Cadian Camdros

Név: 2Lt. Cadian Camdros

Nem: Férfi

Kor: 28

Magasság: 190 cm

Testsúly: 96 kg

Vallás: Ateista

Szülőbolygó: Hangaram-Shi

Előnyök: 
Hadi: Gyors és ütőképes. Remekül ért a rajtaütésekhez, a beszivárgáshoz, a
közelharchoz és a fegyverekhez. 
Személyiség: Tisztelettudó, kötelességtudó, rendszerető, csendes.

Hátrányok: 
Hadi: Nyílt terepen kevésbé effektív, nem ért a hajókhoz.
Személyiség: Antiszociális, kissé műveletlen, érzéketlen (szőrös szívű)

Előtörténet:
Azt mondják különbözünk az állatoktól és a gépektől. Mi gondolkodó, érző lények vagyunk. De kérdem én: Ha a patkányok is törődnek a sajátjaikkal, mi miért nem?
Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra inkább tűnik rémálomnak az egész mint valós emlékképnek. A pokolba születtem és ott is kellett felnevelnem magam. A szüleim eldobtak maguktól. Megtagadták tőlem a rendes életet, pedig nem szolgáltam rá. Nem vagyok torzszülött, fogyatékos, és még csak beteg sem. Egy ártatlan vagyok aki áldozatul esett az emberi szívtelenségnek.
Az első éveimet nálam kicsivel idősebb árvák segítettek átvészelni. Nem volt semmijük mégis befogadtak. Mondhatni család helyett család voltak, de ez távol állt az örömtől. Mint mondtam semmink sem volt. A szemetet túrtuk étel után, loptunk másoktól. Úgy éltünk mint a rohadt patkányok! És miért? Hogy életben maradjunk. De ez kit érdekelt? Hiába tettük a túlélésért, a büntetés ugyan olyan kegyetlen volt. Jó esetben megúsztad egy veréssel, vagy levágták a kezed, rosszabb esetben viszont. Halál. Lehet az kellett volna. Meghalnom. Feladnom mindent, elvégre semmit sem kaptam az élettől. Semmi olyat amiért érdemes lett volna életben maradnom. De úgy döntöttem nem adom fel ilyen könnyen és küzdeni fogok. Ha loptam nem futottam el. Hagytam hadd jöjjenek. Minden egyes ütésből tanultam, erősödtem, megedződtem. Aztán már nem tudtak megverni. Félni kezdtek tőlem, és egyre híresebbé váltam. Igaz, csak tizenöt éves voltam, mikor megjelent egy jól öltözött ürge és tett egy ajánlatot. Sok pénzt ígért én pedig belementem. Mire észbe kaptam már egy aréna közepén álltam. Egy olyan aréna közepén melyben hozzám hasonló gyerekeket ugrasztottak össze. Nem futottam, nem próbáltam meg kimászni. Küzdöttem és minden kiütött ember után csak annyit mondtam: "A következőt." Az összes kihívóm önként vállalkozott. Aztán jött egy sokkal fiatalabb fiú... Félt... sőt, inkább rettegett tőlem. Nem akartam bántani, de nem volt más választásom. Egy évet töltöttem az arénában, ez alatt tökélyre csiszoltam magam a pusztakezes harcot illetően. Két másodperc alatt eltörhettem volna a karját és letudhattam volna gond nélkül, de orron vágtam. Túl erős volt az ütés, a fal adta a másikat és a fiú eszméletét vesztette. Senki sem segített rajta. A szemem láttára lehelte ki az életét. Az első gyilkosságom... Az első, és reméltem, hogy az utolsó is... de sajnos sosem volt ilyen egyszerű.

A háború már javában dúlt mikor otthagytam a küzdővermet. Nem tudtam mit kezdjek az életemmel, aztán megjelent a másik jól öltözött fazon. Csupán a kitüntetésekben különbözött az előzőtől. Azt mondta pont ilyen elszánt embereket keres a seregbe. Tudtam mi lesz a teendőm ha egyszer belépek, ezért először elutasítottam. Pár napig még kitartott az arénából származó pénz, aztán jöttek az éhezéssel töltött napok... Aztán újra megjelent a fazon. Nem csak pénzt ajánlott. Otthont, ételt, családot... Belementem.
Az öltönyös ürge nevezetesen Garrett Camdros ezredes volt. Se felesége se gyerekei, így hát úgy nevelt mintha a saját fia lennék. A Cadian nevet is tőle kaptam. 16 év után kicsit nehéz volt megszokni, de mára már nincsenek ilyen gondjaim. Az alapvető oktatás mellett kemény harci kiképzést kaptam, amivel hála az eddigi borzalmas életkörülményeimnek, játszi könnyedséggel birkóztam meg. Az első fegyver amit a kezembe kaptam egy Galaxy SP X/b pisztoly volt. Imádtam a kicsikét. Bár aznap fogtam először pisztolyt a kezembe, tizenegyből kilenc golyó száguldott át az embert formázó céltábla fején.

Gyerekként:

 
Hat hónap felkészülés után mint közlegény vettem részt az első csatámban. Az ember azt hinné, hogy az alvilágnál nincs szörnyűbb, de a háború mindent visz... Vér, leszakadt végtagok, hullák, szétdobált fegyverek, ágyú szaggatta föld és az a förtelmes zaj. A látvány eleinte kissé elborzasztott, de tudtam mire vállalkozom. A nap végére szakaszvezetővé léptettek elő. Egy átkozott parancsot nem adtam ki, még csak hozzá sem szóltam egyetlen társamhoz sem, sőt még csak meg sem fordult a fejemben, de tekintettel arra, hogy én voltam szinte az egyetlen aki nem hányta el magát, vagy csak simán nem lett rosszul az első, egykoron még embernek nevezett, véres massza látványától, úgy ítélték megérdemlem az előléptetést.
Folyamatosan újabb és újabb ütközetekben csöppentünk, én pedig sorra kaptam az előléptetéseket. A többi újonc javarészt civil volt, ráadásul olyan bolygókról származtak ahol jobbak... vagyis jók voltak az életkörülmények. Kész csoda, hogy tudták a puska melyik végéből jön ki a golyó...
Három sikeres rajtaütés, két sikeres beszivárgás, néhány felderítés és többszöri csatában való részvétel után végül megkaptam az őrmesteri rangot. Elég nagy felelősség hárult rám, de nem törődtem vele. Gondoltam, mindenki magáért felel. Aztán az egész szakasz meghalt... Kellő vezetés nélkül nem tudták mit tegyenek. Szétszóródtak és egyesével vagy kettesével vadászták le őket. Egyedül én éltem túl. Szerencsére Garrett elintézte, hogy ne állítsanak hadbíróság elé, sőt még a rangom is megtarthattam, de... innentől más volt minden. "A katona azért van, hogy öljön, nem azért, hogy élteket mentsen." Mindig ezt mondták és én el is hittem, de most már tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. A katona azért öl, hogy minél több életet mentsen meg.
Bár a polgárháborút sikerrel zártuk, még rengeteg harc várt ránk. Hála az előző csapatom halálának elég szörnyű hírem lett így nem is igazán voltak barátaim, de igazából nem is kellettek. Jobb szerettem a magányt, és bár lehet, hogy nem kedveltek, de legalább tiszteltek a parancsokat pedig teljesítették.
A Gaia 01 robotkatonái keményebb ellenfélnek bizonyultak mint vártam. Bár derekasan helytálltunk ellenük, jóval nehezebb dolgunk volt mint a polgárháború idején. A sors iróniája, hogy a sok lopás után egy dühös hentes helyett egy gránát vitte el a jobb karom.
Piszkosul fura volt az új kar, viszont határozottan effektív. Sokkal könnyebbnek bizonyult betörni a gépek processzorait és még csak nem is fájt utána mocskosul a karom.

Új kéz:


A jelenben járunk. A koszos árvából hadnaggyá cseperedtem. Van rendes életem, családom, még fogjuk rá munkám is. Főbb feladatköröm az ellenséges vonalak mögött történő beszivárgás, felderítés és szabotázs, de ha kell akkor akár az egyszerű rohamosztagos szerepét is be tudom tölteni.
Önként jelentkeztem legújabb küldetésemre. Az Ayrai föderáció egyfajta expedíciót indított az anarchista űrbe. Mondhatni a pokolba. És bár megismétlem: önként jelentkeztem. Keresve sem tudtak volna jobbat találni nálam. Feladatom: Az AFS Twilight Huntress fregatt kommandós osztagának rangidős tisztjeként az én dolgom lesz vezetni a különböző hajón kívüli akciókat. Piszok nagy felelősség, de úgy érzem sikeresen megbirkózom majd vele.

Civil ruha:

Páncél: