Vincent Gray

Név: Vincent Gray „Egér Doki”
Nem: Férfi
Születési hej: Ayra
Kor: 24
Faj: Ember
Vallás: Nincs
Magasság: 180 cm
Testsúly: 75 kg



Külseje: Magas férfi, félhosszú ezüst hajjal és kedves ezüst színű tekintettel. Általában fehér orvosi köpenyt hord aminek 50 % eséllyel vagy egy egér van a zsebében vagy benne felejtet ételmaradék.

Jelleme: Kedves és konfliktus kerülő személyiség de a saját igazáért (vagy másokéért) a végletekig elmegy. Intelligens és jó probléma megoldó. Kifejezetten türelmes nagyon nagyon nehéz felbosszantani. (De híd el nem akarod felbosszantani azt akinél altató és szike van)

A nővéremmel az Ayrán születtünk ugyanazon a napon csak pár perc különbséggel. A szüleink szinte sosem voltak velünk a munkájuk miatt. Anya az űrkutatással foglalkozott apa ugyanazon a hajón volt kapitány. Hogy minket miért hagytak mindig egyedül a bolygón azt nem tudom. Nem mintha bántam volna. Ahogy az ikrek általában mi sem ismertünk másik világot a sajátunkén kívül ahonnan mindenki mást gondosan távol tartottunk. Még a saját szüleinket is amikor nagy ritkán láttuk őket.

Ennek ellenére életünk egyik legszörnyűbb napja volt mikor megérkeztek a hírek. Az Anorát felrobbantották nem maradtak túlélők. 10 évesek voltunk akkor. Nekünk azt mondták kalózok voltak. És nekem ez elég volt igazából nem érdekelt az ok az sem hogy mi történt. Csak az számított hogy a szüleink többet nem jönnek vissza még pár napra sem. A veszteség után Claudiával képtelenek voltunk külön válni még néhány perc különválás is fájdalmas volt. Még három évet a szüleink vízalatti lakásán éltünk és gondozók vigyáztak ránk aztán a biztosítás elfogyott. Mivel a nagyszüleinket senki sem ismerte ezért árvaházból árvaházba költöztettek minket. Minden alakalommal áldottuk a szerencsénket hogy együtt maradhatunk és igyekeztünk nem figyelni semmire magunk körül. Csak mi voltunk és a könyvek körülöttünk. A tanulásban mindkettőnknek nagy tehetsége volt szinte minden szöveget megtanultunk már az első olvasás után.

16 évesen fejeztük be az iskolát és mindent meg tettünk hogy az épen aktuális nevelő szüleink biztosítsák a tanulmányainkat a DY-n. Ami végül azért sikerült bár azzal a feltétellel hogy később minden centet visszafizetünk amit ők az oktatásunkra költenek. Én a magam részéről csak örültem hogy mehettünk a nővérem hetekig dühöngött a nevelő szüleinkkel hogy miért is kell nekik ez a balhé. Valójában inkább csak ő csinált balhét aminek az lett a vége hogy a nevelő szüleink egyikünkkel sem álltak többé szóba.

A DY viszont mindkettőnknek a mennyország volt szinte semmedig nem tartott bejutni a legjobb egyetemre. Igazából sokkal tovább tartott kitalálni milyen szakot válasszunk. Végül mind ketten az orvosi mellet döntöttünk. A nővérem a biotikus kutatásokkal foglalkozik. Az egyik legjobb a szakterületén és nagyon szerencsés volt mert már az első választása sikeres volt. Igen… Először én is vele tartottam hogy ne keljen különválnunk de gyorsan kiderült hogy ez nekem nem fog működni. A dolog biológiai részét értettem de a mérnöki része… Azt se tudtam hogy hogy kell nézni a mérnöki rajzokat és akkor még nem is szólva a méretezésről és az elektronikáról. Igazából már az első egység előtt átjelentkeztem egy másik szakra. Kémiára. Ahol az elméleti rész meg volt. De harmadik eset után amikor olyasmit robbantottam fel amit elvileg nem is lehetséges felrobbantani az egyik professzor megkért hogy legyek szíves keressek magamnak egy új szakterülettét. Nos ezzel az előmenetellel meglepő mód a vírus kutatás lett a kedvencem. Jó voltam benne és élveztem is de egy idő után unalmassá vált a folyamatos korlátok miatt. Nyilván egy élő laborban ahol bármivel bármeddig lehet foglalkozni izgalmas szakterület lehetett volna de így inkább csak a mintákat összekészíteni és aludni jártam be. Ott hagyni se akartam a szakterületet de azt sem akartam hogy az egyetemi éveim az alvásról szóljanak. Úgyhogy végül jó pár elég hosszúra nyúlt levéllel és tanulmánnyal meggyőztem az egyik proffot hogy segítsen bekerülni egy párhuzamos képzésre. Inkább amolyan úgysem fog ez neked menni felhanggal engedte meg végül.



Így végeztem el párhuzamosan az általános orvosit és a víruskutatási tanulmányaimat is. És mindkettő sikerült. Utóbbi szakterületen kaptam a becenevemet is. A vírusaink nagy részét egereken és patkányokon kutattuk. Amikor egy egy kísérletnek vége lett a patkányok ugyan a laborban maradtak de más kísérletre már alkalmatlanok voltak. Így a „túlélők” amolyan járulékos kedvencei voltak a labornak. Etettük őket és néha velük szórakoztunk ki magunkat két kísérlet összeállítása közben. Mindenkinek volt egy saját „túlélője” és unalmunkban őket versenyeztettük a raktárból lopott egér labirintuson. Amikor pedig az egerem beteg lett nem akartam csak figyelni ahogy meghal szegény és választani egy másikat ezért egyszerűen vissza vittem a saját szállásunkra. De mivel a két szak miatt túl sokat voltam az egyetemen így ha a szálláson hagytam volna nem tudom figyelni az állapotát. Úgyhogy a zsebemben cipeltem magammal mindenhova. Persze a többiek nem értették de jó érzés volt mindenhova cipelni az egeret. Annyira hozzá szoktam hogy nem is ő lett az egyetlen egerem amit így hordtam.



Még akkor sem változtattam ezen amikor el döntöttük hogy mind a ketten a terepre fogunk tovább menni. Azért azt mindketten éreztük hogy csak a kitűnő jegyeink miatt nem mondta kapásból a hadsereg hogy takarodjunk a francba. Claudia még csak hagyján ő nő létére is valahogy megtalálta a módját hogy teljesítse a gyakorlatokat. Én viszont minden este kifulladva és kéken zölden feküdtem le aludni. Aztán végül is mindketten készhez kaptuk a papírunkat valahogy meg megtanultunk néhány új dolgot. Claudia a tervrajzok alapján hihetetlen gyorsan meg tanulta hogy működik a hajó. Vagy hogy hogy működnek a fegyverek. A kapitányunk gyakran viccelődött is vele az első tisztje egy fiatalabb tiszt pedig minden új tárgyhoz mellékkelt neki egy használati utasítást vagy egy tervrajzot. Igazából ő mindkettőnknek sokat segített. Direkt úgy alakította a dolgokat hogy megmutathassuk mit tudunk. Ha baleset történt vagy „sürgős” orvosi ellátásra volt szükség akkor mindent én kaptam. Néha hajnal háromkor kaptam „szédülésre” panaszkodó kadétokat. Ha pedig a rendszerrel volt baj Claudiát értesítette akkor is ha semmi köze nem volt az egészhez. Igaz mindent meg tudott oldani de a mechanikai problémák nagy része a hajót érintette és nem az embereket.



1 évet töltöttünk el a hajón ha el is hagytuk csak lakatlan bolygókon gyakoroltuk a terepen való eligazodást. Amiben meglepő mód én voltam a jobb. Viszont Claudia elég jó volt hogy a kilomosított cuccokból összerakjon magának egy tájokozódási egységet. Van aki csak tud... Viszont abban az egy évben megtanultam szinte bármilyen sérülést ellátni. És Claudiának hála (bár a terveket sosem fogom érteni és az elméletet sem ez egész biztos.) de gyakorlatban megtanultam helyreállítani kisebb sérüléseket a biotikus testrészeken és beültetéseken is. Az első tiszt aki kezdetben is annyit segített nekünk nagyon jó barátunk lett. Talán több is annál aztán a vissza térés után szinte azonnal megkérte a nővérem kezét. És bármennyire is örültem ennek nem tudtam kiverni a sötét gondolatot hogy most én leszek az aki mindkettőjüket elveszíti. Még aznap leadtam titokban a jelentkezésem a hadseregnél.