Theodore „Theo” Vincent Radovic

Név: Theodore „Theo” Vincent Radovic
Nem: Férfi
Rang: Őrmester
Beszélt nyelvek: Angol (anyanyelv), Japán (Arra elég, hogy ne tudják eladni, főleg arra korlátozódik, amit az animékből összekapart az évek során), Francia (a középiskolában erőltették), Spanyol (La naranja no tiene sólo una temporada Florida - exklúziv 2-3 mondat szintjéig csak a mostohaanyjának akivel annyira „szeretik” egymást)
Nemzetiség: Amerikai
Kor: 25
Felszerelés: FN P-90, USMC Ka’bar, Sirupati Khukuri, Sig Sauer Scorpion 220, SVD Dragunov vagy M24 mesterlövészpuska (csak ha a küldetés megkívánja)

Jellem: Ha megkérik a társait, hogy jellemezzék egyetlen szóval akkor a legtöbben élből ezt válaszolják: Otaku. Gyermekkora óta az animék bűvöletében él, és ez a szenvedélye felnőttkorára is megmaradt nála. „Tudod, azért dolgozom, hogy finanszírozzam a hobbimat” szokta mondogatni, mióta látta ezt a szöveget egy animében. Egy-egy con komoly ösztönző erővel bír számára, hogy ha arról van szó, hogy időre hazaérhessen egy küldetésről, így eljuthasson arra. Ha van hely a táskájában sokszor még a küldetésekre is visz magával 1-1 mangát vagy light novelt (ha más nem is, de legalább a gyerekek értékelni szokták ezt). Alapvetően laza az életfelfogása, és halálosan nyugodt szinte a végtelenségig, mert úgy gondolja, hogy a stressz árt az egészségnek. Ez a hidegvérűsége és, hogy képes megőrizni a józan eszét nem pedig pánikba esik az, ami még a legrázósabb helyzetekben is mindig kisegíti őt is és többnyire a csapat egyéb tagjait is. Még ha sokszor a kívülálló számára lazának, lustának, és tunyának is tűnik, tisztában van a kötelességeivel, és a feladatait maradéktalanul végrehajtja (csak néha szüksége van egy kis kezdőlökésre ehhez). Könnyed természete miatt általában mindenkivel jól kijön, és könnyen ismerkedik. Hűséges jellem, a parancsokat kérdés nélkül teljesíti, a kritikát tűri bár többnyire nincs rá mély hatással, és lepereg róla (Ugyan már Főnök fölösleges ilyen apróságokon pörögni…), nem igazán konfrontálódó típus, ha problémája van azt is a rá jellemző higgadtsággal vezeti fel, feltéve, hogy egyáltalán hajlandó rászánni erre az energiát, és nem érzi úgy, hogy úgyis csak feleslegesen tépné a száját. Találékony, talpraesett, ha arról van szó. Ha harcra kerül sor, főleg a közelharcban jeleskedik, már az alapkiképzésen is ezzel tűnt ki, a legtöbb szúró-vágó fegyverrel jól bánik, épp ezért is hord magánál kettőt is. Az apjával, aki egy kudarcnak tartja kifejezetten rossz a viszonya, ahogy a mostohaanyjával is, aki hasonló véleményen van, és nem felejti el erre rendszeresen felhívni a figyelmét, amikor találkoznak, cserébe Ő is előszertettel tájékoztatja a mostohaanyját az aktuális kolumbiai politikai helyzetről (hátha szeretne visszautazni) illetve egy-két válogatott spanyol mondattal, még húzza a mostohaanyját, amelyek rendszerint további utalások annak bevándorló mivoltára. Egyedül a vérszerinti anyjával, és a mostoha-húgával ápol jobb viszonyt bár Josephine-el sokszor piszkálájk egymást, viszont általában véve jó közöttük a viszony. Szabadidejében a hobbija űzésén kívül szeret a kocsmába járni a barátaival és sörözni…
Mottó: Fear leads to anger…Anger leads to stress…Stress leads to doobies…And doobies lead to Twinkies

Külső leírás: Körülbelül 178 cm magas, átlagos testalkatú fiatal férfi, rövidre nyírt barna hajjal, és kék szemekkel. A nyakában hord egy farkasfejes nyakláncot, amit még az e-bay-ről rendelt (azé nem mindegy, hogy 3 és fél dolcsi vagy 32), és ez többnyire mindig a nyakában lóg. Amolyan szerencsehozó talizmánként tekint rá. A hétköznapokban legtöbbször gamer vagy anime-kel kapcsolatos pólókat hord, farmerral, és sportcipővel.

Előtörténet:
Amikor megszülettem anno sose gondoltam volna, hogy az életem végül olyan irányt vesz, amilyet vett az évek múlása alatt. Az apám a légierő katonatisztje volt, és sajnos az a fajta, aki még otthon is sokkal inkább volt „Parancsnok” mint mondjuk szerető férj, vagy gondoskodó édesapa. Gondolom mondanom se kell, hogy ennek meg is lett az eredménye ugyanis anyám elhagyta, amikor még csak 6 éves volta. Volt ugyan pereskedés, de a bíróság végül apámnak ítélt így vele kellett maradnom, pedig inkább maradtam volna anyámmal. Apám kezdettől fogva katonai pályára akart terelni, ami viszont egyáltalán nem érdekelt, vagy vonzott emiatt kezdettől fogva sűrűn voltak vitáink, és nézeteltéréseink szépen lassan megmérgezve a kettőnk kapcsolatát. Ugyanis amíg apám azt akarta, hogy a hadseregben képzeljem el a pályámat akárcsak Ő addig én Mangaka akartam lenni vagy bármilyen más polgári foglalkozást szívesen űztem volna, csak ne a hadseregbe kelljen mennem. Anyám az én páromon állt épp ezért mindig vártam az olyan napokat, amiket vele-nála tölthettem el. Legalább olyankor jól éreztem magamat…

Amikor azt hiszi az ember, hogy rosszabb már nem lehet, mindig kiderül, hogy igenis van lejjebb…8 éves koromban apám összeszedett egy kolumbiai bevándorlót, aki hozta magával a lányát is. Hogy ha őszinte akarok lenni nem nagyon érdekelt a dolog, amíg animéztem vagy olvastam, márpedig suli után mindig próbáltam a lehető legtöbb figyelmemet szentelni ezeknek a dolgoknak, mert addig se kellett a külvilággal foglalkoznom. Apám és az új felesége elég gyorsan megtalálták a közös hangot így most már nem egy ember tartotta komplett katasztrófának a létemet, hanem rögtön ketten együtt. A mostoha-húgommal viszonylag jól kijöttem pedig aztán velem ellentétben Ő volt a család szeme fénye, mert apám végre kapott valakit, akire rá tudta erőltetni a militarista hülyeségeit. Nos ez persze tovább rontotta az én megítélésemet, de igazság szerint csak az elején idegesített a dolog. Aztán már lepergett rólam, amikor hozzászoktam, ahogy ahhoz is, hogy mindig csak a kritika jutott nekem (ez később a seregben még jól jött).

Teltek-múltak az évek, de én megmaradtam annak, ami mindig is voltam: Otaku-nak. Talán csak a szüleimmel romlott meg egyre jobban a kapcsolatom. Ahogy idősebb lettem egyre kevésbé hagytam szó nélkül a mostohaanyám folyamatos szurkálódását. Egyszer sem emeltem fel a hangomat, de a jelentéstartalma egyre inkább kezdett durvulni, az évek elteltével így aztán a család is egyre keményebb szankciókat helyezett kilátásba. Még pár spanyol mondatot is képes voltam megtanulni, mint például, hogy épp szezonja van a narancsnak Flordiában keresik az idénymunkásokat, kertészt keresnek a szomszédba stb. csak azért, hogy ezzel is tudjam még tovább hergelni a mostohaanyámat viszonzásképpen az Ő beszólásaira. A gimi elvégzése után egyetemre akartam menni, részben, hogy végre elszabaduljak otthonról, észben azért, hogy valami normális foglalkozást találjak magamnak, apám pedig békében hagyjon végre. Hát sajnos nem jött össze, mert a mostohaanyám rám meg a vérszerinti anyámra is olyan megjegyzést tett, ami végképp kiverte a biztosítékot…Viszonzásképpen másnap a kezébe nyomtam egy Kolumbiába szóló repülőjegyet meg egy kis zacskóban lisztet, hogy legyen költőpénze (csak rá ne jöjjenek, hogy ez nem az a hamis fehér por). Nem sokkal később pakolhattam a cuccot, mert apám elküldött a légierőhöz (de a ma napig azt mondom, hogy az a poén teljesen megérte – azt a fejet le kellett volna filmeznem). Még jó, hogy arra volt időm, hogy a becses manga-anime,- és light-novel gyűjteményemet letétbe helyezzem, az egyik haveromnál nehogy valami baja essen, amíg távol vagyok.

Ha életem legnagyobb szvásait kéne csokorba gyűjtenem akkor az alpkiképzés biztosan benne lenne a top 10-ben. Apám neve sajnos imert dolgonak számított szóval tőlem is sokra számítottak…hiába. Nem a fegyelemmel volt gondom hanem a hozzáállásommal. Én mindig is az élni, és élni hagyni elvet követtem még a seregben is így aztán eleinte meglehetősen sokszor kaptam az oltást a kiképzőtisztektől, és az elöljáróimtól is. Szegény apám biztos tépte otthon a haját, amikor a fülébe jutott, de Ő küldött ide szóval viselje csak el a következményeket…Mindenesetre, amikor tudatosult bennem, hogy jobb lesz ezen minél előbb túllenni aztán kivinni valami olyan pozíciót ahol lehetőség szerint semmit se kell körülbelül csinálnom, vagy még annyit se, akkor már tudtosan beleadtam mindent. Meglepődtem saját magamon, hogy milyen jól megy például a közelharc különféle szúró-vágó fegyverekkel. Ez volt az egyetlen dolog, amiben mindenkinél jobb voltam a szakaszunkban, és ezt sajnos később meg is jegyezték, ahogy azt is, hogy kiemelkedő türelmem, és önfegyelmem van, ami sajnos még egy pozíció betöltésére alkalmassá tett…Amikor végre véget ért az alapkiképzés, amit még saját magamat is meglepve feltűnően jó eredménnyel végeztem el, felhőtlen boldogsággal készültem pakolni a hazaútra, amikor közölték velem, hogy a felháborító életszemléletem valamint a kritikusan pocsék hozzáállásom, és hobbim ellenére továbbképzésre küldenek…mégpedig mesterlövésznek. A gonosz vigyor láttán amivel ezt az elöljáróm közölte velem nem tudtam eldönteni, hogy ez most elismerés vagy büntetés (én inkább az utóbbira tippeltem)…Arról nem is beszélve, hogy hirtelen nem tudtam, hogy kínomba inkább sírjak vagy inkább röhögjek. Nem volt időm eldönteni, mert már előtte felpakoltak a buszra kb…

További 30 nap GEBASZ várt rám napi több mint 12 óra megerőltető fizikai, és szellemi „foglalkozás” keretén belül egy csapat seggfej körgyűrűjében, akiket kiképzőknek neveztek, vagyis ők voltak a tanáraink. Azt hiszem csak, azért tudtam végig csinálni, mert egyfelől birkatürelmem van másfelől pedig hatalmas elszántságom. Nem azért csináltam végig ezt a szart, mert annyira élveztem, hanem azért mert ezzel meg tudtam alázni az apámat, aki egész életében azt hangoztatta, hogy bármi ilyesmire képtelen lennék, és az elsők között rostálnának ki. Az a 30 nap vagy 30 évnek tűnt, de végül sikerült elvégeznem, és ismételten hozzám képest jó eredménnyel (ebbe az is belejátszott, hogy ha nem sikerült volna, akkor valami másik idétlen továbbképzést varrnak a nyakamba akkor viszont nem tudtam volna elmenni a nyári Con-ra szóval inkább ezen akartam túllenni). Ekkor már tényleg komolyan abban reménykedtem, hogy ennek végre vége van…Na persze.

Telt-múlt az idő, egyik szolgálati helyről a másikra küldtek, bennem pedig mindig megerősítést nyert, hogy miért is nem akartam katona lenni ennek ellenére mindig tettem a dolgomat amennyire csak tőlem telt. Pár év elteltével felkeresett apám egy régi barátja egy magas rangú tiszt, aki közölte velem, hogy már kezdettől fogva figyelemmel kísérte a pályafutásomat apám kérésére, és az eredményeim meggyőzőek voltak a számára. Ezért aztán olyan beosztásba helyezett, ami megfelelő a képességeimnek, és ami szerinte kárpótolni fog engem a rengeteg „elpazarolt időmért, ami alatt megnézhettem volna x animét”. Így kerültem hát kapcsolatba a CSK programmal. Sajnos minél gyorsabban túl akartam lenni a dolgokon, ezért minden rohadt papírt aláírtam, amit az orrom alá dugtak…köztük a titoktartási nyilatkozatot is szóval innét már nem volt visszaút. A CSK-7-be osztottak be. Nem mintha bármi problémám lenne azzal, hogy idegenekkel kell harcolnom, akiknek sokkal fejlettebbek a fegyvereik, ráadásul még belém is mászhatnak, hogy átvegyék az irányítást a testem felett meg minden…Mindenesetre a parancs az parancs, szóval teljesítenem kell. Megmenteni a világot? Felőlem mehet…Na de Főnök pls...tudjuk le gyorsan azt az inváziót, mert 18.30-kor már vetítik a szezon új animéjét.