狐の嫁入り (Kitsune no Yomeiri) Róka lakodalom

Mikor megszólal a szellemnő, Vlad bizalmatlanul néz rá, s egyből a fegyveréért nyúl...na ha ott lenne. Anna amíg nem figyelt, gyorsan kikapta a tartójából a fegyvert, majd pár kattanás hallatszik, miközben a lány a háta mögött matat, majd valamiket a táskájába süllyeszt. Miután a táskába nyúló keze visszamegy a háta mögé, egy újabb kattanást lehet hallani, és szépen becsúsztatja a fegyvert is a táskájába.
- Bízz bennem... jobb a békesség... - súgja oda apjának németül a lány. Majd mikor a nő feléjük indul, eléri a kellő hatást, mindketten hátrálnak. Anna kicsit remeg is, ám így fegyvertelenül Vlad is fél. Mikor a nő a koporsó felé int, mindkettejük hirtelen arra kapja a fejét, Anna még a szája elé is tartja a kezét, ahogy hallhatóan elakad a lélegzete is.
Mikor a nő végez mondandójával, Vlad megköszörüli a torkát.
- Igazán köszönjük a meghívást, de... - tekintete épp az ellenkezőjéről árulkodik. Anna megböki, s Kaen ezzel szinte egy időben szólal meg mellettük, mire Anna megugrik egy kicsit. Észre sem vette, mikor került melléjük a férfi... fiú... szellem... akármicsoda. Anna nagyokat pislog rá meglepettségében, majd enyhén elpirulva nagyon halványan elmosolyodik. Shinmei felé fordul.
- Hálásan köszönjük a meghívását, örömmel elfogadjuk! - mosolyog kedvesen és visszafogottan. Most Vladnak akad el a lélegzete, s már szólna is, de Anna elkapja a kezét és megszorítja azt. Mélyen a szemébe néz, ezt üzenve:
Bízz bennem!

A nyugalom jó. Ezt Taiki is örömmel fogadja legbelül. Elég esemény dús időtöltés volt ez számára. Ami szerencsére komolyabb sérülés nélkül véget ért.
Az ajánlat megtisztelő számára, bár félvérként nem érzi magát méltónak, hogy ezen személyek társaságában legyen, italozzon és egyen velük.
Úgyhogy a meghívást elutasítja, de még nem tudja milyen szavakat is használjon. Minden rendelkezésére álló időt felhasznál erre, de valami megzavarja.
A házuk közelében játszani szokó fiú az.
Először megijed, hogy ilyen tiszteletlenül érkezik, de a szavak, amiket mond egyből eloszlatják ezt az aggodalmát.
Amilyen hirtelen a fiú érkezet, oly hirtelen távozna Ő is, de megszólal a vészharang benne és mielőtt elrohanna édesanyjához még megáll és megfordul.
- Nagyon szépen köszönöm a meghívást Shinmei-sama – meghajol – de el kell utasítanom. Édesanyám nevében is köszönöm a felénk tanúsított kegyességét. És kérem bocsássa meg ennek a fiúnak a tiszteletlenségét. – itt lenyomja a fiú fejét, mintha meghajolt volna.
Vár még pár másodpercet, aztán elindul.
Csak egy cél lebeg előtte minél előbb az édesanyjához érjen.

Anna és az apja is meghallják, amit a kisfiú mond. A németek jelentőségteljesen összenéznek. Mielőtt a férfi elindulna, az apa megszólítja.
- Elnézést Uram... - megköszörüli a torkát. - Jómagam orvos vagyok, talán tudnék segíteni... ha elfogadja - ajánlkozik fel Vlad. Anna kicsit értetlenül pislog rá, hogy egyes számban beszél. - Ha már elfogadtad a meghívást, akkor menj is el. A fegyver nálad van, ha bármi balul sülne el, s használni is tudod... - Anna továbbra is értetlenül néz. Nem érti, miért megy el nélküle az apja. Nem tudja, hogyan érezzen emiatt, hisz igaza van. Végül habozva bólint egyet, majd mindketten figyelmüket a férfi válaszának szentelik.

Rohanna, ahogy tudna, de van benne annyi tisztelet, hogy meghallgatja a külföldit. Az apja miatt erősen él benne az ellenszenv minden külhoni ember iránt. Emiatt tétovázik a válasszal.
Ránéz a férfi, majd a szemét a földre szegezi.
~ Elfogadjam? Vagy nem? Anyám életét egy külföldi férfi tette tönkre és egy ilyen férfi mentené meg? Vagy ez egy próba az élettől? ~ ezen kérdésekre próbálja magában a választ meg találni, de nem jár sikerrel. Egy nagy sóhajtás után ismét a férfira néz.
- Ha szeretne, jöjjön. – válaszol egyszerűen, majd azon nyomban elindul.

Vlad bólint, s már suhan is az orvosi táskájával a férfi után.
Anna pedig ott áll, mint akit odatettek, s csak mered a távolodó alakok után. Majd ránéz félve először a főnökasszonyra, utána a mellette állomásozó Kaenre. Ha esetleg bármelyikük ránézne, gyorsan elkapja a tekintetét, s a cipőjének az orrát kezdi vizsgálni, miközben előre-hátra hintázik a talpain. közben pedig az ujjait tördeli, de az istenért sem szólalna meg először, annyira kínosan érzi magát, és őszintén szólva egy kicsit fél is a nőtől...

Olyan gyorsan megy, hogy az már majdnem futásnak nevezhető. Bár szíve szerint futna, mert ahogy telik az idő és közeledik az anyjához, úgy erősödik az aggodalma is. De tekintettel a külhonira, még sem fut, nem tudja, hogy a táskával bírná-e a tempóját.

Amint felbukkannak a házuknál és meglátja, hogy az anyja már a teraszon ül egy hatalmas sóhajtás hallatszik tőle és hirtelen vissza is vesz a gyors tempójából.
Ott van a szomszéd asszony és egy ismeretlen nő is, akire csak egy pillantást vett.
Amilyen gyorsan csak tud az anyjához siet és letérdel előtte.
- Bocsás meg Anyám, hogy nem voltam. Biztos jobban vagy? – teszi fel neki a kérdéseket aggódva.
Tudja, hogy csak könnyelműen mondogatja azt, hogy jobban van. Nem először fordul történik ez vele.
Taiki, az korábban történt események miatt, gyanakvóan tekint az ismeretlen nőre.
Feláll az anyja mellől és illedelmesen Ő is bemutatkozik.
- Üdvözöllek. Taiki vagyok. – meghajol közben.

Egy kis idő kell, hogy észbe kapjon és rájöjjön, hogy nem egyedül sietett ide.
- Bocsásson meg – fordul a külhoni férfi felé, majd az anyjához – Ő orvos és azért jött segítsen neked. – mondja az anyjának. Bár az ellenszenve legbelül tiltakozik ellene, azonban bízik abban, hogy így lehet jobb lesz az anyjának.
Illetlen dolog mást bámulni, de addig még anyja válaszol még egyszer rápillant Meisa-sanra. És elkezdi fúrni az oldalát a kíváncsiság. Ő is szellem?

Vlad szuszogva, erőlködve igyekszik tartani a férfivel a tempót, egyáltalán nem segít a dolgon, hogy még a hatalmas orvosi táskáját is cipelnie kell magával. Ugyanakkor megmakacsolta magát, hogy ha már van, aki segítségre szorul, akkor orvosként megpróbál segíteni, ahelyett, hogy díszes étkezéseken ücsörögne és nem éppen szimpatikus szellemekkel cseverésszen. Még most is alig tudja elhinni, hogy szellemek tényleg léteznek, illetve óriási a bűntudata, hogy Annát ezeknek a szörnyeknek a karmai között hagyta. El is határozza, hogy amint végez a férfi édesanyjával, rohan vissza a lányáért, valamilyen ürüggyel lelépnek, utána meg sem állnak Németországig.
Mialatt ezeket a dolgokat és másokat végig gondolta magában, meg is érkeznek.
A férfi először megáll, táskáját szorongatva pedig halkan lihegve próbál elegendő oxigént juttatni őrülten sikoltozó szervezetébe. Arca teljesen kipirult az erőlködéstől, szíve olyan erővel ver, hogy az egész teste lüktet vele együtt. Ő éppen így szedi magát össze, miközben a férfi anyjához siet. Vlad óvatosabban közelebb araszol, de azért tisztes távolságban megáll, nem akar sem zavarni, sem feszélyezni senkit sem. Így csak vár, hogy eljöjjön az ő ideje, addig pedig igyekszik minél több információt leszűrni a beszélgetésből, illetve abból, hogy távolról megszemléli az asszonyt.
Mikor végre a férfi felé fordul, Vlad meghajol a többiek felé.
- Üdvözletem, Dr. Vlad von Carstein vagyok. Szabad lesz? - kérdi, egy a közelükben lévő placcra mutatva, s ha engedélyt kap, oda leteszi a táskáját, és a nő elé féltérdel. - Ha megengedni, és elég jól tetszik van, akkor feltennék néhány kérdést első körben.

A szellemnő hirtelen mozdulatától Anna automatikusan megrezzen. A tavi szellem hangjára egy pillanatra felnéz, majd nagyon félénken bólint egyet, s meg is töri a szemkontaktust (ha volt). Kicsit tétovázik, majd Kaen után bizonytalanul megindul. menet közben igyekszik olyan apróra összehúzni magát, amennyire csak tudja. Bár ez egyáltalán nem vall rá, a sok új információtól össze van zavarodva, a nőtől pedig egyenesen retteg. Attól is mindig összerezzen, mikor a rókaszellem farka olykor hozzá-hozzá simul. Ilyenkor megpróbálja még jobban összehúzni magát, esetleg észrevétlen távolabb kerülni tőle, nehogy zavarja az auráját, chakráját, chi-jét, vagy tudja a halál mijét.
A vidra kérdésére óvatosan ráemeli a tekintetét. Most egyáltalán nem gondol arra, hogy milyen cuki és hogy mennyire ölelgetni való. Sőt, szinte pánikba esik. Fél, ha valamit elront, a félelmetes szellemnéni megharagszik rá és valami csúnyasággá varázsolja, vagy esetleg hogy főfogást csinál belőle az étkezésen.
- Aus Deutschland... etoo... Japánból... nem... szóval Németország... Igen, Németországból jönni mi - teljesen elvörösödik. Szép volt Annemarie, ezt aztán jól megcsináltad... korholja magát, hogy ez az aprócska egyszerű dolog sem megy neki. Sőt, még meg is botlik egy picit.
Vajon hány baklövés után csinálnak belőlem békát?
- Németország? Azta, onnan azért ritkán érkeznek emberek… legtöbbször inkább hollandokba, meg spanyolokba, meg ezekbe a jónépekbe futni. De kell a változatosság! Milyen hely az otthonod? - csatlakozik be a rókaszellem is a társalgásba. Anna még jobban elpirul (már ha ez egyáltalán lehetséges), s zavarát leplezze, a Kaentől távolabb eső oldalán a füle mögé tűr egy rakoncátlan hajtincset.
- Hát… öhm… szép, gondolom… - motyogja a lány félénken. Halkan vesz levegőt a folytatáshoz, ám aztán meggondolja magát végül, és ennyiben hagyja.
- Azt mondod, szép? Akkor majd, ha lesz egy kis időnk ilyesmire, nyugodtan mesélhetsz róla részletesebben is, érdekelne - lelkesedik tovább a róka koma.
- Hm? Mmm-hmm… - reagál csak ennyit Kaen lelkesedésére a hazájáról, miközben továbbra is a földet mustrálja. Ha nem ebben a helyzetben lennének, biztosan sokkal nyitottabb lenne és be sem állna a szája.
Idő közben elérik a fogadó csarnokot. Anna a két férfit megpillantva megtorpan kicsit. Egyszerre találja őket igen impozánsnak és félelmetesnek. Nagyon feszélyezi a fehér hajú férfi átható tekintete, így nagyon gyorsan közelebb lép a róka fiúhoz és egy kicsit mögé. Ő az egyetlen, aki eddig kedvesen bánt vele, és mellette kevésbé fél.
Szegény lány idegesen mozgatja szemgolyóit, ugyanis nem igazán tudja, mit kellene tennie. Mintha derengene neki valami, ám annyira izgul, hogy csoda, hogy a nevét tudja… elvileg.
- Eek! - csúszik ki egy halk sikkantás a száján, mikor megérez egy kezet a derekán. Mélyen elvörösödik, de egy arigatou eltátogása mellett bólint a férfinek, majd egy meghajlás után követi a példáját, s letérdepel az asztalhoz.
- Etto… - fordul suttogva Kaenhez. - Bocsássa meg nekem, de meg sem kérdeztem a nevét? - kérdi tőle még mindig vörösen, miközben tartósan nem tudja tartani a szemkontaktust sem. A férfi vidáman rámosolyog.
- Kaen, ha az én nevemre vagy kíváncsi. - Anna félénken bólint, hogy az ő nevére volt kíváncsi.- De igazából úgy szólítasz, ahogy neked tetszik, szeretem a beceneveket - súg vissza Kaen.
- Az én nevem Anna… - mondja elhalkulva, hisz rájön, hogy már hallhatta a nevét. Ezért inkább az ujjaival kezd játszadozni és úgy dönt inkább csendben marad, nehogy több balgaság elhagyja a száját. Még véletlenül sem akarja magára haragítani Ő szellem méltóságát.
- Szakét? - Anna felkapja erre a fejét.
- Gesundheit! - szól először, mert azt hiszi Kaen japánosan furán tüsszentett egyet. Aztán sűrűn pislogni kezd a díszes kancsó láttán, amit Kaen szorongat. - Ez micsoda?
Anna érdeklődve figyeli, ahogy rókuci tölt a kancsóból. Kaen érintésére elvörösödik, egyáltalán nincs hozzászokva, hogy bárki ilyen közvetlen lenne vele.
Anna megszagolja a rizsbort, de nem tudja eldönteni, hogyan érezzen a nedű iránt. A túl sok fűszer illata elnyomja az alkoholét, amit Anna annyira nem szeret. Picit nézegeti a kupicát, majd habozva Kaen felé emeli koccintásra.
- Azt hiszem így kell, bár azt nem ilyen pohárral szokták… - motyogja félig japánul, félig németül az orra alatt. A férfi azonban nem koccint vele, csak felhörpinti az itókát. Anna csak értetlenül pislog, miközben megdermedt feltartott szakés csészével, Kaen pedig már a Őfőszellemségének dicséri a tüsszentését. Nagy nehezen magához tér, majd bizonytalanul a szájához emeli a csészét, s belekortyint az italba. Az arca azon nyomban grimaszba rándul, melyet egy kis fáziskéséssel az egész testén végighaladó látható hidegrázás követ. Anna igyekszik visszavenni az uralmat legalább az arcmimikája felett, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan lehúzza a maradékot, mire az előbbi reakciósor megismétlődik. Ezt Anna azzal akarja kiküszöbölni, hogy erőteljesebben az asztalra csapja a kezét, amiben a csésze van. A tompa csattanás a kezétől származik, mire már azért rándul grimaszba az arca, mert erőteljesen beveri a kezét.
- Igazán kiváló ital… - mondja nagy grimaszolások közepette cseppet sem meggyőzően, utána ahogy rendezi az arcvonásait kínosan mosolyog, a füle tövéig el van vörösödve. Hogy az alkoholtól, vagy a zavarától, azt nem lehet megmondani.
Kaen halk vihogást hallat.
- Még sosem ittál szakét?
- Nein… - rázza a fejét Anna, miközben már összeköti, hogy a fura japán tüsszentés hang az ennek az itókának a neve akar lenni. - Ebben alkohol van? - néz rá Anna ártatlanul.
- Mhm. De nem olyan sok. A nyugatiak italaiban több szokott lenni - érkezik a válasz.
- Én még soha nem ittam alkoholt… - hajol kétségbeesetten Kaenhez. - Nemrég lettem 18… A papa nagyon nem fog örülni… - néz kétségbeesetten a rókaszellemre.
- Akkor éppen itt volt az ideje, már rég felnőtt vagy. És ne aggódj, az apád nincs itt, és ha rajtam múlik, meg se tudja. Egy csésze szaké még nem az árok alja. Biztosíthatlak, hogy nem lesz bajod tőle. - Kaen ezt nyugtatólag szánta, ám Annának nem ez a legnagyobb baja (azon kívül, hogy a szike bűn rossz volt természetesen).
- De tőlem igen! - néz rá már majdnem felháborodva Anna. - Oh mein Gott, mit fog szólni ehhez…? - húzza végig a tenyereit az arcán, majd nagyban ingatja a fejét.
- Majd... vállalom a felelősséget, rendben? Elverhet, ha nagyon akar. Végülis, az én hibám... - próbálkozik Kaen. Anna megrázza a fejét. Végre megnyugodni látszik.
- Soha nem tenne olyat. Csak… csak… - csettintgetni kezd. - Nem tudom a szót japánul… Disappointed? - fordul Kaenhez, hátha így érti. Még egy nagyot sóhajt, de aztán befejezi az önsajnálatot. Viszont a szakés kancsót meg a csészéjét is távolabb tolja magától. Kaen finoman megsimítja Anna hátát, mire a lány kicsit összerezzen. Majd rögtön el is szégyelli magát. Reméli Kaen ezt nem veszi magára, hiszen eddig olyan kedves volt vele...
- Itadakimasu! - teszi össze a kezeit Kaen, mielőtt nekiállna az étkezésnek. Anna a példáját követve megismétli a mozdulatsort és halkan elmormol egy Itadakimasu-t, de mielőtt bármihez is hozzányúlna, félve felpillant a Földes Szellemasszonyságra, hogy valóban ehet-e, vagy tekintettel felnyársalják érte, ha így tesz.

Vladnak nem esik jól, hogy így beszélnek róla, ám ezt kifelé igyekszik nem mutatni. Az egyetlen reakció tőle, hogy az állkapcsa enyhén megfeszül és szorosabban markolja a táskáját.
- Elsőnek, hogyan érezeni magát? - teszi fel az első kérdését a férfi. Közben alaposan szemrevételezi a nő arcát. A válasza után folytatja. - Fordult elő már korábban hasonló eset? - A válaszra hümmögve bólogat, majd felkattintja táskájának a zárját. Egy rövid kutakodás után elővesz egy 1,5 ujjnyi hosszúságú üveg pálca-szerűséget, amin beosztás is van.
- Ez egy hőmérő... - kezdi a férfi és átadja a készüléket. - Ide kell behelyezni - mutatja magán egy fecskendővel, ahogy a ruhája alá bedugja és a hóna alá szorítja. - Ezt mozdulatlanul ott kellene tartani úgy egy 5 percig. Ez majd megmutat a testhőjét.