Enric Fröhlich

Kor:189

Nem: Férfi

Faj: Vámpír


Firenzében születtem még a 19.század elején. Apám német kereskedő volt, anyám pedig egy firenzei kispolgári családból származott. Anyám nagyobb hatással volt rám, mint apám, így fiatalon lelkes nacionalista voltam és Garibaldit tartottam a példaképemnek. Ebből kifolyólag apámmal hamar megromlott a kapcsolatom mivel ő békepárti volt, mindig azt hangoztatta, hogy a háború és a politikai feszültség nem tesz jót az üzletnek, amit én gyávaságnak és a Habsburgok pártolásnak tekintettem. Egy idő után már nem is beszélgettünk. Fiatalon be akartam lépni a Toszkán Nagyherceg seregébe, de gyenge fizikumom miatt nem lehettem a tagja. Így más módon próbáltam a segíteni a népemet. Pár barátommal összefogva az olasz falvakat és városokat látogattuk ahol republikánus és nacionalista eszméket hangoztattunk. Emiatt többször kerültünk börtönbe és kényszerültünk bujkálásra. Az 1850-es években épp Dél-Itáliában próbáltam szerencsét. Csak hogy Nápoly környékén elfogyott a pénzem, így munkára volt szükségem. Egy helyi olasz kereskedő szerencsére ekkor keresett egy szolgálót a vidéki kúriájába. Eleinte nem igazán akartam egy újgazdag kereskedőnek dolgozni, de később kiderült, hogy ő is hasonló elveket vall mint én. Végül engem alkalmazott, mint új könyvtáros. Őszintén rosszabbra számítottam. A kúria messze volt Nápolytól, így ritkán jártam be a városba szórakozni és elkölteni a pénzem. Bár nem volt sok dolgom a ház körül, így időm nagy részében vagy a táj szépségében gyönyörködtem, a nemes által felhalmozott régiségeket tanulmányoztam, a szolgáló leányokkal próbáltam több-kevesebb sikerrel bensőségesebb viszonyt ápolni vagy a könyvtárban olvastam valamelyik időtlen görög, római, olasz, német vagy francia művet. Eleinte azt hittem ez egy ideiglenes munka lesz. De a régi világ hátrahagyott relikviái jobban lekötöttek, mint eleinte gondoltam volna. Nem tudom szavakba önteni mennyire nagyszerű érzés volt számomra az eredeti Horatius művek felkutatása vagy épségben megmaradt római ezüst étkészletek megvásárlása. Ez a furcsa lelkesedésem fel is tűnt a kúria urának így én lettem a személyi bizalmasa, ha régiségek felkutatásáról volt szó. Ennek köszönhetően következett be vámpírrá válásom is. 1860 telén történt. Épp Velencébe siettem az uram egyik barátjához aki antik könyvekkel foglalkozik és akinek sikerült egy a Havasalföldi Fejedelemség területéről  egy az első millennium idejéből származó latin nyelvű krónikát megszereznie. Mikor megtaláltam a kapcsolatunkat a kávézóban ahol megbeszéltük a találkozót nem egyedül jött, hanem három felfegyverzett alak kíséretében. Kissé ideges voltam a társaságukban, de nem mertem felhozni a témát. A kereskedő megpróbált időközben lebeszélni arról, hogy megvegyem a könyvet, hajlandó lett volna még fizetni is érte. A szemeiből csak úgy üvöltőt a félelem. De ettől csak jobban érdekelt a könyv. Így átadta a könyvet, ami egy vaspántokkal megerősített tölgyfaládában volt. Mielőtt elindultam volna, gondoltam körülnézek a városban és bár ne tettem volna. Sajnos nagyon elszaladt az idő, így kénytelen voltam megszállni a csatornák városában. A látogatom éjfél körül érkezett. Szerencsétlenségére rossz szokásom volt, hogy késő éjjel is olvasok. Épp a frissen szerzett bőrkötésű krónikát tanulmányoztam. A fedőre és a bele írt szöveg egyértelműen latinul volt, a felírat, amiről feltételeztem, hogy a könyv címe a „Chronicles Vampire” mindig vérvörös színnel volt leírva. Mind a borítón, mind az első oldalon. A könyv emellett tele volt különös egész oldalas rajzokkal, amiket egy-egy kisebb leírás követett. A rajzok hol embereket, hol különös szörnyeket, máshol pedig érdekes tárgyakat ábrázoltak. Mielőtt jobban elmélyülhettem volna a könyvben, valaki felfeszítette az ajtót és egy pillanattal később már a hálószobámban volt. Egy pillanatig habozott az alak, ami elég idő volt ahhoz, hogy a kéznél lévő porcelán teáskannával arcon vágjam. Sebeket még nem láttam olyan hamar begyógyulni. A félelemtől leblokkoltam, majd a lény nyakon harapott és úgy éreztem, hogy a vérem eltávozik belőlem, majd mintha vissza is térne. Majd hamarosan elájultam. A rém elvitte a könyvet és engem is. Később mikor eszméletemhez tértem a velencei vámpírok vezetője fogadott, nem tűnt boldognak és a karjáról csöpögött a vér, mögötte pedig a padlón ott feküdt az a lény aki az éjjel megharapott. Hallott volt, most már tényleg. A vezér elmondta, hogy nekem megkellet volna halnom, de Ceasar a bérgyilkos vámpír nem bírt magával és vámpírrá változtatott. A vámpír fejedelem rendkívül kegyesen felajánlotta nekem a döntés jogát miszerint lehetek öröklétű vérivásra kárhoztatott teremtmény vagy választhatom a kegyes és gyors halált mint ember. Én a vámpír létet választottam. A mai napig nem tudom pontosan miért. Talán a haláltól való félelem miatt vagy a tudás iránti vágyam? Esetleg mindkettő vagy valami más? Én sem tudnám megmondani pontosan. Az elmúlt 100 évben már sok féle magyarázattal próbáltam magam győzködni. De egyik se tűnt túl hihetőnek a számomra. A következő másfél évszázadban meghúztam magam és több figyelmet szenteltem az eddigi szenvedélyemnek.Elkezdtem régiségeket gyűjteni. Könyvek, szobrok, fegyverek és minden egyebet.  Rengeteg értékes könyvet és műtárgyat megszereztem már, csak azt a havasalföldi krónika nem. Azóta is keresem azt és az ahhoz hasonló krónikákat és egyéb értékes tárgyakat. Mivel a feladat nem mindig egyszerű és én a legtöbb vámpírhoz képest gyengébb vagyok gyakran alkalmazok trükköket és lőfegyvereket. A leggyakoribb fegyverek amiket magammal viszek egy Colt Python (Júliának neveztem el) és a kardom (Rómeó).