Wulfrik Hjalmarson

Wulfrik a Vadász

Valódi neve: Wulfrik Hjalmarson

Krakkorak szigetén jött a világra több mint húsz nyárral ezelőtt. Édesapja a hírhedt

Orkvész Hjalmar, a sziget egyik legnagyobb harcosa, ki büszkén viselte nevét.

Eleinte ő is csak egy egyszerű kalóz volt. Ugyan úgy ölt és fosztogatott mint

bármely krakkoraki férfi, ám egy északi portya megváltoztatta az életét. Az

egyik este egy ork csapat ütött rajtuk táborozás közben. Jóval

kevesebben voltak a kalózoknál mégis halomra ölték őket. A csata már veszni

látszott, de ekkor felbukkant Hjalmar. Hatalmas fejszéjét a magasba emelve

csapta le az ork vezér fejét, majd mint valami eszelős, ordítva rontott rá a

többire, társai pedig a látványtól megbátorodva követték. A küzdelem végül

dicső győzelemmel zárult. Orkvész Hjalmar hajóját még mindig ezen orkok

koponyái díszítik, hogy félelmet csepegtessenek minden ellensége és riválisa szívébe.

Visszatértét követően folytatta portyáit, ám már nem lelt benne akkora örömöt

mint régen. Az egyszerű emberek nem jelentettek számára kihívást, történetei,

pedig mit sem számítottak a zöldbőrűek felett aratott győzelme mellett, így úgy

döntött északra hajózik. Méghozzá messzi északra, az orkok otthonába. Egy-egy

ilyen portyából általában csak a lelkes vállalkozók fele tért vissza, de már ők

sem voltak a régiek. A csontba maró hideg és a kegyetlen harcok megedzették

őket, így Hjalmar mindig talált új önkénteseket a hajóira. Ám végül megszállottsága

okozta a vesztét is...

Most, hogy már ismered az apát, ideje beszélni a fiúról.

Páratlan tehetség volt a kölyök. Alig volt szőr az állán, de már úgy bánt az íjjal

akár egy hosszúfülű, a kardvívásban pedig szintén alig akadt párja így édesapja

már akkor elvitte a portyákra, mikor még csak a nyugati birodalmakat támadta. A

fiú fő feladata a felderítés volt, de egy-egy ilyen útról csak ritkán tért

vissza a táborba üres kézzel. Mindig szerzett pár nyulat, néha pedig egy egész

szarvast. Ekkor kapta a "Vadász" becenevet. Egyszer mondjuk csak egy törött

szárnyú sas fiókával tért vissza. Mondanom sem kell eleinte hülyének nézték,

amiért úgy dédelgette mintha a sajátja lenne, de egy év múlva mikor a kismadár

hatalmasra megnőtt, már mellőzték a gúnyos megjegyzéseiket. Mikor Hjalmar

megkezdte északi hadjáratait fia már egy meglett ember volt. A két mániákus

azzal ütötte el az időt, hogy kiderítsék, vajon mi vitt el több zöldbőrűt: az apa baltája,

vagy a fiú nyilai? Viszont minden harcos előbb vagy utóbb ugyan arra a sorsra

jut. 

Mint mondtam, Hjalmar megszállottsága okozta a harcos vesztét. A kihívást

keresve támadt rá egy hatalmas ork törzsfőre aki egy rövid harc után puszta

kézzel törte ketté. Wulfrik bosszútól szomjasan követte apja példáját. Gyorsabb

volt mint elődje, így könnyűszerrel el tudta kerülni a hatalmas ork csapásait, de

tudta jól, hogy elég egy rossz mozdulat és vége. A fiú hősiesen küzdött, minden elugrás vagy kivédett ütés után visszatámad de

kardja egyszerűen nem volt képes eléggé átütni a zöldbőrű vastag páncélját. Mindnet arra tett fel, hogy kifárassza ellenfelét, de sajnos a visszájára sült el a dolog. A törzsfő kiverte a kardot megfáradt hősünk kezéből, majd kivillantva ocsmány fogsorát utoljára magasba emelte fegyverét. Ekkor jött azonban a nem várt fordulat. A magasból az ifjú madara csapott le, s a hatalmas sas kikaparta a zöldbőrű mindkét

szemét. Így Wulfrik könnyűszerrel a fejét vehette a megnyomorodott orknak ezzel megfutamítva a

többi zöldbőrűt. A bátor krakkoraki kalóz bajtársai minden áron rá akarták aggatni az Orkvész nevet, de ő úgy döntött nem

lép az örege nyomdokaiba. Nem állt szándékában folytatni az apja által elkezdett ostoba hadjáratokat, ehelyett hajóra szállt és otthona felé vette az irányt.

Itt azonban Wulfrik és követői újabb problémákba ütköztek, mikor egy kevinei

flotta rajtuk ütött és menekülni kényszerültek. Azóta nem látta őket senki.

6 hónappal később

A hajók partot értek, megfáradt és éhező fosztogatóink pedig mit sem törődve hajóikkal boldogan vetették bele magukat a part homokjába, vagy éppen rohantak a legközelebb gyümölcsfa irányába.

- Föld! Végre!

- Ez nem krakkorak...

- Miből jöttél rá te észlény? A homokból, vagy a fákból?

- Kit nevezel te hülyének?

- Elég! Kössétek ki a hajókat aztán pakoljatok ki mindent ami kellhet. Lehet, hogy ez nem krakkorak, de nem is érdekel. Egy hamar úgyse szállok hajóra és szerintem a többiek is egyet értenek.

Ezt erőtlen röhögés és bólogatás erősitette meg a legénység javarészétől. A többiek vagy nem hallották, vagy már ehhez sem volt kedvük.

Nézzünk körül... aztán meglátjuk mi lesz.

2 hónappal később

- Fiúk, lányok, barátaim, bajtársaim, testvéreim! Köszönök nektek mindent. Nélkületek mindez nem épülhetett volna fel. - Alighogy befejezte, mindenki ujjongásban tört ki. - Igaz, elpocsékoltunk két hónapot a sziget felfedezésével és egy erőd megépítésével, de készen vagyunk... Harcra készen! Holnap már nem csak vizet fogunk inni hanem sört és vért. Rászabadítjuk haragunkat az itteni népekre, kifosszuk falvaikat, megöljük uraikat és meghágjuk asszonyaikat... vagy fordítva, kinek mi válik ínyére. - Hangos röhögés. - Lehet, hogy soha nem térünk haza, lehet, hogy mind itt fogunk meghalni, de legalább szabadon tesszük, igazi krakkorakiakhoz méltó módon! Holnap vége a várakozásnak. Hajóra szállunk és mind megtudják mi is a félelem valójában!

Az erőd falai:

Az erőd belülről: