1. Börtöncella

Amint kiléptek a nyílt utcára, rossz érzés fogta el a vízidomárt. Akármerre nézett, csak sötétséget és ürességet látott. Egyedül a Sárkányházak környéke volt világos. Pár lépés után azonban az előbbinél is sötétebb lett. Raion tüze egyre kisebb és halványabb lett, az idő múlásával majd teljesen kihunyt. Dogorn figyelte, ahogy próbálta ismét feléleszteni a lángot, de nem sikerült neki.
- Jól vagy? Minden rendben? - Kérdezte aggódva barátjától, majd amikor leesett neki, hogy Rai nem képes tüzet idomítani, megijedt és azonnal a kulacsához nyúlt. Szélsebességgel egy pengeéles vízsugarat vezetett végig maga körül, majd a kulacsba irányította. Vett egy mély levegőt és lassan kifújta.
~ Fúúú... Azt hittem, hogy én is elvesztettem a vízidomítás képességét... ~
Gondolta, majd a tűzidomár mellé lépett, megfogta a jobb vállát és rá nézett.
- Ne aggódj Rai, minden rendbe jön... A vízidomárok a Holdból nyerik az erejük egy részét, míg a tűzidomárok a Napból. Azért nem megy az idomítás, mert valami nem stimmel a Nappal. Reménykedjünk, hogy amint a Sárkányházakhoz érünk, ismét a régi formában leszel! Viszont most... -
Folytatta volna, de egy idegen alak félbeszakította. Gyújtót kért.
~ Ez most valami hülye vicc? ~
Gondolta, majd végighallgatta a katonát, aki az őrületében betámolygott egy sikátorba.
- Nemsokára vége... Kitartást! -
Szólt a vízidomár, a kétségbeesett férfinek, majd a többiekhez fordult.
- Tovább kell mennünk, kifutunk az időből. Talán tudok egy kis fényt varázsolni... -
Gondolkodott hangosan miközben kiidomított egy kis vizet a kulacsból, ami homályos kék fényt bocsájtott ki magából. Nem volt túl világos, de legalább nem kellett a vaksötétben botorkálniuk.
- A gyógyítás közben a víz fényt ad. Ha nem is annyit, mint Raion lángja, de legalább látjuk, hogy hova lépünk... -
Útjuk során több alakot is megpilantottak, akik a sötétben botorkáltak az őrület határán, de kénytelenek voltak továbbhaladni.
- Én már tapasztaltam hasonlót egyszer... Egy nagyon-nagyon hasonlót... Ami ki tudja, hogy meddig tartott... -
Suttogta a többieknek, miközben egészen közel, egymás mellett haladtak a félhomályban, nehogy elessenek valamiben.
- Nincs is rosszabb, mint megtört elmével és lélekkel bolyongani az ismeretlenben... Céltalanul... Abban reménykedve, hogy egyszer csak felébredsz ebből a szörnyű rémálomból... Talán már rá is jöttetek, hogy hol voltam az elmúlt években... A legfontosabb, hogy próbáljunk józanul gondolkodni és magunk maradni, akármilyen nehéznek is tűnik ebben az őrületben... -
Mondta aggódó hanggal, majd pár perces sétát követve ismét megszólalt, ezzel megtörve a csendet.
- A lényeg az, hogy maradjunk együtt... A többit pedig majd kitaláljuk...

- Én sem szeretném, ha csapdába sétálnánk. Eléggé rosszul érezném magam, hogy olyan helyzetbe sodornálak titeket.- felelte Dogorn-nak. Közben óvatosan vezettem a csapatott tovább a Sárkányházak felé.
Ahogy egyre közelebb és közelebb mentünk a fény felé. Arra a szomorú jelenségre lettem figyelmes, hogy a láng a tenyeremben egyre kisebb lesz és a végén eltűnik.
- Mi a fene? Miért aludt ki?- teszem fel magamnak értetlenül a kérdést.
Próbálom újra feléleszteni a tüzet, de semmi hatása. Ütök egyet előre ököllel. Ismét semmi.
- Hát Dogorn nagyon nem vagyok jól. Egyszer még ég a láng, aztán már nem. És akár, hogy próbálkozok nem megy a tűzidomítás.- felelem ideges hangon.
Az eddigi sikertelen kísérletek ellenére tovább folytatom a próbálkozást.
Eredménytelenül.
Mikor Dogi megfogta a vállam majd nem megállt bennem az ütő úgy megijedtem. Mikor megláttam, hogy csak ő az fújtam egyet.
- Ilyet ne nagyon csinálj, mert a frászt hoztad rám. És igen tudom ezeket. Meg én is abban reménykedek, hogy ott újra a régi leszek. És ennek érdekében induljunk is.- mikor befejeztem a beszélgetést indultam is volna. De egy alak a sötétben meg állásra kényszerített.
Aggodalom töltött el mivel nem tudtam idomítani. De amikor meglátom, hogy csak egy tébolyodott EE-s tűzidomár katona. Picit megnyugodtam.
Miközben tüzet kért, majd bekuporodott egy sikátorba. Egy szó nem jött a számra, mert ekkor jött a felismerés.
~ Hé... Én is egy EE-s tűzidomár katona vagyok. Mi lesz ha én is úgy végzem , mint ő?~ a szemeim elkerekedtek és a férfi felé bambultam.
Kezdtem egyre jobban pánikba esni.
Mikor Dogi szólt és fényt csinált a vizével. Meg csapkodtam az arcom és próbáltam megnyugodni.
- Akkor menjünk is - felelem idege hangon.
Gyors gyorstalpaló után egy csomó hasonló ember tűnik fel, aki hasonló problémákkal küzd. Nagyot nyelek miközben elmegyünk mellettük.
~ Hasonlót megélni...~ gondolkodok el Dogi mondandóján.
- Akkor te egész végig a feledés völgyében voltál? Hogy bírtad ki ott?- kérdem tőle.
De ez a gyorsan jött határozottság egy szempillantás alatt elmúlik, amint a sötétség felé nézek.
Ahogy haladtunk tovább. A a fény, ami egyre közelebbinek látszott nagyon hívogatott.
Egy idő múlva Dogi óva intése ellenére gyorsítottam a tempómon.
És kezemet a fény felé nyújtva kezdtem el egyre gyorsabban előre menni.
- Fény jövök már -

Habár a szörny nem bukkant fel, azért élményekből nem maradt hiány. Sajnos ezek mind negatív élmények voltak. A környék eddig nagyon kihalt volt, alig pár nesz zavarta meg a csöndet. Nem is tudtam, hogy a zajok, vagy a sötétség és a csend miatt zsugorodott a gyomrom a lehető legkisebbre.

De aztán furcsa dolgok történtek. Először is, Raion tüze csak pislákolt. Én ezt először nem fogtam fel, azt hittem a z én szemeim ragadnak le azonnal, de nem voltam fáradt. Az arcomat ütögettem, mikor végleg ránk borult a sötétség. Aztán egy nagyobb mennyiségű víz mozgását hallottam. A zaj forrása a közelemben volt, így egy apró sóhajjal nyugtáztam Dogorn cselekedeteit. Pár lépést közelebb mentem hozzájuk, hogy a beszélgetést is halljam, és ne maradjak le túlzottan. Elöntött az a gyanú, hogy a Sárkányháza kerületében sem fog Raion állapota változni.

Ekkor toppant elénk egy katona. Köpni, nyelni nem tudtam, megdöbbentett, amiket mondott. Emellett a megtörtsége és a zavara sem volt túl jó hatással a csapat hangulatára. Az elmondása alapján nappal volt, de mégis olyan hatással van rájuk a sötétség, mint Napfogyatkozáskor. Fölnéztem az égre, s Némán kiakadtam magamban. A két srác már elindult, és én döbbenten poroszkáltam utánuk.

Ha nappal van, akkor valami sötét búra kerülhetett Köztársaságváros fölé. Fontosnak tartottam azt is, hogy ez az állapot már régebb óta fennáll, kb. amióta mi míg a börtönben voltunk. De itt jön a zavaró tényező, hogy Raion akkor még tudott idomítani, mivel így jutottunk ki a cellából.

Ellenben ha megkérdőjelezem a katona állítását, akkor a sötétség alapján éjszakának kell lennie. És itt jön az, hogy én miért akadtam ki. Nem láttam csillagokat. Pedig a fények hiánya azt eredményezné, hogy a csillagok ragyogóan tündökölnének Köztársaságváros felett. Számomra ez a felfedezés olyan hatással volt rám, mint Raionra az idomítása elvesztése. Mintha a fél karomat levágták volna. Elvesztettem az irányérzékemet. És újból egy zavaró dolog jött a képbe. Hol van a Hold?? És hogyan tud Dogorn most is idomítani?? Több kérdés is felmerült bennem a sötétséggel kapcsolatban. Egy, hova lett a város árama?? Kettő, hogyhogy a Sárkányházak kerülete hogyan ragyog?? Volt külön generátoruk???
Frusztráló hatással volt rám még több embert hasonló állapotban látni, mint a katonát. Csak félig figyeltem Dogorn és Raion beszélgetésére, és felkaptam a fejemet, mikor a Feledés völgye került szóba. Most mondanám azt, hogy szerencse. Ezek szerint Dogornnak van már tapasztalata hasonló szituációból.

-Rendben, maradjunk együtt. – suttogtam beleegyezésként. Nem mertem hangosabban felelni, ki tudja, ki vagy mi jön, ha nagy zajt csapunk.
Ahogy a fény közelében értünk, meghallottam, hogy Raion megváltoztatta a lépései ritmusát. Gyorsabban ment, mint az előbb. Én is gyorsítottam, és egy aggódó pillantást küldtem Dogorn felé. Végül utolértem, és a lépéseimet hozzáigazítottam az övéihez. A szívem összeszorult, mikor Raion megszólalt.

-Raion! – szóltam aggódó hangon, hátha meghallja, és finoman rátettem a kezemet a vállára, hogy kizökkentsem őt ebből kábulatból.