Sivatagi Tüskés Gekkó

Sivatagi Tüskés Gekkó

Veszélyesség: Fokozottan Veszélyes

Átlagéletkor: 30-40 év

Élőhely, életmód: Amikor először meghallják a nevét, először azt hinné az ember, hogy egy kisebb hüllő fajtáról van szó, ám amikor először látja meg az ember mivel is került most valójában össze, gyakran már túlkéső ahhoz, hogy elmeneküljön. A Tüskés Gekkó élőhelye a sivatagos tájakra jellemző, legyen az homok, vagy kő sivatag. Mivel hüllő kategóriába tartozik érthető, hogy az éjszakákat hibernálva tölti, de a nappalok ideje alatt mindig éber és igen veszélyes. Éjszakai állapotában összegömbölyödik és igen nehéz felkelteni, így ha csapdába akarjuk csalni, ez a legjobb időpont, ám azért az álmában való megöléssel csak óvatosan, hisz bár „hétalvó” egy kemény ütéstől bárki képes felkelni. Nagyon ritka az, hogy egy vad példány sokáig időzzön egy helyen, általában vándorolnak egyik helyről a másikra, nagyon kevés ideig maradva egy-egy hely között. Ez azért lehet, mert bár szervezetük nem igényel túl sok folyadékot, táplálékot igenis kíván, ezért mindig új préda után kell keresnie. Gyakran megtalálni magasabb dombokon, szirteken, ahol kényelmesen elfeküdve süttetheti magát.

Küllem: Első ránézésre is lehet látni, hogy ezzel a bestiával nem igazán szabad ujjat húzni. Tüskés oldala és háta elég kellemetlen fájdalmakat képes okozni, akihez hozzábújik, míg hegyes karmaival, fogaival könnyen széttéphet bármit, ami húsból van. Az állat teljes hossza a 2 métertől egészen a 4,5 méterig változhat, míg a marmagasság 1,5 és 3 méter között változik. Hosszú tüskés farka végén egy buzogányszerű csontkinövés van, melyet a fegyverhez hasonlóan képes használni. Annak ellenére, hogy szaglása és hallása kitűnő, nincsenek szemei, így általában ennek a kettőnek a kombinációját használja rendkívüli precizitással, és igen nehéz átverni kifinomult érzékszerveit. Pikkelylemezes teste roppant kemény, melyről nemes egyszerűséggel lepattan minden vágóeszköz. Karddal maximum akkor tudjuk megvágni, ha a kardot sikerül valahogy a két illesztés között a húsba mártani (megjegyzés: ha azt hisszük, hogy az állat hasán megsebezhetjük, akkor felejtsük is el, az a felület is pont olyan kemény, mint minden más, és amennyiben alá támadnánk, feküdni a torkából kiálló tüskékkel könnyen végezhet velünk).

Viselkedés: Leginkább a magányos jelző illik rájuk, hisz nem fordulnak elő csoportosan, hisz a több száj, több táplálékot igényel, ezt pedig nem engedhetik meg maguknak. Gyakran előfordul, hogy rátámadnak a fajtársaikra, és fel is falják annak tetemét. A sivatag kegyetlen, így ők is azzá váltak. Pontosan emiatt csak nagyon kevés olyan példány él az ő méretükbe, ami szívesen kiáll ellene egy komolyabb harcba. Természetesen a sivatag tele van veszélyes egyedekkel, pontosan emiatt a Gekkók mindig ügyelnek a környezetükre, állandóan éberek, mikor ép nem alszanak. Roppant értelmesek, bár nehéz velük megértetni magunkat, ám a fiatalabb példányokat hosszú folyamat alatt lehetséges háziasítani.

Táplálkozás: Ragadozó, ehhez nem is fér kétség. Általánosan 4-5 naponta van szüksége élelemre, és addig nem vonulnak tovább, míg fel nem falták szőröstül, bőröstül a tetemet, még ha ez több napot is magába vesz. Szervezetük rendkívül jól képes elraktározni az élelmet, így előfordul, hogy egy komolyabb ebéd után 1-1,5 hétig nem is kell táplálkozniuk. Általánosságba a náluk kisebb, gyengébb példányokra vadásznak (köztük az emberre is), de előfordul, hogy a beteges, sérült, de nálánál jóval nagyobb állatra is rátámad. Bár a betegségekre immunisak, a rothadó döghúst csak nagyon ritkán eszik meg.

Harcászat, Adottságok: Testük teljes része egy merő izom, melyeket tökéletes vadászként tudnak kihasználni. Mozgásuk fürge, könnyen változtatnak irányt és jól manővereznek. Egyedül talán az a hátrányuk, hogy nem képesek elrugaszkodni a talajtól nehéz, merev páncélzatuk miatt (a gömbölyödéshez összehúzzák magukat, míg a rugaszkodásnál a hátnak kifele kéne feszülnie). Közelharcban leginkább tüskéit és karmait szereti használni, míg ha veszélybe érzi, magány buzogányszerű farkával vág oda a másiknak. Utóbbi elég erős ahhoz, hogy fajtársai kérgét is feltörje, így érthető, hogy egy páncélos lovag csontjait játszi könnyedséggel töri ketté a páncéljával együtt egy esetleges találat. Intelligenciája leginkább a harcászatban jelenig meg, ugyanis hamar képes felismerni az áldozata gyengepontjait és előszeretettel támad ezekre a területekre. Ritkán vonul vissza, csak ha ténylegesen vesztésre áll és nem lát esélyt a győzelemre. Pikkelyes testét, mint említve volt nagyon nehéz vágófegyverrel megsebezni, de a zúzófegyverrel is sokáig tart, mire átütjük a védelmét, gyakran mi előbb halunk bele, épp ezért ajánlott mágikus támadásokkal végezni vele.

Szaporodás: Ez a téma talán a legkényelmetlenebb ezeknél a példányoknál, mert bár a háziasított példányoknál képesek vagyunk befolyásolni a szaporulatot a vad példányoknál igen ritka a párzás, mely hamarosan a vad példányok populáció csökkenéséhez is vezethet, hisz évente nagyjából több példány hullik el (különböző okokból kifolyólag, de a legtöbbször az egymással folytatott harcok miatt), mint amennyi fiatal példány megéri az ivarérett kort. Természetesen ez a történelemben nem egyedülálló, ugyanis a faj gyakran reagál így a túlszaporulatára, s gyakran saját maga (természetesen akaratlanul) csökkenti a populáció számát. Ez azért történhet meg, hisz egymásra is potenciális táplálékként tekintenek, így minél gyakoribbak a sivatagba, egymásra is annál gyakrabban támadhatnak. Visszatérve a párzásra, mely inkább nemi erőszakhoz hasonlítható igen könnyen észrevehető, a nőstények veszett üvöltözései végett. A nőstények alapjáraton kisebbek a hímeknél, és gyengébbek is náluk, így a hímek gyakran kisebb civakodások után legyűrik az ellenkező nemet a földre. Érdekes, hogy a hímek nem a fajfenntartás végett szaporodnak, hanem szimplán szükségletből (alias élvezetből), ám macskákhoz hasonló tüskés fogamzó szervük nem okoz túl sok örömet a női félnek. A faj szempontjából talán az az egyetlen kedvező tény, hogy a nőstények rövid időközönként képesek újabb tojásokat lepakolni egyszerre akár 3-4 tojást is és a hímek gyakori örömszerzés vágya miatt a nőstények gyakorta 1 évben olyan 10-12 tojást is világra hoznak. A hátránya az, hogy a szülőkben semmi felelősség érzet nincs, így előfordul, hogy a tojásban lévő, vagy a kikelt példányt az apa, vagy az anya falja fel. Éppen a miatt érezhető, hogy a frissen kikelt hüllőfióka magára van maradva.

Emberi hozzáállás: A sivatag népein kívül, szinte mindenki elkerüli ezeket az állatokat, míg az itt honos törzsek előszeretettel háziasítják a fiatalabb Gekkókat, hogy aztán tenyészthessék őket. Az eljárás roppant veszélyes és kétélű, ugyanis bármikor bevadulhat egy még régebb óta szelídebbnek tűnő példány is, de a hasznukat akkor is megéri. Különleges nyergeknek köszönhetően képesek megülni hátasként ezt az állatot, melyet aztán szállításra, harcászatra használhatnak. A sivatagi népek körében a nőstény Tüskés Gekkó igazi kincs, hisz a durva szaporodások nyomán gyakran elhullnak a nőstények, vagy végkimerüléstől, vagy a hímek okozta sebektől. Pikkelyükből emellett kitűnő pajzs készíthető, mely igen ellenálló a fizikai támadásoknak, bár a pikkelyek lefejtése az állatról fáradalmas munka.