神からのお願い (Kami kara no onegai) Isteni kérés

Hosszú idő telt el, mióta éreztem egy ember, egy férfi közelségét, a mesék pedig lassan kezdenek a homályba veszni a fáról, rólam, talán még az istenekről is, nem tudom. Lesem azonban a kívánságokat. Kíváncsi vagyok, az emberekről mit lehet még tanulni. Néha csodálattal és szomorúsággal tölt el, ahogy születnek, majd meghalnak. Világra jönnek gyönyörű apró kis gyermekek, aztán némelyik tíz, némelyik húsz, némelyik ötven év múlva meghal, hogy eggyé váljon azzal a spirituális erővel, ami mindent, engem is mozgat. Hallgatom az imákat, legjobb tudásom szerint segítek, hol így, hol úgy. Inari istennőt alig látom, ritkán van szerencsém kommunikálni vele, de hű szolga vagyok, ahogyan azt születésem óta megfogadtam. A csengő hallatán fülem szinte megugrik, majd alakot öltök. Emberszerű, kimonós női alakomat veszem fel, aztán az imádkozóra tekintek.
- Légy üdvözölve - mondom neki, fejet hajtva. - Sakura vagyok, Shiro Sakura, a Fehér Cseresznyevirág, bár több néven is szólíthatnak, erőm azonban az ősi fából akad, melyet ápoltak és neveltek. Üdvözöllek, Kushinada. Miben szolgálhatlak? - kérdezem. Kíváncsi vagyok, mivel keresnek fel. Mit taníthatnék én, és mit tanulhatok tőle? Igazán bájos emberi hölggyel állok szemben, akinek lelki terhein bizonyára tudok enyhíteni, miközben leckét is hordozhatok magamban, mint egy jó szellem. 
- Inari istennő szolgálója meghallotta imádságodat - kíváncsian várom a feladatot, hisz annyi évig szunnyadtam, rég szólítottak már, és bőven itt az ideje, hogy szolgálhassak valakit...újra.

Kicsit csodálkozom, mikor megpróbál közvetlen hangnemben megszólítani. Formális? Szóval túl formális vagyok? Nem tudom, mit mondjak erre, de próbálok hallgatni arról, ami Shinji-vel történt. Talán épp ez okozza, hogy úgy tűnhet, tartok néhány lépés távolságot. Persze az is lehet, hogy az efféle kapcsolatokon keresztül érteném meg igazán az embert. Sebaj. Feladatom van, és készen állok teljesíteni azt.
- Inari szolgájaként ez a dolgom, igen - válaszolom aztán neki, majd a katanámra bökök. - ezt is jól tudom forgatni, a démoni mágiám pedig szinte nem ismer határokat, de próbálok nem ártani vele - teszem hozzá aztán. Furcsa egy szerzet ez a Kushinada, de talán tanulhatok tőle. 
- Jól van, legyen minél kevesebb áldozat, értem. Harcban állsz valakikkel? - próbálom megérteni a háború és a harc természetét. Shinji is harcos volt, mesélt arról, hogyan küzdött ellenségeivel. Én magam nem teljesen értem a küzdelmek természetével.  Ami a vihart illeti, gyanús, hogy nem természetes jelenséggel állunk szemben. Szinte érzem a véremben, hogy valami nincs rendjén. 
- Jól van - mondom aztán. - segítek neked, de előfordulhat, hogy nincs más mód, mint megölni azt, aki az életedre törik. Próbálom ezt elkerülni, ahogy kéred, de nem ígérhetek lehetetlent - teszem hozzá. Nem ő lenne az első ember, akiért ölök, de próbálok megfelelni kéréseinek. Összeszedem a holmijaimat, kinyitom az esernyőmet, megigazítom a kimonómat és a katanát, aztán Kushinadára tekintek.
- Menjünk! - emelem az ő feje fölé az esernyőt, óvva őt. A tárgyat átveszem, érezve az energiáit. Egyelőre nem kérdezősködök, pedig szeretném tudni, mi ez, de meglátom, mikor lesz szükség rá...vagy éppen az elpusztítására...

Érzem, hogy nem átlagos ez a lány. Valami egészen szokatlan benne. Tán nem is ember? Vagy csak mágikus erővel bír? Nehéz volna megítélni. Mindenesetre el kell ismernem, hogy jó érzés kalandozni vele.
- De, de igen, rég éreztem magam ennyire...szabadnak - nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit is jelent mindez, de tény, hogy utoljára nagyon régen éreztem azt, hogy szabad vagyok. Persze most is köt egy kérés, egy imádság, de ezt sosem éreztem tehernek. 
Nem tudom, kit ért barát alatt, de bizonyára kíváncsi leszek rá. Az esernyőmet fölé tartom, ahogy fázni kezd.
- Talán így nem ázol el - mondom, használva az eszközt. - nem tudom, mennyit segít - nevetek. Volt már olyan emberrel dolgom, akit az ázástól óvtam meg valaha még régen, legalábbis ott él az emlékeim közt, mintha a régi időkben lett volna ilyen kérés is.

Amikor a fához érünk, kíváncsian nézek végig rajta.
- Ártó szellem járta át talán? - kérdezem. - Mintha...démoni energia szaga járná be - szimatolok a levegőbe, de igazából szellemi érzékkel is rájövök, hogy itt valami szörnyűség történhetett. - Ki volt ez a fa? - kérdezem. - Ismerted? Tán egy szellem, akit ártó hatás ért? - kérdezősködök, persze csak annyit kell megosztania, amit feltétlen tudnom kell. Viszont könnyebb az együttműködés, ha tudom, hogy mire számíthatok. 

Akár válaszolt, akár nem, természetesen követem őt a városba is. Emberszerű alakban néha szinte megéhezem, de csak az ízekre. Szellemként más táplál, úgyhogy körülnézek.
- Nos, ha látok különlegességet, szólok. Csak az íz kedvéért meg szoktam kóstolni a legjobb ételeket - magyarázom Kushinadának. Végignézek a pultokon. Nehéz a döntés: minden jól néz ki: egy kis főtt rizs itt, egy kis hal ott, másutt leves. 
- Te mit javasolnál? - kérdezem aztán. - Egy magamfajta ínyencnek - nevetek, és kíváncsian várom, hová vezet engem a továbbiakban. Bizonyára fontosabb ez a megbízás, mint azt először gondoltam volna. Még mindig nem értem teljesen a látogatásom célját, de talán maga az emberi természet is olyan, hogy nem tudja, egész pontosan mit kíván.

Aggódva hallgatom végig a fa történetét, legalábbis annak a rövid változatát. Nem hangzik túl biztatóan, hogy ártott az embereknek.
- Én sosem ártanék nekik. Ártanak eleget maguknak, bár még mindig nem tudok róluk mindent...vagyis nem tudok róluk eleget - válaszolom aztán. Meg akarom ismerni az emberi természet minden fajtáját, a legfényesebb és legsötétebb oldalát is. Annak idején elkezdtem a tanulást néhai párommal, de úgy érzem, az még közel sem volt elég, és bennem van egy érzés, mi szerint erről jobb inkább hallgatni, bármennyire is fáj néha, hogy nem tudom, mi lett volna, ha mellette maradok. 
- Sajnálom, hogy így történt - válaszolok, mikor hallok a halálesetről. - de mi, szellemek tudjuk, hogy a halál nem több egy változásnál, egyfajta átalakulásnál. Persze az emberből ez óhatatlanul is könnyeket csal elő olykor, viszont vannak, akik érzésekből nagy hatalmú szellemekké válhatnak. Végül is engem is ez manifesztált - magyarázom Kushinadának. Nem tudom, mennyire érti, de ez az én hitem és a z én tapasztalásom. Ahogy beérünk a városba, és meglátom a mogorva árust, szinte kuncogni támad kedvem. A vidraszellem nem tudja, mi az a pénz. Én nem vagyok ily műveletlen, de pajkos rókaszellem révén szeretek néha csínytevéseket elkövetni, noha azt rég megtanultam, hogy nem szabad vele ártani az embereknek. Egyszer szellem alakban lehúztam egy nemes ember nadrágját. Utána meg is kapta a büntetését az urától. Ha tudtam volna, hogy bántják érte, nem csinálok ilyesmit, bár az is igaz, hogy az is lecke volt, egy kérés része. Ki tudja, Kushinada forgat-e hasonlókat a fejében. Én persze kajánul vigyorogva nézek az árusra, majd szólok.
- Nálam van néhány kavics, ha esetleg azt elfogadja - nevetek, majd megvárom a reakcióit, esetleg félreugrok, ha felém dobna valamit, aztán Kushinadára tekintek.
- Na, jó, kérlek, hozd az erszényt! Megkóstolnék valamit - mondom aztán. - és pénzzel fizetek - mondom aztán az árus felé. - Tapasztalt szellem vagyok. Tudom, hogy működik itt a kereskedelem - mosolygok az árusra aztán, de kár lett volna kihagyni ezt a kis lehetőséget a tréfálkozásra. Gondolom, Kushinadánál csak adódik pénz, ha már felajánlotta, hogy megkóstolhatok ezt vagy azt.

Az árus nem díjazza különösebben a tréfám, bár örül, hogy visszavettem a tempóból. 
-- Na, azért valld be, hogy jó volt...legalább egy kicsit - vigyorgok neki az éles fogaimmal, aztán meglepődök, mikor a vidra "rám ront"
- Hé, nem illik így fogdosni egy hölgyet! -- porolom le a ruhámat aztán. - Ami meg a pénzt illeti, téged jól rászedhettek - nevetek.
Ekkor megkérem, hogy adja nekem a pénzt, amit kapott. 
- Hadd nézzem! -- mondom. - de ha hozzám érsz még egyszer, a kezed találkozik a katanámmal - fenyegetem meg aztán. Nem szeretem, ha így hívatlanul megrángatnak, különösen azóta nem, mióta már volt egy romantikus kapcsolatom egy emberrel. Persze erről nem ejtek szót, bár az arcomon tán látni lehet, hogy egy pillanatra elmerengek.
Mindeközben meghallom, hogy nem mernek ide jönni. Nem mernek? Mi a fene történhetett itt? Nem akarok erőszakos lenni, meg Kushinada az, aki rendelkezhet felettem most, de  tudni akarom, mi történt.
- Hogyhogy nem mernek előjönni? Mi lelte ezt a helyet? - kérdezem. - Talán...ha Kushinada kisasszonynak nincs ellenére, akkor segíthetünk - mondom aztán.  Persze mikor a finom étel elém kerül, egy pillanatra szünetet kérek, csak a kezemmel ,majd majszolgatni kezdem.
-- köszönöm - mondom szinte tele szájjal, enyhén csámcsogva, aztán a vidrára tekintek. - Ami nálad van, az nem igazi ezüst. Igazi ezüst kellene. Ha gondolod, majd megmutatom a különbséget, de ha kérsz, adhatok belőle - bökök az ételre. - és persze ha Kushinada san is engedélyezi, de nincs több ruharángatás. Rendben? - morgok rá kicsit. - Ami meg azt a papnőt illeti, csúnyán rászedett és móresre kellene tanítani hazugságaiért

Miért? Miért? Miért verné át egy miko? Mit tudom én.
- Talán rosszindulatból, dacból vagy csak úgy tréfából, nem tudom - válaszolok a vidrának. Az aggasztó, amit a kereskedő mond, de higgadt maradok. 
- Nem minden szellem ártalmas - jegyzem meg. - Pontosan mi történt itt, ha megkérdezhetem? - kíváncsiskodok. 

Bonyolultabb lesz ez a feladat, mint gondoltam volna. 
- Nem kedveled a kitsunéket? - kérdezem a kereskedőt. - Nem vagyunk mind rosszindulatúak. Általában én sem, kivéve persze ha bántják az útitársaimat - mondom aztán.

A vidra később felismeri a papnőt. Nem teljesen értem, mi történik itt. Kushinadára tekintek.
- Szerinted? Mit akarhattak szegénnyel? Megvezették egy rossz májú tréfával vagy ilyesmi? Nem úgy tűnik, mintha zavartatnák magukat - mondom. Nem akarok beavatkozni, Kushinada nélkül nem, különben is rá kell vigyáznom elsősorban.