Nakajima Chiho
Közzétéve: Aug 2, 2016 21:27:24 GMT 1
Post by Whitewolf on Aug 2, 2016 21:27:24 GMT 1
Nyauuu.
Jaj, ne! Megint ezt csinálom. Elnézést. Megint előjött belőlem a rosszabbik énem.
Micsoda? Hogy miért utánoztam macskát?
Elárulom neked, hogy a bölcs színésznek igaza volt. „Soha ne nyomd fullba a kretént”. Én ezt tettem. Nade ez így elsőre talán túl bonyolult. Tekerjünk vissza egy kicsit.
Nagyjából két éve kezdődött. Valamilyen melóból finanszíroznom kellett az egyetemet. Rühelltem, de nem volt más választásom. Be kellett állnom cosplayernek egy catmaid caféba.
Egy dologra gyorsan rájöttem. Minél jobban játssza, az ember a szerepét annál jobb borravalót kap. Nos, kislány koromban sokat jártam színész szakkörökre így a beleélés nem okozott gondot. Hihetetlen jó voltam. Mindenki kis kedvence lettem és a sok otaku, akik ide jártak mind imádtak. Rengeteget kerestem belőle és már futotta egy saját lakásra is. (Ugyan nem túl nagy és a kanapén kell, hogy aludjak azért mégiscsak valami.)
De itt jön a képbe a mondás: „Soha ne nyomd fullba a kretént”.
Annyira beleszoktam a szerepembe, hogy gyakran már hazafelé az utcán vagy otthon is csak a macskát játszottam.
Ekkor lett az egész nagyon furcsa. Hasadt személyiséggel kezdtem élni. Volt, hogy a normális rendes egyetemista voltam. Meg volt, hogy a cuki aranyos kiscica, akiért az otakuk megőrülnek.
Egyetlen társam és barátom Garu a macskám.
Nagyjából az egyetlen értelmes személy, akivel kommunikálni szoktam.
Jaj, ne! Megint ezt csinálom. Elnézést. Megint előjött belőlem a rosszabbik énem.
Micsoda? Hogy miért utánoztam macskát?
Elárulom neked, hogy a bölcs színésznek igaza volt. „Soha ne nyomd fullba a kretént”. Én ezt tettem. Nade ez így elsőre talán túl bonyolult. Tekerjünk vissza egy kicsit.
Nagyjából két éve kezdődött. Valamilyen melóból finanszíroznom kellett az egyetemet. Rühelltem, de nem volt más választásom. Be kellett állnom cosplayernek egy catmaid caféba.
Egy dologra gyorsan rájöttem. Minél jobban játssza, az ember a szerepét annál jobb borravalót kap. Nos, kislány koromban sokat jártam színész szakkörökre így a beleélés nem okozott gondot. Hihetetlen jó voltam. Mindenki kis kedvence lettem és a sok otaku, akik ide jártak mind imádtak. Rengeteget kerestem belőle és már futotta egy saját lakásra is. (Ugyan nem túl nagy és a kanapén kell, hogy aludjak azért mégiscsak valami.)
De itt jön a képbe a mondás: „Soha ne nyomd fullba a kretént”.
Annyira beleszoktam a szerepembe, hogy gyakran már hazafelé az utcán vagy otthon is csak a macskát játszottam.
Ekkor lett az egész nagyon furcsa. Hasadt személyiséggel kezdtem élni. Volt, hogy a normális rendes egyetemista voltam. Meg volt, hogy a cuki aranyos kiscica, akiért az otakuk megőrülnek.
Egyetlen társam és barátom Garu a macskám.
Nagyjából az egyetlen értelmes személy, akivel kommunikálni szoktam.
