, akinek álcázta magát. Amikor távoztam, a lépteim hangját elnyomta a lassan elégő fa ropogása és a tűz pattogása. Még egyszer visszanéztem, hogy életben van-e még, majd sietve hagytam el a lassan összeomló birtokot. A falu többi része sem festett túl fényesen, mindenütt ezek a dögök garázdálkodtak, váratlanul ért minket a támadás, nem volt sok esélyünk a védekezésre. Út közben lekaszaboltam akit tudtam, de rájöttem, hogy menekülőre kell fognom, ha nem akarom megütni a bokámat. Az istállóhoz siettem, Éjviharra, a lovamra ültem, majd elhagytam a várost. Nem tudtam, hogy követnek-e. Nem néztem hátra. Körülbelül két órát lovagolhattam, amikor úgy döntöttem, hogy ideje megállni. Nem azért, mert biztonságos volt, hanem mert a tűz annyira kiszárított, hogy muszáj volt innom valamit. Egy folyóhoz kúsztam, belekortyoltam a vizébe, de rögtön ki is köptem. Nem víz volt, hanem valami fekete árnyszerű akármi. Rettegett arccal hátráltam, de a valami itt körözött körülöttem.
- Miattad haltak meg. Mind!
Egyszerre hallottam az összes falusi hangját a fejemben, ahogy megismétlik az ismeretlen lény szavait.
- Booszorkány. Boszorkány. Boszorkány. Boszorkány - visszhangzott a fejemben.
Ijedten kúsztam, de elkapott, magával rántott a mélybe. Aztán magamhoz tértem, a lovamon. A napfény első sugarai voltak az ébresztőim, mintha semmi sem történt volna. Kivéve két dolgot. A kardom eltűnt, és mérhetetlen akarat töltött el, az akarat, hogy öljek. Mégpedig boszorkányokat. Úgy éreztem semmi motivációja nem maradt az életemnek, megrögzötten leakarom vadászni ezeket a dögöket és addig nem nyugszom, amíg máglyára nem kerülnek. De ehhez vissza kell szereznem Kőszívet.
